Egyre jobban elszigetelődik a magyar kormány a nemzetközi politikában, és itthon is jelentősen csökkent a támogatottsága az áprilisi parlamenti választás óta. Mégsem beszél senki arról, hogy kutyaszorítóba került volna Orbán Viktor, és a 13 éve követett kommunikációs stratégia csődöt mondott. Úgy tűnik, a Fidesz társadalmi beágyazottsága olyan mértékű, hogy még olyan komoly kihívások sem kezdik ki a kormánypártot, mint a gazdasági nehézségek, vagy a korábbi jóléti intézkedések visszavonása. Az Orbán-kormány bukása azonban nem elképzelhetetlen a közeljövőben, ami akár már 2023 első felében megtörténhet.

Fotó: nepszava.hu

Nem volt diadalmenet a 2022-es esztendő a magyar kormány számára, noha tavasszal fényes győzelmet aratott a Fidesz az országgyűlési választáson. Valójában két párhuzamosan futó eseménysornak tudható be, hogy a nehézségek ellenére stabilnak látszik a kormánypárt helyzete. Egyrészt a régi, jól bevált módszerek segítettek megőrizni a hatalmat áprilisban, ugyanakkor váratlan kihívásokkal kellett megküzdenie Orbán Viktor kabinetjének.

A bevált módszerek leglátványosabb eleme a fiktív valóság megteremtése azok számára, akiket nem zavar a Fidesz autoriter politikája, és elhiszik mindazt, ami a kormányközeli sajtóorgánumokból és a közösségi médiából zúdítanak rájuk. A választási kampányban például sikerült elhitetni több millió magyar polgárral azt, hogy az ellenzék háborút akar, és amennyiben hatalomra kerülne, gond nélkül küldené harcba a fiatalokat. A hatalmas kormányzati médiaúthenger teljes erővel tolta ezt a képtelenséget annak ellenére, hogy még az ellenség kilétét sem tisztázták.

Ez persze akkora hülyeség, hogy még a Holdról is látszik, de a Rogán Antal által irányított propagandagépezet már olyan egyszerű, mégis hatásos módszereket alkalmaz, hogy ezt a képtelenséget is sikerült áttolni a fikció világából a látszatvalóságba. Az áprilisi választások nagy tanulsága, hogy a 13 éve tartó agymosás már lehetővé tette akár az ostobaságok hitelesítését is, így gyakorlatilag bárkiből és bármiből lehet ellenséget és barátot is kreálni.

Az egyik legjobb példa erre az, hogy a markánsan oroszellenes magyar lakosság egy részét néhány év alatt sikerült Vlagyimir Putyin politikájának és eszmerendszerének elfogadására, sőt támogatására bírni. A mintegy 40 évig tartó megszállás és a jelentős kulturális különbségek ellenére sokan gondolják már azt Magyarországon, hogy jó dolog egy autoriter, katonai erővel terjeszkedő rezsim szövetségesének lenni. Ha másért nem is, de az olcsó energiahordozók megszerzéséért érdemes beáldozni nyugati identitásunkat, valamint lebontani a liberális demokráciákra jellemző jogállami struktúrákat.

Orbán Viktor azért konfrontálódik folyamatosan az Európai Unió intézményeivel, mert a számára mintául szolgáló keleti autokráciák világfelfogása sehogy sem egyeztethető össze a fékek és ellensúlyok nyugati eszményeivel. Ő olyan államfelfogást preferál, amelyben a döntéshozó és végrehajtó hatalom teljes összhangja mellé felsorakozik a kormányt ellenőrizni hivatott intézmények teljes kontrollja, vagyis lényegében ugyanannak a személynek jelentenek a politikai hatalmat gyakorlók, valamint a hatalmat korlátozni és ellenőrizni hivatott intézmények vezetői.

Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

Így működik az orosz elnöki autokrácia, és hasonló felfogásban irányítja az államot a Kínai Kommunista Párt legfőbb vezetése is. Magyarország elindult ezen az úton, és amennyiben nem lenne az Európai Unió tagja, valószínűleg sokkal előrébb tartana a jogállam felőrlése. Azért ne legyünk túlságosan boldogok attól, hogy az ingyen pénz reményében Orbán Viktor hajlandó volt bizonyos engedményekre, és az év végére eljutott odáig, hogy akár törvényi garanciákat is hajlandó felmutatni bizonyos területeken e folyamat visszafordításának bizonyítására. Tudjuk jól ugyanis, hogy Orbán soha nem lesz demokrata, és konszolidálni sem fogja a rendszerét.

Hogy miért nem? Mert rögeszméjévé vált, hogy az állam csak akkor működik hatékonyan, ha nem korlátozzák olyan belső és külső mechanizmusok, melyek a döntéshozatalt és a végrehajtást nehezítik. Orbán csak az olyan államokat és szövetségeket tart hatékonynak, melyek megszabadultak a plurális demokrácia koloncaitól. Ő vezetni akar, és nem egyezkedni, nem megoldani, akar, hanem keresztülvinni. Ezt a felfogást soha nem fogja feladni, ezért az általa ígért reformok is csak arra jók, hogy ne vágják el teljesen az uniós forrásoktól.

Év végére tehát patthelyzet alakult ki az EU intézményei és Orbán között. Ez az állapot az, amely a két fél számára elfogadható kompromisszumokon nyugszik. Az EU nem vágta el teljesen a köldökzsinórt, így újabb reformok és engedmények révén pénzhez juthat Magyarország, Orbán pedig abban a szerepben tetszeleghet, hogy ismét elment a falig, és végül engedtek neki. Ez persze nem igaz, hiszen a nyakörvet nem vették le a magyar félről, a büntetésnek így számos eszköze az uniós döntéshozók rendelkezésére áll.

Az viszont tény, hogy továbbra is a valódi súlyánál többet foglalkoznak az EU-ban Magyarországgal, hiszen a sorozatos vétók és a jogállamisági problémák minduntalan Orbán Viktor kormányára irányítják a reflektorfényt. Bár ez kétes dicsőség, itthonról azonban úgy látszik, hogy a magyar kormányfő erős befolyással bír a nemzetközi folyamatokra, amit korábbi hazai miniszterelnökökről nem lehetett elmondani. Orbán tehát kihasználja a marketingnek azt az törvényszerűségét, hogy a rossz reklám is reklám, hiszen az a fontos hogy beszéljenek róla.

Ez az egyik legfontosabb magyarázata annak, hogy bár megkopott a Fidesz tábora, még mindig bőven vannak olyanok, akik szerint Orbán Viktor nélkül képtelenek lennénk megbirkózni a politikai és gazdasági nehézségekkel. A kormány ezért packázhat a pedagógusokkal, ezért toldozgatja az egészségügyet, és emiatt adagolja a kormányzati támogatásokat továbbra is a hozzá közel álló oligarcháknak. Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

fotó: portfolio.hu

A viharfelhők azonban ott gomolyognak a kormányzati szereplők felett, hiszen a gazdaság minden valószínűség szerint recesszióba fordul jövőre. Az uniós pénz továbbra is csak az ablakban van, Oroszországnak és Kínának pedig most kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy megtámogassa Orbán Viktor rendszerét. A NER működtetéséhez azonban pénz kell, és ha ezt nem szerzi meg valahogy a kormány, komoly gondba kerülhet. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Szép szavakkal és hamis ígéretekkel ki lehet húzni egy darabig, de üres gyomorral fellázad a törzs, és a főnök jobban teszi, ha nem várja meg, hogy elsöpörjék."

Az éjszaka leple alatt vezette ki a kormány a benzinárstopot, ami valahol egy szimbolikus lépés az Orbán-érában. A suttyomban bejelentett hátraarc ugyanis rávilágít arra a tényre, hogy a 13 éve kormányzó Fidesz semmilyen döntéséért nem vállalja a felelősséget. Ezúttal is az EU szankcióit kárhoztatta azért, hogy mostantól piaci áron mérik az autósoknak a benzinkutakon az üzemanyagot. Pedig már hónapok óta figyelmeztettek a piaci szereplők arra, hogy nagy gond lehet a több mint egy éve fenntartott hatósági árból.

