Nagy bűvészmutatványra készül az Orbán-kormány, hiszen a felszínen meg kell őriznie harsány nyugatellenes és csendes oroszbarát kommunikációját, miközben szinte minden szankciót megszavaz, melyeket az EU kiszab az agresszorral szemben. Az utolsó nagy próbatétel a gáz- és olajembargó kérdése, melyet Magyarország a kezdetektől fogva olyan hangosan ellenez, hogy azt Moszkvában is meghallják. A német álláspont megváltozása azonban úgy tűnik, fordulópontot jelent a magyar külpolitikában is, így elképzelhető, hogy az Orbán-kormány ezúttal (is) cserben hagyja Moszkvát.

Fotó: hvg.hu

Mióta Orbán Viktor hatalomra jutott 2010-ben, a magyar külpolitika mindig a német irányvonalat követte. Ez részben abból következett, hogy Németországhoz kötődik legerősebben a magyar gazdaságilag, másrészt az Európai Unió legbefolyásosabb hatalmaként mindig egy erős szövetségest tudhatott maga mellett Orbán, amikor konfliktusba került más tagországokkal. Ez az irányvonal megmaradt akkor is, amikor a magyar kormányfő látványosan közeledni kezdett Oroszországhoz és annak mindenható urához, Vlagyimir Putyinhoz.

Ekkortól viszont az Orbánra oly jellemző hintapolitika részeként a német és orosz érdekek közt egyensúlyozott a kormányfő. Ezt a veszélyes kötéltáncot mindaddig sikeresen el lehetett adni Keleten és Nyugaton egyaránt, amíg ki nem tört az orosz-ukrán háború. Innentől kezdve ugyanis a felektől való egyenlő távolságtartás (Orbán szóhasználatával stratégiai nyugalom) egyre fenntarthatatlanabb lett. Régóta sejteni lehetett, hogy az igazi törést a fosszilis energiahordozókra vonatkozó embargó fogja előidézni.

Amíg ez csak egy opció volt az uniós tagországok szankciós listáján, a Szijjártó Péter bátran harsoghatta, hogy ezt nem bírná ki a magyar gazdaság, és egyébként is, ne a magyar emberek fizessék meg mások háborújának árát. Igen ám, de ez meglehetősen álságos álláspont. Egyrészt nem Magyarország az egyetlen EU tagország, amelynek gazdasága nagyban függ az orosz gáztól és olajtól, mégis hajlandók ezek a kormányok erre az áldozatra annak érdekében, hogy Putyinnak komoly gondot okozzanak. Másrészt nem igazán vitatható, hogy az orosz háborús gépezet elsősorban az energiafronton kell megállásra kényszeríteni, mert a fegyverek egyelőre nem alkalmasak erre.

Magyarország nem küzdhet magányos harcosként a nemzetközi színtéren egy olyan történelmi helyzetben, amikor semmi esély sem látszik arra, hogy Oroszország és az uniós országok között belátható időn belül normalizálódnak a kapcsolatok.

Az Európai Unió hatodik szankciós csomagja tehát csak akkor lehet igazán hatékony, amennyiben komoly csapást mér az orosz gazdaságra, így megfosztja Putyint attól a biztos bevételi forrástól, amivel finanszírozza a háborút. Ezt nyilván jól tudják Magyarországon is a döntéshozók, ám Orbán mindeddig arra játszott, hogy az oroszok részben vagy egészben megnyerik a háborút, és ő elnyeri méltó jutalámát azért, mert akadályozta a nyugati szankciók bevezetését. Most azonban úgy néz ki, hogy Putyin csak látszatgyőzelmet arathat, Németország pedig igen elszánt abban a kérdésben, hogy az oroszokat csak erős gazdasági szankciókkal lehet jobb belátásra bírni.

Ha hinni lehet a ZDF információinak, Orbán Viktor belátta, hogy nincs értelme ellenállni a német szándéknak, így Magyarország is meg fogja szavazni a hatodik szankciós csomagot, melynek része lesz a gáz- és olajembargó részleges kivetése is. Bár a kormány egyelőre továbbra is azt állítja, hogy nem tervezi megváltoztatni az álláspontját, a német irányvonalnak továbbra is meghatározó szerepe lesz az orbáni politikában, így valószínűleg a kisebbik rosszat választva végül beadja a derekát a magyar diplomácia.

Ez a lépés persze nagyon nem fog tetszeni Moszkvának, ám a háború kitörése óta amúgy sem volt túl sok haszna az oroszok barátságának. A magyar külpolitika enélkül is teljesen elszigetelődött, hiszen megindult a jogállamisági mechanizmus az ország ellen, ráadásul a harcos orosz-ellenességével kitűnő Lengyelország esetében ezt a lépést egyelőre nem tette meg az EU. Magyarország nem küzdhet magányos harcosként a nemzetközi színtéren egy olyan történelmi helyzetben, amikor semmi esély sem látszik arra, hogy Oroszország és az uniós országok között belátható időn belül normalizálódnak a kapcsolatok.

Fotó: vg.hu

Orbán Viktornak tehát nincs más választása, mint részben konszolidálni a rendszerét, amire igen jó alkalom, hogy új kormányt alakíthat, így akár a külvilág felé is demonstrálhatja a kompromisszumkészségét. Ezek a gesztusok persze elég idegenek a kormányfőtől, így valószínűleg a kommunikációs szinten továbbra is megmarad az a harcias attitűd, ami eddig jellemezte az Orbán-kormányokat. A mélyben azonban minden bizonnyal megmozdul valami. Ha más nem is változik, de legalább új földgáz- és kőolaj beszerzési lehetőségek után néz a kormány. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha valaki egy üveg whiskyvel akarja megtartani a hűségedet, ideje új barátok után nézned.”

A NER rendszere továbbra is unikumnak számít Európában, hiszen ezen a hétvégén sem sikerült a nagy jobboldali populista áttörés a kontinensen. Orbán Viktor szlovéniai szövetségese súlyos, francia partnere pedig újabb vereséget szenvedett az aktuális választásokon. Az sem tett jót a magyar kormányfő külföldi megítélésének, hogy az Ukrajna elleni kegyetlen háborúja miatt szankciókkal sújtott Oroszország mellett még mindig kiáll, pedig sem diplomáciai, sem gazdasági haszna nem származik belőle. Igazából nehezen lehet megérteni, mire játszik Orbán, de az is elképzelhető, hogy kényszerpályára került.

Fotó: France24

Szavakkal, gesztusokkal és pénzzel is támogatta Orbán Viktor kormánya Marine Le Pen szélsőjobboldali tömörülését, illetve Janez Jansa jobboldali populista pártját. Ez utóbbi nagy pofonba szaladt bele vasárnap, hiszen az eddig kormányzó Szlovén Demokrata Párt (SDS) csak 27 mandátumot szerzett a 90 fős parlamentben. Pedig a NER minden tudását, tapasztalatát igyekezett átadni a szlovéniai szövetségesnek, a magyar modell azonban nem működött dél-nyugati szomszédunknál.

Talán ennél is nagyobb érvágás Orbán Viktor számára, hogy az Európai Unió egyik legerősebb és legbefolyásosabb országában továbbra is a centrista Emmanuel Macron marad az elnök. A magyar kormányfő nemzetközi elszigeteltségén sokat enyhített volna, ha a Nemzeti Tömörülés nevű jobboldali populista párt első embere vezeti tovább Franciaországot. Ismert, hogy korábban orosz bankok finanszírozták Le Pen kampányait, ám most a Mészáros Lőrinc érdekeltségi köréhez tartozó MKB Bank adott 10,6 millió euró hitelt a szélsőjobboldali politikus korteskedésére.

