Szerencsétlenebb időzítéssel nem is beszélhetett volna Vlagyimir Putyin arról, hogy Ukrajnával szemben a mai napig élnek azok a területi igények, melyek nem csak az oroszok számára kecsegtetnek területi gyarapodással. Az orosz elnök ugyanis november 4-én, az ottani Nemzeti Összetartozás Napján említette meg ilyen kontextusban Lengyelország és Románia mellett Magyarországot. Putyin agyában nyilván fel sem ötlött, hogy ezen a napon tiporták el a szovjet tankok az '56-os forradalmat hazánkban. Orbán Viktor pedig hallgat...

Fotó: atlatszo.hu

Vlagyimir Putyin úgy tekint Ukrajnára, mint egy nagy cipóra, amelyből sokan szeretnének kihasítani egy-egy darabot. Évtizedek óta hangsúlyozza, hogy számára nem létezik ilyen ország, az ukránok pedig gyakorlatilag az oroszok kistestvérei, akiket végre vissza kéne terelni a nagy testvér karjaiba. A világ vezető politikusai ezt csak retorikai fogásnak tekintették mindaddig, amíg Oroszország rá nem szabadította teljes hadi gépezetét keleti szomszédjára.

Most pedig, hogy elakadtak az orosz csapatok, Putyin kijátszott egy újabb kártyát, amivel igyekszik megbontani az Ukrajna mögött álló európai államok egységét. November 4-i beszédével azoknak a nacionalistáknak üzent, akik hasonlóan hozzá egy instabil, ideiglenes államalakulatnak tartják Ukrajnát, melyet most könnyen darabokra lehetne szedni. Lengyelország és Románia azonban gyorsan leszögezte, hogy nincsenek területi követeléseik keleti szomszédjukkal szemben. Magyarország miniszterelnöke eközben posztolt egyet a levert forradalmunkkal kapcsolatban, ugyanakkor nem nevezte nevén az agresszort, vagyis ismét meg kívánt felelni Putyin elvárásainak.

De vizsgáljuk meg alaposabban, milyen történelmi előzményekre alapozza az orosz elnök azt a véleményét, hogy ideje lenne szétmarcangolni Ukrajnát! Putyin hangsúlyozta, hogy „a lengyel politikai elitben még mindig él a »tengertől a tengerig« nagy ország megteremtésére vonatkozó elképzelés”. Kétségtelen tény, hogy a mai Ukrajna területének jelentős része állt lengyel fennhatóság alatt egészen a 18. századig, amikor Oroszország egyre intenzívebben terjeszkedni kezdett nyugat és dél felé. Ebben az időszakban jutottak el az oroszok a Fekete-tengerig, és szerezték meg a Krím-félszigetet, és ekkor alapították többek között Odesszát és Szevasztopolt is.

Vannak persze olyanok, akik ráéreznek a nacionalizmusban, revizionizmusban rejlő lehetőségekre, felélesztik a múlt sérelmeit, hogy aztán új területek megszerzésének ígéretével erősítsék meg hazai bázisukat.

Putyin azt is szóvá tette, hogy a második világháború után Németország kárára nyugati területekkel kompenzálták a lengyeleket, ugyanis Sztálin az ország megmaradt keleti részeit magának követelte. Így egyszerre szúrt oda a németeknek és hergelte a lengyeleket, hiszen épp egy orosz vezető szájából hangzott el a sanda utalás arra, hogy a nagy világégést követő béke igazságtalan volt. Ugyanerre játszik Románia és Magyarország esetében is, hiszen ebben a két uniós államban sem temették el teljesen a revansista törekvéseket. Nem mellesleg azokat a területeket, melyeket e két ország követelhetne, a második világháborúban ideiglenesen vissza is szereztek a Szovjetuniótól.

Van tehát ellentmondás bőven ebben a felvetésben, hiszen egy olyan ország ajánlja az együttműködését Ukrajna feldarabolásához, amelynek elődje korábban elcsatolta ezeket a területeket Romániától, illetve Magyarországtól. Putyin tehát egy harmadik ország kárára kívánja a közel 80 éves sérelmeket orvosolni, ami meglehetősen anakronisztikus gondolkodásmódra utal. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna esetében ilyen alapon lehetnének területi követelései a tatároknak, görögöknek, bolgároknak, törököknek, sőt még a svédeknek is. És akkor a kozákokról nem is beszéltünk. Ukrajna neve is jelzi, hogy határvidéknek számított ez a terület évszázadokon keresztül, tehát az, hogy több etnikum is megfordult itt, egyáltalán nem véletlen.

Ám a történelem véres konfliktusai arra tanítottak bennünket, hogy a befolyásért, területekért, erőforrásokért folytatott öldöklésnek egyszer véget kell vetni. Igazságos béke nincs, vagyis soha nem lesz olyan állapot, amikor minden fél elégedett lesz a kialkudott feltételekkel. Az Európai Unió épp azért született meg, mert a két borzalmas áldozatokkal járó világháború ráébresztette a politikusokat a béke fontosságára. Ha az európai demokráciák egymást segítve, és nem egymást akadályozva élvezik e béke előnyeit, akkor a régi sérelmeknek kicsorbul az élük. Vannak persze olyanok, akik ráéreznek a nacionalizmusban, revizionizmusban rejlő lehetőségekre, felélesztik a múlt sérelmeit, hogy aztán új területek megszerzésének ígéretével erősítsék meg hazai bázisukat.

Fotó: varoskurir.hu

Putyin tehát a tűzzel játszik, aminek komoly következményeit látjuk már a Balkánon. A kiéleződő koszovói helyzet, a Boszniai Szerb Köztársaság önállósodási törekvései, az ismét elmérgesedő szerb-horvát viszony mind arra utalnak, hogy az oroszok bátorítása a jelenlegi biztonsági rendszer felrúgására nem volt hatástalan. Orbán Viktor pedig egyelőre hallgat. Bár sejtjük, hogy a mostani status quo számára is teher, de pontosan tudja, hogy az ukrajnai háború végkimenetelétől függ az, hogy a törékeny európai béke továbbra is fennmarad-e. A lengyelek és románok jelezték, hogy a béke pártján állnak, ám Orbán Viktor fehér galambbal a kezében várja, kicsavarhatja-e a madár nyakát, vagy kénytelen lesz elengedni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne akkor keresd a békepipát, amikor már törzsed fele elesett a csatamezőn, hanem akkor, amikor még ki se tört a háború.”

„Azt felelem: inkább a világ pusztuljon el, csak én ihassak még egy teát.” - mondja Lizának az odulakó Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művében. Gyakran szokták emlegetni ezt az idézetet annak példájaként, hogyan válik érzéketlenné a világ szenvedései iránt egy önző lény. A neves orosz író fiatal korában tele volt ideákkal, és országa társadalmi igazságtalanságai ellen lázadt. A végeredmény börtön lett, majd Dosztojevszkij le is számolt azzal a vágyával, hogy az emberi lények tiszteljék egymást, és lehetőleg ne okozzanak egymásnak szenvedést.

Fotó: vg.hu

Nem feltételezzük, hogy Orbán Viktor Dosztojevszkij életpályáját másolja, vagy hogy ihletett merített volna az orosz klasszikus valamelyik művéből, de tettei alapján jogos a hasonlóságok összevetése. Orbán 30 éve valószínűleg még hitt a társadalmi igazságosságban, az emberek egymás iránti szolidaritásában, a politika jobbító erejében, ma viszont ezt nehéz feltételezni róla. Ezt nem csak erőszakos politikai stílusa, bizonyos társadalmi csoportok érdekeinek szándékos szabotálása vagy a háborúban szenvedők iránti érzéketlensége miatt állíthatjuk róla, hanem már többször maga is kifejtette: számára a lojalitás a legfőbb érték, ezért akik nem osztják a nézeteit, számoljanak a megvetésével.

