Az EU és a NATO vezetői számára eddig sem volt kérdés, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Putyin szekértolója, ám az, ami az utóbbi napokban történt, egyértelművé tette, hogy a magyar kormányfő az orosz elnök tervét igyekszik megvalósítani az ukrajnai háborús konfliktus lezárásában. Azzal, hogy július elején Orbán átvette az EU soros elnöki posztját új fokozatba kapcsolta „béketeremtő” misszióját. Ráadásul azt követően, hogy tárgyalt mind Zelenszkij, mind Putyin elnökkel, csak az utóbbiról mondott pozitív dolgokat. Azonban ezt a folyamatot is tudta fokozni azzal, hogy a türk haverok érintésével kínai elnökhöz repült, majd holmi washingtoni NATO-csúcs után beugrott Donald Trumphoz is a floridai nyaralójába. Kézzelfogható eredményként azonban csak annyi látszik, hogy az oroszok Orbán látogatása óta fokozták a civil lakosság elleni terrorjukat.

Fotó: portfolio.hu

Finoman szólva sem volt korrekt eljárás Orbán részéről előbb kipuhatolni, mit gondol Volodimir Zelenszkij a háborús konfliktus lezárásáról, azután titokban megszervezni egy moszkvai látogatást. A magyar kormányfő ugyanis ezzel előnyös helyzetbe hozta Putyint a diplomáciai harctéren, hiszen Orbán nagy valószínűséggel beszámolt neki kijevi útjának minden részletéről. Az EU soros elnöki posztját betöltő magyar kormányfő ravasz húzásnak szánta ezt a kettős látogatást, ám ezzel is erősítette azt a feltételezést, hogy az orosz elnök malmára hajtja a vizet, mióta kitört a háborús konfliktus Ukrajnában.

Orbánt azonban nem csupán Putyin segítése motiválja, hanem saját világpolitikai szerepének felértékelése is. Bár a soros elnöki pozíció lényegében egy szimbolikus tisztség, a magyar kormányfő igyekszik úgy viselkedni, mint aki megragadta a kormánykereket az EU céltalanul sodródó hajóján. A valóságban csak zavart keltett a nemzetközi diplomáciában, ám számára az volt a legfontosabb, hogy mindenki róla beszélt attól függetlenül, hogy egyetértettek-e a látogatással a háborús bűnösnek és agresszornak tartott Putyinnál, vagy sem. Orbán a marketing ősi szabályát követve nem foglalkozik azzal, hogy kritizálják vagy magasztalják, lényeg, hogy beszéljenek róla.

Ő ugyanis köztudottan a nemzetközi politika rosszfiúja, aki nem sokat törődik a diplomáciai etikettel, az írott vagy íratlan szabályokkal, kizárólag a haszonszerzés motiválja minden cselekedetét akár belpolitikai, akár külpolitikai ügyekről van szó. Orbán láthatóan kifejezetten élvezte azt a helyzetet, hogy a háború kitörése óta ő volt az első EU-s vezető, aki meglátogatta Putyint. A Kreml urát ugyanis még a nemzetközi találkozókon is igyekeznek kerülni a nyugati demokráciákat képviselő politikusok, nemhogy elrepülnének hozzá egy baráti csevejre. A magyar kormányfő ugyan „békemissziónak” nevezte a találkozót, ám kézzel fogható eredményt nem tudott felmutatni, ráadásul néhány nap múlva az oroszok lebombázták Ukrajna legnagyobb gyerekkórházát.

Mindenki számba vette azt a lehetőséget, hogy Putyin végül eléri a céljait, és bekebelezi Ukrajnát, Kína gazdaságilag Európa és az USA fölé kerekedik, Trump pedig visszatér a Fehér Házba.

Orbán tehát ilyen értelemben arra használta Putyint, hogy tovább erősítse a róla kialakult „vagány politikus” képet, ám ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy mire használta az orosz elnök a magyar kormányfőt. Az ugyanis régóta tapasztalható, hogy ez a viszony nem két egyenrangú fél együttműködése (lásd: a korábbi pekingi találkozóról készült videót), hanem sokkal inkább tűnik úgy, mint amikor a nagy vad iránymutatásokat ad a kisebbik vadnak. Rendkívül feltűnő a magyar kormány kommunikációjában és döntéshozatalában, hogy sem szavakban, sem tettekben nem mennek szembe az orosz érdekeknek, holott ez csak problémákat okoz a magyar diplomáciában, látható előnyöket ez a magatartás nem hozott az ország számára.

A szakértők többsége egyetért abban, hogy amit Orbán tesz, azzal folyamatosan megsérti és aláássa a közös uniós pozíciókat, semmibe veszi a lojális együttműködés elvét, a soros elnökséget pedig saját céljai elérésére használja. Pontosan tudja, hogy ezzel provokálja az EU legfontosabb szerveinek vezetőit, ám ő úgy viselkedik ebben a helyzetben, mint aki számára nincsenek szabályok, a mozgástere pedig akkora, hogy lényegében bármit megtehet a nemzetközi diplomáciában. A valóság viszont az, hogy egyedül Magyarország kormányát képviseli, és ebben a minőségében az orosz és kínai érdekek kijárója, valamint Donald Trump bábja.

Közismert, hogy Orbán nem csupán él a hatalmával, de gyakran vissza is él azzal. Most, hogy a belpolitikában nem lát túl sok lehetőséget, elkezdett úgy viselkedni, mint aki meghatározza a nemzetközi politika irányait. Árnyalja a képet, hogy mindent egy lapra feltéve a számára szimpatikus nemzetközi szövetségesek győzelmére játszik, és ezzel elárulja azt az EU-t, aminek soros elnöki posztját tölti be jelenleg. Ilyen tudatos szereptévesztéssel még nem találkoztak az Európai Unió vezetői, ezért is nagy a felháborodás, ami némi tanácstalansággal jár együtt. Mindenki számba vette azt a lehetőséget, hogy Putyin végül eléri a céljait, és bekebelezi Ukrajnát, Kína gazdaságilag Európa és az USA fölé kerekedik, Trump pedig visszatér a Fehér Házba.

Fotó: maszol.hu

Nyilvánvaló, hogyha ezek a lehetőségek valósággá válnak, akkor Orbán nem csak egy unortodox eszközöket használó bosszantó politikus lesz az EU és NATO vezetői számára, hanem a nemzetközi diplomácia egy meghatározó személyisége, ám kérdés az, hogy ebből mi haszna lesz az uniónak a katonai szövetségnek, és természetesen Magyarországnak? Ennek a helyzetnek az ellentmondásossága mutat rá Orbán valódi céljára: Ki akarja használni a nemzetközi figyelmet, borsot akar törni mindazok orra alá, akik eddig a háttérbe szorították, és nem mellékesen úgy akarja beállítani magát, mint aki békét teremtett a világban. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A bolhát az teszi naggyá, hogy fájdalmas a csípése, ám az teszi apróvá, hogy ez a fájdalom gyorsan elmúlik.”

Bár ígérete ellenére nem foglalta el sem Brüsszelt sem Budapestet, Orbán Viktor mégis úgy viselkedik a június 9-i választások óta, mintha fényes sikert aratott volna pártja. A hangzatos kijelentések mögött azonban ott lapul a kínos igazság, mely lassan kikezdi a kormánypártot. Ráadásul mára teljesen egyértelművé vált, hogy a csapágyasra hajtott kormánypropaganda evolúciós zsákutcába jutott, hiszen ennél jobban már nem lehet jobban lebutítani az üzeneteket. Mihez kezd Orbán és pártja azok után, hogy remélt szövetségesei is elfordulnak tőle Európában?

Fotó: magyarhang.hu

Régóta találgatják idehaza és a nemzetközi politikában is annak az okát, hogy Orbán miért tart ki a végletekig Vlagyimir Putyin támogatása mellett? Gyakorlatilag tíz éve nem tud olyat kérni az orosz elnök a magyar kormányfőtől, amit ne tenne meg neki egyetlen zokszó nélkül. Ez különösen visszatetsző 2022 februárja óta, hiszen az oroszok ukrajnai háborúja miatt különös jelentősége van annak, hogy egy ország az agresszor vagy az áldozat oldalára pozicionálja-e magát. Az európai országok döntő többsége, az EU tagországoknak pedig szinte mindegyike támogatja Ukrajnát élet-halál harcában, ám Magyarország teljesen másként gondolja ezt a konfliktust kezelni, és lényegében a kapitulációt javasolja a megtámadott félnek.

