Különös fordulata a magyar kormány kommunikációjának, hogy Orbán Viktor egyre gyakrabban nyilatkozik külföldi újságíróknak, igaz, ezek a beszélgetések többnyire zárt körben zajlanak. Már az is furcsa volt, amikor tavaly év végén Berlinben két német újság főszerkesztőjével beszélgetett a kormányfő közönség előtt, ám az idén már odáig jutottunk, hogy a hazai független szerkesztőségek sokkal kevésbé kapnak lehetőséget érdemi kérdéseket feltenni Orbán Viktornak, mint a nemzetközi sajtó képviselői. A fordulatot valószínűleg az idézte elő, hogy a miniszterelnöknek meg kell magyaráznia a nemzetközi közvéleménynek, miért képvisel sajátos álláspontot az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban.

Fotó: origo.hu

A Mathias Corvinus Collegium médiakonferenciáján résztvevő újságírók 15 fős csoportját látta vendégül Orbán Viktor néhány napja a hivatalában, és előttük zárt körben kifejtette nézeteit az itthon és a világban zajló eseményekről. A nyugati sajtó több tagja is ott volt a „kiválasztottak” között, akik apránként szivárogtatták ki azokat a gondolatmeneteket, melyeket a kormányfőtől hallottak.

Anélkül, hogy felidéznénk minden fontosabb kijelentést, megállapíthatjuk, hogy Orbán világszemlélete csak azok számára okozott meglepetést, akik nem követik pályafutását a '80-as évek végétől. A nyugati lapok tudósítói között bizonyára voltak olyanok, akik meghökkentek például azon a kijelentésen, hogy Orbán számára fájdalmas az ország EU tagsága. Lényegében világossá tette mindenki számára, hogy feszélyezi az a légkör, amelyben folyamatosan számon kérik rajta a jogállami normák be nem tartását, a korrupció állami szintre emelését, valamint a sajtó döntő hányadának bekebelezését.

Az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban még ennél is durvább kijelentésre ragadtatta magát. Ukrajna rossz néven is vette, hogy beszámolók szerint Orbán Viktor a Karmelitában megrendezett háttérbeszélgetésen azt mondta: Oroszország célja kormányozhatatlan ronccsá változtatni Ukrajnát, A magyar miniszterelnök szerint ezt már el is érték, mert Ukrajna most olyan, mint Afganisztán, „egy senki földje”. Ez a megállapítás valóban rendkívül sértő egy olyan ország polgárai számára, amely rengeteg veszteséget szenvedett el az utóbbi egy évben amiatt, hogy a szomszédja megpróbálja leigázni.

Ez a szankciós politika tökéletes félreértése, hiszen ennek csak másodlagos célja, hogy gyengítse az orosz hátországot, elsődleges célja, hogy a lehető legtöbb területen elszigetelje az agresszort a világ többi részétől.

Orbán eddigi viselkedéséből szinte törvényszerűen következett, hogy ezeket a gondolatokat előbb-utóbb nyilvánosan is felvállalja, ám a szembesülés így is nehéz azzal, hogy a magyar kormányfő ilyen ellenséges hangnemet üt meg az uniós közösséggel, illetve egy agressziót elszenvedő országgal szemben. Orbán realista politikusként igyekszik feltüntetni magát, ugyanakkor az amit képvisel, egyáltalán nem reális. Még ha úgy is érzi, hogy kényszerből marad az EU tagja, nem kürtölheti világgá, hogy szinte semmivel nem ért egyet azzal, ami az unión belül zajlik, mert ezzel árt az országnak. Ha tényleg úgy gondolja, hogy Ukrajna a „senki földje”, lelke rajta, de ezzel nem sérthet meg egy nemzetet, amelyet így is rengeteg fájdalom ért.

Orbán érvei ugyanakkor nem nevezhetők meggyőzőnek, hiszen ő maga mondta ki a háttérbeszélgetésen, hogy ismeri az oroszok kegyetlenségét, hiszen az '56-os események bebizonyították, hogy egy barbár elnyomó hatalommal van dolgunk. Orbán azt is mondta, hogy egyedül ő akar békét az európai vezetők közül, ugyanakkor egy most tető alá hozott megállapodás csak nyitott kérdéseket hagyna maga után, hiszen legalizálná az orosz hódításokat. Pontosan tudja, hogy Putyin nem engedheti meg magának, hogy eredmények nélkül vonuljon ki a megszállt területekről, mert a következő elnökválasztást a várható csalások ellenére sem tudná megnyerni.

Vagyis ő maga mondta ki, hogy Putyin érdeke egy olyan pillanatban békét kötni, amikor még nagy területeket birtokol Ukrajnában. Egy ilyen egyezséget szorgalmazni nem csak azért bűn, mert az agresszor érdekeit szolgálja, hanem azért is, mert Oroszország többször deklarálta már, hogy nem csupán ukrajnai területekre tart igényt, hanem lényegében igyekszik visszaállítani a szovjet idők nagyságát. Egy most megkötött béke tehát nem érdeke egyetlen olyan országnak sem, amely egykor a szovjet érdekszférába tartozott, így Magyarországnak sem.

Orbán ugyanakkor látja, hogy Putyin sebzett oroszlánként küzd, és egyetlen esélye a háború megnyerésére, ha előbb merül ki Ukrajna és a mögötte álló nyugati szövetség, mint Oroszország. Azzal, hogy folyamatosan a szankciók ellen hangol, azt a látszatot kelti, hogy a szankcionált országot kevesebb kár ér, mint a szankciókat bevezető közösség. Ez a szankciós politika tökéletes félreértése, hiszen ennek csak másodlagos célja, hogy gyengítse az orosz hátországot, elsődleges célja, hogy a lehető legtöbb területen elszigetelje az agresszort a világ többi részétől.

Fotó: nepszava.hu

Ez egy üzenet, hogy a nemzetközi közösség kiveti magából az olyan agresszorokat, akik megtámadják a szomszédjukat, civilek ellen követnek el háborús bűnöket, és nem tartják tiszteletben más országok szuverenitását. Azzal, hogy Orbán kétségbe vonja ezeknek az intézkedéseknek a jogosságát és hasznosságát, maga is elszigeteli saját országát a világ többi részétől. Azok az újságírók, akik ott voltak a zárt ajtók mögött tartott beszélgetésen szembesülhettek azzal a kísérlettel, hogy Orbán próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az a törzsfőnök, aki mindig meg akarja magyarázni a tetteit, nem sokáig lesz törzsfőnök.”

A semlegesség álcáját kihasználva igyekszik politikai és gazdasági előnyökhöz jutni Orbán Viktor. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban ezt már szinte mindenki tényként kezeli az Európai Unióban, de még a NATO-ban is gyanakodva figyelik azt, amit Magyarország tesz. Ez nem jelenti azt, hogy a nehéz időkben való nyerészkedés ismeretlen jelenség volna a nemzetközi diplomácia világában, ám most olyan kiélezett a helyzet, hogy árulásnak minősül, ha valaki a saját pecsenyéjét sütögeti akkor, amikor emberek millió menekülnek el hazájukból, és mindkét oldalon katonák és civilek tízezrei válnak a konfliktus áldozataivá. Orbán azonban hajthatatlan, mert számára a jelenlegi status quo megváltoztatása a fő célkitűzés.

Fotó: origo.hu

Ismét slágertéma lett idehaza és külföldön is Magyarország EU-s tagsága. Amikor egy nagy amerikai tévétársaság riportere azt kérdezi Szijjártó Pétertől, hogy meddig marad hazánk az EU tagja, ne legyenek kétségeink afelől, hogy a nyugati országokban ezt az eshetőséget már igen komolyan veszik. De Orbán Viktor legutóbbi világpolitikai fejtegetései is arra engednek következtetni, hogy a miniszterelnök nem riadna vissza egy ilyen radikális lépéstől sem, amennyiben úgy ítélné meg, hogy az érdekeit ez szolgálja leginkább.

