Az Orbán-rendszer lényege, hogy valamitől vagy valakitől mindenki féljen az országban. Úgy alakították ki a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki, akár politikával alig foglalkozó egy állampolgár, valahogy mindig a hátában érezze a hatalom szúrós tekintetét. Vannak olyanok, akik számára ez csak egy kellemetlen, csiklandós érzés, mások viszont hegyes tőrként érzékelik ezt a pressziót. Ez nyilván senki számára nem kellemes élmény, ám a közös félelem egyben tartja a NER hatalmas gépezetét. Ha azonban elmúlik a fenyegetettség érzése, egy pillanat alatt összeomolhat az, amit Orbán Viktor évtizedek alatt épített fel.  

   Fotó: magyarhirlap.hu

A közösségi média már régóta úgy működik, ahogy azt pártunk és kormányunk szeretné. Állami hivataloknál, a közmédiánál, fideszes tulajdonú sajtótermékeknél, kormánypárti vezetésű önkormányzatoknál, államosított cégeknél, intézményeknél dolgozó polgárok öncenzúrát gyakorolnak, így nem lájkolnak olyan tartalmakat, megosztásokat, melyek bírálják, vagy rossz színben tüntetik fel a kormány működését.

Az Orbán-kormány azonban ennél többet szeretne, hiszen még mindig vannak olyan emberek az országban, akik nem függnek közvetlenül a hatalomtól, sem szakmailag, sem egzisztenciálisan nincsenek kiszolgáltatva a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, ezért sem szimbolikusan, sem konkrétan nem is részesei a NER-nek. Márpedig, aki kimarad, lemarad – vallja a kormány.

Ezért nagy sebbel-lobbal nekirontott például a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy érezzék ők is a hatalom „törődését”. A támadás valódi célja nem is igazán a kutatási pénzek elosztása fölötti kontroll megszerzése volt, hanem az, hogy az MTA tagjai ugyanúgy öncenzúrára kényszerüljenek, mint azok a polgárok, akik sorsa közvetlenül a hatalomtól függ.

Ha a hatalom rámordult egy közösségre, és annak tagjai valakit vagy valamit feláldoznak annak fejében, hogy békén hagyják őket, akkor a függetlenség már csak hangzatos szólam, mellyel igyekeznek elfedni saját gyávaságukat.

Most csak dörzsöljük a szemünket, amikor a következő hírt olvassuk: Az MTA vezetése letiltotta a Magyar Tudomány Ünnepe két tervezett előadását, mert szerintük azoknak politikai áthallásaik lehettek volna. Pedig teljesen logikus, ami történt. A kormány ugyan egyelőre nem ostromolja tovább a magyar tudomány fellegvárát, de elvárja, hogy rostálja meg azokat a szellemi termékeket, melyek kijutnak e magas falak közül.

Egyszerűbben szólva: Az MTA tegyen arról, hogy ne kelljen kívülről beavatkoznia a kormánynak, különben búcsút mondhat a függetlenségének. Mi ez, ha nem a függetlenség elvesztésének nyílt beismerése az MTA részéről? Az öncenzúra a megadás szemérmes elhallgatása. Nem lobogtatnak fehér zászlót, csak elküldenek egy futárt, hogy megsúgja az ostromlónak, hogy éjszaka beengedik őket a hátsó kapun, de ígérjék meg, hogy senkit sem fognak később bántani.

Egy olyan szerkesztőség például, amely a látszatfüggetlenségért cserébe kirúgja az egyik legjobb újságíróját (lásd: 168 óra), már rég behódolt a hatalomnak, hiába jelenik meg még számos vitriolos hangvételű cikkük később. Ha a hatalom rámordult egy közösségre, és annak tagjai valakit vagy valamit feláldoznak annak fejében, hogy békén hagyják őket, akkor a függetlenség már csak hangzatos szólam, mellyel igyekeznek elfedni saját gyávaságukat.

Fotó: mandiner.hu

A félelem belerágja magát sokak lelkébe, és noha tudja mindenki, hogy a hatalom nem elégszik meg szimbolikus gesztusokkal, általában a fenyegetőzés és zsarolás kikezdi a legösszetartóbb közösségeket is. Ha azonban egyszer eredménytelenül ostromol a kormány egy-egy ilyen várat, az erőt adhat másoknak is, és ráérez arra, hogy az ellenállás nem reménytelen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a lóhoz kötözöd magad, hiába talál el az ellenség, messziről úgy látja majd, hogy rajtad nem fog a golyó.”

A szakértelem morzsáit is lesöpörte a Fidesz a közmédia asztaláról, ugyanis mostantól az a Papp Dániel vezeti a közpénzen fenntartott, és a kormány szája íze szerint működő MTVA-t, akinek papírja van arról, hogy hírhamisító. Egyre inkább az az ember érzése, hogy a Fidesz szánt szándékkal köpi szembe a választókat, hogy ezzel is jelezze: most már bármit megtehet, mi pedig semmit sem tehetünk a kormány szándékaival szemben. A magyar közszolgálati televíziózásra és rádiózásra most olyan idők jönnek, melyek jellegéről leginkább az észak-koreai kollégák tudnának mesélni.

Fotó: euronews.hu

Finoman szólva sem hagyta korábban sem az út szélén a Fidesz vezetése azt a Papp Dánielt, aki a kormány iránti hűsége jeleként még arra is hajlandó volt, hogy a szakma szabályait durván áthágva olyan híradós anyagot készített, ami azt sugallta, hogy  Daniel Cohn-Bendit zöldpárti EP-képviselő, amikor Magyarországon járt, nem válaszolt arra a kérdésre, hogy demokratikus értéknek tartja-e kiskorúak szexuális tárgyú megközelítését. Alaposan összevagdosta a képanyagot, felcserélte az időrendet, csak, hogy az a kép alakuljon Cohn-Benditről - aki az akkor keményen bírálta Orbán Viktor politikáját – mintha elmenekült volna a kínos kérdés elől.    

Papp igen messziről indult, hiszen még a Jobbik környékén kezdte bontogatni szárnyait, de amikor televíziós pályafutása elkezdődött a Fidesz 2010-es hatalomra jutása után, akkor is inkább politikai küldetéseket hajtott végre, minthogy objektíven tájékoztatott volna az eseményekről. Sokat elárul a szemléletéről az az eset, amikor a vezetése alatt lévő szerkesztőségben egy tudósításból egyszerűen kiretusálták idősebb Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökét. Korábban elképzelhetetlen lett volna ilyen eset a magyar televíziós szerkesztőségek életében, a most nagyfőnökké kinevezett Papp ezt is meghonosította, ráadásul a közszolgálatinak csúfolt tévében.

Az, hogy a Fidesz méltányolja Papp minden határon átnyúló hűségét a párthoz, eddig is egyértelmű volt. Miután ugyanis a Kúria jogerős ítéletben mondta ki, hogy a Cohn-Benditről készült anyagban Papp a szakmai szabályok ellen követett el vétséget, és hogy nem túlzás őt hírhamisítónak nevezni, a munkahelye még kisebb megrovásban sem részesítette őt. A Kúria szerint erőteljes vélemény volt annak idején az Index részéről, hogy hírhamisítónak nevezte Papp Dánielt, de tény, a szerkesztő a szakma alapvető etikai szabályaival sem törődött, amikor összevágta az anyagot.

