Valóban a politikai korrektség végnapjai jönnek az idén? Egyáltalán mindenki ugyanazt érti-e e kifejezés alatt? Azok, akik szimpatikusnak tartják Orbán Viktor új programját, amely a liberális demokráciák egyik fundamentumát készül kiirtani a közéletből tudják-e hogy saját politikai jogaikat is elveszíthetik ezáltal? Az új esztendő választ adhat ezekre a kérdésekre, ám előtte próbáljuk megérteni, hogyan juthatott el a magyar miniszterelnök erre a pontra. Belső késztetés és külső körülmények egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a politikai pragmatizmus uralmával kell szembesülnünk Magyarországon. 

Fotó: hvg.hu

Valójában Orbán Viktor, és az általa vezetett Fidesz politikai értelemben soha nem volt korrekt. Már a '90-es évek elején is azért változott liberálisból konzervatívvá a párt, hogy megszerezze magának az MDF csalódott, széthulló szavazótáborát, amelynek tagjai nem találták elég vonzónak a Kereszténydemokrata Néppárt és a kisgazdák ideológiáját, valamint egymással marakodó vezetőit. Akkor kevesen hitték, hogy egy ilyen merész váltást sikeresen le lehet vezényelni, ráadásul a Fidesz meghatározó politikusainak többsége is beállt a sorba, így az SZDSZ-be átzsilipelő Fodor Gáboron, Ungár Klárán és Szelényi Zsuzsán kívül súlyos szellemi vérveszteséget sem szenvedett el a párt.

Már negyed százada is a politikai praktikum győzedelmeskedett az elvek felett a Fidesz meghatározó vezetőinek gyakorlatában, így meg tudták tartani a pártot, mint közéleti meghatározó szerepet játszó erőt, ugyanakkor le tudták cserélni a szavazóikat olyan megbízható nemzeti-keresztény jelszavakra szomjazó szavazókra, akik több mandátumot hoztak nekik, mint a sokszor kritikus, olykor fanyalgó, ráadásul főleg a nagyvárosokban élő liberális szavazók, akiken ráadásul a szabaddemokratákkal is osztozkodniuk kellett.

Annak ellenére, hogy Orbán a saját politikai krédóját tudatosan építgeti a '90-es évek eleje óta, csak harmadik kormánya megalakítása után merte nyíltan meghirdetni az illiberális állam építését, amelynek egyik fontos ideológiai eleme a politikai inkorrektség.

Orbán Viktort és körét később is a politikai célszerűség hajtotta előre, hiszen 1998-ban úgy tudott diadalmaskodni a választásokon, hogy lepaktált Torgyán József kisgazda pártvezérrel, akitől pedig korábban elhatárolódott. Koalíciós partnereit nem csak lenézte, de le is darálta, hiszen számára egyetlen elfogadható megoldás létezett a teljhatalom megszerzésére, ha a jobboldal összes szavazóját betereli a Fidesz karámjába. Ez lényegében 2010-re sikerült is neki, és így megteremtette az alapot arra, hogy lényegében leválthatatlanná tegye pártját.

Orbán sokat tanult olyan autokratáktól, mint például Vlagyimir Putyin, aki hasonló eszközökkel ásta be magát a hatalom sáncai mögé, mint a magyar miniszterelnök. Elvileg létezik ellenzéke, ám ez messze nem az a nyugati értelemben vett ellenpólus, amely fontos kérdésekben ellensúlyt képezhetne a parlamenti csatározásokban, egyben képviselhetné a társadalom olyan csoportjait, melyekről a hatalom lemondott, vagy kifejezetten ellenségesen viselkedik velük szemben.

Putyin és Orbán szerint az adott szó, az ideológiai következetesség a nyugati demokráciák luxusa, így zárják magukat kalodába olyan kormányok, melyek például kötelezőnek tartják magukra nézve a népszavazások vagy a helyi és tartományi választások eredményét, és képesek lemondani egy-egy olyan fiaskó után, amely csak jelzésértékű a hatalmon lévők számára. Egy nyugati demokráciában elképzelhetetlen, hogy egy olyan párt nyerjen parlamenti választást, amelynek nincs választási programja, és később úgy kezdi meg kormányzását, hogy nincs négy éves ciklusára semmiféle írott menetrendje. Eleve kizárja a számonkérést, ugyanakkor lényegi változásokat, reformokat nem is kezdeményez, mert jól elvan saját oligarcháival, a népnek pedig olykor lök egy kis morzsát és nacionalizmussal fűszerezett idegengyűlöletet. 

Most még úgy tűnik, hogy lehet a barátokat kétnaponta cserélni, hogy a hazugság polgárjogot nyerhet a politikai kommunikációban, hogy az egyik blöfföt mindig feledteti egy nagyobb blöff.

