Nem pusztán szociális értelemben távolodnak egymástól Magyarország polgárai, de kulturálisan, morálisan és mentálisan is. Nem csak az a baj, hogy a gazdag magyarok Thaiföldön vagy a Bahamákon telelnek, amíg itthon emberek tízezrei fagyoskodnak az utcán vagy a saját lakásukban, hanem az is, hogy a kormány tudatosan butítja el azokat a milliókat, akiknek esélyük sincs kitörni kiszolgáltatott helyzetükből. Sokak számára már fel sem tűnik az, hogy a közmunkások és munkanélküliek életlehetőségei lényegében egy harmadik világbeli ország polgáraihoz hasonlítanak, míg a magyar gazdasági elit általában komoly kormányzati hátszéllel szinte mindent begyűjt, ami még megszerezhető ebben az országban.

     Fotó: magyarnarancs.hu

Minél abszurdabb egy ország működése, annál több gumicsont kerül az emberek asztalára. Ha csak az utóbbi hetek eseményeit vesszük, akkor belátjuk, hogy a közvéleményt olyan ügyek foglalkoztatták elsősorban, melyek saját sorsukra alig, vagy csak nagyon közvetett módon hatott. Kezdte Kövér László és Kovács Ákos a nők szerepének átértékelésével, majd a kormány bedobta a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) ötletét, utána Hosszú Katinka kiborította a bilit az úszószövetségnél, közben állóháború bontakozott ki a főváros vezetése és Simicska Lajos, kegyvesztett oligarcha között. Ugyanakkor elvétve jelent meg híradás arról, hogy tanárok fizetési csúsznak, hogy az egészségügy bizonyos régiókban a teljes összeomlás szélére sodródott, miközben az ország új (és régi) oligarchái hatalmas földterületeket szereztek az állami árveréseken.

Nem mintha nem lenne fontos fejlemény az, hogy Kövér házelnök és Kovács énekes visszakergetné a nőket a gyerekágy és a fakanál mellé, és szerintük alapvetően semmi sem indokolja, hogy annyit keressenek, mint a férfiak. Az is lényeges változás, hogy az új otthonteremtési százmilliárdok valószínűleg megélénkítik az évek óta pangó lakáspiacot, ám mindkét hírnek egy alapüzenete van: az állam, és az azt irányító párt akarja megszabni az értékítéletünket, a morális alapvetéseinket, ha pedig segítséget ígér, annak is olyan feltételei vannak, melyek jobbára az általuk preferált felső középosztálynak kedveznek. A csokból például apránként kiszorították azokat a rászorulókat, akiknek tényleg hatalmas segítség lenne egy tízmilliós induló tőke, és ezzel megüzenték azt is, hogy ha munkanélküliként vagy közmunkásként tengeted az életed, akkor gyereket se nagyon akarj vállalni.

Hosszú Katinka lázadása pedig rávilágított a mai sport- és állami vezetés atavisztikus szemléletére. Mivel a sport alapvetően érzelmileg érinti meg az embereket, a mai magyar kormány kiváló propagandalehetőségeket lát a versenyzőkben, különösen azokban, akik a sikersportágakban ténykednek. Az úszófenomén úgy húzta keresztül a szövetség és a vele szimpatizáló kormány számításait, hogy közben hihetetlen magasra helyezte a lécet saját maga számára. Ha ugyanis elbukja az olimpiát, mindenki kárhoztatni fogja ezért a konfliktusért, és senki sem fogja azt gondolni, hogy kizárólag a medencében dőlnek el az úszóversenyek.

Közben szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy az avittas rendszer elleni lázadásával újabb erővonalak mentjén osztja sokfelé az amúgy is rendkívül megosztott magyar közvéleményt. Hiába szeretik a komoly sikereket elért sportolónőt sokan ebben az országban, többen még mindig azt gondolják, hogy egy úszó dolga az, hogy minden hajnalban a hideg vízbe csobbanjon, áldozzon fel minél több dolgot az életében azért, hogy aztán a kényelmes fotelból nézhessük, hogyan veri ronggyá a világ élmezőnyét a világversenyeken. Most szólunk, hogy ezek az idők lejártak, a sportoló ma már sokkal több, mint egy szövetség által irányított aranyhalmozó robot.

Hosszú lázadása szándékai tisztasága ellenére is épp olyan gumicsont volt, mint Simicska Lajos végvári küzdelme a budapesti hirdetőoszlopaiért. A közellenségnek kikiáltott egykor mindenható oligarcha eltaposása presztizskérdés Orbán Viktor számára, hiszen, ha időben példát statuál, talán megelőzheti más önállósulni vágyó pártkatonák akcióit. Bármilyen ironikus is a megállapítás, egy ország állapotáról, belső viszonyairól sokat elárul, hogy milyen oligarchákat termel ki magából. Nos, ha Simicska Lajost összevetjük Mészáros Lőrinccel vagy Tiborcz Istvánnal, akkor egyértelmű a következtetés: Ezen a téren Magyarország biztosan nem teljesít jobban.

A gumicsontok legkárosabb mellékhatása épp az, hogy olyan törésvonalakat rajzol a társadalom csoportjai közé, melyek az igazán fontos hasadékokról terelik el a figyelmet. Nem az az igazi kérdés, hogy Kovács Ákosnak igaza van-e a nők társadalmi szerepét illetően, illetve, hogy ki képviseli a haladást a Hosszú-Gyárfás vitában, esetleg, jár-e a tisztességes eljárás egy kegyvesztett oligarchának, hanem, hogy mikor áll meg a nagyon gazdagok és nagyon szegények közti olló tágulása, lesznek-e még orvosok Magyarországon, amikor sürgős műtétre szorulunk, illetve, hogy kik finanszírozzák majd azok nyugdíját, akik 10-15 év múlva hagyják el a munkaerőpiacot?

Az Orbán-kormány a kommunikáció erejében hisz, és számos példát láttunk arra, hogy ügyes kampányokkal sikeresen el tudta terelni a figyelmet az igazán fontos kérdésekről. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy már kormányzati körökben is felmérték annak a veszélynek a nagyságát, mely az egész népességre leselkedik. Kommunikációs trükkökkel ugyanis nem lehet vakbelet műteni, hazaterelni a külföldön dolgozó fiatalokat, illetve eltartani jól fizetett hivatalnokok siserehadát, amíg a versenyszférában nem nő érdemben a foglalkoztatottak aránya.

Fotó: argep.hu

Egyelőre csak a szavazatoptimalizálás számít a kormánynak, amit a gazdagok támogatásában, a szegények elbutításában lát megvalósíthatónak. Orbán Viktor kormánya azonban bukásra van ítélve, ha a valóság szemébe kell néznie közvetlen közelről. Az elmélet, mely szerint a gazdagabbakat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé kell tenni, nem csak embertelen, de korszerűtlen is. Hiába löknek ugyanis morzsákat az elszegényedett, kiszolgáltatott tömegeknek, a szakadék, amely a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között feszül, előbb utóbb elnyeli a politikai elitet is.

Érdemi lépésekre lenne szükség, nem gumicsontokra, melyek olyan frontvonalakat húznak közénk, melyek nem csak a figyelmünket terelik el, de az energiáinkat és az időnket is elnyelik. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha cikk-cakkban lovagolsz, talán elkerülöd az ellenséges nyilakat, de a lovad annyira elfárad, hogy rövidesen gyalog kell majd menekülnöd.”