A kormányfő igyekezett kihozni a legtöbbet abból az alkupozícióból, amit az Európai Unió sokak szerint túlzottan demokratikus döntéshozatali mechanizmusának köszönhet. Az sem zavarta, hogy szinte mindenkit magára haragított azzal, hogy késleltette a hatodik szankciós csomag elfogadását, ezzel nyerve időt Vlagyimir Putyinnak ahhoz, hogy folytathassa háborúját Ukrajnával szemben. Egyre több európai és hazai politikus és elemző teszi fel a kérdést: Orbán ezt elvi meggyőződésből vagy kényszerből teszi?

Fotó: hvg.hu

Bár tudjuk, hogy a magyar kormányfő elsősorban a hazai közönségnek játszik, mégis fontos lehet számára legalább néhány barát megtartása az európai közösségen belül. Erre soha nem volt ilyen kevés esélye, ugyanis az orosz kőolajexport szankcionálása körüli kavarása olyanokat is felháborított, akik eddig megértésükről biztosították Orbán Viktort. Az EU ugyanis három hetet csúszott a magyar vétó miatt a hatodik szankciós csomag megszavazásával, és ez igen sok idő egy ilyen véres háború esetében.

A szankciók minél fájdalmasabbak, annál inkább le tudják rövidíteni a vérontás időtartamát, ugyanis az orosz fél csak akkor lesz képes finanszírozni a háborút, ha a földgázért és kőolajért fizetnek neki az európai országok. Bár már három hete körvonalazódni látszott a megegyezés, mely szerint Magyarország és néhány hozzá hasonlóan az orosz szállítmányoknak kiszolgáltatott állam mentességet kapna a szankciók bizonyos elemei alól, Orbán Viktor elutasította a nagylelkű ajánlatot.

Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.

Már akkor sejteni lehetett, hogy késleltetni akarja a csomag elfogadását, hiszen azt követelte, hogy az átállás költségeire kapjon még jelentős anyagi támogatást az EU-tól. Ez nyilvánvalóan inkorrekt lett volna azokkal az országokkal szemben, melyek komoly áldozatokat hoznak azért, hogy ne finanszírozzák tovább Putyin háborúját. Három hét után így visszajutottak a felek az eredeti javaslatokhoz, amit Orbán ugyan elfogadott, de az utolsó pillanatban még kivetette Kirill pátriárkát a szankcionált személyek listájáról.

Nyilván ez az utóbbi mozzanat verte ki a biztosítékot a legtöbb európai vezetőnél, hiszen a háborús uszító ortodox pap melletti kiállása nyilvánvalóan csak egy utolsó fullánk bevitele volt az EU intézményeibe. Orbán nem is rejti véka alá, hogy Putyin érdekeit szolgálja folytonos vétóival, hiszen nyíltan hangoztatja ellenérzéseit a szankciós politika kapcsán. Más kérdés, hogy rendszeresen megszavazta eddig az összes büntető intézkedést, de a voksait úgy címkézte meg minden alkalommal, hogy azt az orosz elnök is jól lássa azokat.

A magyar kormányfő ugyan a rezsicsökkentés megvédésével indokolja az ellenállását, ám ez nyilvánvaló parasztvakítás. Egyrészt az orosz gáz és olaj számunkra is rendkívül drága, másrészt Orbán lényegében nyíltan felvállalja, hogy tovább finanszírozza Putyin ukrajnai invázióját. Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.

Fotó: rtl.hu

A kőolaj beszerzésre kapott mentesség ugyanakkor komoly extraprofithoz juttatja a MOL-t, amit maga a kormány is megerősített azzal, hogy az energetikai cégtől 300 milliárd forint bevételre számít az úgynevezett rezsialapba. A logika tehát az, hogy versenyelőnyhöz juttatja a magyar kormány a MOL-t a piacon, majd az ebből folyó bevétel egy részét befizetteti a céggel az állami kasszába. Tipikus posztszocialista gondolkodás, ráadásul erősen beavatkozik a szabadpiaci folyamatokba. Arról nem is beszélve, hogy a rezsicsökkentés így is hatalmas rést üt a magyar költségvetésen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nincs ingyen leves!”