Mivel mind Jansa, mind Le Pen elvérzett a legutóbbi megmérettetésen, adódik a kérdés, hogy miért nem képes a hibrid populista magyar modell működni más európai országokban? Az biztos, hogy a jogállami struktúra majdnem teljes lerombolása nélkül nem hatékonyak azok az eszközök, melyekkel Orbán Viktor és csapata operál. Például a francia elnökválasztási kampányban és a szlovén parlamenti választások finisében is volt televíziós vita az aspiránsok között. Nem úgy, mint nálunk. Ezek a nyílt megmérettetések főként azért hasznosak egy demokráciában, mert a politikusokat lehet szembesíteni a korábbi kijelentéseikkel, illetve, ha az ellenfelükről állítanak valamit, annak módjában áll arra reagálni.

Egy ilyen bebetonozott hatalom ellen pedig már nem lehet sem papíron, sem a valóságban választást nyerni.

Magyarországon kívül kevés olyan hely van a kontinensen, ahol ilyen nyíltan és drasztikusan zajlott le a kiegyensúlyozott politikai küzdelem feltételeit garantáló intézményrendszer lerombolása. A választókörzetek átrajzolása a Fidesz számára előnyös határokkal, a kétfordulósból egyetlen tollvonással egyfordulós választás kialakítása, illetve a kampány folyamán felmerülő jogsértések részrehajló megítélése csak a felszín. Az igazi baj az, hogy olyan mértékben uralja az állampárt a médiafelületeket, ami teljesen irracionálissá teszi a politikai erők közti versengést.

A jogállami intézményrendszert ért támadásokhoz szinte hozzászoktunk az utóbbi években idehaza, ám egy ilyen brutális mértékű átstrukturálást elképzelhetetlennek tartanak olyan demokratikus hagyományokkal bíró országokban, mint Franciaország vagy Szlovénia. Nem elég lecserélni az alkotmánybírákat, az ügyészség vezetőit, vagy a médiahatóság elnökét a kormányhoz hű csinovnyikokra, hanem meg is kell győzni a polgárokat arról, hogy ezek az intézmények továbbra is ellátják azokat a funkciókat, melyeket eredetileg szántak nekik. Nálunk a közvélemény jelentős részét sikerült erről meggyőzni, más államokban azonban erre nem igazán látnak esélyt a politikai vezetők.

Pedig a NER 2010-ben még a korábban kialakított intézményi rendszerben tisztességes politikai versengés után szerezte meg a választók kétharmados felhatalmazását. Bizonyára Orbán Viktor is felmérte, hogy ha nem nyúl hozzá érdemben az akkori jogállami struktúrához, ez a szinte korlátlan hatalom előbb-utóbb kicsúszik a kezéből. Gyökeresen átalakította ezért a fékek és ellensúlyok rendszerét, amiből most már épp úgy hiányoznak a fékek, mint az ellensúlyok. Egy ilyen bebetonozott hatalom ellen pedig már nem lehet sem papíron, sem a valóságban választást nyerni.

Fotó: 24.hu

Igen ám, de a többi ország demokratikus intézményrendszerei felveszik a harcot az ilyen törekvésekkel, és biztosítják minden polgáruk számára a tisztességes és szabad választásokon való részvételt. Míg Magyarországon szinte esély sincs a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leváltására, az EU többi tagországában működik a politikai váltógazdaság, ahol, ha egy kormány megtartja vagy megszerzi a hatalmat egy választáson, azt nem arra használja fel, hogy törvénymódosításokkal előnyökhöz jusson a következő megmérettetésen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem baj, hogy az egyik csapat az amerikai, a másik az európai focit játssza, csak ne egymás ellen tegyék azt.”

Egyre kevesebb magyar szavaz a Fideszre, és egyre több Orbán Viktorra. Persze, sokak szerint a kettő egy és ugyanaz, ám ha alaposan megvizsgáljuk a kormánypárt szavazóinak preferenciáit, sokkal többet számít nekik a vezér iránti bizalom, mint a mögötte lévő politikai szervezet működése. Orbán hosszú évek óta tudatosan építi azt az imázst, hogy ő az a problémamegoldó személy a magyar politikában, akire a legnehezebb időkben is számítani lehet. Ehhez olyankor is ellenségeket kell kreálnia, amikor igazából senki se fenyegeti a magyar embereket, ám most a helyzet más. Ezúttal ugyanis valós veszélyekkel kell számolnia, melyek próbára teszik őt is és a mögötte álló pártot is.

Fotó: Egri Ügyek

A magyar választók már évekkel ezelőtt beárazták a Fideszt, mint politikai tömörülést. Akár ellenzéki, akár kormánypárti egy szavazó, tudja, hogy a kormánypárt egyik legfőbb tulajdonsága, hogy nyakig benne van a különböző korrupciós ügyekben, vezetőik pedig nagyban függenek a Fidesz elnökétől. Azért nem számít különösebben, hogy lebukik egy-egy korrupt kormánytag vagy országgyűlési képviselő, mert a Fidesz szavazói számára nem ez az elsődleges szempont, amikor a szavazófülke magányában eldönti, hová húzza az ikszet.

Ők ugyanis Orbán Viktorra akarnak szavazni, aki megvédi őket a háborútól, a magas energiaáraktól, a migránsok áradatától, Soros György ármánykodásaitól, az erősödő inflációtól, a külföldről pénzelt nemátalakító műtétektől, sőt Brüsszeltől is. Orbán olyan apafiguraként funkcionál a magyarok sokaságának agyában, aki nem csak megmondja, mi a rossz és mi a jó, hanem tesz is arról, hogy a rosszat távol tartsa tőlük. Minél tovább marad hatalmon, annál erősebb gyökereket ereszt a kollektív gondolkodásába az a nézet, hogy egyedül Orbán Viktor képes kormányozni Magyarország hajóját azon a viharos tengeren, amely halálos veszélyt jelent számunkra.

Most olyan feladatokat kell tehát megoldania Orbán Viktornak, melyek külön-külön is igen nagy erőpróba elé állítanák, ám ezeket együtt kezelni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Ezért volt meglehetősen hatásos fogás a választási kampányban az ellenzék vezetőinek alkalmatlanságát hangsúlyozni. Az orosz-ukrán háború még segített is a Fidesz kampányának, hiszen egy ilyen kiélezett helyzetben a vezetésre termett vezetőnek megnő a respektje a választók előtt, és ha azzal vádolják az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét, hogy bele akarja rángatni a konfliktusba az országot, akkor olyan kontraszt keletkezik, amelyből csak az előző politikus jöhet ki jól. Orbán pontosan tudja, hogy pártjának csak a főbb vezetőit ismerik a szavazók, lényegében ő testesíti meg a Fideszt, így amennyiben meg tudja őrizni a fő védelmező imázsát, akkor nyert ügye lesz pártjának minden választáson.

Most azonban igen komoly feladat előtt áll. Szembe kell néznie olyan valós veszélyekkel, mint az elszabaduló energiaárak, magas infláció, egyre duzzadó költségvetési hiány, ráadásul a Brüsszel ellen vívott szabadságharc eredményeként most ingyen pénz is alig jön az EU-ból. És még nem beszültünk arról, hogy a koronavírus-járvány negatív gazdasági hatásait sem sikerült orvosolni, az oktatás és az egészségügy pedig komoly kormányzati segítség nélkül az ellehetetlenülés szélére sodródik. Most olyan feladatokat kell tehát megoldania Orbán Viktornak, melyek külön-külön is igen nagy erőpróba elé állítanák, ám ezeket együtt kezelni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Fotó:index.hu

Vannak olyan ellenzéki vélemények, melyek szerint jobb is, hogy az új Orbán-kormányra hárulnak ezek a feladatok, hiszen egyrészt a Fidesz eddigi politikájának köszönhetően eszkalálódtak a problémák, másrészt egy sokszínű ellenzéki kabinet egészen biztos, hogy nem bírt volna el ennyi kihívással. Azzal azonban nem számolnak, hogy amennyiben ebből a gödörből is képes lesz kimászni Orbán Viktor, akkor tényleg nehéz lesz megkérdőjelezni a védelmező mivoltát. A kormányfő tudja ezt, és a rá oly jellemző furfanggal és elterelő kommunikációval készül a nehéz feladatra. Mert ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egy pónin tanulsz lovagolni, kevésbé ütöd meg magad, de amikor át kell ülnöd egy musztángra, hatalmasakat fogsz esni.”

