Régi, jól bevált módszer, amikor kisebb vagy közepes hazugságokat nagyobb hazugságokkal próbálnak leplezni. A Fidesz most ebbe a körkörös védelembe hajszolta bele magát, így a hazugságok egyre nagyobbra duzzadnak. Itt most nem csupán a katás vállalkozások utólagos értelmezéséről van szó, hanem a háború és a gyenge forint, illetve az infláció összekapcsolásáról is. Minél nagyobb a baj, annál több meghatározó fideszes politikus száll be az adok-kapokba, és annál abszurdabb kijelentéseket tesznek. A kormányzati hazugsággyár turbófokozatba kapcsolt.

Fotó: index.hu

Álljon itt csak két durva hazugság annak utólagos igazolására, hogy a kormány helyesen döntött, amikor egy nap alatt lényegében kinyírta a legnépszerűbb hazai vállalkozási formát. Orbán Viktor például szokásos péntek reggeli rádiós monológjában a következőt állította: „Nem működik, hogy 450 ezer ember, aki katázik, nem fizet be a nyugdíjjárulékba.” Ez nettó hazugság, épp ezért kiválóan alkalmas arra, hogy az érintettek ellen hangolja a lakosság nagy részét. Bánk Erik, fideszes országgyűlési képviselő pedig ennél is messzebb ment. Egyszerűen adócsalónak nevezett közel félmillió magyar állampolgárt, mert ezt a kormány által kidolgozott, és sokszor dicsért adózási formát választották.

A hangnem brutalitása jelzi, hogy nagy a baj, hiszen a durva visszatámadás annak elkerülésére szolgál, hogy a protestálók mellé olyanok is csatlakozzanak, akik most még nem hallatták a hangjukat, pedig eléggé kiborultak a kormány váratlan húzásaitól. Elképzelhető az is, hogy a rezsicsökkentés alapjainak megreccsenése is tüzeli majd az elégedetlenkedőket. Bár az új rendelkezés kapcsán még nem indult tiltakozási hullám, de a kormány nyilván tisztában van azzal, hogy a megszorító intézkedések előbb-utóbb felerősítik azok tiltakozását is, akik egyelőre csak néma szemlélői az eseményeknek.

A kormány egyébként régóta tudja, hogy nagy a baj, ám a kommunikációjában ezt kicsit sem jelezte, pedig taktikus lett volna közvetlenül az április 3-i választási győzelem után bevezetni a köztudatba, hogy probléma van a költségvetéssel, és komoly gondok lehetnek az energiaellátással is. A politikai kommunikációban jártas szakemberek régóta vallják azt a nézetet ugyanis, hogy közvetlenül a győzelem után bocsátják meg leginkább a választók, hogy palira vették őket, később már jóval kevésbé toleránsak a nyilvánvaló hazudozásokkal szemben.

Márpedig a hazudozás már a kampányban elkezdődött. A kormánypárti politikusok elhitették a választókkal, hogy az oroszokkal kötött hosszú távú energetikai megállapodások az orosz-ukrán háború ellenére is biztosítják az olcsó és folyamatos kőolaj- és gázellátást. A szerződés leglényegesebb részeit persze titkosították, így fogalmunk sincs arról, milyen garanciákat adott Vlagyimir Putyin Orbán Viktornak, illetve milyen áron szállítja a nyersanyagokat az orosz fél. A mostani kapkodásból egyértelműnek tűnik, hogy az oroszok vagy hazudtak a magyar félnek, vagy eleve előnytelen szerződés aláírására kényszerítették Orbán Viktort.

A baj persze csőstül jön, ami eddig nem volt jellemző a Fidesz kormányzásának eddigi 12 évére. Összeértek ugyanis olyan kedvezőtlen folyamatok, melyekkel szemben külön-külön is nehéz lenne védekezni. Már a koronavírus-járvány elindította ezt a sort, aztán jött a háború, a felpörgő infláció, és az egyre keményebb viták az EU-val, aminek folyományaként most már szinte semmilyen pénzügyi támogatás nem érkezik Brüsszelből. Az sem tesz túl jót a magyar gazdasági és diplomáciai pozícióknak, hogy az orosz agresszor hallgatólagos támogatása miatt lényegében felbomlott a V4 országok szövetsége, így jelentősen gyengült Orbán érdekérvényesítő képessége az EU-n belül.

A Fidesz egy súlyosan skizofrén helyzetben találta magát június végére: Egyrészt, igen erős volt a támogatottsága a lakosság körében a fölényesen megnyert áprilisi választásnak köszönhetően, ugyanakkor hatalmas lyuk tátongott a költségvetésen, a rezsicsökkentésnek és az árstopnak köszönhetően pedig a pénzügyi válság egyre mélyebbre húzta a gazdaságot. Ez jelentkezett az infláció elszabadulásában, valamint a forint látványos gyengülésében. A kormány ugyan jelentős forgalmi adóbevételekhez jut a drágulásnak köszönhetően, ám ez egy ördögi körbe vezeti a költségvetést, hiszen így nem lehet mérsékelni a drágulást és a forint zuhanását sem.

Komoly hitelességi problémákkal küzd tehát az új kormány, hiszen már hiába harsogja, hogy nem a magyar emberekkel kell megfizettetni a háború árát, a tények azt mutatják, hogy a kata kinyírásával, valamint a rezsicsökkentés alapvető fundamentumainak elengedésével igenis mi fogjuk megfizetni azoknak a hibáknak az árát, amit a kormánypárt az utóbbi 12 évben elkövetett. A döntéshozók közül ugyanis mindenki tudta, hogy egy fenntarthatatlan rendszert próbál életben tartani Orbán Viktor, de ő az utolsó pillanatig ragaszkodott ahhoz, hogy az egészről a háború, az Európai Unió, sőt Ukrajna tehet, mert utóbbi nem hajlandó megadni magát Oroszországnak.

Fotó: nyugat.hu

Még néhány napja is azon gúnyolódtak fideszes politikusok és a közmédia, hogy a nyugati országokban megszorításokra, spórolásra készülnek. Ez egyrészt azt jelzi, hogy csak a legmagasabb szinten tudták pontosan, mekkora a baj, másrészt, hogy semmilyen kommunikációs terv nem készült arra, hogy miként fogják adagolni a keserű pirulákat a választópolgároknak. A legrosszabb azonban még csak most fog bekövetkezni. A legtöbb embert érintő intézkedés ugyanis a benzinárra vonatkozó rendelkezés, amelynek köszönhetően jelenleg majdnem fele annyiért tankolnak a magyar állampolgárok, mint amennyibe az üzemanyag valójában kerül. Ezt az intézkedést október 1-ig hosszabbította meg a kormány, de nagy a valószínűsége annak, hogy ez addig fenntarthatatlan lesz, így itt is lépnie kell a kormánynak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha odaajándékozod valakinek a puskádat, de néhány év múlva meggondolod magad, és visszakéred, ne csodálkozz, hogy nem kapod vissza, sőt le is puffanthatnak vele.”