Ritkán szoktunk a szeka.blog.hu korábbi bejegyzéseire hivatkozni, de ezúttal ez elkerülhetetlen. Közvetlenül az új Orbán-kormány hivatalba lépése előtti bejegyzésünkben ugyanis elég pontosan megjósoltuk, milyen megszorító intézkedésekkel indítja tevékenységét a kabinet. Az is figyelemre méltó, hogy az olvasók szavazatai alapján is egyértelmű volt, hogy a magyar lakosság jelentős része tisztában volt azzal: nagy a baj. A kormány pedig úgy viselkedik, mint a Bourbunok: Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.

Gotó: koronavirus.gov.hu

Visszatértünk 2010-hez, vagyis a második Orbán-kormány megalakulásához. Az első hadüzenetet az államadósságnak küldték, de a két és féléves küzdelem eredménye több mint lehangoló volt. El is feledkeztek erről e nemes célról a kormány vezetői, inkább más, legyűrhető ellenfeleket kerestek maguknak. Például a multikat, a bankokat, energetikai cégeket, vagy a nagy médiavállalatokat. Ugye ismerős! Sokkal egyszerűbb volt megsarcolni az akkor még többségében külföldi tulajdonú cégeket, mint ésszerű, kiszámítható, és főként takarékos gazdaságpolitikát folytatni.

Most, hogy ismét hatalmas rés tátong a költségvetésen, a régi módszert vette elő pártunk és kormányunk. A profitéhes szolgáltató vállalatok lettek a fő ellenségek, őket kell megkopasztani ahhoz, hogy fenntartható legyen a rezsicsökkentés, ami amúgy teljesen fenntarthatatlan. Az indok ezúttal is faék egyszerűségű: háború dúl a szomszédunkban, ugyanakkor itthon újra meg kell vívni a rezsiharcot. Ezekkel csak az a baj, hogy épp a háborúból való kimaradással kampányolt Orbán Viktor még április 3-a előtt, a rezsiharc pedig régen elbukott, hiszen egy mesterségesen fenntartott posztszocialista képződmény.

Most valószínűleg hosszú alkudozások, diplomáciai erőfeszítések következnek, mert az adózásról szóló új jogszabályt úgy fogalmazták meg, hogy akár ki is lehessen kerülni a pénzelvonást, de rosszabb esetben le is lehessen csapni olyan piaci szereplőkre, akik eddig védettnek hitték magukat.

A megoldás inkább az lehetne, hogy a kormány belátja a magyarországi keresetek és a növekvő árak közötti különbség tarthatatlanságát, és egy fokozatos béremelési programmal orvosolja a drágább megélhetés okozta problémákat. Orbán Viktor terve, hogy mintegy 800 milliárd forintot bezsebeljen a kereskedelmi láncoktól, telekommunikációs szolgáltatóktól, bankoktól, biztosítóktól és egyéb piaci szereplőktől, ezért nem csak fantáziátlan megoldás, de káros is a magyar társadalom számára. A számlát ugyanis mindenképpen mi fizetjük, a fent említett cégek ugyanis át fogják hárítani a terhek legnagyobb részét, ne legyenek kétségeink.

Az, hogy a kormány már a hivatalba lépésének napján meghirdette a megszorításokat, azt jelzi, hogy nagy a baj. Az Orbán-kabinet ugyanakkor komoly hitelvesztéssel számolhat, ugyanis ezeknek a korábban is megszorongatott szektoroknak megígérte, hogy a továbbiakban nem sanyargatja őket. A kommunikációban mindig extrát nyújtó fideszes adminisztráció ezúttal is olyan bombasztikus szóhasználattal hergeli a magyar polgárokat e cégek ellen, mint az extraprofit. Ez amellett, hogy egy definiálhatatlan fogalom, alkalmas arra, hogy ismét erős antikapitalista érzelmeket szabadítson ki a frusztrált tömegekből.