Mielőtt azonban ex katedra kijelentenénk, hogy a magyar kormányfő egy önző, cinikus, számító ember, aki emiatt gyakran elveszíti az éleslátást, érdemes emlékeztetni arra, hogy dörzsölt politikusként nem engedheti meg azt a luxust, hogy ne hagyjon menekülő útvonalat magának. Vagyis a felszín mögé is be kell néznünk, mielőtt a pragmatizmusát értékeljük. A legélesebben az orosz-ukrán konfliktus kezelésében jelentkezik az az ellentmondás, amit nem lehet egy legyintéssel elintézni. Orbán ugyanis első ránézésre Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin győzelmére fogadott a háború kirobbanásakor, ám annyira nem lehet vak, hogy ne vegye észre, ez az opció most szertefoszlani látszik.

Úgy tűnik, hogy továbbra is mereven ragaszkodik Kreml érdekeinek kiszolgálásához, sőt, egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára sokkal nagyobb ellenség Brüsszel, mint Moszkva. Igen ám, de az EU és a NATO legfőbb vezetői részéről igen visszafogott kritikákat hallunk annak ellenére, hogy a magyar kormányfő folyamatosan próbára teszi a két szervezet egységét az orosz agresszió elleni fellépés során. A gyanút, hogy Orbán nem teljesen azt teszi, amit kommunikál, növeli az ukrán külügyminiszter minapi nyilatkozata. Dmitro Kuleba következőt mondta ugyanis egy interjúban: „Orbán túl ravasz politikus ahhoz, hogy minden hidat felgyújtson. Még ha így is tesz, azonnal pontonátkelőt épít.”

Orbán így készülhet egy Putyin utáni időre, vagyis - Kuleba szavait idézve - „pontonátkelőt épít”.

Kicsit talányosak ezek a szavak, ám van mögöttük racionalitás. Tegyük fel, hogy Orbán Viktor már pontosan tudja, hogy Putyin nem nyerheti meg ezt a háborút, legalábbis nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. Jelen helyzetben nincs sok értelme egy olyan hatalmat támogatni (még gazdasági előnyök reményében sem), amelynek nemzetközi megítélése egyre romlik, elszigetelődése pedig folyamatosan gyengíti a világpolitikai súlyát. Ráadásul az orosz hatalmi játszmák is hozhatnak olyan fordulatokat, melyek teljesen haszontalanná tennék Putyin korábban tett ígéreteit. Orbán viszont tényleg ravasz politikus, aki nem hagyhatja, hogy Putyin gyengülése az ő politikájára is árnyat vessen.

Nem ördögtől való tehát az a feltételezés, hogy amennyire Orbánt Putyin trójai falovának tartják egyes nyugati politikusok, úgy valójában ő az EU és a NATO trójai falova Moszkvában. Ne feledjük, Magyarország szinte az egyetlen ország, amely a szavak szintjén elítéli Ukrajna felfegyverzését, és még azt sem engedi, hogy más országokból érkező fegyverek haladjanak át Magyarország területén. Azt se feledjük, hogy meghatározó magyar politikusok közül senki se ítélte el egyértelműen azt a bohózatot, melyet az oroszok népszavazásnak tituláltak, és melynek eredményeként négy megyét elcsatoltak Ukrajnától. Szijjártó Péter az egyetlen EU-s külügyminiszter, aki rendszeresen egyeztet orosz kollégájával, Szergej Lavrovval. Minden jel arra mutat, hogy Magyarország elkötelezett szövetségese az agresszornak.

Ezek valóban felháborító dolgok, viszont erősítik az oroszok bizalmát a magyar vezetésben, így akár hamis információknak is hitelt adnak, ha azt a vélt szövetségeseiktől hallják. Ezekre a konspirációkra természetesen nincsenek kézzel fogható bizonyítékok, ám Orbán karakterét ismerve akár kettős játékot is űzhet. Látszólag tehát hibáztatja Brüsszelt az elhibázott szankciókért, és így belpolitikai haszonhoz jut, ugyanakkor titokban együttműködik az Európai Unióval és a NATO-val, amiből külpolitikai előnyöket szerez. Orbán így készülhet egy Putyin utáni időre, vagyis - Kuleba szavait idézve - „pontonátkelőt épít”.

Fotó: klubradio.hu

Mielőtt valaki klasszikus összeesküvés-elméletet vélne felfedezni a fenti fejtegetésekben, emlékeztetnünk kell rá, hogy mennyi előnnyel járna mind a magyar kormány, mind az EU, mind a NATO számára az, hogy az Orbán-kormány úgymond jól fekszik Moszkvánál. Mivel szinte csak a magyarok kommunikálnak az orosz vezetéssel, olyan információkkal láthatják el Moszkvát, melyek nem biztos, hogy kiállnák az igazság próbáját. Ezek a szivárogtatások megtéveszthetik az oroszokat, olyan dezinformációkkal zavarhatják meg a Kreml döntéshozóit, melyek jól fizetnek akár a csatatéren, akár a diplomáciában. A politika nem az őszinteségről és nem is a barátságról szól, sokkal inkább a megtévesztésről és a haszonszerzésről. Ezt az igazságot Orbán Viktornál kevesen ismerik jobban a világpolitika szereplői közül. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak a ruhaboltban számít, hogy színvak vagy, a csatamezőn bárkit eltalálhatsz, akár kék, akár szürke zubbonyt visel.”

A politikusok sokszor kényszert éreznek magukban arra, hogy átírják a múltat, illetve olyan történelmi víziókkal álljanak elő, amelyeket megmosolyognának a történelem tanárok, ha éppen lenne kedvük nevetni. Orbán Viktor politikai indulása szorosan kötődik 1956 örökségéhez, hiszen a Nagy Imre temetésen mondott beszédével lépett fel a politika színpadára. Most azonban azon ügyködik, hogy a forradalmat megfossza attól a pátosztól, melyet maga is oly magasra emelt 33 évvel ezelőtt.

Fotó: miniszterelnok.hu

Orbán Viktor ma már nem pusztán egy kormány első embere, hanem olyan spirituális vezető, aki gyakran értelmezi a múltat, és jövendöléseivel igyekszik irányt mutatni a híveinek. Igaz ez bizonyos szintig más politikai vezetőkre is, ám a magyar miniszterelnök már olyan régóta befolyásolja a hazai politikai életet ellenzéki vagy kormányzati vezetőként, hogy a múltban elmondott beszédei sokszor teljesen ellentmondanak a mostani kijelentéseinek. A Fidesz táborát azonban nem igazán zavarja ez, hiszen szinte szomjazzák Orbán iránymutatásait az olyan meghatározó ünnepeken, mint amilyen az '56-os forradalom évfordulója.

Ezt az ünnepet most azért kell különösen óvatosan kezelnie az állampártnak, mert a forradalmat egy baloldali miniszterelnök vezette az oroszok és hazai szövetségesei ellen, így az agresszor szerepét a nemzeti tragédiában egyre kisebb súllyal említik a Fidesz szónokai. A hangsúlyt ezért nem az elnyomásra, hanem a konfliktus világpolitikai dimenzióira igyekszik helyezni az állami propagandagépezet. Orbán Viktor előállt például azzal a magyarázattal, hogy a forradalmárok igazából tárgyalni akartak, és igyekeztek békét kötni az elnyomóikkal.

Ilyet csak egy pocakos opportunista gondol egy mély sérelmekből táplálkozó felkelésről, ráadásul teljesen ellentmond annak az Orbán Viktornak, aki 1989-ben hosszú hajjal, borostásan küldte haza a szovjet csapatokat. Ezzel nem csak korábbi önmagát tagadta meg a jelenlegi miniszterelnök, hanem a forradalom ethoszát is. Ez utóbbi azért igazán fájdalmas, mert a rendkívül megosztott magyar társadalom 1956 erkölcsi üzenetének kérdésében eddig viszonylag egységes állásponton volt. Az aktuálpolitikai haszon mellett talán Orbán ezt is számításba vette, így véve rá saját híveit arra, hogy ne higgyenek többé egy erős és gonosz hatalom elleni küzdelem értelmében.