Egy beismerő vallomással ér fel a kormánypárt egyik határozati javaslata, melyet június végén nyújtott be a parlamentnek. „Az Európai Unió jövőjével kapcsolatosan képviselendő magyar álláspontról” címet viselő előterjesztés ugyanis egy elvi álláspontot fogalmaz meg, amelynek inkább ideológiai üzenete van, mint valós politikai következményei. Ebben az irományban a magyar kormány közvetve elismeri, hogy lényegében semmilyen politikai befolyása nincs az EU működésére, a véleményét pedig egyre kevésbé tudja artikulálni az uniós fórumokon.

Fotó: privatbankar.hu

A lopakodó Huxit megalapozásaként is szokás emlegetni azt a javaslatcsomagot, amit négy kormánypárti képviselő, Kövér László házelnök (Fidesz), Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes (KDNP), Simicskó István frakcióvezető (KDNP) és Kocsis Máté frakcióvezető (Fidesz) nyújtottak be az országgyűlésnek. A névsor azért fontos, mert a kormánypárt meghatározó politikusai adták a nevüket hozzá, ezzel is jelezve, hogy igen komolyan gondolják a benne foglaltakat.

A javaslat előzménye, hogy az EU 2021 tavaszán indított útjára egy vitasorozatot a szervezet jövőjéről, aminek végeredménye nem épp az lett, amiben a magyar kormánypárt berkein belül bíztak. Többek között komoly igény mutatkozott arra, hogy fontos döntéseket meg lehessen hozni minősített többséggel is, ezzel véve ki Orbán Viktor kezéből az egyik legfontosabb fegyverét, a vétót. Az sem igazán a fideszes politikusok szája íze szerinti fordulat, hogy a konzultációban résztvevő uniós polgárok szerint erősíteni kell a közösség kohézióját, vagyis épp a magyar kormány önállósodási törekvéseivel szemben foglaltak állást.

Erre reagálva fogalmazta meg a magyar kormány a saját álláspontját, amit minden bizonnyal át fog verni a magyar parlamenten. Ebben a meglehetősen általánosan megfogalmazott tételek mellett sok ellentmondás és csúsztatás is felfedezhető, ami nem túl meglepő, amikor a magyar kormány kommunikációjáról esik szó. Ott van például az a kitétel, mely szerint: „Európa keresztény gyökerei és kultúrája jelentik az európai integráció alapját, ami erkölcsi iránytűként szolgál a bizonytalanságok korszakában.” Az EU keresztény alapjai ugyanis tetten érhetők a közösség politikájában, így például ezért sem vették fel több évtizedes tárgyalássorozat után Törökországot a tagok közé. Orbán Viktor viszont sürgeti a jelentős muszlim népességgel rendelkező Bosznia-Hercegovina és Albánia felvételét az EU-ba, és ha rajta állna, Törökország is helyet kapna a közösségben.

Egyrészt már nincs ingyen leves, és az uniós pénzcsapok még optimális esetben is csak lassan, komoly feltételek teljesülése esetén nyílnak meg, másrészt könnyen kivehetik a vétó fegyverét Orbán kezéből.

Ennél fontosabb üzenete azonban a magyar kormánynak, hogy lényegében feloszlatná az Európai Parlamentet. Az indoka az, hogy szerinte nincs igazi legitimitása a legfőbb döntéshozó szervnek, ami rendkívül álságos hozzáállás a témához. Orbánék ugyanis azt szeretnék, ha a nemzeti kormányok delegálnának képviselőket az EP-be, ami szerintük demokratikusabb lenne, mint a mostani közvetlen választás. Ezen az érvelésen nyilván jót kacagtak az EU döntéshozói, hiszen annál komolyabb legitimációt, minthogy a képviselőket az uniós voksoláson választják meg, nem igazán lehet biztosítani.

Orbán Viktor lényegében szeretné úgy átalakítani az EU intézményrendszerét, ahogy ő azt a magyar jogállammal tette az utóbbi 12 esztendőben. Ez a hozzáállás azonban ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki a forgalommal szemben felhajt egy autópályára, és azon szörnyülködik, mennyi őrült van az utakon, akik rossz irányba haladnak. A Fidesz ezt is tudja tetézni, hiszen azt állítja, hogy az európai demokrácia válságban van. Ha ez az állítás igaz, akkor abban igen jelentős szerepe van benne a magyar kormánypártnak, hiszen a jogállami intézményrendszer leépítésének technikájáról már kurzusokat is tartanak az autokráciára hajtó politikusoknak.

Nem tűnik túlzásnak az a feltételezés, hogy mivel Orbán Viktor megunta a kilátástalan iszapbirkózást az EU különböző intézményeivel, és láthatóan a szélsőjobboldali pártokban sem lát elegendő potenciált, hogy ráerőltesse akaratát az uniós elitre, megkezdte az előkészületeit annak, hogy az országot kivezesse a közösségből. Ez még fél éve is egy teljesen abszurd feltételezés volt, ám két dolog gyorsan megváltoztatta a körülményeket. Egyrészt már nincs ingyen leves, és az uniós pénzcsapok még optimális esetben is csak lassan, komoly feltételek teljesülése esetén nyílnak meg, másrészt könnyen kivehetik a vétó fegyverét Orbán kezéből.

Fotó: Hungary Tuday

Márpedig a magyar kormányfő e két lehetőség miatt tartotta eddig országát az EU-ban, aminek szemlélelete, szervezeti felépítése és politikai stílusa már régóta idegen Orbántól. Az orosz-ukrán háború felgyorsította ezt a távolodási folyamatot, hiszen az ingyen pénzre most mindennél nagyobb szükség lenne, az orosz érdekek védelme pedig már a visegrádi szövetség országait is elidegenítette a magyar kormánytól. Könnyen elképzelhető tehát, hogy néhány év múlva Albánia, Bosznia-Hercegovina, Grúzia, Ukrajna és Moldova épp akkor csatlakoznak az Európai Unióhoz, amikor Magyarország távozik onnan. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha nem ízlik az étel, nem kell kidobnod, mert jól lakhatnak belőle olyanok, akik nem annyira válogatósak, mint te. ”

Egyre értelmezhetetlenebb kijelentésekkel bombázza a magyar választópolgárokat Orbán Viktor. Főleg az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos megnyilvánulásai mögött nehéz logikát találni. Például kijelenti, hogy Magyarország minden baja megszűnik abban a pillanatban, ha a két fél békét köt. Az is egy elég furcsa irányváltás a kommunikációjában, hogy határvadász egységek felállítását kezdeményezte, ugyanakkor azt mondta, hogy a háborús zóna közeledtével fokozottan kell gyakorlatozniuk a magyar katonáknak. Ez utóbbi megjegyzés csak azért érdekes, mert az EU-n belül Orbán az egyetlen támogatója Oroszországnak, de valószínűleg még így sem érzi biztonságban az országot Putyin agressziójától.

