Totális zagyvaság az, amit az ukrajnai háborúval kapcsolatban kommunikál a kormány. Mivel választási kampány zajlik Magyarországon, ez a handabandázás bizonyára csak fokozódni fog. Orbán Viktor ezúttal is két legyet igyekszik leverni egy csapással: Elhitetni a választókkal, hogy egyedül ő tudja garantálni országunk biztonságát, ugyanakkor látványosan támogatja annak az agresszornak a politikáját, aki rászabadította a háborút a kontinensre. Sokak számára azonban logikus Orbán végkövetkeztetése: Ha hagyjuk elvérezni Ukrajnát, akkor béke és biztonság lesz a térségünkben. Ennél nagyobb hazugságot aligha adtak még be a magyar választóknak.

Fotó: 444.hu

Itt az ideje, hogy a kormány propagandistái felébresszék hosszúra nyúlt téli álmából a Békemenetet, amit a közpénzekből alaposan megtámogatott a Civil Összefogás Fórum és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány közösen szervez. A Fidesz központi üzenete ugyanis a június 9-i választások előtt ugyanis meglehetősen egyszerű, ám rendkívül hatásvadász: béke, béke, béke! Amint tehát maga a béke menetelésbe kezd, valószínűleg a kormánypárt támogatói is megnyugszanak, hogy a világbékéért nem is kell mást tenni, mint összecsődíteni sok embert, jól csengő jelszavakat skandálni, így a háború azonnal megijed, és megszégyenülve eloson a szemünk elől.

Az eddigi Békemenetek is leginkább az egykori május elsejei felvonulásokhoz hasonlítottak, hiszen akkor is a béketáborhoz tartoztunk, amit a Szovjetunió vezetett, és szembeszállt a nyugati imperialisták háborúpárti politikájával. Nem sok minden változott, hiszen most Oroszországot támogatjuk, a hazai reakciósokat (lásd: ellenzék) és külföldi csatlósaikat (lásd: nyugati nagyhatalmak) csak úgy lehet kijózanítaniuk háborús pszichózisukból, ha jól az arcukba kiáltják a haladó erőket képviselő békemenetesek, hogy: béke, béke, béke!

Bár Orbán Viktor a szavak szintjén rendszerint elhatárolódik az egykori népi demokrácia politikai irányától, mégis előszeretettel alkalmazza annak jól bevált módszereit. Egyrészt, nem kell túlmagyarázni a dolgokat, mert a nép egyszerű fiai úgysem értenék meg a bonyolult nemzetközi, politikai folyamatokat, másrészt a magyar ember Orbán szerint ki van éhezve a központi iránymutatásokra, így meg kell adni neki a szükséges direktívákat. Elég tehát, ha annyit tud az egyszerű honpolgár, hogy amíg az EU, az USA jelenlegi vezetése a magyar ellenzék tokkal-vonóval, és persze maga Zelenszkij mindenképpen háborút akar, addig Orbán Viktor a béke apostola.

Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

 

Nos, volna itt azért néhány nyugtalanító kérdés. Egyrészt, miért akarna bárki is háborút az imént felsoroltak közül? Milyen haszna származik például Ukrajnának abból, hogy szétlövik a városait, falvait, civil lakosságának döntő hányada vagy külföldre vagy az ország kevésbé fenyegetett részeire menekült? Miért érdeke, hogy gazdasági kapacitásának nagy részét a hadianyagok előállításra fordítsa? Miért érdeke, hogy fiatal férfiak és nők haljanak meg a fronton? Ki akarná, hogy a feleségek özvegyekké váljanak, a gyerekek árvák maradjanak, a szülők és testvérek sirassák szeretteiket?

De az is egy értelmezhetetlen sugalmazás a magyar kormány részéről, hogy azok a külföldi hatalmak, melyek diplomáciájukkal, gazdaságukkal és fegyverszállításaikkal támogatják az agresszió áldozatául esett országot, a háború pártján állnak. Ha minden ország úgy viszonyulna Ukrajna küzdelméhez, mint Magyarország, akkor Putyin már rég elérte volna háborús céljait, és már a határaink közelében lenne, ami a történelem tanulságai szerint soha nem hozott semmi jót az országra. Vagyis Putyin háborús gépezetének megfékezése Magyarországnak épp úgy érdeke, mint Dániának, az Egyesült Királyságnak, az Egyesült Államoknak, Németországnak vagy Litvániának.

Orbán azonban ezen is túl megy, hiszen a hazai ellenzéket vádolja háborúpártisággal. Úgy próbálja saját békepártiságát hangsúlyosabbá tenni, hogy önmagán kívül mindenkit a háború sarával igyekszik bekenni. Miért akarna háborút Magyar Péter, Dobrev Klára, Donáth Anna vagy Márki-Zay Péter? Azon túl, hogy Magyarországnak semmilyen haszna nem lenne egy fegyveres konfliktusban való részvételből, politikai öngyilkosságnak is számítana mindazok részéről, akik ezt szorgalmaznák. Ezért sincs igazán értelme annak a tervnek, hogy a magyar kormány katonákat küldjön Csádba, ahol meglehetősen ingatag a politikai helyzet.

Szijjártó Péter külügyekért (is) felelős külgazdasági miniszter persze nem sokat tépelődik ezeken az ellentmondásokon. Ő például előállt egy olyan béketervvel, ami lényegében Ukrajna kapitulációjával egyenértékű. Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

Fotó:hvg.hu

Ez a helyzet felvet egy fontos kérdést: Milyen érzékeny információk kerülhettek akkor orosz kézbe, és esetleg voltak-e köztük olyan kompromittáló dokumentumok, melyek alapján zsarolhatóvá váltak olyan személyek, akik a mai napig irányítják magyar politikát? A magyar kormány ugyanis látványosan keresztbe tesz Ukrajnának, mióta kitört a háború, ugyanakkor a békecsináló szerepében tündökölve Orbán Viktor kormánya igyekszik legitimálni az orosz hódításokat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a barátod azzal zsarol, beárul a feleségednél, hogy megcsaltad, akkor ő már nem igazán a barátod.”

Az egykori szovjet pártvezetőket idéző módon próbálja letagadni a Fidesz teljes vezérkara, hogy bő három évvel ezelőtt hackertámadás érte a külügyminisztérium informatikai rendszerét. A dolog pikantériája, hogy a támadást egy, az orosz titkosszolgálatokhoz kötődő csoport követte el, amit a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) akkori főigazgatója, Szabó Hedvig altábornagy jelentett is a feletteseinek. 2022 márciusában a magyar sajtóban már nyilvánosságra került az ügy, ám akkor – utalva a közelgő országgyűlési választásokra – az összes kormánypárti potentát „kampányhazugságnak” nevezte az állítást. Mint kiderült, ők nem mondtak igazat akkor, és a bizonyítékul szolgáló dokumentumok ellenére máig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen incidens nem történt.

fotó: magyarhang.hu

Régi pártállami reflex csípőből letagadni minden olyan eseményt, ami árt a kommunista rendszer tekintélyének. Így volt ez a csernobili katasztrófa idején, de később a Kurksz nevű atommeghajtású tengeralattjáró tragédiája után is. Sok életet lehetett volna megmenteni akkor, ha a politikai vezetés mindjárt a balesetek bekövetkezése után őszintén feltárta volna a tényeket, ám a szovjet politikai kultúra szabályai szerint a végsőkig tagadni kellett. Természetesen teljesen értelmetlen volt ezt tenni, hiszen az igazság mindenképpen kiderül ilyen mértékű katasztrófák esetében, de a rossz beidegződések működtek a Szovjetunió végnapjaiban is.

A magyar kormány ugyanezekkel a reflexekkel reagál általában kínos történésekre, pedig üdvös lenne mind számára, mind a magyar állampolgárok számára, ha nyíltan szembenéznének a tényekkel mindjárt a botrány kirobbanása után. Az orosz hackertámadás persze kínos ügy, hiszen hatalmas kudarca a Fidesz külpolitikai stratégiájának, ám valószínűleg érdemes lett volna még 2022 márciusában elismerni, hogy a barátinak gondolt nagyhatalom egy csomó nemzetbiztonságilag érzékeny adatot lopott el a külügyminisztérium szervereiről. És persze jó lett volna odaszúrni egyet Putyinéknak, mert így csak vérszemet kaptak.

Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Ehelyett Orbán Viktor kisvasutas bölcsességére épített a kormány kommunikációja, mely szerint: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.” Nos, ez a bölcsesség a jelenlegi helyzetben a következő változatban illusztrálja a kormány kommunikációját: „Ha támadják az oroszok a szervereinket, akkor nekünk még jobban kell szeretnünk őket.” Ennek a hozzáállásnak az egyik legfőbb megnyilvánulása, hogy 2021 végén Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Barátságért kitüntetést vett át Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől. Pedig ekkor már nyilván tudott az oroszok barátságtalan akciójáról.

Ha a Szuverenitásvédelmi Hivatal komolyan venné a dolgát, azonnal vizsgálatot indítana annak kiderítése érdekében, miként eshetett meg egy olyan szégyenteljes dolog a magyar diplomáciával, hogy miután ellenséges behatolás révén fontos nemzetbiztonsági információk jutottak az Orosz Föderáció birtokába, a magyar külügyminiszter egy magas állami kitüntetést vesz át az orosz kollégájától? Miként lehetséges az, hogy számonkérés helyett még együtt parolázik Lavrovval Szijjártó, és a későbbiekben is azzal dicsekedett a magyar diplomácia vezetője, hogy milyen jó viszonyban van az orosz külügyminiszterrel?

A Fidesz korábban előszeretettel használta ilyen esetekre a hasznos idióták kifejezést, de most a békesség kedvéért tekintsünk el ettől a minősítéstől. Az orosz politikai kultúrában ugyanis sokszor a szövetségesekkel keményebben bánnak, mint az ellenségekkel. Valószínűleg ez az eset is arról árulkodik, hogy a magyar fél lojalitását tesztelte a keleti nagyhatalom, és a számításuk bevált. Az adatok ellopásával ráadásul le is ellenőrizhették a magyarok hűségét, így nem csoda, hogy Lavrov azóta is sűrűn lapogatja Szijjártó barátja hátát, hiszen magyar kollégája nemhogy protestált volna az illegális behatolás után, de az ellopott dokumentumok tanulsága szerint is megbízható partner, ami bizonyára imponált orosz kollégájának.

Most azonban egyértelművé vált, hogy az oroszok úgy bánnak velünk, mint egy kis csatlós néppel, ami ismerős a szocializmus 40 évéből, amikor a szovjet csapatok „ideiglenesen” hazánkban tartózkodnak. Sokat elárul a helyzetről Lázár János minapi nyilatkozata, miszerint Magyarország iránt nagy az érdeklődés az ukrajnai háború kirobbanása óta. Ez az érvelés egyrészt azért sántít, mert az orosz behatolás hónapokkal a háború kirobbanása előtt történt, másrészt külföldi, főként a nyugati titkosszolgálatok épp azért pörgették fel a tevékenységüket nálunk, mert itt igen intenzív az orosz és kínai kémkedés az utóbbi években.

Orbán Viktor és Szijjártó Péter is hasonlóan homályos megfogalmazásokkal próbálja elterelni a lényegről a figyelmet. Azt mondják, hogy keletről és nyugatról is folyamatos támadásoknak van kitéve az ország. Ez önmagában igaz, de ezt a fokozott kémtevékenységet annak köszönhetjük, hogy sem a hivatalos szövetségeseink (NATO, EU) sem a nem hivatalos barátaink (Oroszország, Kína) nem bíznak bennünk. Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Fotó:444.hu

Abban bízni tehát, hogy az oroszok vagy a kínaiak barátsága őszinte, dőreség, ahogy tisztán kell látnunk, hogy a nyugati hatalmak is elsősorban praktikus okok miatt próbálják Magyarországot a jelenlegi szövetségi rendszereikben tartani. A lényegi kérdés mégis az, hogy Oroszország mivel kecsegteti, esetleg zsarolja Orbánt és Szijjártót? Aki ugyanis hajlandó olyan megaláztatást lenyelni, amit szégyelleni kell mások előtt, annak komoly indítékai vannak a háttérben. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Annak, aki sűrűn vált lovakat, számolnia kell azzal, hogy egyik nyeregben sem ül majd kényelmesen.”

Amikor a Fidesz úgy döntött, hogy az uniós és az önkormányzati választásokat ugyanarra a napra írja ki, abban reménykedett, hogy a két voksolás egymást fogja erősíteni, vagyis magas lesz a részvételi arány, ami kedvez majd a kormánypártnak. Ma már nem biztos, hogy így döntene Orbán Viktor és csapata, ugyanis a támogatottsági arányok megváltoztak, így a várhatóan magas részvétel nem biztos, hogy a Fidesz malmára hajtja majd a vizet. Ez főként annak köszönhető, hogy megjelent a színen Magyar Péter és újdonsült pártja, amely amellett, hogy szavazókat szipkázott el mind a kormánypárttól, mind az ellenzéktől, aktivizálta a közéletből korábban teljesen kiábrándult szavazókat is.

Fotó: nepszava.hu

Vasárnap délután olyan dolog történt Debrecenben, amire három hónapja még senki sem gondolhatott. Magyarország második legnépesebb városában ugyanis egy olyan ellenzéki erődemonstráció zajlott, amire Budapesten is ritkán volt példa az utóbbi években. Mindezt egy, szinte a semmiből kinövő párt vezére vitte végbe. Magyar Péter most a magyar politikai élet szupersztárja, így szinte mindegy, hogy hol lép színpadra, szinte mindenki kíváncsi rá. Ennek ellenére hatalmas teljesítmény volt tőle, hogy a Fidesz talán legfontosabb vidéki fellegvárában tudta demonstrálni, hogy még itt sem lefutott az önkormányzati választás.

Nehéz eldönteni, hogy a június 9-én megtartandó két választás közül melyik van nagyobb jelentősége Magyarország jövője szempontjából. Az uniós választás üzenet Európa felé, hogy a magyarok többsége milyen irányba szeretné terelni az EU-t. Ha a Fidesz képviselőket veszít az öt évvel ezelőtti voksoláshoz képest, akkor nem csak azt kell megmagyaráznia a sajátjainak, hogy mi ennek az oka, hanem a lehetséges szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon is hátrányba kerülhet a magyar kormánypárt, hiszen egy negatív tendenciát mutató politikai erő rosszabb pozícióból alkudozhat, mint a megerősödő versenytárs.

A helyhatósági választások végeredménye viszont más kérdéseket vet fel. Öt évvel ezelőtt nagyon élesen kirajzolódott az a tendencia, hogy míg a kistelepüléseken erősödött a Fidesz, addig több nagyvárost, köztük Budapestet is elbukta a kormánypárt. A mostani voksolás tehát jó alkalom lenne Orbán Viktor számára, hogy visszavágjon akár a fővárosban, akár Miskolcon, Pécset vagy Hódmezővásárhelyen. A jelenlegi tendenciák azonban nem abba az irányba mutatnak, hogy ez megtörténik, sőt, akár további hídfőállásokat veszíthet a Fidesz. Ha ez megtörténik, akkor bizony törheti Rogán Antal a kobakját, milyen magyarázattal szolgáljon a főnökének és a saját szavazótáborának.

Magyar Péter most kényelmes helyzetben van, hiszen a harmadik erőnek lenni ma egy olyan országban, ahol mind a kormány, mind az ellenzék elveszítette a választók jelentős részének bizalmát, egy igen előnyös pozíció.

Lássuk, mi a helyzet jelenleg: Az ország legnagyobb városa jelenleg ellenzéki vezetésű, ahogy a harmadik, negyedik és ötödik legnépesebb települések esetében is ez a helyzet. Budapest, Szeged, Miskolc és Pécs mellett az öt legnagyobb város között csak a második legnépesebb Debrecen áll kormánypárti vezetés alatt. Ha a cívisváros netán elveszik a Fidesz számára, és a jelenleg ellenzéki vezetésű többi nagyvárost hozzák a kormánykritikus erők, akkor az ország öt legnépesebb települése üzeni központi kormányzatnak, hogy van alternatíva. Ezt tényleg nehéz lenne győzelemként értékelnie a kormánypártnak, és ha az uniós listán is mandátumokat veszítenének, az egyértelműen jelezné egy negatív spirál beindulását.