Fotó: facebook

Orbán Viktor ismét kiadta a piszkos munkát a beosztottjainak, így az ő imázsa nem csorbult azáltal, hogy egy újabb rezsiharcot kellett feladnia a kormányának. Szokás szerint Gulyás Gergely szenvtelen tájékoztatójából tudtuk meg, az Oroszország ellen hozott elhibázott szankciók tehetnek arról, hogy mostantól ismét piaci árat kell fizetni az üzemanyagért. Ezt a nótát kissé visszafogottabban fújta Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója is, ám azért tőle megtudtunk fontos szakmai részleteket is.

Fontos körülmény például az, hogy az import üzemanyag nélkül a hazai olajtársaság képtelen ellátni a benzinkutakat. A külföldi tulajdonú olajcégek azért vonultak ki a hazai piacról, mert a nagykereskedelmi ársapka miatt jelentős veszteségeket kellett volna elszenvedniük. Tulajdonképpen a MOL-nak sem kötelessége lenyelni a beszerzési ár és az eladási ár közti különbségből keletkező veszteséget, de a kormány úgy kezeli a nemzeti olajtársaságot, mintha többségi tulajdona lenne benne. Pedig az elérhető adatok szerint a MOL Nyrt-ben az állami tulajdon alig haladja meg a 15 százalékot.

A szociálisan rászorulóknak pedig támogatási programokat lehetne indítani, amivel túl tudnának lendülni a nehézségeken a kevesebb jövedelműek is.

Végül nem is az elszenvedett pénzügyi veszteségek vezettek az ársapka bukásához, hanem az az előre borítékolható probléma, ami az import áru hiánya miatt egyre kínosabb lett. A MOL ugyanis nem tudta kielégíteni a hazai piac igényeit, amit az is erősített, hogy a nemzetközi viszonylatban olcsó üzemanyagból jóval többet tankoltak az autósok, mintha piaci áron kapták volna az árut. Elég egyszerű közgazdasági mechanizmusok vezettek oda tehát, hogy pánikszerűen kellett visszaállítani a piaci viszonyokat a magyar üzemanyag ágazatban.

Orbán Viktor ezúttal is elment a falig, aminek most sem volt túl sok értelme. Paternalista szemlélete ugyan komoly politikai hasznot hoz számára, ám egyre sokasodnak az olyan fiaskók, melyek azt bizonyítják, hogy egy piacgazdaságban nincs helyük a hatósági áraknak, a mesterségesen alacsonyan tartott lakossági rezsiszámláknak. Megfelelő szintre kéne emelni a fizetéseket az állami szektorban is (például megadhatnák a pedagógusoknak azt a bért, amit kérnek), és akkor a középosztálynak nem lenne szüksége rezsicsökkentésre és ársapkára. A szociálisan rászorulóknak pedig támogatási programokat lehetne indítani, amivel túl tudnának lendülni a nehézségeken a kevesebb jövedelműek is.

Fotó: nepszava.hu

Orbán Viktor felfogásától azonban idegen ez a szemlélet, hiszen ő személyes adományként kínálja a magyar polgároknak az ársapkás cukrot, étolajat, az államilag támogatott rezsiszámlát, valamint mindez idáig az olcsó benzint. A számlát azonban valakinek ki kell fizetnie, Orbán valahogy mindig úgy alakítja, hogy ez a valaki véletlenül se az állam legyen. A kormányfő úgy jótékonykodik, hogy a költségek java részét áthárítja állami vagy magáncégekre, sőt még külön adókat is kivet több szektorra, hogy legyen miből feltölteni a kasszát. Orbán a kádári gulyáskommunizmust szeretné megvalósítani a piacgazdaság keretei között, ami meglehetősen lehetetlen küldetés. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha a hideg időben beköltözöl a szomszédod sátrába, tavasszal ne dicsekedj azzal, hogy milyen kevés fát tüzeltél el télen!”

Látszólag közönyösen veszi tudomásul Orbán Viktor, hogy az Európai Unió különböző intézményei a bolondját járatják vele. Miután óriási szüksége van Magyarországnak a kohéziós pénzekre és az úgynevezett helyreállítási terv forrásaira, olyan engedményekre is hajlandó lenne, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Orbán sok fejtörést okozott eddig a brüsszeli bürokratáknak, ám most igyekeznek kamatostul visszaadni neki mindazt, amit eddig el kellett viselniük az izgága magyar kormányfőtől.

Fotó: portfolio.hu

A hivatalos kormánypropaganda most még azt is sikerként értékeli, ha az EU intézményei nem vésik kőbe, hogy bizonyos forrásoktól megfosztják Magyarországot a jogállamisági és korrupciós problémák miatt. A lassan évek óta húzódó vita Brüsszel és Budapest között a pénzügyi forrásokról még mindig nem jutottak nyugvópontra, pedig közeleg az év vége, és ez egyben bizonyos összegek elúszását is jelenti. Az EU vezetőinek nem sürgős, hiszen most a magyar térfélen pattog a labda, és igyekeznek a legtöbbet kihozni abból a helyzetből, hogy most tényleg nagy bajban van az Orbán-kormány.

A magyar kormányfő továbbra is keménykedik az uniós intézményekkel, különösen az Európai Parlament elszántsága bosszantja. Az EU legfőbb döntéshozó szerve ugyanis még mindig nem éri be azokkal a korrupciót és jogállamiságot érintő intézkedésekkel, melyeket felkínált nekik a magyar fél. A képviselők aggodalma nem alaptalan, hiszen már több mint 10 éve lép át flegmán mindenféle eljáráson, figyelmeztetésen az Orbán-kormány, melyeket az uniós normák visszaállítása érdekében indított az EP. Röviden megfogalmazva: elfogyott a bizalom Orbán Viktor irányában, ezért a sebtében összetákolt magyar törvényeket is csak kiskapuknak tekintik azok a frakciók, melyek már régóta próbálják megfékezni a magyarországi autokráciát.

Ez a lépés nehéz helyzetbe hozná a magyar ellenzéket is, amely a források zárolásáért személyesen Orbán Viktort tették felelőssé, így próbálva kicsit rombolni a kormányfő nimbuszát saját szavazótáborán belül.

Orbán azonban nem adja fel harcos attitűdjét, hiszen továbbra is a vétó fegyverével igyekszik alkupozícióba kerülni. Főként az orosz-ukrán háború kapcsán meghozott intézkedések esetében fekszik keresztbe a magyar fél a közös kezdeményezéseknek, ami egyrészt jelzi Orbán szimpátiáját az agresszor irányában, másrészt jó alkupozíciót teremt számára a pénzügyi alapok lehívása körüli vitákban. Most például azt a forgatókönyvet valószínűsítik nemzetközi elemzők, mely szerint a pénzügyminiszterek jövő kedden rábólinthatnak a 2300 milliárd forintos támogatási programra. Ám ez csak abban az esetben történhet meg, ha Magyarország eláll az Ukrajna megsegítését szolgáló 18 milliárd eurós közös hitelfelvételre, és a globális minimumadóra vonatkozó megállapodás vétójától.

Persze ez a fajta alkudozás sok magyar polgárnak nem tetszik, hiszen Orbán ismét kihúzhatja a fejét egy olyan hurokból, amit korábban elég erősen meghúztak már a nyakán. Kétségtelen tény, hogy ezek az engedmények sokkal fontosabbak az EU számára, mint Orbánnak, ezért a végeredmény az lehet, hogy a magyar kormányfő ismét lóvá teszi az EU bürokratáit. Ez a lépés nehéz helyzetbe hozná a magyar ellenzéket is, amely a források zárolásáért személyesen Orbán Viktort tették felelőssé, így próbálva kicsit rombolni a kormányfő nimbuszát saját szavazótáborán belül.

