Nehéz lesz kommunikációs trükkökkel elfedni a tényeket, mert a magyarok immár a saját bőrükön érzik az Orbán-kormány elhibázott gazdaságpolitikájának következményeit. A brutálisan felpörgő infláció és a látványosan hanyatló kiskereskedelmi forgalom csak a felszín, a problémák ugyanis mélyebben rejlenek, ráadásul néhány évvel korábbi kormányzati döntések levét isszuk. Az állam finanszírozása egyre nehezebb lesz, hiszen a magas hitelkamatokat ki kell gazdálkodni, ráadásul az EU-s források is elapadtak.

Fotó: vg.hu

Ha már Matolcsy György is úgy gondolja, hogy a magyar gazdaságpolitika rossz irányt vett néhány évvel ezelőtt, akkor olyan kormánykritikus közgazdász, mint a volt jegybankelnök Surányi György sem gondolhatja másként. Nem mintha a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi és korábbi vezetője olyan sok mindenben egyetértett volna az utóbbi évtizedekben, de most mindketten vadul kongatják a vészharangot. Ami közös az érvelésükben, hogy a legutóbbi választások előtti önfeledt kormányzati pénzszórás olyan lökést adott az inflációnak, hogy meg sem állt 25 százalékig, sőt még most is kicsit e felett van a pénz romlása.

Surányi egy minapi konferencián felvázolta, mi vezetett odáig, hogy a magyar reálkeresetek jelentős hányada elinflálódott az utóbbi egy év alatt. Szerinte a magyar gazdaság 2016-2017-ben lépett egyensúlyromboló pályára, hogy a kormány fel tudja pörgetni a gazdasági növekedést. 2017 elején még 0 százalék körül volt az infláció, innen gyorsult évente 1-1,5 százalékkal. 2020 elejére, tehát közvetlenül a COVID-válság előtt már 5 százalék közelében volt. Majd 2022 februárjában, tehát a háború kitörése és a szankciók bevezetése előtt már 8,5 százaléknál járt.

Az oroszok ukrajnai inváziója persze rásegített a pénzromlásra, ám a kormánynak az a kommunikációja, hogy minden bajért a háború és a szankciós politika tehetős felelőssé, erősen félrevezető. A magyar gazdaságpolitika ugyanis két fő elemet tartott szem előtt, amikor kialakította vízióját az ország jövőjéről. Egyrészt ragaszkodott az olyan posztszocialista, paternalista intézkedésekhez, mint a rezsicsökkentés és az árstopok, másrészt rengeteg pénzt öntött a gazdaságba, és különböző csatornákon keresztül ösztönözte a lakossági fogyasztást. Előbbi az infláció mesterséges letörését szolgálta, második viszont felpörgette azt.

Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Nem csoda hát, ha a szorult helyzet ellenére sem hajlandó a kormány lemondani a rezsicsökkentés politikai hasznáról, ugyanakkor úgy elszabadultak az üzemanyag- és élelmiszerárak, hogy a drágulással képtelenek lépést tartani az átlagkeresetek. A forint további gyengülésének megakadályozása érdekében az MNB magasan tartja a jegybanki alapkamatot, a bankközi hitelezés haszna pedig annyira nagy, hogy hirtelen rendkívül keresett lett a forint a nemzetközi piacokon is. Surányi azonban arra figyelmeztet, hogy a kamatterhek egy év alatt megduplázódtak, így jelentős terhet jelentenek ezek kigazdálkodása az államháztartásnak.

Az Orbán-kormány amellett, hogy a problémákat folyamatosan a háború nyakába varja, a visszatartott uniós forrásokért is az ellenzéket és az EU-t hibáztatja. Pedig csak a magyar kormányon múlik, hajlandó visszaépíteni legalább valamennyire azt a liberális demokráciát, amely egyébként garancia lenne egy megfontolt és kiegyensúlyozott gazdaságpolitikára is. A magyar modell ugyanis egyre jobban hasonlít a törökre, ahol az állam legfelsőbb vezetői a szakmai megfontolásokat háttérbe szorítva rövid távú politikai érdekeik szerint alakították a gazdasági folyamatokat. Meg is lett az eredménye, hiszen Törökországban 70 százalék közelébe kúszott tavaly év végén.

Talán ilyen szintű pénzromlással nem kell számolnunk Magyarországon, ám az biztos, hogy megszorítások nélkül nem lehet egyszerre visszaszorítani az inflációt, javítani a termelés hatékonyságát, növelni a kiskereskedelmi forgalmat, és egyben tűrhető szinten tartani a forint árfolyamát. Valahol mindenképpen bele kell nyúlni a rendszerbe, hiszen hosszú távon fenntarthatatlan állapot, hogy a drágulás tempójától egyre inkább leszakadnak a fizetések. Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Fotó: mfor.hu

Jól látszik az is, hogy a kormány a valódi megoldások kidolgozása helyett inkább kommunikációs stratégiákban látja saját maga számára a megoldást. Lényegében már mindenki bűnös azért, mert nehéz helyzetbe került a gazdaság, de a kormány semmiképpen nem tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Nagy szerencséje Orbán Viktornak, hogy a magyarok jelentős része inkább haragszik az ukránokra, a boltosokra vagy az EU-ra, mint rá, pedig a kialakult helyzetért legfőképpen a miniszterelnök és kormánya felel. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha leetted magad csokifagyival, ne fogd rá a galambokra, hogy ők piszkították össze a pólódat!”

A Fidesz vezető politikusai már célozgatnak rá, de ki még nem mondták, hogy az uniós források az idén biztosan nem lesznek elérhetők a kormány számára. Még azokban a viszonylag könnyen teljesíthető kérésekben sem sikerült egyezségre jutni az EU illetékeseivel, melyek az alapítványokba kiszervezett egyetemek kuratóriumaira vonatkoznak, nemhogy ennél lényegesebb kérdésekben jutottak volna kompromisszumra. A tét nem kisebb, minthogy külső nyomásra megteszi-e az Orbán-kormány az első lépéseket az autokrata rendszer lebontása felé, vagy ragaszkodik az illiberális berendezkedéshez, így viszont elveszíti azokat a forrásokat, melyek fontosak lennének a NER oligarchái további gazdagodásához.

Fotó: 24.hu

A napokban Navracsics Tibor és Gulyás Gergely is burkoltan beismerte, hogy elég messze még a megegyezés a kormány és az Európai Unió között a helyreállítási alap és a kohéziós források ügyében. Az EU ugyanis komoly feltételeket szabott a magyar fél számára ahhoz, hogy hozzáférhetővé tegye azokat a százmilliárdokat, melyek jelentős részét a többi tagország már le is hívta, sőt, el is költötte. Minden hónap késlekedés komoly problémát okoz Magyarország számára nem csak azért, mert ezekkel a forrásokkal számolt a költségvetés, hanem azért is, mert a kormányhoz kötődő oligarchák pénzelése nagyban függ ezektől a pénzügyi alapoktól.

Az EU pont ez utóbbi okok miatt jegeli közel egy éve ezeket a forrásokat, ugyanis az Orbán-adminisztráció az elmúlt 13 évben egyértelművé tette, hogy nem jó gazdája az uniós adófizetők által összedobott támogatási forrásoknak. A korrupció kézzel fogható ugyanis, és ezt csak egy olyan átfogó jogi szabályozással lehetne megváltoztatni, amit láthatóan vonakodva akar megalkotni a magyar fél. A magyar jogállamisággal rengeteg a probléma, és ha az EU nem kap garanciákat arra, hogy ez megváltozik a közeljövőben, az ingyen pénz úgy köddé válik, mintha soha nem lett volna.