Vagyis, nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy Orbánt zsarolják valamivel, az ő logikája szerint az oroszokkal való kokettálás kifejezetten ügyes politikai húzás, így nem kell kényszert feltételezni akkor, ha továbbra is Putyin kegyeit keresi.

Orbán érzi, hogy a praktikus politikai megfontolások mellé ideológiát is társítania kell, mivel csak így nyerheti el milliók támogatását ahhoz a külön utakon járó magyar politikához, amely skizofrén módon az EU és NATO tagjaként sokkal inkább Oroszország érdekeit szolgálja, mint a szövetségeseiét. Ez az ideológiai háttér még nem állt össze teljesen a fejében, ezért volt zagyvaság a legtöbb gondolatmenete Berlinben, ahol két német lap főszerkesztőjének próbálta bizonygatni, hogy logikus egyszerre segíteni Putyin szándékait, és tudni róla, hogy milyen gaztettekre képes.

Ma már sok európai és magyar politikus gondolja azt, hogy az orosz elnök valamivel zsarolja Orbán Viktort, és ezért nem tud elszakadni a jelenlegi sztereotípiáktól. Hosszú távon valóban többet hozna a konyhára az a stratégia az EU és Magyarország számára is, ha az agresszió teljes körű elítélésével szembesítenék Putyint, így az unió is nagyobb nyomást tudna gyakorolni az oroszokra. Viszont Orbán kormánya már annyira eltávolodott az EU fő irányvonalától és értékeitől, hogy akár megalkuvásnak is tűnhetne, ha bizonyos kérdésekben az európai fősodorral értene egyet.

Tetszik, nem tetszik, ki kell mondanunk, hogy Orbán számára a háború egy nagy lehetőség arra, hogy európai ellenfelei meggyengülve kerüljenek ki a konfliktusból, így akár siker is koronázhatja a próbálkozásait. Hiába említette a bucsai mészárlást, mint szörnyű gaztettet, ő továbbra is üzletel azokkal az orosz politikusokkal, akiknek komoly felelősségük van abban, hogy ez megtörténhetett. Vagyis, nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy Orbánt zsarolják valamivel, az ő logikája szerint az oroszokkal való kokettálás kifejezetten ügyes politikai húzás, így nem kell kényszert feltételezni akkor, ha továbbra is Putyin kegyeit keresi.

Fotó: hvg.hu

Nincs tehát semmiféle morális alapja Orbán Viktornak arra, hogy 1956 örökségéről papoljon, hiszen a forradalmak nem taktikázásról, dörgölőzésről, előnyös békéről szólnak, hanem arról az örök emberi vágyról, hogy az elnyomottak levessék magukról mások igáját. Ilyenkor nem számít az, milyen hatalmas és félelmetes az ellenség, csak az, hogy az emberek tenni akarnak valamit a szabadságukért. Orbán fordítva ül a lovon, ha azt gondolja, hogy a pesti srácok alkudozni akartak az oroszokkal, és nem legyőzni őket. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki békepipával a szájában lovagol csatába, elsőként harap a fűbe.”

Huszonöt éve nem látott magas inflációs adat látott napvilágot kedden, ami már meg sem lepte a szakembereket. A kormány is készült a kellemetlen tények adagolására, hiszen hónapok óta mást se hallunk a fideszes potentátoktól, hogy a háború és a szankciók tehetnek a száguldó inflációról. Csakhogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, az évek óta túlfűtött magyar gazdaság pedig egyre rosszabb kilátásokkal kénytelen szembesülni. Orbán Viktor azonban - a régi módszert alkalmazva - ilyenkor is a nép jóságos vezetőjeként kíván fellépni azok érdekében, akiktől a legtöbb támogatásra számít.

Fotó: telex.hu

Mivel a rezsicsökkentés csökkentésének hatásai első alkalommal a szeptemberi inflációs adatokban jelentek meg, így nem csoda, hogy 20 százalékkal valamivel nagyobb arányban nőttek az árak idehaza. Különösen aggasztó, hogy továbbra is brutális mértékben emelkednek az élelmiszerárak, így a megélhetési problémák egyre kézzelfoghatóbbak lesznek Magyarországon. Ha ezt a mutatót vesszük alapul, akkor jóval túljutottunk a 30 százalékon, sőt, elképzelhető, hogy rövidesen 40 százalékos értéket mérnek a szakemberek ezen a területen. Aggasztó az is, hogy a rezsicsökkentés meglékelése több mint 60 százalékos energiaár-emelkedés eredményezett, ami a fűtési szezon beindulása előtt igen durva adatnak tűnik.

A kormány mindeközben kommunikációs lufikat ereget, és a szomszédban zajló háborúra mutogat, illetve az Európai Unió elhibázott szankciós politikáját kárhoztatja. Azonban komoly közgazdászok - többek között az egykor Orbán Viktornak is tanácsokat adó Csaba László is – azt hangsúlyozzák, hogy a háború és a szankciók csak kis mértékben járultak hozzá a problémához. A hat alapvető élelmiszerre alkalmazott ársapka például már egy éve érvényben van, pedig tavaly ilyenkor még el se tudtuk képzelni, hogy a szomszédunkban háború fog kitörni.

Ez különösen igaz a továbbra is jegelt uniós forrásokra, hiszen azok megítélése nem csupán a költségvetés számára jelentene egy komoly bevételi forrást, hanem az ország általános megítélése is javulna.

Orbán azonban elővette a koronavírus-járvány alatt alkalmazott kommunikációs stratégiáját, ami két fő elemből áll. Az egyik, hogy a válság kibontakozása alatt is fűti a gazdaságot, főként kormányzati beruházások és támogatások segítségével, így úgymond előremenekül. Ez azonban csak késlelteti a valódi problémák felszínre törését, ráadásul az ilyenkor elszórt pénz jól jönne akkor, amikor valóban nagy a baj. A másik elem az, amikor olyan hangulatjavító, főként szociális jellegű intézkedéseket jelent be a kormány, melyek jótékonyan elfedik a problémákat. Ennek kiemelkedő példája volt a 13. havi nyugdíj „felépítése”, ami nyilván az idősebb generációk támogatásának megőrzésében játszott szerepet. E lépés legfőbb baja is az, hogy eltapsolt olyan állami forrásokat, melyekre égetően nagy szükség lenne most, hogy a válság az ajtónkon kopogtat.

A forint mélyrepülése elsősorban ennek a rövidlátó gazdaságpolitikának köszönhető. Pedig a figyelmeztetések nem csak a kormánytól független gazdasági elemzőktől érkeztek, hanem például Matolcsy Györgytől, a Magyar Nemzeti Bank elnökétől is. Ha neki sem hitte el Orbán Viktor, hogy pusztán kommunikációval nem oldhatók meg komoly, strukturális problémák a gazdaságban, akkor valószínűleg senkinek. Varga Mihály pénzügyminiszter ugyan látszólag vitába szállt Matolcsyval, ám valószínűleg ezt csak azért tette, mert az ő közvetlen főnöke Orbán Viktor. Matolcsy viszont most látta igazán a hasznát annak, hogy az MNB továbbra is egy viszonylag független intézményként tud működni, főként azért, mert az Orbán-kormány nevezte ki.

Az viszont nagy gond, hogy a kormányzati gazdaságpolitika és a jegybank sokszor egymásnak ellentmondó irányzatot képviseltek. Matolcsy ugyanakkor kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a hiteltelenné váló magyar gazdaságirányítás miatt az ő kamatnövelő intézkedései sem hozták meg a várt eredményt. Általánosságban véve az egész magyar kormánnyal szemben tapasztalható bizalmatlanság korlátozza a magyar gazdaságirányítás lehetőségeit. Ez különösen igaz a továbbra is jegelt uniós forrásokra, hiszen azok megítélése nem csupán a költségvetés számára jelentene egy komoly bevételi forrást, hanem az ország általános megítélése is javulna.