A magyar kormány kifarolása a nyugati szövetségi rendszerekből főleg az oroszok ukrajnai inváziójának megkezdése után vált látványossá. A jól ismert orbáni kettős beszéd ugyanis ezúttal sokkal komolyabb következményekkel járt, mint amikor a miniszterelnök eljárta szokásos pávatáncát, hogy pénzekhez jusson, vagy hogy belpolitikai tőkét kovácsoljon magának nemzetközi szerepléseivel. Ezúttal ugyanis a háború menetét erősen meghatározó döntéseknek feküdt keresztbe, és a szankciók folyamatos blokkolásával segítette Moszkva törekvéseit.

A magyar kormányfő soha nem mondta ki nyíltan, de nyilatkozataiból egyértelműen kirajzolódik, hogy olyan békében látna szívesen a felek között, amelynek eredményeként Oroszország területeket csatol el Ukrajnától, és erre a nyugati országok áldásukat adják. Ez egyrészt igazolná kétkulacsos politikáját, másrészt megerősítené Moszkva keleti pozícióit, így erősebb befolyásra tenne szert a Balkánon, ahol egyre puskaporosabb a levegő. Ez felértékelné Orbán nemzetközi szerepét, hiszen már régóta munkálkodik egy „alternatív EU” összehozásán, amely egykori szovjet köztársaságokat és az unió kapuján már régóta eredménytelenül kopogtató balkáni országokat egyesítene.

Ugyanez a veszély fenyeget, amennyiben most Ukrajna egy részét dobják oda koncként Putyinnak, hiszen az orosz elnök győztesnek érezhetné magát, ráadásul azt kommunikálná, hogy a Nyugatot is legyőzte, nem csupán az ukránokat.

A jelenlegi nemzetközi status quo azonban kizárja az ilyen kezdeményezések sikerét, hiszen ehhez például a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságnak ki kéne válnia Bosznia-Hercegovinából, ugyanakkor rendezni kellene a Koszovó és Szerbia közötti vitás kérdéseket. A határok megváltoztatása azonban addig nem lehetséges, amíg a nemzetközi diplomácia el nem ismer egy olyan területfoglalást, mint amilyet most Oroszország hajtott végre Ukrajnában. Orbán tehát az ukránok kárára szeretne békét elérni, amire érthető módon az EU és a NATO egyelőre nem hajlandó.

Ez a két szögesen ellentétes álláspont taszítja egyre távolabb Magyarországot a nyugati szövetségeseitől, és közelíti Moszkva felé, amely örül, hogy van egy ország, amely rendszeresen demonstrálja, hogy a háború kérdésében nem egységes sem az Európai Unió, sem a NATO. Putyin kimondja azt, amire Orbán csak célozgat, vagyis, hogy el kell fogadni a realitásokat: Ukrajna nem fogja tudni visszaszerezni az elfoglalt területeket, és mindenki jobban jár azzal, ha egy Nyugat által szentesített béke keretében az ország déli és keleti területei Oroszország részévé válnak.

Csakhogy ez hasonló csapda, mint amibe Neville Chamberlain brit miniszterelnök sétált bele 1938-ban Münchenben. Akkor Csehszlovákiát áldozta fel a béke oltárán, de később kiderült, hogy ez a kompromisszum csak magabiztosabbá tette Adolf Hitlert. Ugyanez a veszély fenyeget, amennyiben most Ukrajna egy részét dobják oda koncként Putyinnak, hiszen az orosz elnök győztesnek érezhetné magát, ráadásul azt kommunikálná, hogy a Nyugatot is legyőzte, nem csupán az ukránokat.

Fotó: mandiner.hu

Putyin rögeszméit ismerve abban is biztosak lehetünk, hogy az orosz terjeszkedés ezzel nem állna meg, így a szomszédos országok közvetlen veszélybe kerülnének. Ezért ilyen elszánt Ukrajna támogatásában Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország és Szlovákia, és ezért marad látványosan semleges Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán. Közeleg a háború döntő szakasza, ami nem csupán Ukrajna jövőjéről fog dönteni, hanem arról is, hogy megvalósulhat-e Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin azon terve, hogy felülírják azt a nemzetközi status quo-t, amely jelenleg garantálja a békét Európában és a Balkánon is megfékezi a nacionalistákat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem kell azonnal kihúzatni a fogadat, amikor fáj, gondos kezeléssel akár még évekig segíthet a rágásban.”

Sok magyar választópolgár valószínűleg akkor értesült az úgynevezett „modellváltó” egyetemek alapítványi kuratóriumainak létezéséről, amikor az Európai Bizottság jelezte, hogy ezekben a testületekben nem szívesen látják a politikusokat. Hogy ne csak üres fenyegetőzésnek vegye a magyar kormányt az uniós szervek aggályoskodását, mindjárt komoly szankciót is alkalmazott az ügyben. Az Erasmus+ program pénzeinek felfüggesztése hatalmas érvágás a magyar középiskolák és felsőoktatási intézmények számára, ami a kormány kommunikációjával ellentétben nem az oktatási intézmények elleni támadás, hanem azt szolgálja, hogy a magyar közoktatást végre tisztítsák meg a politikai komisszároktól.

Fitó: hirnavigator.hu

Orbán Viktor arra használta legutóbbi rádiós szereplését, hogy teljesen félrevezesse a magyar polgárokat az Erasmus+ program felfüggesztésével kapcsolatban. Megtehette ezt egyrészt azért, mert a tények elferdítésében már igen komoly gyakorlatot szerzett, másrészt, mert magáról a programról igen kevesek rendelkeznek pontos információkkal. Az Erasmus+ ugyanis főként a felsőoktatási intézmények csereprogramja, melyet hallgatók és oktatók egyaránt igénybe vehetnek. A partnerországok ugyanakkor nem csak fogadnak magyar oktatókat és diákokat, de küldenek is ide tanárokat, valamint hallgatókat.

Ennél persze összetettebb a dolog, hiszen többek között kutatási programokat is finanszíroz az Európai Unió, melyek a hírek szerint most szintén leállnak, ha a magyar kormány nem teljesíti azokat a feltételeket, melyeket egyébként már korábban is egyértelművé tettek az Európai Bizottság illetékesei. Csak becslések vannak arról, mekkora összegtől esnek el a magyar oktatási intézmények az uniós döntés értelmében, de a konkrét számok ismerete nélkül is biztosította a kormányfő az érintetteket arról, hogy a magyar költségvetés állja a kieső támogatásokat.

Csakhogy nem lesz mit pótolni, ugyanis a felfüggesztés nem azt jelenti, hogy a csereprogramok tovább zajlanak, csak más fogja azokat finanszírozni, hanem azt, hogy ki sem írják ezeket a pályázatokat, így a magyar diákok és tanárok nem utazhatnak külföldi oktatási intézményekbe, amennyiben a kormány nem írja át az összeférhetetlenségi törvény szövegét. Ide viszont továbbra is jöhetnek külföldről, akiknek a költségeit az EU továbbra is állja.

Ezek ismeretében különösen hatásvadász és félrevezető Orbán nyilatkozata, mely egy bosszúálló, kicsinyes EU-t tesz felelőssé a történtekért: „Akinek van gyermeke, az azért azt mondja, hogy miféle emberek ezek? Lehet, hogy van egy vita Magyarország meg Brüsszel között, meg nem értünk egyet. Micsoda ember az, aki bosszút áll más ember gyerekén vagy a fiatal nemzedéken? Micsoda dolog ez? Hát, ilyen emberek vannak Brüsszelben. Képzelje ezt el! Egy politikai vitát úgy akarnak lerendezni, hogy bosszút állnak a magyar fiatalokon. Hát persze, hogy nem fogjuk hagyni.”- mondta a kormányfő pénteken.

Emiatt trükköztek az EU kérésére megalkotott törvénnyel is, bízva abban, hogy a brüsszeli bürokraták nem veszik észre a turpisságot.