Fotó: infostart.hu

Mintha ezúttal is kétkapuzna a fociőrült miniszterelnök. A háború kirobbanásától kezdve igyekszik ugyanis gesztusokat tenni mindkét hadban álló fél felé. Az oroszokhoz dörgölőzés persze sokkal karakteresebben rajzolódik ki a diplomácia horizontján, hiszen mind a NATO, mind az Európai Unió tagországai meglehetősen egyöntetűen ítélték az agressziót. Orbán azonban látványos gesztusokkal jelezte Putyinnak, hogy a nehéz időkben is számíthat a támogatására. Az orosz diplomácia persze gyakori vállveregetéssel jelezte, hogy cserébe különleges kedvezményekre számíthat Magyarország.

Bár Ukrajnával már a háború előtt nem volt felhőtlen a magyar kormány viszonya, mégis, néhány otromba kijelentéstől eltekintve a fő kérdésekben támogatja hazánk a megtámadott országot. Orbán ügyel arra, hogy amennyiben Ukrajna javára dől el a háború, legyen mire hivatkoznia, ha előnyökre, kiváltságokra szeretné váltani korábbi politikáját. Ugyanez persze igaz Oroszországra is, hiszen amennyiben Putyin győztesen kerül ki a konfliktusból, abban lesz némi szerepe Orbánnak is.

Ha figyelembe vesszük ezeket a tényeket, akkor már erősen megkérdőjelezhető Orbán Viktor semleges álláspontja a konfliktusban.

Biztosan sokan mondják erre, hogy a magyar miniszterelnök igazi reálpolitikus, és csak így maradhatott hatalmon az utóbbi 12 évben. Mindez igaz is lenne, ám Orbán „semlegessége” egy ilyen kiélezett helyzetben az agresszornak kedvez. Az, hogy folyamatosan azt hangoztatja, szankciók helyett tűzszünetre és béketárgyalásokra lenne szükség, finoman szólva sem reális felvetés, amikor az oroszok bekebelezték Ukrajna 20 százalékát, és hangzatos kijelentéseikkel egyértelművé teszik, itt nem akarnak megállni.

Orbán tehát jó szokásához híven zsonglőrködik a szavakkal, és a magyar választók félelmeire játszik. Ha ugyanis a béke pápájának állítja be magát, akkor a magyar polgárok is jobban elfogadják az orosz inváziót, sőt egyesek az ukránokat a fegyverszünet kerékkötőinek fogják tartani. Ha figyelembe vesszük ezeket a tényeket, akkor már erősen megkérdőjelezhető Orbán Viktor semleges álláspontja a konfliktusban.

Fotó: nepszava.hu

Van ennek a stratégiának egy pusztán belpolitikai vonatkozása is. A kormányfő ugyanis több nyilatkozatában azt állította, hogy a háború az oka a magas hazai inflációnak, az energiaárak elszabadulásának és a forint látványos gyengülésének. Így, ha ő azt állítja, hogy a béke kitörésével megszűnik a magyar gazdaság minden problémája, akkor lényegében áthárítja a felelősséget a hadviselő felekre, illetve, az Ukrajnát támogató NATO-ra és EU-ra. Ügyes húzás, de vajon elhiszik-e ezt fél év múlva is a miniszterelnöknek a magyar választók? Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Attól, hogy mindenki tudja, a háború halált, nyomort és szenvedést hoz, még mindig nagyon szeretnek egymás torkának esni az emberek.”

A tizenkét év kormányzás alatt meglehetősen kiismerhetővé vált a Fidesz kommunikációs stratégiája, úgyhogy a kormánypárt híveinek többsége is tisztában van azzal, miért épp most dobott be régi-új közigazgatási elnevezéseket az Orbán-adminisztráció. Nem is kérdés, hogy gumicsontot rágunk, amikor arról értekezünk, van-e értelme a megyéket vármegyékre cserélni, illetve mi változik azáltal, hogy az eddigi kormánymegbízottakat főispánoknak hívják majd. Az igazi kérdés inkább az, hogy milyen intézkedéseknek alapoz meg az archaizáló politizálás? Az biztos, hogy komoly gazdasági és társadalmi problémák árnyai kezdenek kirajzolódni a horizonton.

Fotó: portfolio.hu

Ha egy kamut el akarsz adni, bízd a sajtóra, az majd eladja helyetted. Lényegében ezt az irányvonalat viszi tizenkét éve Orbán Viktor és csipetcsapata, és az ő szempontjukból szinte mindegy, hogy a kormánypárti vagy az ellenzéki sajtó csinál hírverést az ötletelésnek, hiszen az a lényeg, hogy beszéljenek a bedobott témákról. Ennek egyik haszna, hogy nem valós problémákról folyik a diskurzus, a másik pedig az, hogy az ötletszerűen bedobott témákat meg lehet szondáztatni a lakossággal.

Ez utóbbiból következik, hogy egyáltalán nem biztos a megyék átnevezése, illetve hogy újra főispánok járkálnak majd köztünk peckesen, kacagányban. A társadalmi szondáztatás a Fidesz régi eszköze arra, hogy kipuhatolja, milyen irányban érdemes elindulnia egy-egy nehéz politikai helyzetben. Ami a mostani szituációt illeti, igencsak van kormányzati szándék a figyelem elterelésére, hiszen komoly társadalmi feszültségek és gazdasági nehézségek körvonalazódnak a láthatáron.

Ugyanaz a logika irányítja az emberek cselekedeteit, mint amikor 2020 tavaszán a koronavírus-járvány első hulláma idején központilag elrendelték az ingyenes parkolás bevezetését, ami oda vezetett, hogy többen ültek be a járműveikbe, mint amennyien a pandémia előtt tették.

Korábban is értekeztünk már arról, hogy a csodafegyverként és halálos csapdaként is értelmezhető rezsicsökkentés jövője meglehetősen bizonytalan a mostani helyzetben. Egyrészt hatalmas veszteségeket szenved el az állami energiaszolgáltató MVM Csoport az árstop fenntartásával, másrészt viszont a lakossági kedvezmény gyors vagy fokozatos kivezetése hatalmas arcvesztéssel járna a kormány számára.

Hasonló a dilemma az üzemanyagok esetében, hiszen itt is érvényes a hatósági árszabás a nyersanyagok drágulása miatt. Itt ugyan nem egy tisztán állami tulajdonú cég szenvedi el a legnagyobb veszteségeket, de a MOL-t erős nyomás alatt tartja a kormány, így nem valószínű, hogy a piaci érdekek döntik el, mikor oldják fel az árstopot. A nemzeti olajtársaságnál keletkezett „extraprofitot” ráadásul kíméletlenül be fogja hajtani a kormány új üdvöskéje, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter.

Magával a hatósági árszabással nem csak az a baj, hogy beavatkozik a piaci viszonyokba, és az elszenvedett veszteséget több áttételen keresztül ugyanaz a magyar polgár fizeti meg, mint akinek az érdekében a kormány fenntartja a rendszert, hanem az is gond, hogy nem ösztönöz a takarékosságra, valamint a fogyasztás visszafogására. Ugyanaz a logika irányítja az emberek cselekedeteit, mint amikor 2020 tavaszán a koronavírus-járvány első hulláma idején központilag elrendelték az ingyenes parkolás bevezetését, ami oda vezetett, hogy többen ültek be a járműveikbe, mint amennyien a pandémia előtt tették.