Orbán Viktor és pártja ugyanis a béke fontosságának hangsúlyozásának álcája alatt lényegében arra szeretné rákényszeríteni Ukrajnát, hogy adjon át jelentős területeket Oroszországnak, amivel lényegében beismerné, hogy elveszítette a háborút. A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, minthogy a gyengébb fél a polgárai és megmaradt területei érdekében feláldozza az ellenség által elfoglalt területeket. Egy, a nemzetközi közösség által is elismert békemegállapodás ugyanis legalizálná Oroszországnak olyan hódításait, melyeket a nemzetközi jogot megsértve, és súlyos háborús bűnöket elkövetve szerzett meg. Putyin ezzel átírná azt a biztonsági doktrínát, amely lényegében a második világháború óta garantálja az európai államok határait és szuverenitását.

Ilyen például az EU bővítésének felpörgetése, ami elsősorban azért fontos Orbán számára, hogy új szövetségeseket toborozzon magának elsősorban a balkáni régióból.

Hogy ezt a tervet miért támogatja minden idők legbékepártibb magyar miniszterelnöke, még homály fedi, de tény, hogy mindent elkövet azért, hogy Ukrajnának ne legyen elegendő ereje és nemzetközi támogatottsága ahhoz, hogy Putyin szándékát meghiúsítsa. Még a hazai kampányába is átemelte a kormánypárt azt a meglehetősen bizarr üzenetet, hogy a világbéke megőrzésének legfontosabb feltétele, ha Orbán Viktorra szavaznak a magyarok. Nos, a valóság az, hogy amennyiben hatékonyan működik a Putyin-Lukasenka-Orbán tengely, olyan konfliktusok éledhetnek újjá a kontinensen, melyek jelenleg a mélyben szunnyadnak.

Orbán számára fontos terep a külpolitika, és különutassága miatt jóval nagyobb nemzetközi figyelem is irányul rá, mint egy hasonló nagyságú és gazdasági súllyal rendelkező uniós országra. A magyar kormányfő saját választói felé folyamatosan küldi azt az üzenetet, hogy Magyarország megkerülhetetlen tényező a világ legmeghatározóbb konfliktusaiban is, így számára akár jól is jöhetett az orosz-ukrán háború. Csak azt felejti el közölni, Magyarországnak mennyi hátránya származik abból, hogy az orosz érdekek mentén politizál. Azt viszont a maga bőrén érzi, hogy a korábban potenciális szövetségesként számon tartott szélsőjobboldali pártok sem szeretnék befogadni az EP-ben most alakuló pártszövetségekbe, mert Orbánt Putyin ügynökének tartják.

Ez valószínűleg nagyobb fejtörést okoz Orbán számára, minthogy elvesztett néhány fontos várost az önkormányzati választáson, vagy, hogy Magyar Péter elfoglalta a Fidesz-KDNP helyét az Európai Néppártban. Ha nem talál ugyanis egy fajsúlyos frakciót, amely befogadja, továbbra is a senki földjén bolyonghat, és hiába veszi át az EU soros elnökségét Magyarország július 1-jén, hatalmas ellenszélben kellene megvalósítania azokat a célkitűzéseket, melyek nemzetközi támogatás mellett is igen ambiciózusnak tűnnek. Ilyen például az EU bővítésének felpörgetése, ami elsősorban azért fontos Orbán számára, hogy új szövetségeseket toborozzon magának elsősorban a balkáni régióból.

Fotó: vilaggazdasag.hu

A Fidesz-KDNP tehát egyelőre mást nem tehet, mint megmarad a „béketábor” élcsapatának. Orbán ugyanis elszámolta magát, nem sikerült alapjaiban megváltoztatnia az erőviszonyokat az öreg kontinensen, így az orosz-ukrán konfliktus kezelésével kapcsolatban sem következik be radikális fordulat sem az EU, sem a NATO részéről. A kormányfő már realizálta ezt, ezért is támogatja a korábban ősi ellenségnek kikiáltott Mark Rutte holland miniszterelnököt az atlanti szövetség vezetői posztján, és zarándokolt Berlinbe a szintén sokat bírált Olaf Scholcz német kancellárhoz. Mert, ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha a szél mindig ugyanabból az irányból fújna, egész életünkben ugyanazok maradnának a barátaink.”

A június 9-i önkormányzati választás és EP voksolás olyan eredményt hozott, aminek sem a kormánypárt, sem a hagyományos ellenzék nem örült. Azonban úgy is értékelhetnénk, hogy a Fidesz győzött, a Tisza Párt nyert, a magyar választók pedig fényes sikert arattak. Az a hagyományos politikai modell ugyanis, amely körülbelül 20 éve foglyul ejtette a magyar közéletet, most rogyadozni kezdett, és csak Magyar Péter pártján múlik, meddig tart még ki. Most már jó esély látszik arra, hogy ne legyen elég a politikai túléléshez az, hogy az egyik oldal "gyurcsányozik", a másik meg "orbánozik".

Fotó: szeka

Szokás szerint győztesnek hirdette magát a Fidesz a legutóbbi országos voksolást követően, ám Orbán Viktor és a kormánypárt vezetése nem tudott őszintén örülni az eredményeknek. Egyrészt az EP választás ezúttal sem hozta meg az európai szélsőjobb nagy áttörését, aminek következtében Orbán Viktort pajzsra emelte volna az euroszkeptikus pártok szövetsége, másrészt komoly pozíciókat veszített a kormánypárt az önkormányzati választáson. Ami viszont ennél is fájdalmasabb lehet a Fidesz vezérkar tagjai számára, hogy a régi, jól bevált kampánymódszerük már csak részben hozta a várt eredményt.

A háborúval riogatás turbó fokozatba kapcsolása egyben tartotta ugyan a kormánypárt törzsszavazóit, ám a bizonytalanoknak ez már nem volt elég, és jelentős részük Magyar Péter Tisza Pártjához vándorolt. Ez az erózió is azt mutatja, hogy a Rogán Antal propagandaminiszter által régóta alkalmazott érzelmi megdolgozás ma már csak részben működik, és a választók jelentős része már elvárja a kormányzó párttól, hogy kézzel fogható ígéreteket, illetve érveket is letegyen az asztalra. Most ugyanis annyira leegyszerűsítette üzenetét a kormány, hogy abba már nem fért bele jóléti intézkedések bejelentése és a központi irányvonal okainak részletes elmagyarázása.

Most azonban üres az államkassza, így nem maradt más, mint atomháborúval riogatni a választókat.

Magának a háborús pszichózisnak persze épp az az előnye, hogy elnyom minden más közéleti kérdést, és a választó már beéri azzal az ígérettel is, hogyha a Fideszre szavaz, marad a béke. Ám rengeteg logikai bukfencen át kell verekednie minden magyar állampolgárnak ahhoz, hogy értelmet adjon Orbán és a kormánypárt üzenetének. Például nem világos, hogy ki akar bennünket megtámadni? Esetleg, mi kit akarunk lerohanni? Mert ugye a háborúhoz kell egy olyan agresszor, aki ránk támad, vagy esetleg mi vagyunk a támadó fél, de akkor meg mi értelme a békéről prédikálni?

A másik láncszem, ami hiányzik a béke iránti feltétlen rajongás indokai közül, hogy Magyarországon az európai országok legnagyobb részéhez hasonlóan nincs sorkatonai szolgálat, így azzal riogatni, hogy elviszik a fiataljainkat egy idegen érdekeket szolgáló háborúban maximum a hivatásos katonák esetében igaz. A magyar hadsereg a honvédelmi miniszter minden kardcsörtetése ellenére is meglehetősen kis szerepet játszhatna bármilyen globális konfliktusban, így valószínűleg senki sem udvarol a kormánynál azért, hogy lépjünk be valamilyen háborúba, aminek a szemben álló feleit sem tudta megnevezni a kormány.

És van egy harmadik ellentmondás is, amire azért nyilván sok magyar választópolgár is felfigyelt. A béke kormánya ugyanis épp azt tervezi, hogy magyar rendfenntartó katonai kontingenst küld Csádba, egy olyan afrikai országba, ahol finoman szólva is puskaporos a levegő. Ez nem egy NATO kötelékében vállalt misszió lenne, hanem a két ország kormányának megállapodása értelmében kétszáz magyar katona teljesítene szolgálatot a sivatagi országban. Bár a misszió késik, ez nem azt jelenti, hogy az Orbán-adminisztráció - élén Orbán Gáspárral - kihátrált volna ebből a megállapodásból.