A sorozatban negyedik kormányzati ciklusára készülő Orbán Viktor jelenleg épp új kabinetje névsorának összeállításán dolgozik, és a miniszterek kiválasztásánál bizonyára fontos szempont az, hogy a válságkezelés lesz a legfontosabb feladat a következő hónapokban. Az orosz-ukrán háború miatt a nemzetközi porondon komolyan elszigetelődött magyar kormánynak nem csak a diplomáciai karanténból kéne kitörnie, de meg kellene találnia azokat a forrásokat, melyek segítségével enyhíthetné a gazdasági válság hatásait.

Fotó: origo.hu

Fura dolgok zajlanak a kormány legfőbb szócsövének számító közszolgálati televíziónál. Az országgyűlési választást követően gyanús körülmények között távozott az M1 megmondóembere, Bende Balázs, majd több ismert jobboldali propagandista jelezte, hogy ami a közszolgálati televíziónál zajlik, hosszú távon tarthatatlan. Később ráadásul megtört az az ellenzéki politikusokat bojkottáló gyakorlat is, amelynek köszönhetően kizárólag úgy kerültek szóba a Fidesz politikai ellenfelei, hogy előbb idéztek tőlük egy állítást (ami vagy igaz volt, vagy nem), majd arra egy-két kormányzati ember azzal reagált, hogy természetesen badarságokat beszélnek az illetők.

Így lett történelmi esemény az, hogy nem egészen két héttel a parlamenti választás után Márki-Zay Péter volt a vendége a 48 perc című műsornak. Bár különösebb téttel nem bírt ez a nyilatkozat, hiszen Márki-Zay mint bukott miniszterelnök-jelölt kapott lehetőséget arra, hogy kifejtse a nézeteit a magyar politikai élet aktuális eseményeiről, mégis komoly üzenete volt az eseménynek. Maga az érintett is jól tudja, hogy nem a közszolgálati tévé vezetői tértek jobb belátásra a Fidesz választási győzelme után, hanem az Európai Unió felé tett apró gesztusról van szó. Az Orbán-kormánynak ugyanis valamilyen szinten konszolidálnia kell saját hatalmát, hiszen nagy szüksége lesz a következő hónapokban a jelenleg zárolt uniós forrásokra.

Nem lesz azonban könnyű dolga Orbán Viktornak, hiszen egyrészt továbbra is szükségre lesz arra a meglehetősen masszív médiatúlsúlyra, amit főként a közszolgálati televízióban és rádióban alakított ki kormányzása 12 éve alatt, ugyanakkor az EU végre szeretne látni valami kézzelfogható változást az Észak-Koreát idéző magyar médiaviszonyokban. Amíg ugyanis ezek a sajtóorgánumok nem a közt, hanem a kormányt szolgálják, addig a jogállamiság egyik legfontosabb feltétele porlad tovább Magyarországon.

Korszerűsíteni kéne az egészségügyet, a közigazgatást, az oktatást, ugyanakkor továbbra is komoly a társadalmi igény a korrupció felszámolására.

Mivel az uniós pénzcsapok megnyitására most minden korábbinál nagyobb szüksége van az Orbán-kormánynak, van némi esély arra, hogy a felszínes gesztusokon túl érdemi lépések is történnek a sajtóviszonyok átalakítása érdekében. Ez persze Orbán Viktor korábbi pávatáncait látva még csak egy halvány reménysugár arra, hogy a sarokba szorított kormányfő hajlandó lesz valamit feladni eddigi „vívmányaiból” annak érdekében, hogy feltöltse a kasszát, amelyet a választási kampányban szinte teljesen kisöpört.

Egy biztos: hosszú távú garanciákat nem fog nyújtani Orbán Viktor arra nézve, hogy amennyiben már nem lesz rászorulva az uniós segítségre, nem tér vissza a korábbi gyakorlatához, és nem teszi ismét egyszemélyes szócsövévé a közszolgálati televíziót, és nem lehetetlenít el további független szerkesztőségeket. Ráadásul az abszurd sajtóviszonyokon túl még rengeteg probléma van Magyarországon, melyek orvoslására mielőbb sort kéne keríteni, ugyanis, ha ez nem történik meg, a 2026-os választások már olyan körülmények között zajlanak majd, amilyeneket leginkább Oroszországban és Belorussziában látunk.

Az Orbán-rendszernek azonban van egy gyenge pontja, ugyanis, csak úgy tartható fenn, ha van elegendő pénz a hatalmas gépezet mozgásban tartására. Ha az oligarchák kevesebbet keresnek, mint az előző kormányzati ciklusokban, akkor feszültségek keletkeznek, és talán néhányuk hűsége is megkérdőjeleződik. De nem pusztán az úgynevezett nemzeti burzsoáziát kell etetni, de ott vannak az állami alkalmazottak is, akiknek a fizetése jelentősen lemaradt a versenyszféra munkavállalóinak jövedelme mögött. Korszerűsíteni kéne az egészségügyet, a közigazgatást, az oktatást, ugyanakkor továbbra is komoly a társadalmi igény a korrupció felszámolására.

Fotó: index.hu

A magyar modell kifejezetten jól működik akkor, ha a világban gazdasági konjunktúra van, jönnek az uniós felzárkóztatási pénzek, és lehet üzletelni olyan autokráciákkal, mint Oroszország vagy Kína. Most azonban nagyon más a helyzet. Az orosz-ukrán háború félelmeire építve lehetett ugyan egy újabb kétharmados győzelmet aratni, azonban tény, hogy az agresszorral nem lehet úgy üzletelni, mint korábban, Kína pedig saját problémáival van elfoglalva. Az EU pedig elindította a jogállami mechanizmust, amit csak akkor állít le, ha az Orbán-kormány valamit visszaad az állampolgárainak azokból a jogokból, melyeket az előző 12 évben elvett tőlük. Ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egy lovat elloptál, nem adhatod vissza a gazdájának darabokban.”

A harmadik választást nyeri egymás után a Fidesz úgy, hogy nem volt választási programja, a kormányalakítást követően pedig várhatóan ezúttal sem lesz leírt stratégiája, amit később számon kérhetnének a választók. Ez egyrészt rendkívül lehangoló képet mutat a magyar közállapotokról, másrészt egyértelművé teszi, hogy a Fidesz egy olyan kommunikációs párt, amely lényegében improvizációk sorozatával tartja meg masszív előnyét a vetélytársaival szemben. Orbán Viktor úgy tekint tehát a kormányzati ciklusokra, mint permanens kampányokra, melyek célja, hogy se jobbról, se balról ne tudja megelőzni egyetlen rivális se, mert így hátrányból kéne indítania a valódi kampányát.

Fotó: infostart.hu

Ahogy azt megjósoltuk nem sokkal a választások előtt, Orbán Viktor elkezdett kihátrálni Vlagyimir Putyin mögül. Azt is megpendítette a kormányfő, hogy a jelenlegi formájában fenntarthatatlan a rezsicsökkentés, tehát részben vagy egészben ki fog vonulni az állam az energiaárak támogatásából. A kampányban pontosan az ellenkezőjét ígérte Orbán, sőt az egyesült ellenzéket azzal vádolta, hogy meg akar szüntetni olyan szociális intézkedéseket, mint a rezsicsökkentés, családi adókedvezmények, valamint a 13. havi nyugdíj.

Mivel az ellenzéknek sem médiafelülete, sem megfelelő elszántsága nem volt ahhoz, hogy cáfolja ezeket az állításokat, komoly vereséget szenvedett április 3-án. Az igazi csapás azonban az volt, hogy az ellenzéki pártokat az orosz-ukrán háborúba való belépés szándékával vádolta meg a Fidesz. Mivel a választók fejében úgy egyszerűsödött le a kép, hogy amennyiben Orbán marad a kormányrúdnál, akkor béke lesz, amennyiben viszont Márki-Zay Péter lesz a kormányfő, akkor fegyvereket és katonákat küldünk Ukrajnába, így nem is lehetett kérdéses, hová húzzák be többen az ikszet.