Ezért volt nagyon fontos döntés Magyar Péter részéről, hogy Debrecent célozta meg az anyák napi demonstrációval. A Tisza párt ugyan néhány kivételtől eltekintve nem indul az önkormányzati választáson, ám a lendülete segíthet a versengésben érdekelt ellenzéki pártoknak. Nehéz például elképzelni, hogyha valaki az EP választáson a Tisza párt listájára voksol, az az önkormányzati választáson a Fidesz jelöltjeit támogatja. A Fidesz is érzi ennek a veszélyét, és ezért küldte rá az összes nehézfegyverét Magyar Péterre.

Ez azonban kontraproduktív is lehet, hiszen minél elszántabban lövi a kormánymédia Magyart, annál hitelesebbé válik az ellenzéki szavazók és a bizonytalanok szemében. Az ellenzéki pártok pedig azért tartanak a közvélemény-kutatások tanulsága szerint a második legnépszerűbb politikai erővé váló Tisza párttól, mert amennyiben a Fidesz legyőzésére is alkalmasnak ítélik a választók, akkor inkább oda adják le a szavazataikat a kormánykritikus szavazók, mint rájuk. Nagyon gyorsan kirajzolódhat az a felállás, hogy a hagyományos ellenzéki oldalon mindössze 1-2 pártszövetség marad talpon, a kisebb politikai tömörüléseket viszont felfalja Magyar Tisza pártja.

Alig több, mint egy hónap van hátra a voksolásokig, így most már minden mérésnek hatalmas a jelentősége. Ha például Debrecenben úgy mérnek a közvélemény-kutatók, hogy van esély leváltani a fideszes városvezetést, akkor a Tisza párt akár királycsináló is lehet azzal, ha valamilyen szinten beszáll a versengésbe. Ez nem feltétlenül saját képviselőket vagy polgármester-jelöltet jelent, hanem háttéralkukat, melyek már a választások utáni együttműködésekre lesznek kihatással. Magyar Péter most kényelmes helyzetben van, hiszen a harmadik erőnek lenni ma egy olyan országban, ahol mind a kormány, mind az ellenzék elveszítette a választók jelentős részének bizalmát, egy igen előnyös pozíció.

Fotó: magyarnarancs.hu

A következő egy hónap tehát meghatározó lesz mind a választások, mind az ország jövője szempontjából. Ha bebizonyosodik, hogy az országot szinte minden területen uraló Fidesz mégsem sebezhetetlen, akkor új fejezet kezdődhet a magyar politikában. Ha a Fidesz túl tudja élni a mostani válságot, és legalább meg tudja tartani jelenlegi pozícióit, akkor már tényleg kevesen fogják azt gondolni itthon és külföldön egyaránt, hogy Orbán Viktor rendszere megdönthető választások útján. Magyar Péter egyik legfőbb üzenete ugyanis épp az, hogy a jelenlegi ellenszélben is van esély a rezsim leváltására, ám ha ez a remény szertefoszlik, az ő politikai jövője is rendkívül ingatagnak tűnik. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha ködben vágtatsz csatába, számolj azzal, hogy ellovagolsz az ellenség mellett.”

Egy tehetetlen ellenzék és egy kifulladt Fidesz küzdelmének ígérkezett a június 9-i önkormányzati és uniós választás két és fél hónappal ezelőtt. Aztán jött a kegyelmi botrány, majd annak farvizén Magyar Péter. Nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal tényleg lesz három pólus, melyek összemérik az erejüket, ezzel igazi tétje lehet a két voksolásnak. Lehet vitatni Magyar Péter személyét, firtatni a céljait, az eszközeit, ám az biztos, hogy felkavarta azt az állóvizet, amit magyar közéletnek hívunk.

Fotó:24.hu

Hivatalosan is elrajtolt az EU-s és az önkormányzati választások kampánya, amire ezúttal tényleg érdemes lesz odafigyelni. Nem csupán azért, mert ilyen kombinált választásra még nem volt példa a rendszerváltás utáni Magyarországon, de azért is, mert a friss politikai szereplőként berobbanó Tisza Párt megbonthatja az ellenzék és a kormánypárt közti erőviszonyokat, melyek az utóbbi években megmerevedni látszottak. A Magyar Péter nevével fémjelzett politikai erő ugyanis szavazókat vonhat el mindkét oldalról, sőt megszólíthatja azokat a szkeptikusokat is, akik már teljesen belefáradtak az elmúlt évek közéleti iszapbirkózásába.

Sem a Fidesz, sem az ellenzéki pártok nem érzékelték Magyar politikai karrierjének indulásakor, hogy azzal inkább segítik, mint gyengítik Varga Judit egykori férjét, ha folyamatosan támadják. Ezzel ugyanis azt az állítását erősítették, hogy az igazi közéleti megtisztuláshoz el kell takarítani az eddigi politikai elitat mindkét oldalról. Ráadásul hitelesítették Magyarnak azt a törekvését, hogy egyforma távolságot tartson a Fidesztől és az ellenzéktől. Botorság volt nem észrevenni, hogy a Tisza Párt olyan új arcokat tudott népszerűsíteni a folyamatos kereszttűzben, akik más helyzetben elsüllyedtek volna az ismeretlenben.

Magyar arra világított rá, hogy az eddigi politikai felállás egy olyan árnyékbokszoláshoz hasonlított, amelyben az ellenfelek főleg arra ügyeltek, hogy megfelelő távolságra maradjanak egymástól, így ugyanis nem is adhattak, de nem is kaphattak megrendítő ütést. A 14 éve fennálló választási autokrácia persze elsősorban a Fidesz érdeke volt, de az ellenzéki politikusok jelentős része jól elvolt abban a helyzetben, hogy nem kellett nagy horderejű dolgokban döntéseket hozniuk, mégis ott ücsöröghettek a parlamentben. Persze, sokan szerették volna leváltani Orbán Viktor rendszerét, de a Fidesz ügyes megosztó manőverei mindig célba értek a fontosabb választások előtt.

Ilyen például az, hogy a demokráciánk teljesen kiüresedett, hiszen a rendszeres választások ellenére néhány hatalmon lévő család érdekeit szolgálja az ország minden lakosa.

Tény, hogy Magyarországon az utóbbi években egyre csak nőtt az úgynevezett politikai árvák tábora, így végül a törvényszerű volt egy Magyar Péterhez hasonló figura megjelenése. A társadalmi apátia ugyanis nem abból táplálkozott, hogy az embereket nem érdekli, mit tesznek a politikusok a jövőjükkel, hanem abból, hogy bármiben és bárkiben is bíztak, csalódniuk kellett a végén. Magyar most elsősorban az ő reménységük, de nyilván sok ellenzéki és Fideszben csalódott szavazó is a legjobb választásnak tartja majd június 9-én, ha a Tisza Pártra adja a voksát.

Már az önmagában nagy eredmény, hogy olyan társadalmi párbeszéd kezdődött közügyekről, amire korábban nem volt példa. A Fidesz elhasznált, mégis unásig ismételt szólamai most csengenek igazán üresen, az ellenzék pedig azon töri a fejét, milyen valódi válaszokat adjon olyan társadalmi problémákra, mint a közoktatás válsága, az egészségügy ellehetetlenülése, az ukrajnai háború hatásai, a migrációs probléma kezelése. Eddig ugyanis a Fidesz kommunikációs gépezete uralt minden fontos témát, az ellenzék számára pedig csak a folytonos replikázás maradt. Most viszont van egy hang, amely középről szó, és a kérdésfeltevések egészen másként visszhangoznak, mint a szélekről.

A legendás magyar pesszimizmus persze most is ott munkál az emberekben, és sokan azt gondolják, hogy bár sikerült az állóvizet felkavarni, de a Fidesz rövidesen rendezi a sorait, Rogán Antal pedig egy huszáros lejárató kampánnyal elnémítja a Magyar Pétert és a körülötte csoportosulókat. Ez is egy lehetséges forgatókönyv, ám a kormánypárt legbelsőbb köreiből érkező lázadó mindenképpen megváltoztatja a magyar közélet viszonyait, ha a felszínen marad, ha nem. Magyar ugyanis fontos strukturális problémákra világított rá, amire az ellenzék a nagy igyekezete ellenére sem volt képes. Ilyen például az, hogy a demokráciánk teljesen kiüresedett, hiszen a rendszeres választások ellenére néhány hatalmon lévő család érdekeit szolgálja az ország minden lakosa.