A Fidesz persze eddig sem foglalkozott sokat az olyan ellentmondásokkal, melyek a kommunikációjában rendszeresen felbukkannak, ám ezúttal tényleg olyan szűk kommunikációs sikátorba vezette a választóit, hogy abból nehéz kiutat találni. A 2022-es országgyűlési választások előtt is felépített a kormány egy fiktív világképet a magyar polgárok számára, amiben ő mondhatta meg, ki a jó és ki a gonosz, ám ahhoz társítani tudott jóléti intézkedéseket, vagy, hogy egyszerűbben fogalmazzunk: nyakló nélkül osztogatott. Most azonban üres az államkassza, így nem maradt más, mint atomháborúval riogatni a választókat.

Fotó: magyarnemzet.hu

A NER lebontása azonban még nagyon az elején tart, de Magyar Péter személyében akadt egy olyan politikus, aki az érzékeny pontokra céloz. A Tisza Párt elnöke egyrészt sok elemet átvett Rogán módszereiből, ám az ő üzeneteiben elég jól tetten érhető a következetesség, másrészt jól érzékelte, hogy a kormány egyre kevésbé innovatív, így a rendkívüli módon leegyszerűsített üzenetei csak a kevésbé iskolázott rétegekhez jut el. Ő ezért a középosztály és az értelmiség tagjaiból toborozza a híveit. A narancs ugyan kezd megpuhulni, de ne gondoljuk azt, hogy magától fog elfonnyadni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Bár igaz, hogy a halott indián a legjobb indián, ám a sebesült indián a legveszélyesebb indián.”

Totális zagyvaság az, amit az ukrajnai háborúval kapcsolatban kommunikál a kormány. Mivel választási kampány zajlik Magyarországon, ez a handabandázás bizonyára csak fokozódni fog. Orbán Viktor ezúttal is két legyet igyekszik leverni egy csapással: Elhitetni a választókkal, hogy egyedül ő tudja garantálni országunk biztonságát, ugyanakkor látványosan támogatja annak az agresszornak a politikáját, aki rászabadította a háborút a kontinensre. Sokak számára azonban logikus Orbán végkövetkeztetése: Ha hagyjuk elvérezni Ukrajnát, akkor béke és biztonság lesz a térségünkben. Ennél nagyobb hazugságot aligha adtak még be a magyar választóknak.

Fotó: 444.hu

Itt az ideje, hogy a kormány propagandistái felébresszék hosszúra nyúlt téli álmából a Békemenetet, amit a közpénzekből alaposan megtámogatott a Civil Összefogás Fórum és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány közösen szervez. A Fidesz központi üzenete ugyanis a június 9-i választások előtt ugyanis meglehetősen egyszerű, ám rendkívül hatásvadász: béke, béke, béke! Amint tehát maga a béke menetelésbe kezd, valószínűleg a kormánypárt támogatói is megnyugszanak, hogy a világbékéért nem is kell mást tenni, mint összecsődíteni sok embert, jól csengő jelszavakat skandálni, így a háború azonnal megijed, és megszégyenülve eloson a szemünk elől.

Az eddigi Békemenetek is leginkább az egykori május elsejei felvonulásokhoz hasonlítottak, hiszen akkor is a béketáborhoz tartoztunk, amit a Szovjetunió vezetett, és szembeszállt a nyugati imperialisták háborúpárti politikájával. Nem sok minden változott, hiszen most Oroszországot támogatjuk, a hazai reakciósokat (lásd: ellenzék) és külföldi csatlósaikat (lásd: nyugati nagyhatalmak) csak úgy lehet kijózanítaniuk háborús pszichózisukból, ha jól az arcukba kiáltják a haladó erőket képviselő békemenetesek, hogy: béke, béke, béke!

Bár Orbán Viktor a szavak szintjén rendszerint elhatárolódik az egykori népi demokrácia politikai irányától, mégis előszeretettel alkalmazza annak jól bevált módszereit. Egyrészt, nem kell túlmagyarázni a dolgokat, mert a nép egyszerű fiai úgysem értenék meg a bonyolult nemzetközi, politikai folyamatokat, másrészt a magyar ember Orbán szerint ki van éhezve a központi iránymutatásokra, így meg kell adni neki a szükséges direktívákat. Elég tehát, ha annyit tud az egyszerű honpolgár, hogy amíg az EU, az USA jelenlegi vezetése a magyar ellenzék tokkal-vonóval, és persze maga Zelenszkij mindenképpen háborút akar, addig Orbán Viktor a béke apostola.

Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

 

Nos, volna itt azért néhány nyugtalanító kérdés. Egyrészt, miért akarna bárki is háborút az imént felsoroltak közül? Milyen haszna származik például Ukrajnának abból, hogy szétlövik a városait, falvait, civil lakosságának döntő hányada vagy külföldre vagy az ország kevésbé fenyegetett részeire menekült? Miért érdeke, hogy gazdasági kapacitásának nagy részét a hadianyagok előállításra fordítsa? Miért érdeke, hogy fiatal férfiak és nők haljanak meg a fronton? Ki akarná, hogy a feleségek özvegyekké váljanak, a gyerekek árvák maradjanak, a szülők és testvérek sirassák szeretteiket?

De az is egy értelmezhetetlen sugalmazás a magyar kormány részéről, hogy azok a külföldi hatalmak, melyek diplomáciájukkal, gazdaságukkal és fegyverszállításaikkal támogatják az agresszió áldozatául esett országot, a háború pártján állnak. Ha minden ország úgy viszonyulna Ukrajna küzdelméhez, mint Magyarország, akkor Putyin már rég elérte volna háborús céljait, és már a határaink közelében lenne, ami a történelem tanulságai szerint soha nem hozott semmi jót az országra. Vagyis Putyin háborús gépezetének megfékezése Magyarországnak épp úgy érdeke, mint Dániának, az Egyesült Királyságnak, az Egyesült Államoknak, Németországnak vagy Litvániának.

Orbán azonban ezen is túl megy, hiszen a hazai ellenzéket vádolja háborúpártisággal. Úgy próbálja saját békepártiságát hangsúlyosabbá tenni, hogy önmagán kívül mindenkit a háború sarával igyekszik bekenni. Miért akarna háborút Magyar Péter, Dobrev Klára, Donáth Anna vagy Márki-Zay Péter? Azon túl, hogy Magyarországnak semmilyen haszna nem lenne egy fegyveres konfliktusban való részvételből, politikai öngyilkosságnak is számítana mindazok részéről, akik ezt szorgalmaznák. Ezért sincs igazán értelme annak a tervnek, hogy a magyar kormány katonákat küldjön Csádba, ahol meglehetősen ingatag a politikai helyzet.

Szijjártó Péter külügyekért (is) felelős külgazdasági miniszter persze nem sokat tépelődik ezeken az ellentmondásokon. Ő például előállt egy olyan béketervvel, ami lényegében Ukrajna kapitulációjával egyenértékű. Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

Fotó:hvg.hu

Ez a helyzet felvet egy fontos kérdést: Milyen érzékeny információk kerülhettek akkor orosz kézbe, és esetleg voltak-e köztük olyan kompromittáló dokumentumok, melyek alapján zsarolhatóvá váltak olyan személyek, akik a mai napig irányítják magyar politikát? A magyar kormány ugyanis látványosan keresztbe tesz Ukrajnának, mióta kitört a háború, ugyanakkor a békecsináló szerepében tündökölve Orbán Viktor kormánya igyekszik legitimálni az orosz hódításokat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a barátod azzal zsarol, beárul a feleségednél, hogy megcsaltad, akkor ő már nem igazán a barátod.”