A mindig oly magabiztos kormánypárti politikusok most azért maszatolnak látványosan ebben az ügyben, mert saját szavazóik sem szívesen hallanák, hogy az autokratikus rendszer védelme érdekében a Fidesz hajlandó feláldozni azt a rengeteg pénzt, ami fontos lenne az ország gazdasági felzárkózása érdekében. A kormányhoz húzó magyar polgároknak ugyanis éppen az imponált az utóbbi évek orbáni pávatáncában, hogy egyszerre lehetett keménykedni az EU-val, és szórni az onnan érkező milliárdokat. Ennek a világnak befellegzett, valami mást kell kitalálnia Orbán Viktor kormányának.

Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Az egyetemi kuratóriumok ügye annak ellenére egy fontos eleme ennek a vitának, hogy látszólag elég lényegtelen kérdésekről folyik a diskurzus. Sok magyar választópolgár ugyanis nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy kormánypárti politikusok, miniszterek, államtitkárok, és a hozzájuk közel álló üzletemberek beülnek olyan testületekbe, melyek felsőfokú oktatási intézményeket felügyelnek. Még akkor sem veri ki a biztosítékot sokaknál ez a gyakorlat, ha az amúgy is jól eleresztett káderek milliós tiszteletdíjakat vesznek fel havonta azért, hogy néha összeülnek néhány órára, és igazán érdemi döntéseket ilyenkor sem hoznak.

Itt azonban nem pusztán az egyetemi autonómia látványos lerombolásáról van szó, és nem csak olyan kiadásról, ami teljesen értelmetlen és felesleges egy amúgy is anyagi gondokkal küzdő területen, hanem arról is, hogy az egyetemek környékén megjelennek olyan gazdasági szereplők, akik zsíros falatokat szakíthatnak le egy-egy projektből. Sokan gondolják azt, hogy a felsőoktatásban nem forog annyi pénz, hogy ez felkeltené a kormánypárti oligarchák érdeklődését, pedig már hallani olyan híreket, hogy az Orbán család prominensei elkezdtek sertepertélni néhány egyetem körül.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere híres arról, hogy előszeretettel egyesíti a pragmatikus és ideológiai céljait, így egyetlen csapással akár két legyet is lecsaphatnak. Az egyetemek esetében például közvetlen irányítás alá vonhatják a kormány hatalmára nézve legveszélyesebbnek tartott fiatal felnőttek legöntudatosabb rétegét, ugyanakkor az intézmények költségvetését is megcsapolhatják, ha a kuratóriumokban a saját embereik ülnek. Ezt a veszélyt ismerte fel az EU, amikor kizárta a „modellváltáson átesett” felsőoktatási intézményeket a nemzetközi oktatási és tudományos együttműködésből.

Az a módszer pedig, ahogy próbál ügyeskedve kibújni a kötelezettségek alól a kormány, sok mindent elárul arról, mennyire nem füllik a foga a kormánynak ahhoz, hogy akár csak egy kis lépést is tegyen az évek alatt kiépített és megszilárdított autokrata, korrupt rendszer lebontása irányába. Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Fotó:nepszava.hu

Amennyiben mégis megszületne ebben a témában a kompromisszum, jönnének olyan területek, amelyeken a kormányról tényleg nehéz elképzelni, hogy engedményeket tegyen. Ilyen például a társadalmi egyeztetések kérdése, illetve a közszolgálatinak csúfolt média függetlenségének helyreállítása. A pénzért demokráciát üzlet tehát most egy olyan szűk folyosóba szorult, ahonnan nehéz lesz bármelyik irányba elindulni. A magyar polgárok egy jelentős része most mégis úgy gondolja, ha a pénzmegvonás szorítja sarokba az Orbán-kormányt, akkor elfogadja ezt a helyzetet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha el kell bukni a csatában, akkor legalább olyanokkal együtt bukjunk el, akiket nem kedvelünk.”

Kevés humoros elemet lehet találni a magyar politikában, és ha olykor van is min mosolyogni, azt leginkább kínunkban tesszük. Ma már az ellenzékből is hiányzik a humor, a kormánypárt viszont már évek óta kínosan ügyel rá, hogy egy pillanatra se lazítson komor stílusán. Pedig lehetne más is a politika, ha nem is úgy, ahogy az LMP érti. Ha például legalább április első napján megengednének a Fidesz politikusai maguknak egy-egy könnyedebb megjegyzést, talán lehetne enyhíteni azon a görcsösségen, ami a kormánypárti politikusokat jellemzi.

Fotó: 24.hu

Lassan kezdjük elfelejteni, hogy a politikusok is emberek, pedig számukra is adott a lehetőség, hogy megmutassanak valami valódi énjükből. A magyar politika ugyanis már évek óta olyan, mintha beszélő robotok küzdenének egymással egy arénában, amit országgyűlésnek hívnak. Pedig ez a tér alkalmas lenne arra, hogy megvillantsák egyéni képességeiket, többek között a humorérzéküket. Most viszont az az ember érzése, hogy ha van is affinitásuk a képviselőknek a vicces beszólásokhoz, azt azonnal kivetik magukból, amikor a parlament épületébe lépnek.

Nem volt ez mindig így, hiszen korábban olykor röpködtek a poénok a tisztelt házban, és már csak ezért is érdemes volt nézni a parlamenti közvetítéseket. A korábbi Fidesz frakciók tagjai is kivették a részüket a viccelődésből, ám időközben a régi képviselők is elfelejtették, milyen jó hatással van az emberekre a humor, másrészt olyanok kerültek be a felduzzasztott képviselőcsoportba, akik hírből sem ismerik a tréfát. Manapság a kormánypárti politikusok humora abban merül ki, hogy egymás fülébe suttogva nevetgélnek, amikor egy ellenzéki felszólalást hallgatnak.

Legutóbb például annak a négy fős küldöttségnek a tagjai csináltak magából komplett idiótát, akik meghívó és felhatalmazás nélkül zarándokoltak el Finnországba és Svédországba, hogy a két ország NATO csatlakozásáról tárgyaljanak.

Nem csoda, hogy eljutottunk a poénok nélküli politizálás korszakába, hiszen a Fidesz az utóbbi 13 évben egy olyan harcias kommunikációt honosított meg a közéletben, amely a létező és kitalált ellenségek elleni folyamatos küzdelem köré von egy komor aurát. A kormánypárti politikusok homlokukat ráncolva magyarázzák a mind a parlamenti padsorokban, mind a sajtótájékoztatókon, mind a közösségi médiában, mit kell gondolni a világról, és éppen kiket kell utálni a sok ellenünk fenekedő csoportosulás közül. Nem csoda, ha lassan 10 millió komor ember országa leszünk.

Kiveszett a politikából a könnyedség, a humor, sőt még az összekacsintás is. Olybá tűnik, hogy az épülő orbáni autokrácia épp úgy nem tűri meg a viccelődést, mint a Rákosi-éra, Mao Kínája vagy Putyin Oroszországa. Vannak persze humoristák, stand up-osok, viccfaragók, akik olykor rárúgják az ajtót a komolykodó politikusokra, de magából a közéletből teljesen kiölték azt a könnyedséget, amit a poénok biztosítanak egy-egy nehéz szituációban is.

Persze, azért akaratuktól függetlenül is olykor nevetnünk kell a kormánypárti politikusok produkcióin. És itt nem csupán a kínos nevetésre kell gondolni, hanem olyan groteszk helyzetekre, mint amilyenekbe a Fidesz politikusai sodorják magukat néha. Legutóbb például annak a négy fős küldöttségnek a tagjai csináltak magából komplett idiótát, akik meghívó és felhatalmazás nélkül zarándokoltak el Finnországba és Svédországba, hogy a két ország NATO csatlakozásáról tárgyaljanak.

