Minden rosszban van valami jó. Ez az őrületes közhely jut eszünkbe mindarról, ami az utóbbi hónapokban Magyarországon történik. Mióta ugyanis a kormány hathatós támogatásával a közbeszéd vezérfonala a menekültügy lett, olyan dolgok derültek ki a keményen dolgozó magyar emberekről, melyek korábban csak halványan derengtek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének horizontján. Most azonban - ahogy mondani szokás Kiskunlacházán – elvált a kaki a májtól, úgyhogy lássuk, milyen tényekre döbbentünk rá mióta beindult ez az őrület.

Fotó: elniveresen.hu

1. A magyar embereket soha nem érdekelte különösebben a külpolitika, de a tájékozatlanságnak, közönynek és összeesküvés-elméleteknek az katyvasza, amely kirajzolódik a spontán megnyilatkozásokból, elborzasztó. Mivel a többség nincs tisztában a szíriai polgárháború kegyetlenségével, az Iszlám Állam brutalitásával, az iraki állapotok tarthatatlanságával, nem csoda, ha a menekülteket egyszerűen sivatagi cigányoknak, jobb esetben nyerészkedő gazdasági menekülteknek tartják, akik el akarják csaklizni az álláskeresési támogatásunkat, és persze szemet vetnek a tüzes magyar menyecskékre. Az ok-okozati összefüggések kutatásának igénye sincs meg sok honfitársunkban, így nehéz elmagyarázni nekik, hogy a menekült azért menekült, mert valahonnan, valaki elől menekül.

2. Az empátia teljes hiánya vezetett oda is, hogy a legtöbben meg sem próbálnak különbséget tenni menekült és menekült között. A menekültügyi eljárások lényege pont az, hogy egyedileg állapítsák meg a hatóságok az ide érkezők státuszát. Egy Koszovóból érkező albán például egészen más megítélés alá esik, mint egy Iszlám Állam elől menekülő iraki jazidi. Az előbbiek ugyanis egy független országból jöttek, melyet Magyarország az elsők között ismert el, ahol nincs polgárháború, nem üldözik a politikai ellenzéket, a gazdasági nehézségek ellenére ezért az albánoknak semmi esélyük nincs menekültstátuszt szerezni nálunk. A jazidik teljesen más tészta, hiszen őket kegyetlenül üldözik dzsihadisták, ha nem térnek át a szunnita iszlám hitére, akkor a legrosszabbra számíthatnak. Sokak családját kiirtották, értékeiket, ingatlanjaikat elvesztették, szó szerint földönfutóvá váltak. Teljesen más a kilátástalanságból menekülő bangladesi, a terrorista csoportok megfélemlítései elől menekülő szomáliai, és a szíriai vérontás elől menekülő keresztény helyzete, mégis mindannyian jogosultak arra, hogy tisztességes módon vizsgálják meg az ügyüket.

Fotó: helsinki.hu

3. És ha már a keresztényeknél tartunk, említsünk meg egy nagyon szembetűnő jelenséget. Megdöbbentő a magyarországi történelmi egyházak passzivitása ebben a helyzetben. Néhány kisebb, a kormány által az egyházi státusától megfosztott vallási közösségen kívül egyetlen felekezeti vezető sem tette szóvá a menekültek elleni hisztériakeltés romboló társadalmi hatásait. A karitatív szerepüket oly előszeretettel hangsúlyozó magyar keresztény egyházak még szavakban is csak ímmel-ámmal emeltek szót az ellen a gyomorforgató plakátkampány ellen, amely minden keresztény szellemiségű ember ízlésével szembement. Arról nem is beszélve, hogy a segítség kézzelfogható részéből szinte egyáltalán nem vette ki a részét eddig egyetlen nagy egyházunk sem, így önkéntes civil csoportok vették át azt a szerepet, melyet a magyar karitatív szervezetek külföldi krízisek esetében (nagyon helyesen) ellátnak. Ebből csak arra tudunk következtetni, hogy az egyházak és a különböző karitatív szervezetek annyira félnek a kormánytól, illetve annyira le vannak kötelezve neki, hogy nem merik azt a minimális társadalmi szerepvállalást sem a beteljesíteni, amit önmaguktól is elvárnának. Kérdés, hogy milyen krízisnek, netán humanitárius katasztrófának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ezek a szervezetek végre mozgósítsák intézményeiket, és meglévő infrastruktúrájukat?

4. Meglepően könnyedén tett egyenlőségjelet az emberek tudatában a kormány a hazánkba illegálisan belépők, és azok között, akik itt szeretnének letelepedni. A több tízezer hazánkba érkező migránsról elég sikeresen hiteti el a kormány, hogy veszélyt jelentenek a munkánkra, a közbiztonságra, sőt az egészségünkre is. Az a tény teljesen elsikkadt ebben a kommunikációs cséphadarásban, hogy alig több mint 4 ezer menekült kapott letelepedési engedélyt hazánkban egy év alatt, ami azt bizonyítja, hogy kevesen kérik ezt a státuszt, és ennél is kevesebben kapják meg. A helyzet most az, hogy a magyarok többsége vagy elhiszi azt a dajkamesét, hogy százezrekről kell gondoskodnunk, vagy ha ezt nem is veszik be, de azok az 1-2 napot hazánkban töltő migránsok léte is böki a csőrüket, akik a szó szoros értelemben is átutazók nálunk. Azt viszont kevesen teszik szóvá, hogy több mint 2500 külföldi vásárolt letelepedési kötvényt az utóbbi években meglehetősen zavaros hátterű, javarészt külföldön bejegyzett cégeken keresztül, így milliókért gyakorlatilag bárki tartózkodási engedélyhez juthat Magyarországon. Fogalmunk sincs, hogy kik ezek az emberek, lehetnek akár ukrán cigarettacsempészek, iraki emberkereskedők, bolíviai drogbárók, de ha letették a lóvét, nem számítanak holmi nemzetbiztonsági kockázatok. Az egy szál nejlonzacskóval érkező szerencsétlent viszont úgy állítják be a közszolgálati médiában, mintha elsődleges céljuk az lenne, hogy megerőszakolják a magyar nőket, felrobbantsák az összes turulszobrot, de legalábbis lefertőzzék az iskolásokat, még mielőtt megkezdődik a tanév.  