Az egykori szovjet pártvezetőket idéző módon próbálja letagadni a Fidesz teljes vezérkara, hogy bő három évvel ezelőtt hackertámadás érte a külügyminisztérium informatikai rendszerét. A dolog pikantériája, hogy a támadást egy, az orosz titkosszolgálatokhoz kötődő csoport követte el, amit a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) akkori főigazgatója, Szabó Hedvig altábornagy jelentett is a feletteseinek. 2022 márciusában a magyar sajtóban már nyilvánosságra került az ügy, ám akkor – utalva a közelgő országgyűlési választásokra – az összes kormánypárti potentát „kampányhazugságnak” nevezte az állítást. Mint kiderült, ők nem mondtak igazat akkor, és a bizonyítékul szolgáló dokumentumok ellenére máig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen incidens nem történt.

fotó: magyarhang.hu

Régi pártállami reflex csípőből letagadni minden olyan eseményt, ami árt a kommunista rendszer tekintélyének. Így volt ez a csernobili katasztrófa idején, de később a Kurksz nevű atommeghajtású tengeralattjáró tragédiája után is. Sok életet lehetett volna megmenteni akkor, ha a politikai vezetés mindjárt a balesetek bekövetkezése után őszintén feltárta volna a tényeket, ám a szovjet politikai kultúra szabályai szerint a végsőkig tagadni kellett. Természetesen teljesen értelmetlen volt ezt tenni, hiszen az igazság mindenképpen kiderül ilyen mértékű katasztrófák esetében, de a rossz beidegződések működtek a Szovjetunió végnapjaiban is.

A magyar kormány ugyanezekkel a reflexekkel reagál általában kínos történésekre, pedig üdvös lenne mind számára, mind a magyar állampolgárok számára, ha nyíltan szembenéznének a tényekkel mindjárt a botrány kirobbanása után. Az orosz hackertámadás persze kínos ügy, hiszen hatalmas kudarca a Fidesz külpolitikai stratégiájának, ám valószínűleg érdemes lett volna még 2022 márciusában elismerni, hogy a barátinak gondolt nagyhatalom egy csomó nemzetbiztonságilag érzékeny adatot lopott el a külügyminisztérium szervereiről. És persze jó lett volna odaszúrni egyet Putyinéknak, mert így csak vérszemet kaptak.

Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Ehelyett Orbán Viktor kisvasutas bölcsességére épített a kormány kommunikációja, mely szerint: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.” Nos, ez a bölcsesség a jelenlegi helyzetben a következő változatban illusztrálja a kormány kommunikációját: „Ha támadják az oroszok a szervereinket, akkor nekünk még jobban kell szeretnünk őket.” Ennek a hozzáállásnak az egyik legfőbb megnyilvánulása, hogy 2021 végén Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Barátságért kitüntetést vett át Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől. Pedig ekkor már nyilván tudott az oroszok barátságtalan akciójáról.

Ha a Szuverenitásvédelmi Hivatal komolyan venné a dolgát, azonnal vizsgálatot indítana annak kiderítése érdekében, miként eshetett meg egy olyan szégyenteljes dolog a magyar diplomáciával, hogy miután ellenséges behatolás révén fontos nemzetbiztonsági információk jutottak az Orosz Föderáció birtokába, a magyar külügyminiszter egy magas állami kitüntetést vesz át az orosz kollégájától? Miként lehetséges az, hogy számonkérés helyett még együtt parolázik Lavrovval Szijjártó, és a későbbiekben is azzal dicsekedett a magyar diplomácia vezetője, hogy milyen jó viszonyban van az orosz külügyminiszterrel?

A Fidesz korábban előszeretettel használta ilyen esetekre a hasznos idióták kifejezést, de most a békesség kedvéért tekintsünk el ettől a minősítéstől. Az orosz politikai kultúrában ugyanis sokszor a szövetségesekkel keményebben bánnak, mint az ellenségekkel. Valószínűleg ez az eset is arról árulkodik, hogy a magyar fél lojalitását tesztelte a keleti nagyhatalom, és a számításuk bevált. Az adatok ellopásával ráadásul le is ellenőrizhették a magyarok hűségét, így nem csoda, hogy Lavrov azóta is sűrűn lapogatja Szijjártó barátja hátát, hiszen magyar kollégája nemhogy protestált volna az illegális behatolás után, de az ellopott dokumentumok tanulsága szerint is megbízható partner, ami bizonyára imponált orosz kollégájának.

Most azonban egyértelművé vált, hogy az oroszok úgy bánnak velünk, mint egy kis csatlós néppel, ami ismerős a szocializmus 40 évéből, amikor a szovjet csapatok „ideiglenesen” hazánkban tartózkodnak. Sokat elárul a helyzetről Lázár János minapi nyilatkozata, miszerint Magyarország iránt nagy az érdeklődés az ukrajnai háború kirobbanása óta. Ez az érvelés egyrészt azért sántít, mert az orosz behatolás hónapokkal a háború kirobbanása előtt történt, másrészt külföldi, főként a nyugati titkosszolgálatok épp azért pörgették fel a tevékenységüket nálunk, mert itt igen intenzív az orosz és kínai kémkedés az utóbbi években.

Orbán Viktor és Szijjártó Péter is hasonlóan homályos megfogalmazásokkal próbálja elterelni a lényegről a figyelmet. Azt mondják, hogy keletről és nyugatról is folyamatos támadásoknak van kitéve az ország. Ez önmagában igaz, de ezt a fokozott kémtevékenységet annak köszönhetjük, hogy sem a hivatalos szövetségeseink (NATO, EU) sem a nem hivatalos barátaink (Oroszország, Kína) nem bíznak bennünk. Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Fotó:444.hu

Abban bízni tehát, hogy az oroszok vagy a kínaiak barátsága őszinte, dőreség, ahogy tisztán kell látnunk, hogy a nyugati hatalmak is elsősorban praktikus okok miatt próbálják Magyarországot a jelenlegi szövetségi rendszereikben tartani. A lényegi kérdés mégis az, hogy Oroszország mivel kecsegteti, esetleg zsarolja Orbánt és Szijjártót? Aki ugyanis hajlandó olyan megaláztatást lenyelni, amit szégyelleni kell mások előtt, annak komoly indítékai vannak a háttérben. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Annak, aki sűrűn vált lovakat, számolnia kell azzal, hogy egyik nyeregben sem ül majd kényelmesen.”

Amikor a Fidesz úgy döntött, hogy az uniós és az önkormányzati választásokat ugyanarra a napra írja ki, abban reménykedett, hogy a két voksolás egymást fogja erősíteni, vagyis magas lesz a részvételi arány, ami kedvez majd a kormánypártnak. Ma már nem biztos, hogy így döntene Orbán Viktor és csapata, ugyanis a támogatottsági arányok megváltoztak, így a várhatóan magas részvétel nem biztos, hogy a Fidesz malmára hajtja majd a vizet. Ez főként annak köszönhető, hogy megjelent a színen Magyar Péter és újdonsült pártja, amely amellett, hogy szavazókat szipkázott el mind a kormánypárttól, mind az ellenzéktől, aktivizálta a közéletből korábban teljesen kiábrándult szavazókat is.

Fotó: nepszava.hu

Vasárnap délután olyan dolog történt Debrecenben, amire három hónapja még senki sem gondolhatott. Magyarország második legnépesebb városában ugyanis egy olyan ellenzéki erődemonstráció zajlott, amire Budapesten is ritkán volt példa az utóbbi években. Mindezt egy, szinte a semmiből kinövő párt vezére vitte végbe. Magyar Péter most a magyar politikai élet szupersztárja, így szinte mindegy, hogy hol lép színpadra, szinte mindenki kíváncsi rá. Ennek ellenére hatalmas teljesítmény volt tőle, hogy a Fidesz talán legfontosabb vidéki fellegvárában tudta demonstrálni, hogy még itt sem lefutott az önkormányzati választás.

Nehéz eldönteni, hogy a június 9-én megtartandó két választás közül melyik van nagyobb jelentősége Magyarország jövője szempontjából. Az uniós választás üzenet Európa felé, hogy a magyarok többsége milyen irányba szeretné terelni az EU-t. Ha a Fidesz képviselőket veszít az öt évvel ezelőtti voksoláshoz képest, akkor nem csak azt kell megmagyaráznia a sajátjainak, hogy mi ennek az oka, hanem a lehetséges szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon is hátrányba kerülhet a magyar kormánypárt, hiszen egy negatív tendenciát mutató politikai erő rosszabb pozícióból alkudozhat, mint a megerősödő versenytárs.