Fotó: penzcentrum.hu

A magyar lakosság úgy fogja fel a hatósági áron adott kristálycukrot és csirkefarhátat, az árstop alá helyezett üzemanyagot, a kamatstopot, valamint a rezsicsökkentést, mint valami akciós terméket, ezért nő a termékek iránti kereslet. Ez nem csupán azt eredményezi, hogy veszteség keletkezik az államnál és bizonyos piaci szereplőknél, hanem azt is, hogy a megnövekedett kereslet eredményeként a készletek lassan kiapadnak. A piac önszabályozási mechanizmusainak felszámolása tehát oda vezet, hogy feléljük a jövőnket. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha a tehén tőgyéből minden csepp tejet kipréselsz, egy idő után kirúgja a sámlit alólad a fejésnél.”

Valami nagyon nem stimmel a kormány idei költségvetésével. Az egyik oldalon értelmetlen és felesleges kiadások, a másik oldalon pedig megszorítások. Mintha a gazdasági válságot megint úgy szeretné kezelni a kormányzat, mint a korábbi kríziseket, melyek jóval kisebb kihívást jelentettek a költségvetésnek. Ezek lényege, hogy a megszorítások mellett felpörgetik a fogyasztást, hogy így jusson extra adóbevételekhez a kormány. Most azonban már így is egekben az infláció, gyengül a forint, az uniós források pedig továbbra sem elérhetők a Brüsszel ellen továbbra is szabadságharcot vívó Orbán-kormány számára.

Fotó: index.hu

Úgy tűnik, megint a keményen dolgozó kisemberrel kezdi a megszorításokat a kormány. Persze, nem az árplafon meghosszabbítására gondolunk, hiszen azt továbbra is fügefalevélként tartja maga előtt az állampárt, mintha azzal el lehetne fedni az igazi problémákat. Sokkal inkább azokra a lassan kiszivárgó hírekre a alpozunk, melyek szerint leginkább a közszférában dolgozókon spórolna a kormány, és így reméli megszilárdítani az eléggé ingatag költségvetést.

Egyrészt a kormányhivatalok munkatársainak létszámcsökkentéséről szállingóznak hírek, másrészt pedig arról, hogy a humánszféra munkatársai se számíthatnak sok jóra a közeljövőben. Most nyer értelmet Orbán Viktornak az a döntése, hogy a hányatott sorsú oktatást és egészségügyet besöpörte Pintér Sándor belügyi tárcája alá. Úgy tűnik, most az erős kéz politikáját veszi elő a kormányzat ahelyett, hogy próbálna valamit kezdeni ezekkel az akut problémákkal küzdő ágazatokkal.

Így még kontrasztosabb lesz az új Orbán-kormány politikája, hiszen látványosan gyengéden bánik azokkal a területekkel, melyekben jellemzően a NER oligarchái érdekeltek, másrészt viszont bünteti azokat, akik eddig is komoly erőfeszítéseket tettek az egészségügy, államigazgatás és az oktatás működőképességének fenntartásában. Orbán Viktor tisztában van azzal, hogy sem az egészségügyben, sem az államigazgatásban, sem az oktatásban nincsenek olyan hatékony eszközei a munkavállalóknak a tiltakozásra, érdekérvényesítésre, mint például a vasúti dolgozók vagy a légi irányítók esetében, és ezzel alaposan vissza is él.

A gazdasági nehézségek leküzdésekor is megmutatkozik tehát az Orbán-kormányokra oly jellemző cinikus hozzáállás. Amikor pénzt akar tarhálni, illetve spórolni, olyanokat büntet, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudnak ellenállni, illetve a korábbiakban bebizonyosodott róluk, hogy nem rajonganak Orbán Viktor autokrata rendszeréért. A miniszterelnök filozófiája továbbra is az, hogy ha szorít a cipő, akkor olyanokba kell belerúgni, akiket amúgy sem kedvel. Más kérdés, hogy a cipő ettől még szorítani fog.

Az is egy fontos kérdés, hogy amikor az amúgy sem túl magas bérek ilyen gyorsan inflálódnak, meddig lehet a víz alá nyomni az egészségügyben és az oktatásban dolgozókat, illetve, hogy jó ötlet-e épp most csökkenteni a kormányhivatali dolgozók létszámát, és újabb terhekkel sanyargatni az önkormányzatokat? Az újabb kétharmad okozta delírium rövidesen teljesen eltűnik a fideszes szavazók agyából, és rá fognak jönni, hogy az Orbán-kormány semmit sem tanult és semmit sem felejtett el az utóbbi 12 évben. És ez baj, nagy baj, amikor ilyen komoly gazdasági és szociális problémákkal nézünk szembe.

Fotó: hvg.hu

Magyarországon lassan kezdjük elhinni, hogy nincs politikai alternatíva, és hogy lényegében csak Orbán Viktor centrális erőtere maradt számunkra. Azonban, ha egy politikai kurzus ennyire semmibe veszi a tényeket, és úgy vág neki egy négy éves kormányzati ciklusnak, hogy semmilyen elképzelése nincs arról, hogyan lehetne hatékonyan védekezni a kihívásokkal szemben, akkor ösztönösen kezdik keresni az alternatívát a választópolgárok. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha mindig azt a lovat ütöd, amelyik húz, előbb-utóbb el fog akadni a szekér.”

Abból a korszakból merít ihletet a kormányzáshoz Orbán Viktor, amelyben még iskolásként megtapasztalhatta, hogy az állam csak látszólag irányíthat bizonyos a gazdasági és politikai folyamatokat. A gulyáskommunizmus a ’60-as évek elejétől a ’80-as évek végéig tartott, és nagy szerepe volt abban, hogy a pártállam megbukott. Az ok egyszerű: nem lehet hitelekből finanszírozni az állampolgárok jólétét, ugyanis ez olyan terheket rak az állam vállára, melyek alatt előbb-utóbb összerogy. Vajon semmit sem tanult a kormányfő a közelmúlt történéseiből?

Fotó:hvg.hu

A rezsicsökkentés az egymást követő Orbán-kormányok legfontosabb öröksége. Részben csodafegyver, részben viszont egy alattomos csapda. Választásokat ugyanis lehet nyerni azzal, ha hatósági árakat szabunk a legfontosabb lakossági szolgáltatásoknak, ám a rendszer rendkívül rugalmatlan, így amikor elszabadulnak az energiarák, hatalmas rést üt a költségvetésen.

Ráadásul a rezsicsökkentést még akkor rendelte el a kormány, amikor a nagy energiaszolgáltató cégek döntő többsége külföldi tulajdonban volt. A módszer nagyon egyszerű és rendkívül hatékony volt, ugyanis egyszerre lehetett jóléti intézkedésekkel kampányolni, és olyan súlyos veszteségeket okozni a külföldi tulajdonosoknak, hogy azok végül majdnem mind kivonuljanak a magyar piacról. Most azonban már komoly tétje van a rezsicsökkentésnek az állam számára is, hiszen a veszteséget a költségvetésnek kell kipótolnia.