Fotó: civilhetes.hu

Más kérdés, hogy mit gondolnak rólunk az olyan országokban, melyekben ugyan a demokrácia szabályait komolyan veszik, ám olykor egy kis humorral oldják fel az ellentmondások miatt keletkezett feszültségeket. Érdemes lenne tanulni tőlük, mert valószínűleg ezekben az országokban a családi ebédek alatt nem kerülik a politikai témákat, nehogy a vita tönkre tegye a meghitt összejöveteleket. Ha pedig olykor tényleg vitáznak közéleti témákról, akkor néhány fricskával vagy vicces megjegyzéssel feloldják az ellentéteket. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „A bölényhús is ízletesebb, ha a családi ebéd alatt mindenki kerüli a politikai témákat.”

Mint oly sokszor, most is alternatív valóság építésével hidalja át azt a problémát a kormány, hogy az ígéretei köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal. Arra használják Navracsics Tibor területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős tárca nélküli minisztert, hogy időről időre megnyugtassa a magyar polgárokat: már nem kell sokat aludnunk ahhoz, hogy megérkezzenek a várva várt uniós pénzek. Közben az idő halad, a szekér meg nemhogy haladna, de bele is ragadt a rögvalóságba. A demokratikus jogállamért pénzt csereüzlet ugyanis nagyon nem akar összejönni.

Fotó: index.hu

Ahol olyan alaposan leépítették a jogállami rendszert, mint Magyarországon, nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a politikai hatalom, amely ezt a rombolást véghezvitte, most fogja magát, és uniós pénzekért cserébe feladja mindazt, amit eddig kialakított saját maga számára. A hatalmi ágak ellehetetlenítése ugyanis azért történt meg az utóbbi 13 évben, mert Orbán Viktor úgy döntött, ezzel sokkal nagyobb teret nyit saját elképzelései számára, így lényegében mára ő és pártja uralja az élet minden területét az országban.

Az, hogy ez a szemlélet teljesen idegen az Európai Unió tagországaiban működő polgári demokráciák felfogásától, nem igazán zavarta a miniszterelnököt, hiszen ügyes lavírozással sokáig el tudta hitetni az EU-val, hogy a jogállam alapelvei sértetlenek maradtak Magyarországon, és akik mást mondanak, csak irigykednek a Fideszre, amely egymaga irányítja az országot, ráadásul kétharmados felhatalmazással. Elég sokáig tartott, mire az uniós intézmények vezetői rájöttek, hogy Orbán a bolondját járatja velük. Ami ugyanis nálunk történt, az egyszerűen egy autokrácia szisztematikus felépítése volt.

Bár késlekedett az EU a valódi válaszlépések meghozatalával, most már nagyon úgy tűnik, hogy teljesen képben vannak a magyar viszonyokat illetően. Eltartott néhány évig, amíg sikerült azt az intézményi, jogi hátteret kialakítani, melynek segítségével sakkban tarthatják a magyar kormányt, de ez a mechanizmus most már legalább életképes, és valószínűleg hatékony is. Ami most a helyreállítási és a kohéziós pénzekkel történik (illetve nem történik), jól mutatja, hogy hosszú évek egy helyben topogása után a brüsszeli bürokraták kitapintották az Orbán-rezsim gyenge pontját. Ez pedig nem más, mint a pénz.

Ezzel kockára tennék a következő időszakok választásait, így többek között akár a 2024-es önkormányzati és uniós voksoláson is éreznék ennek hatását.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerét ugyanis főként azok az uniós források működtették, melyek a csatlakozásunktól kezdve szinte folyamatosan érkeztek. Most, hogy elapadni látszanak ezek a források, két út áll a kormány előtt. Vagy megteszi azokat a lépéseket, melyek a jogállamiságot hivatottak visszaépíteni Magyarországon, vagy lemondanak az ingyen pénzről, és máshonnan igyekeznek előteremteni a NER működtetéséhez oly fontos összegeket. Hogy ez utóbbit konkretizáljuk, ez lényegében hitelfelvételt, illetve olyan beruházások bevonását jelentené, melyek hosszú távon finanszírozhatnák a kormány és a hozzá kötődő oligarchák vállalkozásainak működését.

Nyilván az ország jövője szempontjából az első megoldás lenne üdvözítő, hiszen ez fellendítené a most eléggé szenvedő gazdaságot, ugyanakkor nem kéne azzal számolnia, hogy a drága hitelek kamatai beszűkítik a következő kormányok pénzügyi mozgásterét. De ezzel komoly kompromisszumokra kényszerülne a kormány, hiszen garantálnia kéne a bíróságok függetlenségét, egyeztetnie kéne társadalmi és szakmai szervezetekkel, mielőtt meghoznának fontos törvényeket, illetve vissza kéne állítania a sajtószabadságot, különös tekintettel a közszolgálati televízió és rádió tevékenységére, ugyanis ezek az utóbbi években harsányabban nyomják a kormánypropagandát, mint a Fidesz által pénzelt médiabirodalom, a KESMA.

A dilemma tehát a következő: A kormány vagy belemegy olyan fontos törvénymódosításokba, melyek garantálják, hogy Magyarország elindul a plurális demokrácia visszaépítésének útján, vagy húzza az időt, hátha közben olyan változások állnak be a világpolitikában, illetve az EU-n belül, melyek kedvezőek lesznek számára. Úgy tűnik, az utóbbi utat választotta Orbán Viktor. Az EU-ból való kilépés nem alternatíva egyelőre az Orbán-kormány számára, hiszen olyan méretű tőkekivonást eredményezne, amit nem bírna el az ország, ráadásul a külkereskedelmünk döntő hányada is uniós országokba irányul.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány szokásos sunnyogó üzemmódban próbálja túlélni a nehéz időket, hiszen egyrészt igyekszik kijátszani az elvárásokat, másrészt azzal kecsegteti választóit, hogy jól haladnak a tárgyalások az EU-val, és még az idén megnyílnak a pénzcsapok. Arról, hogy valójában hol tartanak az egyeztetések, elég keveset lehet tudni, de az biztos, hogy az uniós szervek elég eltökéltek ahhoz, hogy ne érjék be látszatintézkedésekkel. A helyzetet rontja a kormány részéről, hogy elfogyott irányában a bizalom, ezért az EU kőkemény garanciákhoz ragaszkodik minden egyes témakörben.

Az Orbán-kormány most valóban kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a pénzre égetően szüksége van, ugyanakkor nem akarja teljesen feladni eddigi politikáját. Ha például megígérik, hogy a közszolgálati médiumok a jövőben teret engednek az ellenzéknek is, és tartózkodnak a kormány elvárásainak szemérmetlen kiszolgálásától, akkor zavart kelthetnek saját választóikban, akik lényegében az innen szerzett információkkal nyugtatták a lelküket, hogy a világ legjobb és legigazságosabb rendszerét támogatják. Ezzel kockára tennék a következő időszakok választásait, így többek között akár a 2024-es önkormányzati és uniós voksoláson is éreznék ennek hatását.

Fotó: magyarhirlap.hu

Ingoványos terepen kell tehát közlekednie Orbán Viktornak, akit már amúgy is Putyin bábjának tartanak Európa legtöbb országában. Megoldott már nehéz helyzeteket, ám most olyan kiszolgáltatott szituációból kell tárgyalnia, ami komoly kihívást jelent számára is. A fideszes tábor abban bízik, hogy vezérük tudja, mit csinál, és ebben a helyzetben is képes lesz megtalálni a legjobb megoldást. Más kérdés, hogy nem igazán értik, miért kell a fél világgal háborúznunk, amikor Orbán Viktor köztudottan a béke pártján áll. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Elég törékeny lesz a béke akkor, ha a megállapodás utáni díszvacsorán a békegalambot szolgálják fel a küldöttségeknek.”