Fotó:hvg.hu

Egy társadalom legnagyobb ellensége az apátia, ugyanis a reményvesztettség, az érdektelenség és a kiszolgáltatottság érzése csakis a hatalmi elit érdekeit szolgálja. Ha Magyarországon eddig valami megmozdult, sokan messiást kiáltottak, de a legtöbben csak legyintettek. Most nem az a kérdés, hogy szeretjük-e vagy sem Magyar Pétert, hanem, hogy ne legyintsünk, de ne is lássunk benne megváltót. Fontos szerepe lehet ugyanis abban, hogy a társadalom végre ráébredjen a változtatások szükségességére, és belássa, ehhez le kell váltani a jelenlegi politikai elitet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A langyos víz kellemes, ám, ha már sokan áztatták a lábukat benne előtte, nem túl higiénikus.”

A színéről a visszájára fordította az Orbán-rendszert, ezzel megmutatta az igazi arcát azoknak is, akik eddig elkötelezett hívei voltak. Az ellenzéki pártokban csalódott kormánykritikus szavazók pedig megtalálták azt az embert, aki egyesíteni tudja a baloldaliakat, liberálisokat, jobboldaliakat és talán még a civileket is. Magyar Péter berúgta a magyar politika ajtaját, és a kétkedők fanyalgása ellenére egyre több ember hiszi el róla, hogy a Fidesz rendszerének egyik haszonélvezőjéből egy rezsimváltó vezér nő ki. A kormánypárt pedig egyelőre az unásig mantrázott közhelyein kívül semmit sem tud bevetni ellene.

Fotó: index.hu

Több mint százezer embert tudott megmozgatni szombaton egy olyan ember, akinek a nevét két hónappal ezelőtt a Fidesz belső köreiben mozgókon kívül szinte senki sem ismerte. A kegyelmi botrány árnyékából úgy kúszott elő Magyar Péter, mint egy fekete macska a sarokból, és egyre fény vetül rá, ahogy már nem Varga Judit volt férjeként kezdik emlegetni. A volt igazságügyi miniszter bukása után önmagáért nem tudott vagy nem mert kiállni, ezt megtette helyette exférje, és ezt követően már nem volt megállás. Magyar Péter ügyesen használta a közösségi médiát, majd kilépett a fényre, és a nemzeti ünnepen elvitte a show-t mind a miniszterelnök, mind az ellenzéki pártok elől.

Persze, a magyar társadalom nem először emel fel valakit, akiről azt gondolja, hogy elhozza a régóta vágyott megtisztulást a közéletbe, de eddig mindenki vissza is zuhant oda, ahonnan elindult. Magyar Pétert is egy olyan csillagnak tekintették először ellenzéki- és kormányoldalon is, amelynek gyorsan meg fog kopni a fénye. Először is Magyar egyedül volt, nem rendelkezett komoly politikai és kommunikációs tapasztalattal, másrészt lőttek rá mindkét irányból, hiszen épp úgy kritikus volt a kormánnyal, mint az ellenzékével. Másodszor, egy olyan hendikeppel indult amit nehéz nem figyelembe venni. Varga Judit volt férjeként a NER felső köreihez tartozott, és ezt kihasználva igyekeztek hitelteleníteni a személyét a jobb- és baloldalon egyaránt.

Csakhogy ezt a körülményt a maga javára tudta fordítani, hiszen olyan belső információk birtokában van a kormány és a Fidesz működéséről, amit kevesen mondhatnak el magukról azok közül, akik az Orbán-rendszer megbuktatását tűzték ki célul maguk elé. Ráadásul Magyar abból a világból érkezett, ahol a kreativitás nem ér túl sokat, ha nem párosul feltétlen szervilizmussal, így elég jól felkészült a várható támadásokra, melyek a személye ellen irányultak a fellépését követően. A kormány fantázia nélküli kommunikációja ezért meglehetősen kevés kárt tett Magyar imázsában, amit még az is erősített, hogy az ellenzéki pártok nem igazán tudtak mit kezdeni vele.

Erre azonban egyáltalán nem utal semmilyen jel, hiszen a volt igazságügyi miniszter exférje ügyesen meghámozta a levegővel teli gömböt, és az még mindig felfelé száll.

Ez utóbbi tényezőnek azért van óriási szerepe, mert Magyaré az az első kormánykritikus hang, amely ráérzett a társadalom apátiájára, amiért elsősorban az ellenzék a felelős. A 2022-es országgyűlési választások kudarcából ugyanis egyszerűen képtelen kimászni a szétaprózódott ellenzék, ezért a kormányváltásra ácsingózó szavazók többségének bizalmát is elvesztették ezek a pártok. Magyar Péter ügyesen tartja távol magától azokat a politikai erőket, akikkel szívesen összemosná a kormánypropaganda, hogy épp úgy ellehetetlenítse, mint két évvel ezelőtt Márki-Zay Pétert, aki az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltjeként kénytelen volt minden kormánybuktatásra szövetkező politikai erővel összefogni.

Emellett szerencséje is volt azzal, hogy akkor kezdte támadni a kormányt, amikor egy kissé megreccsent a kabinet a kegyelmi botrány nyomása alatt. Azonban, ha ő nem jelent volna meg a színen, valószínűleg működött volna az a stratégia, amit az Orbán-kormány kommunikációs gépezete többször alkalmazott már sikerrel ilyen helyzetekben. A gyors személyi döntések (Varga Judit és Novák Katalin lemondása, Balog Zoltán háttérbe szorítása) után ugyanis nem engedték volna eszkalálódni a helyzetet, így a felső vezetést meg sem legyintette volna a botrány.

Magyar mozgalmának színre lépése azonban nem engedte a kormánynak, hogy csírájában fojtsa el a felszínre igyekvő elégedetlenséget, és új témákat nyitva a közéletben az egykori fideszes káder egyre inkább élezi a feszültséget a kormánypárton belül. Orbán Viktor közben úgy tesz, mintha nem lenne semmi gond a háza táján, és abban reménykedik, hogy Magyar lufija magától kipukkad. Erre azonban egyáltalán nem utal semmilyen jel, hiszen a volt igazságügyi miniszter exférje ügyesen meghámozta a levegővel teli gömböt, és az még mindig felfelé száll.

Fotó:24.hu

Magyar a következő demonstrációt anyák napjára hirdette meg, ami szintén ügyes húzásnak tűnik. Egyrészt üzenet ez volt feleségének, aki családon belüli erőszakkal vádolja őt, és három közös gyermekük anyja, másrészt ekkor zárul az ajánlócédulák gyűjtése a június 9-i önkormányzati és EU választásra. Magyar Péter tudatosan építkezik, igyekszik lázban tartani táborát, amelyet a kormányváltás felvillanó reménye tart össze, így komoly fejtörést okoz a Fidesznek és az ellenzéknek egyaránt. Ő most az a harmadik erő, amely képes lehet mindkét oldalról elszipkázni a szavazókat, így akár királycsinálóként is kikerülhet a választásból. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha középen lovagolsz a két ellenséged között, jó az esélyed, hogy helyetted egymást lövik le.”

Orbán Viktor magyar miniszterelnök levélben gratulált Vlagyimir Putyinnak Oroszország elnökévé való újraválasztásához. Ezt Havasi Bertalan magyar miniszterelnök sajtótitkára jelentette be – írta az orosz közszolgálati tévécsatorna honlapja csütörtökön este. Erről a Meduza, az illegalitásban működő ellenzéki orosz hírportál számolt be, majd hozzátette: Eddig Orbán volt az egyetlen uniós ország vezetője, aki gratulált Putyinnak a választási győzelméhez. A száraz tények mögött azonban komoly ellentmondások vannak, például, hogy Magyarország kormánya folyamatosan hangsúlyozza, a béke pártján áll, ugyanakkor Oroszországban üldözik és börtönbe zárják azokat, akik békét követelnek Ukrajnával.