Fotó: magyarnemzet.hu

A kormányfő politikájában azonban továbbra is prioritást élvez a harsány EU-ellenesség, amit szokásához híven egy teljesen értelmetlen és drága nemzeti konzultációval kíván megtámogatni. Mindezt olyankor teszi, amikor az emberei próbálnak egyezségre jutni Brüsszelben az uniós források kérdésében. Tényleg nagy bűvészmutatvány pénzt szerezni egy olyan embertől, akit egyébként minden létező fórumon ostobának és aljas gazembernek nevezünk. Orbán Viktor azonban úgy gondolja, hogy neki ez is menni fog, bár a körülötte lévő emberek egyre inkább kételkednek ebben. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha beleállított a tomahawkot annak a fejébe, akitől kölcsön akartál kérni, valószínűleg üres zsebbel fogsz távozni.”

Ha Putyin bukik, valószínűleg Orbánnak is mennie kell. Ez a kijelentés néhány hete még erősen túlzónak tűnt, mostanra viszont egyre reálisabb opció ez a forgatókönyv. A magyar miniszterelnök híres arról, hogy a pragmatikus szempontokat általában az ideológiák elé helyezi, ebben az esetben azonban mintha kötött pályán mozogna. Oroszország ukrajnai inváziójának kezdete óta ugyanis nem hajlandó tudomásul venni azt a tényt, hogy Putyin katonái rendkívüli módon alulteljesítenek ebben a háborúban. Orbán azzal, hogy egyértelműen az agresszor győzelmére fogadott, és álláspontján azóta sem változtat, azt kockáztatja, hogy az orosz elnök esetleges bukásával ő maga is rendkívül sebezhetővé válik.

Fotó: index

Az ukrán erők előre nyomulnak a keleti és déli fronton is, és egyelőre nem látszik az offenzíva vége. Egy hónapja még kevesen gondolták, hogy ilyen látványosan megroppan az orosz megszállók harci gépezete, az általános vélemény szerint ugyanis a tél közeledtét inkább az ukránok várták, mert a hideg hónapokban legalább nem veszítenek több területet a támadó haderővel szemben. Ehelyett szeptember elején egy olyan erős és jól előkészített offenzívával rukkoltak elő a honvédő csapatok, ami nem csak az orosz parancsnokokat, de a világ közvéleményét is meglepte.

Ma már egyértelmű, hogy az ukránok átvették a kezdeményezést a harctéren, így a politikusok hangvételén is lemérhető, valami nagyon megváltozott az orosz-ukrán konfliktusban. Amíg az ukránok egyre magabiztosabb kijelentéseket tesznek, addig az oroszok csak fenyegetőznek, ugyanakkor egymás torkának esnek a legfelsőbb vezetés tagjai. A sebtében lezavart népszavazás a négy elcsatolni kívánt ukrán megyében csak olaj volt a tűzre, hiszen az ukránok még elszántabban támadtak, az oroszoknak és helyi csatlósaiknak pedig még pezsgőbontásra sem volt idejük, máris ki kellett üríteniük néhány olyan területet, melyek papíron már az Oroszország részei voltak.

Miért olyan fontos fejlemény ez számunkra? Ha Orbán Viktor nem tette volna egyértelművé, hogy az uniós tagállamok vezetői közül egyedül ő ügyködik az oroszok győzelméért, az ukrán sikerek nem vetítenének előre egy olyan komoly hangulatváltozást, mint amilyen bekövetkezhet idehaza, ha Putyin elveszíti a háborút, netán megbuktatják a sajátjai. Ha kiderül, hogy Orbán a vesztes oldalán állt, ezért komoly politikai és gazdasági károkat szenved el az ország, akkor a Fidesz szavazóiban is felötlik néhány kérdés. Például az, hogy vajon az általuk tévedhetetlennek tartott miniszterelnök miért nem látta előre Putyin vesztét?

Orbán persze nem aggódik, ő inkább nemzeti konzultációt rendez az oroszok ellen hozott szankciókról, esze ágában sincs tiltakozni a minden nemzetközi jogi normát szembe köpő ukrajnai népszavazás miatt, sőt hitelbe újabb földgázszállítmányt veszünk az agresszoroktól. A dolog pikantériája persze a részletekben található, melyeket biztosan nem fedezhetünk majd fel a nemzeti konzultációs kérdésekben. Az Orbán szerint visszafelé elsülő szankciókat ugyanis sorra megszavazza a magyar kormány, ugyanakkor az általa legkárosabbnak tartott kőolajra és földgázra vonatkozó rendelkezések meg sem születtek, illetve életbe se léptek.

Persze, erre a kampányra is milliárdokat szór el Rogán Antal minisztériuma, ugyanakkor ez a pénz jól jönne például olyan vállalkozásoknak, melyek önhibájukon kívül most komoly bajba kerültek.

Ha a kormányfő lavírozása azt eredményezné, hogy a háborús helyzet változását követve kissé eltávolodna Moszkvától, még csak megérthetnénk ezt a politikát, de az energiaválság miatti kommunikációs kampány nem engedi eltéríteni a mostani iránytól. Orbán ugyanis mindenképpen az EU szankciós politikáját és az ukránok hajthatatlanságát kárhoztatja amiatt, hogy elszabadultak az árak, és sem önmagát, sem Moszkvát nem hajlandó felelőssé tenni a kialakult helyzetért. Pedig komoly felelőssége van a 13 éve kormányzó Fidesznek abban, hogy a magyar gazdaság ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került az energiapiacon, illetve szinte semmit sem tett a megújuló energiaforrásokban rejlő lehetőségek kiaknázásáért.

Azért is vállalnia kellene a felelősséget a kormánynak, hogy semmit sem tett a magyar gazdaság szerkezetének átalakításáért, pedig a pénzügyi szakemberek figyelmeztettek, hogy egy válság igen érzékenyen fog érinteni bennünket, mivel rendkívül védtelenek vagyunk a külső piaci hatások ellen. Ehelyett a kormány kibontakozóban lévő kommunikációs kampánya megint arról szól, hogy lényegében mindenki hibás a gazdasági bajokért, a magas inflációért, a forint romlásáért, csak a regnáló kormány nem az. Persze, erre a kampányra is milliárdokat szór el Rogán Antal minisztériuma, ugyanakkor ez a pénz jól jönne például olyan vállalkozásoknak, melyek önhibájukon kívül most komoly bajba kerültek.

Fotó: hvg.hu

Kérdés, mit tesz akkor Orbán Viktor, amikor számára is egyértelművé válik, hogy Putyin sem legyőzhetetlen, és az a kampány, amelyet az orosz elnök ellenségeinek lejáratására épített fel, már azelőtt elveszítette a szavatosságát, mielőtt kitenné a kirakatba? Ki lehet-e elegánsan, arcvesztés nélkül hátrálni az orosz diktátor mögül? Egyelőre talán még koraiak ezek a kérdések, hiszen az orosz hadsereg még nem omlott össze Ukrajnában, és talán Putyin belső ellenfelei csak a Kreml valamelyik félreeső sarkában sugdolóznak. Az viszont biztos, hogy az orosz elnöknek most nagyobb szüksége van Orbán támogatására, mint valaha. De megéri-e utolsó szövetségesként feltenni mindent egy lapra? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a törzsfőnök elkártyázott már száz lovat, ne itassál vele tüzes vizet, mert felteszi a maradék százat is a következő körre.”