A helyhatósági választások végeredménye viszont más kérdéseket vet fel. Öt évvel ezelőtt nagyon élesen kirajzolódott az a tendencia, hogy míg a kistelepüléseken erősödött a Fidesz, addig több nagyvárost, köztük Budapestet is elbukta a kormánypárt. A mostani voksolás tehát jó alkalom lenne Orbán Viktor számára, hogy visszavágjon akár a fővárosban, akár Miskolcon, Pécset vagy Hódmezővásárhelyen. A jelenlegi tendenciák azonban nem abba az irányba mutatnak, hogy ez megtörténik, sőt, akár további hídfőállásokat veszíthet a Fidesz. Ha ez megtörténik, akkor bizony törheti Rogán Antal a kobakját, milyen magyarázattal szolgáljon a főnökének és a saját szavazótáborának.

Magyar Péter most kényelmes helyzetben van, hiszen a harmadik erőnek lenni ma egy olyan országban, ahol mind a kormány, mind az ellenzék elveszítette a választók jelentős részének bizalmát, egy igen előnyös pozíció.

Lássuk, mi a helyzet jelenleg: Az ország legnagyobb városa jelenleg ellenzéki vezetésű, ahogy a harmadik, negyedik és ötödik legnépesebb települések esetében is ez a helyzet. Budapest, Szeged, Miskolc és Pécs mellett az öt legnagyobb város között csak a második legnépesebb Debrecen áll kormánypárti vezetés alatt. Ha a cívisváros netán elveszik a Fidesz számára, és a jelenleg ellenzéki vezetésű többi nagyvárost hozzák a kormánykritikus erők, akkor az ország öt legnépesebb települése üzeni központi kormányzatnak, hogy van alternatíva. Ezt tényleg nehéz lenne győzelemként értékelnie a kormánypártnak, és ha az uniós listán is mandátumokat veszítenének, az egyértelműen jelezné egy negatív spirál beindulását.

Ezért volt nagyon fontos döntés Magyar Péter részéről, hogy Debrecent célozta meg az anyák napi demonstrációval. A Tisza párt ugyan néhány kivételtől eltekintve nem indul az önkormányzati választáson, ám a lendülete segíthet a versengésben érdekelt ellenzéki pártoknak. Nehéz például elképzelni, hogyha valaki az EP választáson a Tisza párt listájára voksol, az az önkormányzati választáson a Fidesz jelöltjeit támogatja. A Fidesz is érzi ennek a veszélyét, és ezért küldte rá az összes nehézfegyverét Magyar Péterre.

Ez azonban kontraproduktív is lehet, hiszen minél elszántabban lövi a kormánymédia Magyart, annál hitelesebbé válik az ellenzéki szavazók és a bizonytalanok szemében. Az ellenzéki pártok pedig azért tartanak a közvélemény-kutatások tanulsága szerint a második legnépszerűbb politikai erővé váló Tisza párttól, mert amennyiben a Fidesz legyőzésére is alkalmasnak ítélik a választók, akkor inkább oda adják le a szavazataikat a kormánykritikus szavazók, mint rájuk. Nagyon gyorsan kirajzolódhat az a felállás, hogy a hagyományos ellenzéki oldalon mindössze 1-2 pártszövetség marad talpon, a kisebb politikai tömörüléseket viszont felfalja Magyar Tisza pártja.

Alig több, mint egy hónap van hátra a voksolásokig, így most már minden mérésnek hatalmas a jelentősége. Ha például Debrecenben úgy mérnek a közvélemény-kutatók, hogy van esély leváltani a fideszes városvezetést, akkor a Tisza párt akár királycsináló is lehet azzal, ha valamilyen szinten beszáll a versengésbe. Ez nem feltétlenül saját képviselőket vagy polgármester-jelöltet jelent, hanem háttéralkukat, melyek már a választások utáni együttműködésekre lesznek kihatással. Magyar Péter most kényelmes helyzetben van, hiszen a harmadik erőnek lenni ma egy olyan országban, ahol mind a kormány, mind az ellenzék elveszítette a választók jelentős részének bizalmát, egy igen előnyös pozíció.

Fotó: magyarnarancs.hu

A következő egy hónap tehát meghatározó lesz mind a választások, mind az ország jövője szempontjából. Ha bebizonyosodik, hogy az országot szinte minden területen uraló Fidesz mégsem sebezhetetlen, akkor új fejezet kezdődhet a magyar politikában. Ha a Fidesz túl tudja élni a mostani válságot, és legalább meg tudja tartani jelenlegi pozícióit, akkor már tényleg kevesen fogják azt gondolni itthon és külföldön egyaránt, hogy Orbán Viktor rendszere megdönthető választások útján. Magyar Péter egyik legfőbb üzenete ugyanis épp az, hogy a jelenlegi ellenszélben is van esély a rezsim leváltására, ám ha ez a remény szertefoszlik, az ő politikai jövője is rendkívül ingatagnak tűnik. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha ködben vágtatsz csatába, számolj azzal, hogy ellovagolsz az ellenség mellett.”

Egy tehetetlen ellenzék és egy kifulladt Fidesz küzdelmének ígérkezett a június 9-i önkormányzati és uniós választás két és fél hónappal ezelőtt. Aztán jött a kegyelmi botrány, majd annak farvizén Magyar Péter. Nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal tényleg lesz három pólus, melyek összemérik az erejüket, ezzel igazi tétje lehet a két voksolásnak. Lehet vitatni Magyar Péter személyét, firtatni a céljait, az eszközeit, ám az biztos, hogy felkavarta azt az állóvizet, amit magyar közéletnek hívunk.

Fotó:24.hu

Hivatalosan is elrajtolt az EU-s és az önkormányzati választások kampánya, amire ezúttal tényleg érdemes lesz odafigyelni. Nem csupán azért, mert ilyen kombinált választásra még nem volt példa a rendszerváltás utáni Magyarországon, de azért is, mert a friss politikai szereplőként berobbanó Tisza Párt megbonthatja az ellenzék és a kormánypárt közti erőviszonyokat, melyek az utóbbi években megmerevedni látszottak. A Magyar Péter nevével fémjelzett politikai erő ugyanis szavazókat vonhat el mindkét oldalról, sőt megszólíthatja azokat a szkeptikusokat is, akik már teljesen belefáradtak az elmúlt évek közéleti iszapbirkózásába.

Sem a Fidesz, sem az ellenzéki pártok nem érzékelték Magyar politikai karrierjének indulásakor, hogy azzal inkább segítik, mint gyengítik Varga Judit egykori férjét, ha folyamatosan támadják. Ezzel ugyanis azt az állítását erősítették, hogy az igazi közéleti megtisztuláshoz el kell takarítani az eddigi politikai elitat mindkét oldalról. Ráadásul hitelesítették Magyarnak azt a törekvését, hogy egyforma távolságot tartson a Fidesztől és az ellenzéktől. Botorság volt nem észrevenni, hogy a Tisza Párt olyan új arcokat tudott népszerűsíteni a folyamatos kereszttűzben, akik más helyzetben elsüllyedtek volna az ismeretlenben.

Magyar arra világított rá, hogy az eddigi politikai felállás egy olyan árnyékbokszoláshoz hasonlított, amelyben az ellenfelek főleg arra ügyeltek, hogy megfelelő távolságra maradjanak egymástól, így ugyanis nem is adhattak, de nem is kaphattak megrendítő ütést. A 14 éve fennálló választási autokrácia persze elsősorban a Fidesz érdeke volt, de az ellenzéki politikusok jelentős része jól elvolt abban a helyzetben, hogy nem kellett nagy horderejű dolgokban döntéseket hozniuk, mégis ott ücsöröghettek a parlamentben. Persze, sokan szerették volna leváltani Orbán Viktor rendszerét, de a Fidesz ügyes megosztó manőverei mindig célba értek a fontosabb választások előtt.

Ilyen például az, hogy a demokráciánk teljesen kiüresedett, hiszen a rendszeres választások ellenére néhány hatalmon lévő család érdekeit szolgálja az ország minden lakosa.

Tény, hogy Magyarországon az utóbbi években egyre csak nőtt az úgynevezett politikai árvák tábora, így végül a törvényszerű volt egy Magyar Péterhez hasonló figura megjelenése. A társadalmi apátia ugyanis nem abból táplálkozott, hogy az embereket nem érdekli, mit tesznek a politikusok a jövőjükkel, hanem abból, hogy bármiben és bárkiben is bíztak, csalódniuk kellett a végén. Magyar most elsősorban az ő reménységük, de nyilván sok ellenzéki és Fideszben csalódott szavazó is a legjobb választásnak tartja majd június 9-én, ha a Tisza Pártra adja a voksát.