    Fotó: hvg.hu  

5. Rávilágított a mostani helyzet arra a kommunikációs törvényszerűségre is, hogy ha valaki túlpörgeti a kampányát valami vagy valakik ellen, akkor ez vissza is üthet. Érezhető volt a kormány részéről a zavar, amikor megvertek egy szegedi lányt, mert félvér, egyébként magyar állampolgár barátja védelmére sietett. A másik ilyen jel, ami a legfrissebb botrány a menekültügy kapcsán kirajzolódott, hogy a baranyai Martonfára és a zalai Sormásra tervezett menekülttáborokat a helyi lakosok egyöntetűen elutasítják. Két olyan településről van szó, amelyek igen messze vannak a menekültek jelenlegi útvonalától, a hisztériakeltés azonban olyan sikeres volt, hogy nincs ma Magyarországon olyan település, ahol többségben lennének egy ilyen létesítmény megépítésének támogatói. Azon pedig érdemes elgondolkodni, hogy miért a horvát határ közelébe tervezik ezeket a táborokat. Tán csak nem azért, mert számolnak azzal, hogy a most épülő kerítés miatt erre a szakaszra terelődik a menekültek vonulása?

„Ha a prérin kell kóborolnod, szinte mindegy, hogy a sápadt arcúak golyója, a farkasok, vagy éhség végez veled, de az nem mindegy, hogy méltósággal érkezel-e mag az örök vadászmezőkre, vagy gyáván, meghunyászkodva.”

6. Van azonban az Orbán-kormány számára is egy másik rossz hírünk is. Hiába ment szembe mindenféle humanista eszménynek, hiába próbálta jobbról előzni a Jobbikot, hiába ölt bele milliárdokat a menekültek ellen folytatott kampányba és a szerb-magyar határon épülő kerítésbe, nem tudott visszacsábítani szavazókat más pártoktól. Úgy tűnik, azok sem fognak beállni a Fidesz mögé, akik egyébként helyeslik a határozott fellépést, egyetértenek azzal, hogy inkább fogyjunk el teljesen, de ne települjenek be ide olyan emberek, akiknek bőre kicsit is sötétebb a miénknél. A kormány keményen alájátszott a magyar lakosságban nem is olyan látensen meglévő idegengyűlöletnek, mégsem tudja feledtetni az elmúlt egy év botrányait, azt az arroganciát, ahogy kezelte az ellenzékét, a civileket, illetve az útjába kerülő magyar polgárokat. Tegyük azonban hozzá gyorsan mindehhez, hogy sokan maradtak fideszes szavazók azok közül is, akik keresztény meggyőződésük miatt émelyegve tekintenek fel a kormány menekülteket csicskáztató plakátjaira, netán nem értenek egyet a pengés kerítés megépítésével. Nekik nincs pártjuk, és mégis van, ugyanis ma Magyarországon a kereszténydemokrácia politikai értelemben kiüresedett.

Fotó: atlatszo.hu

7. És következzék a talán legmegdöbbentőbb tény, amit eddig is sejtettünk, de ilyen egyértelműen nem tapasztaltunk eddig. Ha egy külföldi most ismerkedne Magyarországgal, azt mondaná, micsoda nyitott, befogadó ország ez, hiszen közel húsz bejegyzett, országos önkormányzattal rendelkező kisebbség él itt békében a többségi nemzettel, a televíziók sztárjai külföldi származású műsorvezetők, a tehetségkutató versenyeket pedig rendre roma származásúak nyerik meg. Igen ám, de ők a látható kisebbség, akik azért elfogadhatók a többségi társadalom számára, mert tulajdonképpen egzotikumnak számítanak, ilyen értelemben nem érzi veszélyben az egzisztenciáját az, aki egy vietnámi énekes lányt hallgat magyarul énekelni, török étterembe jár, vagy a piacon alkudozik a kínai árussal. A láthatatlan kisebbséget azonban nem, hogy nem fogadja el, de retteg tőlük a többség. Ha készítenének egy felmérést arról, hogy az ország melyik területén toleránsak leginkább a menekültekkel, Csongrád megye valószínűleg az élmezőnyben végezne, holott itt vonul át a menekültek legalább 90 százaléka, és olyan területeken lenne a legnagyobb az elutasítás, ahol szinte még nem is láttak élőben menekültet. Ez nem azért van így, mert Szeged egy balos, netán libsi város lenne, hanem, mert a menekültek emberi lények, akiket nem a tévéből ismernek az itt élők. Ha látja valaki az elesettséget, a reményvesztettséget és az éhséget mások szemében, akkor hiába minden kormányzati propaganda, nem az elutasítás lesz az első gondolata. Még a jobbikosoknak és fideszseknek sem. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a prérin kell kóborolnod, szinte mindegy, hogy a sápadt arcúak golyója, a farkasok, vagy éhség végez veled, de az nem mindegy, hogy méltósággal érkezel-e mag az örök vadászmezőkre, vagy gyáván, meghunyászkodva.”