Fotó: index.hu

A március 15-e és 17-e között lezajlott orosz elnökválasztás még a putyini mércével mérve is rendkívül messze állt a kiegyensúlyozott feltételek között szabadon megtartott voksolástól. Attól eltekintve, hogy valódi ellenzékit nem engedtek elindulni a versengésben, a választást a megfélemlítés légköre lengte be főként a frissen annektált ukrajnai régiókban, ahol nemzetközi jogi szempontból teljesen illegitim volt a voksolás megtartása. Független, nemzetközi ellenőröket nem engedtek be az országba, így a Putyinra leadott voksok hiába döntöttek csúcsot, a választás eredményét egyetlen demokratikusan működő jogállamban sem ismerték el.

Írhatnánk azt, hogy kivétel Magyarország, de sajnos az Orbán-kormány különállása már régóta nem számít egyedi esetnek az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében. Hogy jobban megértsük, miért olyan kínos minden magyar polgár számára a magyar kormányfő lelkes gratulációja, lássuk, mely államok örültek együtt Orbánnal Putyin győzelmének. Irán, Egyiptom, Venezuela, Törökország, Üzbegisztán elnöke, Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök, a KNDK vezetője, Kim Dzsongun, Szaúd koronahercege, Arabia Mohammed bin Salman Al Szaud, Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, a Hamász politikai szárnyának vezetője, Ismail Haniyeh és Alekszandr Lukasenko.

Mondhatni, szép társaság, amiből tényleg egy hajszálnyit sem lóg ki Orbán Viktor. Talán két olyan politikust lehetne említeni a listáról, akik nem a nyílt elnyomással, az autokrata rendszer kiépítésével szereztek hírnevet maguknak a saját hazájukban, illetve a világpolitikában. Az egyik az örmény miniszterelnök, aki egy Azerbajdzsánnal vívott vesztes háború után nem teheti meg, hogy teljesen elfordul erős szomszédjától, ugyanis az azeriek további örmény területek megszerzésére készülnek. A másik Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, akivel Orbán évek óta baráti kapcsolatokat ápol, és a vajdasági magyarokat is a szerb nacionalista vezető támogatására biztatja. Vučić azonban kap is valamit Putyintól a támogatásáért cserébe, hiszen a koszovói konfliktusban az oroszok rendszerint kiállnak a szerbek mellett.

Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.

Mit kap azonban Orbán Viktor az orosz diktátor lelkes támogatójaként? Ezt a kérdést évek óta próbálja megválaszolni mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény. A magyar kormányfő egy őszinte pillanatában el is szólta magát, hogy milyen rosszul érinti az európai vezetők kritikája, ugyanis a nemzetközi megbeszéléseken gyakran nevezik őt Putyin kutyájának. Ez a minősítés egyáltalán nem nevezhető túlzásnak, amikor jól érzékelhető, hogy Putyin saját hűbéreseként bánik a magyar kormányfővel. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor a két vezető pekingi megbeszéléséről egy olyan videót tett közzé az orosz média, amelyben Orbán Putyin beosztottjaként feszengett a székében, és nyaldosta a szája szélét.

Orbán szövetségi politikája valóban nehezen érthető ész érvek logikai láncolataként, ám a magyar kormányfő imázsának évek óta az egyik legfontosabb eleme a kitartó Nyugat-ellenesség, amit leginkább az Oroszországgal és Kínával fenntartott baráti viszonnyal alapozott meg. Orbánnak meggyőződése ugyanis, hogy a hanyatló Nyugatot előbb-utóbb mind gazdasági, mind katonai értelemben le fogják győzni az autokrata keleti rezsimek, ő pedig hosszú távon tervezi a jövőjét, ezért beáll ez utóbbiak mögé. Mivel azonban az EU és a NATO tagjaként a magyar politika sokszor skizofrén helyzetbe kerül, azokat a nemzetközi diplomáciai vitákat, melyek ebből az ellentmondásból adódnak, neki kell lefolytatnia.

A magyar kormány teljes kommunikációs gépezete ennek az elköteleződésnek van alárendelve, és ezért érzi néha úgy az ember, ha kormánypárti oldalakat olvas, esetleg a közszolgálati televízió hírcsatornáját nézi, hogy visszatértünk a '80-as évekbe, amikor a Szovjetunióról csak jót, a nyugati országokról pedig csak rosszat lehetett olvasni, látni és hallani. Ez nyilván tetszik sokaknak abból a generációból, akik a szocializmus idejében szocializálódtak. Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.

Fotó: origo.hu

A jelenben ugyanis Putyin egy háborús uszító, aki milliók életét teszi tönkre saját hazájában épp úgy, mint Ukrajnában, de közvetett úton beavatkozik több milliárd ember életébe azzal, hogy gazdasági kríziseket idéz elő véres háborújával. Egy olyan diktátor ő, aki a politikai ellenfeleit vagy megöleti, vagy börtönbe záratja, esetleg elüldözi. Gyerekeket deportál a megszállt területekről, családokat szakít szét, és nacionalista demagógiával hergeli a saját népét. Ezekhez a bűnökhöz képest az, hogy elcsal egy választást, csak könnyed csínytevésnek tűnik, hiszen ebbe talán nem haltak bele emberek. Talán Orbán is erre gondolt, amikor gratulált a véres kezű diktátornak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki már lemészárolt egy egész falut, az kegyesnek tűnhet, ha 10 hadifogolyból csak ötöt öl meg.”

Izgalmas hónap volt a február a magyar politikai életben, ám valószínűleg a március is tartogat még meglepetéseket. Egyrészt, jól láthatók a repedések a NER építményében, mióta a kegyelmi ügy miatt Orbán Viktor kénytelen volt beáldozni két „asszonyságot”, másrészt az ellenzéki oldalon is látványos mozgolódás indult meg, aminek a végén akár át is rendeződhetnek az erőviszonyok a másik térfélen. A helyzetet csak fokozza, hogy közeledik az önkormányzati és uniós választások kampánya, így mindkét oldalon gyorsan kell rendezni a sorokat.

Fotó: rtl.hu

A magyar gazdaság látványosan vergődik, a miniszterelnök azonban éppen az új világrendet építgeti autokrata barátaival a világ túloldalán. Persze, Orbán Viktor mindig is nagyban gondolkodott, így nem csoda, ha kevésbé érdeklik azok a piszlicsáré ügyek, melyek itthon borzolják az ellenzéki és kormánypárti kedélyeket egyaránt. A renitens jegybankelnököt majd helyreteszi egy úgy jogszabály, ami némileg korlátozza Matolcsy György mozgásterét, Lázár Jánost pedig saját bizalmi köre emlékezteti arra, hogy az Orbán-rendszerben nem szokás fizetett hirdetésekben támadni a minisztertársakat.

Van azonban más gond is a Fidesz háza táján. Volt felesége kényszerű lemondását követően kilépett a fényre Magyar Péter, aki elég elszántan indította meg kampányát a kormánypárti visszásságok leleplezésére. A Fidesz persze beindította hatalmas propagandagépezetét, hogy lejárassa azt a kritikusát, aki meglehetősen jól élt abból eddig, hogy a hatalmi elithez tartozott. Kevesen értik Magyar motivációit, hiszen eddig az az opportunista szemlélet jellemezte a fideszes elitet, hogy az egzisztenciális biztonságért cserébe mélyen hallgatnak a kormányzati körökben tapasztalható visszaélésekről.

Fotó: civilhetes.hu

Magyar azonban nem az első fecske, hiszen Pesty László, kormányközeli filmrendező néhány hónapja már borította a bilit, igaz lendülete nem tartott sokáig. Ha másra nem is lesz jó Magyar és Pesty fellépése, arra biztosan alkalmas, hogy a belülről felbugyogó kritika üzeneteit olyanok is megértsék, akik eddig vakon hittek Orbán Viktor rendszerének tökéletességében. Valójában az ellenzéki oldalról érkező bírálatok már azért hatástalanok, mert a Fidesz szavazóit csak megerősítették abban a hitükben, hogy a baloldal rosszindulatú, és folyamatosan hazudik. A rendszer belsejéből érkező bírálatok esetében ennél szofisztikáltabb magyarázatokra lesz szükség.