Arról viszont nem beszélt Orbán, hogy miért is fontos számára, hogy a miniszterei, államtitkárai, bizalmasai ott üljenek a felsőoktatási intézmények kuratóriumokban. Az egyetemi autonómia eszményének megcsúfolásaként ugyanis alaposan megszállták az alapítványokba kiszervezett felsőoktatási intézmények kuratóriumait. Csak néhány példa ezekre: Szijjártó Péter külügyminiszer havi bruttó 1,5 millió forintért tagja a győri egyetemet fenntartó vagyonkezelő alapítványnak (Széchenyi István Egyetemért Alapítvány), Tarlós István volt főpolgármester pedig egymillióért vezeti a felügyelőbizottságot. Az igazságügyi tárcát vezető Varga Judit és Varga Mihály pénzügyminiszter is úgy döntött a nyáron, hogy a továbbiakban nem ingyen ül a neki jutó egyetemi kuratóriumban. Mindez abból az új típusú vagyonnyilatkozatból derült ki, melyet augusztusban adtak le a képviselők. Varga Judit így 1,4 millió forint havi javadalmazásban részesül, amit a Miskolci Egyetem fizet neki.

Az egyetemi kuratóriumokba bekerült kormánypárti politikusoknak ráadásul korlátlan időre szól a megbízatásuk, tehát egy esetleges kormányváltás után is megtarthatnák ezt a jövedelemforrásukat. Ez azért fontos tény, mert korábban külföldi példákkal próbálta igazolni ezt a gyakorlatot a kormány. A parlamenti vitában például elhangzott, hogy a Yale Egyetem testületének tagja az állam kormányzója, a Humboldt Egyetem kuratóriumának pedig Berlin polgármestere is. Csakhogy mindkét említett egyetemnél a kuratórium tagja hivatalból az állam mindenkori kormányzója és Berlin mindenkori polgármestere, függetlenül attól, melyik párt tagjai.

A másik nagy hazugság, amit a kormány igyekezett elhinteni a köztudatban, hogy Brüsszel korábban nem jelezte azt az igényét, mely szerint ki kéne cserélni a fideszes politikusokat a kuratóriumokban más, független szakemberekre. Ezt maga a kormány cáfolta meg jogalkotási gyakorlatával, hiszen még októberben először úgy módosított egy törvényt, hogy korábbi szándékai ellenére mégis távozniuk kellene a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok kuratóriumaiból a minisztereknek, az államtitkároknak és még Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának is, majd amikor a párt észrevette, mi történt, gyorsan korrigált, és gyorsab módosított a törvényalkotási bizottságon keresztül.

Ez a változtatás azt jelentette volna, hogy 14 miniszternek, illetve államtitkárnak kellett volna lemondania a zsíros fizetéssel járó megbízatásokról, melyek ráadásul nem is jártak túl sok munkával. De nem ez a legfontosabb szempont, hiszen ezt a pénzt máshogy is becsatornázhatták volna a kormány embereihez. A fő szempont a politikai felügyelet fenntartása a felsőoktatási intézményekben, vagyis a kontroll állandósítása akár egy új kormány hivatalba lépése után is. Emiatt trükköztek az EU kérésére megalkotott törvénnyel is, bízva abban, hogy a brüsszeli bürokraták nem veszik észre a turpisságot.

Foto: szfe.hu

De észrevették. Az Európai Bizottság azt kifogásolta most, hogy a korábbi vállalások ellenére az egyetemeknek juttatott állami vagyont kezelő alapítványok kuratóriumait a kormány továbbra is a saját politikusaival tölti fel. A kormány hiába alkotott tehát összeférhetetlenségi szabályokat, a legfontosabb vállalását mégsem tartotta be, sőt, most Orbán van leginkább felháborodva. Az utóbbi 13 év tehát arra mindenképpen jó volt, hogy az EU tisztségviselői megtanulták, soha nem szabad bízni Orbán Viktorban és embereiben. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Csak akkor hidd el egy sziúnak, hogy megadta magát, amikor már az örök vadászmezőkön lovagol.”

Vlagyimir Putyin fegyverszünetet hirdetett az ortodox karácsony idejére, de szinte minden érintett fél átverésnek, álságos hazugságnak, vagy trükközésnek titulálta a bejelentést. Nem csoda, ha kevesen hisznek el bármit is az orosz elnöknek, hiszen szinte soha sincsenek szinkronban a szavai a tetteivel. Ezt a politikai örökséget hozza magával az orosz vezetés még a cári időkből, és ezt a kommunikációs hagyományt igyekeznek átvenni azok a vezetők, akik követendőnek tartják Putyin vezetési stílusát. Nem csoda, hogy Orbán Viktorra is egyre inkább jellemző, hogy bort iszik és vizet prédikál.

Fotó: index.hu

Egyre többször döntenek úgy Orbán Viktor tanácsadói, hogy a nem nyilvánosan elhangzott beszédeiből csak nagyon kevés részletet szivárogtatnak ki. Ilyen volt például a tavalyi kötcsei beszéde, mely meglehetősen meredek állításokat tartalmazhatott, ha még a kormánypárti sajtó számára sem engedélyezték, hogy szemlézzék a miniszterelnök kijelentéseit. Valójában a Fidesz legszűkebb belső köréhez tartozó emberek is nehezen követik Orbán elméleti fejtegetéseit, ezért is dönthetnek gyakran úgy, hogy nem verik nagy dobra azokat az elméleti fejtegetéseit, melyeket csak a bizalmasaival oszt meg.

A Széll Kálmán Alapítvány vacsoráján elhangzott beszéddel is ez a helyzet, hiszen az esemény még karácsony előtt volt, és csak most csepegtetett néhány gondolatot ebből Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatója. Az interpretáció által erősen leegyszerűsített gondolatmenetek elsősorban a világpolitika változásaira reflektálnak, ugyanakkor egyszerű halandó számára nehezen követhető az, amit a miniszterelnök gondol korunk kihívásairól.

Már az is egy eléggé fura eljárás, hogy egy politikai igazgató foglalja össze, mit mondott a főnöke egy zártkörű rendezvényen, de az különösen érdekes, hogy ezt egy kormánypárti sajtóorgánum számára azért teszi meg Orbán Balázs, mert vélhetően kicsit át kellett szerkeszteni a kormányfő beszédét ahhoz, hogy a kormánypárti közönség meg tudja emészteni azt. Valószínűleg az tette szükségessé utólag a kormányfő beszédének zanzásított közlését, hogy irányt szabjanak a fideszes tábor számára, amelyet láthatóan zavarba ejtenek a kormányfő legutóbbi elméleti fejtegetései.

Főként az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban merül fel számos kétely, hiszen Orbán lavírozása az uniós szankciók és Putyin háborús szerepének sajátos megítélése között nem igazán koherens mostanában a kormányfő kommunikációjában. Most kissé tágabb kontextusba helyezte a kérdést, és ezzel próbálta megmagyarázni azt a kétkulacsos politikát, amit már a háború tavaly februári kitörése előtt is képviselt.

Orbán nem titkolta soha, hogy csodálja az orosz elnök karizmáját, és lenyűgözi az a hatalmi koncentráció, ami Putyin körül sűrűsödik. Az orosz vezető olyan hatalmas erőforrások fölött rendelkezik, mely lehetővé teszi számára, hogy akár a józan ész megfontolásaival szemben cselekedjen, és lényegében azt tegyen az országával, amit akar. Putyin mögött hatalmas médiabirodalom sorakozik fel, amely akár ordító hazugságokból is igazságot csihol, ha azt kívánja az elnök. Így tudta belevezetni egy teljesen értelmetlen konfliktusba Oroszországot, amit még csak nem is lehet háborúnak nevezni, mert azért börtönbüntetés jár.

A Fidesz már lassan unásig ismert kommunikációs paneleket hangoztatva mindig külső ellenségek ármánykodásra fogja a belső problémákat, de 13 év után már a kormánypárti szavazók is felteszik maguknak a kérdést: Miért is akar nekünk mindenki rosszat?

A valóságot tehát bizonyos keretek között olyanra fazonírozza Putyin, amilyenre csak akarja, de ez Orbánra is érvényes mostanában. Igaz, az ő korlátai sokkal szűkösebbek, mint az orosz elnöké, és láthatóan frusztrálja is a kistestvér szerepe. Orbán most szemlézett beszéde is arról árulkodik, hogy a középszerűségtől és szürkeségtől retteg leginkább. A kormányfő ugyanis úgy látja, hogy az orosz-ukrán háború egy újabb hidegháborúba sodorja a nagy politikai tömböket, és félő, hogy mi valamelyik blokk perifériáján találjuk magunkat.

