Nincs semmi meglepő abban, hogy a magyar miniszterelnök által vizionált szép új világban a pragmatizmus minden elvi megfontolást felülír. Liberális politikusként kezdte pályáját, néhány év alatt jobbközép párttá alakította a Fideszt, majd sovén és rasszista kijelentésektől sem riadt vissza azt követően, hogy a világban politikai váltópénz lett az idegengyűlöletből. Orbánról nyugodtan kijelenthetjük, hogy soha nem gondolta komolyan azt, amit mondott, minden megnyilvánulása mögött hűvös politikai számítás állt. A kérdés az, kikre emlékezik az utókor szívesebben, a pusztán ideológia által vezetett, vagy a hasznosságot mindenek fölé helyező államférfiakra? Másként fogalmazva: Lehet-e politikai elv az, hogy nincsenek elveink?
Fotó:24.hu
Minden politikai tett valódi célja a hatalom megszerzése vagy megtartása, így aki ezzel ellentétesen cselekszik, bukásra van ítélve. A hatalmat akarni nem szégyen, más kérdés, hogy vannak olyan politikusok, akik nem kérkednek azzal, hogy elveik és ígéreteik mögött a saját céljaik mindenek fölé helyezése áll. A nyugati demokráciákban a kompromisszum, a megalkuvás, sőt a kétszínűség is szerves része a politikai eszköztárnak, ám vannak olyan szabályok, melyeket a közélet minden szereplője tiszteletben tart. Ezek olyan elvek, melyeket részben a törvények szabályoznak, részben pedig a politikai hagyomány alakított ki, így ezek által válik kiszámíthatóvá egy rendszer működése.
A keleti típusú diktatúrákban nincsenek ilyen hagyományok, az erősebb mindent visz, a törvényeket úgy értelmezik a vezetők, ahogy számukra előnyös, ha pedig szükségesnek látják, átírják a jogszabályokat a saját szája ízük szerint. A 2010es hatalomváltás óta Magyarországon egyre jellemzőbb ez utóbbi politikai gyakorlat, hiszen a többség a kétharmados többségével nem élt, hanem visszaélt, a hatalmát pedig nem reformokra, hanem erőfitogtatásra használta fel. Orbán Viktor tudta, hogy szüksége van az Európai Uniós tagság nyújtotta előnyökre, főleg az onnan érkező pénzforrásokra, ám közben igyekezett a keleti hatalomgyakorlás módszertanát meghonosítani. Ezt hívjuk röviden - Orbán Viktor szóhasználatával élve - pávatáncnak.
E politikai filozófia szerves része, hogy a hagyományos nyugati értelemben vett elvi politizálást a múlt rossz örökségeként emelte be a miniszterelnök a közbeszédbe, a praktikus megfontolásokon alapuló, lényegében minden elvszerűséget nélkülöző keleti hagyományt pedig értékként igyekszik felmutatni a nyugati szemlélettel szemben. Ez egyrészt megágyaz egy cinikus politikai magatartásnak, másrészt folyamatosan konfliktusokhoz vezet a belpolitikában és a külkapcsolatokban egyaránt. Ezeket a feszültségeket folyamatos húzd meg, ereszd meg politikával lehet enyhíteni, ami lényegében a pávatánc kiteljesedése.
Alkalmas ez a politikai gyakorlat arra, hogy ne essünk el az EU létfontosságú pénzügyi forrásaitól, de arra is, hogy kegyetlen diktátorokkal, autokrata uralkodókkal, terrorista kapcsolatokkal vádolt üzletemberekkel sefteljenek az ország vezetői. Az Egyesült Államokat például lehet bírálni azért, mert a világ csendőreként viselkedik, ám közben elvárjuk tőle, hogy biztosítsa hazánk védelmét a NATO égisze alatt. A briteket lehet piszkálni azzal, hogy migránsnak tekintik az ott dolgozó kelet-európaiakat, ugyanakkor lehet szeretni őket azért, mert kilépésükkel zavart keltettek az Európai Unió stabilnak hitt rendszerében. Az ilyen szemlélet sunyin üzletelő pitiáner dílerek szintjére alacsonyítja le a politikát, nem beszélve arról, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja az adott ország lakosságának érdekeit, és csakis a politika csúcsán lévők szempontjait tartja szem előtt.
Az elvek kiirtása a közéletből olyan politikai képződményeket eredményez, mint a magyarországi kormánypárt. A szó hagyományos értelmében nem jobboldali, nem baloldali, retorikájában akkor szélsőséges, amikor abból hasznot remél, akkor populáris, ha elkezd csökkenni a népszerűsége, akkor nemzeti, ha szavazatokat remél a határon túl élőktől és a hazai nacionalistáktól. Akkor vállalja keresztény gyökereit, ha szüksége van a vallásos emberek támogatására, ugyanakkor nem szolidáris, durván belerúg azokba, akik háború elől menekülnek vagy szociálisan kiszolgáltatottakká váltak, ha abból politikai hasznot tud húzni. Egyetlen szempont határozza meg a ténykedését: a hatalom minden áron való megtartása. Nincs adott szó, hosszú távú terv, kiszámítható stratégia, csakis az a kézzel fogható rövidtávú előny, melyet apró pénzre lehet váltani.
Nem csoda, hogy a többször hazugságon ért propagandaminiszter továbbra is élvezi a miniszterelnök bizalmát, hiszen ő pont olyan, mint a pártja. Ebben a politikai kultúrában lényegében minden megengedett, a hazugság és a rágalom olyan eszközök, melyek hasznos eszközei a hatalom kulcspozícióiba beágyazott vezetőknek. Ebbe a politikai kultúrába belefér az, hogy az egyik nap mondottakat másnapra elfelejtjük, rosszabb esetben épp az ellenkezőjét állítjuk.Nincsenek levert cölöpök, de úgy teszünk, mintha képesek lennénk a víz felszínén járni. A kétszínűség, álnokság és képmutatás rostája tartja vissza azokat a kormányzópárt köreiből, akik elvek mentén gondolkodnak, komolyan veszik az általuk leírt vagy kimondott szavakat, és kíváncsiak a másként gondolkodók véleményére is.
Fotó: pecsma.hu
Egy ilyen politikai kultúrában nincs értelme bíróságra vinni a korrupciógyanús ügyeket, a sajtó tényfeltáró ténykedésének csak rövidtávú következményei vannak, a számonkérések a Parlament padsoraiban pedig elszállnak a levegőben. A vastag bőr, a rezzenéstelen arckifejezés, a soha meg nem remegő hang az igazi erény ilyen közegben, és a Fidesz padsorait meg is töltötték az ilyen figurák, akik mellesleg biztos hátországot jelentenek Orbán Viktor számára. Lehet-e ilyen közegben érvelni, értékekre, hagyományokra hivatkozni? Csak a zsarolás, az alakoskodás, a nyers erő számít, amire jó példa az, amit a Jobbik művelt a Fidesszel az utóbbi néhány hétben az alkotmánymódosítás kapcsán. A szélsőséges párt tagjai (és tanácsadói) rájöttek arra, hogy a Fideszt csak saját módszereivel lehet legyőzni. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Sárkány ellen sárkányfű.” De mi lesz azután, ha a sárkány elpusztul?