Van azonban más baj is az extraprofit kifejezés démonizálásával. Épp a napokban dicsekedett azzal a kormányfő veje, hogy kimagaslóan nagy nyereséggel zárt a legnagyobb cége. Tiborcz István szó szerint ezt mondta egy interjúban: „Több, mint 12 milliárd forint adózás előtti eredménnyel zártuk a 2021-et. A jelentős növekedést a BDPST Zrt. mint holdingvállalat sikeres befektetési stratégiájának, a különböző részesedésein és befektetésein keresztül megtermelt eredményeinek köszönheti.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy a becslések szerint Mészáros Lőrinc vagyona az elmúlt évben 480 milliárd forintra nőtt, azt kell mondanunk, hogy velük kéne kezdeni az extraprofit bevasalását.

Persze, nem vagyunk naivak. Őket maximum a biztosítási és banki szektorban meglévő érdekeltségeik alapján sarcolhatja meg a kormány, bár tudjuk, a kiskapuk telepítésében is nagyon innovatív szokott lenni Orbán Viktor. Most valószínűleg hosszú alkudozások, diplomáciai erőfeszítések következnek, mert az adózásról szóló új jogszabályt úgy fogalmazták meg, hogy akár ki is lehessen kerülni a pénzelvonást, de rosszabb esetben le is lehessen csapni olyan piaci szereplőkre, akik eddig védettnek hitték magukat.

Fotó:24.hu

Orbán Viktor nem hazudtolja meg magát: Először látványosan odacsap mindenkinek, aztán a szomszéd szobában, ahol senki se látja, alkudozik a piac szereplőivel. Régi módszer, egyszer már bejött, de ki tudja, nem unják-e meg azok, akik nyugodt befektetői környezetre vágynak. Orbánnak erre az esetre is van forgatókönyve: Ha valaki elhagyja a magyar piacot, mindjárt ott terem egy élelmes hazai üzletember, aki természetesen a miniszterelnök szűkebb környezetéből jelentkezik a koncért. De lehet ezt a végtelenségig csinálni? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Könnyebb egy lovat elásni a hátsó kertben, mint minden nap hazudni minden ismerősünknek.” 

Komoly költségvetési kiigazításra lesz szüksége az ötödik Orbán-kormánynak közvetlenül a hivatalba lépése után, de nyilván kerülni fogják a megszorítás kifejezést. Ettől még egyértelmű, hogy soha olyan kedvezőtlen gazdasági környezetben nem vágott neki egy új ciklusnak Orbán Viktor, mint most. Ahhoz, hogy javítson a helyzeten, meg kell szüntetnie azt a nemzetközi elszigeteltséget, amelybe az orosz-ukrán háborúhoz való hozzáállása miatt került, ugyanakkor stabilizálnia kell a költségvetést, hogy a hiány kezelhető maradjon.

Fotó: hvg.hu

Mivel a legtöbben újráznak Orbán Viktor most megalakuló kormányában, sok meglepetést nem tartogat a következő négy év fideszes kormányzása. Nem valószínű ugyanis, hogy Rogán Antalt, Gulyás Gergelyt, Szijjártó Pétert, esetleg Pintér Sándort új oldaláról ismernénk meg az ötödik Orbán-kormányban végzett tevékenységük alatt. Ők a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jól kipróbált káderei, akikben szinte tökéletesen megbízik a főnökük. A kormányzás jellege és stílusa tehát valószínűleg hasonló lesz a következő négy évben is, mint amit megszoktunk a 2010-es „fülkeforradalom” óta.

Az új helyzet persze új embereket is igényel, így jönnek a képbe olyan menedzserek, gazdasági szakemberek, mint Csák János vagy Nagy Márton. Az ő lojalitásuk is megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor némi új színt vihetnének a kormányzásba, főleg úgy, hogy a válságmenedzselés főként az ő feladatuk lesz. A parlamenti szakbizottságok előtt elmondott expozéjukból azonban kiderült, hogy tőlük se remélhetünk nagy varázslatot, a feladatukat ugyanis Orbán Viktor közvetlen útmutatásai alapján kívánják végrehajtani. A kreativitás, az innováció tehát főként abban fog megnyilvánulni ezúttal is, ki, milyen szektorok megadóztatásából, ellehetetlenítéséből, sanyargatásából kívánja beszedni azt a pénzt, ami most hiányzik a büdzséből.