Már az önmagában nagy eredmény, hogy olyan társadalmi párbeszéd kezdődött közügyekről, amire korábban nem volt példa. A Fidesz elhasznált, mégis unásig ismételt szólamai most csengenek igazán üresen, az ellenzék pedig azon töri a fejét, milyen valódi válaszokat adjon olyan társadalmi problémákra, mint a közoktatás válsága, az egészségügy ellehetetlenülése, az ukrajnai háború hatásai, a migrációs probléma kezelése. Eddig ugyanis a Fidesz kommunikációs gépezete uralt minden fontos témát, az ellenzék számára pedig csak a folytonos replikázás maradt. Most viszont van egy hang, amely középről szó, és a kérdésfeltevések egészen másként visszhangoznak, mint a szélekről.

A legendás magyar pesszimizmus persze most is ott munkál az emberekben, és sokan azt gondolják, hogy bár sikerült az állóvizet felkavarni, de a Fidesz rövidesen rendezi a sorait, Rogán Antal pedig egy huszáros lejárató kampánnyal elnémítja a Magyar Pétert és a körülötte csoportosulókat. Ez is egy lehetséges forgatókönyv, ám a kormánypárt legbelsőbb köreiből érkező lázadó mindenképpen megváltoztatja a magyar közélet viszonyait, ha a felszínen marad, ha nem. Magyar ugyanis fontos strukturális problémákra világított rá, amire az ellenzék a nagy igyekezete ellenére sem volt képes. Ilyen például az, hogy a demokráciánk teljesen kiüresedett, hiszen a rendszeres választások ellenére néhány hatalmon lévő család érdekeit szolgálja az ország minden lakosa.

Fotó:hvg.hu

Egy társadalom legnagyobb ellensége az apátia, ugyanis a reményvesztettség, az érdektelenség és a kiszolgáltatottság érzése csakis a hatalmi elit érdekeit szolgálja. Ha Magyarországon eddig valami megmozdult, sokan messiást kiáltottak, de a legtöbben csak legyintettek. Most nem az a kérdés, hogy szeretjük-e vagy sem Magyar Pétert, hanem, hogy ne legyintsünk, de ne is lássunk benne megváltót. Fontos szerepe lehet ugyanis abban, hogy a társadalom végre ráébredjen a változtatások szükségességére, és belássa, ehhez le kell váltani a jelenlegi politikai elitet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A langyos víz kellemes, ám, ha már sokan áztatták a lábukat benne előtte, nem túl higiénikus.”

A színéről a visszájára fordította az Orbán-rendszert, ezzel megmutatta az igazi arcát azoknak is, akik eddig elkötelezett hívei voltak. Az ellenzéki pártokban csalódott kormánykritikus szavazók pedig megtalálták azt az embert, aki egyesíteni tudja a baloldaliakat, liberálisokat, jobboldaliakat és talán még a civileket is. Magyar Péter berúgta a magyar politika ajtaját, és a kétkedők fanyalgása ellenére egyre több ember hiszi el róla, hogy a Fidesz rendszerének egyik haszonélvezőjéből egy rezsimváltó vezér nő ki. A kormánypárt pedig egyelőre az unásig mantrázott közhelyein kívül semmit sem tud bevetni ellene.

Fotó: index.hu

Több mint százezer embert tudott megmozgatni szombaton egy olyan ember, akinek a nevét két hónappal ezelőtt a Fidesz belső köreiben mozgókon kívül szinte senki sem ismerte. A kegyelmi botrány árnyékából úgy kúszott elő Magyar Péter, mint egy fekete macska a sarokból, és egyre fény vetül rá, ahogy már nem Varga Judit volt férjeként kezdik emlegetni. A volt igazságügyi miniszter bukása után önmagáért nem tudott vagy nem mert kiállni, ezt megtette helyette exférje, és ezt követően már nem volt megállás. Magyar Péter ügyesen használta a közösségi médiát, majd kilépett a fényre, és a nemzeti ünnepen elvitte a show-t mind a miniszterelnök, mind az ellenzéki pártok elől.

Persze, a magyar társadalom nem először emel fel valakit, akiről azt gondolja, hogy elhozza a régóta vágyott megtisztulást a közéletbe, de eddig mindenki vissza is zuhant oda, ahonnan elindult. Magyar Pétert is egy olyan csillagnak tekintették először ellenzéki- és kormányoldalon is, amelynek gyorsan meg fog kopni a fénye. Először is Magyar egyedül volt, nem rendelkezett komoly politikai és kommunikációs tapasztalattal, másrészt lőttek rá mindkét irányból, hiszen épp úgy kritikus volt a kormánnyal, mint az ellenzékével. Másodszor, egy olyan hendikeppel indult amit nehéz nem figyelembe venni. Varga Judit volt férjeként a NER felső köreihez tartozott, és ezt kihasználva igyekeztek hitelteleníteni a személyét a jobb- és baloldalon egyaránt.

Csakhogy ezt a körülményt a maga javára tudta fordítani, hiszen olyan belső információk birtokában van a kormány és a Fidesz működéséről, amit kevesen mondhatnak el magukról azok közül, akik az Orbán-rendszer megbuktatását tűzték ki célul maguk elé. Ráadásul Magyar abból a világból érkezett, ahol a kreativitás nem ér túl sokat, ha nem párosul feltétlen szervilizmussal, így elég jól felkészült a várható támadásokra, melyek a személye ellen irányultak a fellépését követően. A kormány fantázia nélküli kommunikációja ezért meglehetősen kevés kárt tett Magyar imázsában, amit még az is erősített, hogy az ellenzéki pártok nem igazán tudtak mit kezdeni vele.

Erre azonban egyáltalán nem utal semmilyen jel, hiszen a volt igazságügyi miniszter exférje ügyesen meghámozta a levegővel teli gömböt, és az még mindig felfelé száll.

Ez utóbbi tényezőnek azért van óriási szerepe, mert Magyaré az az első kormánykritikus hang, amely ráérzett a társadalom apátiájára, amiért elsősorban az ellenzék a felelős. A 2022-es országgyűlési választások kudarcából ugyanis egyszerűen képtelen kimászni a szétaprózódott ellenzék, ezért a kormányváltásra ácsingózó szavazók többségének bizalmát is elvesztették ezek a pártok. Magyar Péter ügyesen tartja távol magától azokat a politikai erőket, akikkel szívesen összemosná a kormánypropaganda, hogy épp úgy ellehetetlenítse, mint két évvel ezelőtt Márki-Zay Pétert, aki az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltjeként kénytelen volt minden kormánybuktatásra szövetkező politikai erővel összefogni.

Emellett szerencséje is volt azzal, hogy akkor kezdte támadni a kormányt, amikor egy kissé megreccsent a kabinet a kegyelmi botrány nyomása alatt. Azonban, ha ő nem jelent volna meg a színen, valószínűleg működött volna az a stratégia, amit az Orbán-kormány kommunikációs gépezete többször alkalmazott már sikerrel ilyen helyzetekben. A gyors személyi döntések (Varga Judit és Novák Katalin lemondása, Balog Zoltán háttérbe szorítása) után ugyanis nem engedték volna eszkalálódni a helyzetet, így a felső vezetést meg sem legyintette volna a botrány.

Magyar mozgalmának színre lépése azonban nem engedte a kormánynak, hogy csírájában fojtsa el a felszínre igyekvő elégedetlenséget, és új témákat nyitva a közéletben az egykori fideszes káder egyre inkább élezi a feszültséget a kormánypárton belül. Orbán Viktor közben úgy tesz, mintha nem lenne semmi gond a háza táján, és abban reménykedik, hogy Magyar lufija magától kipukkad. Erre azonban egyáltalán nem utal semmilyen jel, hiszen a volt igazságügyi miniszter exférje ügyesen meghámozta a levegővel teli gömböt, és az még mindig felfelé száll.