Az energiaárak megugrásával a hagyományos közgazdasági felfogás szerint finanszírozhatatlanná vált a rezsicsökkentés, hiszen lényegében előre tudható, hogy a szolgáltatásokat végző állami cég évekig vastagon veszteséges lesz. Az Orbán-kormány azonban olyan közgazdasági filozófiával kezeli a problémát, ami nagyon hasonlít a Kádár-korszak felfogásához. Ennek lényege, hogy a lakosság szinte semmit se érezzen a piaci folyamatokból, ezáltal elkerüli a szembesülést a magas árakkal, ugyanakkor a hiányt valamilyen forrásból az állam fedezi. Ez kollektív önáltatás.

Elég, ha csak azt említjük meg, hogy a legszegényebb családok fával fűtenek, amire nem vonatkozik a rezsicsökkentés.

A legfontosabb kérés az, hogy milyen forrásból pótolja az állam a veszteséget? Most egy hibrid megoldás kezd körvonalazódni. Egyrészt megadóztatja a javarészt külföldi tulajdonú cégeket a kormány, melyek a távközlésben, a bank- és biztosítási szektorban, a kereskedelemben érintettek, de ráteszi a kezét a légitársaságok nyereségének egy részére is. Másrészt kötvénykibocsátások formájában a piacról szerez pénzt, ami persze növeli az államadósságot. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy egyelőre nem igazán számíthat a kormány uniós forrásokra, így a különadók rendszere és a hitelfelvétel módszere valószínűleg tartósan velünk marad.

Ez az ára annak, ha fenn akarja tartani a kormány a rezsicsökkentést, ami már a megszületésekor is ellentmondott minden szabadpiaci logikának. A szociális érzékenység persze becsülendő egy kormány esetében, ám a rezsicsökkentés épp azoknak nyújtja a legtöbbet, akik a legkevésbé vannak rászorulva, és azoknak adja a legkevesebbet, akik komoly szükséget szenvednek. Elég, ha csak azt említjük meg, hogy a legszegényebb családok fával fűtenek, amire nem vonatkozik a rezsicsökkentés.

Fotó: alfahir.hu

Orbán Viktor számára azonban a rezsicsökkentés a kormányzás Szent Grálja, így még annak ellenére sem hajlandó lemondani róla, hogy a különadóknak köszönhetően csökken a külföldi cégek beruházási kedve, ugyanakkor növeli az államadósságot. Valószínűleg nem maradt már a szűkebb környezetében olyan közgazdász, aki figyelmeztetné ennek a politikának a veszélyeire. Talán maga Orbán Viktor is úgy számol, mint a gulyáskommunizmus idején a pártvezetők: Amíg valaki kölcsön ad, addig nem lehet baj. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha eleget iszol a tüzes vízből, sikeresen elfelejted, hogy hitelbe kaptad a kocsmárostól.”

A kormányfő igyekezett kihozni a legtöbbet abból az alkupozícióból, amit az Európai Unió sokak szerint túlzottan demokratikus döntéshozatali mechanizmusának köszönhet. Az sem zavarta, hogy szinte mindenkit magára haragított azzal, hogy késleltette a hatodik szankciós csomag elfogadását, ezzel nyerve időt Vlagyimir Putyinnak ahhoz, hogy folytathassa háborúját Ukrajnával szemben. Egyre több európai és hazai politikus és elemző teszi fel a kérdést: Orbán ezt elvi meggyőződésből vagy kényszerből teszi?

Fotó: hvg.hu

Bár tudjuk, hogy a magyar kormányfő elsősorban a hazai közönségnek játszik, mégis fontos lehet számára legalább néhány barát megtartása az európai közösségen belül. Erre soha nem volt ilyen kevés esélye, ugyanis az orosz kőolajexport szankcionálása körüli kavarása olyanokat is felháborított, akik eddig megértésükről biztosították Orbán Viktort. Az EU ugyanis három hetet csúszott a magyar vétó miatt a hatodik szankciós csomag megszavazásával, és ez igen sok idő egy ilyen véres háború esetében.

A szankciók minél fájdalmasabbak, annál inkább le tudják rövidíteni a vérontás időtartamát, ugyanis az orosz fél csak akkor lesz képes finanszírozni a háborút, ha a földgázért és kőolajért fizetnek neki az európai országok. Bár már három hete körvonalazódni látszott a megegyezés, mely szerint Magyarország és néhány hozzá hasonlóan az orosz szállítmányoknak kiszolgáltatott állam mentességet kapna a szankciók bizonyos elemei alól, Orbán Viktor elutasította a nagylelkű ajánlatot.

Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.

Már akkor sejteni lehetett, hogy késleltetni akarja a csomag elfogadását, hiszen azt követelte, hogy az átállás költségeire kapjon még jelentős anyagi támogatást az EU-tól. Ez nyilvánvalóan inkorrekt lett volna azokkal az országokkal szemben, melyek komoly áldozatokat hoznak azért, hogy ne finanszírozzák tovább Putyin háborúját. Három hét után így visszajutottak a felek az eredeti javaslatokhoz, amit Orbán ugyan elfogadott, de az utolsó pillanatban még kivetette Kirill pátriárkát a szankcionált személyek listájáról.

Nyilván ez az utóbbi mozzanat verte ki a biztosítékot a legtöbb európai vezetőnél, hiszen a háborús uszító ortodox pap melletti kiállása nyilvánvalóan csak egy utolsó fullánk bevitele volt az EU intézményeibe. Orbán nem is rejti véka alá, hogy Putyin érdekeit szolgálja folytonos vétóival, hiszen nyíltan hangoztatja ellenérzéseit a szankciós politika kapcsán. Más kérdés, hogy rendszeresen megszavazta eddig az összes büntető intézkedést, de a voksait úgy címkézte meg minden alkalommal, hogy azt az orosz elnök is jól lássa azokat.

A magyar kormányfő ugyan a rezsicsökkentés megvédésével indokolja az ellenállását, ám ez nyilvánvaló parasztvakítás. Egyrészt az orosz gáz és olaj számunkra is rendkívül drága, másrészt Orbán lényegében nyíltan felvállalja, hogy tovább finanszírozza Putyin ukrajnai invázióját. Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.

Fotó: rtl.hu

A kőolaj beszerzésre kapott mentesség ugyanakkor komoly extraprofithoz juttatja a MOL-t, amit maga a kormány is megerősített azzal, hogy az energetikai cégtől 300 milliárd forint bevételre számít az úgynevezett rezsialapba. A logika tehát az, hogy versenyelőnyhöz juttatja a magyar kormány a MOL-t a piacon, majd az ebből folyó bevétel egy részét befizetteti a céggel az állami kasszába. Tipikus posztszocialista gondolkodás, ráadásul erősen beavatkozik a szabadpiaci folyamatokba. Arról nem is beszélve, hogy a rezsicsökkentés így is hatalmas rést üt a magyar költségvetésen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nincs ingyen leves!”