Ezt a balkáni lókupec mentalitást tehát egyre kevésbé tolerálják az Európai Unióban.

Nagy kérdés, hogy a mára nagy pénznyelővé váló rezsicsökkentést ki fogja-e vezetni a kormány, illetve hogy a piaci folyamatokba továbbra is be kíván-e avatkozni a lakosság érdekeire hivatkozva? Ez a gyakorlat egyrészt torzítja a piaci viszonyokat, komoly károkat okoz állami tulajdonú és magáncégeknek egyaránt, rontja a magyar gazdaság versenyképességét, ugyanakkor azt az érzetet kelti a lakosságban, hogy csak központi döntés kérdése, mennyibe kerül egy kiló csirkefarhát vagy egy liter üzemanyag.

Orbán Viktor a Kádár-korból átemelt paternalista szemlélettel édesgette magához a szavazók millióit, és most, hogy ötödször adtak felhatalmazást neki a kormányalakításra, akár ki is farolhatna a gondoskodó állam ideológiájából. Orbán számára azonban központi kérdés, hogy a pártja akkor is a népszerűségi listák élén álljon, amikor nem közeleg döntő fontosságú politikai megmérettetés. A kormányában vannak ugyan menedzser típusú miniszterek, akik előnyben részesítik a piac törvényeit, ám valószínűleg ők is meghátrálnak, ha a miniszterelnök nem engedi, hogy a népjóléti intézkedések megnyirbálásával orvosolják a gazdasági bajokat.

Nem csak a nagy választási osztogatáskor kisöpört milliárdok hiányoznak azonban a kasszából, hanem azok az uniós források is, melyeket a jogállami eljárás megindításával valószínűleg sokáig jegelni fog az EU. Magyarország kormányáról mára olyan lesújtó kép alakult ki uniós körökben, hogy belátható időn belül biztosan nem nyílnak meg a pénzcsapok, hiszen a közös szankciók ügyében csak nőtt a távolság Orbán Viktor és az EU vezetése között. Magas rangú uniós tisztviselők szerint pimasz zsarolás az, ahogy az oroszokat sújtó hatodik szankciós csomag támogatásáért a magyar kormány 15-18 milliárd eurót kér. Ezt a balkáni lókupec mentalitást tehát egyre kevésbé tolerálják az Európai Unióban.

Fotó: vg.hu

Ez utóbbi tény is azt mutatja, hogy égetően fontos forrásokhoz jutnia Magyarországnak, hiszen a rossz gazdasági mutatók miatt a hiány finanszírozása is egyre drágább lesz. Orbán Viktor bizonyára nem szeretné azzal tölteni a következő négy évét, hogy menedzselje a válságot, ezért minél előbb cselekednie kell. Az árak rögzítésének feloldása valószínűleg nem lenne elegendő ahhoz, hogy a magyar gazdaság visszanyerje a befektetők bizalmát, ehhez valószínűleg részben vagy egészben meg kéne szüntetni a rezsicsökkentést is. Az sem ártana, ha a korrupció ellen végre tenne valamit a kormány, mert ha ez nem történik meg, az uniós forrásokról is lemondhatunk egy időre. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha kölcsön kérsz egy lovat, ne szidd neki az igazi gazdáját, mert ledob a hátáról.”

Orbán Viktor pragmatizmusa sodorhatja erkölcsi válságba a Fideszt. Az ötödik kormányzati ciklusát kezdő miniszterelnök ugyanis olyan erkölcsi normákat lép át a gazdasági és politikai haszonszerzés indokával, melyeket a nemzetközi színtéren egyre kevesebben tolerálnak. Hiába mondja Orbán Viktor, hogy őt is anya szülte, sokan már ezt is kétségbe vonják, amikor azt látják, hogy az orosz-ukrán háborúból is hasznot kíván húzni. Persze, érzi az ellentmondásokat maga az érintett is, ezért a szavak szintjén olykor elítéli a morál nélküli politizálást. Kár, hogy ezek csak szavak maradnak, ráadásul mással mondatja ki az igazán lényeges tételeket.