Ezt a szemléletet emelte most annak a gigaintézménynek az élére a magyar kormány Papp személyében, amely elvileg a köz tájékoztatására kap a központi költségvetésből 80 milliárd forintot. A tények innentől tényleg nem számítanak, az elsődleges, hogy Orbán Viktor ellenfeleiről csakis negatív hírek kerüljenek adásba, és az MTVA televíziós és rádiós csatornái, valamint az MTI csak olyan híreket adjon ki, melyek pártunk és kormányunk érdekeit szolgálja. Mintha a kormány Soros Györgyöt lejárató „tájékoztató filmjeit” tennék meg minden közéleti tudósítás sarokkövének, és csak annyira kellene figyelembe venni a tényeket a jövőben, ahogy ezek a lejárató propagandafilmek teszik.

Fotó: index.hu

Az első gondolata mégis az az embernek, hogy az a hatalom, amely ilyen görcsösen ragaszkodik a politikai kinevezettekhez, nem azért teszi-e mindezt, mert retteg a jövőtől. Nem azért távolítja el a szerkesztőségek, egyetemek, tudományos műhelyek, állami cégek, intézmények éléről azokat a szakembereket, akik egyébiránt hű katonái voltak a pártnak, csak olykor a szakmaiság okán felemelték a hangjukat? Nem azért kell a pártközpont utasításait leső csinovnyikot kinevezni a közpénzből fenntartott, egyébként minden kormányigényt kielégítő intézmény élére, mert attól fél, ha kissé másként fújnak majd a szelek, csak a leghűségesebb katonáiban bízhat majd? Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Nem biztos, hogy a csatában az a jó katona, aki bármi áron meg akar halni a vezéréért, ezért lovagolj olyanok között, akik időben figyelmeztetnek a veszélyre.”  

A magánrepülő magánügy. Lényegében ezzel a faramuci bölcsességgel elintézi a kormánysajtó azt, hogy pártunk és kormányunk vezetőjét egy oligarcha repteti focimeccsekre. Az egykor plebejus szemléletére oly büszke Fidesz most olyan patríciusok gyűjtőhelye, akik szinte minden kapcsolatukat elveszítették a plebsszel. Orbán Viktor most már tényleg úgy gondolja, hogy a migránsokkal való riogatás ellensúlyozza azt a luxust és arroganciát, amely kezd hatalma védjegyévé válni.

Fotó: Népszava

Kezd teljesen elmosódni Magyarországon, hol kezdődik az állam, meddig nyújtózkodik a magánszféra, meddig szolgálják a köz érdekeit a kormánypárt által kinevezett vezető tisztségviselők, és mikor látják úgy, hogy az állampolgárok kiszolgálásánál előrébb való a Fidesz segítése. Nem beszéltünk még a sajtóról, amelynek egy része már lényegében a kormány egyfajta nyúlványaként régen nem tájékoztatni akar, hanem megtéveszteni, illetve a kínos tényeket elhallgatni, az összefüggéseket pedig sajátos megvilágításba helyezni.

Aki vitatja a Sargentini-jelentés megállapításait, nem igazán emlékszik már arra, hogy nem is olyan régen Magyarországon is komolyan vették a hatalmi ágak különválasztását és függetlenségét. Kemény ellensúlyt képezett például a kormányokkal szemben az Alkotmánybíróság, a mindenkori köztársasági elnök hivatala, az ügyészség vádat emelt, ha bűncselekményre utaló tények merültek fel egy nyomozás során, a sajtó pedig az állampolgárokat objektív, a lehető legkevésbé elfogult módon igyekezett tájékoztatni az országban történő eseményekről.

A Fidesz kormányzásának egyik legszomorúbb következménye, hogy ma már sem az ellenzéktől, sem a kormánypárti sajtótól, sem az ügyészségtől nem várja senki sem, hogy érdemi lépéseket tegyen olyankor, vagy egyáltalán valamit reagáljon, amikor a korrupció egyértelmű bizonyítékai kerülnek a felszínre. Legfeljebb a választópolgárok háborognak néhány napig azon, hogy egy kormánymegbízásokban dúskáló vállalkozó luxusgépén repked a miniszterelnök, hogy kedvenc időtöltésének, a focimeccseken való szotyizásnak hódoljon.

Elvesztett ugyan a Fidesz félmillió szavazót, de az ellenzék nem képes ebből profitálni, ugyanakkor van annyi tartaléka a kormánypártnak, hogy ne essen kétségbe néhány luxusút nyilvánosságra kerülésétől.

A magyar társadalom ingerküszöbét már alig éri el egy olyan történet, amely világosan megvilágítja azt az utat, ahová a kormányhoz közeli gazdasági elit és a hozzá szorosan kötődő politikusok tartanak. Saját gazdagságuktól és hatalmuktól megrészegült oligarchák szövetkeznek olyan pártkatonákkal, akik természetesen elég jól járnak ezekkel a kapcsolatokkal. Kialakul egy olyan új arisztokrácia, amelynek elemi érdeke, hogy életben tartson egy olyan politikai rendszert, mely megvédi a rendőrségi nyomozásoktól, az ügyészségi vádemelésektől, a gazdasági versenyhivatal kukacoskodásától. Olyan érdekszövetség alakult ki a szédületesen gazdagodó elit tagjai között, hogy mindannyiuk elemi érdeke az: sokáig éljen és virágozzon a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

A rendszer lelke persze Orbán Viktor, így mindig akkor zár össze a legjobban ez a társaság, ha magát a főnököt éri támadás. Ezúttal a nép egyszerű fiaként pálinkát kortyoló, pörköltet főző, meccseken szotyolát köpködő miniszterelnökről derült ki, hogy finoman szólva sem áll távol tőle (és családjától) a luxus, így gyorsan a lehető leghatásosabb eszköz után kellett nyúlnia a kormánysajtónak: Soros György. De meddig ámíthatja még saját népét azzal egy kormány, hogy egy amerikai milliárdos nagyobb probléma számára, mint a saját miniszterelnöke, aki közpénzeken felhizlalt oligarcháitól fogad el luxusszolgáltatásokat?

Az, hogy a kormánymédia a szerecsenmosdatásban újabb csúcsokat döntöget, és hogy minden kínos kormányzati ügy ellenreakciójaként a bevándorláspárti EU-t és Soros György ördögi alakját festik a falra, azt jelzi, hogy még mindig működik ez a stratégia. Elvesztett ugyan a Fidesz félmillió szavazót, de az ellenzék nem képes ebből profitálni, ugyanakkor van annyi tartaléka a kormánypártnak, hogy ne essen kétségbe néhány luxusút nyilvánosságra kerülésétől.

Fotó: index.hu

A Fidesz olyan mélyen beásta magát a védvonalai mögé, hogy szinte esély sincs arra, hogy csak néhány katonáját is kifüstöljék onnan. Akkor viszont más lehet a helyzet, ha a luxus fenntartására és növelésére már nem lesz mód, így az érintettek egymásnak eshetnek a jól védett lövészárok mélyén is. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A sápadtarcúak akkor érzik magukat biztonságban, amikor fedezékbe vonulnak, pedig olyankor veszik észre legkevésbé, hogy a hátuk mögé kerültünk.”

Kormánypártiként nyilvántartott szerkesztőségeket szánt be a kormány, egykori kormánytagok exkuzálják magukat, mert nem akarnak azonosulni sokkal kormánypártibb kultúrharcosok kijelentéseivel. Ha van valami haszna a Nemzeti Együttműködés Rendszerének az az, hogy az ifjú generációknak nem a tankönyvekből kell megtanulniuk, hogyan működött a kádári kultúrpolitika, elég, ha reggelente felmennek egy-egy hírportálra, és megelevenedik előttük a nem is oly távoli múlt. A gond akkor kezdődik igazán, amikor már Rákosi Mátyás gyakorlatát veszik át a mai kormánypárt fő ideológusai. Ennél azonban valószínűbb, hogy a kultúrharcot csak a harci szellem életben tartására találta ki Orbán Viktor. 