Fotó: hvg.hu

Bárhogy is alakul, a recept már adott arra, hogyan lehet sarokba szorítani a magyar miniszterelnököt, ám ilyen kedvező alkalom talán soha máskor nem lesz arra, hogy valódi engedményekre kényszerítsék Orbánt. Az is tény viszont, hogy egy felülről, precízen kiépített kleptokrata rendszert épp olyan nehéz törvényekkel megbontani, mint például Putyin Oroszországában megerősíteni a demokratikus intézményrendszereket külső nyomás hatására. Az olyan autokráciák, mint Orbáné vagy Putyiné soha nem fújnak visszavonulót, legfeljebb szép díszletek mögé rejtik a valódi működési mechanizmusukat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy virágot hoz az ellenséged, még ne bízz benne, mert a csokorban egy kés lapulhat.”

Mintha lassan kezdenék áthangolni a magyar diplomácia hangnemét az orosz-ukrán háború kapcsán. Ennek legegyértelműbb jele Novák Katalin kijevi látogatása, és az ott tett kijelentései. A köztársasági elnök vizitjével szinte egyszerre jelentettek be egy nagy összegű magyar pénzügyi támogatást Ukrajna számára, ráadásul lecserélték hazánk ottani nagykövetét is. Orbán Viktor persze nem fordított teljesen hátat Vlagyimir Putyinnak, de az érdekei most azt diktálják, hogy gesztusokat tegyen Ukrajna irányába.

Fotó: korona.ro

Nehéz megmondani, mi indította el a magyar diplomácia közeledését a kijevi vezetés felé, de valószínűleg a V4 országok vezetőinek csütörtöki találkozója nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország gesztusokat tegyen Ukrajna felé. Sok információ nem szivárgott ki a szlovák, lengyel, cseh és magyar miniszterelnökök megbeszéléseiről, az viszont egyértelmű, hogy alaposan megszorongatták Orbán Viktort egykori szövetségesei.

Nem pusztán az Orbán nyakában a minap feltűnő nagy-magyarországos sál miatt fenték a fogukat a kormányfőre a visegrádi országok vezetői, hanem azért is, mert rendszeresen akadályozta az Oroszország ellen hozott szankciók elfogadását az EU-s intézményekben. Orbán eddig úgy használta a szankciók bírálatát és bojkottját, mint olyan kényszerítő eszközt, melynek segítségével kiharcolhatja a Brüsszel által befagyasztott uniós pénzek felszabadítását, de inkább azt érte el, hogy elmélyült az ellentét Magyarország és az EU-s országok többsége között.

Különösen fájdalmas ez a fejlemény a visegrádi országok esetében, hiszen ezek a közép-európai kormányok igen hatékonyan léptek fel egymás érdekeiért mindaddig, amíg ki nem tört idén februárban az orosz-ukrán háború. Míg a szlovák, lengyel és cseh diplomácia teljes támogatásáról biztosította Ukrajnát az agresszorral szemben, addig Magyarország olykor nyíltan, olykor pedig közvetve az orosz érdekek szolgálatába állt, így lényegében szétesett a V4-ek szövetsége. Orbán Viktor a háború kilenc hónapja alatt egyszer sem nevezte agresszornak Vlagyimir Putyint, és úgy kezdeményezett békét a két fél között, hogy nem tette egyértelművé, ez csak az orosz csapatok Ukrajnából történő kivonulása esetén képzelhető el.

Eddig nem volt egyértelmű Orbán Viktor számára, hogy kevesebb haszna van Putyin támogatásából, mint amennyi kára származik belőle?

Közben viszont egyre égetőbb kérdés lett Magyarország számára a jogállami problémák miatt blokkolt uniós forrásokhoz való hozzáférés. Ugyanakkor Magyarország zsarolásra épülő szankciós magatartása nem érte el a célját. Valószínűleg mostanra érett meg a helyzet arra, hogy a szlovák, lengyel és cseh vezetők Orbán értésére adják, az Oroszországot támogató kormánya nem igazán számíthat a brüsszeli bürokraták jóindulatára a jogállamiság helyzetének magyarországi megítélésében.

Persze, ez túl egyszerű annak, hogy az Orbán dublőrjének számító köztársasági elnök éppen most ült fel a kijevi vonatra, és találkozott Volodomir Zelenszkij ukrán elnökkel. Az viszont tény, hogy nem hozott sokat a magyar kormány konyhájára az eddigi különutas politika. El lehetett terelni a figyelmet a belpolitikai problémákról, hibáztatni lehetett a szankciókat a magas inflációért és a forint gyengüléséért, de az oroszok részéről azon kívül, hogy nem zárták el a Barátság kőolajvezetéket és nem állították le a gázszállításokat, nem sok jele volt a hálának.

Nyilván nem a Fidesz stílusának megfelelő reakció erre a helyzetre, hogy a kormány beismeri a tévedését, ám a diplomáciai nyitás Ukrajna felé elég egyértelművé teszi, hogy a visegrádi országok nyomást gyakoroltak Orbánra, és valószínűleg megígérték neki, segítenek majd neki hozzáférni a brüsszeli pénzekhez. Felmerül azonban egy fogas kérdés ebben a helyzetben: Eddig nem volt egyértelmű Orbán Viktor számára, hogy kevesebb haszna van Putyin támogatásából, mint amennyi kára származik belőle?

Fotó: rtl.hu

Nem először téved a magyar kormányfő a világpolitikai folyamatok megítélésében, hiszen például Donald Trump vagy Jair Bolsonaro szövetségesének lenni sem igazán kifizetődő magatartás napjainkban, de ő sokszor a személyes szimpátiát és a világnézeti hasonlóságokat előrébb helyezi a praktikus megfontolásoknál. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy Zelenszkij elnök sem lett a szíve csücske, és szívesebben ücsörögne Putyin hatalmas asztala végén, minthogy Novák Katalinnal kimondassa, hogy Oroszország az agresszor ebben a háborúban, ám a szükség most nagy úr. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Soha nem fogja elengedni az adósságodat az az uzsorás, akinek a hátába lövöd a nyiladat, mert a rokonai úgyis be fogják hajtani a pénzt.”

A csütörtöki pedagógus élőlánc egyik résztvevője Hódmezővásárhelyen azt mondta, hogy a kormány úgy tesz, mintha az oktatás problémája nem létezne, sőt a miniszterelnök egyértelművé tette, hogy a foci vébé jobban érdekli, mint a tanárok demonstrációja. Orbán Viktor szokása szerint a futball nagy világeseményei idején nemcsak elutazik a meccsek helyszíneire, de erre az időre némileg el is veszíti az érdeklődését a hazai politikai események iránt, így valamivel csendesebb hetekre készülhetünk a belpolitikában.

Fotó: 168ora.hu

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) vendégként részt vesz Orbán Viktor miniszterelnök a vasárnap kezdődő katari világbajnokságon. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a magyar kormányfő már az 1998-as franciaországi vébén is ott virított a díszpáholyban. A focibolond Orbánt az sem zavarja különösebben, hogy a katari világbajnokság már akkor is sötét árnyékot vetett a világ labdarúgására, amikor még csak megkapta a rendezés jogát a kicsi, ám annál gazdagabb arab ország. A korrupció, az emberi és munkavállalói jogok megsértése, a szabad véleménynyilvánítás és a sajtó munkájának korlátozása mind olyan dolgok, melyek még csak meg sem érintik a magyar miniszterelnököt.

A kormányfő a közösségi médiában is egyértelművé tette, hogy most legfőbb hobbijára, a futballra fog összpontosítani néhány hétig. Bár Szerbia nem tartozik az esélyes csapatok közé, Orbán szerint mégis déli szomszédunk nyeri a vébét. Ez a jóslat kevésbé szól a realitásokról, mint inkább a politikai szimpátiától. Szerbia kormánya maradt ugyanis lényegében az egyetlen, amellyel a szomszédos országok közül baráti, sőt bizalmas viszonyt ápol Orbán Viktor. Ha már a magyar csapat a fociba ölt százmilliárdok ellenére sem jutott ki a focivilág legnagyobb versengésére, legalább annak az Alekszander Vucicnak tesz gesztust, aki mindig szívesen látja Belgrádban, ha kedvük támad szidni az EU-t, vagy egy jó ízűt akarnak migránsozni.