A szabad és elfogulatlan sajtó alapelve az, hogy ha valakiről vagy valakikről állítanak valamit, akkor annak joga van reflektálni erre ugyanabban a médiában, ahol az állítások elhangoztak.

Mivel a kormánypárt 12 éve teljesen uralja a közmédiát, a bulvársajtó jelentős részét, és valamennyi megyei napilap a kezében van, lényegében azt hitet el a választókkal, amit csak akar. Ilyen médiaviszonyok között az ellenzéknek annyi esélye van egy választást megnyerni, mint egy összekötözött kezű embernek kiúszni a partra. Orbán ezért teheti meg, hogy nem hirdet választási programot, és amikor megnyeri a voksolást, végrehajtja azokat a lépéseket, melyekkel korábban megvádolta az ellenzéket. Ha pedig megszorításokat kénytelen bevezetni, akkor a kormánymédiának kerülnie kell a megszorítás szót, és mondjuk a "stratégiai kiigazítás" kifejezést használják helyette.  

Bár elég rémisztő leírni, de körülbelül két és fél millió ember négyévente egy biankó csekket nyújt át Orbán Viktornak, amire később azt ír, amit csak akar. Ehhez kell az az ördögi kommunikációs gépezet, amelyhez hasonló egyetlen demokratikus államban sem képzelhető el Európában. Ez ontja azt a szemérmetlen propagandát magából, amely a legutóbbi választási kampányban már nyílt hazugságokra ragadtatta magát, és mivel nincs semmiféle ellensúlya, lényegében semmi sem tarthatja vissza az etikai szabályok nyílt megsértésétől.

A hazai ellenzéket lehet bírálni, sőt lesajnálni, de egyet le kell szögezni: Ha a közpénzből fenntartott, és főként a vidéki lakosság körében népszerű hírcsatornán úgy beszélnek valakiről vagy valakikről, hogy azok négyévente 5 perc műsoridőt kapnak, hogy elmondják a véleményüket, akkor az olyan, mintha egy baráti társaságban kibeszélnek valakit, és ha megjelenik, mindenki elhallgat, és úgy viselkednek vele, mintha mi se történt volna. A szabad és elfogulatlan sajtó alapelve az, hogy ha valakiről vagy valakikről állítanak valamit, akkor annak joga van reflektálni erre ugyanabban a médiában, ahol az állítások elhangoztak.

Fotó: portfolio.hu

A Fidesznek persze esze ágában sincs felszámolni ezt a kirívó aránytalanságot, hiszen így nem csak uralja a közbeszédet, hanem szinte észrevétlenül tud taktikát és hangnemet váltani, ha az érdekei úgy kívánják. Az ellenzék most a sebeit nyalogatja, a választók pedig örülnek, hogy elcsitult végre a felfokozott kampány miatti acsarkodás, így itt az alkalom lassan bevezetni a köztudatba, hogy kivezetik a rezsicsökkentést, az árstopot, és valószínűleg megy a kukába a Paks 2 beruházás is. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha félálomban közlöd az asszonnyal, hogy megcsaltad, később nyugodtan mondhatod, hogy az egészet csak álmodta.”

Bizonyára áprilisi tréfaként értelmezte volna Orbán Viktor, ha valaki egy éve azt mondja neki, hogy a parlamenti választás kampányát éppen Vlagyimir Putyin teszi számára nehézzé. Pedig így történt, és a kormányfő viselkedésén látszott is a zavarodottság. Bár nem jött jól neki, hogy a korábban eltervezett kampánystratégiát ki kellett hajítania az ablakon, és kényszerből egy teljesen új narratívát kellett összedobnia a stábjának, de van rá esély, hogy a vészforgatókönyv meghozza számára a kívánt eredményt. Ugyanakkor a Putyin által teremtett helyzetben nem egyszerűen pávatáncot kellett lejtenie, de mindezt egy szakadék fölött egy kötélen egyensúlyozva kellett megtennie.

Fotó: portfolio.hu

Csak azok nem értik, miért olyan fontos a szimpatizánsok táborának egyben tartása Orbán Viktor számára, akik nem ismerik a kormányfő gondolkodásának legfontosabb elemeit. Az egyik ilyen, hogy a mintegy kétmilliós szavazótáborát egy hadseregként irányítja, amit bármikor be lehet vetni az ellenség ellen. A harci morál fenntartása ebben a seregben a választások idején a legfontosabb, hiszen ilyenkor mindennél nagyobb jelentősége van annak, hogy elszántak legyenek a szavazóik. Ha bármiféle kétely felmerül ilyenkor a szimpatizánsokban, megbomolhat az egység, lemorzsolódhat néhány százezer szavazó, és máris veszélybe kerül a Fidesz újabb négyéves kormányzása.

Ezért kell egy egyszerű, világos és erőteljes narratíva, amit a párt propagandistái minden rendelkezésükre álló eszközzel sulykolnak a hívek tudatába. Az üzenetek egyértelműek, ugyanakkor mindig ellentétben állnak azzal, amit szerintük az ellenzék gondol ugyanarról a témáról. Így például, ha az ellenzék a nyugati szövetségesek iránti elkötelezettségünk szükségességét hirdeti, akkor egyértelmű, hogy a keleti orientáció fontosságát harsogja a kormánymédia. Ez a stratégia jól is működött mindaddig, amíg Putyin csapatai meg nem támadták Ukrajnát, ami hirtelen zavarossá tette a Fidesz híveiben azt a képet, amit addig Oroszországról vallottak.

Orbán Viktor harmadik utas politikájának alapja az, hogy sem gazdaságilag, sem ideológiailag nem távolodhatunk el olyan fontos világpolitikai szereplőktől, mint Kína vagy Oroszország, hiszen számos előnyünk származhat abból, ha kiaknázzuk a keleti autokráciákban rejlő lehetőségeket. Orbán nem csupán energiahordozókkal és infrastrukturális fejlesztésekkel üzletel, hanem ideológiákkal is (Fudan Egyetem, CEU elüldözése, letelepedési kötvények stb.), így a hívek számára közvetített üzenetekben megjelenik az erős vezér fontossága, valamint az egység megőrzésének szükségessége. (Lásd: Békemenet)

Szinte naponta mást mond a kormányfő a konfliktus kapcsán, de a végén mindig felmondja a kötelező mantrát: Semlegesség, béke, biztonság.

Emellett persze jól jönnek az uniós támogatások, illetve a NATO nyújtotta katonai biztonság, ám olykor oda kell pörkölni a nyugatiaknak, ha demonstrálni akarja a kormány a keleti kapcsolatok fontosságát. A Fidesz propagandistái egy meglehetősen koherens világképet festettek saját híveik elé, amelynek része volt az oroszokkal folytatott baráti együttműködés hasznossága, illetve a nyugati demokráciák okvetetlenkedésének elítélése. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni ezt a képet, akkor Orbán azt üzente a híveinek, hogy a liberális demokráciák felett eljárt az idő, ezért mi lépéselőnyben vagyunk hozzájuk képest, hiszen évek óta mélyítjük a kapcsolatainkat Kelet két erős hatalmával, Kínával és Oroszországgal.

Ezen az alaptézisen ejtett hatalmas sebet az, hogy elindult az oroszok offenzívája Ukrajnában, és ezért kellett kitartania Orbánnak legalább a gesztusok szintjén Putyin mellett annak ellenére, hogy ezzel teljesen elszigetelődött a nemzetközi színtéren. Ha nyíltan szembe fordult volna ugyanis az agresszorral, akkor saját táborában okozott volna káoszt, hiszen a fideszes szavazók továbbra is Putyint tartották Magyarország szövetségesének és nem Zelenszkijt. A gyors hátraarc mindenképpen gyengítette volna azt a szavazótábort, amire most a legnagyobb szüksége van Orbánnak.