Fotó: telex.hu

Sokakat talán meglepett az, hogy Novák Katalin első köztársasági elnöki beszédében határozottan elítélte Oroszország agresszióját Ukrajna ellen. Mivel azonban Novák is Orbán Viktor köpönyegéből bújt elő, biztosak lehetünk abban, hogy a rá leosztott szerepet mondta fel, amikor Putyint tette felelőssé egy szuverén állam lerohanásáért. Az új köztársasági elnök feladata a NER gépezetén belül amúgy is az, hogy a politika erkölcsi oldalát is felmutassa az emberek felé. Ez persze valószínűleg nem fogja megakadályozni abban, hogy aláírjon olyan törvényeket, melyek kiszolgáltatott helyzetbe hoznak olyan társadalmi csoportokat, melyeket a Fidesz politikája valamilyen okból diszkriminálni akar.

Persze, ne ítélkezzünk előre! Jól esne egy teljesen független köztársasági elnök szájából azt hallani, hogy „Örökre nemet mondunk a Szovjetunió visszaállítását célzó minden törekvésre”, vagy: „Nem vagyunk semlegesek. Az ártatlan áldozatok és az igazság oldalán állunk.” Örömmel elhinnénk, hogy Novák Katalin a saját morális álláspontját hirdeti akkor, amikor azt mondja, hogy hajlandók vagyunk áldozatot hozni a békéért, és nem akadályozzuk a szövetségeseinket abban, hogy áldozatokat hozzanak ennek érdekében.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy Oroszország számára igen jelentős veszteség lenne, ha elveszítené ezt a régi és megbízható partnerét.

Igen ám, de Novák rögtön hozzá is teszi, hogy nem egyeznek bele olyan döntésekbe, melyek nagyobb veszteséget okoznak nekünk, mint az oroszoknak. Itt hullik le a lepel az új köztársasági elnök morális alapú állásfoglalásáról. Ő ugyanis azt mondja, hogy a szövetségeseink nyugodtan hozzanak áldozatot azért, hogy a gazdasági szankciók hatására minél előbb véget érjen a vérontás, mi azonban erre nem vagyunk hajlandók. Ebből a gondolatmenetből értjük meg igazán, hogy továbbra is Orbán haszonelvű politizálása fogja meghatározni Magyarország szerepét a konfliktusban.

Ne kerülgessük a forró kását: Ezek a körmönfont gondolatmenetek arról szólnak, hogy Magyarország továbbra is akadályozni fogja az orosz gázra és kőolajra kivetendő uniós szankciók elfogadását, mert a MOL-nak extra bevétele van a jelenlegi állapotnak köszönhetően. A magyar olajipari óriás ugyanakkor az embargó nagy vesztese lehet, hiszen az orosz kőolaj finomítására rendezkedett be, és amíg ezt a terméket értékesíteni tudja a nemzetközi piacon, hatalmas nyereségre tesz szert. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy Oroszország számára igen jelentős veszteség lenne, ha elveszítené ezt a régi és megbízható partnerét.

Fotó: 24.hu

Orbán pávatánca tehát most nem elsősorban annak szól, hogy Putyinnak akar megfelelni, miközben nem akar teljesen elszigetelődni az európai partnereitől sem, hanem annak, hogy extra nyereséghez és különleges előnyökhöz juttassa a MOL-t. Számára most minden szempontot felülír ez a cél, ami azt is jelenti, hogy a gazdasági és morális szempontok ütköztetésénél továbbra is az előzőek élveznek előnyt. Novák Katalin pedig elődjéhez hasonlóan, mint megbízható másodhegedűs hiába játszik fülbemászó dallamokat az emberi szolidaritás húrjain, a főnöke továbbra is a pénz csörgésére fog álomba szenderülni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Annak a nótáját kell húzni, aki kifizeti a zenekart.”

Áder János azt mondja, nyugodt szívvel távozik a köztársasági elnöki posztról. Lelke rajta! Az biztos, hogy a magyar közélet utóbbi 30 esztendejének talán legszürkébb alakjától veszünk búcsút, ami valószínűleg a kormány szimpatizánsai szemébe se csal könnyeket. Áder János teljesítette a feladatát. Kár, hogy ennek nem sok köze volt a nemzet egyesítéséhez, sokkal inkább a Nemzeti Együttműködés Rendszerének háttérmunkásaként igyekezett legitimálni a jogállam lebontását Magyarországon. A most leköszönő köztársasági elnök végig szereptévesztésben volt, és nem sokban múlta felül elődjét, Schmitt Pált.