Az orosz elnök, a magyar, és most már a lengyel miniszterelnök azt vallja, hogy a hatékonyság rovására megy, ha betartjuk azokat a játékszabályokat, melyeket szövetségeseink kérnek számon rajtunk. Csakis a politikai előny, a népszerűség megszerzése és megtartása hordoz értéket számukra, így nem csoda, ha csak nevében jobboldali az a politika melyet a gyakorlatban megvalósítanak. Ha például a hatalom kiteljesítése a cél, nem riadnak vissza olyan baloldali eszköztől sem, mint az államosítás. Amíg ellenzékben folyamatosan az orosz befolyás növekedésével riogatott a Fidesz, most Putyin leghűségesebb szövetségese az Európai Unió kormányai közül.  

Fotó: origo

Annak ellenére, hogy Orbán a saját politikai krédóját tudatosan építgeti a '90-es évek eleje óta, csak harmadik kormánya megalakítása után merte nyíltan meghirdetni az illiberális állam építését, amelynek egyik fontos ideológiai eleme a politikai inkorrektség. Most érzi magát olyan erősnek, hogy nyíltan hadat üzenjen az olyan politikusoknak, akik a demagógiát károsnak vélik, az érzelmek helyett pedig az értelemre próbálnak hatni.

Orbán számára puszta matematika egy-egy döntés meghozatala, ahogy Donald Trump is kisakkozta, hogy az általa meghirdetett bevándorlás-ellenes program elegendő voksot hoz-e számára a fehér középosztály szavazóitól. Orbán és csapata folyamatosan teszteli a magyar lakosság reakcióit, és bár olykor mellé nyúlnak a szakértői, nála jobban senki sem ismeri a magyar néplélek rezdüléseit. Ezért gondolja azt, hogy a politikai korrektséget minden gond nélkül ki lehet hajítani a történelem szemétdombjára, ám ebben valószínűleg téved.

Pragmatizmusa ugyanis felzabálja a politika maradék hitelességét is, nem kímélve sem kormánypártot, sem ellenzéket. Azt a politikai elitet járatja le, amelynek része, és azt a választópolgárt bőszíti fel cinizmusával, amelyik a miniszterelnöki székbe juttatta. Most még úgy tűnik, hogy lehet a barátokat kétnaponta cserélni, hogy a hazugság polgárjogot nyerhet a politikai kommunikációban, hogy az egyik blöfföt mindig feledteti egy nagyobb blöff. Ez a kommunikációs gőzhenger azonban lassan túlmelegszik, és felrobban. Az emberek elkezdenek ugyanis vágyni olyan mondatokra, melyeket komolyan lehet venni, olyan iránymutatásokra, melyek nem fordulnak be minden sarkon, ha éppen a politikusok érdekei úgy kívánják.

Ezt a törvényszerűséget igazolja az is, hogy a korrupciót nem lehet hosszú távon eladni a politika melléktermékeként. Ha valaki azt gondolja, hogy szemérmetlenül kirabolhat egy országot csak azért, mert nincs erős ellenfele a politikai porondon, mert ellehetetlenítette az igazságszolgáltatást, és mert bedarálta a sajtót, az téved, sőt alábecsüli a választóit. A cinikus politika cinikus, de legalábbis fásult, kiábrándult választópolgárokat termel ki, így először pacifikálja a tömegeket, de később akkor sem képes mozgósítani polgárait, amikor nagy szüksége lenne rá. Lásd: magyar kvótanépszavazás!

Visszaüthet-e Orbán Viktor nyílt hadüzenete a hagyományos politizálásnak? Lebecsülheti-e a választót annyira, hogy nyíltan a szemébe vágja: esze ágában sincs valós értékek mentén politizálni? Nem tudni, de az biztos, hogy nagy erőpróbája lesz 2017 a magyar közéletnek, hiszen, ha az értelmiség, az ellenzék, és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vesztesei beletörődnek abba, hogy Magyarországon a politikai korrektséget épp olyan szitokszóvá teszi, mint ahogy azt tette korábban a liberalizmussal, akkor valóban itt az illiberális korszak.

Fotó: index.hu

Vannak azonban olyan jelenségek is, melyek arra engednek következtetni, hogy magában a kormánypártban is erősen megoszlanak a vélemények a pávatáncot felváltó nyílt illiberalizmusról. Sokak még mindig epedve várják az Orbán-kormány konszolidációját, és erre épp akkor lenne legjobb esély, ha végre kiszámítható, valós értékeken alapuló politizálódás kezdődne itthon, ami nem mélyítené a szakadékot tovább az Európai Unió és hazánk között. Hogy ők mikor mernek megszólalni, még nem tudni, de rajtuk is múlik, hogy Orbán Viktor meddig mer elmenni a demokratikus intézményrendszer lebontásában. Ahogy egy dakota közmondás tartja: "A lótolvaj abból nem ért, ha csak az öklödet rázod utána, egyszer a hátába kell állítanod a tomahawkodat."