Fotó: napi.hu

Mottó: „A harc senkit nem tesz naggyá.” (Yoda mester)

Vajon a Fidesz már annyira nem talál magának elég ellenfelet itthon, hogy vezetői elhatározták, saját soraikból próbálják kiszűrni az ocsút? Olyan fogalmak kerültek ismét a közbeszédbe, mint kultúrharc, elhajlók, központi irányvonal, mérsékelt szárny. A bolsevik forradalom idején bontakozott ki ilyen nyelvezet a politikai kommunikációban, hiszen nem csupán a burzsoá nagyhatalmakkal, a cári revizionizmus ellen kellet harcolni, hanem az eszerekkel, a narodnyikokkal, a mensevikekkel, esetleg az oktobristákkal is meg kellett vívni a szovjet hatalomnak.

Orbán Viktor most úgy viselkedik, mintha a harmadik kétharmaddal arra kapott volna felhatalmazást, hogy megmondja, melyik mű jó, melyik színházi előadás értékes, mely tudományos kutatás érdemli meg az állami támogatást.

Úgy tűnik, Orbán Viktor most mindenkit félre akar söpörni, aki nyomokban még őriz valamit pártja egykori szellemiségéből. A párt ökle ugyanis most lecsap azokra, akik fontosnak érzik egy demokráciában a vélemények ütköztetését, akik saját pártjukon belül valódi vitákat szeretnének olyan fontos kérdésekről, mint a gazdasági fejlődés, a migráció ügye, az Európai Unióhoz való viszonyunk, az elvándorlás problémája, az oktatás vagy az egészségügy válsága. Orbán Viktor központi akaratának kell érvényesülnie az új direktívák szerint most már a kultúrában is, így valahogy ki szeretnék söpörni a liberálisnak bélyegzett szellemiséget a könyvkiadásból, a színházakból, de a zeneművészetből és képzőművészetből is.

Bántóan sok az azonosság az olyan diktatórikus rendszerekkel, melyek azt gondolták, hogy a művészetekben és a tudományos életben is működnek a pártutasításos rendszerek mechanizmusai. Orbán Viktor most úgy viselkedik, mintha a harmadik kétharmaddal arra kapott volna felhatalmazást, hogy megmondja, melyik mű jó, melyik színházi előadás értékes, mely tudományos kutatás érdemli meg az állami támogatást. Pedig ez az a terület, ahol soha nem fognak lapot osztani a politikusoknak, ugyanis a művészetben nincs jobboldal és baloldal, esetleg liberális irányzat, csak jó mű és rossz alkotás létezik. A művészet és a tudomány mércéi olyan kamrában lelhetők meg, melyekbe soha nem léphetnek kultúrharcosok, megmondó emberek, vagy kutatóból pártkatonává avanzsált miniszterek.

Egy társadalom kulturális átnevelése olyan közegben is nehézkesen megy, mint Kína, Észak-Korea vagy Kuba, nemhogy uniós tagállamban.

Azzal, hogy popzenészeket, írókat, színházi rendezőket listáznak pártlapokban, a kardnyelők szintjére próbálják lerántani e művészeti ágak képviselőit. Valaki ugyanis vagy képes magával ragadni a közönséget (függetlenül attól, hogy melyik pártra szavaztak annak tagjai), vagy egyszerűen rosszul csinálja a dolgát. Nem lehet megmondani egy jobboldali szavazónak, hogy holnaptól nem olvashatja Závadát, nem nézhet meg olyan színdarabot, amelyet, Alföldi rendezett, vagy kapcsolja a ki a rádiót, amikor meghallja Fluor Tomi egyik számát. Ha elvakult kormánypárti szavazó, akkor ezt már rég megteszi, ha pedig csak a saját ízlésére szeretne hagyatkozni, mint ahogy egy szabad országban szokás, akkor kikéri magának, hogy egy politikai párt mondja meg neki, kit szerethet, és kit gyűlöljön.

Az Orbán-kormány olyan frontot nyitott a kultúrharccal, melyen nem arathat győzelmet. A Fidesz szavazóbázisának ugyanis a legalacsonyabb az iskolázottsága, ez a réteg pedig nem igazán érdeklődik a téma iránt még akkor sem, ha ideológiai harcként állítják be ezt a kormánypropagandában. Az ellenzéki szavazók kulturális irányultságát maximum úgy befolyásolhatják a Fidesz megmondó emberei, hogy innentől ki sem nyitnak olyan könyveket, folyóiratokat, melyekben az általuk irányadónak vélt szerzők publikálnak. Egy társadalom kulturális átnevelése olyan közegben is nehézkesen megy, mint Kína, Észak-Korea vagy Kuba, nemhogy uniós tagállamban.

Fotó: ugytudjuk.hu

A központi irányelvek szerinti működő kulturális élet a Fidesz tagsága, illetve a benne még nyomokban fellelhető szellemi holdudvar miatt is működésképtelen. Olyan belső leszámolást indít el ugyanis, aminek következményei kiszámíthatatlanok. Őket előszeretettel sorolják a párt liberális szárnyához, pedig csak európai módon közelítenek a kultúrához. Ha Orbán az ő támogatásukat is elveszíti, akkor kizárólag pártcsinovnyikokra támaszkodhat ezen a területen is. Ezeknek az embereknek azonban nincs jó ízlésük, ezért nincs kapcsolatul a valódi művészekkel, olyanokat kívánnak majd felemelni, akik politikai támogatás nélkül az érdektelenség homályába vesznének. És, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha tehetségtelen a törzsfőnök unokaöccse, csinálj belőle mesemondót, így árt a legkevesebbet a törzsnek.”     

Saját fegyverét fordítják most az európai liberálisok Orbán Viktor ellen. Most úgy tűnik, hogy minden mérsékelt politikai erő a magyar miniszterelnök ellenében kívánja meghatározni saját politikai krédóját. A magyar modell most akár jól is jöhet az európai szocialistáknak, zöldeknek, liberálisoknak, sőt még a kereszténydemokratáknak is, hiszen ha Orbán Viktor rendszerével tudják illusztrálni, milyen rezsimektől kívánják megvédeni a kontinens demokráciáit, akkor egészen ütős kis kampányt hozhatnak össze jövő tavasszal.

Fotó: blikk.hu

Nagyon szemléletes kis videót tett közzé a Twitteren az ALDE, az Európai Parlamenthez tartozó európai liberálisok szövetsége. Az animációs filmecske bemutatja, hogyan jár kéz a kézben a demokrácia leépítése és a hihetetlen mértéket öltő korrupció. Orbán Viktor barátainak és családtagjainak gazdagodásán keresztül elég elrettentő példáját mutatják meg saját választóiknak a liberálisok, miért fontos az uniós alapértékek betartása és persze, ha rájuk szavaznak az európai polgárok, akkor nem fog elfolyni keleti kiskirályok és oligarchák zsebeiben a központi büdzsébe becsengetett adójuk jelentős része.

A magyar kormány rendületlen szabadságharca Brüsszel ellen, no és a közelgő uniós választások végre ráébresztették a legnagyobb politikai szövetségek vezetőit arra, hogy most már nem babra megy a játék, és ideje felvenni az eléjük dobott kesztyűt. Valószínűleg nem a liberálisok politikai tömörülése lesz az egyetlen, amely Orbán Viktor rezsimjét fogja arra használni, hogy valami ellenében mutassák be saját törekvéseiket. Emmanuel Macron francia elnök már többször kijelentette, hogy az ő elképzelései Európa jövőjéről nem igazán egyeztethetők azzal, amit a magyar miniszterelnök hirdet.