Egyre inkább távolodik Orbán Viktor a valóságtól, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb jelentősége lesz kormányzásában a kommunikációnak. A most bejelentett nemzeti konzultációt is arra használja, hogy téveszméinek teremtsen bázist a lakosság körében, pedig, ha most van feleslegesen kidobott pénz, akkor az a néphülyítésre használt egyoldalú levelezés. Mindeközben államcsőd fenyeget, az oroszokkal pedig egyre cikibb kokettálni.

Fotó: hvg.hu

Szokásos pénteki rádiós monológját ezúttal főként arra használta Orbán Viktor, hogy megindokolja, miért kell súlyos gazdasági nehézségek közepette milliárdokat kidobni egy újabb nemzeti konzultációra. A Brüsszelt pocskondiázó kérdéssor persze fontos a kormánynak, egyrészt, hogy legitimálja saját különutas politikáját, másrészt, hogy olyan hazugságokat rögzítsen az emberek agyában, mint például, hogy nem működnek az Oroszországot sújtó szankciók.

Valójában már a háború kitörése óta teljesen félrevezeti a magyar polgárokat az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban a kormány. Egyrészt egyenlőségjelet tesz agresszor és áldozat között, másrészt úgy tesz, mintha a béke megkötése csak jó szándék kérdése lenne, ami főként az ukránokból hiányzik. Erre a téveszmére építve sikerült a magyar polgárok jelentős hányadát meggyőzni arról, hogy az országot sújtó infláció és energiaválság főként Volodomir Zelenszkij hajthatatlansága miatt következett be.

Ráadásul, amikor megszólal utánuk Orbán, és lényegében egy teljesen más világról hadovál, akkor teljesen elsikkad a lényeg, történetesen az, hogy a recesszió, az infláció és az adósságcsapda kéz a kézben közelednek felénk.

Pedig a konfliktus eszkalációja miatt főként Vlagyimir Putyin a felelős, aki négy ukrajnai megye annektálásával lényegében megjósolhatatlan távolságra taszította mind a háború, mind a szankciók végét. A tisztánlátását mindinkább elvesztő Orbán Viktor ennek ellenére arról kéri ki az emberek véleményét, hogy szükség van-e az Oroszország elleni intézkedésekre? Ha egy elbábozott népszavazás után Oroszországhoz csatolt ukrajnai területek szemszögéből nézzük a dolgokat, ez azt jelentené, hogy még meg is jutalmazzák ezért a tettéért Vlagyimir Putyint.

Azonban Orbán kommunikációja nem csak ezért abszurd. Egyre nyilvánvalóbb, hogy komoly gazdasági nehézségekkel kell megküzdenie az országnak a következő hónapokban, sőt, lehet, hogy években. A rossz hírek közlését rábízza a minisztereire, ezzel szemben ő olyan jó hírek bejelentését tartja fenn magának, mint például, hogy az idén sem marad el a nyugdíjprémium kifizetése, vagy, hogy a legyengített rezsicsökkentés és a különböző ársapkák továbbra is fennmaradnak. Nem nehéz belátnunk, hogy ezt a mechanizmust az a kényszer táplálja, miszerint Orbán népszerűsége határozza meg a Fidesz politikai erejét.

Ez azt jelenti, hogy amíg a Fidesz propagandagépezetének sikerül Orbán tévedhetetlenségéről meggyőzni a választópolgárok többségét, addig szinte bármit megtehet a kormányfő. Amíg Gulyás Gergely, Nagy Márton vagy Varga Mihály jelentéktelen sakkfigurákként jelzik, hogy baj van, addig nem is veszi túl komolyan ezeket a kijelentéseket az emberek többsége. Ráadásul, amikor megszólal utánuk Orbán, és lényegében egy teljesen más világról hadovál, akkor teljesen elsikkad a lényeg, történetesen az, hogy a recesszió, az infláció és az adósságcsapda kéz a kézben közelednek felénk.

Fotó: penzcentrum.hu

Az azért figyelmeztető jel, hogy a kormány valamennyire igyekszik előremenekülni, hiszen már nem merik olyan cinikusan letagadni a problémákat, mint korábban. Orbán imázsát azonban továbbra is védik, így keltve azt a látszatot, hogy ő mindent jól csinált, csak az a fránya Európai Unió, no meg Soros György, és persze a migrációs nyomás annyi galibát okoztak, hogy már a miniszterelnök sem képes mindent kézben tartani. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha nincs elég harcosod, legalább kiabáljatok hangosan, hátha megijed az ellenség tőletek.”

Orbán Viktor egyre kevésbé rejti véka alá, hogy Putyin érdekeit képviseli mind itthon, mind a nemzetközi színtéren. Akkor sürgeti az Oroszországra kivetett szankciók visszavonását, amikor a legegyértelműbb jeleit látjuk annak, hogy az agresszor politikai és gazdasági elszigetelésének komoly eredményei vannak. Azzal ugyanis, hogy az orosz elnök részleges mozgósítást jelentett be, ugyanakkor az atomfegyverek bevetésével fenyegetőzött, egyértelművé vált, hogy elveszítette a kezdeményezést a háborúban.

Fotó: nyugat.hu

Bár Orbán Viktor kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy a szankciók nem működnek, ennek ellenére az EU mind a hat eddigi büntetőcsomagját megszavazta. Persze, mindig feltételeket szabott, és rendszerint megjegyezte, hogy szerinte a szankciók többet ártanak Európának, mint Oroszországnak. Elég népszerű érvelés ez olyankor, amikor elszabadulnak az energiaárak, a háború pedig tovább tombol, mintha mi sem történt volna. Orbán érvelését azonban pont az oroszok cáfolják azzal, hogy a nemzetközi békítő tárgyalásokon rendszeresen sürgetik az ellenük hozott szankciók feloldását.

Orbán különutas politikája azért irritáló az EU-n belül, mert egyrészt nyíltan az agresszor érdekeit képviseli, másrészt nélkülöz mindenféle morális megfontolást. Lényegében azt üzeni, hogy sem fegyvert, sem politikai és gazdasági támogatást nem szabad adni Ukrajnának, mert azzal ártunk magunknak. Az érem másik oldala viszont az, hogy egy szuverenitásáért küzdő országot akkor sem szabad kiszolgáltatni egy agresszornak, ha az történetesen nem a szomszédunk. Ráadásul Ukrajna a szomszédunk, és éppen ezért rendkívül fontos lenne megállítani Putyint jó messzire a határainktól.

A magyar külpolitikai irányvonalat képviselő Szijjártó Péter sem tud igazán meggyőző érveket felhozni amellett, hogy Magyarország Putyin trójai falovaként igyekszik bomlasztani az EU egységét a háborúval kapcsolatban. Azon kívül ugyanis, hogy a béke fontosságát szajkózza, konkrét megoldási javaslatokkal nem tud szolgálni. A szankciók feloldása, illetve mérséklése ugyanakkor egy olyan jelzés lenne Putyin számára, hogy jó úton halad a háború megnyerése felé, és zsaroló politikája kifizetendőnek bizonyult.

Ezért nem merte sokáig bevallani Putyin, hogy valós háború zajlik Ukrajnában, és ezért állítja azt, hogy igazából a Nyugattal áll konfliktusban, nem a nyugati szomszéddal.

Nem lehet pontosan tudni, mi motoszkál Orbán fejében akkor, amikor egyre elszántabban támogat egy olyan agresszort, akinek ráadásul nem is áll jól a szénája. Miután ugyanis az ukránok Harkov környékén jelentős területekről verték ki a megszálló erőket, Putyinnak döntenie kellett két opció közül: valahogy véget vet az öldöklésnek (még akár engedmények árán is), vagy mindent egy lapra feltéve eszkalálja a konfliktust. Miután az utóbbi változat mellett döntött, sebtében megszervezett népszavazást igyekszik végigverni a megszállt megyékben, illetve 300 ezer tartalékos behívását rendelte el.