Felfoghatjuk a politikust, mint terméket? Természetesen igen, hiszen egy közéleti személyt is épp úgy el kell adni a közönségnek, mint egy mosóport vagy autót. Kérdés, hogy egy politikai közösséghez tartozó, esetleg az azt vezető személyt lehet-e külön utakon felépíteni, mint a pártját? Orbán Viktor esetében ez már nem kérdés, hiszen már egy éve azon ügyködnek a tanácsadói, marketingesei, hogy a miniszterelnök brandjét jól elkülönítsék a Fideszétől. Ez nem csak külsőségekben jelenik meg, hanem tartalmi elemekben is. A kormánypárt szavazói azonban még nem igazán látják a különbségeket, pedig ez a következetesen felépített stratégia kezdi megmutatni a jellegzetességeit.

Fotó: index.hu

Marketinges alapvetés, hogy a brandek harcolnak egymással, hogy minél több vásárlót, illetve szavazót vonzzanak magukhoz. Az Orbán Viktor külön brandjének kialakításáról hozott döntés első hallásra nem tűnt életszerűnek és praktikusnak, ám van benne logika, hogy a magyar politikai jövőt vesszük górcső alá. A saját márka kialakítása ugyanis azzal a haszonnal járhat, hogy a Fidesz brandje a miniszterelnök személyétől függetlenül építhető, ugyanakkor ez a két hívószó külön-külön is használható, egybefűzve pedig erősítheti a szavazótábort.

Azt kijelenthetjük, hogy Orbán brandépítése ugyan jóval rövidebb múltra tekint vissza, mint a Fideszé, ám máris erősebbnek tűnik ezen a területen, mint a párt. Ennek persze előzménye az, hogy Orbán Viktor több mint 30 éve meghatározó alakja a magyar politikának, így nem a nulláról kezdett saját márkája építésébe. Az is meghatározó tényező, hogy már régen népszerűbb, mint a pártja, vagyis nem ő függ a Fidesztől, hanem az függ tőle. Az önállósodásnak tehát nincs olyan kockázata, hogy elhidegül saját politikai környezetétől, hiszen kölcsönös függésben vannak egymástól, de ez a függés erősebb irányába, mint fordítva.

Az önállósodás tehát lényegében kiteljesíti azt a folyamatot, ami a '94-es választási vereség, illetve az azt követő válság kezelése után indult meg. Orbán ugyanis saját politikai közösségén belül mindenféle ellenállást felszámolt, és egyértelművé tette, hogy nem csak a Fideszt tekinti a sajátjának, hanem az egész magyar jobboldalt is. Aki ezt a felfogást nem volt képes tolerálni, az átigazolhatott másik pártba, vagy maradhatott, de a harmadik, negyedik vonalba száműzték a Fidesz hierarchiájában. A jelenlegi kormányfő tehát felépítette azt az imázst, ami csak nagyon kevés politikusnak sikerült: ő lett az alfája és omegája a saját politikai közösségének, vagyis elhitette a sajátjaival, hogy nélküle kudarcra vannak ítélve.

Ez a képesség persze arra is elegendő lehet, hogy a még mindig EU-barát magyar lakosságot az unió ellen fordítsa.

A brandépítésnek ez lehet az egyik ésszerű magyarázata, hiszen gondol arra, hogy a felszínen jelentkező egység ellenére a mélyben megindulhatnak a bomlási folyamatok saját pártján belül. Ha a Fidesz alsóbb szintjein már nem lehet takargatni a problémákat, a korrupciót, az elégedetlenséget, akkor ő ebből a kompromittált tömegből ki tud emelkedni a saját brandjének köszönhetően. Magyarul: el tudja hitetni, hogy a király jó, csak a tanácsadói megveszekedett gazemberek. Orbán tehát a politikai közeg uralása mellett ügyel arra is, hogy ne tudják belerángatni olyan ügyekbe, melyek ártanak a Fidesznek.

Van azonban a brandépítésnek más fontos küldetése is. Orbánnak ugyanis sokat segít az, hogy több mint 30 éve a magyar politikai élet meghatározó tagja, ám ezt a tényt ellene is fordíthatják, ha felidézik a korábbi szerepléseit, nyilatkozatait. Ő ugyanis liberális politikusként indult, centrista kereszténydemokrata lett, most pedig az európai és amerikai ultrakonzervativizmus üdvöskéje. Számára ezt az utóbbi szerepet kell erősítenie, hogy a korábbi megnyilatkozásai minél kevésbé kompromittálják. Orbán tehát a brandépítéssel korábbi önmagától is igyekszik eltávolodni, és azt a neokonzervatív, olykor kifejezetten a szélsőjobb felé kacsingató politikust igyekszik felépíteni, aki ennek az ideológiának a nemzetközi vezére is lehet.

Orbán ugyanakkor úgy érezheti, hogy személyes útmutatásaival jobban tudja instruálni saját szavazóit, mint a Fidesz kommunikációs gépezet, amely néha olyan lemezjátszóra emlékeztetnek, amelynek elakadt a tűje. Már csak a hátteret biztosítja pártja, ő pedig az előtérből lényegében kézi vezérléssel irányítja saját szavazóbázisát, így lényegében néhány hónap alatt is el tud érni olyan mélyreható ideológiai változásokat a kormányhoz és hozzá hű polgárok körében, mint például a korábban elutasított Vlagyimir Putyin személynek megszerettetése. Ez a képesség persze arra is elegendő lehet, hogy a még mindig EU-barát magyar lakosságot az unió ellen fordítsa.

Fotó: hvg.hu

Ezért is rendkívül veszélyes a magyar közéletre nézve az, hogy már nem ideológiák mentén, hanem egy közpénzből felépített politikai karakterhez való viszonyunk alapján hozzuk meg a döntéseinket. Ha teljes mértékben hisz valaki Orbán Viktornak, akkor bármilyen őrültség támogatására rá tudja venni, ezáltal teljesen abszurddá téve a magyar politika működését. És, hogy visszatérjünk a címben feltett kérdésre, sajnos azt kell mondanunk, hogy nagyon jól halad Orbán Viktor brandépítése, ami komoly veszélyt jelent a hazai demokrácia megmaradt elemeire. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy el tudod hitetni a népeddel, hogy a szárított cickányfarok egészséges, még nem biztos, hogy jó törzsfőnök leszel.”

Néhány hete még elképzelni se tudtuk, rövidesen azonban létrejöhet az Orbán-Zelenszkij találkozó Ukrajna fővárosában. Mivel az ilyen látogatások időpontját biztonsági okokból nem jelentik be előre, a Fidesz szavazóit váratlanul érheti, ha azzal kezdődik a következő napok egyik közszolgálatinak csúfolt híradója, hogy szeretett vezérük egy eddig ellenségnek tekintett politikus markába csap. Persze, a kormánypárti média már megkezdte az esemény kommunikációs előkészítését, így nem okoz majd olyan nagy sokkot a Fidesz híveinek, amikor szembesülnek a tényekkel.

Fotó: 444.hu

Csak azokat lepte meg Szijjártó Péter külügyekkel is foglalkozó külgazdasági miniszter bejelentése, hogy folyik Orbán Viktor kijevi látogatásának technikai előkészítése, akik nincsenek tisztában a nemzetközi diplomácia realitásaival. A magyar kormányfő ugyanis már így is nagyon elkésett azzal a vizittel, melyet néhány napja kezdtek előkészíteni számára a két kormány illetékesei. Lényegében az utolsó uniós vezető lesz, aki felszáll a kijevi járatra, ami akkor is komoly hátrányt jelent a magyar diplomácia számára, ha végül tényleg megvalósul a találkozó.