A szorult helyzet olyan módszerek bevetésére kényszerítették a kormánypártot, amit az egyébként messze nem finnyás propagandagépezet se használt korábban. Egyrészt nettó hazugságokat állítottak az ellenzékről (háborút akar, eltörli a rezsicsökkentést, az ukránokkal tárgyal stb.), másrészt gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható ígéretet nem tettek a választóknak, még azt sem, hogy: folytatjuk! A korteskedés lényegében abból állt, hogy démonizálták az ellenséget, a Fideszt pedig a béke és biztonság zálogaként ajánlották a választók bizalmába.  

A választás közeledte tehát a remélt legkisebb rossz felé sodorta a Fidesz kommunikációját. Ez annak a hangsúlyozása, hogy mi nem támogatunk senkit, ki akarunk maradni a háborúból, és elkötelezettek vagyunk a béke iránt. Üres szólamok ugyan, ám megnyugtatják a híveket, akik látják a menekültként érkező ukránokat, akiket egyébként támogat a kormány, illetve nem lehetetleníti el azokat a segélyszervezeteket, melyeket még üldözött a 2015-ös tömeges migráció idején.

Közben Orbán Viktor pávatánca annyira felpörgött, hogy szabad szemmel már alig lehet követni. Erre azért volt szüksége, mert amellett, hogy a hazai közönséggel el kell hitetnie, hogy a Fidesz külpolitikai iránya továbbra is egyértelmű, addig a diplomáciai szalonképesség megőrzése érdekében meg kellett szavaznia az oroszokkal szembeni szankciókat, és bele kellett egyeznie egy kisebb NATO kontingens Magyarországra telepítésébe. Szinte naponta mást mond a kormányfő a konfliktus kapcsán, de a végén mindig felmondja a kötelező mantrát: Semlegesség, béke, biztonság.

Fotó: 24.hu

Hogy mennyire sikerült ezzel megtartania, esetleg növelnie a kormánypárt szavazóinak számát, majd április 3-án kiderül. Az viszont biztos, hogy Orbán Viktor nem ilyen Putyint akart. Egyrészt nem sikerült túl sok gazdasági előnyhöz juttatnia az országot azzal, hogy az orosz elnök szövetségesévé vált, másrészt egy teljesen kiszámíthatatlan kalandor barátsága most kifejezetten nehéz helyzetbe hozta. Orbán ugyan mindig ügyesen lavírozott a politika aknamezőin, ám az most már biztosan ráég, hogy rossz szövetségest választott magának, akitől ráadásul az energiafüggőség miatt igen nehezen lehet szabadulni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha lesántul a lovad, akkor mindegy, ki ül rá, attól még sánta marad.”

Sok szempontból egészen különleges lesz az április 3-án sorra kerülő parlamenti választás. Egyrészt ekkora téttel nem bírt még egyetlen voksolás sem az elmúlt harminc évben, másrészt külpolitikai esemény még nem befolyásolt ilyen mértékben egyetlen hazai politikai megmérettetést sem. Vannak persze egyéb különlegességek is: például az, hogy jó eséllyel csak két politikai tömörülés tagjai fognak bejutni a parlamenti padsorokba, így kialakulhat egy olyan kétpólusú erőtér, amely az amerikai és a brit közéletet jellemzi.

Fotó: szeka

Talán soha nem volt olyan nagy szakadék a két nagy rivális tábor között, mint most. Családtagok, rokonok, barátok győzködik egymást arról, miért kell az általuk preferált pártra, pártszövetségre szavazni, holott pontosan tudják, hogy nagyon nehéz kiszakítani másokat a saját ideológiai komfortzónájukból. A magyar választók többsége véleménybuborékban él, ami az elmúlt 12 év szomorú következménye. Szinte semmiféle átjárás nincs a két rivális tábor között, hiszen a végletekig megosztott tömegtájékoztatás két különböző valóságot tár a polgárok elé, és mindenkinek magának kell eldöntenie, melyik a reális kép az ország viszonyairól.

Mondhatnánk persze, hogy az igazság valahol középen van, ám ezzel se mondanánk igazat. Tény ugyanis, hogy a megosztottságot a Fidesz 12 éve tartó politikája idézte elő, hiszen tudatosan taszította ki a nemzetből azokat, akik nem szavaztak rájuk, és attól se rettent vissza a hatalom, hogy hazugságokat állítson ellenzéki politikusokról, kormánykritikus civilekről vagy újságírókról, ha az érdekei ezt kívánták. Közben felépített egy szinte tökéletes világot, amelynek csúcsán Orbán Viktor áll, aki megold minden nehéz helyzetet, törődik a magyar emberekkel, ugyanakkor kijelöli számunkra, kik fenekednek itthon és a világban a nemzetünkre.

Ebbe a képbe rondított bele az orosz-ukrán háború, ami egy olyan váratlan helyzetet teremtett, amelyen láthatóan a mindenhatónak tartott miniszterelnök is nehezen tud úrrá lenni. Orbán Viktor külpolitikája ugyanis négy pillérre épült az utóbbi években: Közeledés Oroszországhoz, a kínai orientáció, az európai szélsőjobb egységesítése, valamint a V4 országok érdekérvényesítése az Európai Unión belül. Az orosz invázió mind a négy pillért alapjaiban rengette meg, hiszen az agresszorral sem barátkozni, sem üzletelni nem lehet a jövőben, Kína egyértelműen semleges a konfliktusban, az európai szélsőjobb ellehetetlenült, a V4-ek pedig Magyarország kivételével nyíltan kiállnak Ukrajna mellett.

Ezzel Orbán lényegében elismerte, hogy az olcsó orosz gázra alapozta azt a populista gazdaságpolitikát, amelynek célja a valódi verseny kiiktatása volt, ugyanakkor szavazatokat hozhatott számra a piaci folyamatokba való állami beavatkozás.

Nem csoda hát, ha Orbán Viktor felpörgette a pávatáncát, hiszen nem szabad elbizonytalanítania saját szavazóit, ugyanakkor nem lóghat ki nagyon a sorból sem az Európai Unióban sem a NATO-ban. A választás előtt néhány héttel veszélybe került az a narratíva, hogy Oroszország barátsága előnyös Magyarország számára, hiszen az a konzekvens kormányzati propaganda, hogy Nyugat hanyatlik, Kelet pedig felemelkedik nehezen tartható akkor, amikor olyan menekültek százezrei érkeznek a határainkra, akik Putyin bombái elől menekülnek.

Az Orbán tévedhetetlenségébe vetett hit most azért is kezd meginogni, mert a háború következményi egyértelműen rávilágítanak az elmúlt évek politikájának stratégiai hibáira. Így például arra a körülményre, hogy a magyar energiaszektor túlságosan függ az orosz gáztól és kőolajtól, noha bőven lett volna idő és lehetőség az ágazat diverzitásának kialakítására. A kormányfő most azzal utasítja el az energiahordozókra kivetendő szankciókat, hogy az a magyar rezsicsökkentést veszélyeztetné. Ezzel Orbán lényegében elismerte, hogy az olcsó orosz gázra alapozta azt a populista gazdaságpolitikát, amelynek célja a valódi verseny kiiktatása volt, ugyanakkor szavazatokat hozhatott számra a piaci folyamatokba való állami beavatkozás.

Fotó:24.hu

A miniszterelnök most versenyt fut az idővel, hiszen a Putyin számára tett szimbolikus engedményekkel csak az a célja, hogy a saját táborát egyben tartsa április 3-ig. Az ugyanis borítékolható, hogy a választást követően kihátrál az orosz diktátor mögül, ugyanis az ideológiai rokonságon kívül már semmilyen érdek nem köti a világ utálatát kiérdemlő agresszorhoz. Az ellenzéknek viszont azon kell ügyködnie vasárnapig, hogy megértesse több tízezer szavazóval az elmúlt 12 év politikájának elhibázottságát, aminek következtében súlyos gazdasági problémákkal kell szembenéznie a következő kormánynak attól függetlenül, hogy az ellenzék vagy a Fidesz alakítja azt. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha keserű egy gyökér, teljesen mindegy, hogy melyik végén harapsz bele, az attól még keserű lesz.”