Ezek az intézkedések egyértelművé teszik, hogy nagy a baj Putyin környezetében, hiszen az orosz vezetés kénytelen volt feladni azt a hazugságot, hogy hadseregük különleges katonai műveletet hajt végre Ukrajnában. Ez a nehezen értelmezhető kifejezés arra volt jó, hogy fizikailag és érzelmileg távol tartotta az öldöklést és rombolást a lakosságtól, így biztosította a hátország támogatását a háborúhoz. Most viszont egyértelművé vált, hogy véres háborúban vesz részt az orosz hadsereg, és a komoly áldozatok ellenére sem sikerült látványos eredményeket elérni. A népszavazás pedig a kapkodás egyértelmű jele, hiszen a végeredménye borítékolható, ugyanakkor a nemzetközi jog szerint érvénytelen lesz.

Orbán ehhez az öngyilkos politikához asszisztál azzal, hogy továbbra is a szankciók feloldása mellett kardoskodik. Vagy teljesen rövidlátó a szemünk előtt zajló folyamatokat illetően, vagy Putyin valamivel zsarolja, és ezért nem képes letérni a háború kezdete óta járt útról. A magyar kormányfő nem számol azzal, hogy ennek a háborúnak a kimenetele elsősorban az orosz közvélemény alakulásától függ. Ezért nem merte sokáig bevallani Putyin, hogy valós háború zajlik Ukrajnában, és ezért állítja azt, hogy igazából a Nyugattal áll konfliktusban, nem a nyugati szomszéddal.

Fotó: népszava.hu

Azonban ezzel Orbán saját sorsát is egyre jobban Putyinéhoz köti, ami nem túl jó hír a Fidesz szavazói számára. Az orosz diktátor hatalma ugyanis inog, így Orbán legendásnak tartott politikai éleslátása könnyen csaphat át farkasvakságba. Talán meg sem fordul a fejében, hogy Putyin utolsó európai szövetségeseként nem sok esélye marad a hatalmon maradásra, ha az orosz elnök belebukik ebbe a háborúba. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Csak olyanokkal vonulj csatába, akik a háború végén meg is tudják köszönni a segítségedet.”

Több mint 12 év kellett ahhoz, hogy az Európai Unió a legmagasabb szinten is belássa, Magyarország már nem felel meg a demokratikus jogállam megnevezés feltételrendszerének. Ez súlyos önkritika is, hiszen egy olyan közösség teljes jogú tagjaként fejlődött ki Orbán Viktor hibrid rezsimje, amelynek alapértékei messze nem egyeznek a magyar vezetés államfelfogásával. Be kellett ismerniük az EU prominenseinek, hogy sok esetben félrevezette őket a magyar kormányfő, sőt még bőkezűen finanszírozták is azt a rendszert, amely több alkalommal komoly veszélybe sodorta az uniós egységet.

Fotó: telex.hu

Az Európai Parlament most ugyan csak egy politikai nyilatkozatban ítélte el Magyarországot a nálunk tapasztalhatóm, jogállamiságot aláásó viszonyok megteremtése miatt, ám ez előrevetíti az Európai Bizottságnak azt a döntését, mely szerint a komoly változtatásokra nem hajlandó Orbán-kormányt az uniós források radikális lecsökkentésével büntetik majd. A nagy többséggel megszavazott határozat önkritikusan, ám igen élesen fogalmaz, ami jelzi, hogy nem akarnak kibúvót hagyni a képviselők Orbán Viktor számára: „A határozott uniós fellépés hiánya hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországból „a választásos önkényuralom hibrid rezsimj[e]” lett (azaz olyan alkotmányos rendszer, ahol vannak ugyan választások, de a demokratikus normákat már nem tartják tiszteletben).”

A magyar kormány működése tehát már kívülről sem látszik demokratikusnak, minthogy már régen nem is érvényesülnek az állam plurális felfogásának elvei a gyakorlatban. Ez annyit jelent, hogy azokat az intézményeket, hatalmi ágakat, melyek egyik legfőbb feladata a kormány tevékenységének ellenőrzése lenne, már rég maga alá gyűrte az a hatalmi elit, amely lényegében teljes kontrollt gyakorol az állami szervek fölött, így a kormányzópárt közvetlenül befolyásol olyan intézményeket, mint például az alkotmánybíróság, az ügyészség, az ombudsmani hivatal, vagy a közmédia. Ami ennél is szomorúbb, hogy ezt a modellt olyan régen működteti, hogy a magyar állampolgárok jelentős része számára ez már szinte természetes állapot.

A magyar kormánypártot reprezentáló politikusok természetesen lejárató kampányról, bosszúról, sőt boszorkányüldözésről beszélnek. Mintha nem lettek volna tevékeny részesei annak a folyamatnak, amelynek következményeként a '90-es években és a 2000-es évek elején még oly stabilan működő ellenőrző szervek lényegében a kormánynak alárendelt gittegyletekké nem váltak. Nem gondolhatja egyetlen komoly politikus sem, hogy például egy kormányzati utasítások alapján működő közmédia el tudja látni azt az alapfeladatát, mely szerint kiegyensúlyozott, elfogulatlan és pontos tájékoztatást kell nyújtania azon állampolgárok felé, akiknek az adójából működtetik a közszolgálati tévét, rádiót és hírügynökséget.

Orbán annyira a szélsőjobb felé tolta ugyanis a Fideszt, hogy a mérsékelt jobboldalon és a centrum pártjai között sem maradt támogatója.

Az EP állásfoglalása rávilágít arra a rendszerszintű problémára, hogy egy központosított politikai irányítás szinte determinálja a korrupció megjelenését és növekedését egy országban. Ez egyben a magyar hibrid rezsim legérzékenyebb és legsebezhetőbb része uniós szemszögből, hiszen a pénzt ő adja, és szeretne végre garanciákat látni arra, hogy ezek a források nem kötnek ki a miniszterelnök baráti körénél. Itt már nem elég ígérgetni, olyan szervezeteket sebtében létrehozni, melyek úgymond felügyelik majd a források felhasználásának folyamatát. A bizalom ugyanis elfogyott a magyar politikai vezetés irányában, hiszen Orbán Viktor pávatáncát már mindenki kívülről ismeri, aki az uniós parketten ropta az utóbbi tíz évben.

Nem javított az Orbán-rezsim megítélésén az sem, hogy a magyar kormányfő nem csak él, de gyakran vissza is él szavazati jogával az uniós testületekben. Ez főként az orosz-ukrán háború idején borzolta a kedélyeket, hiszen épp akkor akadékoskodott a szankciók megszavazásakor, amikor az agresszor felé mindennél fontosabb lett volna egységes akaratot mutatni. Azon túl, hogy ebben a háborús konfliktusban a magyar miniszterelnök nem is igen álcázza, hogy Putyin győzelemére játszik, azzal is kivívta a demokratikus országok haragját, posztfasiszta pártokkal szövetkezik. Orbán annyira a szélsőjobb felé tolta ugyanis a Fideszt, hogy a mérsékelt jobboldalon és a centrum pártjai között sem maradt támogatója.

Fotó: 444.hu

A magyar kormányfő most abban bízik, hogy azok radikális, nyíltan bevándorlásellenes pártok kerülnek hatalomra néhány országban (például Olaszországban és Svédországban), melyek segítenek majd kitörni abból az elszigeteltségből, amelybe önmagát taszította azzal, hogy még a V4-ek csoport tagjaitól is eltávolodott az orosz-ukrán háború kirobbanását követően. Még ha ez be is következne, ettől még nem nyílnak meg azok a pénzcsapok, melyeket most alaposan lezárt Magyarország irányában az EU. Egy komoly gazdasági válság kapujában állva az a merev álláspont, amit a jogállamiság kérdésében képvisel a magyar kormány, több, mint felelőtlenség. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sánta lóval menekülsz száz sziú harcos elől, ne azon törd a fejed, hogyan sérthetnéd meg őket legjobban, amikor elkapnak.”