Orbán tehát most beletemetkezik a katari torna eseményeibe, ezért most valószínűleg kevesebbet fog migránsozni, sorosozni, brüsszelezni és szankciózni. És természetesen még az eddiginél is kevésbé érinti meg majd a magyar közoktatás helyzete. Pedig a gond óriási, hiszen, ha csak a pedagógus szakma elöregedését vesszük alapul, néhány éven belül a katedrákon a tanárok helyét átvehetik a képesítés nélküliek, a gondnokok, esetleg az iskolaőrök. Már nem csak a pedagógusok küldik a vészjelzéseket, de a diákok és a szülők is, ám a Pintér Sándor alá besöpört közoktatás esetében továbbra is az időhúzás a kormány taktikája.

Orbántól senki sem vár szolidaritást, hiszen megszoktuk már, hogy az őt kevésbé érdeklő problémákat a lehető legalacsonyabb szintre utalja a saját kormányán belül, de az vérlázító, hogy a demonstrációk sokasága ellenére sem hajlandó érdemben megszólalni a magyar közoktatás helyzetéről.

Bár a jövőnk a tét, hiszen az óvodától a felsőoktatásig húzódó oktató, nevelő munka színvonala alapjaiban határozza meg Magyarország versenyképességét, nem tartunk attól, hogy Orbán Viktor fejében nyugtalanító gondolatok forognának a nyitó mérkőzés alatt. Bár valószínűleg most nem fog szotyihéjat köpködni maga elé, mint a házi stadionjában teszi a Felcsút meccsei alatt, a labdát kergető afrikai, európai vagy dél-amerikai focisták teljesítménye sokkal inkább érdekli majd a következő hetekben, mint az, hogy kik fogják tanítani a kémiát vagy a fizikát két év múlva a magyar iskolákban.

A felelős kormányzásról sokszor papoló miniszterelnököt olyannyira nem érdekli, hogyan küzd meg az ország az energiaválsággal, hogy egy általános iskolai szintet is nehezen megütő nemzeti konzultációval elintézettnek véli a dolgot. Számára valószínűleg fontosabb kérdés az, hogy melyik ország válogatottja emelheti magasba a győztesnek járó kupát, mint az, miként vészelik át a telet a kis- és középvállalkozások és a pénzügyi tartalékok nélkül kiszolgáltatott helyzetbe került magyar háztartások. Orbántól senki sem vár szolidaritást, hiszen megszoktuk már, hogy az őt kevésbé érdeklő problémákat a lehető legalacsonyabb szintre utalja a saját kormányán belül, de az vérlázító, hogy a demonstrációk sokasága ellenére sem hajlandó érdemben megszólalni a magyar közoktatás helyzetéről.

       Fotó: rtl.hu

Tudjuk, hogy a Fidesz folyamatosan méri saját táborának véleményét a legfontosabb ügyekről, és nyilván észrevették már azt, hogy a kormánypárti szavazók jelentős része is gyalázatnak tartja azt, amit a pedagógusokkal művel a kormány. Orbán azonban még élezi egy kicsit a helyzetet, mert ha jönnek a hideg napok, majd elmegy a kedvük a tanároknak, a diákoknak és a szülőknek is attól, hogy élő lánccal tiltakozzanak a kormány cinizmusa ellen. Ő addig is jó melegben lesz, mert Katarban télen sem kell fűteni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak a sápadtarcúak olyan bolondok, hogy a nyári melegben is nadrágban és zubbonyban indulnak harcolni.”

Ha egyszer évek múlva már nem Orbán Viktor vezeti Magyarország kormányát, és esetleg egy szőke, kék szemű, nyurga miniszterelnökünk lesz, furcsán fog mutatni a Türk Államok Szervezetének csoportképén. Most az alacsony, köpcös, barna hajú miniszterelnökünk van, aki elég jól el tud vegyülni az úgynevezett türk államok vezetői között, akik külsőre sokban hasonlítanak Orbán Viktorra, persze, ha nem számítjuk a jellegzetes ázsiai vonásaikat. Ennek ellenére mégis kakukktojásnak számít a magyar kormányfő a türkök között, hiszen rajta kívül mindegyikük muszlim államot vezet, és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban is külön utakon jár.

Fotó: hirstart.hu

Orbán Viktor nem rejti véka alá, hogy Keletre mindig szívesebben utazik, mint Nyugatra. Láthatóan élvezi a pompás külsőségeket, akár Moszkvába, akár Pekingbe, akár Szamarkandba visz az útja. Az sem mellékes körülmény, hogy hasonló hatalomfelfogással találkozik ezekben az országokban, mint amilyeneket ő maga vall. Orbán a hatalomgyakorlást kemény, férfias dolognak tartja, amelyben az elvek rendre kiszolgálják az érdekeket, így a közép-ázsiai posztszovjet államok vezetőivel igen jól megértik egymást.

Garantált volt tehát a jó hangulat az üzbegisztáni Szamarkandban is, igaz a hangzatos nyilatkozatokon kívül nem sok konkrétum szivárgott ki a megbeszélésekről. Főként azt lenne érdemes megtudni, hogy az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban milyen vélemények hangoztak el, ugyanis a Türk Államok Szervezetének öt állandó tagja (Magyarország megfigyelői státusszal rendelkezik) korábban az orosz agresszió beszüntetését szorgalmazta. Bár ezek az országok Törökország kivételével jobbára Oroszország szövetségesei, ezúttal egyértelművé tették, hogy nem támogatják a volt szovjet tagköztársaságok határainak átszabását, még ha azt a nagy testvér, Putyin is kezdeményezi.

Jó okuk van erre a türköknek, hiszen jelentős orosz kisebbség él a területükön, és főként Kazahsztán aggódik az orosz geopolitikai stratégia megváltozása miatt. Putyin ugyanis elég nyíltan utalgat rá az ukrajnai invázió megindítása óta, hogy az egykori Szovjetunió határain belül vagy közvetlen vagy közvetett befolyást kíván szerezni. Ez a fajta revizionizmus nem tetszik Törökországnak sem, hiszen a Szovjetunió szétesésével komoly befolyást szerezhetett a közép-ázsiai tértségben, így ha Putyin Ukrajnában sikereket ért volna el, könnyen növelhette volna a nyomást türk szövetségesein is. Erdogan elnök ezért is szorgalmazza, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki a megszállt területekről, sőt a korábban elcsatolt Krím-félszigetet adják vissza az ukránoknak.

Gyanítható, hogy a tárgyalásokon ez a két felfogás ütközött egymással, de a hivatalos kommünikékből ez nem olvasható ki.

A hivatalos nyilatkozatok szerint az állandó türkök és a megfigyelő Orbán is a mielőbbi békét kezdeményezték az orosz-ukrán konfliktusban. Az ördög viszont a részletekben van, amit a magyar kormány előszeretettel el szokott maszatolni ebben a kérdésben (is). A békét ugyanis úgy is lehet követelni, hogy az agresszor kapja meg azt, amiért kirobbantotta a háborút, vagy úgy is, hogy vonuljon vissza a háború előtti határokig, és adjon garanciát a megtámadott félnek arra, hogy nem lesznek területi követelései a jövőben.

Orbán soha nem tette egyértelművé, melyik békefelfogást vallja, de gyanítható, hogy ukrán területi engedményeket ért a megegyezés feltételei alatt. A törökök, üzbégek, kirgizek, azeriek és kazahok viszont a saját érdekükben a teljes kivonulást, kvázi az orosz vereség elismerését szorgalmazzák, így ugyanis enyhülne az a nyomás rajtuk, amit Putyin folyamatos fenyegetése jelent. Gyanítható, hogy a tárgyalásokon ez a két felfogás ütközött egymással, de a hivatalos kommünikékből ez nem olvasható ki.

