Az autoriter rendszerek csak akkor maradhatnak fenn sokáig, ha folyamatosan terjeszkednek valamilyen irányban. A Nemzeti Együttműködés Rendszere eddig a magyar jogállamiság leépítésével, a gazdasági hatalom megszerzésével, a véleményformálás monopóliumának megkaparintásával nőtt túl folyamatosan önmagán, így az elmúlt kilenc év permanens térnyerése tökéletesen megfelelt a Fidesz céljainak. A május 26-i uniós választást is valószínűleg nagy fölénnyel húzza be az állampárt, ám az igazi tét Orbán Viktor számára az, hogy tudja-e folytatni expanzióját a határokon túl, vagyis döntő befolyást képes-e szerezni az EU vezetésében. Amennyiben ez nem sikerül neki, valószínűleg a hazai tarolásnak sem tud majd őszintén örülni.
Fotó: Szegedi Kattintós
Ha az elosztható javak bőven állnak rendelkezésre, akkor még az sem jelent különösebb gondot, hogy a NER oligarchái egyre sokasodnak, ugyanakkor egyre mohóbbak. Amennyiben azonban csökkennek az erőforrások, a magánzsebekbe pedig egyre kevesebb csordogál, akkor feszültség jelentkezik a rendszerben. Orbán Viktor jól tudja, hogy a rendszere két sarokköve, hogy mindig tudjon adni valamit az embereinek, ugyanakkor garantálja számukra, hogy büntetlenül megtehetnek olyan dolgokat, melyekért komoly büntetés járna, ha nem védené meg őket az állampárt.
Orbán számára a hűség biztosítása az egyik legfontosabb cél, ezért igyekszik olyan rendszert felépíteni, amely egyrészt előnyöket jelent a NER kegyeltjei számára, másrészt a megdönthetetlenség illúziójával kecsegteti saját embereit. Persze, ha nem lehet elhasalni, akkor kevésbé lépked óvatosan az ember, vagyis bátrabban nyúlkál a közösbe, és nem fogja vissza magát akkor sem, ha ellenségei megbüntetésével kell demonstrálnia mindenhatóságát.
Ha azonban végleg kitaszítja a néppárti párcsalád, ugyanakkor új, populista szövetségesei nem tudnak érdemi befolyást szerezni a meghatározó uniós hivatalokban, akkor rosszabb helyzetbe kerül, mint amiben most van.
Kilenc évvel a Fidesz első kétharmados győzelme után eljutottunk oda, hogy mind ellenzéki, mind kormányoldalon úgy vélik, demokratikus választásokon a jelenlegi hatalom megdönthetetlen, az egyetlen esély a NER lebontására, ha saját oligarchái verik szét tehetetlen dühükben. Ehhez azonban az kell, hogy valóban szűküljenek az erőforrások, csökkenjenek az elosztható pénzek, illetve, hogy a nagyvadak és kispályások érdekellentéte kezelhetetlen legyen.
A mostani uniós választás igazi tétje tehát az, hogy Orbán Viktor ki tud-e szabadulni abból a karanténból, melyben jelenleg az Európai Unió meghatározó intézményei és vezetői szorították? Képes lesz-e olyan szövetséget létrehozni, melyben nem csupán ő lesz a legfőbb vezér, de olyan politikai befolyással bír, ami alapjaiban változtatná meg az EU struktúráját és ideológiáját? Orbán a migrációs témát tartja a felszínen, ugyanakkor azokra a posztokra és erőforrásokra pályázik, melyek eddig elérhetetlenek voltak számára.
Amennyiben ezeket megkaparintja, akkor saját táborának is bizonyítani tudja, hogy ideológiai és gazdasági téren képes terjeszkedni, ezért még nem kell készülnie a hét szűk esztendőre a Fidesz elitjének. Ha azonban végleg kitaszítja a néppárti párcsalád, ugyanakkor új, populista szövetségesei nem tudnak érdemi befolyást szerezni a meghatározó uniós hivatalokban, akkor rosszabb helyzetbe kerül, mint amiben most van.
Próbált biztonsági játékot játszani akkor, amikor összekötő kívánt lenni a jobboldali szélsőségesek és a kereszténydemokrata pártok között, ám ezt a megoldást nem preferálta a néppárti oldal. Ebben a visszautasításban láthatta meg először Orbán, hogy elszámolta magát azzal, hogy kampányában durván nekiment az EPP bizottsági elnökének, Jean-Claude Junckernek. Orbán valószínűleg arra játszott, hogy a meggyengülő jobboldali centristák kénytelenek lesznek bevonni szélsőséges erőket is a hatalmi alkudozásba, csakhogy ne kelljen függeniük a szociáldemokraták, esetleg a zöldek vagy liberálisok jóindulatától.
Fotó: Dobos Zoltán
A helyzet most azonban úgy áll, a néppártiak szinte bárkivel összefognak, csak azzal nem, akit Orbán ajánlgat nekik. A klasszikus értékek alapján politizáló uniós frakciók ugyanis legalább abban egyetértenek, hogy a populisták rendkívüli veszélyt jelentenek a szövetségre, ugyanakkor többségük mögött az oroszok állnak, ami további kockázatokat vet fel. Orbán ebben a társaságban sürgölődik még azok után is, hogy egyik fő szövetségese, az osztrák szabadságpárti Heinz-Christian Strache csúnyán megbukott. A magyar kormányfő ezért most amellett, hogy talán pártja legnagyobb arányú győzelmét éri el itthon, az EU-ban kínos helyzetbe kerülhet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha fogatban az egyik ló lesántul, hiába húz kiválóan a többi, a versenyt el fogják veszíteni.”