Néhány hete még szinte hahotáztak a Fidesz politikusai és a hozzájuk igazodó kormánymédia arcai azon, hogy Európa nyugati felén takarékoskodásra szólították fel a lakosságot. Élezték a nyelvüket a magyar ellenzéken is, amely az energiaválság hatásaira figyelmeztetve szintén megszorításokat sürgetett. Ahogy azonban változtak a központi irányelvek, már a kormánypárti szavazók is komolyan veszik a gyülekező felhőket. Számukra talán a 18 fokosra melegített osztálytermek és közhivatalok is elfogadható következményei annak, amiről a kormány egy hónapja még tudomást se vett.

Fotó: hvg.hu

Néha az az ember érzése, hogy maga a kormány se tudja, pontosan mire kell készülnünk ősszel és télen. Egyrészt biztosítanak mindenkit arról, hogy Magyarországon nem lesz érzékelhető hatása a globális energiaválságnak, másrészt viszont felkészülnek a tűzifa bevetésére, illetve 18 fokban korlátozzák a közintézményekben a fűtés mértékét. Ezek az intézkedések túlzásnak tűnnek azok után, hogy a földgázt biztosító orosz féllel a háború ellenére is szívélyes a kapcsolat, és Szijjártó Péter szinte minden nap azt üzeni, hogy Szergej Lavrovtól lényegében bármennyi energiahordozót ki tud könyörögni.

Orbán Viktor kormányának kommunikációja tehát egyszerre képmutató és reális. Vagyis, ha tényleg nagy a baj, akkor muszáj lesz az iskolákban fával fűteni, illetve lecsavarni a fűtést a polgármesteri hivatalokban valamint a kormányhivatalokban. Ha pedig nincs nagy baj, akkor ez csak rémhírterjesztés, amit általában az ellenzék szokott csinálni, de ezúttal magára vállalja ezt a kellemetlen feladatot a kormány. A viccet félretéve: itt most sokkal többről van szó, mint egy adónem rapid megváltoztatása év közben, vagy a kínai vakcinák propagálása annak ellenére, hogy sokkal rosszabb a hatásfoka, mint bármely koronavírus elleni gyógyszernek.

Most egy olyan életminőség változás előszobájában bolyongunk, amelyet a fiatalabb generáció még nem élt át. Ez nem csak azt jelenti, hogy az ülő munkát végzők számára a 18 fokos hőmérséklet egészségügyi kockázatot jelent, hanem azt is, hogy sokan mindenhol fázni fognak, ahová mennek. A kevésbé tehetős családok ugyanis otthon is kénytelenek lesznek spórolni, az iskolából hazatérő gyerek így az otthonaikban se tudnak teljesen felmelegedni. Mivel a kormány korábban azt kommunikálta, hogy a rezsicsökkentésnek köszönhetően nálunk nincs szükség a nadrágszíj meghúzására, ez a fordulat elég váratlan lesz sokak számára.

Az Orbán-kormány felelőssége tehát óriási abban, hogy az energiaválság következményei ilyen hirtelen szakadnak a nyakunkba. A hivatalos kommunikáció ugyanis arról szólt, hogy az oroszokkal azért kell jóban lennünk, mert a szövetségesüknek jóval olcsóbban adják a kőolajat és a földgázt. Vagyis cserébe azért, hogy rendszeresen akadályokat görgetünk az agresszor ellen hozott szankciók elé, olyan kiváltságokat kapunk Oroszországtól, melyek nem járnak az Ukrajnát segítő uniós országoknak. Orbán Viktor értelmezésében ez azt jelenti, hogy nem a magyar emberekkel kell megfizettetni a háború árát. 

Itt jön azonban a fogós kérdés: akkor kivel? A mostani helyzet újra bebizonyította, hogy nincs ingyen leves. Vagyis, valakiknek állniuk kell a számlát, és általában ezek a valakik maguk a polgárok. Nincs ez másként most sem, hiába kommunikál a kormány mást. Az oroszok a szállítások csökkentésével és a csapok gyakori elzárásával az egekbe tornázták a kőolaj és a földgáz árát, így hiába adnak nekünk többet ezekből, mint más uniós országoknak, az hatalmas összegekbe kerül a költségvetésnek. A részben fenntartott rezsicsökkentésnek köszönhetően ezért az állami szolgáltató óriási veszteséget szenved, amit az adófizetők forintjaiból kompenzál a kormány.

Fotó: 24.hu

Tehát a tápláléklánc alján ismét maga a választópolgár áll, így igenis, mi fizetjük meg a háború árát, akár tetszik, akár nem. Így a jó orosz kapcsolatoknak nem sok haszna van, legfeljebb annyi lehetne, hogy Orbán Viktor sürgethetné Vlagyimir Putyint, hogy fejezze be a háborúját Ukrajnában. Ezzel normalizálódhatna az energiapiac, és visszacsúsznának az árak az elviselhető tartományba. Így azonban marad a 18 fok a közintézményekben, és a nagy hazugság, hogy mindez mások hibája. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Az indián sátor nyáron meleg, télen hideg, de ha szükség van rá, gyorsan tudod szedni a sátorfádat.”  

Bizonyára többször elgondolkodott Orbán Viktor hosszúra nyúlt horvátországi nyaralása során azon a lehetőségen, milyen jó lenne ott maradni a tengerparton, ahol rövid nadrágban, színes ingben, borostásan majszolhatná a különféle pizzákat, és ihatná a kiváló helyi nedűket talán egészen októberig. Itthon ugyanis csak a gondok várják, és jól tudja, hogy ezeket nem lehet néhány cinikus mondattal vagy eseti alkotmánymódosítással megoldani. Persze, Orbán Viktor azzal is tisztában van, hogy hiába a kék tenger és az ízek csábítása, neki haza kellett jönnie, hiszen nem ismer magán kívül senkit, aki gyógyírt tudna az ország bajaira.

Fotó: Amerikai Népszava

Egy hónapra belekóstolt a gazdag nyugdíjasok életébe, és láthatóan igencsak élvezte azt. Orbán Viktor erőt gyűjteni ment Horvátországba, de közben bizonyára alaposan felmérte az előtte tornyosuló feladatok nagyságát is. Valamit ugyanis kezdenie kéne az energiaválsággal, a magas inflációval, és persze az sem ártana, ha meg tudna egyezni az EU-val a helyreállítási alap utalásának feltételeiről. Ezek külön-külön is komoly erőpróbát jelentenek egy ország vezetőjének, de egyszerre megoldani ezeket szinte lehetetlen feladatnak tűnik.

Ám ne feledjük, Orbán Viktorról beszélünk, és ő kifejezetten élvezni szokta a konfliktusokat és kihívásokat, úgyhogy ne vegyük készpénznek, hogy lehetetlen feladatra vállalkozik. Tudja ugyanis, hogy az egyre növekvő elégedetlenség ellenére pártja és kormánya stabilan kezében tartja a gyeplőt, az ellenzék pedig még nem volt képes magához térni az április 3-án elszenvedett vereségből. Ez a helyzet azonban el is bódíthatja a hatalmon lévőket, hiszen, ha azt tapasztalják, hogy a megszorítások ellenére se kerül veszélybe a kormányzásuk, hajlamosak lehetnek túllőni a célon.

Orbán tudja, hogy nem engedheti át azt a lélektani előnyt az ellenfeleinek, hogy a közvélemény-kutatásokban lassan két évtizede vezető pártja átadja helyét az ellenzéki szerveződéseknek. Mindig nagyon ügyelt arra, hogy a választások közti időszakokban is a Fidesz legyen a legnépszerűbb, ugyanis így szinte legyőzhetetlennek tűnik a pártja. Ha ez a hit egy pillanatra is megtörik, az egyrészt önbizalommal töltheti el az ellenzéket, másrészt, felerősödnek a törésvonalak a kormánypárton belül. Orbánnak tehát úgy kell megoldania az ország akut problémáit, hogy közben megtartja a Fidesz dominanciáját.