Az uniós országok döntő többségében működhet is az a koncepció, amely Orbán Viktort mutatja be olyan ördögi figuraként, mint nálunk például Soros Györgyöt a magyar állam propagandagépezete. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy külföldi üzletemberek vagy politikusok képeivel riogassák a lakosságot, ám ezt Magyarország kormánya lényegében napi rutinná tette, így Orbánnak sem szabad csodálkoznia majd azon, ha a képe mondjuk Salvini, olasz külügyminiszter és Putyin, orosz elnök társaságában tűnik fel a berlini vagy párizsi utcákon, és alá azt írják: „Rájuk akarjátok bízni Európát?”

Lenne még néhány ötletünk arra, hogyan lehetne Orbánnal kampányolni az illiberalizmus ellen, ám inkább térjünk vissza egy pillanatra még az ALDE kampányfilmjére. Nagyon fontos adatokat, tényeket közöl ugyanis ez a kis összeállítás, de ami ennél is fontosabb, hogy megnevezi a fő oligarchákat (Simicska Lajos, Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és Garancsi István), ugyanakkor egyértelműen elítélik az Orbán-rendszerre egyre jellemzőbb nepotizmust. Ha van valami, amitől ódzkodnak a nyugati demokráciában a választók, az a közpénzen felhizlalt barátok és rokonok gyülekezete. Nem nehéz megjósolni tehát, hogy aki sűrűn fogja emlegetni a magyar oligarchákat a kampányban, begyűjti majd a hagyományos nyugati értékeket valló polgárok szavazatainak jelentős hányadát.

Ez a néven nevezés ugyanakkor rendkívül kínos az érintetteknek. Egy putyini rendszer fontos gazdasági szereplőjeként lényegében olyan helyzetbe kerülhetnek ugyanis ezek a személyek, mint az orosz elnök bizalmasai, akiket kitiltottak nyugati országokból, bojkottálják a cégeiket, a külföldi számláikhoz pedig nem férhetnek hozzá. A liberálisok kisfilmjének nem véletlenül az a kicsengése, hogy az EU szétverésére törekvő oroszok bábjai ezek az emberek, a magyar gazdasági rendszer pedig a Putyin-féle orosz gazdasági modell miniatűr változata. Simicskának fáj talán a legjobban ez a besorolás, hiszen ő épp az oroszbarát politika miatt fordult szembe Orbánnal, ám a többiek számára is kínos, ha egy összeurópai kampányban kezdik emlegetni a nevüket, nem a legkedvezőbb kontextusban.

Fotó: nepszava.hu

Nem kérdés, hogy mi lesz a Fidesz reakciója az ALDE kampányfilmjére. Guy Verhofstadt, a liberálisok európai vezetője máris feltűnt abban a kormányzati „tájékoztató kampányban”, mely Judith Sargentini holland uniós képviselővel egyetemben Soros György fizetett embereként igyekszik bemutatni a belga politikust. Biztos, hogy személyeskedő, meglehetősen mocskos kampányra számíthatunk, de ne feledjük, ezeket a módszereket először Orbán vetette be ellenfeleivel szemben, most pedig csak visszakapja azt, amit ő művelt másokkal. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha nem szorított elég jól a puskádat alvás közben, arra ébredhetsz, hogy a saját fegyvered csövével nézel farkasszemet.”

Orbán Viktor valószínűleg jobban tenné, ha elengedné a Sargentini-jelentést, de ő igyekszik belőle belpolitikai ügyet kreálni. Nem veszi észre, hogy minél jobban belemászik ebbe a történetbe, annál inkább elszigetelődik az európai politikai színtéren, azok pedig, akik most a hátát lapogatják, nem tudnak majd többet nyújtani neki, mint elvi támogatást a kirekesztő, a liberális demokráciát pocskondiázó politikájához. Pedig Orbán rendszerének nem üres szavakra, hanem pénzre van szüksége, amit csakis az EU tud biztosítani számára olyan mennyiségben, mint amennyire szüksége van a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntartásához.

Fotó: Borsod24

Arról már korábban értekeztünk, hogy a vártnál jobban zokon vette Orbán Viktor azt, hogy a Sargentini-jelentés kétharmados elfogadásával lényegében kiközösítette pártját és kormányát az a brüsszeli politikai közösség, amely ellen évek óta szabadságharcot vív. Az még benne volt a pakliban, hogy egy darabig majd rugózik a témán a kormányfő, de az, hogy most a magyar parlament kétharmadával akar nekimenni a brüsszeli kétharmadnak, egyenesen ostoba lépés, amit nyilván személyes sértettsége miatt nem képes elkerülni.

Pedig jól tenné, ha ezúttal nem az érzelmeire, hanem az értelmére hallgatna. A jövő év tavaszi uniós választáson és a várhatóan ősszel sorra kerülő önkormányzati voksoláson kívül most semmilyen szorító tényező nem indokolja, hogy a szélsőjobbos jelszavakra ugró szavazótáborát mozgósítsa. A Parlamentben megszavaztatni kívánt határozat már a címében is azt sejteti, hogy Orbán azt igyekszik megetetni a sajátjaival, amiben maga sem hisz igazán.

„Lovaglás közben néha nézz oldalra, és ha egy idő után csak olyan figurákat látsz, akiket nem kedvelsz, rá fogsz jönni, hogy rossz ügyért harcolsz.”   

A "Magyarország szuverenitásának megvédéséről és a Magyarországgal szembeni rágalmak visszautasításáról" címet kapott előterjesztés ugyanis azt sugallja, hogy az Orbán-kormány egyetlen bűne az, hogy nem akar beengedni az ország területére menekülteket, az Európai Parlament ezért hirdetett politikai hadjáratot ellenünk. Orbán igyekszik EU-ellenes hangulatot kelteni itthon, ugyanakkor azt is be akarja bizonyítani a híveinek, hogy ő nem sértette meg semmilyen területen az uniós normákat. Ez a szavak szintjén most még sikerülhet neki, de amikor csökkennek a következő költségvetési ciklus kohéziós forrásai, vagy teljesen elapadnak a központi támogatások, akkor az mindenkinek fájni fog itthon, legyen az ellenzéki vagy kormánypárti.

Orbán jól tudja, hogy sem hazai, sem külföldi politikai ellenfelei nem veszik komolyan az ilyen próbálkozásokat, saját szavazóit ugyanakkor skizofrén helyzetbe hozza. Ha ugyanis a magyar kormány tiszteletben tartja a jogállam intézményeinek függetlenségét, nem sérti a sajtó- és szólásszabadságot, nem harapódzott el idehaza a korrupció, ha nem üldözi a civil szervezeteket, akkor miért csak Putyin, Erdogan, Farage és Salvini bratyizik a magyar kormányfővel, és miért határolódik el még a német kereszténydemokraták többsége is tőle és pártjától?

Orbán nyilván teszteli saját szavazóbázisát is amellett, hogy a migráció kérdésének felszínen tartásával igyekszik harci lázban tartani az övéit. Ha a Fidesz hívei továbbra sem tudják, vagy nem akarják feloldani azt az ellentmondást, hogy az önmagát kereszténydemokratának, sőt már-már keresztes lovagnak kikiáltó Orbántól miért távolodik el látványosan az a politikai közösség, amely nem kifejezetten bevándorláspárti, ugyanakkor meglehetősen elnéző volt a magyar kormánnyal éveken keresztül, akkor a stratégiája a további jobbra tolódás lesz a következő hónapokban is.

Nyilván sok konzervatív politikus számolt ezzel a ténnyel korábban is, ezért adtak mindig egy újabb esélyt Orbánnak, hátha a kereszténydemokraták nagy családja képes lesz rábírni Orbánt, hogy ne törjön-zúzzon a demokrácia elegáns épületében, hanem konszolidálja valamennyire a rendszerét. Azzal, hogy Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője is támogatta a Sargentini-jelentést ez az illúzió szállt el végleg.

