Magyarország veszélyes útra lépett. Ez nem újdonság, hiszen miniszterelnöke külön ösvényt próbál taposni (és vágni) a történelem dzsungelében, ám a járt utat a járatlanra cserélni rendkívül veszélyes. Most azonban lépjünk ki a szimbólumok és közhelyek világából, és fogalmazzunk világosan, amit Orbán Viktor Magyarországgal csinál, az csakis egyetlen cél érdekében történik: soha, senki se dönthesse meg a hatalmát.

Fotó: index.hu

Orbán lelki szemei előtt két nyomasztó történelmi példa lebeg. Az egyik az övé, a másik Silvio Berlusconi, bukott olasz miniszterelnöké, akivel rengeteg közös vonásuk van, és politikai rokonságukat többször nyíltan felvállalták. Szóval, hogy ne csak Brüsszel, de mi is értsük, az a vehemens menekültellenesség és az a dühödt nyugatellenesség csakis azért nyilvánul meg a magyar miniszterelnök lépéseiben és nyilatkozataiban, mert rettenetesen fél, hogy úgy elbukik, mint 2002-ben, illetve az Európai Unió úgy küldi a történelem szemétdombjára, mint barátját, Berlusconit 2011-ben.

A 2002-es bukás többek között annak volt köszönhető, hogy Orbán alábecsülte az ellenfeleit, hitt a közvélemény-kutatásoknak, melyek szerint jelentős fölényben volt a baloldallal szemben, ugyanakkor nem alakította át sem a parlamenti struktúrát, sem a választási szabályokat úgy, ahogy azt 2014 előtt tette. Tegyük hozzá, hogy jóval erősebb volt az ellenzéki média, a Fidesz korrupciós ügyei igen nagy felületen jelentek meg a sajtóban, a jobboldal alacsony példányszámú, rossz szakmai színvonalon működő sajtótermékekben próbált ellensúlyt képezni. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Alkotmánybíróság igen erőteljes nyomást gyakorolt az első Orbán-kormányra, hogy tartsa be a hatályos törvényeket.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor 2010 és 2014 között szinte minden erejét arra összpontosította, hogy legyűrje ezeket az ellenhatókat, kilépjen a fékek és ellensúlyok világából, hogy egy nyugati pénzek által finanszírozott keleti autokráciát építsen ki. Megosztotta a baloldalt, igyekszik ellehetetleníteni az ellenzéki médiákat, az Alkotmánybíróság jogköreinek nagy részét elvonta, később pedig tagjait igyekezett pártkatonákra cserélni. Besegített neki a migránsválság, Brüsszel ellen hangolta a magyar lakosságot, és most arra készül, hogy a magyar választók millióival mondassa ki, hogy országunk annyira idegengyűlölő, hogy néhány száz háború elől menekülőt sem hajlandó befogadni.

Orbán lényegében ezzel a népszavazással kívánja legitmálni saját ámokfutását, melyet az utóbbi hat évben vitt véghez. Nem akarjuk hosszasan sorolni, milyen abszurd intézkedéseket írna felül egy sikeres kvótaellenes népszavazással, de csak említés szintjén, álljon itt például a magyar iskolarendszer kaotikus átalakítása, vagy a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak pénzszórása. Ha Orbán ezen botrányos témák fölé tudja emelni a kvóta ügyét, és bebizonyítja Brüsszelnek, hogy a menekültek kiebrudalása jobban izgatja a magyar polgárokat, mint a közpénzek nyílt lenyúlása, illetve erősen behatárolható gazdasági érdekkör látványos meggazdagodása, akkor lényegében Magyarországról, mint a demokratikus országok közösségének tagjáról le kell mondania az EU-nak és az Egyesült Államoknak is.

A tét tehát óriási, ezért Orbán joggal fél attól, hogy úgy jár, mint egykori barátja és harcostársa öt éve. Az egyre kínosabbá váló olasz miniszterelnököt ugyanis ekkor erős külföldi nyomás alá helyezték, a sokasodó bírósági ügyek pedig tarthatatlanná tennék a helyzetét. Lemondása végül parlamenti többségének megszűnése után következett be, és azóta is napirenden vannak az időközben bíróság elé került korrupciógyanús ügyei. Orbán ismeri ezt a forgatókönyvet, és tudja, hogy hasonló sors várhat rá, ha nem erősíti meg egy népszavazással a hatalmát. Lényegében beállt egy olyan ügy mögé, mely a magyar lakosság véleményét ismerve szinte csak nyereséget hozhat neki, és ezzel akarja kiütni az összes többi ellene dolgozó botrányt. Ügyesen használja a médiát, feléleszti a magyar lakosságban amúgy is eleven előítéleteket, és igyekszik annyi embert a szavazóurnákhoz édesgetni, amennyit egy ilyen érzelmileg felfokozott helyzetben csak lehetséges.

Fotó: index.hu

Ez egy komoly csapda, melyet a magyarok többségének észre kell vennie, mert különben mit sem érnek a pedagógusdemonstrációk, az egészségügyünk tovább haldoklik, a közpénzeket pedig még a mostaninál is mohóbban lapátolják a haverok zsebeibe. Brüsszel sokáig nem értette az Orbán-rendszer lényegét, de most a saját kárán okulva igyekszik megfékezni a magyar miniszterelnököt. Ha azonban mi magunk nem akarunk megszabadulni egy ilyen populista vezetőtől, Brüsszel sem tehet semmit az érdekünkben. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Mindenki a saját szerencséjének kovácsa, akinek viszont üllője sincs, annak a szerencséjét sem lehet kikalapálni.”