Fotó: azonnali.hu

Bizonyára Orbán sem szorgalmazta különösen ezt a témát, mert egyrészt kisebbségben volt a véleményével, másrészt most, hogy az oroszok nyílt támogatása miatt összerúgta a port mind az EU-val, mind a V4 országokkal, különösen felértékelődött számára a türkök közössége. Azért a zárt ajtók mögött bizonyára emlékeztették Orbán Viktort arra, hogy amennyiben nőne a térségben az orosz befolyás, az nem kecsegtetne túl sok jóval Magyarország számára sem. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha engeded kitörni a vad lovat a karámból, a betört hátasok is vérszemet kapnak.”

Szerencsétlenebb időzítéssel nem is beszélhetett volna Vlagyimir Putyin arról, hogy Ukrajnával szemben a mai napig élnek azok a területi igények, melyek nem csak az oroszok számára kecsegtetnek területi gyarapodással. Az orosz elnök ugyanis november 4-én, az ottani Nemzeti Összetartozás Napján említette meg ilyen kontextusban Lengyelország és Románia mellett Magyarországot. Putyin agyában nyilván fel sem ötlött, hogy ezen a napon tiporták el a szovjet tankok az '56-os forradalmat hazánkban. Orbán Viktor pedig hallgat...

Fotó: atlatszo.hu

Vlagyimir Putyin úgy tekint Ukrajnára, mint egy nagy cipóra, amelyből sokan szeretnének kihasítani egy-egy darabot. Évtizedek óta hangsúlyozza, hogy számára nem létezik ilyen ország, az ukránok pedig gyakorlatilag az oroszok kistestvérei, akiket végre vissza kéne terelni a nagy testvér karjaiba. A világ vezető politikusai ezt csak retorikai fogásnak tekintették mindaddig, amíg Oroszország rá nem szabadította teljes hadi gépezetét keleti szomszédjára.

Most pedig, hogy elakadtak az orosz csapatok, Putyin kijátszott egy újabb kártyát, amivel igyekszik megbontani az Ukrajna mögött álló európai államok egységét. November 4-i beszédével azoknak a nacionalistáknak üzent, akik hasonlóan hozzá egy instabil, ideiglenes államalakulatnak tartják Ukrajnát, melyet most könnyen darabokra lehetne szedni. Lengyelország és Románia azonban gyorsan leszögezte, hogy nincsenek területi követeléseik keleti szomszédjukkal szemben. Magyarország miniszterelnöke eközben posztolt egyet a levert forradalmunkkal kapcsolatban, ugyanakkor nem nevezte nevén az agresszort, vagyis ismét meg kívánt felelni Putyin elvárásainak.

De vizsgáljuk meg alaposabban, milyen történelmi előzményekre alapozza az orosz elnök azt a véleményét, hogy ideje lenne szétmarcangolni Ukrajnát! Putyin hangsúlyozta, hogy „a lengyel politikai elitben még mindig él a »tengertől a tengerig« nagy ország megteremtésére vonatkozó elképzelés”. Kétségtelen tény, hogy a mai Ukrajna területének jelentős része állt lengyel fennhatóság alatt egészen a 18. századig, amikor Oroszország egyre intenzívebben terjeszkedni kezdett nyugat és dél felé. Ebben az időszakban jutottak el az oroszok a Fekete-tengerig, és szerezték meg a Krím-félszigetet, és ekkor alapították többek között Odesszát és Szevasztopolt is.

Vannak persze olyanok, akik ráéreznek a nacionalizmusban, revizionizmusban rejlő lehetőségekre, felélesztik a múlt sérelmeit, hogy aztán új területek megszerzésének ígéretével erősítsék meg hazai bázisukat.

Putyin azt is szóvá tette, hogy a második világháború után Németország kárára nyugati területekkel kompenzálták a lengyeleket, ugyanis Sztálin az ország megmaradt keleti részeit magának követelte. Így egyszerre szúrt oda a németeknek és hergelte a lengyeleket, hiszen épp egy orosz vezető szájából hangzott el a sanda utalás arra, hogy a nagy világégést követő béke igazságtalan volt. Ugyanerre játszik Románia és Magyarország esetében is, hiszen ebben a két uniós államban sem temették el teljesen a revansista törekvéseket. Nem mellesleg azokat a területeket, melyeket e két ország követelhetne, a második világháborúban ideiglenesen vissza is szereztek a Szovjetuniótól.

Van tehát ellentmondás bőven ebben a felvetésben, hiszen egy olyan ország ajánlja az együttműködését Ukrajna feldarabolásához, amelynek elődje korábban elcsatolta ezeket a területeket Romániától, illetve Magyarországtól. Putyin tehát egy harmadik ország kárára kívánja a közel 80 éves sérelmeket orvosolni, ami meglehetősen anakronisztikus gondolkodásmódra utal. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna esetében ilyen alapon lehetnének területi követelései a tatároknak, görögöknek, bolgároknak, törököknek, sőt még a svédeknek is. És akkor a kozákokról nem is beszéltünk. Ukrajna neve is jelzi, hogy határvidéknek számított ez a terület évszázadokon keresztül, tehát az, hogy több etnikum is megfordult itt, egyáltalán nem véletlen.

Ám a történelem véres konfliktusai arra tanítottak bennünket, hogy a befolyásért, területekért, erőforrásokért folytatott öldöklésnek egyszer véget kell vetni. Igazságos béke nincs, vagyis soha nem lesz olyan állapot, amikor minden fél elégedett lesz a kialkudott feltételekkel. Az Európai Unió épp azért született meg, mert a két borzalmas áldozatokkal járó világháború ráébresztette a politikusokat a béke fontosságára. Ha az európai demokráciák egymást segítve, és nem egymást akadályozva élvezik e béke előnyeit, akkor a régi sérelmeknek kicsorbul az élük. Vannak persze olyanok, akik ráéreznek a nacionalizmusban, revizionizmusban rejlő lehetőségekre, felélesztik a múlt sérelmeit, hogy aztán új területek megszerzésének ígéretével erősítsék meg hazai bázisukat.

Fotó: varoskurir.hu

Putyin tehát a tűzzel játszik, aminek komoly következményeit látjuk már a Balkánon. A kiéleződő koszovói helyzet, a Boszniai Szerb Köztársaság önállósodási törekvései, az ismét elmérgesedő szerb-horvát viszony mind arra utalnak, hogy az oroszok bátorítása a jelenlegi biztonsági rendszer felrúgására nem volt hatástalan. Orbán Viktor pedig egyelőre hallgat. Bár sejtjük, hogy a mostani status quo számára is teher, de pontosan tudja, hogy az ukrajnai háború végkimenetelétől függ az, hogy a törékeny európai béke továbbra is fennmarad-e. A lengyelek és románok jelezték, hogy a béke pártján állnak, ám Orbán Viktor fehér galambbal a kezében várja, kicsavarhatja-e a madár nyakát, vagy kénytelen lesz elengedni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne akkor keresd a békepipát, amikor már törzsed fele elesett a csatamezőn, hanem akkor, amikor még ki se tört a háború.”

„Azt felelem: inkább a világ pusztuljon el, csak én ihassak még egy teát.” - mondja Lizának az odulakó Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művében. Gyakran szokták emlegetni ezt az idézetet annak példájaként, hogyan válik érzéketlenné a világ szenvedései iránt egy önző lény. A neves orosz író fiatal korában tele volt ideákkal, és országa társadalmi igazságtalanságai ellen lázadt. A végeredmény börtön lett, majd Dosztojevszkij le is számolt azzal a vágyával, hogy az emberi lények tiszteljék egymást, és lehetőleg ne okozzanak egymásnak szenvedést.

