Miközben a miniszterelnök veje és barátai uniós pénzekből gazdagodtak, a kormány hivatalosan szabadságharcot vívott az Európai Unióval. Miközben naponta elutasították a menekültkvótát, titokban ugyanannyi migránst fogadott be a kormány, mint amennyit a kvóta előírt. Miközben muszlimellenes jelszavakat skandált a kormány propagandagépezete, gyanús arab üzletemberekkel üzletelt a kormányfő legszűkebb köre, a letelepedési kötvénybiznisznek köszönhetően pedig szinte bárki magyar és uniós állampolgársághoz jutott, akinek volt legalább 100 millió forintja erre. Mi ez, ha nem a cinizmus országlása? Egy olyan államban, ahol a kormánypárt legfőbb célja, hogy az emberekkel megutáltassák a politikát, már csak egy megoldás maradt: a cinikus, hataloméhes, mohó politikusok elzavarása.
Fotó: napi.hu
„Az ellenségeskedés vonásából sohasem hiányzik az a tulajdonság, mely szerint az ilyen osztály vagy az ilyen nép önmagát különösképpen kiválónak érzi, saját szellemét kiválasztottnak hirdeti, és másokról csak rosszat tud mondani. Az ellenségeskedés növekedésének lehetősége és veszélye abban rejlik, hogy az emberek többnyire csak egyes főkolomposokra hallgatnak, akik saját ellenséges lelkületük és érdekük parancsára mások ellenségeskedését csak szítani és fokozni igyekeznek…Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem alkalmasak vezetésre és a kultúra előmozdítására.”
Ennél pontosabban kevesen fogalmazhatták meg az Orbán-rendszer lényegét, pedig e sorok írója már több mint nyolcvan éve halott. Alfred Adler, az individuálpszichológia megalkotója Emberismeret című művében jellemezte így azokat a vezetőket, akik a legrosszabb emberi ösztönökre építve építették fel elnyomó rendszerüket. Adler már a 20. század elején tisztában volt azzal, hogy az autokrata vezetőknek mindig kell találniuk olyan ellenségeket maguknak, akik ellen felsorakoztathatják saját híveiket, harci lázban tarthatják az őket támogató tömeget. Erre az ősi ösztönre építve jöttek létre a világ legsötétebb elnyomó rendszerei, de ugyanez a mechanizmus okozta a vesztüket is.
Nem akarjuk Orbán Viktor pszichológiai karakterét megrajzolni, hiszen, ez a szakemberek dolga, ám az nyilvánvaló egy egyszerű szemlélő számára is, hogy az ország jelenlegi miniszterelnöke a hatalom megszerzésére és megtartására csak egyetlen módszert ismer: a mások ellen felizzított gyűlölet energiáinak saját céljaira való felhasználását. Egyszerűbben fogalmazva, ő nem hisz az építkezésben, csakis a rombolásban, a társadalom megosztásában, az legsötétebb emberi ösztönök felszínre hozásában. Ha a fenti Adler-idézet utolsó mondatára gondolunk, akkor egyértelmű, hogy Orbán Viktor bukása kódolva van ebben a rendszerben.
Kérdés, hogy mikor kéri ki magának a magyar nép azt, amit a sorsáról döntő politikai elit művelt vele az utóbbi nyolc évben? Ha megszokja a társadalom, hogy kiskirályok irányítsák az életüket, hogy a politikusok ne őket szolgálják, hanem ők szolgálják a politikusokat, ha közpénzből bármilyen átlátszó hazugságokat lehet tényként állítani, akkor még elég sokáig pusztít a mostani kormánypárt szellemi tatárjárásával. Egyértelmű ugyanis, hogy a kormányt lényegében feltétel nélkül támogató kisebbség erőlteti rá az akaratára arra a többségre, melynek egyik fele még lázad a fennálló rend ellen, a másik fele viszont néma és közömbös, és úgy tűnik már beletörődött abba, hogy ismét egyetlen politikai erő határoz a sorsáról, akárcsak 1990 előtt.
Ha az Orbán-rendszer képes elfogadtatni velünk azt, hogy az állam bármikor elsíbolhatja a magán-nyugdíjpénztári vagyont, a politikusokhoz dörgölőző oligarchák lényegében bárhol, bármit megszerezhetnek maguknak, hogy miniszterek röpködhetnek a fejünk fölött helikopterrel, hogy rezsicsökkentés fedőnéven lényegében hatósági árszabályozást vezetnek be, ami előnytelen a fogyasztóknak, hogy olyan választási szabályozókat vezetnek be, mely csak és kizárólag a kormánypárt érdekeit szolgálja, hogy az elvileg független ügyészség lényegében falaz a politikai elitnek, valamint, hogy a közpénzt kezelő nemzeti bank saját alapítványaiba öntsön százmilliárdokat, akkor tényleg hosszú böjtre kell számítaniuk, akik bíztak a polgári demokrácia erejében.
Fotó: hvg.hu
Azonban egy hete olyan dolog történt Hódmezővásárhelyen, aminek hallatán felkapták a fejüket a legelfásultabb polgárok is. Egy ősi fideszes fellegvárban mondtak nemet mindarra az emberek, amiket fent felsoroltunk. Képletesen elzavarták a város hűbérurát, Lázár Jánost, aki kezdte jobbágyokként, sőt zsellérekként kezelni őket. Ez a választás mutatta meg legélesebben, hogy nem lehet az embereket sem ostobának, sem szolgalelkűnek, sem gyávának tartani. A vásárhelyiek azt üzenték az ország többi településének, hogy még nem üresedtek ki teljesen a demokrácia intézményei, még tudunk a saját erőnkből változtatni, és a hatalom erre semmi más választ nem tud adni, minthogy magasabbra emeli a gyűlölködés fáklyáját. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak a hülye indián vezeti le azzal a dühét, hogy megiszik egy üveg tüzes vizet, az okos indián hazaviszi a felét, mert tudja, hogy holnap is lesz min bosszankodnia.”