Az Orbán-rendszer olajozott működését három tényező biztosította eddig. Egyrészt, mindig volt elegendő pénze ahhoz, hogy jóléti intézkedéseket hozzon, illetve kielégítse saját oligarchái, kegyencei egyre fokozódó anyagi igényeit. Másrészt, olyan kompakt propagandát lövellt ki magából, amely alkalmas volt a saját szavazótábor összetartására, illetve a kételkedők megnyugtatására vagy lejáratására. Harmadrészt Orbán Viktor mindenek felett állt, személyét olyan aura övezte, amelyen nem tört át a magyar valóság orrfacsaró bűze. Ez a három elem természetesen egymásra épült, kiegészítette és erősítette egymást.

Fotó: telex.hu

Nos, most a pénz kezd elfogyni, hiszen hatalmas lyuk tátong a költségvetésen, a gazdaság pedig még mindig nyögi az előző évek elhibázott pénzügyi döntéseit. A propagandagépezet ugyan töretlen lelkesedéssel dolgozik, de a fogaskerekek már nem forognak olyan lendülettel, ha a saját lázadóit kell lejáratnia a pártnak. Orbán személye még mindig érinthetetlen, hiszen Novák és Varga gyors eltávolításával elvarrták azokat a szálakat, melyek a legmagasabb körökig vezettek volna a kegyelmi botrányban. A lentről érkező bűz azonban már megcsaphatta Orbán orrát is. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A bölényt nem azért vadásszák, mert büdös lepényeket hagy a prérin, hanem, mert ízletes a húsa.”

Csakis önmagának köszönheti Orbán Viktor, hogy kormányzása 14. évében olyan helyzetbe került, melyből nehezen fog kievickélni. A kormányfő persze nagy túlélő, és az ilyen kríziseket is arra próbálja felhasználni, hogy egyértelművé tegye hívei és ellenségei számára: nincs olyan válság, melyet ő ne tudna kezelni. Kérdés, hogy a mostani intézkedései elfojtották-e azokat a lángokat, melyek már az ő közvetlen közelében csaptak fel. Az mindenesetre máris érzékelhető, hogy a sajátjai közül is szinte mindenkit hajlamos beáldozni azért, hogy minél előbb úrrá legyen a káoszon.

Fotó: origo.hu

Egy hónapja még két meghatározó női politikusa volt a Fidesznek, mára egy sincs. Novák Katalint és Varga Juditot pillanatok alatt elsöpörte az úgynevezett pedofil-botrány, amihez azon kívül, hogy aláírásukkal látták el K. Endre kegyelmi kérvényét, nem sok közük volt. Persze, attól, hogy jó pártkatonaként engedelmeskedtek feletteseik parancsainak, még komoly felelősség terheli őket abban, hogy egy igen komoly bűncselekményben elítélt vezető bűnsegédjét szabadon engedték. Ettől persze még egyértelmű, hogy rapid kirúgásuk legfőbb mozgatórugója az volt, hogy minél előbb elvarrják azokat a szálakat, melyek feljebb vezettek volna.

Orbán hatalomgyakorlási módszerei ismertek, hiszen nem először szembesültünk azzal, hogy előbb felemel embereket, majd – ha az érdekei azt kívánják – pillanatok alatt a mélybe is taszítja őket. Ezúttal azonban a közelgő uniós és önkormányzati választások miatt különösen gyorsan kellett cselekednie. Muszáj volt kijelölnie a köztársasági elnök utódját, illetve új listavezetőt kellett találnia az EP választásra Varga Judit helyett. Sulyok Tamás személyében megtalálta a lehető legszürkébb technokratát Novák Katalin helyett, Deutsch Tamás pedig ismertsége mellett meglehetősen lejáratott arcként fogja vinni a fáklyát az uniós kampányban párttársai előtt.

Ezzel az igénnyel persze másfél éve is elő lehetett volna hozakodni, és valószínűleg a svédek boldogan rábólintottak volna a sokmilliárdos üzletre, de persze a valós ok valószínűleg Putyin orosz elnök kívánságlistáján szerepelt...

Voltak olyan elemzők, akik Orbán zsenialitását vélték felfedezni ezekben a gyors személyi döntésekben. Sulyok esetében valószínűleg az motiválta Orbánt, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként van egy erős társadalmi elfogadottsága a jobboldali jogásznak, akit mégsem kötnek közvetlenül a Fideszhez. Ezt a hendikepet megtapasztalhatta Novák esetében, aki ezer szállal kötődött a kormánypárthoz, és minden igyekezete ellenére sem tudta lerázni a vádakat, miszerint a Sándor-palotában is a Fidesz, illetve Orbán feltétlen kiszolgálójaként tevékenykedett.

Ami pedig a Varga Judit helyére beemelt Deutsch Tamást illeti, róla messziről virít, hogy vésztartalékként került a csapat élére. Ő már régóta Strasbourgban koptatja az Európai Parlament padsorait, de nem azért, mert valami emlékezeteset alkotott a Fidesz képviselőcsoportjában, hanem, mert a párt alapítójaként biztos és jól fialó pozíciót kapott a főnökétől, aki szerint jobb, ha a magyar belpolitikától távol tartja régi harcostársát. Nem mintha bármit is számítana, ki vezeti a Fidesz listáját az uniós voksoláson, de azért van némi jelzés ebben a tagság és a saját szavazótábor felé. Mégpedig az, hogy a válsághelyzetekben Orbán azokat a régi kádereit húzza elő a bűvészkalapjából, akik többször bizonyították már lojalitásukat irányában.

Orbánnak azonban más problémákkal is meg kellett birkóznia februárban. A legfontosabb a svéd NATO csatlakozás ügye, melyet másfél éve blokkol a magyar kormánypárt. Miután a törökök rábólintottak a svéd csatlakozásra, Orbán egyedül maradt a kerékkötő szerepében, és kézzelfogható indoka sem igazán maradt arra, miért nem ratifikálja a magyar országgyűlés a dokumentumot. Utólag kellett tehát valami indokot találni, és ez végül új Gripenek megvásárlása volt. Ezzel az igénnyel persze másfél éve is elő lehetett volna hozakodni, és valószínűleg a svédek boldogan rábólintottak volna a sokmilliárdos üzletre, de persze a valós ok valószínűleg Putyin orosz elnök kívánságlistáján szerepelt...

Fotó: delmagyar.hu

Hogy ki hiszi el végül Orbán Viktornak, hogy Magyarország érdekeit szolgálta a svédek NATO csatlakozásának késleltetése, nehéz megmondani, de végül legalább valami ellentételezést fel tudott mutatni a ratifikációért cserébe. Magyarország EU-s és NATO partnerei már megszokták, hogy Orbán úgy alkudozik velük, mint egy balkáni lókupec, de az ország nemzetközi megítélésének biztosan nem tesz jót ez a zsaroló diplomácia. A fő kérdés mégis az, hogy a magyar választók mit érzékelnek abból, hogy Orbán folyamatosan a határait feszegeti, ezáltal veszélyezteti az ország gazdasági és politikai érdekeit. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az a ló, amelyik mindig ki akar törni a karámból csak elpazarolja az energiáit, ráadásul a többiek is utálják.”

A köztársasági elnök lemondása sokkal többről szól, mint egy elhibázott döntésről. Megmutatja ugyanis, hogyan üresedett ki az a tisztség, amely a rendszerváltáskor még komoly súllyal bírt. Arra is rávilágít, hogy egy autoriter hatalom milyen szándékkal emel fel embereket, és milyen megfontolásokból taszít a mélybe. Novák Katalin tipikus fideszes káderként megtapasztalhatta a gyors siker ízét, ugyanakkor egy hét alatt rá kellett döbbennie, hogy csak egy sakkfigura egy olyan táblán, melyet teljes egészében a saját játékterének tart Orbán Viktor. És az sem mellékes, hogy ebben a játszmában Novákot egyszerű gyalogként feláldozták egy olyan tisztért, akinek a kilétét nem is tudhatjuk.

Fotó: telex.hu

Vajon tisztában volt azzal Novák Katalin a kegyelmi botrány kirobbanásakor, hogy ebbe akár bele is bukhat? Ha van érzéke a politikai belharcok jellegének kipuhatolására, akkor Schmitt Pál tündöklése és bukása egyértelművé tehette számára, hogy Orbán Viktor hűvös logikája fog dönteni a sorsáról. Talán még bízott abban, hogy a pedofíliát mélyen elítélő szavai megmentik a végső bukástól, és talán az is ott motoszkált a fejében, hogy a kormányfő méltányos lesz vele, hiszen régóta hűséges fegyverhordozója Orbánnak.