Orbán úgy látja, hogy a globalizáció neoliberális modellje kifulladt, így nekünk nem érdemes az Egyesült Államok által vezetett nyugati világ részeként továbbra is a korábbi szövetségeseink mellett maradnunk, mert ott csak statiszta szerep vár ránk. Nem árul el nagy titkot azzal, hogy véleménye szerint hatékonyabbak a keleti modellek, melyek erős központi irányítással rendelkeznek, így mind a társadalmat, mind a gazdaságot egy centrális politikai erő irányítja. Orbán szerint ez a hatékonyság kulcsa, így csak az a kérdés, hogy egy ilyen ország élén mennyire rátermett vezető áll. A modell ugyanis jól működik, ha egy olyan erős karakter veszi a kezébe az irányítást, mint mondjuk Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping.

Orbán úgy tekint magára, mint aki egy rendkívül karizmatikus vezető, ám kicsi országot irányít, ráadásul olyan nyugati szövetségi rendszerek részeként, mint az Európai Unió vagy a NATO erősen meg van kötve a keze, ha a keleti irányítási rendszert igyekszik meghonosítani Magyarországon. Ha hinni lehet Orbán Balázs interpretációjának, a kormányfő kifejtette a hallgatósága előtt azt a tervét, hogy ki fog maradni abból a tömbösödésből, ami a háborús konfliktus legjelentősebb következménye. Őt riasztja az a folyamat, ahogy az orosz agresszióra reagált az EU és a NATO, vagyis a szövetségek kötelékeinek szorosabbra fűzése számára nem logikus válasz az új gazdasági és politikai kihívásokra.

Orbán a magyar gazdaság megerősítésében látja a kitörési pontot, ami azért fura következtetés, mert éppen egy markáns válság felé haladunk, aminek egyik legfontosabb oka egy elhibázott kormányzati gazdaságpolitika. A Fidesz már lassan unásig ismert kommunikációs paneleket hangoztatva mindig külső ellenségek ármánykodásra fogja a belső problémákat, de 13 év után már a kormánypárti szavazók is felteszik maguknak a kérdést: Miért is akar nekünk mindenki rosszat? És ha tényleg csak rosszat akarnak nekünk, akkor miért vagyunk még mindig EU és NATO tagok? 

Fotó: portfolio.hu

Egy fontos dolog tehát nem derül ki Orbán beszédéből: Ha nem Nyugat felé vezet az utunk, akkor hová? Keletet csodálja, elismeri, sőt másolja is, ám azt látja, hogy Oroszország fogatlan oroszlán, Kína pedig a saját bajaival van elfoglalva. Magyarország viszont túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy mind politikai, mind katonai, mind gazdasági értelemben egyfajta semlegességi politikát folytasson. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy míg a liberális demokráciák szorosabbra fűzik a szövetségüket egymással, addig a keleti autokráciák önös érdekeik miatt nem teszik ezt. Orbán meg akarja nyerni az évtizedet, de a hangzatos szavak mellé kellene néhány szövetséges is ehhez. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja:”Az biztos, hogy nem a sziúk a legkedvesebb emberek a világon, de jó harcosok, ezért inkább lovagoljanak melletted, mint veled szemben.”

A pontos választ természetesen nem tudjuk, de 2010 óta most először merült fel a komoly politikai és gazdasági krízis lehetősége Magyarországon, ami szűkíti a kormány mozgásterét. Az Orbán-kormány jövője nagyban függ az orosz-ukrán háború alakulásától, no és természetesen attól, mennyire gondolja komolyan az Európai Bizottság és az Európai Parlament azokat az irányelveket, melyeket az idén alkotott meg Magyarország rövid pórázon tartása érdekében.

Fotó: nepszava.hu

Maga Orbán Viktor is úgy értékelte az idei esztendőt, hogy a legnehezebb volt 2010-es hatalomra kerülése óta. Lényegében ez az egyetlen állítása, amivel egyet lehet érteni mostanában, ugyanis a miniszterelnök a korábbi csúsztatások után egyre gyakrabban beszél mellé, és sok esetben még a tények szándékos elferdítése sem áll távol tőle. Ez a tendencia jelzi, hogy a csúf valóságot mindenképpen ki kell dekorálni ahhoz, hogy a NER továbbra is a legyőzhetetlenség szerepében tetszelegjen.

A legtorzabb retorikai fordulat az orosz-ukrán háború kapcsán hagyta el Orbán Viktor száját. Ő ugyanis minduntalan azt válaszolja az állásfoglalását firtató kérdésekre, hogy a magyar kormány Magyarország oldalán áll. Jól hangzó, ám teljesen értelmezhetetlen kijelentés, hiszen nem állunk háborúban senkivel, és természetesen minden kormány a saját érdekeit védi a konfliktusokban. Ez a fordulat igazából kibúvó az alól, hogy kimondja: az Orbán-kormány inkább Oroszország felé húz, mint a megtámadott ukránok felé.

Hogy pontosan mit remél Orbán Viktor egy esetleges orosz győzelemtől, még a kormánya tagjai sem tudják pontosan, de az biztos, hogy minél jobban eszkalálódik a konfliktus, annál nyilvánvalóbb, hogy a magyar miniszterelnök az egyik utolsó politikai vezető, aki nem hajlandó nyíltan és egyértelműen elítélni az agressziót. Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy 40 év szovjet megszállás sem volt elég ahhoz, hogy az orosz expanziós törekvéseket ne vesse el egyértelműen egy rendszerváltás utáni magyar kormány.

Amennyiben ugyanis Putyin győztesként kerül ki a konfliktusból, az a világ autokratái számára is pozitív üzenet lesz, így Orbán is igazolva látja majd különutas politikáját.

Orbán már nem pávatáncot jár, hanem határozottan támogatja azt az autoriter rendszert, amely félrevezeti saját polgárait, ledarálja politikai ellenfeleit, és az utóbbi hónapokban háborús bűnöket követ el egy szomszédos ország területén. Ami igazán megdöbbentő abban, ami Orbán és Putyin között történik, hogy a magyar közvélemény jelentős része teljesen megengedhetőnek tartja, ha egy nagyhatalom mondvacsinált indokkal rátámad egy szomszédos országra. A legfőbb érv ráadásul az, hogy az Egyesült Államok is ezt csinálja.

Hogy miért fontos mindez az Orbán-kormány jövőjét illetően? Bármilyen hihetetlenül hangzik, de most sokkal fontosabb Magyarország szempontjából, az hogy megállítja-e Ukrajna Oroszország terjeszkedését, minthogy miként alakulnak belpolitikai folyamatok. Amennyiben ugyanis Putyin győztesként kerül ki a konfliktusból, az a világ autokratái számára is pozitív üzenet lesz, így Orbán is igazolva látja majd különutas politikáját.

Fotó: index.hu

Ha azonban Putyinnak megszégyenülten ki kell vonulnia a megszállt területekről, az Orbán renoméjának sem tesz jót, így tovább gyengülhet a nemzetközi színtéren épp úgy, mint idehaza. Ügyes kommunikációval minden gazdasági problémát rákent eddig az Európai Unióra és az ellenzékre, de ha nem fürdőzhet Putyin dicsőségében, az még inkább alááshatja a tekintélyét. Orbán nyugatról már csak pénzt remél, keletről viszont politikai előretörést, de ha egyik sem jön be, komoly bajba kerülhet. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja:"Azért van két kezed, hogy kétfelé tartsd a tenyered, de ez még nem jelenti azt, hogy lesz is mit markolnod.”

Egyre jobban elszigetelődik a magyar kormány a nemzetközi politikában, és itthon is jelentősen csökkent a támogatottsága az áprilisi parlamenti választás óta. Mégsem beszél senki arról, hogy kutyaszorítóba került volna Orbán Viktor, és a 13 éve követett kommunikációs stratégia csődöt mondott. Úgy tűnik, a Fidesz társadalmi beágyazottsága olyan mértékű, hogy még olyan komoly kihívások sem kezdik ki a kormánypártot, mint a gazdasági nehézségek, vagy a korábbi jóléti intézkedések visszavonása. Az Orbán-kormány bukása azonban nem elképzelhetetlen a közeljövőben, ami akár már 2023 első felében megtörténhet.