Fotó: vg.hu

Kétségtelen, hogy Magyarországon inkább szimbolikus a köztársasági elnök hatalma, mégsem mondhatjuk, hogy édes mindegy, ki a Sándor-palota ura. Egyrészt komoly kontrollt gyakorolhatna a törvényalkotás felett, másrészt megszólalásaival ellensúlyozhatná a parlamenti szereplők szélsőséges megnyilvánulásait. Az elmúlt 32 éveben minden regnáló köztársasági elnök felmondta a kötelező leckét: a nemzet egységének megjelenítője, a törvényesség és a társadalmi egyenlőség őre stb. Kár, hogy ezek főleg az utóbbi két közjogi méltóság esetében csak üres szavak maradtak.

Mint ismert, tíz éve Schmitt Pál lemondása nyomán választották köztársasági elnökké a Fidesz egyik alapítóját, parlamenti frakcióvezetőjét és uniós képviselőjét. Áder János beugróként igyekezett megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket elsősorban Orbán Viktor támasztott vele szemben. Ekkor még volt néhány szimbolikus döntése, melyek jelezni kívánták, hogy a Schmitt által lejáratott hivatal tekintélyét kívánja visszaállítani. Azért túlzás lenne azt állítani, hogy sok gondot okozott a kormányzó Fidesznek, de azért valamit felvillantott Áder a jogászból és egykori EU-s képviselőből.

Kérdés, hogy valóban voltak-e aggályai, vagy nem tudott megszabadulni a pártpolitikus automatizmusaitól, vagyis fegyelmezett katonaként bármihez a nevét adta, amire fentről utasították.

A második ciklusa már sokkal inkább hasonlított Schmitt dicstelen időszakához, amikor a köztársasági elnök a motorja, nem a kontrollja akart lenni a Fidesz törvénygyártási gépezetének. Nem is lett volna nagy baj, ha ezek a törvények nem pusztították volna el a jogállam megannyi vívmányát, és nem építették volna fel tégláról téglára Orbán Viktor autokráciáját. Áder János tevőlegesen járult hozzá a NER abszurd rendszerének kiépítéséhez, miközben azzal nyugtatta magát, hogy sokat tesz a környezet védelméért, és a szavak szintjén kiáll az emberi méltóság megőrzésének fontossága mellett.

Fotó: szekesfehervar.hu

Az igazán fontos történelmi pillanatokban azonban soha nem szólalt meg, ha pedig megtette, mellébeszélt, rosszabb esetben mentegette a kormányt. Nem tiltakozott például, amikor a Fidesz minden gond nélkül elfogadta a rabszolgatörvényként elhíresült jogszabályt, ami lehetővé tette a munkavállalók európai mércével mérve brutális kizsákmányolását. De nem emelte fel a szavát akkor sem, amikor egy cinikus törvénnyel elüldözték Magyarország egyik legjobb egyetemét, a CEU-t. Soha nem hangoztatta kifogásait a közszolgálati médiumok kormányzati kisajátítása ellen, pedig ez a jogállam semmibevételének egyik kirívó példája.

Ezeket a mulasztásokat azzal igyekezett kompenzálni, hogy a két ciklus alatt összesen 37 alkalommal emelt vétót, de ezek többnyire nem voltak fajsúlyos ügyek. Nem gördített viszont akadályt az egymást követő alkotmánymódosítások elé, így járult hozzá, hogy a Fidesz által beterjesztett és elfogadott Alaptörvény az Orbán-kormány játékszerévé váljon. Ő ezt azzal magyarázza, hogy alkotmánysértést követett volna el, ha elmulasztotta volna ezek aláírást, ám nem használta fel a hivatala súlyát arra, hogy hangot adjon az aggályainak. Kérdés, hogy valóban voltak-e aggályai, vagy nem tudott megszabadulni a pártpolitikus automatizmusaitól, vagyis fegyelmezett katonaként bármihez a nevét adta, amire fentről utasították.