Fotó:24.hu

Magyar a következő demonstrációt anyák napjára hirdette meg, ami szintén ügyes húzásnak tűnik. Egyrészt üzenet ez volt feleségének, aki családon belüli erőszakkal vádolja őt, és három közös gyermekük anyja, másrészt ekkor zárul az ajánlócédulák gyűjtése a június 9-i önkormányzati és EU választásra. Magyar Péter tudatosan építkezik, igyekszik lázban tartani táborát, amelyet a kormányváltás felvillanó reménye tart össze, így komoly fejtörést okoz a Fidesznek és az ellenzéknek egyaránt. Ő most az a harmadik erő, amely képes lehet mindkét oldalról elszipkázni a szavazókat, így akár királycsinálóként is kikerülhet a választásból. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha középen lovagolsz a két ellenséged között, jó az esélyed, hogy helyetted egymást lövik le.”

Orbán Viktor magyar miniszterelnök levélben gratulált Vlagyimir Putyinnak Oroszország elnökévé való újraválasztásához. Ezt Havasi Bertalan magyar miniszterelnök sajtótitkára jelentette be – írta az orosz közszolgálati tévécsatorna honlapja csütörtökön este. Erről a Meduza, az illegalitásban működő ellenzéki orosz hírportál számolt be, majd hozzátette: Eddig Orbán volt az egyetlen uniós ország vezetője, aki gratulált Putyinnak a választási győzelméhez. A száraz tények mögött azonban komoly ellentmondások vannak, például, hogy Magyarország kormánya folyamatosan hangsúlyozza, a béke pártján áll, ugyanakkor Oroszországban üldözik és börtönbe zárják azokat, akik békét követelnek Ukrajnával.

Fotó: index.hu

A március 15-e és 17-e között lezajlott orosz elnökválasztás még a putyini mércével mérve is rendkívül messze állt a kiegyensúlyozott feltételek között szabadon megtartott voksolástól. Attól eltekintve, hogy valódi ellenzékit nem engedtek elindulni a versengésben, a választást a megfélemlítés légköre lengte be főként a frissen annektált ukrajnai régiókban, ahol nemzetközi jogi szempontból teljesen illegitim volt a voksolás megtartása. Független, nemzetközi ellenőröket nem engedtek be az országba, így a Putyinra leadott voksok hiába döntöttek csúcsot, a választás eredményét egyetlen demokratikusan működő jogállamban sem ismerték el.

Írhatnánk azt, hogy kivétel Magyarország, de sajnos az Orbán-kormány különállása már régóta nem számít egyedi esetnek az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében. Hogy jobban megértsük, miért olyan kínos minden magyar polgár számára a magyar kormányfő lelkes gratulációja, lássuk, mely államok örültek együtt Orbánnal Putyin győzelmének. Irán, Egyiptom, Venezuela, Törökország, Üzbegisztán elnöke, Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök, a KNDK vezetője, Kim Dzsongun, Szaúd koronahercege, Arabia Mohammed bin Salman Al Szaud, Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, a Hamász politikai szárnyának vezetője, Ismail Haniyeh és Alekszandr Lukasenko.

Mondhatni, szép társaság, amiből tényleg egy hajszálnyit sem lóg ki Orbán Viktor. Talán két olyan politikust lehetne említeni a listáról, akik nem a nyílt elnyomással, az autokrata rendszer kiépítésével szereztek hírnevet maguknak a saját hazájukban, illetve a világpolitikában. Az egyik az örmény miniszterelnök, aki egy Azerbajdzsánnal vívott vesztes háború után nem teheti meg, hogy teljesen elfordul erős szomszédjától, ugyanis az azeriek további örmény területek megszerzésére készülnek. A másik Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, akivel Orbán évek óta baráti kapcsolatokat ápol, és a vajdasági magyarokat is a szerb nacionalista vezető támogatására biztatja. Vučić azonban kap is valamit Putyintól a támogatásáért cserébe, hiszen a koszovói konfliktusban az oroszok rendszerint kiállnak a szerbek mellett.

Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.

Mit kap azonban Orbán Viktor az orosz diktátor lelkes támogatójaként? Ezt a kérdést évek óta próbálja megválaszolni mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény. A magyar kormányfő egy őszinte pillanatában el is szólta magát, hogy milyen rosszul érinti az európai vezetők kritikája, ugyanis a nemzetközi megbeszéléseken gyakran nevezik őt Putyin kutyájának. Ez a minősítés egyáltalán nem nevezhető túlzásnak, amikor jól érzékelhető, hogy Putyin saját hűbéreseként bánik a magyar kormányfővel. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor a két vezető pekingi megbeszéléséről egy olyan videót tett közzé az orosz média, amelyben Orbán Putyin beosztottjaként feszengett a székében, és nyaldosta a szája szélét.

Orbán szövetségi politikája valóban nehezen érthető ész érvek logikai láncolataként, ám a magyar kormányfő imázsának évek óta az egyik legfontosabb eleme a kitartó Nyugat-ellenesség, amit leginkább az Oroszországgal és Kínával fenntartott baráti viszonnyal alapozott meg. Orbánnak meggyőződése ugyanis, hogy a hanyatló Nyugatot előbb-utóbb mind gazdasági, mind katonai értelemben le fogják győzni az autokrata keleti rezsimek, ő pedig hosszú távon tervezi a jövőjét, ezért beáll ez utóbbiak mögé. Mivel azonban az EU és a NATO tagjaként a magyar politika sokszor skizofrén helyzetbe kerül, azokat a nemzetközi diplomáciai vitákat, melyek ebből az ellentmondásból adódnak, neki kell lefolytatnia.

A magyar kormány teljes kommunikációs gépezete ennek az elköteleződésnek van alárendelve, és ezért érzi néha úgy az ember, ha kormánypárti oldalakat olvas, esetleg a közszolgálati televízió hírcsatornáját nézi, hogy visszatértünk a '80-as évekbe, amikor a Szovjetunióról csak jót, a nyugati országokról pedig csak rosszat lehetett olvasni, látni és hallani. Ez nyilván tetszik sokaknak abból a generációból, akik a szocializmus idejében szocializálódtak. Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.

Fotó: origo.hu

A jelenben ugyanis Putyin egy háborús uszító, aki milliók életét teszi tönkre saját hazájában épp úgy, mint Ukrajnában, de közvetett úton beavatkozik több milliárd ember életébe azzal, hogy gazdasági kríziseket idéz elő véres háborújával. Egy olyan diktátor ő, aki a politikai ellenfeleit vagy megöleti, vagy börtönbe záratja, esetleg elüldözi. Gyerekeket deportál a megszállt területekről, családokat szakít szét, és nacionalista demagógiával hergeli a saját népét. Ezekhez a bűnökhöz képest az, hogy elcsal egy választást, csak könnyed csínytevésnek tűnik, hiszen ebbe talán nem haltak bele emberek. Talán Orbán is erre gondolt, amikor gratulált a véres kezű diktátornak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki már lemészárolt egy egész falut, az kegyesnek tűnhet, ha 10 hadifogolyból csak ötöt öl meg.”

Izgalmas hónap volt a február a magyar politikai életben, ám valószínűleg a március is tartogat még meglepetéseket. Egyrészt, jól láthatók a repedések a NER építményében, mióta a kegyelmi ügy miatt Orbán Viktor kénytelen volt beáldozni két „asszonyságot”, másrészt az ellenzéki oldalon is látványos mozgolódás indult meg, aminek a végén akár át is rendeződhetnek az erőviszonyok a másik térfélen. A helyzetet csak fokozza, hogy közeledik az önkormányzati és uniós választások kampánya, így mindkét oldalon gyorsan kell rendezni a sorokat.

Fotó: rtl.hu

A magyar gazdaság látványosan vergődik, a miniszterelnök azonban éppen az új világrendet építgeti autokrata barátaival a világ túloldalán. Persze, Orbán Viktor mindig is nagyban gondolkodott, így nem csoda, ha kevésbé érdeklik azok a piszlicsáré ügyek, melyek itthon borzolják az ellenzéki és kormánypárti kedélyeket egyaránt. A renitens jegybankelnököt majd helyreteszi egy úgy jogszabály, ami némileg korlátozza Matolcsy György mozgásterét, Lázár Jánost pedig saját bizalmi köre emlékezteti arra, hogy az Orbán-rendszerben nem szokás fizetett hirdetésekben támadni a minisztertársakat.