Miért kényszerül rá Orbán Viktor, hogy az általa korábban olykor nyíltan, de általában burkoltan bírált ukrán vezetőhöz látogasson? Elsősorban azért, mert az orosz-ukrán konfliktus jelenlegi állása szerint az általa eddig preferált agresszor nem éri el kitűzött céljait, és ha Ukrajna nem is nyeri meg a háborút, nem történik meg az a geopolitikai átrendeződés a térségünkben, melyet korábban vizionált a magyar kormányfő. Fontos szempont lehet, hogy enyhítsen azon az egyre fojtogatóbb nemzetközi elszigeteltségen, mely a magyar kormány orosz-barát politikája miatt alakult ki.

Bár még dúl az öldöklő harc, sokan mégis már az ország újjáépítésére fókuszálnak, és ha a magyar kormány továbbra is úgy viselkedik Ukrajnával, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát, akkor ebből a körből kimaradhat.

A legfontosabb ok mégis az, hogy egy szomszédos ország áll háborúban, ráadásul Ukrajnában jelentős számú magyar kisebbség él, és sokuk a fronton harcol a hazájáért, kisebb közösségéért és a családjáért. Eddig inkább zsarolással igyekezett elérni valamit a magyar diplomácia az ukrán kormánynál annak érdekében, hogy javuljanak a magyar kisebbség életkörülményei, és hogy a nyelvét, kultúráját jóval szabadabban használhassa, mint eddig. Ez az út azonban nem járható háborús körülmények között, főleg úgy, hogy a többségi lakosság a helyi magyarságon vezeti le dühét amiatt, hogy Magyarország kormánya inkább Oroszország érdekeit szolgálja, mint Ukrajnáét.

Orbán ezért valószínűleg a kárpátaljai magyarok ügyére hivatkozva látogat el Kijevbe, ami egyébként méltányolandó szempont. Sokkal többet lehet elérni ugyanis az ország két vezetőjének tárgyalásán, mint harmadik vonalbeli politikusok acsarkodásával, üzengetésekkel, fenyegetésekkel, zsarolással. Van ugyanakkor egy sokkal pragmatikusabb szempont is, miért kell megmutatnia magát minél előbb Orbánnak Ukrajna fővárosában. Bár még dúl az öldöklő harc, sokan mégis már az ország újjáépítésére fókuszálnak, és ha a magyar kormány továbbra is úgy viselkedik Ukrajnával szemben, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát, akkor ebből a körből kimaradhat.

Fotó: valaszonline.hu

A szervezés alatt lévő út persze felveti azt a kérdést, hogy mit szól ehhez Vlagyimir Putyin, aki eddig jól használta céljai megvalósításában az Orbánhoz fűződő különleges viszonyát. Már vannak arra utaló jelek, hogy nyílt árulásnak tartaná az orosz elnök, ha Orbán Kijevbe látogatna, hiszen egy diplomáciai fricskát már küldött Budapestnek. Ha Moszkva rosszallása ellenére is létrejön a Zelenszkij-Orbán találkozó, az azt jelentheti, hogy a magyar kormány szép lassan kifarol Putyin mögül, így jelzi, hogy már nem hisz a „különleges katonai művelet” sikerében. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A háborút nevezheted kacsavadászatnak, attól még emberek halnak meg, és nem kacsák.”

Ha durván akarunk fogalmazni, akkor teljesen elfelejtette a demokrácia alapelveit a magyar kormánypárt, ha megengedőbbek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy félreértelmezi a nemzetközi helyzetet, ami persze ettől még fokozódik. Történt, hogy a Fidesz legutóbbi frakcióülésén állítólag heves vita alakult ki arról, hogy a parlament megszavazza-e Finnország és Svédország csatlakozási kérelmét a NATO katonai szövetségéhez. A miniszterelnök a beszámolók szerint a ratifikálás mellett érvelt, ám a képviselők egy része ellenállt, mondván, az északiak igaztalanul bírálják a magyar kormánypártot. A vége az lett, hogy a frakció küldöttséget menesztett Helsinkibe és Stockholmba.

Fotó: index.hu

Tipikus fából vaskarika megoldás született a hónapok óta halogatott ratifikációs ügyből. Mivel Finnország és Svédország csatlakozását a NATO-hoz Törökország és Magyarország kivételével már minden tagország jóváhagyta, egyre kínosabb, hogy még a napirendere vételt sem igazán hajlandó megszavazni a parlament fideszes többsége. Mivel időközben egyre durvul a helyzet az Oroszország és Ukrajna közti háborúban, és egyre fenyegetőbb üzeneteket küld Moszkva Kijev nyugati szövetségeseinek, a két ország NATO csatlakozása meglehetősen sürgős lett a katonai szövetség és az érintett országok számára.

Ezt a kiélezett helyzetet akarja kihasználni most a Moszkvát olykor burkoltan, olykor viszont nyíltan támogató magyar kormánypárt. Megszoktuk már Orbán Viktortól, hogy a többséggel való szembenállását rendszeresen próbálja apró pénzre váltani, ám ezúttal ő is belátta, hogy a finneknek és svédeknek most égetően szükségük van a hivatalos csatlakozáshoz, hiszen Oroszország közelsége és kardcsörtető kommunikációja indokolja a szövetségbe való belépésüket.

Orbán azonban korábban olyan sikeresen hergelte a sajátjait azok ellen a liberális demokráciák ellen, melyek szóvá tették a jogállamiság sanyarú állapotát Magyarországon, hogy most nem tudta őket meggyőzni arról, hogy zokszó nélkül adjanak utat Svédországnak és Finnországnak. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy a párt parlamenti frakciója küldöttséget meneszt az északiakhoz, hogy megkérjék az árát a csatlakozásuk támogatásának. Az ötlet olyan abszurd, hogy valószínűleg Kövér László házelnök fejéből pattant ki.

Matti Vanhanen, a finn parlament elnöke – aki szerdán találkozik a magyar delegációval – azt mondta, hogy a NATO-folyamat és Magyarország uniós forrásainak befagyasztása között nincs semmilyen összefüggés. Ezek teljesen eltérő szervezetek, az EU-ban a bizottság felügyeli a munkát.

Igen ám, de miféle jogosítványokkal rendelkezik egy parlamenti delegáció, amelyet egyrészt nem hívtak meg, másrészt csak kormánypárti politikusokból áll? Erkki Tuomioja, a finn külügyi bizottság alelnöke nem véletlenül látja úgy, hogy nem a magyar parlament, hanem a Fidesz és Orbán Viktor delegációja érkezik hozzájuk. A politikus szerint egyértelműen magyar belpolitikai érdekeket szolgál ez a látogatás, amihez nem kíván asszisztálni. „Finnországnak nincs miről tárgyalnia a küldöttséggel, és nincs mit magyaráznia" – mondta a látogatást megelőzően Erkki Tuomioja.

A finn politikus rendkívül pontosan látja, hogy egy egyszerű kommunikációs trükkről van szó, ugyanis ha Orbán Viktor azt akarja, hogy a magyar parlament szavazza meg a ratifikációt, akkor az meg is fogja azt tenni, ám előbb egy kamu delegáció eljátssza azt, hogy engedményeket csikartak ki a másik féltől a támogatásért cserébe. A kizárólag fideszes delegáltakból álló küldöttségnek ugyanakkor semmilyen felhatalmazása nincsen arra, hogy bármit kérjen vagy adjon egy olyan parlamenti döntésért cserébe, amelyben az ellenzék is részt vesz.