Fotó: Népszava

Orbánban valószínűleg tudatosult, hogy innen már nincs visszaút, így most teljes erőből halad tovább azon az úton, melynek végén Putyin, Erdogan vagy talán maga Nijazov a Türménbasi vár rá. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Lovaglás közben néha nézz oldalra, és ha egy idő után csak olyan figurákat látsz, akiket nem kedvelsz, rá fogsz jönni, hogy rossz ügyért harcolsz.”

Olyan hisztit vágott le Orbán Viktor a Sargentini-jelentés elfogadása után, ami lényegében elvette az esélyét annak, hogy pártja a néppárti frakció tagja maradjon. Úgy viselkedik, mint egy sértett férj a válás után, aki kígyót-békát kiált egykori házastársára, ezzel téve lehetetlenné, hogy az együttélés idején összegyűjtött vagyont normális párbeszéd útján osszák el. Orbán ugyanakkor egyértelműen színt vallott, vagyis keblére szorította azokat az euroszkeptikus politikusokat, akik már régóta csábítják pártszövetségükbe. A Sargentini-jelentés arra biztosan jó volt, hogy tiszta viszonyokat teremtett az uniós politikai palettán a jövő tavaszi EU-s választások előtt.

Fotó:24.hu

Nyugodtan megtehette volna azt Orbán Viktor, hogy nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy politikáját élesen elutasította az Európai Parlament kétharmados többsége. Jól tudja, hogy ez csak egy közbülső lépés azon az úton, melynek végén a magyar szavazati jog felfüggesztése is várhatja. Ez azonban nagyon messze van még, ráadásul van annyi szövetségese az Európai Parlament frakcióiban, hogy megakadályozzák a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztét.

A magyar kormányfő egy kézlegyintéssel elintézhette volna a holland képviselőnő jelentésének elfogadását, amelynek állításait akár büszkén vállalhatta is volna, mert sok mindent rá lehet fogni a jelentésre, de azt, hogy légből kapott megállapításokat tartalmazna, biztosan nem. Egy tudatos politikai folyamat jelenlegi állapotát rögzíti a dokumentum, amit Orbán Viktor nem szégyell, így nem is kellett volna olyan nagy hisztit csapnia akkor, amikor azzal szembesült, hogy még saját pártcsaládjában sem igazán szimpatizálnak a lépéseivel.

Orbán kiborulásának azonban nyilván megvannak a nyomós okai. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy tervei szerint a jövő tavaszi uniós választásokig élvezte volna az Európai Néppárt oldalvizét, aztán pedig a kialakuló erőviszonyok tükrében döntött volna arról, hogy marad-e a kereszténydemokraták frakciójában, netán átevickél a szélsőséges pártok közösségébe. Most kétségtelenül beszűkült a mozgástere, amihez nem igazán szokott hozzá az utóbbi években. A néppártiak számára ugyanis szalonképtelenné vált, így nem valószínű, hogy a legnépesebb frakció támogatásával indulhat neki a kampánynak.

Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk?

Ez már a mostani szélsőséges reakciókból is kitűnik. Orbán már nem csak a zöldeket, szociáldemokratákat, liberálisokat pocskondiázza, de élesen kirohant a néppárti frakció azon tagjai ellen is, akik ellene szavaztak. Érdemes szó szerint idézni azt a fenyegető mondatot, melyet a szavazás után a közszolgálatinak csúfolt rádióban mondott az ellene forduló néppártiakról: „A jobboldal megosztott. 85-en voltak velünk. 115 ellenünk, őket név szerint ismerem.” Orbán még mindig úgy viselkedik, mintha komoly befolyása lett volna erre a csoportra, holott a többségben végre tudatosult, hogy csak potyautasok voltak a Fidesz képviselői a kereszténydemokraták hajójának fedélzetén.   

A magyar kormányzópárt médiagépezetének szélsőséges reakciói azt is jelzik, hogy a Fidesz mindent feltett a menekültkérdésre, így lényegében az egész Sargentini-jelentést ebbe a fénytörésbe helyezte. Ezzel elterelik a figyelmet arról a tényről, hogy a kritika nem elsősorban Magyarország migrációs politikájának szól, hanem a jogállami normák súlyos megsértéséről, aminek semmi köze ahhoz, hogy a kormány hajlandó-e menekülteket átvenni más országoktól.  

Fotó: mandiner.hu

Orbán egyébként olyan nyíltan provokálta az EU meghatározó intézményeit, hogy az lett volna a csoda, ha a mérsékelt frakciók nem használták volna ezt a lehetőséget arra, hogy odapörköljenek a magyar kormányfőnek. Ezúttal elmérte az arányokat, úgy gondolta, hogy van még annyi hitelességi tartaléka a néppártiak között, ami megmentheti a kétharmados vereségtől. Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Onnan tudod, hogy valakit nagyon utálsz, ha képes vagy összefogni valakivel ellene akit szintén nagyon utálsz.”

Orbán Viktort megalázták Strasbourgban, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben tartani kell a bosszújától. Mindenki félhet tőle, akinek része volt a Sargentini-jelentés elkészítéséhez és elfogadásához. A magyar miniszterelnök azonban a hazai ellenlábasokon is elverheti a port, így eléggé kiszámíthatatlan, hogyan alakul a közeljövőben a belpolitikai helyzet. Mindenesetre a nemzetközi helyzet most fokozódik, mert az uniós politikusok többsége kiismerte Orbán Viktor szédületes pávatáncát, így azon sem csodálkozhatunk, hogy épp a szövetségesei lábában bukott most el. Ilyen az, amikor a kétharmad visszanyal.    

Fotó: Népszava

Két szavazást bukott el a magyar miniszterelnök rövid időn belül. Az egyiket Svédországban, ahol az általa favorizált szélsőségesek nem tudtak áttörést elérni a vasárnapi parlamenti választáson, a másikat Strasbourgban szerdán, amikor kétharmados többséggel elfogadta az Európai Parlament a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést. Nagyon úgy tűnik, hogy nem következett be Európában az a paradigmaváltás, melyre Orbán számított, így lényegében légüres térben kezdte meg harcát Brüsszel ellen. Nem növelte a magyar kormányfő esélyeit a végső szavazás előtt az sem, hogy szinte csak a szélsőjobboldali pártok vezérszónokai biztosították a támogatásukról a keddi plenáris ülés vitájában.

A mindent eldöntő szerdai szavazás előtt a kormányhoz hű média már gyakorolta a rosszabbik verzió beélesítést, hiszen kettős mércét emlegettek, és nehezményezték, hogy a tartózkodó szavazatokat nem ellenvéleményként tartják számon az EP-ben. Ha sikerült volna elfogadtatniuk azt az álláspontot, hogy a tartózkodás számítson be a szavazatok közé, akkor kis különbséggel ugyan, de megmenekült volna a Fidesz a megalázó kétharmados vereségtől. A meghatározó politikai erők vezetői ugyanakkor nem rejtették véka alá, hogy a magyar kormány tevékenységét elítélő jelentés mellett fognak szavazni. Nagyon úgy tűnt, hogy a szélsőjobboldali frakciókon kívül szinte mindenkinek elege van már Orbán Viktorból, aki azon kívül, hogy fittyet hány a közös értékekre, közvetve be is jelentkezett a néppárti frakció vezetésére.

Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték.