Fotó: vg.hu

Nem feltételezzük, hogy Orbán Viktor Dosztojevszkij életpályáját másolja, vagy hogy ihletett merített volna az orosz klasszikus valamelyik művéből, de tettei alapján jogos a hasonlóságok összevetése. Orbán 30 éve valószínűleg még hitt a társadalmi igazságosságban, az emberek egymás iránti szolidaritásában, a politika jobbító erejében, ma viszont ezt nehéz feltételezni róla. Ezt nem csak erőszakos politikai stílusa, bizonyos társadalmi csoportok érdekeinek szándékos szabotálása vagy a háborúban szenvedők iránti érzéketlensége miatt állíthatjuk róla, hanem már többször maga is kifejtette: számára a lojalitás a legfőbb érték, ezért akik nem osztják a nézeteit, számoljanak a megvetésével.

Mielőtt azonban ex katedra kijelentenénk, hogy a magyar kormányfő egy önző, cinikus, számító ember, aki emiatt gyakran elveszíti az éleslátást, érdemes emlékeztetni arra, hogy dörzsölt politikusként nem engedheti meg azt a luxust, hogy ne hagyjon menekülő útvonalat magának. Vagyis a felszín mögé is be kell néznünk, mielőtt a pragmatizmusát értékeljük. A legélesebben az orosz-ukrán konfliktus kezelésében jelentkezik az az ellentmondás, amit nem lehet egy legyintéssel elintézni. Orbán ugyanis első ránézésre Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin győzelmére fogadott a háború kirobbanásakor, ám annyira nem lehet vak, hogy ne vegye észre, ez az opció most szertefoszlani látszik.

Úgy tűnik, hogy továbbra is mereven ragaszkodik Kreml érdekeinek kiszolgálásához, sőt, egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára sokkal nagyobb ellenség Brüsszel, mint Moszkva. Igen ám, de az EU és a NATO legfőbb vezetői részéről igen visszafogott kritikákat hallunk annak ellenére, hogy a magyar kormányfő folyamatosan próbára teszi a két szervezet egységét az orosz agresszió elleni fellépés során. A gyanút, hogy Orbán nem teljesen azt teszi, amit kommunikál, növeli az ukrán külügyminiszter minapi nyilatkozata. Dmitro Kuleba következőt mondta ugyanis egy interjúban: „Orbán túl ravasz politikus ahhoz, hogy minden hidat felgyújtson. Még ha így is tesz, azonnal pontonátkelőt épít.”

Orbán így készülhet egy Putyin utáni időre, vagyis - Kuleba szavait idézve - „pontonátkelőt épít”.

Kicsit talányosak ezek a szavak, ám van mögöttük racionalitás. Tegyük fel, hogy Orbán Viktor már pontosan tudja, hogy Putyin nem nyerheti meg ezt a háborút, legalábbis nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. Jelen helyzetben nincs sok értelme egy olyan hatalmat támogatni (még gazdasági előnyök reményében sem), amelynek nemzetközi megítélése egyre romlik, elszigetelődése pedig folyamatosan gyengíti a világpolitikai súlyát. Ráadásul az orosz hatalmi játszmák is hozhatnak olyan fordulatokat, melyek teljesen haszontalanná tennék Putyin korábban tett ígéreteit. Orbán viszont tényleg ravasz politikus, aki nem hagyhatja, hogy Putyin gyengülése az ő politikájára is árnyat vessen.

Nem ördögtől való tehát az a feltételezés, hogy amennyire Orbánt Putyin trójai falovának tartják egyes nyugati politikusok, úgy valójában ő az EU és a NATO trójai falova Moszkvában. Ne feledjük, Magyarország szinte az egyetlen ország, amely a szavak szintjén elítéli Ukrajna felfegyverzését, és még azt sem engedi, hogy más országokból érkező fegyverek haladjanak át Magyarország területén. Azt se feledjük, hogy meghatározó magyar politikusok közül senki se ítélte el egyértelműen azt a bohózatot, melyet az oroszok népszavazásnak tituláltak, és melynek eredményeként négy megyét elcsatoltak Ukrajnától. Szijjártó Péter az egyetlen EU-s külügyminiszter, aki rendszeresen egyeztet orosz kollégájával, Szergej Lavrovval. Minden jel arra mutat, hogy Magyarország elkötelezett szövetségese az agresszornak.

Ezek valóban felháborító dolgok, viszont erősítik az oroszok bizalmát a magyar vezetésben, így akár hamis információknak is hitelt adnak, ha azt a vélt szövetségeseiktől hallják. Ezekre a konspirációkra természetesen nincsenek kézzel fogható bizonyítékok, ám Orbán karakterét ismerve akár kettős játékot is űzhet. Látszólag tehát hibáztatja Brüsszelt az elhibázott szankciókért, és így belpolitikai haszonhoz jut, ugyanakkor titokban együttműködik az Európai Unióval és a NATO-val, amiből külpolitikai előnyöket szerez. Orbán így készülhet egy Putyin utáni időre, vagyis - Kuleba szavait idézve - „pontonátkelőt épít”.

Fotó: klubradio.hu

Mielőtt valaki klasszikus összeesküvés-elméletet vélne felfedezni a fenti fejtegetésekben, emlékeztetnünk kell rá, hogy mennyi előnnyel járna mind a magyar kormány, mind az EU, mind a NATO számára az, hogy az Orbán-kormány úgymond jól fekszik Moszkvánál. Mivel szinte csak a magyarok kommunikálnak az orosz vezetéssel, olyan információkkal láthatják el Moszkvát, melyek nem biztos, hogy kiállnák az igazság próbáját. Ezek a szivárogtatások megtéveszthetik az oroszokat, olyan dezinformációkkal zavarhatják meg a Kreml döntéshozóit, melyek jól fizetnek akár a csatatéren, akár a diplomáciában. A politika nem az őszinteségről és nem is a barátságról szól, sokkal inkább a megtévesztésről és a haszonszerzésről. Ezt az igazságot Orbán Viktornál kevesen ismerik jobban a világpolitika szereplői közül. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak a ruhaboltban számít, hogy színvak vagy, a csatamezőn bárkit eltalálhatsz, akár kék, akár szürke zubbonyt visel.”

A politikusok sokszor kényszert éreznek magukban arra, hogy átírják a múltat, illetve olyan történelmi víziókkal álljanak elő, amelyeket megmosolyognának a történelem tanárok, ha éppen lenne kedvük nevetni. Orbán Viktor politikai indulása szorosan kötődik 1956 örökségéhez, hiszen a Nagy Imre temetésen mondott beszédével lépett fel a politika színpadára. Most azonban azon ügyködik, hogy a forradalmat megfossza attól a pátosztól, melyet maga is oly magasra emelt 33 évvel ezelőtt.

Fotó: miniszterelnok.hu

Orbán Viktor ma már nem pusztán egy kormány első embere, hanem olyan spirituális vezető, aki gyakran értelmezi a múltat, és jövendöléseivel igyekszik irányt mutatni a híveinek. Igaz ez bizonyos szintig más politikai vezetőkre is, ám a magyar miniszterelnök már olyan régóta befolyásolja a hazai politikai életet ellenzéki vagy kormányzati vezetőként, hogy a múltban elmondott beszédei sokszor teljesen ellentmondanak a mostani kijelentéseinek. A Fidesz táborát azonban nem igazán zavarja ez, hiszen szinte szomjazzák Orbán iránymutatásait az olyan meghatározó ünnepeken, mint amilyen az '56-os forradalom évfordulója.

Ezt az ünnepet most azért kell különösen óvatosan kezelnie az állampártnak, mert a forradalmat egy baloldali miniszterelnök vezette az oroszok és hazai szövetségesei ellen, így az agresszor szerepét a nemzeti tragédiában egyre kisebb súllyal említik a Fidesz szónokai. A hangsúlyt ezért nem az elnyomásra, hanem a konfliktus világpolitikai dimenzióira igyekszik helyezni az állami propagandagépezet. Orbán Viktor előállt például azzal a magyarázattal, hogy a forradalmárok igazából tárgyalni akartak, és igyekeztek békét kötni az elnyomóikkal.