Így legalább a látszat kedvéért fel kellett volna kérniük néhány nem fideszes politikust is, hogy csatlakozzanak a küldöttséghez, bár valószínűleg ebben a bohózatban nem kívántak volna részt venni azok, akik kezdetektől támogatják a NATO bővítését. A delegáció ugyanis valószínűleg azt szeretné elérni, hogy a két skandináv kormány segítse a magyar kormányt abban, hogy hozzáférjen az egyelőre befagyasztott uniós pénzügyi forrásokhoz. A várakozások lehűtése azonban hamar megtörtént, ugyanis Matti Vanhanen, a finn parlament elnöke – aki szerdán találkozik a magyar delegációval – azt mondta, hogy a NATO-folyamat és Magyarország uniós forrásainak befagyasztása között nincs semmilyen összefüggés. Ezek teljesen eltérő szervezetek, az EU-ban a bizottság felügyeli a munkát.

Fotó: magyarhang.hu

Vanhanen fején találta a szöget, bár nem volt nehéz dolga. A Fidesz parlamenti delegációjának ugyanis körülbelül egy délutáni teázáshoz van jogosítványa, amennyiben persze egy finn párt parlamenti delegációja, esetleg egy szakbizottság elnöke meghívja őket erre. A fideszes politikusok olyan régóta vannak döntési pozícióban Magyarországon, hogy már teljesen megfeledkeztek arról, hogy a demokráciákban vannak olyan játékszabályok, melyeket illik betartani. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: ”Ha egy tomahawkot viszel a szomszédnak, ne szabd feltételül, hogy ő meg adjon neked egy nyilat, ha meg akarja kapni az ajándékodat.”

Sokan műbalhénak tartják, de valószínűleg ezúttal tényleg visszanyalt a fagyi, amikor a Fidesz legutóbbi frakcióülésén vita alakult ki a svéd és finn NATO csatlakozás ratifikálása kapcsán. Orbán Viktor ugyanis olyan sikeresen hergelte a sajátjait a két északi ország ellen, hogy most, amikor meg akarta szavaztatni a katonai szövetséghez való csatlakozásukat, néhány képviselő felháborodott. Az indok az volt, hogy a skandináv demokráciák aggódnak a magyar jogállamiság állapota miatt, amit a fideszesek jelentős része nem tart megalapozatlannak, így cserébe a bírálatok visszavonását követelik. Csakhogy Orbán Viktor már más narratívát épít, amiről a mezei képviselőket nem világosították fel.

Fotó: 444.hu

Bizonyára sokan emlékeznek még azokra a gúnyolódó megjegyzésekre, melyeket kormánypárti politikusok és a nagy kormányzati hazugságokat népszerűsítő közmédia adott közre azzal kapcsolatban, hogy a nyugati országok már augusztusban arra készülnek, spórolni fognak az energiával, mert az orosz-ukrán háború miatt kevés lesz a földgáz, és az elektromos áram ára is az egekbe szökhet. Aztán Orbán Viktor kiadta a parancsot, hogy mostantól az energiaválság miatt rendkívüli intézkedésekre lesz szükség idehaza is, és mindjárt megváltozott a közfelfogás a spórolásról a kormány támogatói között is.

Orbán Viktor – akár egy nagy tekintéllyel bíró karmester – olykor felemeli a pálcáját, és a fideszes zenekar minden tagja feszülten figyeli, melyik dallamot dirigálja számukra a következő percekben. Ma már ilyen egyszerűnek tűnik eljátszatni bármit is az engedelmes zenekarral, amelyben nincsenek egyéni kezdeményezések, melléfogások vagy elrontott futamok. A fideszes tábor fegyelmezetten veszi tudomásul, ha a karmester levesz a műsorról egy aktualitását vesztett darabot, és egy új kottát oszt ki közöttük, melyet a lehető leggyorsabban be kell tanulniuk.

Ez történik most azzal a magyar állásponttal, melyet eddig képviselt a kormány az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. Ebben az esetben azonban igen érzékeny húrokat kell pengetni, ugyanis Orbán irányvonalát nem lehet az egyik percről a másikra megváltoztatni, ahogy a kedvenc dallamokat se lehet csak úgy száműzni a repertoárról. Eddig ugyanis olykor harsány, olykor pedig visszafogott orosz-pártiság jellemezte a magyar külpolitikát, a háború egyéves évfordulójára viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ez az irány semmiféle haszonnal nem jár, sőt...

Valószínűleg a végső lökést a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottságának igazgatójának magyarországi látogatása adta meg, amikor világossá vált Orbán Viktor számára is, hogy az ázsiai nagyhatalom nem kíván érdemben beavatkozni a konfliktusba Oroszország mellett.

Nem is kell a sorok között olvasnunk ahhoz, hogy Orbán pálfordulásának bizonyítékait megtaláljuk. Egyrészt egyértelműen kijelentette, hogy Oroszország nem nyerheti meg ezt a háborút, másrészt Szijjártó Péter külügyekért is felelős külkereskedelmi miniszter elismerte, hogy folyik a technikai előkészítése egy Orbán-Zelenszkij találkozónak, amelynek helyszíne nagy valószínűséggel Kijev lesz. A fideszes zenekar kottáit azonban csak lassan cserélik le, ugyanis félő, hogy ez a fordulat olyan gyors lenne a fokozatos hangnemváltás nélkül, hogy néhányan bele is szédülnének.

A kormánypárti tábor ugyanis megszokta azt, hogy kritika nélkül fogadja el a kormányfő instrukcióit, vagyis, ha ő azt mondta, hogy az ukránok gonosz emberek, az oroszok pedig jogosan támadtak a szomszédaikra, akkor az biztos, hogy úgy is van. Ma már azonban olyan kijelentések is érkeznek a legmagasabb kormányzati körökből, hogy az oroszok agressziót követnek el, az ukránokat pedig támogatni kell a harcukban. Nem arról van szó azonban, hogy megszólalt egy belső hang a fideszes vezetőkben, amely azt mondja, hogy nem csak logikátlan, de erkölcsileg el is ítélendő az, amit Vlagyimir Putyin tesz, hanem megváltoztak a politikai realitások, ezért el kell kezdeni kihátrálni a Kreml ura mögül.

Mik is ezek a politikai realitások? Egyrészt az idő nem az oroszoknak dolgozik, hiszen a harctéren eddig tapasztalható mennyiségi fölényüket előbb-utóbb a nyugati fegyverszállítások minőségi oldalon ellensúlyozni fogják, másrészt igenis működnek a szankciók, így az agresszor egyre kevésbé tudja finanszírozni a háborút. Ennek egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, hogy egyelőre semmi jele a régen beharangozott nagy orosz offenzívának, ami valószínűleg azért csúszik, mert lőszerhiánnyal küzdenek a megszálló csapatok.

Ezekkel a tényekkel már Orbán Viktor is szembesült, ezért szépen lassan megkezdte a kifarolást az oroszok mögül. Már újabb szankciós csomagnak sem feküdt keresztbe, ugyanakkor azt kérte pártja parlamenti frakciójától, hogy szavazzák meg Svédország és Finnország felvételét a NATO katonai szövetségébe. A miniszterelnök pálfordulásának legegyértelműbb jele viszont az lesz, amikor megvalósul a most még csak lebegtetett találkozó az ukrán elnök és a magyar kormányfő között. Ezzel gyakorlatilag az utolsó uniós vezetőként maga Orbán is egyértelművé tenné, hogy Ukrajna mellett áll a konfliktusban.

Kérdés, hogy miért kellett egy év annak felismerésére, hogy egy háborús szituációbann nem lehet lavírozni a felek között, hiszen ez a helyzet mindennél élesebben kirajzolta a határvonalakat a nyugati szövetségi rendszerek és Oroszország között. Valószínűleg a végső lökést a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottságának igazgatójának magyarországi látogatása adta meg, amikor világossá vált Orbán Viktor számára is, hogy az ázsiai nagyhatalom nem kíván érdemben beavatkozni a konfliktusba Oroszország mellett.