Fotó: ma7.sk

Áder Jánosról tényleg nem az jut eszünkbe, hogy ő egy autonóm hivatal autonóm vezetője. Csak a nemzet kormánypárti oldalát szolgálta, bár hosszú távon ez is problémát jelent majd az ország számára. Hiába mondott hosszú és semmitmondó beszédeket szilveszter éjjel, és hiába igyekezett kényes ügyekben kerülni a pártosság látszatát, minden magyar számára világos volt, hogy ezek csak üres szavak. A tettei megmutatták, honnan jött, és cselekedetei egyértelművé tették, hogy bármilyen posztot töltött be pályafutása alatt, a fő feladatának mindig is a Fidesz és Orbán Viktor érdekeinek kiszolgálását tekintette. Nem tette túl magasra a lécet utódja, a szintén erős pártkötődéssel bíró Novák Katalin számára, de ahogy egy dakota közmondás tartja: „Mindig van lejjebb!”

Nagy bűvészmutatványra készül az Orbán-kormány, hiszen a felszínen meg kell őriznie harsány nyugatellenes és csendes oroszbarát kommunikációját, miközben szinte minden szankciót megszavaz, melyeket az EU kiszab az agresszorral szemben. Az utolsó nagy próbatétel a gáz- és olajembargó kérdése, melyet Magyarország a kezdetektől fogva olyan hangosan ellenez, hogy azt Moszkvában is meghallják. A német álláspont megváltozása azonban úgy tűnik, fordulópontot jelent a magyar külpolitikában is, így elképzelhető, hogy az Orbán-kormány ezúttal (is) cserben hagyja Moszkvát.

Fotó: hvg.hu

Mióta Orbán Viktor hatalomra jutott 2010-ben, a magyar külpolitika mindig a német irányvonalat követte. Ez részben abból következett, hogy Németországhoz kötődik legerősebben a magyar gazdaságilag, másrészt az Európai Unió legbefolyásosabb hatalmaként mindig egy erős szövetségest tudhatott maga mellett Orbán, amikor konfliktusba került más tagországokkal. Ez az irányvonal megmaradt akkor is, amikor a magyar kormányfő látványosan közeledni kezdett Oroszországhoz és annak mindenható urához, Vlagyimir Putyinhoz.

Ekkortól viszont az Orbánra oly jellemző hintapolitika részeként a német és orosz érdekek közt egyensúlyozott a kormányfő. Ezt a veszélyes kötéltáncot mindaddig sikeresen el lehetett adni Keleten és Nyugaton egyaránt, amíg ki nem tört az orosz-ukrán háború. Innentől kezdve ugyanis a felektől való egyenlő távolságtartás (Orbán szóhasználatával stratégiai nyugalom) egyre fenntarthatatlanabb lett. Régóta sejteni lehetett, hogy az igazi törést a fosszilis energiahordozókra vonatkozó embargó fogja előidézni.

Amíg ez csak egy opció volt az uniós tagországok szankciós listáján, a Szijjártó Péter bátran harsoghatta, hogy ezt nem bírná ki a magyar gazdaság, és egyébként is, ne a magyar emberek fizessék meg mások háborújának árát. Igen ám, de ez meglehetősen álságos álláspont. Egyrészt nem Magyarország az egyetlen EU tagország, amelynek gazdasága nagyban függ az orosz gáztól és olajtól, mégis hajlandók ezek a kormányok erre az áldozatra annak érdekében, hogy Putyinnak komoly gondot okozzanak. Másrészt nem igazán vitatható, hogy az orosz háborús gépezet elsősorban az energiafronton kell megállásra kényszeríteni, mert a fegyverek egyelőre nem alkalmasak erre.

Magyarország nem küzdhet magányos harcosként a nemzetközi színtéren egy olyan történelmi helyzetben, amikor semmi esély sem látszik arra, hogy Oroszország és az uniós országok között belátható időn belül normalizálódnak a kapcsolatok.