A kormányfő tudja, hogy pártja és kormánya sorsa elsősorban az ő személyének megítélésétől függ, így a rossz zsaru szerepét másokra osztja, ő pedig jó zsaruként még az ilyen kiélezett helyzetekből is igyekszik a legtöbbet kihozni.

Ehhez valószínűleg a legnagyobb segítséget a jól kipróbált és brutális erővel rendelkező propagandagépezete fogja nyújtani. Rogán Antal minisztériumában valószínűleg már hetek óta gőzerővel dolgoznak azon, hogyan hárítsák át a felelősséget elsősorban az ellenzékre és Brüsszelre azért, mert brutálisan drágultak az élelmiszerek, és az energiaárak is a magasba szöknek. Mivel most nagyon nem úgy néz ki a dolog, hogy lesz megegyezés az Európai Unió és a magyar kormány között az úgynevezett újjáépítési alap folyósításának feltételeiről, a több száz milliárd forintos forrás elvesztéséért másokat kell majd hibáztatni.

Orbánnak le kell majd nyomnia a saját választói torkán azt is, hogy az ársapkák rendszere nem tartható fenn a végtelenségig, így korábbi szociális intézkedései visszafelé sülhetnek el, ha nem bánik nagyon óvatosan a szavakkal. A rossz híreket valószínűleg továbbra is kormánya második vonalába tartozó politikusok fogják bejelenteni, ő pedig magára veszi a finomítások, korrekciók közlésének kevésbé kellemetlen feladatát. A kormányfő tudja, hogy pártja és kormánya sorsa elsősorban az ő személyének megítélésétől függ, így a rossz zsaru szerepét másokra osztja, ő pedig jó zsaruként még az ilyen kiélezett helyzetekből is igyekszik a legtöbbet kihozni.

Fotó: nyugat.hu

Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy olyan ősz előtt állunk, amilyen még nem volt a Fidesz kormányzásának utóbbi 12 évében. Mindenki érezni fogja ugyanis a pénztárcáján, hogy nagy baj van, és ha ez hideg lakásokkal és kikapcsolt villannyal párosul, a lakosság reakciója nehezen lesz kiszámítható. Lehet ilyenkor gumicsontokat dobni az emberek elé, de azokra már jóval kevesebb figyelem irányul majd, mint olyan időszakokban, amikor sokkal kiszámíthatóbb volt a jövő. A bizonytalanság tehát most eluralja a társadalmat, és ilyenkor nehéz bármi biztosat mondani az embereknek. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja:”Ha eljátszod a pénzed a kocsmában, lovagolj haza gyorsan, nehogy elkártyázd a musztángodat is.”

Egy régi szovjet vicc szerint egyszer, amikor Lenin elvtárs átsétált a Vörös téren, néhány ott focizó gyerek labdája a bolsevik vezető lábaihoz gurult. Lenin barátságosan visszapasszolta a játékszert a fiúknak. A szovjet sajtó erre megjegyezte, hogy milyen humánus vezető a párt első embere, hiszen akár agyon is lövethette volna a gyerekeket. Ilyen és hasonló történetek jutnak eszünkbe arról, ami hétfőn történt az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetőivel. A magyar kormány a két szakember menesztésével egyértelművé tette, hogy a lenini úton jár. Sztálin idejében azonban már nem úszták meg ennyivel azok, akik nem jósolták meg helyesen az időjárást, hiszen 1937-ben a diktátor kivégeztette a szovjet meteorológiai szolgálat igazgatóját.

Fotó: mandiner.hu

Mondhatnánk, hogy egészen elképesztő az, ami az OMSZ igazgatójával és helyettesével történt, de sajnos túl vagyunk már azon az állapoton, amikor megdöbbenünk a két vezető rapid kirúgásán. Valljuk meg, hogy ott motoszkált már a fejünkben augusztus 20-a estéjén, hogy az időjósok közül néhányaknak el kell majd vinniük a balhét azért, mert a beígért eső helyett tiszta maradt az ég, így akár el is lehetett volna pufogtatni a tűzijáték rakétáit Budapesten.

A nyári szabadságát töltő Orbán Viktor bizonyára a távolból üzente meg Palkovics miniszternek, hogy a meteorológiai baki miatt Radics Kornélia igazgatónak és helyettesének, Horváth Gyulának távoznia kell a posztjáról. Előtte még – mintegy tüzérségi előkészítésként – a kormánymédia összehangolt támadást indított az Országos Meteorológiai Szolgálat ellen, mert az szombat délben nem tudta tűpontosan megjósolni az esti időjárást. Ez egy olyan lépés, amely megüzeni minden állami intézmény munkatársainak, hogy bizonyos szituációkban nincs helye a tévedésnek még akkor sem, amikor a jövő tartogat meglepetéseket.

Gyanítható, hogy Kovács államtitkár azért hallgatott a szakemberek előrejelzésére, mert nem akarta olyan helyzetbe hozni főnökét, mint ahogy Gyurcsány Ferenc járt 2006-ban, amikor a politikusok nem szívlelték meg a meteorológusok jelzéseit, és tragédiába torkollt az augusztus 20-i látványosság.

Márpedig a meteorológia egy meglehetősen összetett tudomány, objektivitást elvárni ezen a területen a hozzá nem értés egyértelmű jele. Körülbelül annyira lehet ugyanis biztosan megjósolni akár egy néhány órás távlatból az időjárás alakulását, mint amennyire egy közvélemény-kutató tudja jelezni egy választás végeredményét a voksolást megelőző napon. Valószínűleg a delphoi jósda papnőit sem váltották le amiatt, ha nem ítélték meg tűpontosan, érdemes-e háborút indítani a perzsák ellen, vagy sem. A jövő ugyanis természetéből fakadóan kiszámíthatatlan, igaz, egy olyan kormányfő számára ez talán elfogadhatatlan, aki 2030-ig biztosan hatalomban akar maradni.

Ne felejtsük el azonban, hogy a végső döntést a tűzijáték elhalasztásáról a Kovács Zoltán által vezetett operatív törzs hozta meg, vagyis, amennyiben érvényes lenne az az elv, hogy a legmagasabb szinten kell a felelősséget vállalni a döntésekért, akkor a derék államtitkárnak távoznia kellett volna a posztjáról. Ő viszont mossa kezeit, és azt a látszatot kelti a meteorológusok megbüntetésével, mintha valami szabotázs akció áldozata lett volna az általa vezetett operatív törzs. Gyanítható, hogy Kovács államtitkár azért hallgatott a szakemberek előrejelzésére, mert nem akarta olyan helyzetbe hozni főnökét, mint ahogy Gyurcsány Ferenc járt 2006-ban, amikor a politikusok nem szívlelték meg a meteorológusok jelzéseit, és tragédiába torkollt az augusztus 20-i látványosság.

Fotó: nyugatifeny.hu

Újabb bizonyíték arra a mostani eset, hogy az Orbán-kormány úgy igyekszik kicselezni a politikai csapdákat, hogy az elődei által járt utakat messze elkerüli. Ezért nem mert a taxisokkal ujjat húzni a katás adózás ügyében, és ezért nem lépi meg az árstopok feloldását egy ütemben. Orbán Viktor retteg attól, hogy bármiben is egy platformra kerüljön Gyurcsány Ferenccel vagy valamelyik elődjével. Fenn akarja tartani a tévedhetetlenség látszatát, ezért áldoz be olyanokat egy-egy kudarc után, akikért nem kár, és nem is köthetők szorosan az ő személyéhez. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha tévedésből lenyilazod a saját harcostársadat, gyorsan fordulj hátra, mintha azt kémlelnéd, ki lőtte hátba a barátodat.”