Fotó: hvg.hu

Az utóbbi egy év komoly diplomáciai és gazdasági veszteségeket hozott Magyarország számára amiatt, hogy olyan elhibázott külpolitikai stratégiát erőltetett az Orbán-kormány, melyről már egy éve is tudni lehetett, hogy semmilyen kézzel fogható eredményt nem hoz. Orbán Viktor teljesen elszigetelődött a nyugati világban, keleten pedig olyan diktátorok szorongatták a kezét, akik számára nem túl sok jót ígér az orosz-ukrán háború utáni időszak. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne azokkal szívd el a békepipát, akikről tudod, hogy kirobbantják a következő háborút!”

Az évértékelők időszakát éljük, ami nem túl vidám korszak olyanok számára, akik túlságosan komolyan veszik azokat a mondatokat, melyek ilyenkor elhagyják a politikai vezetők száját. Orbán Viktor beszéde nem hozott túl sok újdonságot, ezért érdemes inkább a hallgatósággal foglalkozni. A miniszterelnök éves értékelője ugyanis olyan reprezentatív eleme lett a hazai közéletnek, ami messze túlmutat az esemény tartalmi elemein. Néha az az ember érzése, hogy azok a kevesek, akik élőben hallgathatják Orbánt, akkor is büszkén feszítenének az első sorokban, ha előzőleg perszonálunióra léptünk volna Belorussziával, vagy örök baráti szerződést kötött volna Orbán Észak-Korea vezetőjével, Kim Jong-un pártelnökkel.

Fotó: vg.hu

Elképesztő időutazásra hívja a kormánypárti sajtó mindazokat, akik veszik a bátorságot, hogy belelapozzanak a Magyar Nemzetbe, felmenjenek az Origo oldalára, esetleg esténként a Hír TV valamelyik beszélgetős, észosztó műsorával próbálják feledtetni az aznapi rossz élményeiket. Lényegében a '80-as évek retorikája tért vissza ugyanis, és ez nem csak a hírek metodikájára értendő, hanem a tartalmi panelek is visszaköszönnek a szocializmus időszakából.

Az Orbán-kormány ideológiáját leginkább reprezentáló sajtóorgánumok mostanában épp úgy rárontanak az amerikai imperialistákra, mint annak idején a Népszabadság publicistái, bár valószínűleg a Kádár-korszak propagandistái valamivel visszafogottabban szapulták a Nyugatot, és a Szovjetuniót sem mosdatták olyan hévvel, mint most a kormánysajtó Oroszországot. Lényegében csak fel kellett melegíteniük az egykori szólamokat, és némileg aktualizálni a jelenlegi állapotokra, ami elég ijesztő fejlemény.

Valami nagyon félrecsúszott az utóbbi években a magyar külpolitikában, aminek alig látjuk valamiféle hatását a hazai belpolitikában. És ez az igazán elszomorító napjaink történéseiben. Az Európai Unió tagországaként és a NATO szövetségi rendszerének részeként a kormányunk olyan elképesztő kommunikációs kampányt indított egy évvel az orosz-ukrán háború kirobbanását követően, ami túltesz a Varsói Szerződés és KGST tagságunk időszakának ideológiai kinyilatkoztatásain.

Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Azok a generációk, melyek felnőttként élték meg a szocialista valóságot Magyarországon, láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még a fideszes szavazók fejében is van némi zavarodottság a hasonlóságok, sőt egyezések kapcsán, de az ellenzéki érzelműeket egyszerűen lesokkolja ez a párhuzam. Legjobb esetben is csak kérdéseket tudunk feltenni magunknak vagy az ismerőseinknek. Olyanokat például, hogy: Milyen nemzeti érdeket szolgál Oroszország támogatása egy agresszív, lényegében imperialista háborúban? Vagy: Érdemes a saját szövetségeseink ellen dolgozni egy olyan időszakban, amikor a gazdasági és politikai támogatásra minden korábbinál nagyobb szükségünk van?

Ami viszont tényleg teljesen érthetetlen, hogy az ország mindenható ura miként tudja rákényszeríteni ezt abszurd politikát a saját pártjára, illetve azon keresztül a teljes népességre? A mostani helyzet ugyanis egyértelművé teszi, hogy Orbán minden döntését kritika nélkül elfogadja a saját tábora, így akkor sem emelné fel a szavát senki, ha a miniszterelnök nyíltan kampányolna az uniós kilépésünk mellett, illetve fontolóra venné a NATO elhagyását, hogy aztán részt vállaljunk a belarusz-orosz katonai szövetség tevékenységében, amely éppen Ukrajna legyőzésén ügyködik.

Az igazi veszély ebben az, hogy Orbán Viktor immár olyan kritikus tömeget képes mozgatni egyik oldalról a másikra nagyon rövid idő alatt, hogy a magyar politika teljesen kiszámíthatatlanná és követhetetlenné válik mind itthon, mind külföldön. Amíg hűségesen követi saját médiabirodalma, amíg bármi áron kitart mellette a fideszes elit, addig a kormánypárt támogatói sem fognak nyílt kritikát megfogalmazni a miniszterelnök tevékenységével kapcsolatban. Orbánról ugyanis úgy gondolkodik a saját közege, mint aki minden helyzetben tudja, mi a jó megoldás, és ez így van akkor is, ha az ördöggel cimborál, ugyanakkor elveszíti egykori szövetségeseit.

A kormányfő pragmatizmusa átragadt szinte az egész fideszes táborra, így csak ritkán fogalmazódnak meg erkölcsi aggályok ebben a közegben. Jó példa erre Orbán „békepártisága”, ami nagyon jól hangzó szlogen, ám a valódi tartalma az, hogy magára kellene hagyni Ukrajnát a területét bekebelezni igyekvő agresszorral szemben. Ha nem fejti ki a magyar kormány, miként is képzeli a békéhez vezető utat, addig jól csengő háborúellenes retorikát tulajdonítanak a kormányfőnek a magyarok. Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Fotó: Magyar Nemzet

A fenti példa is jól mutatja, hogy a magyar kormánypropaganda igyekszik jól elrejteni a részleteket annak érdekében, hogy az általánosságok szintjén úgy politizálhasson, hogy megmaradjon a Fidesz népszerűsége, és ezzel dominálni tudja a közvéleményt. Közben a miniszterelnöknek nem is kell megmagyaráznia, mit, miért tesz, mi pedig tehetetlenül nézzük, merre sodor bennünket az ország jelenlegi vezetése. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Bár senki sem érti, miért mondják a dakoták, hogy uff, mégis hozzátartozik a nemzeti identitásukhoz.”

Az orosz-ukrán háború eszkalálódása nagyon nem jött jól Orbán Viktor számára, hiszen a nyugati országok jóval egységesebbé váltak, mint amilyenek a putyini agresszió megindulása előtt voltak, és ő egyre inkább kilóg ebből a szövetségből. A magyar kormányfő nem véletlenül szajkózza, hogy békét kellene kötni minél előbb, ám azt éppen az általa támogatott orosz fél miatt nem lehet tető alá hozni. Putyin ugyanis csak akkor maradhatna hatalmon, ha az általa kitűzött területszerző célt el tudná érni, ettől pedig egyre távolabb kerül.

Fotó: mandiner.hu

Oroszország és Nyugat között néhány évtizedig szünetelt a nyílt ellenségeskedés, ám az ukrajnai inváziót követően ismét felerősödött a hidegháborús retorika mindkét oldalon. Ez azt jelenti, hogy a mostani háború hasonló módon zajlik, mint annak idején a vietnami vagy az afganisztáni konfliktus. Az előzőben az amerikaiak nyíltan hadviselő felekké váltak, az utóbbiban a szovjetek tették ugyanezt. Az ellenlábas hatalmak ugyanakkor más konfliktusokban is a háttérből segítették szövetségeseiket, ha nyíltan nem is vállalták fel a szerepüket.