Ritkán szoktunk a szeka.blog.hu korábbi bejegyzéseire hivatkozni, de ezúttal ez elkerülhetetlen. Közvetlenül az új Orbán-kormány hivatalba lépése előtti bejegyzésünkben ugyanis elég pontosan megjósoltuk, milyen megszorító intézkedésekkel indítja tevékenységét a kabinet. Az is figyelemre méltó, hogy az olvasók szavazatai alapján is egyértelmű volt, hogy a magyar lakosság jelentős része tisztában volt azzal: nagy a baj. A kormány pedig úgy viselkedik, mint a Bourbunok: Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.

Gotó: koronavirus.gov.hu

Visszatértünk 2010-hez, vagyis a második Orbán-kormány megalakulásához. Az első hadüzenetet az államadósságnak küldték, de a két és féléves küzdelem eredménye több mint lehangoló volt. El is feledkeztek erről e nemes célról a kormány vezetői, inkább más, legyűrhető ellenfeleket kerestek maguknak. Például a multikat, a bankokat, energetikai cégeket, vagy a nagy médiavállalatokat. Ugye ismerős! Sokkal egyszerűbb volt megsarcolni az akkor még többségében külföldi tulajdonú cégeket, mint ésszerű, kiszámítható, és főként takarékos gazdaságpolitikát folytatni.

Most, hogy ismét hatalmas rés tátong a költségvetésen, a régi módszert vette elő pártunk és kormányunk. A profitéhes szolgáltató vállalatok lettek a fő ellenségek, őket kell megkopasztani ahhoz, hogy fenntartható legyen a rezsicsökkentés, ami amúgy teljesen fenntarthatatlan. Az indok ezúttal is faék egyszerűségű: háború dúl a szomszédunkban, ugyanakkor itthon újra meg kell vívni a rezsiharcot. Ezekkel csak az a baj, hogy épp a háborúból való kimaradással kampányolt Orbán Viktor még április 3-a előtt, a rezsiharc pedig régen elbukott, hiszen egy mesterségesen fenntartott posztszocialista képződmény.

Most valószínűleg hosszú alkudozások, diplomáciai erőfeszítések következnek, mert az adózásról szóló új jogszabályt úgy fogalmazták meg, hogy akár ki is lehessen kerülni a pénzelvonást, de rosszabb esetben le is lehessen csapni olyan piaci szereplőkre, akik eddig védettnek hitték magukat.

A megoldás inkább az lehetne, hogy a kormány belátja a magyarországi keresetek és a növekvő árak közötti különbség tarthatatlanságát, és egy fokozatos béremelési programmal orvosolja a drágább megélhetés okozta problémákat. Orbán Viktor terve, hogy mintegy 800 milliárd forintot bezsebeljen a kereskedelmi láncoktól, telekommunikációs szolgáltatóktól, bankoktól, biztosítóktól és egyéb piaci szereplőktől, ezért nem csak fantáziátlan megoldás, de káros is a magyar társadalom számára. A számlát ugyanis mindenképpen mi fizetjük, a fent említett cégek ugyanis át fogják hárítani a terhek legnagyobb részét, ne legyenek kétségeink.

Az, hogy a kormány már a hivatalba lépésének napján meghirdette a megszorításokat, azt jelzi, hogy nagy a baj. Az Orbán-kabinet ugyanakkor komoly hitelvesztéssel számolhat, ugyanis ezeknek a korábban is megszorongatott szektoroknak megígérte, hogy a továbbiakban nem sanyargatja őket. A kommunikációban mindig extrát nyújtó fideszes adminisztráció ezúttal is olyan bombasztikus szóhasználattal hergeli a magyar polgárokat e cégek ellen, mint az extraprofit. Ez amellett, hogy egy definiálhatatlan fogalom, alkalmas arra, hogy ismét erős antikapitalista érzelmeket szabadítson ki a frusztrált tömegekből.

Van azonban más baj is az extraprofit kifejezés démonizálásával. Épp a napokban dicsekedett azzal a kormányfő veje, hogy kimagaslóan nagy nyereséggel zárt a legnagyobb cége. Tiborcz István szó szerint ezt mondta egy interjúban: „Több, mint 12 milliárd forint adózás előtti eredménnyel zártuk a 2021-et. A jelentős növekedést a BDPST Zrt. mint holdingvállalat sikeres befektetési stratégiájának, a különböző részesedésein és befektetésein keresztül megtermelt eredményeinek köszönheti.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy a becslések szerint Mészáros Lőrinc vagyona az elmúlt évben 480 milliárd forintra nőtt, azt kell mondanunk, hogy velük kéne kezdeni az extraprofit bevasalását.

Persze, nem vagyunk naivak. Őket maximum a biztosítási és banki szektorban meglévő érdekeltségeik alapján sarcolhatja meg a kormány, bár tudjuk, a kiskapuk telepítésében is nagyon innovatív szokott lenni Orbán Viktor. Most valószínűleg hosszú alkudozások, diplomáciai erőfeszítések következnek, mert az adózásról szóló új jogszabályt úgy fogalmazták meg, hogy akár ki is lehessen kerülni a pénzelvonást, de rosszabb esetben le is lehessen csapni olyan piaci szereplőkre, akik eddig védettnek hitték magukat.

Fotó:24.hu

Orbán Viktor nem hazudtolja meg magát: Először látványosan odacsap mindenkinek, aztán a szomszéd szobában, ahol senki se látja, alkudozik a piac szereplőivel. Régi módszer, egyszer már bejött, de ki tudja, nem unják-e meg azok, akik nyugodt befektetői környezetre vágynak. Orbánnak erre az esetre is van forgatókönyve: Ha valaki elhagyja a magyar piacot, mindjárt ott terem egy élelmes hazai üzletember, aki természetesen a miniszterelnök szűkebb környezetéből jelentkezik a koncért. De lehet ezt a végtelenségig csinálni? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Könnyebb egy lovat elásni a hátsó kertben, mint minden nap hazudni minden ismerősünknek.” 

Komoly költségvetési kiigazításra lesz szüksége az ötödik Orbán-kormánynak közvetlenül a hivatalba lépése után, de nyilván kerülni fogják a megszorítás kifejezést. Ettől még egyértelmű, hogy soha olyan kedvezőtlen gazdasági környezetben nem vágott neki egy új ciklusnak Orbán Viktor, mint most. Ahhoz, hogy javítson a helyzeten, meg kell szüntetnie azt a nemzetközi elszigeteltséget, amelybe az orosz-ukrán háborúhoz való hozzáállása miatt került, ugyanakkor stabilizálnia kell a költségvetést, hogy a hiány kezelhető maradjon.

Fotó: hvg.hu

Mivel a legtöbben újráznak Orbán Viktor most megalakuló kormányában, sok meglepetést nem tartogat a következő négy év fideszes kormányzása. Nem valószínű ugyanis, hogy Rogán Antalt, Gulyás Gergelyt, Szijjártó Pétert, esetleg Pintér Sándort új oldaláról ismernénk meg az ötödik Orbán-kormányban végzett tevékenységük alatt. Ők a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jól kipróbált káderei, akikben szinte tökéletesen megbízik a főnökük. A kormányzás jellege és stílusa tehát valószínűleg hasonló lesz a következő négy évben is, mint amit megszoktunk a 2010-es „fülkeforradalom” óta.