Jól érzékelhető, hogy Orbán nem képes feloldani az ellentmondást szinte korlátlan hazai hatalma, és az EU-ban betöltött szerepe között. Itthon ugyanis szinte mindent és mindenkit letarolt, aki veszélyt jelenthetne a hatalmára, így az a képzete támadt, hogy nem tud hibázni, méltó ellenfelek híján pedig befolyását akár uniós intézményekre is kiterjesztheti. A Sargentini-jelentés ezért a hagyományos uniós értékek megtartásáról, illetve elvetéséről is szólt, hiszen, ha nem lett volna meg a kétharmados támogatottság, az Orbán nemzetközi befolyásának további erősödését jelentette volna. A demokráciapárti erők ezért önvédelemből szavaztak Orbán ellen, hiszen a jövő tavaszi uniós választás előtt ez volt az utolsó lehetőség, hogy leválasszák magukról a Fideszt, amely tulajdonképpen már évek óta csak kolonc az Európai Néppárt nyakán.   

Bár nem számolhatunk rövid időn belül olyan lépésekkel, melyek még távolabb tolják Orbán pártját a hagyományos uniós politikai közösségektől, az elítélő jelentés nagy többséggel való elfogadása jelentős csapás a magyar kormánypártra. Figyelmeztetés azok számára, akik gondolkodás és mérlegelés nélkül követik Orbán irányvonalát, biztatás annak a kicsi, ám masszív belső ellenzéknek, amely számára elfogadhatatlan a demokratikus intézményrendszer ilyen szintű kiüresítése, az olykor bántó rasszista felhangokkal operáló bevándorlás-ellenes retorika, és természetesen a közpénzek egyre szemérmetlenebb kisajátítása. A most még elég csendes belső ellenzék nem hiszi, hogy Orbán Viktornak mindig mindenben igaza van, és a mostani elítélő jelentés diadalútja arra utal, hogy ezúttal nem taktikázott jól a nagy konspirátor hírében álló miniszterelnök.   

Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték. Számos uniós politikus rótta fel ugyanis a magyar kormánynak a CEU ellen indított támadást, és erősen kritizálták a civilekkel szembeni diszkriminatív lépéseket. Igaz, hogy mindkét terület része volt az úgynevezett Soros-kampánynak, ám az Orbán-kormány menekültellenes politikája szavazatokat hozott volna a Fidesznek akkor is, ha nem vállalnak nyílt konfliktust az EU-val és az Egyesült Államokkal a Közép-európai Egyetem diszkriminálása miatt. A civilek közül is főként azokat akarták nyíltan pellengérre állítani, melyek kapcsolatba hozhatók a migráció ügyével, ám kommunikáció szintjén ebből a civil szféra általános ellehetetlenítése lett, ami valóban komoly bűnnek számít a liberális demokráciák közösségében.

Orbán akár orvosolhatta is volna az utolsó pillanatban ezeket a hiányosságokat, hiszen vérbeli pávatáncosként el is hitethette volna ellenfeleivel, hogy hajlandó a kompromisszumra, ám most vagy elég erősnek érzete magát ahhoz, hogy akár csak látszatengedményekre kényszerüljön, vagy egyszerűen nem akart már senkivel sem egyezkedni, és új korszakot kívánt nyitni az illiberalizmus történetében. Ez utóbbi változat tűnik kevésbé életszerűnek, hiszen Orbánnak fontos a legnagyobb politikai közösség támogatása az Európai Parlamentben a következő költségvetési ciklus pénzosztási alkudozásaihoz. Elképzelhető, hogy Orbán Viktor ezúttal elszámolta magát, így most olyan pályára tereli pártja, kormánya (és sajnos az ország) szerelvényét, amely a mostaninál is kiszámíthatatlanabb irányba száguld majd. Orbán mindig igyekezett felelősségteljes politikusként megnyilvánulni a sajátjai előtt, ezúttal azonban azt a látszatot nehéz lesz elkerülnie, hogy elvesztette az irányítást a folyamatok fölött.      

A fáradt és csalódott Orbán Viktort látva azonban ne higgyük, hogy egyetlen pillanatra is megingott a hite abban, hogy le fogja gázolni azokat, akik most megalázták. Tavasszal kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon (igaz, azt torzította a magyar választási rendszer), most azonban úgy ítélték el kétharmaddal, hogy a Fidesz az EP legnagyobb pártcsaládjához tartozik, és ha a néppárti frakció minden tagja kiállt volna mellette, még a feles többség sem jött volna össze az ellenfeleinek. Nagy valószínűséggel el fogja hagyni az Európai Néppártot a magyar kormánypárt, a kérdés csak az, hogy az uniós választások előtt, vagy utána. Ez a kényszerházasság ugyanis már egyik félnek sem hoz semmi hasznot, így vagy a néppártiak fogják kezdeményezni a kizárást, vagy sértett Orbán maga csapja rá az ajtót egykori szövetségeseire. Mert, ahogy egy régi dakota bölcsesség állítja: „Nincs is annál idegesítőbb, mint amikor olyan ember horkolását kell elviselned, akivel nappal csak veszekszel, hajnalban meg részegen bújik melléd az ágyba.”

Már régóta egyértelmű, hogy Orbán Viktor fügefalevélként használja a kereszténydemokrácia eszmeiségét annak érdekében, hogy minél több ideig élvezhesse az Európai Parlament legnagyobb frakciójának védelmét. Ha a jövő héten az uniós képviselők kétharmada megszavazza a holland képviselőnő által előterjesztett jelentést, ez a védőburok szétpukkan, és nagy valószínűséggel a Fidesz oda kerül, ahová egyébként régóta tartozik, vagyis a szélsőséges, euroszkepticizmust hirdető, javarészt populista pártok padsoraiba ülhetnek a képviselői. A sors úgy hozta, hogy az Európai Parlament egésze dönthet a legnagyobb frakciója sorsáról, ugyanis, ha a képviselők elfogadják a magyar kormányt elmarasztaló jelentést, nem igazán lesz más választása az Európai Néppártnak, mint búcsút inteni a magyar kormánypártnak.

Fotó: 24.hu

Nem csupán Magyarország, és különösen regnáló kormánya számára lesz hatalmas jelentősége annak, hogy elfogadja-e az Európai Parlament az úgynevezett Sargentini-jelentést, hanem a Fidesz pártcsaládja számára is egy olyan igazodási pontot jelent majd, amely évekre meghatározhatja az európai kereszténydemokrácia irányát. Magát az Európai Néppártot ugyanis már évek óta megosztja a frakcióhoz tartozó Fidesz hazai és uniós politikája, az európai értékek sorának elutasítása. Azt szinte minden néppárti képviselő látja, hogy a magyar kormánypárt nem az uniós alapelvek szellemében viszonyul a jogállamisághoz, a sajtószabadsághoz, a humánum fogalmát pedig egyszerűen kiirtotta a közbeszédből éles menekültellenes retorikájával.

A kereszténydemokratáknak épp ez utóbbi jelenséggel lehet legtöbb fenntartásuk, hiszen a pártcsalád egyik legfontosabb alapelve abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy mindenkin segíteni kell, aki bajba kerül. Ez nem annak a kérdése, hogy befogadnak-e az uniós országok menekülteket, hanem, hogy milyen stílusban beszélünk olyanokról, akik polgárháborús övezetekből vagy természeti csapások miatt élhetetlenné vált régiókból érkeznek. Orbánék retorikája nem véletlenül kanyarodik vissza mindig a terrorizmushoz, az erőszakos migránsok tetteinek hangsúlyos bemutatásához, hiszen így el tudják kerülni azt, hogy menekültprobléma lényegéről, a megoldások alapfundamentumairól kelljen beszélniük.

Vagy ő válik a néppárti közösség meghatározó politikusává, vagy elhagyja a pártszövetséget, és új, populista, menekültellenes pártokkal szövetkezve politikai ellenfelükké válik.