Orbán Viktor pontosan tudja, hogy számára ez a kétpólusú világ nem tartogat túl sok jót, hiszen a lavírozás nagymestereként komoly előnyre tudott szert tenni az elmosódott arcvonalak terepén. Számára ideális szerep volt ugyanis egyszerre az EU tagjának lenni, annak megannyi előnyét élvezni, ugyanakkor különösebb következmények nélkül dörgölőzhetett Oroszországhoz és Kínához, és építhette kapcsolatait az úgynevezett türk államok despotáival.

A magyar külpolitika ezért meglehetősen esetlenül mozog ebben a légüres térben, hiszen folyamatosan magyarázkodnia kell, miért kedvez döntéseivel az agresszornak.

A lassan egy éve zajló brutális háború azonban véget vetett ennek az ideális állapotnak, hiszen a szükség minden felet arra kényszerített, hogy erősítse szövetségi rendszerét, így aztán a kétkulacsos politikának már inkább a hátrányait láthatjuk, mint az előnyeit. Ennek látványos megnyilvánulása volt a múlt csütörtöki EU-s csúcs, melyen személyesen megjelent Volodomir Zelenszkij ukrán elnök is. Orbán zavartan kerülte azt a politikust, akit az EU legtöbb vezetője lelkesen üdvözölt, így meglehetősen kínosra sikeredett ez a brüsszeli vizit Orbán számára.

Ez azonban csak a felszín, hiszen a magyar kormányfő számára, hiszen a Zelenkijjel közös fotónál nagyobb probléma számára, hogy lassan Moszkvától is kénytelen lesz elszigetelődni. Minél mélyebbek ugyanis a lövészárkok Nyugat és Oroszország között, annál kevésbé éri meg fenntartani a barátság látszatát Moszkvával. A magyar gazdaság ugyanis elsősorban az EU-s piactól függ, és Brüsszelből várjuk azokat a százmilliárdokat is, melyek segíthetnek bennünket kilábalni a koronavírus-járvány és háború (no meg a választás előtti pénzszórás) miatti válságból.

Orbán tehát valóban a béke megkötésében és a felek közti viszony normalizálásában érdekelt, ám ettől egyre messzebb kerülünk. Mivel ugyanis Putyin nem hajlandó lemondani azokról a célkitűzésekről, melyek miatt megindította pusztító háborúját, az EU és a NATO pedig nem hagyhatja magára Ukrajnát ebben a küzdelemben, a tét egyre csak nő, aminek a vége nem is látszik. A magyar külpolitika ezért meglehetősen esetlenül mozog ebben a légüres térben, hiszen folyamatosan magyarázkodnia kell, miért kedvez döntéseivel az agresszornak.

Fotó: telex.hu

Ha valóban reálpolitikus lenne Orbán Viktor, már régen belátta volna, hogy csak árt önmagának, kormányának és az országnak azzal, hogy továbbra is két kapura játszik. Minél mélyebbre süllyed ugyanis Oroszország a háborúba, és minél több támogatást nyújtanak a nyugati szövetségesek Ukrajnának, annál világosabb, hogy ez a hidegháborús korszák hosszú lesz, és valószínűleg az áhított béke megkötése után is mély szakadék tátong majd Kelet és Nyugat között, ami a mostani magyar külpolitika feladását vonhatja maga után. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha azt gondolod, hogy a senki földjén lovagolva biztonságban vagy, nagyot tévedsz, mert ott mindkét oldalról lőhetnek rád.”

Szinte már fel sem tűnik, de a magyar sajtó szinte teljesen azonosult az Orbán-kormány harcias retorikájával. Ennek ékes példája, hogy amikor a miniszterelnök vagy valamelyik kormánytag Brüsszelbe, esetleg Strasbourgba utazik tárgyalni, akkor azt valamilyen harcként, küzdelemként tálalják. Pedig a helyzet rendkívül abszurd, hiszen saját szövetségeseivel nem szokott permanens háborút folytatni. Kivétel persze akad: Magyarország. Bezzeg, amikor Szijjártó Péter Moszkvába repül, soha sem harcról vagy küzdelemről szólnak a híradások.

Fotó: index.hu

Külső szemlélő számára teljesen értelmezhetetlen ország lettünk. Az EU és a NATO tagjaiként rendszeresen úgy kerülünk be a nemzetközi hírfolyamba, mint egy súlytalan, kicsi ország, amely rendszeresen akadályozza e két szövetségi rendszer döntéshozatalait, ugyanakkor meglehetősen szívélyes viszonyt ápol azzal az Oroszországgal, amely saját bevallása szerint is harcban áll az Európai Unióval és a NATO-val. Ami ennél is furcsább lehet egy külföldi számára, hogy ez a politika meglehetősen népszerű idehaza, hiszen a hazai választók jelentős része egyetért az Orbán-kormány külpolitikai irányvonalával.

Valójában úgy viselkedik Orbán Viktor a szövetségeseivel, mint egy rosszcsont óvodás, aki minden társa kakaós csigájába beleharap azalatt, amíg ők az ebéd utáni szunyát nyomják. Orbán így nem csak azt demonstrálja, hogy bármikor megtréfálhatja a társait, de azt is, hogy el tudja sumákolni a kötelező délutáni alvást is. Nem csoda, hogy a magyar kormányfőről jóval többet cikkezik a nemzetközi sajtó, mint azokról a vezetőkről, akik együttműködnek a társaikkal, és abban érdekeltek, hogy az orosz-ukrán háború alatt is szilárd és egységes maradjon a szövetségük.

Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Orbán mindig imádta a harcias retorikát, akár külpolitikáról, akár a hazai ellenzékről vagy célba vett társadalmi csoportokról van szó. Most azonban már ott tartunk, hogy folyamatos háborúban állunk Brüsszellel, így amikor az uniós központba utazik a kormányfő, akkor automatikusan háborús kifejezésekre ragadtatja magát. Az uniós pénzekért ebben a felfogásban csatát kell vívni, az oroszokat sújtó szankciók feloldásáért pedig meg kell küzdeni. Ami a leginkább szembeötlő, hogy ezt a szemléletet már a magyar sajtó is átvette, vagyis ezt a harcias retorikát többnyire már azok a médiumok is átvették, melyek amúgy nem számítanak kormánypártinak.

Ezzel az a baj, hogy a magyar lakosság lassan kezdi elfogadni ezt a felállást, vagyis Brüsszel lett a gonosz fővárosa, melyet minden egyes diplomáciai látogatás alkalmával le kell győzni, netán át kell verni. A Fidesz propagandagépezete felépítette egy olyan sötét hatalmi központ képét, amelyben azon ügyködnek, hogy Magyarországnak minél rosszabb legyen. Ők akarnak ránk erőltetni migránsokat, olyan szankciókat, melyek feltekerik az inflációt, és megdrágítják a felhasznált energiánkat. Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Fotó: 24.hu

Az Orbán-rezsim az utóbbi években már a látszatra sem igazán adott, hiszen plakátkampányok és nemzeti konzultációk sokaságával erősítette a magyar lakosságban azt az érzetet, hogy az Európai Unión belül nemhogy barátaink nincsenek, de ott a legádázabb ellenségeink ügyködnek. Ez egy teljesen skizofrén világszemlélet, amit igyekszik normális és logikus reakcióként bemutatni. Csak a magyar embereken múlik, meddig ragaszkodik a többség ennek ellenére az uniós tagságunkhoz. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha sokszor mondod el, hogy a sziúk gonosz harcosok, előbb-utóbb el is fogják hinni, és rettegni kezd tőlük az egész törzsed.”