Az új helyzet persze új embereket is igényel, így jönnek a képbe olyan menedzserek, gazdasági szakemberek, mint Csák János vagy Nagy Márton. Az ő lojalitásuk is megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor némi új színt vihetnének a kormányzásba, főleg úgy, hogy a válságmenedzselés főként az ő feladatuk lesz. A parlamenti szakbizottságok előtt elmondott expozéjukból azonban kiderült, hogy tőlük se remélhetünk nagy varázslatot, a feladatukat ugyanis Orbán Viktor közvetlen útmutatásai alapján kívánják végrehajtani. A kreativitás, az innováció tehát főként abban fog megnyilvánulni ezúttal is, ki, milyen szektorok megadóztatásából, ellehetetlenítéséből, sanyargatásából kívánja beszedni azt a pénzt, ami most hiányzik a büdzséből.

Ezt a balkáni lókupec mentalitást tehát egyre kevésbé tolerálják az Európai Unióban.

Nagy kérdés, hogy a mára nagy pénznyelővé váló rezsicsökkentést ki fogja-e vezetni a kormány, illetve hogy a piaci folyamatokba továbbra is be kíván-e avatkozni a lakosság érdekeire hivatkozva? Ez a gyakorlat egyrészt torzítja a piaci viszonyokat, komoly károkat okoz állami tulajdonú és magáncégeknek egyaránt, rontja a magyar gazdaság versenyképességét, ugyanakkor azt az érzetet kelti a lakosságban, hogy csak központi döntés kérdése, mennyibe kerül egy kiló csirkefarhát vagy egy liter üzemanyag.

Orbán Viktor a Kádár-korból átemelt paternalista szemlélettel édesgette magához a szavazók millióit, és most, hogy ötödször adtak felhatalmazást neki a kormányalakításra, akár ki is farolhatna a gondoskodó állam ideológiájából. Orbán számára azonban központi kérdés, hogy a pártja akkor is a népszerűségi listák élén álljon, amikor nem közeleg döntő fontosságú politikai megmérettetés. A kormányában vannak ugyan menedzser típusú miniszterek, akik előnyben részesítik a piac törvényeit, ám valószínűleg ők is meghátrálnak, ha a miniszterelnök nem engedi, hogy a népjóléti intézkedések megnyirbálásával orvosolják a gazdasági bajokat.

Nem csak a nagy választási osztogatáskor kisöpört milliárdok hiányoznak azonban a kasszából, hanem azok az uniós források is, melyeket a jogállami eljárás megindításával valószínűleg sokáig jegelni fog az EU. Magyarország kormányáról mára olyan lesújtó kép alakult ki uniós körökben, hogy belátható időn belül biztosan nem nyílnak meg a pénzcsapok, hiszen a közös szankciók ügyében csak nőtt a távolság Orbán Viktor és az EU vezetése között. Magas rangú uniós tisztviselők szerint pimasz zsarolás az, ahogy az oroszokat sújtó hatodik szankciós csomag támogatásáért a magyar kormány 15-18 milliárd eurót kér. Ezt a balkáni lókupec mentalitást tehát egyre kevésbé tolerálják az Európai Unióban.

Fotó: vg.hu

Ez utóbbi tény is azt mutatja, hogy égetően fontos forrásokhoz jutnia Magyarországnak, hiszen a rossz gazdasági mutatók miatt a hiány finanszírozása is egyre drágább lesz. Orbán Viktor bizonyára nem szeretné azzal tölteni a következő négy évét, hogy menedzselje a válságot, ezért minél előbb cselekednie kell. Az árak rögzítésének feloldása valószínűleg nem lenne elegendő ahhoz, hogy a magyar gazdaság visszanyerje a befektetők bizalmát, ehhez valószínűleg részben vagy egészben meg kéne szüntetni a rezsicsökkentést is. Az sem ártana, ha a korrupció ellen végre tenne valamit a kormány, mert ha ez nem történik meg, az uniós forrásokról is lemondhatunk egy időre. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha kölcsön kérsz egy lovat, ne szidd neki az igazi gazdáját, mert ledob a hátáról.”

Orbán Viktor pragmatizmusa sodorhatja erkölcsi válságba a Fideszt. Az ötödik kormányzati ciklusát kezdő miniszterelnök ugyanis olyan erkölcsi normákat lép át a gazdasági és politikai haszonszerzés indokával, melyeket a nemzetközi színtéren egyre kevesebben tolerálnak. Hiába mondja Orbán Viktor, hogy őt is anya szülte, sokan már ezt is kétségbe vonják, amikor azt látják, hogy az orosz-ukrán háborúból is hasznot kíván húzni. Persze, érzi az ellentmondásokat maga az érintett is, ezért a szavak szintjén olykor elítéli a morál nélküli politizálást. Kár, hogy ezek csak szavak maradnak, ráadásul mással mondatja ki az igazán lényeges tételeket.

Fotó: telex.hu

Sokakat talán meglepett az, hogy Novák Katalin első köztársasági elnöki beszédében határozottan elítélte Oroszország agresszióját Ukrajna ellen. Mivel azonban Novák is Orbán Viktor köpönyegéből bújt elő, biztosak lehetünk abban, hogy a rá leosztott szerepet mondta fel, amikor Putyint tette felelőssé egy szuverén állam lerohanásáért. Az új köztársasági elnök feladata a NER gépezetén belül amúgy is az, hogy a politika erkölcsi oldalát is felmutassa az emberek felé. Ez persze valószínűleg nem fogja megakadályozni abban, hogy aláírjon olyan törvényeket, melyek kiszolgáltatott helyzetbe hoznak olyan társadalmi csoportokat, melyeket a Fidesz politikája valamilyen okból diszkriminálni akar.

Persze, ne ítélkezzünk előre! Jól esne egy teljesen független köztársasági elnök szájából azt hallani, hogy „Örökre nemet mondunk a Szovjetunió visszaállítását célzó minden törekvésre”, vagy: „Nem vagyunk semlegesek. Az ártatlan áldozatok és az igazság oldalán állunk.” Örömmel elhinnénk, hogy Novák Katalin a saját morális álláspontját hirdeti akkor, amikor azt mondja, hogy hajlandók vagyunk áldozatot hozni a békéért, és nem akadályozzuk a szövetségeseinket abban, hogy áldozatokat hozzanak ennek érdekében.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy Oroszország számára igen jelentős veszteség lenne, ha elveszítené ezt a régi és megbízható partnerét.

Igen ám, de Novák rögtön hozzá is teszi, hogy nem egyeznek bele olyan döntésekbe, melyek nagyobb veszteséget okoznak nekünk, mint az oroszoknak. Itt hullik le a lepel az új köztársasági elnök morális alapú állásfoglalásáról. Ő ugyanis azt mondja, hogy a szövetségeseink nyugodtan hozzanak áldozatot azért, hogy a gazdasági szankciók hatására minél előbb véget érjen a vérontás, mi azonban erre nem vagyunk hajlandók. Ebből a gondolatmenetből értjük meg igazán, hogy továbbra is Orbán haszonelvű politizálása fogja meghatározni Magyarország szerepét a konfliktusban.