Fotó: nepszava.hu

Nem volt diadalmenet a 2022-es esztendő a magyar kormány számára, noha tavasszal fényes győzelmet aratott a Fidesz az országgyűlési választáson. Valójában két párhuzamosan futó eseménysornak tudható be, hogy a nehézségek ellenére stabilnak látszik a kormánypárt helyzete. Egyrészt a régi, jól bevált módszerek segítettek megőrizni a hatalmat áprilisban, ugyanakkor váratlan kihívásokkal kellett megküzdenie Orbán Viktor kabinetjének.

A bevált módszerek leglátványosabb eleme a fiktív valóság megteremtése azok számára, akiket nem zavar a Fidesz autoriter politikája, és elhiszik mindazt, ami a kormányközeli sajtóorgánumokból és a közösségi médiából zúdítanak rájuk. A választási kampányban például sikerült elhitetni több millió magyar polgárral azt, hogy az ellenzék háborút akar, és amennyiben hatalomra kerülne, gond nélkül küldené harcba a fiatalokat. A hatalmas kormányzati médiaúthenger teljes erővel tolta ezt a képtelenséget annak ellenére, hogy még az ellenség kilétét sem tisztázták.

Ez persze akkora hülyeség, hogy még a Holdról is látszik, de a Rogán Antal által irányított propagandagépezet már olyan egyszerű, mégis hatásos módszereket alkalmaz, hogy ezt a képtelenséget is sikerült áttolni a fikció világából a látszatvalóságba. Az áprilisi választások nagy tanulsága, hogy a 13 éve tartó agymosás már lehetővé tette akár az ostobaságok hitelesítését is, így gyakorlatilag bárkiből és bármiből lehet ellenséget és barátot is kreálni.

Az egyik legjobb példa erre az, hogy a markánsan oroszellenes magyar lakosság egy részét néhány év alatt sikerült Vlagyimir Putyin politikájának és eszmerendszerének elfogadására, sőt támogatására bírni. A mintegy 40 évig tartó megszállás és a jelentős kulturális különbségek ellenére sokan gondolják már azt Magyarországon, hogy jó dolog egy autoriter, katonai erővel terjeszkedő rezsim szövetségesének lenni. Ha másért nem is, de az olcsó energiahordozók megszerzéséért érdemes beáldozni nyugati identitásunkat, valamint lebontani a liberális demokráciákra jellemző jogállami struktúrákat.

Orbán Viktor azért konfrontálódik folyamatosan az Európai Unió intézményeivel, mert a számára mintául szolgáló keleti autokráciák világfelfogása sehogy sem egyeztethető össze a fékek és ellensúlyok nyugati eszményeivel. Ő olyan államfelfogást preferál, amelyben a döntéshozó és végrehajtó hatalom teljes összhangja mellé felsorakozik a kormányt ellenőrizni hivatott intézmények teljes kontrollja, vagyis lényegében ugyanannak a személynek jelentenek a politikai hatalmat gyakorlók, valamint a hatalmat korlátozni és ellenőrizni hivatott intézmények vezetői.

Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

Így működik az orosz elnöki autokrácia, és hasonló felfogásban irányítja az államot a Kínai Kommunista Párt legfőbb vezetése is. Magyarország elindult ezen az úton, és amennyiben nem lenne az Európai Unió tagja, valószínűleg sokkal előrébb tartana a jogállam felőrlése. Azért ne legyünk túlságosan boldogok attól, hogy az ingyen pénz reményében Orbán Viktor hajlandó volt bizonyos engedményekre, és az év végére eljutott odáig, hogy akár törvényi garanciákat is hajlandó felmutatni bizonyos területeken e folyamat visszafordításának bizonyítására. Tudjuk jól ugyanis, hogy Orbán soha nem lesz demokrata, és konszolidálni sem fogja a rendszerét.

Hogy miért nem? Mert rögeszméjévé vált, hogy az állam csak akkor működik hatékonyan, ha nem korlátozzák olyan belső és külső mechanizmusok, melyek a döntéshozatalt és a végrehajtást nehezítik. Orbán csak az olyan államokat és szövetségeket tart hatékonynak, melyek megszabadultak a plurális demokrácia koloncaitól. Ő vezetni akar, és nem egyezkedni, nem megoldani, akar, hanem keresztülvinni. Ezt a felfogást soha nem fogja feladni, ezért az általa ígért reformok is csak arra jók, hogy ne vágják el teljesen az uniós forrásoktól.

Év végére tehát patthelyzet alakult ki az EU intézményei és Orbán között. Ez az állapot az, amely a két fél számára elfogadható kompromisszumokon nyugszik. Az EU nem vágta el teljesen a köldökzsinórt, így újabb reformok és engedmények révén pénzhez juthat Magyarország, Orbán pedig abban a szerepben tetszeleghet, hogy ismét elment a falig, és végül engedtek neki. Ez persze nem igaz, hiszen a nyakörvet nem vették le a magyar félről, a büntetésnek így számos eszköze az uniós döntéshozók rendelkezésére áll.

Az viszont tény, hogy továbbra is a valódi súlyánál többet foglalkoznak az EU-ban Magyarországgal, hiszen a sorozatos vétók és a jogállamisági problémák minduntalan Orbán Viktor kormányára irányítják a reflektorfényt. Bár ez kétes dicsőség, itthonról azonban úgy látszik, hogy a magyar kormányfő erős befolyással bír a nemzetközi folyamatokra, amit korábbi hazai miniszterelnökökről nem lehetett elmondani. Orbán tehát kihasználja a marketingnek azt az törvényszerűségét, hogy a rossz reklám is reklám, hiszen az a fontos hogy beszéljenek róla.

Ez az egyik legfontosabb magyarázata annak, hogy bár megkopott a Fidesz tábora, még mindig bőven vannak olyanok, akik szerint Orbán Viktor nélkül képtelenek lennénk megbirkózni a politikai és gazdasági nehézségekkel. A kormány ezért packázhat a pedagógusokkal, ezért toldozgatja az egészségügyet, és emiatt adagolja a kormányzati támogatásokat továbbra is a hozzá közel álló oligarcháknak. Nincs egyszerűen félni valója, hiszen az ellenzék darabokra hullott az áprilisi választási vereség óta, a civil társadalom pedig nem elég erős ahhoz, hogy igazi kihívás elé állítsa a kormányt.

fotó: portfolio.hu

A viharfelhők azonban ott gomolyognak a kormányzati szereplők felett, hiszen a gazdaság minden valószínűség szerint recesszióba fordul jövőre. Az uniós pénz továbbra is csak az ablakban van, Oroszországnak és Kínának pedig most kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy megtámogassa Orbán Viktor rendszerét. A NER működtetéséhez azonban pénz kell, és ha ezt nem szerzi meg valahogy a kormány, komoly gondba kerülhet. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Szép szavakkal és hamis ígéretekkel ki lehet húzni egy darabig, de üres gyomorral fellázad a törzs, és a főnök jobban teszi, ha nem várja meg, hogy elsöpörjék."

Az éjszaka leple alatt vezette ki a kormány a benzinárstopot, ami valahol egy szimbolikus lépés az Orbán-érában. A suttyomban bejelentett hátraarc ugyanis rávilágít arra a tényre, hogy a 13 éve kormányzó Fidesz semmilyen döntéséért nem vállalja a felelősséget. Ezúttal is az EU szankcióit kárhoztatta azért, hogy mostantól piaci áron mérik az autósoknak a benzinkutakon az üzemanyagot. Pedig már hónapok óta figyelmeztettek a piaci szereplők arra, hogy nagy gond lehet a több mint egy éve fenntartott hatósági árból.