A keresztény gyökereket oly szívesen hangsúlyozó magyar kormány ugyanis komoly ellentmondásba keveredne önmagával, ha csak egy kicsit is változtatna a menekültpolitikáján, melynek lényege, hogy mindenki maradjon ott, ahol született, aki pedig már elvándorolt, térjen vissza a saját országába. Ezzel nem csupán az a baj, hogy sokaknak nincs hova visszatérniük, ugyanis vagy lebombázták a városukat, vagy teljesen elsivatagosodott az a régió, ahol megszülettek, hanem, hogy a hazájukat ideiglenesen vagy véglegesen elhagyó magyarok helyzetét is igen nehéz ilyen álláspontból megmagyarázni. Orbán Viktor viszont nem megoldani akarja a menekültkérdést, hanem politikai hasznot kíván belőle kovácsolni.

Ezért létkérdés az Európai Néppárt számára, hogy az olyan, populizmust pragmatizmussal vegyítő, lényegében valós ideológia nélküli pártokat kivesse magából, melyek ellen azért nem lehetett eddig hatékonyan fellépni, mert maga a néppárti vezetés jobban félt a frakció szakadásától, mint a kereszténydemokrácia szellemiségét megtagadó politikusoktól. A pártérdekek és az ideológiai viták nem is fedték egymást eddig, ugyanis csak enyhe nyomást gyakoroltak a Fideszre, és azzal áltatták magukat a néppárti vezetők , hogy ez majd megolvasztja majd a jeget Orbán Viktor szívében, és nem támad rá a civilekre, nem próbálja kivéreztetni a CEU-t, és nem árasztja el a kormányzati médiabirodalom segítségével EU-ellenes propagandával az egész országot. A közelgő uniós választások fényében a néppártban meghatározó szerepet játszó német kereszténydemokratáknak is rá kell döbbenniük, hogy a magyar miniszterelnök csak két opciót tart lehetségesnek: Vagy ő válik a néppárti közösség meghatározó politikusává, vagy elhagyja a pártszövetséget, és új, populista, menekültellenes pártokkal szövetkezve politikai ellenfelükké válik.

Ha ebből az alaphelyzetből indulunk ki, akkor a kétharmados többséghez szükséges német néppárti szavazatoknak támogatniuk kell a Sargentini-jelentést, hiszen ez az első lépés Orbán Viktor veszélyesebb forgatókönyvének megakadályozásához. Vagyis, ha a néppártiak ezek ellenére megmentik a magyar kormányt a 7-es cikkely beélesítésétől, akkor könnyen találják magukat jövő tavaszi választások után olyan frakcióban, melyben a magyar kormányfő osztja a lapokat. Ez pedig azt jelentené, hogy maga a kereszténydemokrata ideológia épp úgy csak üres lózung lehetne számukra, ahogy a magyar kormány már most is csak praktikus okokból próbálja ezzel a nagy hagyományokkal bíró eszmével elfedni alapvetően illiberális politikáját. Ez a politikai korrektség teljes felszámolását jelentené a mérsékelten jobboldali pártszövetségen belül.  

Fotó: iszolnok.hu

Nyilván ennek a dilemmának a feloldására szolgálna a tartózkodó szavazat, ami azonban fából vaskarika, hiszen ha ez nem számít nem szavazatnak, akkor tulajdonképpen nem közvetlenül a hezitáló kereszténydemokrata képviselőkőn múlik a szavazás végkimenetele. Ugyanis, ahhoz, hogy a jelentés átmenjen, el kell, hogy nyerje a szavazó képviselők kétharmadának a jóváhagyását. Minél kevesebb szavazatot adnak le összesen, annál alacsonyabb lesz a kétharmados küszöb is. Az alacsony küszöb a jelentés támogatóinak kedvez. A Fidesz most ebbe a kiskapuba kapaszkodik, hiszen, ha a tartózkodásokat nem tekintik szavazatnak, nehezebben bukik meg a Sargentini-jelentés. Ha azonban sikerülne elérniük, hogy a tartózkodókat a jelentés elleni szavazatok közé sorolják, akkor jobb esélyük lenne a végszavazásnál. Ez azonban már nem pusztán az Orbán-kormány elítéléséről szól, hanem a kereszténydemokraták színvallásáról is, így az eredeti szabályozás csak egy lavírozó kisebbség számára elfogadhatatlan. Ismerős ez a fideszes időhúzó taktika, ami itthon működik, de majd meglátjuk, hogy az Európai Parlamentben mennyi hasznát veszik. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha túl sokat agyalsz azon, hogy milyen választ adj egy fogas kérdésre, azt fogják hinni, hogy néma vagy.”

A magyar kormányfő korábban sem volt finnyás a politikai szövetségesek keresésekor, de most már szinte mindenkinek a tenyerébe csap, aki pénzt és paripát ígér neki a hanyatló Nyugat elleni küzdelméhez. A türk népekhez ugyan nem sok rokoni szál fűzi a magyarságot, de a történelem és a politikai szükségszerűség úgy hozta, hogy e közösséghez tartozó országokban autokrata vezetők sanyargatják a népüket. Bár ez az európai vezetőket sem zavarta különösebben, hiszen egyelőre kimeríthetetlenek azok a földgázkészletek, melyekre szükségük van, mégsem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Türkmenisztán vagy Kirgizisztán finoman szólva sem nevezhetők a demokrácia bölcsőinek. Ami pedig Orbán Viktort illeti, ő már régen ugyanazokat az elveket vallja, mint az azeri elnök Ilham Alijev, vagy Tayyip Erdoğan, Törökország mindenható ura, így most azok között van, ahová igazán tartozik. Kérdés, hogy mi is a türkök családjában érezzük e otthon magunkat?  

Fotó: MTI

Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.

Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost.      

A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk.

Mostanra azonban odáig jutott, hogy a türkmének, üzbégek, kazahok, kirgizek, törökök és azeriek kedvéért azt a két európai rokon népet is megtagadta, melyek ugyan kis lélekszámmal, ám erős öntudattal és gazdasággal rendelkeznek. Orbán eddig sem nagyon kereste a barátságot a finnekkel és észtekkel, de úgy tűnik, mára teljesen negligálta a nyelvtudósok által korábban vallott nézetet, mely szerint a finnugor nyelvcsaládban rajtunk kívül vannak még büszke európai népek. Halkan jegyezzük meg, hogy a bolgárok sokkal inkább rokonai a fent említett társaságnak, csak időközben nyelvet cseréltek, ezért gondolják sokan, hogy ők a szláv népekhez tartoznak. Ők valami okból mégis kimaradtak az össznépi türk haverkodásból.

Fotó: hvg.hu 

Orbán azonban a nemrégiben kezdődött Nomád Világjátékokon és mellette zajló Türk Tanács ülésén is azt mantrázta, hogy a nyugati világ hanyatlik, a keleti országok pedig feltartóztathatatlanul jönnek fel. Az eseménynek helyt adó kirgizisztáni Csolpon-Atában nagy volt az optimizmus, ám azért túlzás lenne azt állítani, hogy az unióból éppen kilépő britek tömegei akarnának letelepedni az üzbégeknél, a kirgizeknél, vagy akár nálunk. Az oroszok pedig arról mesélhetnének, mennyire nem kedvelik közép-ázsiai régióból bevándorlókat azokban a nagyvárosokban, ahová tömegével érkeznek posztszovjet migránsok.   

Orbán hajlandó a butaság óceánjának közepéig is elhajózni csak azért, hogy minél távolabb kerüljön a liberalizmussal és demokráciával megfertőzött nyugati államoktól. Új világrendet vizionál, melyben a Keleten felemelkedő államok meghatározóak. A kormányfő szerint Magyarország „a modern világban is megőrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, tiszteli, ápolja türk gyökereit”, így tehát legnyugatibb keleti népként a türk világ része is. Nem nehéz kihallani e szavakból is a migránsozás elemi ösztönét, amelyről egyszerűen nem tud leakadni a kormányfő, akár kelet, akár nyugat, akár észak vagy dél felé veszi az irányt. A migráns az mindenhol migráns szerinte, bárki menekül, bárhová.