Van azonban más gond is a Fidesz háza táján. Volt felesége kényszerű lemondását követően kilépett a fényre Magyar Péter, aki elég elszántan indította meg kampányát a kormánypárti visszásságok leleplezésére. A Fidesz persze beindította hatalmas propagandagépezetét, hogy lejárassa azt a kritikusát, aki meglehetősen jól élt abból eddig, hogy a hatalmi elithez tartozott. Kevesen értik Magyar motivációit, hiszen eddig az az opportunista szemlélet jellemezte a fideszes elitet, hogy az egzisztenciális biztonságért cserébe mélyen hallgatnak a kormányzati körökben tapasztalható visszaélésekről.

Fotó: civilhetes.hu

Magyar azonban nem az első fecske, hiszen Pesty László, kormányközeli filmrendező néhány hónapja már borította a bilit, igaz lendülete nem tartott sokáig. Ha másra nem is lesz jó Magyar és Pesty fellépése, arra biztosan alkalmas, hogy a belülről felbugyogó kritika üzeneteit olyanok is megértsék, akik eddig vakon hittek Orbán Viktor rendszerének tökéletességében. Valójában az ellenzéki oldalról érkező bírálatok már azért hatástalanok, mert a Fidesz szavazóit csak megerősítették abban a hitükben, hogy a baloldal rosszindulatú, és folyamatosan hazudik. A rendszer belsejéből érkező bírálatok esetében ennél szofisztikáltabb magyarázatokra lesz szükség.

Az Orbán-rendszer olajozott működését három tényező biztosította eddig. Egyrészt, mindig volt elegendő pénze ahhoz, hogy jóléti intézkedéseket hozzon, illetve kielégítse saját oligarchái, kegyencei egyre fokozódó anyagi igényeit. Másrészt, olyan kompakt propagandát lövellt ki magából, amely alkalmas volt a saját szavazótábor összetartására, illetve a kételkedők megnyugtatására vagy lejáratására. Harmadrészt Orbán Viktor mindenek felett állt, személyét olyan aura övezte, amelyen nem tört át a magyar valóság orrfacsaró bűze. Ez a három elem természetesen egymásra épült, kiegészítette és erősítette egymást.

Fotó: telex.hu

Nos, most a pénz kezd elfogyni, hiszen hatalmas lyuk tátong a költségvetésen, a gazdaság pedig még mindig nyögi az előző évek elhibázott pénzügyi döntéseit. A propagandagépezet ugyan töretlen lelkesedéssel dolgozik, de a fogaskerekek már nem forognak olyan lendülettel, ha a saját lázadóit kell lejáratnia a pártnak. Orbán személye még mindig érinthetetlen, hiszen Novák és Varga gyors eltávolításával elvarrták azokat a szálakat, melyek a legmagasabb körökig vezettek volna a kegyelmi botrányban. A lentről érkező bűz azonban már megcsaphatta Orbán orrát is. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A bölényt nem azért vadásszák, mert büdös lepényeket hagy a prérin, hanem, mert ízletes a húsa.”

Csakis önmagának köszönheti Orbán Viktor, hogy kormányzása 14. évében olyan helyzetbe került, melyből nehezen fog kievickélni. A kormányfő persze nagy túlélő, és az ilyen kríziseket is arra próbálja felhasználni, hogy egyértelművé tegye hívei és ellenségei számára: nincs olyan válság, melyet ő ne tudna kezelni. Kérdés, hogy a mostani intézkedései elfojtották-e azokat a lángokat, melyek már az ő közvetlen közelében csaptak fel. Az mindenesetre máris érzékelhető, hogy a sajátjai közül is szinte mindenkit hajlamos beáldozni azért, hogy minél előbb úrrá legyen a káoszon.

Fotó: origo.hu

Egy hónapja még két meghatározó női politikusa volt a Fidesznek, mára egy sincs. Novák Katalint és Varga Juditot pillanatok alatt elsöpörte az úgynevezett pedofil-botrány, amihez azon kívül, hogy aláírásukkal látták el K. Endre kegyelmi kérvényét, nem sok közük volt. Persze, attól, hogy jó pártkatonaként engedelmeskedtek feletteseik parancsainak, még komoly felelősség terheli őket abban, hogy egy igen komoly bűncselekményben elítélt vezető bűnsegédjét szabadon engedték. Ettől persze még egyértelmű, hogy rapid kirúgásuk legfőbb mozgatórugója az volt, hogy minél előbb elvarrják azokat a szálakat, melyek feljebb vezettek volna.

Orbán hatalomgyakorlási módszerei ismertek, hiszen nem először szembesültünk azzal, hogy előbb felemel embereket, majd – ha az érdekei azt kívánják – pillanatok alatt a mélybe is taszítja őket. Ezúttal azonban a közelgő uniós és önkormányzati választások miatt különösen gyorsan kellett cselekednie. Muszáj volt kijelölnie a köztársasági elnök utódját, illetve új listavezetőt kellett találnia az EP választásra Varga Judit helyett. Sulyok Tamás személyében megtalálta a lehető legszürkébb technokratát Novák Katalin helyett, Deutsch Tamás pedig ismertsége mellett meglehetősen lejáratott arcként fogja vinni a fáklyát az uniós kampányban párttársai előtt.

Ezzel az igénnyel persze másfél éve is elő lehetett volna hozakodni, és valószínűleg a svédek boldogan rábólintottak volna a sokmilliárdos üzletre, de persze a valós ok valószínűleg Putyin orosz elnök kívánságlistáján szerepelt...

Voltak olyan elemzők, akik Orbán zsenialitását vélték felfedezni ezekben a gyors személyi döntésekben. Sulyok esetében valószínűleg az motiválta Orbánt, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként van egy erős társadalmi elfogadottsága a jobboldali jogásznak, akit mégsem kötnek közvetlenül a Fideszhez. Ezt a hendikepet megtapasztalhatta Novák esetében, aki ezer szállal kötődött a kormánypárthoz, és minden igyekezete ellenére sem tudta lerázni a vádakat, miszerint a Sándor-palotában is a Fidesz, illetve Orbán feltétlen kiszolgálójaként tevékenykedett.

Ami pedig a Varga Judit helyére beemelt Deutsch Tamást illeti, róla messziről virít, hogy vésztartalékként került a csapat élére. Ő már régóta Strasbourgban koptatja az Európai Parlament padsorait, de nem azért, mert valami emlékezeteset alkotott a Fidesz képviselőcsoportjában, hanem, mert a párt alapítójaként biztos és jól fialó pozíciót kapott a főnökétől, aki szerint jobb, ha a magyar belpolitikától távol tartja régi harcostársát. Nem mintha bármit is számítana, ki vezeti a Fidesz listáját az uniós voksoláson, de azért van némi jelzés ebben a tagság és a saját szavazótábor felé. Mégpedig az, hogy a válsághelyzetekben Orbán azokat a régi kádereit húzza elő a bűvészkalapjából, akik többször bizonyították már lojalitásukat irányában.

Orbánnak azonban más problémákkal is meg kellett birkóznia februárban. A legfontosabb a svéd NATO csatlakozás ügye, melyet másfél éve blokkol a magyar kormánypárt. Miután a törökök rábólintottak a svéd csatlakozásra, Orbán egyedül maradt a kerékkötő szerepében, és kézzelfogható indoka sem igazán maradt arra, miért nem ratifikálja a magyar országgyűlés a dokumentumot. Utólag kellett tehát valami indokot találni, és ez végül új Gripenek megvásárlása volt. Ezzel az igénnyel persze másfél éve is elő lehetett volna hozakodni, és valószínűleg a svédek boldogan rábólintottak volna a sokmilliárdos üzletre, de persze a valós ok valószínűleg Putyin orosz elnök kívánságlistáján szerepelt...

Fotó: delmagyar.hu

Hogy ki hiszi el végül Orbán Viktornak, hogy Magyarország érdekeit szolgálta a svédek NATO csatlakozásának késleltetése, nehéz megmondani, de végül legalább valami ellentételezést fel tudott mutatni a ratifikációért cserébe. Magyarország EU-s és NATO partnerei már megszokták, hogy Orbán úgy alkudozik velük, mint egy balkáni lókupec, de az ország nemzetközi megítélésének biztosan nem tesz jót ez a zsaroló diplomácia. A fő kérdés mégis az, hogy a magyar választók mit érzékelnek abból, hogy Orbán folyamatosan a határait feszegeti, ezáltal veszélyezteti az ország gazdasági és politikai érdekeit. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az a ló, amelyik mindig ki akar törni a karámból csak elpazarolja az energiáit, ráadásul a többiek is utálják.”