Ám a köztársasági elnöknek meg kellett tapasztalnia, hogy a méltányosság nem kenyere a fideszes politizálásnak, és akkor is neki kell elvinnie a balhét, ha csak mások utasításait követte. A NER lényege ugyanis az, hogy mindent a hatalmi centrumból irányítanak, ami történetesen a Karmelita kolostor, és ha zavar támad az erőben, mindenkinek ezt a központot kell védenie. Orbán Viktor ezért az ügy kirobbanása óta folyamatosan tolja el magától ezt a problémát, mintha fogalma sem lett volna, kinek adott kegyelmet Novák, és a kezdetben ódzkodó Varga Judit miért ellenjegyezte ezt.

Novák és Varga persze a végsőkig védik azt a gépezetet, amely kivetette őket, mert nem tehetnek mást, hiszen a Fidesz nélkül légüres térbe kerültek, és őket sem az ellenzéki pártok, sem a közvélemény nem fogja megvédeni semmitől, és senkitől.

Aki tehát Orbán akaratából emelkedett ki a fideszes káderek masszájából, azt maga a kormányfő bármikor leránthatja a sárba, ha az érdekei úgy kívánják. Ha Novák ezzel nem volt tisztában akkor, amikor megválasztotta a kormánypárti parlamenti többség, akkor naiv, ha pedig ennek tudatában vállalta el a pozíciót, csak abban bízhatott, hogy nem bukik le egy véletlennek köszönhetően, ahogy annak idején a plagizáló Schmitt Pál. A szerencse tehát forgandó a Fideszen belül is, és ehhez még komoly, meghatározó erejű ellenzék sem kell, amely nyomást gyakorolna a kormányra.

Novák esete figyelmeztetés minden kormánypárti politikus számára, hogy a lojalitás egy dolog, ám ennél sokkal fontosabb, hogy a főnök feltétlen engedelmességet vár olyankor is, amikor vásárra kell vinniük a bőrüket Orbán érdekében. A kormányfő valószínűleg azért akarta ilyen gyorsan lezárni az ügyet, mert egyrészt nem szeretett volna szavazókat veszteni a nyár elején esedékes önkormányzati és uniós választások előtt, másrészt abban reménykedik, hogy így már senkit sem fog érdekelni, valójában ki kezdeményezte K. Endre kegyelmét.

Pedig így is kilóg a lóláb, hiszen, ahogy Varga Judit egykori férje fogalmazott: „Az igazi felelősök nők szoknyája mögé bújnak.” Magyar Péter valószínűleg nem egyszerűen volt feleségét védte ezzel a megjegyzéssel, hanem igyekezett felnyitni azok szemét, akik úgy gondolják, hogy a NER hibáit egyetlen csavarhúzóval ki lehet javítani. Magyar arra célzott ugyanis, hogy maga a rendszer a bűnös, nem azok, akiket pellengérre állítanak olyankor, amikor valami félresiklik. Novák és Varga persze a végsőkig védik azt a gépezetet, amely kivetette őket, mert nem tehetnek mást, hiszen a Fidesz nélkül légüres térbe kerültek, és őket sem az ellenzéki pártok, sem a közvélemény nem fogja megvédeni semmitől és senkitől.

Fotó: 168ora.hu

Az eset legszomorúbb tanulsága mégis az, hogy rávilágít arra a tényre, mely szerint teljesen súlytalanná váltak azok az intézmények, melyek valaha garantálták a demokrácia zavartalan működését Magyarországon. Nem csak a köztársasági elnöki funkció lett súlytalan ugyanis, de az alkotmánybíróság, az ügyészség, a jegybank és nagyrészt a sajtó is a rendszer kiszolgálójává vált, holott ezek a hatalmi ágak arra voltak hivatottak, hogy kontrollálják a mindenkori kormány működését. Ezért aztán valószínűleg egy Novákhoz hasonló csinovnyik ül majd be a köztársasági elnöki székbe, mert az emberek ugyan változnak, de a NER rendszerének logikája ugyanaz marad. Ahogy egy dakota mondás tartja: „A céllövölde és a csatatér között csak annyi a különbség, hogy a vurstliban hurkapálcikára lövünk.”

Hiába tartották Európa erős emberének, most kénytelen volt meghajolni a többség akarata előtt. Orbán Viktor tekintélyén kétségtelenül csorba esett a február 1- i EU-csúcson, és még nincs vége a látványos visszavonulásnak, hiszen várhatóan rövidesen a magyar parlament áldását adja Svédország NATO-hoz való csatlakozásához. Mindez annak az eredménye, hogy a kormányfő túl sokat akart kicsikarni partnereitől a szavazatáért, így szinte semmi ellentételezést nem kapott az együttműködésért. Amiatt is fájhat Orbán feje, hogy mit szól a fejleményekhez Moszkva, amely már jelezte, hogy csalódott a magyar kormányfőben.

Fotó: nepszava.hu

Orbán Viktor kommunikációs mesterkedése ellenére sem tűnik túl meggyőzőnek az a magyarázat, mely szerint kapott egy jó ajánlatot a partnereitől, amit elfogadott. Egyrészt nem tudjuk, mi is volt ez az ajánlat, másrészt az EU vezetői egyértelművé tették, hogy ezúttal nem a lekenyerezés, hanem a nyomásgyakorlás, vagy ha úgy tetszik, a fenyegetés eszközével éltek. A magyar kormányfőnek úgy tűnik, nem maradt más választása, mint beadni a derekát az Ukrajna megsegítésére szánt 50 milliárd eurós támogatás ügyében.

Nem tudni pontosan, mi volt a végső érv a többség részéről, amire Orbánnak már nem volt ésszerű válasza, de azt sejteni lehet, hogy alaposan sarokba szorították. A The Washington Post elemzésében megszellőztette, hogy a klasszikus kalács és korbács módszert vethette be az EU vezetése a magyar miniszterelnök meggyőzésére. „A jobboldali olasz miniszterelnök, Giorgia Meloni, akit egykor Orbán Viktor útitársának tekintettek, és Emmanuel Macron francia elnök finom bájcsevejbe kezdett. Eközben brüsszeli tisztviselők kiszivárogtatták, hogy megbüntetnék Magyarország gazdaságát, ha Orbán tovább akadályozná az Ukrajnának nyújtott támogatást, és más büntetőintézkedéseket is kilátásba helyeztek, köztük az EU mechanizmusainak igénybevételét, hogy megfosszák Budapestet szavazati jogától” – írja az amerikai napilap.

Úgy tűnik, hogy egyre több politikai vezető érti meg Orbán gondolkodását az Egyesült Államokban és Európában. Fura módon éppen az orosz kommentárok világítanak erre rá. A döntést követően ugyanis a hivatalos politikai vezetés mérsékelt hangnemben, de elítélte Orbán lépését, amit a közösségi oldalakon az orosz polgárok többsége egyenesen árulásként értékelt. Azt vetették ugyanis a magyar vezető szemére, hogy kedvező gazdasági egyezséget kötött Moszkvával, cserébe akadályoznia kellett volna Ukrajna uniós támogatását, de végül az EU megvette kilóra.

Ez most nem jött be, és még azt sem érte el, hogy évente szavazzanak a támogatás meghosszabbításáról.

Tulajdonképpen ezt a mechanizmust látják már Orbán ténykedésében a nyugati vezetők is, aki minden féllel úgy alkudozik, mint egy lókupec, ráadásul az ígéreteit sem tartja be. A magyar kormányfőről most már mindenki tudja, hogy a szóbeli megállapodásokat nem feltétlenül tartja be. Erre utalt például Marcron is, amikor korábban Orbán blokkolta az ukránoknak szánt segély megszavazását. A döntés előtt ugyanis a francia elnök Budapesten tárgyalt Orbánnal, és noha nem hozták nyilvánosságra a megbeszélés eredményét, sejteni lehetett, hogy Magyarország uniós forrásainak egy részét azért szabadították fel, mert a kormányfő ígéretet tett az ukrán támogatás elfogadására.