A magyar miniszterelnök történelmi és ideológiai eszmefuttatásaival nem csak az a baj, hogy egy olyan kirekesztő szemléletről árulkodik, amelynek az Európai Unióban nincs helye, de a politikai szükségszerűség oltárán feláldozza a tudományos tényeket is. A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk. Ez utóbbi birodalom ugyanis cirka 150 évre megszállta a Magyar Királyság legnagyobb részét, majd miután Habsburg segítséggel kivertük őket az országból, rendre olyan szövetségekbe keveredtünk velük, melyek ténykedése történelmi tragédiákba torkollt mindkét országban. Vagyis, a törökök nem igazán hoztak szerencsét eddig nekünk, Orbán viszont a törökverő Zrínyi-család jelmondatával élve (Sors bona, nihil aliud) a szerencsében bízik.

A kazahokkal, türkménekkel, azeriekkel, üzbégekkel, kirgizekkel, az európai országok vezetői a legritkább alkalommal találkoznak hivatalosan, a szakminiszterek is többnyire csak akkor látogatnak el ezekbe a volt szovjet tagköztársaságokba, ha éppen földgázra vagy kőolajra van szükségük. Nem a nyugati felsőbbrendűségi érzés miatt tartják távol magukat az uniós vezetők ezektől az országoktól, hanem, mert vezetőik szinte kivétel nélkül diktátorok, hatalmukat pedig a föld alatt fellelhető természeti kincseik eladásából finanszírozzák. Ha valóban ezek az autokrata rendszerek határozzák meg a jövőnket, akkor jó, ha csomagolni kezdünk, és indulunk a Marsra, ugyanis olyan egykori pártfunkcionáriusok fogják uralni a bolygónkat, akik saját ellenzéküket börtönbe zárják, a választásokat vagy elcsalják, vagy meg sem tartják, ugyanakkor dinasztiákat építenek, melyek demokratikus úton nem távolíthatók el a hatalomból.

Fotó: MTI

Amikor Orbán Viktor ezekkel az urakkal parolázik, nyíltan megtagadja azt az európai örökséget, melyet készen kapott 2010-ben. Szívósan dolgozik azóta azon, hogy visszafelé forgassa a történelem kerekét, és talán egyszer fel is szólítja híveit, hogy térjenek vissza az ősi sztyeppékre, Levédiába. Hatalmasat fordult a világ az utóbbi nyolc évben, és az a legnagyobb probléma ezzel, mindez visszafelé történt. Ahelyett, hogy élveznénk az Európai Unió által nyújtott előnyöket, őrködnénk a parlamentáris demokrácia intézményeinek függetlensége fölött, most hagyjuk, hogy az ország miniszterelnöke karikás ostort csattogtatva a keleti despotikus rendszerek felé hajtsa a népét. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer elkezdtél lovagolni nyugat felé, soha nem fogod megtudni, mi várt volna keleten. De ne is bánd ezt.”

Szinte a kormányzópárt védjegyévé vált: senkit sem méltat arra, hogy egyenlő feltételek mellett, nyílt vitában védhesse meg álláspontját. Ezért kell számára a médiatúlsúly, ezért csökevényesedett a parlamenti munka törvénygyárrá, ezért vörös posztó a Fidesz számára a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő liberális demokrácia. Jól odamondogatni a válaszadásra képtelen ellenfélnek, teleplakátolni az országot kormányzati hazugságokkal, nemzeti konzultációnak nevezni egy szimpla politikai propagandát, na, ez az, amit igazán szeret csinálni a kormánypárt.

Fotó: 24.hu

Könnyebb azt állítani, hogy rendbe tették az oktatást, sínen van az egészségügy, a munkanélküliség pedig már csak mikroszkóppal látható, minthogy érdemi szakmai és társadalmi párbeszédet folytatnának a kormány illetékesei ezekről a témákról. Most, hogy az iskolaigazgatói székekben már a saját kádereik ülnek, az egészségügyi intézményekben is jobbára saját, megbízható embereiket helyezték vezetői posztokra, azt remélik, a belső feszültségeket már házon belül fel lehet oldani. Ami azonban a Honvédkórházban történt az utóbbi napokban, rámutat ennek a szemléletnek az abszurditására.

Könnyű ugyanis egy darabig a szőnyeg alá söpörni a problémákat, elverni a port azokon, akik eddig működésben tartották a rendszert, minthogy az alapoktól elkezdeni a reformokat közösen kidolgozott koncepció alapján. Könnyebb közleményekben biztosítani a közvéleményt arról, hogy nem is áll összeomlás előtt a magyar egészségügy, mint rászánni az időt, energiát, szaktudást, és teljes társadalmi összefogás keretében meggyógyítani a beteg oktatást, és egészségügyet. Könnyebb ellehetetleníteni azokat a szakembereket, illetve szakmai szervezeteket, melyek a valódi megoldást sürgetik a látszatmegoldások helyett, mint békejobbot nyújtani nekik, és elismerni, hogy a kormány komoly mulasztásokért felelős.

Amíg olyan külügyminisztere van Magyarországnak, aki még vitázni sem lenne hajlandó azzal az emberrel, akit a kormány legnagyobb ellenségének tart, addig ez a rövidlátó szemlélet a kormányzás minden területét meghatározza. Ha Szijjártó Péter eleve elveti a lehetőségét annak, hogy egyszer Soros Györgytől hallja, tulajdonképpen hogyan is képzeli az amerikai milliárdos a migrációs válság megoldását, akkor tényleg csak önmagával kommunikál Magyarország kormánya. Amíg a magyar miniszterelnök egyetlen ellenzéki politikussal sem hajlandó érdemi vitába bocsátkozni az ország égető kérdéseiről, addig a parlamentarizmus csak egy kirakat marad, a politikai ellenzék pedig csak egy apró dísz a kormány giccses karácsonyfáján.

Az Orbán-kormány igyekszik elhitetni a magyar polgárokkal, hogy jó kezekben van az ország, ezért kár aggódniuk azért, hogy semmibe veszik a demokrácia alapvető szabályait. Kormányprogram nélkül vágnak bele egy kormányzati ciklusnak, aztán, amikor hajmeresztő dolgokat művelnek, arra hivatkoznak, hogy erre kaptak felhatalmazást a néptől. Pedig választási programjuk sem volt. Nyilván nem bízták volna meg Orbán Viktort és csapatát a magyar polgárok az ország vezetésével, ha azzal kampányolnak, hogy még több stadiont akarnak építeni, és még kevesebb pénzt fordítanak az oktatásra.

 Fotó: Magyar Narancs

Párbeszéd nélkül nincs érdekek és vélemények ütköztetése, így nyilvánvaló, hogy a végeredmény valakinek fájni fog. A Nemzeti Együttműködés Rendszere épp ellenkező módon működik, mint amit az elnevezése sugall. Nem nemzeti, nem működik együtt, és nem áll össze egyetlen rendszerré sem. Ugyanakkor kirekeszt, senki véleményére sem kíváncsi, és ad hoc döntésekkel operál. Maga előtt tolja az ország legégetőbb problémáit, aki pedig nyikkanni mer, hogy ebből nagy baj lehet, annak odasóznak egy jó nagyot. Csak a rövidtávú megoldásokban érdekelt a kormány, ugyanakkor az ország számára égetően fontos lenne, hogy hosszútávon gondolkozzunk és cselekedjünk. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: ”Hiába lovagolsz mindig cikkcakkban, egy kóbor nyíl előbb-utóbb úgyis eltalál.”