Egyre kevésbé használható a Fidesz számára az a retorika, amit az orosz-ukrán háború óta használ. Ennek lényege, hogy a gyakorlatban lényegében együttműködik az EU és a NATO legfőbb döntéshozóival, verbálisan azonban teljes semlegességet hirdet. A Fidesz szavazóit azonban egyre inkább zavarja az a kettős beszéd, ami ezzel a politikai felfogással szükségszerűen együtt jár, hiszen az otthonaikból kibombázott civilek képei és az agresszor hallgatólagos támogatása között egyre élesebb az ellentmondás. A kormánypárt kommunikációjának megváltoztatására a fent említett morális problémák mellett több körülmény miatt is szükség van, így hiába közelednek a parlamenti választások, Orbán rövidesen ki fog hátrálni Putyin mögül.

Fotó: hang.hu

1. A Fidesz atlantista szárnya már a háború kitörésekor is vállalhatatlannak érezte azt a magatartást, ami hivatalosan egyenlőségjelet tesz az agresszor és az áldozata között. Ezt tetézte az, hogy a Fidesz felügyelete alá tartozó sajtóorgánumokban nemhogy elítélték volna Putyin támadását, de sokszor Ukrajnát vagy az Egyesült Államokat tették felelőssé a kialakult helyzetért. Lényegében ugyanaz a mantra jellemezte a kormánypárt médiakolhozát, mint amit az előző nyolc évben harsogtak ezek az orgánumok. Vagyis: Nyugat ellenünk van, Kelet a szövetségesünk. Ez nem csupán durván leegyszerűsítő megközelítése a geopolitikai és gazdasági folyamatoknak, de teljesen hibás felfogást tükröz. Ráadásul diplomáciai skizofréniába taszítja az országot, mivel a hivatalos szövetségeseink előtt kell pávatáncot járnunk azért, hogy az agresszor szemében is megtartsuk a renoménkat. Az olyan atlantisták, mint Németh Zsolt ezért küldött a napokban egyértelmű üzenetet: Ruszkik haza!

2. Orbán Viktor mindig a győztesek oldalán szeret tetszelegni, és egy hónappal a háború kezdete után egyre nyilvánvalóbb, hogy Oroszország nem jöhet jól ki ebből a konfliktusból. Egyrészt politikai értelemben már az első napokban elvesztette a háborút, amit ugyan katonai értelemben még megnyerhet, ám hódításait senki sem fogja elismerni, a szankciók pedig teljesen elszigetelik az agresszort a külvilágtól. Nincs már különösebb értelme olyan apró gesztusokat tenni az orosz vezetés felé tenni, mint azt hangsúlyozni, hogy Magyarország nem szállít fegyvereket Ukrajnának, a területén pedig csak bizonyos megkötésekkel lehet hadi szállítmányokat eljuttatni a szomszédos országba. Ráadásul az oroszokat sújtó embargó legfontosabb területein, főként az energiaszektorban nincs egyedül tartózkodásával a magyar fél az Európai Unión belül.

3. Ezeknek a gesztusoknak azért sincs különösebb értelmük, mert Putyin számára így is, úgy is ellenség maradunk, hiszen a nyugati szövetségi rendszereken keresztül támogatjuk Ukrajna ellenállását. Orbán egymagában nem képes megakadályozni semmilyen komolyabb szankciót az oroszokkal szemben, így Putyin számára értéktelen sakkfigurává vált ebben a játszmában.

4. Orbán számára ennél is nagyobb baj, hogy miután nem ítélte el nyíltan és határozottan az orosz agressziót, szinte minden eddigi szövetségese elhatárolódott tőle. Legkomolyabb vesztesége a V4-eken belüli elszigetelődése, de fájhat neki a szlovén miniszterelnök egyértelmű kiállása is Kijev mellett. Azt azonban jól látja, hogy a lengyelek kemény fellépése az oroszok ellen jól jövedelmezhet majd akár számára is, ha elfordul Putyintól, mert akkor ismét megnyílhatnak előtte az uniós források, és a jogállami mechanizmus végrehajtása is elakadhat a különleges geopolitikai helyzet miatt.

5. Fájhat Orbán feje amiatt is, hogy Putyin agressziója szinte teljesen ellehetetlenítette az európai szélsőjobboldali pártokat. Mivel egyelőre nem lépett be egyik ilyen frakcióba se, de már komoly lépéseket tett pártja e politikai tömbbe való integrálódása felé, most ismét a senki földjén találta magát. Mivel Putyin sok esetben nyíltan támogatta az Európai Unió stabilitásának megbontására kiválóan alkalmas szélsőséges erőket, most Salvini, Marine Le Pen és Orbán árfolyama is erősen zuhant a szövetségesi piacon. Utóbbi még egy éles váltással kimenekülhet ebből a helyzetből, hiszen szerencséjére eddig nem sikerült összekalapálnia egy nagy politikai tömböt a szélsőjobbra sodródott európai pártokból, és a Fidesz sem lépett hivatalosan szövetségre egyikkel sem.

6. A hivatalos kommunikáció ellenére Magyarországnak semmilyen gazdasági előnye nem származik abból, ha továbbra is baráti kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az energiaszektorban nem okoz egyelőre semmilyen fennakadást a háború, hiszen az oroszok a gáz- és olajeladásaikból fedezik a megnövekedett kiadásaikat, és egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy az energiahordozókra is kiterjesztené az EU az embargót. A kormány a rezsicsökkentés megvédésére alapozott kommunikációja még féligazságokat sem tartalmaz, hiszen annak a hatósági ár az alapja, és nem az orosz gáz és kőolaj. Paks 2-őt viszont lényegében elfelejthetjük, hiszen igen nehéz elképzelni, hogy a szankciókkal sújtott orosz beszállítók képesek lennének a következő években ellátni a feladatukat, ráadásul a finanszírozásban döntő szerepet játszó bank szankciós listára került.

7. Fontos körülmény ugyanakkor, hogy a Fidesz szavazótábora megzavarodott attól, hogy az ukrajnai menekültek százezreit lényegében úgy fogadták a magyar hatóságok, mintha egy szövetséges országból érkeztek volna. Igazából nem is tehetett mást a kormány, hiszen a dehumanizálás ebben az esetben teljesen más hatással járt volna, mint a 2015-ös menekülthullám idején, amikor politikai tőkét kovácsolt a Fidesz abból, hogy a menekültek ellen hergelt. Az Ukrajnával szembeni fenntartások, melyeket korábban folyamatosan táplált a közvéleménybe a kormány, most teljesen jelentőségüket vesztették, és lényegében ugyanúgy kezelnek minden keletről érkező menekültet a hatóságok, akár magyarok, akár oroszok, akár ukránok. Ilyen ellentmondást nehéz feloldani egy fideszes szavazó fejében, hiszen évekig azt hallotta, hogy a más országokból érkezők elveszik a munkájukat, és egyébként is veszélyt jelentenek az ország biztonságára.

   Fotó: 444.hu

8. Végül van egy fontos szempont, ami mindenképpen meghatározó Orbán Viktor döntésében. Putyin ugyanis bebizonyította, hogy megbízhatatlan politikai szövetséges. Ha Orbánt február eleji moszkvai látogatása alkalmával figyelmeztette volna a közelgő katonai invázióra, a magyar kormányfő fel tudott volna készülni a váratlanul előálló helyzetre. Ehelyett mindenféle hosszú távú megállapodásokat íratott vele alá, majd megnyugtatta, hogy nem lesz háború. Orbán "stratégiai nyugalma" annak az álcája, hogy teljesen lebénult Putyin lépésétől, aki egy hónappal a választás előtt teljesen új helyzetbe kényszerítette. Ez a személyes sértettség is motiválhatja Orbánt, amikor a fenti érveket mérlegelve ki fog hátrálni Putyin mögül. Kérdés, hogy mikor, és hogy időben teszi-e meg ezt. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha túl sokáig húzod az íjad húrját, elfáradsz, és elvéted a célt.”