Fotó: facebook

Orbán Viktor ismét kiadta a piszkos munkát a beosztottjainak, így az ő imázsa nem csorbult azáltal, hogy egy újabb rezsiharcot kellett feladnia a kormányának. Szokás szerint Gulyás Gergely szenvtelen tájékoztatójából tudtuk meg, az Oroszország ellen hozott elhibázott szankciók tehetnek arról, hogy mostantól ismét piaci árat kell fizetni az üzemanyagért. Ezt a nótát kissé visszafogottabban fújta Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója is, ám azért tőle megtudtunk fontos szakmai részleteket is.

Fontos körülmény például az, hogy az import üzemanyag nélkül a hazai olajtársaság képtelen ellátni a benzinkutakat. A külföldi tulajdonú olajcégek azért vonultak ki a hazai piacról, mert a nagykereskedelmi ársapka miatt jelentős veszteségeket kellett volna elszenvedniük. Tulajdonképpen a MOL-nak sem kötelessége lenyelni a beszerzési ár és az eladási ár közti különbségből keletkező veszteséget, de a kormány úgy kezeli a nemzeti olajtársaságot, mintha többségi tulajdona lenne benne. Pedig az elérhető adatok szerint a MOL Nyrt-ben az állami tulajdon alig haladja meg a 15 százalékot.

A szociálisan rászorulóknak pedig támogatási programokat lehetne indítani, amivel túl tudnának lendülni a nehézségeken a kevesebb jövedelműek is.

Végül nem is az elszenvedett pénzügyi veszteségek vezettek az ársapka bukásához, hanem az az előre borítékolható probléma, ami az import áru hiánya miatt egyre kínosabb lett. A MOL ugyanis nem tudta kielégíteni a hazai piac igényeit, amit az is erősített, hogy a nemzetközi viszonylatban olcsó üzemanyagból jóval többet tankoltak az autósok, mintha piaci áron kapták volna az árut. Elég egyszerű közgazdasági mechanizmusok vezettek oda tehát, hogy pánikszerűen kellett visszaállítani a piaci viszonyokat a magyar üzemanyag ágazatban.

Orbán Viktor ezúttal is elment a falig, aminek most sem volt túl sok értelme. Paternalista szemlélete ugyan komoly politikai hasznot hoz számára, ám egyre sokasodnak az olyan fiaskók, melyek azt bizonyítják, hogy egy piacgazdaságban nincs helyük a hatósági áraknak, a mesterségesen alacsonyan tartott lakossági rezsiszámláknak. Megfelelő szintre kéne emelni a fizetéseket az állami szektorban is (például megadhatnák a pedagógusoknak azt a bért, amit kérnek), és akkor a középosztálynak nem lenne szüksége rezsicsökkentésre és ársapkára. A szociálisan rászorulóknak pedig támogatási programokat lehetne indítani, amivel túl tudnának lendülni a nehézségeken a kevesebb jövedelműek is.

Fotó: nepszava.hu

Orbán Viktor felfogásától azonban idegen ez a szemlélet, hiszen ő személyes adományként kínálja a magyar polgároknak az ársapkás cukrot, étolajat, az államilag támogatott rezsiszámlát, valamint mindez idáig az olcsó benzint. A számlát azonban valakinek ki kell fizetnie, Orbán valahogy mindig úgy alakítja, hogy ez a valaki véletlenül se az állam legyen. A kormányfő úgy jótékonykodik, hogy a költségek java részét áthárítja állami vagy magáncégekre, sőt még külön adókat is kivet több szektorra, hogy legyen miből feltölteni a kasszát. Orbán a kádári gulyáskommunizmust szeretné megvalósítani a piacgazdaság keretei között, ami meglehetősen lehetetlen küldetés. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha a hideg időben beköltözöl a szomszédod sátrába, tavasszal ne dicsekedj azzal, hogy milyen kevés fát tüzeltél el télen!”

Látszólag közönyösen veszi tudomásul Orbán Viktor, hogy az Európai Unió különböző intézményei a bolondját járatják vele. Miután óriási szüksége van Magyarországnak a kohéziós pénzekre és az úgynevezett helyreállítási terv forrásaira, olyan engedményekre is hajlandó lenne, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Orbán sok fejtörést okozott eddig a brüsszeli bürokratáknak, ám most igyekeznek kamatostul visszaadni neki mindazt, amit eddig el kellett viselniük az izgága magyar kormányfőtől.

Fotó: portfolio.hu

A hivatalos kormánypropaganda most még azt is sikerként értékeli, ha az EU intézményei nem vésik kőbe, hogy bizonyos forrásoktól megfosztják Magyarországot a jogállamisági és korrupciós problémák miatt. A lassan évek óta húzódó vita Brüsszel és Budapest között a pénzügyi forrásokról még mindig nem jutottak nyugvópontra, pedig közeleg az év vége, és ez egyben bizonyos összegek elúszását is jelenti. Az EU vezetőinek nem sürgős, hiszen most a magyar térfélen pattog a labda, és igyekeznek a legtöbbet kihozni abból a helyzetből, hogy most tényleg nagy bajban van az Orbán-kormány.

A magyar kormányfő továbbra is keménykedik az uniós intézményekkel, különösen az Európai Parlament elszántsága bosszantja. Az EU legfőbb döntéshozó szerve ugyanis még mindig nem éri be azokkal a korrupciót és jogállamiságot érintő intézkedésekkel, melyeket felkínált nekik a magyar fél. A képviselők aggodalma nem alaptalan, hiszen már több mint 10 éve lép át flegmán mindenféle eljáráson, figyelmeztetésen az Orbán-kormány, melyeket az uniós normák visszaállítása érdekében indított az EP. Röviden megfogalmazva: elfogyott a bizalom Orbán Viktor irányában, ezért a sebtében összetákolt magyar törvényeket is csak kiskapuknak tekintik azok a frakciók, melyek már régóta próbálják megfékezni a magyarországi autokráciát.

Ez a lépés nehéz helyzetbe hozná a magyar ellenzéket is, amely a források zárolásáért személyesen Orbán Viktort tették felelőssé, így próbálva kicsit rombolni a kormányfő nimbuszát saját szavazótáborán belül.

Orbán azonban nem adja fel harcos attitűdjét, hiszen továbbra is a vétó fegyverével igyekszik alkupozícióba kerülni. Főként az orosz-ukrán háború kapcsán meghozott intézkedések esetében fekszik keresztbe a magyar fél a közös kezdeményezéseknek, ami egyrészt jelzi Orbán szimpátiáját az agresszor irányában, másrészt jó alkupozíciót teremt számára a pénzügyi alapok lehívása körüli vitákban. Most például azt a forgatókönyvet valószínűsítik nemzetközi elemzők, mely szerint a pénzügyminiszterek jövő kedden rábólinthatnak a 2300 milliárd forintos támogatási programra. Ám ez csak abban az esetben történhet meg, ha Magyarország eláll az Ukrajna megsegítését szolgáló 18 milliárd eurós közös hitelfelvételre, és a globális minimumadóra vonatkozó megállapodás vétójától.

Persze ez a fajta alkudozás sok magyar polgárnak nem tetszik, hiszen Orbán ismét kihúzhatja a fejét egy olyan hurokból, amit korábban elég erősen meghúztak már a nyakán. Kétségtelen tény, hogy ezek az engedmények sokkal fontosabbak az EU számára, mint Orbánnak, ezért a végeredmény az lehet, hogy a magyar kormányfő ismét lóvá teszi az EU bürokratáit. Ez a lépés nehéz helyzetbe hozná a magyar ellenzéket is, amely a források zárolásáért személyesen Orbán Viktort tették felelőssé, így próbálva kicsit rombolni a kormányfő nimbuszát saját szavazótáborán belül.

Fotó: hvg.hu

Bárhogy is alakul, a recept már adott arra, hogyan lehet sarokba szorítani a magyar miniszterelnököt, ám ilyen kedvező alkalom talán soha máskor nem lesz arra, hogy valódi engedményekre kényszerítsék Orbánt. Az is tény viszont, hogy egy felülről, precízen kiépített kleptokrata rendszert épp olyan nehéz törvényekkel megbontani, mint például Putyin Oroszországában megerősíteni a demokratikus intézményrendszereket külső nyomás hatására. Az olyan autokráciák, mint Orbáné vagy Putyiné soha nem fújnak visszavonulót, legfeljebb szép díszletek mögé rejtik a valódi működési mechanizmusukat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy virágot hoz az ellenséged, még ne bízz benne, mert a csokorban egy kés lapulhat.”

