Bekövetkezett az, aminek be kellett következnie. Persze ez csak a mai Magyarországon ilyen egyértelmű. Ott, ahol nem egy ember hóbortjai után fut tízmillió ember, ahol nem csak nevében él a demokrácia, ott nem a belső felmérések döntik el, hogy milyen ügyek mögé érdemes beállni, és melyeket kell lerugdosnia magáról a kormánynak. Mindjárt az olimpiai ötletet követően meg kellett volna kérdezni valamilyen formában azokat az embereket, akiket a leginkább érint a terv, vagyis minden magyar választópolgárt. Fel kellett volna tenni egyébként azt a kérdés is, hogy elvehetik-e a magánnyugdíj-kasszánkat, vagy épüljön-e orosz hitelből új atomerőmű Pakson. Ez azonban túl sok rizikóval járna, úgyhogy a demokrácia álcája mögött csakis az számít, hogy milyen hasznot lehet húzni egy ügyből, illetve milyen veszteségekkel jár, ha már nem kajálják annyira a propagandát az emberek.

Fotó: 24.hu

A Fidesz kommunikációs gépezete most azon ügyködik, miként tudná elérni, hogy az emberek ne Orbán Viktorra haragudjanak, hanem a Momentum Mozgalomra az olimpiai rendezés esélyének elpackázása miatt. Pedig minden okunk meglenne arra, hogy a miniszterelnök nyakába varrjuk a kudarcot. Nem fogta fel ugyanis, hogy nem lehet egy ilyen globális ügyet úgy végigverni a magyar társadalmon, mint például a stadionépítési programot. Orbán egyszerűen nem érzékeli már, hol vannak a határai, mivel már régen elfelejtette, hogy a demokrácia nem szükséges rossz, hanem a jó minimuma. Saját akaratát felöltözteti a jogállam cicomáiba, és azt hiszi, hogy az alattvalói nem tudják, hogy e díszes ruha alatt ő is meztelen.

Orbán érzelmektől mentes technokratává vált minden ügyben. Kockás füzetében feljegyzi a bevételt és a kiadást, és ha úgy látja, hogy a bevétel elmarad a várttól, a kiadások pedig túlhaladtak a megengedettnél, akkor vastag vonallal áthúzza azt a tételt. És itt véletlenül se a pénzre gondoljunk, mert Orbán Viktor nem a költségek oldaláról nyúl bele ezekbe a rendszerekbe. Mindent a politikai haszonszerzés aspektusából közelít meg, így nem véletlen, hogy annak idején áthúzta a füzetében Schmitt Pál nevét, az internetadót és a vasárnapi boltzárat is. Most erre a sorsra jutott az olimpia is, mégpedig azért mert a ráfordított pénzt és energiát láthatóan nem tudja politikai tőkére váltani. Ezért állíthatjuk bátran, hogy azt az illúziót, melyet ő keltett bennünk, ő maga öli ki belőlünk.

Az elvek nélküli politizálás hátrányait most éppen azok tapasztalják meg, akik gyermeki naivitással hitték, hogy az olimpia tényleg egy pártokon felülemelkedő ügy.

Alig egy hónapja Szegeden mondta azt Orbán Viktor, hogy a nyúlság és a gyávaság eddig még nem szerepelt az ellenfelei vádjai között. Nos, ezután szerepelni fog. Épp most bizonyította be ugyanis, hogy soha nem mer belemenni olyan küzdelembe, amely nincs eleve eldöntve. Nem kéri ki a nép véleményét kardinális kérdésekben, nem vállal miniszterelnök-jelölti vitát senkivel, és nem ad lehetőséget a válaszra a parlamenti vitában, ha például burkoltan lebuzizza az egyik politikai ellenfelét. Erősnek és kérlelhetetlennek akar látszani, de ezt csak úgy éri el, ha nem vállalja fel a nyílt, férfias küzdelmet senkivel. Ez az attitűd még látványosabb annak fényében, hogy pártja az ilyen éles szituációkban a teljes zavarodottság képét mutatja.

Az elvek nélküli politizálás hátrányait most éppen azok tapasztalják meg, akik gyermeki naivitással hitték, hogy az olimpia tényleg egy pártokon felülemelkedő ügy. Épp Orbán Viktor pragmatizmusa tette egyértelművé, hogy igenis politikai számításból akart olimpiát Budapestre a Fidesz, és ezért zavarodottak a sportvezetők, sportolók, civilek és kormánypárti politikusok, miután a miniszterelnök megadta a kegyelemdöfést a pályázatnak. Ha nem sunyi politikai haszonszerzés lett volna a cél, akkor lehetőséget kellett volna adni egy nyílt versengésre, érvek és ellenérvek ütköztetésére, a lapok kiteregetésére. Ám van mit eltitkolni, és egy népszavazási kudarc nem is adott volna lehetőséget arra, hogy elsikkadjunk az eddig eltapsolt milliárdok haszontalansága fölött. Ilyen egy jól működő demokratikus államban nem fordulhatna elő. A vitától nem félni kell ugyanis, hanem bátorítani.

Mindazonáltal a budapesti olimpiai pályázat igazi magyar történet. Benne van az irracionalitásra való hajlamunk, a politikusaink kicsinyessége, és a választópolgárok megosztottsága is. Nem lehetett nemzeti ügy, mert nem is annak szánták, de ha annak is szánták volna, egy végletekig megosztott társadalomban úgysem jöhetett volna létre konszenzus az ügyben. A Fidesz a korrupciós ügyeivel annyira erodálta szavai hitelességét, hogy a magyar választók nem hitték el neki a költségek átláthatóságára tett ígéretit. Ha a pénzt ellopják, akkor az olimpiát is ellehetetlenítik. Ezt a bölcsességet fogalmazza meg az a dakota közmondás is, amely így szó: „Hiába hatalmas állat a bölény, azt is csak egyszer lehet ellopni.”