Abban mindenképpen igazuk lesz a globális folyamatokat figyelő elemzőknek, hogy az orosz-ukrán háború poklából egy új politikai konstelláció fog kiemelkedni. Sokan mégis másra számítottak, mint ami körvonalazódni kezd előttünk. A keleti autokráciák felemelkedését ugyanis sok jobboldali elemző mellett olyan politikusok is megjósolták, akiknek érdekükben áll a kínai vagy az orosz térnyerés a világpolitikában. Közéjük tartozik Orbán Viktor is, aki egy évtizedes barátságot dobhat a kukába, ha a háború legyengíti Vlagyimir Putyin rezsimjét.

Fotó: euronews

Van abban valami abszurd, hogy egy szovjet gyártmányú felderítő drón mintegy 40 percig úgy repült a magyar légtérben, hogy a légvédelmünk igazából azt se tudta, milyen eszközt keressen a levegőben. Ez a groteszk időutazás egyszerre megmosolyogtató és elkeserítő, hiszen rávilágít a magyar honvédség sebezhetőségére. A helyzet abszurditását az is erősítette, hogy nem a honvédelemért felelős miniszter állt ki magyarázkodni az eset után, hanem a külügyminiszter. Szijjártó Péter nem először kerül szereptévesztésbe, de úgy látszik Orbán Viktor benne bízik meg leginkább a miniszterei közül.

A horvát főváros közelében földbe csapódó drón ugyan komoly kétségeket ébreszthet bennünk afelől, hogy a magyar honvédség készen áll-e egy fegyveres konfliktusra, de reméljük, nem kell élesben szembesülniük katonáinknak a háború valóságával. Azzal viszont mindenképpen szembe kell néznie a magyar politikai vezetésnek, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódásával muszáj lesz egyértelműen állást foglalnia. Az a kettős beszéd ugyanis, amit eddig kisebb-nagyobb sikerrel el tudott adni saját választói felé a kormány az idő előrehaladtával teljesen hiteltelenné válik.

Orbán Viktor eddig arra játszott, hogy megvárja, a felek közül ki kerekedik felül, és természetesen azt tekinti utólag majd szövetségesének, aki győztesként kerül ki a konfliktusból. Eddig abban reménykedett, hogy végül mégis győz az orosz túlerő, és a saját politikai érdekeinek leginkább megfelelő módon alakulnak a dolgok. Orbán felfogásában a történelmet a győztesek írják, így az sem zavarta különösebben, hogy az oroszok a polgári lakosságot sem kímélve egy szabad választáson hatalomra került elnök megbuktatásáért indítottak háborút.

Nem kellene egymás mellé montírozni Putyint és Orbánt, hiszen rengeteget fotózták őket olyan baráti pózban, ami mindent elárult arról, milyen bizalmi viszony volt a háború előtti utolsó pillanatig a két férfi között.

Még megtörténhet persze, hogy elbukik Ukrajna, ám az már biztos, hogy oroszoknak komoly árat kell fizetniük ezért mind politikai, mind katonai értelemben. Putyin rezsimje elveszítette a világ meghatározó vezetőinek bizalmát, az országot pedig a szankciók visszavetik a 19. század végi állapotokba. A félelmetes orosz haderőről szóló győzelmi jelentések is elveszítették komolyságukat, ráadásul az orosz elnök hazai hátországa is meggyengült amiatt, hogy egy villámháború helyett egy hónapokig elnyúló katonai konfliktusba vezette az országát.

Nem véletlen tehát, hogy a politikai elemzők már inkább arról beszélnek, hogy Putyin meggyengülve kerülhet ki a konfliktusból, így az orosz előretörésből sokkal inkább defenzívába szoruló keleti autoriter rendszerekről szólnak a vélemények. Ez veszélyezteti a kínai dominancia további erősödését épp úgy, mint Lukasenka fehérorosz elnök végső bukását. A világ békére vágyó országai ugyanakkor egyre gyanakvóbbak olyan vezetőkkel szemben, akik politikai és gazdasági előnyök reményében minden gond nélkül üzleteltek az utóbbi időben ezekkel a rezsimekkel.

Nagyon nem hiányzott tehát Orbán Viktornak ez a háború, de nagy szerencséjére húsz nap múlva lezajlik az a választás, amelyet akár el is bukhatna, ha az ellenzék kellő kommunikációs eszközök birtokában képes lenne megfelelően artikulálni a társadalom felé, hogy a nagy stratéga hírében álló miniszterelnök ezúttal nagyon elszámolta magát. Nem kellene egymás mellé montírozni Putyint és Orbánt, hiszen rengeteget fotózták őket olyan baráti pózban, ami mindent elárult arról, milyen bizalmi viszony volt a háború előtti utolsó pillanatig a két férfi között.

Fotó: népszava

Annál inkább indokolt lenne Orbánt „rátolni” Putyinra, mert ezzel a módszerrel él a Fidesz is, mióta kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc bábjaként érdemes bemutatni minden miniszterelnök-jelöltet az ellenzéki oldalon. Márpedig amíg Gyurcsány egy klasszikus megosztó személyiség, addig Putyinnál most aligha van népszerűtlenebb politikus a világon. Az sem mellékes, hogy amennyiben az ellenzék rásegítene az Orbán-Putyin barátság népszerűsítésére, nem is állítana valótlant, és sok fideszes szavazó zavarodottságát növelné a tények feltárása. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egykori barátodat elűzik a törzstől, inkább te is fuss vele, mert különben veled fizettetik meg az adósságait.”

Az orosz-ukrán háború komoly ideológiai zűrzavart okozott a Fidesz táborán belül, Orbán Viktor pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy hívei számára a kérdőjelek kiegyenesedjenek. A fő problémát az jelenti, hogy lassan egy évtizede mást se hallanak a Fidesz szavazói a kormányfőtől, minthogy Nyugat hanyatlóban van, Kelet pedig fokozatosan felemelkedik. Még ha így is lenne, nehéz alátámasztani ész érvekkel azt a brutalitást, ahogy Oroszország rátámadt egy olyan országra, amelynek legfőbb bűne, hogy ugyanahhoz a két szövetségi tömbhöz szeretne tartozni, amelyeknek tagja Magyarország is.

Fotó: infostart.hu

Vajon tényleg annyira vonzó az a rendszer, amelyet Vlagyimir Putyin épített ki Oroszországban? Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés egy olyan ország esetében, amelynek forradalmait orosz segédlettel verték le többször is, a szovjet csapatok pedig 40 évi „ideiglenes” tartózkodás után nem is olyan régen vonultak ki hazánkból. Orbán Viktor néhány éve fellobbant vonzódása Oroszországhoz csak úgy volt eladható a Fidesz szavazói számára, ha folyamatosan hangsúlyozták, hogy a jelenlegi orosz vezetési gyakorlata és szövetségi politikája már semmiben sem hasonlít a cári vagy sztálini elődökére.

Pedig érdemes alaposan szemügyre venni Vlagyimir Putyin elnöki tevékenységét az utóbbi húsz évben. Olyan autokrata hatalmat épített ki magának, mely nem sokban különbözik az egykori cárok vagy pártfőtitkárok gyakorlatától, ugyanakkor épp úgy leválthatatlannak tűnik, mint nagy hatalmú elődei. A körülötte sertepertélő oligarchák nem sokban különböznek az egykori bojároktól, és ha egy-két főnemes veszi a bátorságot, hogy ellent mondjon neki, épp olyan kíméletlenül lecsap rájuk az ország vezetője, mint egykoron Rettegett Iván.

Putyin hatalmát az a féligazság stabilizálta, hogy úgymond rendet csinált ebben a hatalmas, szétesőben lévő országban. Az elnök nem csak megállította a gazdasági hanyatlást, de fokozatosan visszaszerezte azoknak a területeknek egy részét, melyek a Szovjetunió szétesése után önállósodtak. A véres csecsen háborúktól kezdve a grúzok megleckéztetésén át a fehérorosz elnök vazallusi sorba süllyesztéséig terjed azoknak a lépéseknek a sora, melyek Oroszország nagyhatalmi státuszának visszaszerzésére irányultak.

