A magyar miniszterelnök legalább annyira szeret kerítést, mint kisvasutat építeni. Mindkettő idejétmúlt vállalkozás, ám jelen helyzetben jó ötletnek tűnik határzárral és játékvasúttal nosztalgiát ébreszteni az emberekben. Orbán Viktor legutóbbi bejelentése nem ért váratlanul bennünket, ugyanis több jel mutatott már arra, hogy lényegében a Maginot-vonal magyar változatát készül megvalósítani, amely sokba kerül ugyan, előbb-utóbb le kell bontani, de legalább ronda és megkerülhető.

Fotó: 1939-1945.blog.hu

Még mindig nem vette a fáradtságot egyetlen újságíró sem, hogy végigmenjen a déli határ 175 kilométeres szakaszán, és a saját szemével győződjön meg arról, mennyi igaz abból a kormányzati propagandából, mely szerint kettős kerítés védi a szerb-magyar határszakaszt. Az biztos, hogy Mórahalom és Ásotthalom térségében létezik a pengés- és kétméteres drótkerítés kombinációja, ám Tiszaszigetnél már biztosan csak a GYODA névre keresztelt pengés szörnyeteg riogatja az arra járó vaddisznókat és szarvasokat.

Orbán terve egy új” védvonal” megépítésére tehát akár megalapozott is lehet, hiszen eléggé hányaveti módon készült el az első változat. Ennek a „kettős kerítésnek” az a legfőbb tanulsága, hogy önmagában a határzár nem ér semmit, az élő erő ugyanis nem váltható ki ezzel a rómaiaktól megörökölt módszerrel. A korszerű határőrizet elsősorban hőkamerákra és mozgásérzékelőkre épül, melyek fejlesztését most tesz lépéseket a kormány.

Van azonban ennél lényegesebb újítás is, például az, hogy a helyi áramszolgáltató megbízást kapott arra, hogy megteremtse a közvilágítás kiépítésének feltételeit. Ha ehhez hozzátesszük azt a tényt, hogy a szegedi rendőrkapitányságra közmunkásokat rendeltek be néhány hete, akik feladata elsősorban fűnyírás és tereprendezés lesz a határszakaszon, akkor lényegében egy kivilágított sétánnyá is alakíthatják a kerítés magyar oldalát. Még az sem elképzelhetetlen, hogy lebetonozzák a kerítés melletti utat, így lényegében közúton folytatódhat a migránsok üldözése a határszakaszon.

Azt azonban egyelőre nem tudjuk, hogy milyen magas kerítést tervez a déli határszakaszra Orbán Viktor (ne legyen kétségünk, ezt is ő fogja meghatározni), illetve milyen anyagból készül majd az új akadály. Egyébként az első kerítés nagy tanulsága az is, hogy ebben a műfajban nem a méret a lényeg, hanem a hozzáállás. Ha ugyanis nem lenne köztudott, hogy a magyar hatóságok lényegében érdemi vizsgálat nélkül visszaküldik a menedékkérők döntő hányadát a szerb oldalra, és azokat is napokig aszalják a napon és áztatják az esőn a tranzitzóna előtt, akik ennek ellenére bepróbálkoznak, akkor nem kamionok aljára kapaszkodva vagy a kerítést átvágva próbálkoznának a menekültek ezrei.

Orbán olyan megveszekedett pávatáncos, hogy ebben az esetben sem hagyja ki a lehetőséget egy kis kettős beszédre. Egyrészt felmutatja a nemzetközi emberi jogi szerveknek a napi 15 menedékkérő beengedését a tranzitzónába, ugyanakkor el is veszi a kedvüket attól, hogy legálisan próbálkozzanak, így ad értelmet a saját kerítésének, hiszen más út nem igazán létezik a menekültek számára, mint az illegális belépés az ország területére. Akiket pedig összefogdosnak a határ mentén, vagy visszatoloncolják Szerbiába, vagy egy menekültszállásra szállítják, ahonnan embercsempészek viszik tovább a menekülteket nyugatra.

Orbán ugyan kesergett egy sort azon, hogy az uniós előírások miatt nem teheti zárttá ezeket a táborokat (hiszen itt nem bűnözők, hanem menedékkérők laknak), ám ez a rendelkezés is az ő érdekeit szolgálja, hiszen Magyarországon a sok menedékkérő ellenére alig marad menekült. Orbán ugyanakkor jól tudja, hogy a jól bevált balkáni útvonalat nem fogják lecserélni sem a menekültek sem az embercsempészek, így építhet akármilyen szuperkerítést, az úgynevezett „migrációs nyomás” (milyen pazar kifejezés, biztos Bakondi György agyából pattant ki!) nem fog szűnni egy darabig a magyar-szerb határon. Úgy tesz, mint aki megvédelmezi az országot az idegenektől, ugyanakkor ő maga idéz elő feszültséget azzal, hogy hátráltatja a jogi eljárásokat és lényegében katonai, biztonságpolitikai ügyet fabrikál egy olyan kérdésből, amely nem elsősorban bennünket érint.

Fotó: MTI

Azt sem tudjuk persze, hogy ez az új kerítés mennyibe fáj majd nekünk, hiszen a költségek nem nyilvánosak. Amíg az emberek azt látják, hogy katonák és rendőrök cirkálnak a határon, újabb és újabb „védvonalak” épülnek, fenn lehet tartani a fenyegetettség érzését, és már az sem zavarja majd a magyarokat, hogy október 2-án nem a kerítésről szavazunk, hanem egy kvótáról, amely tulajdonképpen nem is kötelező jellegű. A kerítésépítést az is sugallja, hogy a magyar kormánynak tulajdonképpen nincs is más mondandója a saját választói felé, minthogy folyamatos veszélyben vagyunk, és ehhez képest az sem probléma, ha hónapokig kell várnunk egy műtétre, Matolcsy György zsebre vágja a jegybank tartalékának jelentős részét, vagy a fiataljaink elhagyják az országot a kilátástalan anyagi helyzetük miatt. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: ”A jó törzsfőnök azzal tudja felrázni népét az aszályos évszak után, hogy azt mondja: De legalább nem volt háború már három éve.”