Ne kerülgessük a forró kását: Ezek a körmönfont gondolatmenetek arról szólnak, hogy Magyarország továbbra is akadályozni fogja az orosz gázra és kőolajra kivetendő uniós szankciók elfogadását, mert a MOL-nak extra bevétele van a jelenlegi állapotnak köszönhetően. A magyar olajipari óriás ugyanakkor az embargó nagy vesztese lehet, hiszen az orosz kőolaj finomítására rendezkedett be, és amíg ezt a terméket értékesíteni tudja a nemzetközi piacon, hatalmas nyereségre tesz szert. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy Oroszország számára igen jelentős veszteség lenne, ha elveszítené ezt a régi és megbízható partnerét.

Fotó: 24.hu

Orbán pávatánca tehát most nem elsősorban annak szól, hogy Putyinnak akar megfelelni, miközben nem akar teljesen elszigetelődni az európai partnereitől sem, hanem annak, hogy extra nyereséghez és különleges előnyökhöz juttassa a MOL-t. Számára most minden szempontot felülír ez a cél, ami azt is jelenti, hogy a gazdasági és morális szempontok ütköztetésénél továbbra is az előzőek élveznek előnyt. Novák Katalin pedig elődjéhez hasonlóan, mint megbízható másodhegedűs hiába játszik fülbemászó dallamokat az emberi szolidaritás húrjain, a főnöke továbbra is a pénz csörgésére fog álomba szenderülni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Annak a nótáját kell húzni, aki kifizeti a zenekart.”

Áder János azt mondja, nyugodt szívvel távozik a köztársasági elnöki posztról. Lelke rajta! Az biztos, hogy a magyar közélet utóbbi 30 esztendejének talán legszürkébb alakjától veszünk búcsút, ami valószínűleg a kormány szimpatizánsai szemébe se csal könnyeket. Áder János teljesítette a feladatát. Kár, hogy ennek nem sok köze volt a nemzet egyesítéséhez, sokkal inkább a Nemzeti Együttműködés Rendszerének háttérmunkásaként igyekezett legitimálni a jogállam lebontását Magyarországon. A most leköszönő köztársasági elnök végig szereptévesztésben volt, és nem sokban múlta felül elődjét, Schmitt Pált.

Fotó: vg.hu

Kétségtelen, hogy Magyarországon inkább szimbolikus a köztársasági elnök hatalma, mégsem mondhatjuk, hogy édes mindegy, ki a Sándor-palota ura. Egyrészt komoly kontrollt gyakorolhatna a törvényalkotás felett, másrészt megszólalásaival ellensúlyozhatná a parlamenti szereplők szélsőséges megnyilvánulásait. Az elmúlt 32 éveben minden regnáló köztársasági elnök felmondta a kötelező leckét: a nemzet egységének megjelenítője, a törvényesség és a társadalmi egyenlőség őre stb. Kár, hogy ezek főleg az utóbbi két közjogi méltóság esetében csak üres szavak maradtak.

Mint ismert, tíz éve Schmitt Pál lemondása nyomán választották köztársasági elnökké a Fidesz egyik alapítóját, parlamenti frakcióvezetőjét és uniós képviselőjét. Áder János beugróként igyekezett megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket elsősorban Orbán Viktor támasztott vele szemben. Ekkor még volt néhány szimbolikus döntése, melyek jelezni kívánták, hogy a Schmitt által lejáratott hivatal tekintélyét kívánja visszaállítani. Azért túlzás lenne azt állítani, hogy sok gondot okozott a kormányzó Fidesznek, de azért valamit felvillantott Áder a jogászból és egykori EU-s képviselőből.

Kérdés, hogy valóban voltak-e aggályai, vagy nem tudott megszabadulni a pártpolitikus automatizmusaitól, vagyis fegyelmezett katonaként bármihez a nevét adta, amire fentről utasították.

A második ciklusa már sokkal inkább hasonlított Schmitt dicstelen időszakához, amikor a köztársasági elnök a motorja, nem a kontrollja akart lenni a Fidesz törvénygyártási gépezetének. Nem is lett volna nagy baj, ha ezek a törvények nem pusztították volna el a jogállam megannyi vívmányát, és nem építették volna fel tégláról téglára Orbán Viktor autokráciáját. Áder János tevőlegesen járult hozzá a NER abszurd rendszerének kiépítéséhez, miközben azzal nyugtatta magát, hogy sokat tesz a környezet védelméért, és a szavak szintjén kiáll az emberi méltóság megőrzésének fontossága mellett.

Fotó: szekesfehervar.hu

Az igazán fontos történelmi pillanatokban azonban soha nem szólalt meg, ha pedig megtette, mellébeszélt, rosszabb esetben mentegette a kormányt. Nem tiltakozott például, amikor a Fidesz minden gond nélkül elfogadta a rabszolgatörvényként elhíresült jogszabályt, ami lehetővé tette a munkavállalók európai mércével mérve brutális kizsákmányolását. De nem emelte fel a szavát akkor sem, amikor egy cinikus törvénnyel elüldözték Magyarország egyik legjobb egyetemét, a CEU-t. Soha nem hangoztatta kifogásait a közszolgálati médiumok kormányzati kisajátítása ellen, pedig ez a jogállam semmibevételének egyik kirívó példája.

Ezeket a mulasztásokat azzal igyekezett kompenzálni, hogy a két ciklus alatt összesen 37 alkalommal emelt vétót, de ezek többnyire nem voltak fajsúlyos ügyek. Nem gördített viszont akadályt az egymást követő alkotmánymódosítások elé, így járult hozzá, hogy a Fidesz által beterjesztett és elfogadott Alaptörvény az Orbán-kormány játékszerévé váljon. Ő ezt azzal magyarázza, hogy alkotmánysértést követett volna el, ha elmulasztotta volna ezek aláírást, ám nem használta fel a hivatala súlyát arra, hogy hangot adjon az aggályainak. Kérdés, hogy valóban voltak-e aggályai, vagy nem tudott megszabadulni a pártpolitikus automatizmusaitól, vagyis fegyelmezett katonaként bármihez a nevét adta, amire fentről utasították.

Fotó: ma7.sk

Áder Jánosról tényleg nem az jut eszünkbe, hogy ő egy autonóm hivatal autonóm vezetője. Csak a nemzet kormánypárti oldalát szolgálta, bár hosszú távon ez is problémát jelent majd az ország számára. Hiába mondott hosszú és semmitmondó beszédeket szilveszter éjjel, és hiába igyekezett kényes ügyekben kerülni a pártosság látszatát, minden magyar számára világos volt, hogy ezek csak üres szavak. A tettei megmutatták, honnan jött, és cselekedetei egyértelművé tették, hogy bármilyen posztot töltött be pályafutása alatt, a fő feladatának mindig is a Fidesz és Orbán Viktor érdekeinek kiszolgálását tekintette. Nem tette túl magasra a lécet utódja, a szintén erős pártkötődéssel bíró Novák Katalin számára, de ahogy egy dakota közmondás tartja: „Mindig van lejjebb!”