Putyin rendszere tehát tud erőt demonstrálni, de amennyiben túlbecsüli saját erejét és befolyását, könnyen pórul járhat.

A legnagyobb népszerűséget mégis a Krím-félsziget visszafoglalása, valamint a kelet-ukrajnai szakadár területek önállósulása hozta Putyinnak. Már a 2014-es krími offenzíva után sejteni lehetett, hogy az orosz elnök itt nem áll meg, hiszen komolyabb nemzetközi következményei nem lettek annak, hogy egy szuverén állam területéből harapott ki egy jó nagy darabot. Tudta ezt az ukrán vezetés is, ezért igyekezett védelmet találni az Európai Unió és a NATO kötelékében. Putyin nem akarta megvárni, hogy terjeszkedésének legfontosabb célpontja olyan szövetségesekre tegyen szert, akik elrettenthetik egy esetleges katonai beavatkozástól.

Az orosz elnök arroganciája egy olyan nagyhatalmi szemléletből táplálkozik, amelyet még a cárok alapoztak meg, majd a kommunista állam vitt tovább. Ez az arrogancia sokszor párosul politikai és katonai vaksággal, így keveredhetett bele a cári Oroszország a 20. század elején előbb a japánok elleni háborúba, majd lépett be az antant hatalmak oldalán az I. világháborúba. Mindkettő súlyos következményekkel járt, csakúgy, mint a szovjet vezetés afganisztáni kalandja a '80-as években. Ez a hatalmas, emberi és természeti erőforrásokban igen gazdag ország most is olyan szánalommal szemléli a környezetét, mint például a finnek ellen indított háború idején, amikor el nem tudták képzelni Sztálin tábornokai, hogy ez a kis ország egy hétnél tovább tudja tartani magát.

Valami hasonló történik most is, hiszen Ukrajnát is egy könnyen lerohanható országnak tekintette Putyin, amelynek polgárai gyorsan át fognak állni az oroszok oldalára. Most mutatkozik meg az is, hogy a hátország ugyan rendelkezik tartalékokkal, de a gyors siker elmaradása kijózanítja azt az orosz lakosságot, amelyet már jó ideje bombáz saját propagandájával a kormánya. Nincs meg az a hatalmas gazdasági erő sem, amely elengedhetetlenül fontos lenne egy nagyhatalmi státusz demonstrálásához. Putyin rendszere tehát tud erőt demonstrálni, de amennyiben túlbecsüli saját erejét és befolyását, könnyen pórul járhat.

Fotó: Magyar Hang

Ezek fényében nehéz megérteni, miként sikerült saját szavazótáborát oroszbaráttá varázsolnia néhány év alatt Orbán Viktornak. Nincs semmi csábító ugyanis egy olyan hatalomban, amely elnyomja a saját ellenzékét, folyamatosan fenyegeti a szomszédait, a csatlósait pedig csak addig támogatja, amíg a saját érdekei ezt szolgálják. Putyin a cári és a szovjet idők politikai örököse, aki az ideológiát és a praktikumot úgy ötvözi, hogy az csakis számára hozzon hasznot. Orbán Viktor ebben a játszmában csak egy gyalog, aki most kénytelen kódolt jelekkel üzenni a nagy hatalmú orosz vezetőnek, hogy még mindig számíthat rá. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Olyan szövetségest válassz magadnak, aki mellett nyugodtan lovagolhatsz, és nem kell félned attól, hogy oldalról ledöf.”'

Soha nem látott sebességre kapcsolt az Orbán-kormány pávatánca, mióta Putyin fővezér parancsot adott Ukrajna lerohanására. Az Európai Unió és a NATO tagjaként Magyarország ugyan szavakban kiáll Ukrajna függetlenségéért, és elítéli a katonai agressziót, ám saját szavazói felé egészen mást kommunikál. Lényegében a hivatalos orosz propagandát szajkózva Ukrajnát teszi felelőssé azért, mert kirobbant a katonai konfliktus. Most látszik igazán, milyen hatékonyan alakította át saját hívei világszemléletét Orbán Viktor, hiszen néhány napba se telt, és a kormány hivatalos álláspontját követve milliók gondolják úgy ma Magyarországon, hogy az áldozat a felelős a vérontásért.

Fotó: index.hu

A nyúl ritkán ront neki az oroszlánnak. Akik úgy gondolják, hogy a megtámadott Ukrajna a felelős azért, mert nyílt háborúba torkollt az oroszokkal fennálló vitájuk, lényegében azt állítják, hogy az agresszív nyuszi provokálta a bölcs és nyugodt oroszlánt. Orbán Viktor évek óta erősíti a magyarokban azt a gondolatot, hogy a Vlagyimir Putyin által vezetett Oroszország egy erős és megbízható szövetséges, akinek kedvéért érdemes konfliktusokat vállalni az Európai Unióval és a NATO-val is. A kormány hatalmas médiagépezete éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy a magyar választópolgárok számára elfogadhatóvá, sőt követendővé tegye Putyin autoriter rendszerét, melyben a jogállamiságnak szinte minden eleme láthatatlanná vált.

Orbán Viktor régóta ügyködik azon, hogy saját tábora számára egyértelművé tegye harmadikutas politikájának az előnyeit. Ennek központi eleme, hogy a brüsszeli bürokratákat lényegében hasznos idiótaként csak az ingyen pénzek lehívására használja, a kínai és orosz kapcsolatot viszont gazdasági és politikai előnyök megszerzése érdekében prioritásként kezeli. Ez egy igen veszélyes hintapolitika (ha úgy tetszik, pávatánc), de amíg nem alakulnak ki olyan éles konfliktusok, mint a mostani ukrán-orosz háború, ki lehet aknázni ennek a politikának az előnyeit.

Szavakban ugyanis az európai államokkal értenek egyet, de lélekben Putyinnal és a megszálló csapatokkal vannak, mert szerintük az Magyarország érdeke, hogy az oroszok megnyerjék ezt a háborút.

Most azonban más a helyzet. Orbán Viktornak ki kellett mondania, hogy Magyarország elítéli az orosz katonai akciót, és bár ímmel-ámmal, de csatlakozott az agresszor ellen hozott szankciókhoz. Úgy tűnt az első napon, hogy ki lehet dobni az ablakon azt a stratégiát, amit évekig sikerrel működtetett a magyar kormány, hiszen néhány héttel azt követően, hogy Orbán Moszkvában kvaterkázott Vlagyimir Putyinnal most az ellenoldalon volt kénytelen kompromittálni magát egykori szövetségese előtt.

Aztán jött a jó öreg kettős beszéd, és mindjárt feloldotta a dilemmákat a kormánypárti szavazók elméjében. Azzal, hogy Putyint a kormánypárti megmondó emberek kimosták a kíméletlen agresszor szerepéből, és a felelősséget Zelenszkij ukrán elnökre hárították, lényegében összekacsintottak saját rajongótáborukkal. Szavakban ugyanis az európai államokkal értenek egyet, de lélekben Putyinnal és a megszálló csapatokkal vannak, mert szerintük az Magyarország érdeke, hogy az oroszok megnyerjék ezt a háborút.

Fotó: liner.hu

Ha ez a pávatánc is hatásos lesz, akkor nem kell tartania Orbán Viktornak attól, hogy az ellenzék a választási kampány finisében új témát talál, amellyel hiteltelenítheti az elmúlt évek szövetségesi politikáját. Arra mindenesetre rávilágított a kormány gyors hangnemváltásának a sikere, hogy olyan hűséges és elkötelezett szavazókra támaszkodhat Orbán, akik szinte bármit elhisznek abból, amit a központi propaganda harsog. Kérdés, hogy az orosz beavatkozásról akkor is tartható lesz-e a mostani kormányzati álláspont, ha menekültek tízezrei érkeznek a magyar határhoz, és civil áldozatok ezreiről számolnak be a menedékkérők. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha kellő távolságról szemléled a csatát, bármelyik félről kijelentheted, hogy győzött.”