Mintha lassan kezdenék áthangolni a magyar diplomácia hangnemét az orosz-ukrán háború kapcsán. Ennek legegyértelműbb jele Novák Katalin kijevi látogatása, és az ott tett kijelentései. A köztársasági elnök vizitjével szinte egyszerre jelentettek be egy nagy összegű magyar pénzügyi támogatást Ukrajna számára, ráadásul lecserélték hazánk ottani nagykövetét is. Orbán Viktor persze nem fordított teljesen hátat Vlagyimir Putyinnak, de az érdekei most azt diktálják, hogy gesztusokat tegyen Ukrajna irányába.

Fotó: korona.ro

Nehéz megmondani, mi indította el a magyar diplomácia közeledését a kijevi vezetés felé, de valószínűleg a V4 országok vezetőinek csütörtöki találkozója nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország gesztusokat tegyen Ukrajna felé. Sok információ nem szivárgott ki a szlovák, lengyel, cseh és magyar miniszterelnökök megbeszéléseiről, az viszont egyértelmű, hogy alaposan megszorongatták Orbán Viktort egykori szövetségesei.

Nem pusztán az Orbán nyakában a minap feltűnő nagy-magyarországos sál miatt fenték a fogukat a kormányfőre a visegrádi országok vezetői, hanem azért is, mert rendszeresen akadályozta az Oroszország ellen hozott szankciók elfogadását az EU-s intézményekben. Orbán eddig úgy használta a szankciók bírálatát és bojkottját, mint olyan kényszerítő eszközt, melynek segítségével kiharcolhatja a Brüsszel által befagyasztott uniós pénzek felszabadítását, de inkább azt érte el, hogy elmélyült az ellentét Magyarország és az EU-s országok többsége között.

Különösen fájdalmas ez a fejlemény a visegrádi országok esetében, hiszen ezek a közép-európai kormányok igen hatékonyan léptek fel egymás érdekeiért mindaddig, amíg ki nem tört idén februárban az orosz-ukrán háború. Míg a szlovák, lengyel és cseh diplomácia teljes támogatásáról biztosította Ukrajnát az agresszorral szemben, addig Magyarország olykor nyíltan, olykor pedig közvetve az orosz érdekek szolgálatába állt, így lényegében szétesett a V4-ek szövetsége. Orbán Viktor a háború kilenc hónapja alatt egyszer sem nevezte agresszornak Vlagyimir Putyint, és úgy kezdeményezett békét a két fél között, hogy nem tette egyértelművé, ez csak az orosz csapatok Ukrajnából történő kivonulása esetén képzelhető el.

Eddig nem volt egyértelmű Orbán Viktor számára, hogy kevesebb haszna van Putyin támogatásából, mint amennyi kára származik belőle?

Közben viszont egyre égetőbb kérdés lett Magyarország számára a jogállami problémák miatt blokkolt uniós forrásokhoz való hozzáférés. Ugyanakkor Magyarország zsarolásra épülő szankciós magatartása nem érte el a célját. Valószínűleg mostanra érett meg a helyzet arra, hogy a szlovák, lengyel és cseh vezetők Orbán értésére adják, az Oroszországot támogató kormánya nem igazán számíthat a brüsszeli bürokraták jóindulatára a jogállamiság helyzetének magyarországi megítélésében.

Persze, ez túl egyszerű annak, hogy az Orbán dublőrjének számító köztársasági elnök éppen most ült fel a kijevi vonatra, és találkozott Volodomir Zelenszkij ukrán elnökkel. Az viszont tény, hogy nem hozott sokat a magyar kormány konyhájára az eddigi különutas politika. El lehetett terelni a figyelmet a belpolitikai problémákról, hibáztatni lehetett a szankciókat a magas inflációért és a forint gyengüléséért, de az oroszok részéről azon kívül, hogy nem zárták el a Barátság kőolajvezetéket és nem állították le a gázszállításokat, nem sok jele volt a hálának.

Nyilván nem a Fidesz stílusának megfelelő reakció erre a helyzetre, hogy a kormány beismeri a tévedését, ám a diplomáciai nyitás Ukrajna felé elég egyértelművé teszi, hogy a visegrádi országok nyomást gyakoroltak Orbánra, és valószínűleg megígérték neki, segítenek majd neki hozzáférni a brüsszeli pénzekhez. Felmerül azonban egy fogas kérdés ebben a helyzetben: Eddig nem volt egyértelmű Orbán Viktor számára, hogy kevesebb haszna van Putyin támogatásából, mint amennyi kára származik belőle?

Fotó: rtl.hu

Nem először téved a magyar kormányfő a világpolitikai folyamatok megítélésében, hiszen például Donald Trump vagy Jair Bolsonaro szövetségesének lenni sem igazán kifizetődő magatartás napjainkban, de ő sokszor a személyes szimpátiát és a világnézeti hasonlóságokat előrébb helyezi a praktikus megfontolásoknál. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy Zelenszkij elnök sem lett a szíve csücske, és szívesebben ücsörögne Putyin hatalmas asztala végén, minthogy Novák Katalinnal kimondassa, hogy Oroszország az agresszor ebben a háborúban, ám a szükség most nagy úr. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Soha nem fogja elengedni az adósságodat az az uzsorás, akinek a hátába lövöd a nyiladat, mert a rokonai úgyis be fogják hajtani a pénzt.”

A csütörtöki pedagógus élőlánc egyik résztvevője Hódmezővásárhelyen azt mondta, hogy a kormány úgy tesz, mintha az oktatás problémája nem létezne, sőt a miniszterelnök egyértelművé tette, hogy a foci vébé jobban érdekli, mint a tanárok demonstrációja. Orbán Viktor szokása szerint a futball nagy világeseményei idején nemcsak elutazik a meccsek helyszíneire, de erre az időre némileg el is veszíti az érdeklődését a hazai politikai események iránt, így valamivel csendesebb hetekre készülhetünk a belpolitikában.

Fotó: 168ora.hu

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) vendégként részt vesz Orbán Viktor miniszterelnök a vasárnap kezdődő katari világbajnokságon. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a magyar kormányfő már az 1998-as franciaországi vébén is ott virított a díszpáholyban. A focibolond Orbánt az sem zavarja különösebben, hogy a katari világbajnokság már akkor is sötét árnyékot vetett a világ labdarúgására, amikor még csak megkapta a rendezés jogát a kicsi, ám annál gazdagabb arab ország. A korrupció, az emberi és munkavállalói jogok megsértése, a szabad véleménynyilvánítás és a sajtó munkájának korlátozása mind olyan dolgok, melyek még csak meg sem érintik a magyar miniszterelnököt.

A kormányfő a közösségi médiában is egyértelművé tette, hogy most legfőbb hobbijára, a futballra fog összpontosítani néhány hétig. Bár Szerbia nem tartozik az esélyes csapatok közé, Orbán szerint mégis déli szomszédunk nyeri a vébét. Ez a jóslat kevésbé szól a realitásokról, mint inkább a politikai szimpátiától. Szerbia kormánya maradt ugyanis lényegében az egyetlen, amellyel a szomszédos országok közül baráti, sőt bizalmas viszonyt ápol Orbán Viktor. Ha már a magyar csapat a fociba ölt százmilliárdok ellenére sem jutott ki a focivilág legnagyobb versengésére, legalább annak az Alekszander Vucicnak tesz gesztust, aki mindig szívesen látja Belgrádban, ha kedvük támad szidni az EU-t, vagy egy jó ízűt akarnak migránsozni.