Ilyet csak egy pocakos opportunista gondol egy mély sérelmekből táplálkozó felkelésről, ráadásul teljesen ellentmond annak az Orbán Viktornak, aki 1989-ben hosszú hajjal, borostásan küldte haza a szovjet csapatokat. Ezzel nem csak korábbi önmagát tagadta meg a jelenlegi miniszterelnök, hanem a forradalom ethoszát is. Ez utóbbi azért igazán fájdalmas, mert a rendkívül megosztott magyar társadalom 1956 erkölcsi üzenetének kérdésében eddig viszonylag egységes állásponton volt. Az aktuálpolitikai haszon mellett talán Orbán ezt is számításba vette, így véve rá saját híveit arra, hogy ne higgyenek többé egy erős és gonosz hatalom elleni küzdelem értelmében.

Vagyis, nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy Orbánt zsarolják valamivel, az ő logikája szerint az oroszokkal való kokettálás kifejezetten ügyes politikai húzás, így nem kell kényszert feltételezni akkor, ha továbbra is Putyin kegyeit keresi.

Orbán érzi, hogy a praktikus politikai megfontolások mellé ideológiát is társítania kell, mivel csak így nyerheti el milliók támogatását ahhoz a külön utakon járó magyar politikához, amely skizofrén módon az EU és NATO tagjaként sokkal inkább Oroszország érdekeit szolgálja, mint a szövetségeseiét. Ez az ideológiai háttér még nem állt össze teljesen a fejében, ezért volt zagyvaság a legtöbb gondolatmenete Berlinben, ahol két német lap főszerkesztőjének próbálta bizonygatni, hogy logikus egyszerre segíteni Putyin szándékait, és tudni róla, hogy milyen gaztettekre képes.

Ma már sok európai és magyar politikus gondolja azt, hogy az orosz elnök valamivel zsarolja Orbán Viktort, és ezért nem tud elszakadni a jelenlegi sztereotípiáktól. Hosszú távon valóban többet hozna a konyhára az a stratégia az EU és Magyarország számára is, ha az agresszió teljes körű elítélésével szembesítenék Putyint, így az unió is nagyobb nyomást tudna gyakorolni az oroszokra. Viszont Orbán kormánya már annyira eltávolodott az EU fő irányvonalától és értékeitől, hogy akár megalkuvásnak is tűnhetne, ha bizonyos kérdésekben az európai fősodorral értene egyet.

Tetszik, nem tetszik, ki kell mondanunk, hogy Orbán számára a háború egy nagy lehetőség arra, hogy európai ellenfelei meggyengülve kerüljenek ki a konfliktusból, így akár siker is koronázhatja a próbálkozásait. Hiába említette a bucsai mészárlást, mint szörnyű gaztettet, ő továbbra is üzletel azokkal az orosz politikusokkal, akiknek komoly felelősségük van abban, hogy ez megtörténhetett. Vagyis, nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy Orbánt zsarolják valamivel, az ő logikája szerint az oroszokkal való kokettálás kifejezetten ügyes politikai húzás, így nem kell kényszert feltételezni akkor, ha továbbra is Putyin kegyeit keresi.

Fotó: hvg.hu

Nincs tehát semmiféle morális alapja Orbán Viktornak arra, hogy 1956 örökségéről papoljon, hiszen a forradalmak nem taktikázásról, dörgölőzésről, előnyös békéről szólnak, hanem arról az örök emberi vágyról, hogy az elnyomottak levessék magukról mások igáját. Ilyenkor nem számít az, milyen hatalmas és félelmetes az ellenség, csak az, hogy az emberek tenni akarnak valamit a szabadságukért. Orbán fordítva ül a lovon, ha azt gondolja, hogy a pesti srácok alkudozni akartak az oroszokkal, és nem legyőzni őket. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki békepipával a szájában lovagol csatába, elsőként harap a fűbe.”

Huszonöt éve nem látott magas inflációs adat látott napvilágot kedden, ami már meg sem lepte a szakembereket. A kormány is készült a kellemetlen tények adagolására, hiszen hónapok óta mást se hallunk a fideszes potentátoktól, hogy a háború és a szankciók tehetnek a száguldó inflációról. Csakhogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, az évek óta túlfűtött magyar gazdaság pedig egyre rosszabb kilátásokkal kénytelen szembesülni. Orbán Viktor azonban - a régi módszert alkalmazva - ilyenkor is a nép jóságos vezetőjeként kíván fellépni azok érdekében, akiktől a legtöbb támogatásra számít.

Fotó: telex.hu

Mivel a rezsicsökkentés csökkentésének hatásai első alkalommal a szeptemberi inflációs adatokban jelentek meg, így nem csoda, hogy 20 százalékkal valamivel nagyobb arányban nőttek az árak idehaza. Különösen aggasztó, hogy továbbra is brutális mértékben emelkednek az élelmiszerárak, így a megélhetési problémák egyre kézzelfoghatóbbak lesznek Magyarországon. Ha ezt a mutatót vesszük alapul, akkor jóval túljutottunk a 30 százalékon, sőt, elképzelhető, hogy rövidesen 40 százalékos értéket mérnek a szakemberek ezen a területen. Aggasztó az is, hogy a rezsicsökkentés meglékelése több mint 60 százalékos energiaár-emelkedés eredményezett, ami a fűtési szezon beindulása előtt igen durva adatnak tűnik.

A kormány mindeközben kommunikációs lufikat ereget, és a szomszédban zajló háborúra mutogat, illetve az Európai Unió elhibázott szankciós politikáját kárhoztatja. Azonban komoly közgazdászok - többek között az egykor Orbán Viktornak is tanácsokat adó Csaba László is – azt hangsúlyozzák, hogy a háború és a szankciók csak kis mértékben járultak hozzá a problémához. A hat alapvető élelmiszerre alkalmazott ársapka például már egy éve érvényben van, pedig tavaly ilyenkor még el se tudtuk képzelni, hogy a szomszédunkban háború fog kitörni.

Ez különösen igaz a továbbra is jegelt uniós forrásokra, hiszen azok megítélése nem csupán a költségvetés számára jelentene egy komoly bevételi forrást, hanem az ország általános megítélése is javulna.

Orbán azonban elővette a koronavírus-járvány alatt alkalmazott kommunikációs stratégiáját, ami két fő elemből áll. Az egyik, hogy a válság kibontakozása alatt is fűti a gazdaságot, főként kormányzati beruházások és támogatások segítségével, így úgymond előremenekül. Ez azonban csak késlelteti a valódi problémák felszínre törését, ráadásul az ilyenkor elszórt pénz jól jönne akkor, amikor valóban nagy a baj. A másik elem az, amikor olyan hangulatjavító, főként szociális jellegű intézkedéseket jelent be a kormány, melyek jótékonyan elfedik a problémákat. Ennek kiemelkedő példája volt a 13. havi nyugdíj „felépítése”, ami nyilván az idősebb generációk támogatásának megőrzésében játszott szerepet. E lépés legfőbb baja is az, hogy eltapsolt olyan állami forrásokat, melyekre égetően nagy szükség lenne most, hogy a válság az ajtónkon kopogtat.

A forint mélyrepülése elsősorban ennek a rövidlátó gazdaságpolitikának köszönhető. Pedig a figyelmeztetések nem csak a kormánytól független gazdasági elemzőktől érkeztek, hanem például Matolcsy Györgytől, a Magyar Nemzeti Bank elnökétől is. Ha neki sem hitte el Orbán Viktor, hogy pusztán kommunikációval nem oldhatók meg komoly, strukturális problémák a gazdaságban, akkor valószínűleg senkinek. Varga Mihály pénzügyminiszter ugyan látszólag vitába szállt Matolcsyval, ám valószínűleg ezt csak azért tette, mert az ő közvetlen főnöke Orbán Viktor. Matolcsy viszont most látta igazán a hasznát annak, hogy az MNB továbbra is egy viszonylag független intézményként tud működni, főként azért, mert az Orbán-kormány nevezte ki.

