Egyre jobban elszigetelődik a magyar kormány a nemzetközi politikában, és itthon is jelentősen csökkent a támogatottsága az áprilisi parlamenti választás óta. Mégsem beszél senki arról, hogy kutyaszorítóba került volna Orbán Viktor, és a 13 éve követett kommunikációs stratégia csődöt mondott. Úgy tűnik, a Fidesz társadalmi beágyazottsága olyan mértékű, hogy még olyan komoly kihívások sem kezdik ki a kormánypártot, mint a gazdasági nehézségek, vagy a korábbi jóléti intézkedések visszavonása. Az Orbán-kormány bukása azonban nem elképzelhetetlen a közeljövőben, ami akár már 2023 első felében megtörténhet.

Fotó: nepszava.hu

Nem volt diadalmenet a 2022-es esztendő a magyar kormány számára, noha tavasszal fényes győzelmet aratott a Fidesz az országgyűlési választáson. Valójában két párhuzamosan futó eseménysornak tudható be, hogy a nehézségek ellenére stabilnak látszik a kormánypárt helyzete. Egyrészt a régi, jól bevált módszerek segítettek megőrizni a hatalmat áprilisban, ugyanakkor váratlan kihívásokkal kellett megküzdenie Orbán Viktor kabinetjének.

A bevált módszerek leglátványosabb eleme a fiktív valóság megteremtése azok számára, akiket nem zavar a Fidesz autoriter politikája, és elhiszik mindazt, ami a kormányközeli sajtóorgánumokból és a közösségi médiából zúdítanak rájuk. A választási kampányban például sikerült elhitetni több millió magyar polgárral azt, hogy az ellenzék háborút akar, és amennyiben hatalomra kerülne, gond nélkül küldené harcba a fiatalokat. A hatalmas kormányzati médiaúthenger teljes erővel tolta ezt a képtelenséget annak ellenére, hogy még az ellenség kilétét sem tisztázták.

Ez persze akkora hülyeség, hogy még a Holdról is látszik, de a Rogán Antal által irányított propagandagépezet már olyan egyszerű, mégis hatásos módszereket alkalmaz, hogy ezt a képtelenséget is sikerült áttolni a fikció világából a látszatvalóságba. Az áprilisi választások nagy tanulsága, hogy a 13 éve tartó agymosás már lehetővé tette akár az ostobaságok hitelesítését is, így gyakorlatilag bárkiből és bármiből lehet ellenséget és barátot is kreálni.

Az egyik legjobb példa erre az, hogy a markánsan oroszellenes magyar lakosság egy részét néhány év alatt sikerült Vlagyimir Putyin politikájának és eszmerendszerének elfogadására, sőt támogatására bírni. A mintegy 40 évig tartó megszállás és a jelentős kulturális különbségek ellenére sokan gondolják már azt Magyarországon, hogy jó dolog egy autoriter, katonai erővel terjeszkedő rezsim szövetségesének lenni. Ha másért nem is, de az olcsó energiahordozók megszerzéséért érdemes beáldozni nyugati identitásunkat, valamint lebontani a liberális demokráciákra jellemző jogállami struktúrákat.

Orbán Viktor azért konfrontálódik folyamatosan az Európai Unió intézményeivel, mert a számára mintául szolgáló keleti autokráciák világfelfogása sehogy sem egyeztethető össze a fékek és ellensúlyok nyugati eszményeivel. Ő olyan államfelfogást preferál, amelyben a döntéshozó és végrehajtó hatalom teljes összhangja mellé felsorakozik a kormányt ellenőrizni hivatott intézmények teljes kontrollja, vagyis lényegében ugyanannak a személynek jelentenek a politikai hatalmat gyakorlók, valamint a hatalmat korlátozni és ellenőrizni hivatott intézmények vezetői.

Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

Így működik az orosz elnöki autokrácia, és hasonló felfogásban irányítja az államot a Kínai Kommunista Párt legfőbb vezetése is. Magyarország elindult ezen az úton, és amennyiben nem lenne az Európai Unió tagja, valószínűleg sokkal előrébb tartana a jogállam felőrlése. Azért ne legyünk túlságosan boldogok attól, hogy az ingyen pénz reményében Orbán Viktor hajlandó volt bizonyos engedményekre, és az év végére eljutott odáig, hogy akár törvényi garanciákat is hajlandó felmutatni bizonyos területeken e folyamat visszafordításának bizonyítására. Tudjuk jól ugyanis, hogy Orbán soha nem lesz demokrata, és konszolidálni sem fogja a rendszerét.

Hogy miért nem? Mert rögeszméjévé vált, hogy az állam csak akkor működik hatékonyan, ha nem korlátozzák olyan belső és külső mechanizmusok, melyek a döntéshozatalt és a végrehajtást nehezítik. Orbán csak az olyan államokat és szövetségeket tart hatékonynak, melyek megszabadultak a plurális demokrácia koloncaitól. Ő vezetni akar, és nem egyezkedni, nem megoldani, akar, hanem keresztülvinni. Ezt a felfogást soha nem fogja feladni, ezért az általa ígért reformok is csak arra jók, hogy ne vágják el teljesen az uniós forrásoktól.

Év végére tehát patthelyzet alakult ki az EU intézményei és Orbán között. Ez az állapot az, amely a két fél számára elfogadható kompromisszumokon nyugszik. Az EU nem vágta el teljesen a köldökzsinórt, így újabb reformok és engedmények révén pénzhez juthat Magyarország, Orbán pedig abban a szerepben tetszeleghet, hogy ismét elment a falig, és végül engedtek neki. Ez persze nem igaz, hiszen a nyakörvet nem vették le a magyar félről, a büntetésnek így számos eszköze az uniós döntéshozók rendelkezésére áll.

Az viszont tény, hogy továbbra is a valódi súlyánál többet foglalkoznak az EU-ban Magyarországgal, hiszen a sorozatos vétók és a jogállamisági problémák minduntalan Orbán Viktor kormányára irányítják a reflektorfényt. Bár ez kétes dicsőség, itthonról azonban úgy látszik, hogy a magyar kormányfő erős befolyással bír a nemzetközi folyamatokra, amit korábbi hazai miniszterelnökökről nem lehetett elmondani. Orbán tehát kihasználja a marketingnek azt az törvényszerűségét, hogy a rossz reklám is reklám, hiszen az a fontos hogy beszéljenek róla.

Ez az egyik legfontosabb magyarázata annak, hogy bár megkopott a Fidesz tábora, még mindig bőven vannak olyanok, akik szerint Orbán Viktor nélkül képtelenek lennénk megbirkózni a politikai és gazdasági nehézségekkel. A kormány ezért packázhat a pedagógusokkal, ezért toldozgatja az egészségügyet, és emiatt adagolja a kormányzati támogatásokat továbbra is a hozzá közel álló oligarcháknak. Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

fotó: portfolio.hu

A viharfelhők azonban ott gomolyognak a kormányzati szereplők felett, hiszen a gazdaság minden valószínűség szerint recesszióba fordul jövőre. Az uniós pénz továbbra is csak az ablakban van, Oroszországnak és Kínának pedig most kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy megtámogassa Orbán Viktor rendszerét. A NER működtetéséhez azonban pénz kell, és ha ezt nem szerzi meg valahogy a kormány, komoly gondba kerülhet. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Szép szavakkal és hamis ígéretekkel ki lehet húzni egy darabig, de üres gyomorral fellázad a törzs, és a főnök jobban teszi, ha nem várja meg, hogy elsöpörjék."