Orbán tehát most beletemetkezik a katari torna eseményeibe, ezért most valószínűleg kevesebbet fog migránsozni, sorosozni, brüsszelezni és szankciózni. És természetesen még az eddiginél is kevésbé érinti meg majd a magyar közoktatás helyzete. Pedig a gond óriási, hiszen, ha csak a pedagógus szakma elöregedését vesszük alapul, néhány éven belül a katedrákon a tanárok helyét átvehetik a képesítés nélküliek, a gondnokok, esetleg az iskolaőrök. Már nem csak a pedagógusok küldik a vészjelzéseket, de a diákok és a szülők is, ám a Pintér Sándor alá besöpört közoktatás esetében továbbra is az időhúzás a kormány taktikája.

Orbántól senki sem vár szolidaritást, hiszen megszoktuk már, hogy az őt kevésbé érdeklő problémákat a lehető legalacsonyabb szintre utalja a saját kormányán belül, de az vérlázító, hogy a demonstrációk sokasága ellenére sem hajlandó érdemben megszólalni a magyar közoktatás helyzetéről.

Bár a jövőnk a tét, hiszen az óvodától a felsőoktatásig húzódó oktató, nevelő munka színvonala alapjaiban határozza meg Magyarország versenyképességét, nem tartunk attól, hogy Orbán Viktor fejében nyugtalanító gondolatok forognának a nyitó mérkőzés alatt. Bár valószínűleg most nem fog szotyihéjat köpködni maga elé, mint a házi stadionjában teszi a Felcsút meccsei alatt, a labdát kergető afrikai, európai vagy dél-amerikai focisták teljesítménye sokkal inkább érdekli majd a következő hetekben, mint az, hogy kik fogják tanítani a kémiát vagy a fizikát két év múlva a magyar iskolákban.

A felelős kormányzásról sokszor papoló miniszterelnököt olyannyira nem érdekli, hogyan küzd meg az ország az energiaválsággal, hogy egy általános iskolai szintet is nehezen megütő nemzeti konzultációval elintézettnek véli a dolgot. Számára valószínűleg fontosabb kérdés az, hogy melyik ország válogatottja emelheti magasba a győztesnek járó kupát, mint az, miként vészelik át a telet a kis- és középvállalkozások és a pénzügyi tartalékok nélkül kiszolgáltatott helyzetbe került magyar háztartások. Orbántól senki sem vár szolidaritást, hiszen megszoktuk már, hogy az őt kevésbé érdeklő problémákat a lehető legalacsonyabb szintre utalja a saját kormányán belül, de az vérlázító, hogy a demonstrációk sokasága ellenére sem hajlandó érdemben megszólalni a magyar közoktatás helyzetéről.

       Fotó: rtl.hu

Tudjuk, hogy a Fidesz folyamatosan méri saját táborának véleményét a legfontosabb ügyekről, és nyilván észrevették már azt, hogy a kormánypárti szavazók jelentős része is gyalázatnak tartja azt, amit a pedagógusokkal művel a kormány. Orbán azonban még élezi egy kicsit a helyzetet, mert ha jönnek a hideg napok, majd elmegy a kedvük a tanároknak, a diákoknak és a szülőknek is attól, hogy élő lánccal tiltakozzanak a kormány cinizmusa ellen. Ő addig is jó melegben lesz, mert Katarban télen sem kell fűteni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak a sápadtarcúak olyan bolondok, hogy a nyári melegben is nadrágban és zubbonyban indulnak harcolni.”

Ha egyszer évek múlva már nem Orbán Viktor vezeti Magyarország kormányát, és esetleg egy szőke, kék szemű, nyurga miniszterelnökünk lesz, furcsán fog mutatni a Türk Államok Szervezetének csoportképén. Most az alacsony, köpcös, barna hajú miniszterelnökünk van, aki elég jól el tud vegyülni az úgynevezett türk államok vezetői között, akik külsőre sokban hasonlítanak Orbán Viktorra, persze, ha nem számítjuk a jellegzetes ázsiai vonásaikat. Ennek ellenére mégis kakukktojásnak számít a magyar kormányfő a türkök között, hiszen rajta kívül mindegyikük muszlim államot vezet, és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban is külön utakon jár.

Fotó: hirstart.hu

Orbán Viktor nem rejti véka alá, hogy Keletre mindig szívesebben utazik, mint Nyugatra. Láthatóan élvezi a pompás külsőségeket, akár Moszkvába, akár Pekingbe, akár Szamarkandba visz az útja. Az sem mellékes körülmény, hogy hasonló hatalomfelfogással találkozik ezekben az országokban, mint amilyeneket ő maga vall. Orbán a hatalomgyakorlást kemény, férfias dolognak tartja, amelyben az elvek rendre kiszolgálják az érdekeket, így a közép-ázsiai posztszovjet államok vezetőivel igen jól megértik egymást.

Garantált volt tehát a jó hangulat az üzbegisztáni Szamarkandban is, igaz a hangzatos nyilatkozatokon kívül nem sok konkrétum szivárgott ki a megbeszélésekről. Főként azt lenne érdemes megtudni, hogy az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban milyen vélemények hangoztak el, ugyanis a Türk Államok Szervezetének öt állandó tagja (Magyarország megfigyelői státusszal rendelkezik) korábban az orosz agresszió beszüntetését szorgalmazta. Bár ezek az országok Törökország kivételével jobbára Oroszország szövetségesei, ezúttal egyértelművé tették, hogy nem támogatják a volt szovjet tagköztársaságok határainak átszabását, még ha azt a nagy testvér, Putyin is kezdeményezi.

Jó okuk van erre a türköknek, hiszen jelentős orosz kisebbség él a területükön, és főként Kazahsztán aggódik az orosz geopolitikai stratégia megváltozása miatt. Putyin ugyanis elég nyíltan utalgat rá az ukrajnai invázió megindítása óta, hogy az egykori Szovjetunió határain belül vagy közvetlen vagy közvetett befolyást kíván szerezni. Ez a fajta revizionizmus nem tetszik Törökországnak sem, hiszen a Szovjetunió szétesésével komoly befolyást szerezhetett a közép-ázsiai tértségben, így ha Putyin Ukrajnában sikereket ért volna el, könnyen növelhette volna a nyomást türk szövetségesein is. Erdogan elnök ezért is szorgalmazza, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki a megszállt területekről, sőt a korábban elcsatolt Krím-félszigetet adják vissza az ukránoknak.

Gyanítható, hogy a tárgyalásokon ez a két felfogás ütközött egymással, de a hivatalos kommünikékből ez nem olvasható ki.

A hivatalos nyilatkozatok szerint az állandó türkök és a megfigyelő Orbán is a mielőbbi békét kezdeményezték az orosz-ukrán konfliktusban. Az ördög viszont a részletekben van, amit a magyar kormány előszeretettel el szokott maszatolni ebben a kérdésben (is). A békét ugyanis úgy is lehet követelni, hogy az agresszor kapja meg azt, amiért kirobbantotta a háborút, vagy úgy is, hogy vonuljon vissza a háború előtti határokig, és adjon garanciát a megtámadott félnek arra, hogy nem lesznek területi követelései a jövőben.

Orbán soha nem tette egyértelművé, melyik békefelfogást vallja, de gyanítható, hogy ukrán területi engedményeket ért a megegyezés feltételei alatt. A törökök, üzbégek, kirgizek, azeriek és kazahok viszont a saját érdekükben a teljes kivonulást, kvázi az orosz vereség elismerését szorgalmazzák, így ugyanis enyhülne az a nyomás rajtuk, amit Putyin folyamatos fenyegetése jelent. Gyanítható, hogy a tárgyalásokon ez a két felfogás ütközött egymással, de a hivatalos kommünikékből ez nem olvasható ki.

Fotó: azonnali.hu

Bizonyára Orbán sem szorgalmazta különösen ezt a témát, mert egyrészt kisebbségben volt a véleményével, másrészt most, hogy az oroszok nyílt támogatása miatt összerúgta a port mind az EU-val, mind a V4 országokkal, különösen felértékelődött számára a türkök közössége. Azért a zárt ajtók mögött bizonyára emlékeztették Orbán Viktort arra, hogy amennyiben nőne a térségben az orosz befolyás, az nem kecsegtetne túl sok jóval Magyarország számára sem. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha engeded kitörni a vad lovat a karámból, a betört hátasok is vérszemet kapnak.”