Az viszont nagy gond, hogy a kormányzati gazdaságpolitika és a jegybank sokszor egymásnak ellentmondó irányzatot képviseltek. Matolcsy ugyanakkor kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a hiteltelenné váló magyar gazdaságirányítás miatt az ő kamatnövelő intézkedései sem hozták meg a várt eredményt. Általánosságban véve az egész magyar kormánnyal szemben tapasztalható bizalmatlanság korlátozza a magyar gazdaságirányítás lehetőségeit. Ez különösen igaz a továbbra is jegelt uniós forrásokra, hiszen azok megítélése nem csupán a költségvetés számára jelentene egy komoly bevételi forrást, hanem az ország általános megítélése is javulna.

Fotó: magyarnemzet.hu

A kormányfő politikájában azonban továbbra is prioritást élvez a harsány EU-ellenesség, amit szokásához híven egy teljesen értelmetlen és drága nemzeti konzultációval kíván megtámogatni. Mindezt olyankor teszi, amikor az emberei próbálnak egyezségre jutni Brüsszelben az uniós források kérdésében. Tényleg nagy bűvészmutatvány pénzt szerezni egy olyan embertől, akit egyébként minden létező fórumon ostobának és aljas gazembernek nevezünk. Orbán Viktor azonban úgy gondolja, hogy neki ez is menni fog, bár a körülötte lévő emberek egyre inkább kételkednek ebben. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha beleállított a tomahawkot annak a fejébe, akitől kölcsön akartál kérni, valószínűleg üres zsebbel fogsz távozni.”

Ha Putyin bukik, valószínűleg Orbánnak is mennie kell. Ez a kijelentés néhány hete még erősen túlzónak tűnt, mostanra viszont egyre reálisabb opció ez a forgatókönyv. A magyar miniszterelnök híres arról, hogy a pragmatikus szempontokat általában az ideológiák elé helyezi, ebben az esetben azonban mintha kötött pályán mozogna. Oroszország ukrajnai inváziójának kezdete óta ugyanis nem hajlandó tudomásul venni azt a tényt, hogy Putyin katonái rendkívüli módon alulteljesítenek ebben a háborúban. Orbán azzal, hogy egyértelműen az agresszor győzelmére fogadott, és álláspontján azóta sem változtat, azt kockáztatja, hogy az orosz elnök esetleges bukásával ő maga is rendkívül sebezhetővé válik.

Fotó: index

Az ukrán erők előre nyomulnak a keleti és déli fronton is, és egyelőre nem látszik az offenzíva vége. Egy hónapja még kevesen gondolták, hogy ilyen látványosan megroppan az orosz megszállók harci gépezete, az általános vélemény szerint ugyanis a tél közeledtét inkább az ukránok várták, mert a hideg hónapokban legalább nem veszítenek több területet a támadó haderővel szemben. Ehelyett szeptember elején egy olyan erős és jól előkészített offenzívával rukkoltak elő a honvédő csapatok, ami nem csak az orosz parancsnokokat, de a világ közvéleményét is meglepte.

Ma már egyértelmű, hogy az ukránok átvették a kezdeményezést a harctéren, így a politikusok hangvételén is lemérhető, valami nagyon megváltozott az orosz-ukrán konfliktusban. Amíg az ukránok egyre magabiztosabb kijelentéseket tesznek, addig az oroszok csak fenyegetőznek, ugyanakkor egymás torkának esnek a legfelsőbb vezetés tagjai. A sebtében lezavart népszavazás a négy elcsatolni kívánt ukrán megyében csak olaj volt a tűzre, hiszen az ukránok még elszántabban támadtak, az oroszoknak és helyi csatlósaiknak pedig még pezsgőbontásra sem volt idejük, máris ki kellett üríteniük néhány olyan területet, melyek papíron már az Oroszország részei voltak.

Miért olyan fontos fejlemény ez számunkra? Ha Orbán Viktor nem tette volna egyértelművé, hogy az uniós tagállamok vezetői közül egyedül ő ügyködik az oroszok győzelméért, az ukrán sikerek nem vetítenének előre egy olyan komoly hangulatváltozást, mint amilyen bekövetkezhet idehaza, ha Putyin elveszíti a háborút, netán megbuktatják a sajátjai. Ha kiderül, hogy Orbán a vesztes oldalán állt, ezért komoly politikai és gazdasági károkat szenved el az ország, akkor a Fidesz szavazóiban is felötlik néhány kérdés. Például az, hogy vajon az általuk tévedhetetlennek tartott miniszterelnök miért nem látta előre Putyin vesztét?

Orbán persze nem aggódik, ő inkább nemzeti konzultációt rendez az oroszok ellen hozott szankciókról, esze ágában sincs tiltakozni a minden nemzetközi jogi normát szembe köpő ukrajnai népszavazás miatt, sőt hitelbe újabb földgázszállítmányt veszünk az agresszoroktól. A dolog pikantériája persze a részletekben található, melyeket biztosan nem fedezhetünk majd fel a nemzeti konzultációs kérdésekben. Az Orbán szerint visszafelé elsülő szankciókat ugyanis sorra megszavazza a magyar kormány, ugyanakkor az általa legkárosabbnak tartott kőolajra és földgázra vonatkozó rendelkezések meg sem születtek, illetve életbe se léptek.

Persze, erre a kampányra is milliárdokat szór el Rogán Antal minisztériuma, ugyanakkor ez a pénz jól jönne például olyan vállalkozásoknak, melyek önhibájukon kívül most komoly bajba kerültek.

Ha a kormányfő lavírozása azt eredményezné, hogy a háborús helyzet változását követve kissé eltávolodna Moszkvától, még csak megérthetnénk ezt a politikát, de az energiaválság miatti kommunikációs kampány nem engedi eltéríteni a mostani iránytól. Orbán ugyanis mindenképpen az EU szankciós politikáját és az ukránok hajthatatlanságát kárhoztatja amiatt, hogy elszabadultak az árak, és sem önmagát, sem Moszkvát nem hajlandó felelőssé tenni a kialakult helyzetért. Pedig komoly felelőssége van a 13 éve kormányzó Fidesznek abban, hogy a magyar gazdaság ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került az energiapiacon, illetve szinte semmit sem tett a megújuló energiaforrásokban rejlő lehetőségek kiaknázásáért.

Azért is vállalnia kellene a felelősséget a kormánynak, hogy semmit sem tett a magyar gazdaság szerkezetének átalakításáért, pedig a pénzügyi szakemberek figyelmeztettek, hogy egy válság igen érzékenyen fog érinteni bennünket, mivel rendkívül védtelenek vagyunk a külső piaci hatások ellen. Ehelyett a kormány kibontakozóban lévő kommunikációs kampánya megint arról szól, hogy lényegében mindenki hibás a gazdasági bajokért, a magas inflációért, a forint romlásáért, csak a regnáló kormány nem az. Persze, erre a kampányra is milliárdokat szór el Rogán Antal minisztériuma, ugyanakkor ez a pénz jól jönne például olyan vállalkozásoknak, melyek önhibájukon kívül most komoly bajba kerültek.

Fotó: hvg.hu

Kérdés, mit tesz akkor Orbán Viktor, amikor számára is egyértelművé válik, hogy Putyin sem legyőzhetetlen, és az a kampány, amelyet az orosz elnök ellenségeinek lejáratására épített fel, már azelőtt elveszítette a szavatosságát, mielőtt kitenné a kirakatba? Ki lehet-e elegánsan, arcvesztés nélkül hátrálni az orosz diktátor mögül? Egyelőre talán még koraiak ezek a kérdések, hiszen az orosz hadsereg még nem omlott össze Ukrajnában, és talán Putyin belső ellenfelei csak a Kreml valamelyik félreeső sarkában sugdolóznak. Az viszont biztos, hogy az orosz elnöknek most nagyobb szüksége van Orbán támogatására, mint valaha. De megéri-e utolsó szövetségesként feltenni mindent egy lapra? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a törzsfőnök elkártyázott már száz lovat, ne itassál vele tüzes vizet, mert felteszi a maradék százat is a következő körre.”