Kevés ennyire elfogadhatatlan viselkedés létezik a nemzetközi diplomáciában, hiszen, ha valaki nem állja a szavát, akkor megbízhatatlanná válik minden tárgyaláson. Valószínűleg azért emelte a tétet Orbán, mert úgy gondolta, hogy további engedményeket tud kialkudni a szavazatáért, ám ezúttal elszámolta magát. Az is járhatott a fejében, hogy Putyin továbbra is kiemelt feladatot szán neki a támogatások blokkolásában, így akár az orosz elnöktől is kérhet még valamit, ha továbbra is lebénítja az uniós döntéshozatali mechanizmust.

Groteszk módon épp azért nyúltak keményebb eszközökhöz az uniós vezetők, mert Ukrajnában meglehetősen válságosra fordult a helyzet, és egyértelművé vált, hogy a konfliktus akár évekig is elhúzódhat. A támogatást első körben is megszavazó 26 tagállam vezetői erre reagálva döntöttek úgy, hogy biztosítani kell Ukrajna finanszírozását a következő években, amihez elengedhetetlen volt az 50 milliárd eurós csomag megszavazása. Orbán épp ezt az éles helyzetet próbálta kihasználni ahhoz, hogy emelje a tétet. Ez most nem jött be, és még azt sem érte el, hogy évente szavazzanak a támogatás meghosszabbításáról.

Fotó: hvg.hu

Most Svédország NATO csatlakozásának megszavazásán a sor, amit már nem halogathat a magyar országgyűlés sem, miután Törökország elállt a vétójától. Ankara legalább elérte, hogy amerikai gyártmányú F-16-osokat vásárolhat cserébe a ratifikálásért, ám Magyarország várhatóan üres kézzel távozhat a tárgyalóasztaltól. Az utolsó kerékkötő szerepében tetszelegni ugyanis legfeljebb arra jó, hogy a figyelem középpontjába kerüljön egy ilyen ország, ám e kétes dicsőséget ritkán jutalmazzák komolyabb engedményekkel. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha két kapura focizol, biztos, hogy sok gólt fogsz lőni, de annál is többet fogsz kapni.”

Ha egy politikus erősnek és sikeresnek mutatja magát a választói előtt, akkor jó eséllyel elnyeri a bizalmukat és ezáltal a hatalmat is. Ez ugyan közhely, de a közhelyek azért vannak a politikában, hogy komolyan vegyék azokat az érintettek. Orbán Viktor és tanácsadói rendkívüli erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a kormányfőt erősnek és sikeresnek mutassák, így biztosítsák számára a hatalom megtartását és kiterjesztését. Ezúttal egyetlen példán mutatjuk be, miként építenek fel egy-egy ilyen kommunikációs folyamatot azok a stratégák, akiknek az a feladatuk, hogy Orbán személyét és autoriter rendszerét stabilizálják, illetve erősítsék.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor mindig is harcolt valakik vagy valami ellen, ugyanis csak így lehet karakteresen bemutatni valaki erejét és harci sikereit. 2010-es hatalomra kerülése után először az államadósságnak üzent hadat, mert valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a számok tükrében jól lehet majd demonstrálni ennek a harcnak az eredményeit. A valóság azonban szembe jött, Orbán és tanácsadói rájöttek arra, hogy az államadósság meglehetősen masszív ellenfél, és igazából nem is olyan nagy baj, ha magasan marad ez az érték, az emberek nagy része ugyanis nem igazán érti, mi is az a GDP arányos államadósság.

A rezsiharcot viszont sokkal közelebb lehetett hozni a választókhoz, hiszen minden számlán feltüntették, mennyivel több pénz maradt a háztartásoknál azáltal, hogy a kormány közvetlenül beavatkozott a tarifaképzésbe. A rezsicsökkentés megtartása újabb frontot nyitott ebben a kommunikációs hadjáratban, hiszen olyan ellenségektől kellett megvédeni ezt a vívmányt, mint a magyar ellenzék, a nemzetközi baloldal vagy maga a patás ördög, azaz Brüsszel. Kommunikációs szempontból telitalálat a rezsicsökkentés, ám feltámasztotta a Kádár-korszak paternalista szemléletét, valamint torzította a piacot.

De ezek az aggályok egyáltalán nem érdekelték a kormányt, ahogy az sem redőzte az illetékesek homlokát, hogy a 2022-es választások előtti osztogatás következtében jól érzékelhetően meglódult az infláció. Amikor a kormány rájött, hogy ebből baj lehet, tökéletes bűnbakot talált a háborúban, így a kormány által gerjesztett inflációt elsősorban az orosz agressziót elszenvedő ukránok nyakába varrta. Tudjuk, hogy az igazság keveseket érdekel, de azért megjegyezzük: a tavalyi 17,6 százalékos infláció elsősorban az egy évvel korábbi osztogatásnak, másrészt a koronavírus-járványnak és csak kis mértékben az orosz-ukrán háborúnak tudható be.

Így aztán nem maradt más a hívők számára, mint valós tényként kezelni Orbán tévedhetetlenségét, így teljesen rá bízzák az összes döntést, mondván, nála alkalmasabb ember erre a posztra nincs sem a kormánypárton belül, sem az ellenzék soraiban.

Kommunikációs szempontból persze mindegy, ki tehet valójában arról, hogy jelentősen csökkent a fizetések vásárlóereje Magyarországon, hiszen olyan hihetetlen nagy médiafelület birtokában, amilyennel a regnáló kormány rendelkezik, azt hitet el a polgárokkal, amit akar. És ennek tudatában az Orbán-kabinetre jellemző módon a hibából is előnyt kovácsolt, hiszen nem csupán azt hallgatta el, hogy a kormány tehet elsősorban az elszabadult inflációról, hanem közben hatalmas harcost faragott a miniszterelnökből. Már a tavaly év közepétől bedobták ugyanis a kormányzati médiumokban Orbán Viktor jóslatát, miszerint a 20 százalék feletti inflációt év végére 10 százalék alá tudják legyömöszölni.

A kormányközeli média ezt a gigantikus küzdelmet és egyben éleslátást egyenesen Orbán Viktor személyéhez csatornázta be, így teljesen lényegtelen, hogy a pénzromlás megállítására irányuló különböző kormányzati intézkedések milyen minisztériumokhoz és tárcavezetőkhöz kötődtek, a csatát Orbán nyerte meg. Mivel a Központi Statisztikai Hivatal némi kis kozmetikázásának következtében már novemberben sikerült kiizzadni a 9,9 százalékos inflációs mutatót, a kormányfő igazi váteszi szerepben tündökölhetett. Ez azt sugallja a közvélemény felé, hogy amíg Orbán Viktor áll az ország élén, nem lehet baj, mert ő minden bajra tudja a gyógymódot.

A probléma ezzel az, hogy a történelem már többször bebizonyította: könnyebb elhitetni valakiről, hogy népe megmentője, mint valós szerepét az adott időszakban megítélni. Orbánt ugyanis jól menedzselik a kommunikációs tanácsadói, és lényegében elérték azt, hogy a kormányfő már a pártja nélkül is korlátlanul uralja a közéletet és az emberek gondolkodását, ám ennek épp az a veszélye, hogy a Fideszen belül sem maradt semmiféle kontroll ami a miniszterelnök tevékenységét legalább kis mértékben befolyásolni tudná. Így aztán nem maradt más a hívők számára, mint valós tényként kezelni Orbán tévedhetetlenségét, így teljesen rá bízzák az összes döntést, mondván, nála alkalmasabb ember erre a posztra nincs sem a kormánypárton belül, sem az ellenzék soraiban.

Fotó: hvg.hu

Orbán valóban abban a szerepben tetszeleg, hogy minden csatáját megnyeri, minden jövendölése beigazolódik, és minden arannyá válik a kezében. Egyetlen dolog marad ki mindig ezekből az értékelésekből: Az emberek sokszor tévednek, még akkor is, ha politikusok, és ha történetesen sikereket érnek el munkájuk során. Orbán hibáit azért nem veszik észre sokan, mert a kudarcokat sikerül másokhoz kötni, illetve azok jelentőségét a minimálisra csökkentik a kormányzati médiabirodalom közreműködésével. Pedig a tévedések és következményei ott vannak a szemünk előtt, így például az államadósság elleni csatát csúnyán elvesztette a kormányfő. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Addig henceghetsz a csatában mutatott bátorságoddal, amíg össze nem futsz azzal, aki elől elmenekültél a harctéren.”