Az Európai Unió hatodik szankciós csomagja tehát csak akkor lehet igazán hatékony, amennyiben komoly csapást mér az orosz gazdaságra, így megfosztja Putyint attól a biztos bevételi forrástól, amivel finanszírozza a háborút. Ezt nyilván jól tudják Magyarországon is a döntéshozók, ám Orbán mindeddig arra játszott, hogy az oroszok részben vagy egészben megnyerik a háborút, és ő elnyeri méltó jutalámát azért, mert akadályozta a nyugati szankciók bevezetését. Most azonban úgy néz ki, hogy Putyin csak látszatgyőzelmet arathat, Németország pedig igen elszánt abban a kérdésben, hogy az oroszokat csak erős gazdasági szankciókkal lehet jobb belátásra bírni.

Ha hinni lehet a ZDF információinak, Orbán Viktor belátta, hogy nincs értelme ellenállni a német szándéknak, így Magyarország is meg fogja szavazni a hatodik szankciós csomagot, melynek része lesz a gáz- és olajembargó részleges kivetése is. Bár a kormány egyelőre továbbra is azt állítja, hogy nem tervezi megváltoztatni az álláspontját, a német irányvonalnak továbbra is meghatározó szerepe lesz az orbáni politikában, így valószínűleg a kisebbik rosszat választva végül beadja a derekát a magyar diplomácia.

Ez a lépés persze nagyon nem fog tetszeni Moszkvának, ám a háború kitörése óta amúgy sem volt túl sok haszna az oroszok barátságának. A magyar külpolitika enélkül is teljesen elszigetelődött, hiszen megindult a jogállamisági mechanizmus az ország ellen, ráadásul a harcos orosz-ellenességével kitűnő Lengyelország esetében ezt a lépést egyelőre nem tette meg az EU. Magyarország nem küzdhet magányos harcosként a nemzetközi színtéren egy olyan történelmi helyzetben, amikor semmi esély sem látszik arra, hogy Oroszország és az uniós országok között belátható időn belül normalizálódnak a kapcsolatok.

Fotó: vg.hu

Orbán Viktornak tehát nincs más választása, mint részben konszolidálni a rendszerét, amire igen jó alkalom, hogy új kormányt alakíthat, így akár a külvilág felé is demonstrálhatja a kompromisszumkészségét. Ezek a gesztusok persze elég idegenek a kormányfőtől, így valószínűleg a kommunikációs szinten továbbra is megmarad az a harcias attitűd, ami eddig jellemezte az Orbán-kormányokat. A mélyben azonban minden bizonnyal megmozdul valami. Ha más nem is változik, de legalább új földgáz- és kőolaj beszerzési lehetőségek után néz a kormány. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha valaki egy üveg whiskyvel akarja megtartani a hűségedet, ideje új barátok után nézned.”

A NER rendszere továbbra is unikumnak számít Európában, hiszen ezen a hétvégén sem sikerült a nagy jobboldali populista áttörés a kontinensen. Orbán Viktor szlovéniai szövetségese súlyos, francia partnere pedig újabb vereséget szenvedett az aktuális választásokon. Az sem tett jót a magyar kormányfő külföldi megítélésének, hogy az Ukrajna elleni kegyetlen háborúja miatt szankciókkal sújtott Oroszország mellett még mindig kiáll, pedig sem diplomáciai, sem gazdasági haszna nem származik belőle. Igazából nehezen lehet megérteni, mire játszik Orbán, de az is elképzelhető, hogy kényszerpályára került.

Fotó: France24

Szavakkal, gesztusokkal és pénzzel is támogatta Orbán Viktor kormánya Marine Le Pen szélsőjobboldali tömörülését, illetve Janez Jansa jobboldali populista pártját. Ez utóbbi nagy pofonba szaladt bele vasárnap, hiszen az eddig kormányzó Szlovén Demokrata Párt (SDS) csak 27 mandátumot szerzett a 90 fős parlamentben. Pedig a NER minden tudását, tapasztalatát igyekezett átadni a szlovéniai szövetségesnek, a magyar modell azonban nem működött dél-nyugati szomszédunknál.

Talán ennél is nagyobb érvágás Orbán Viktor számára, hogy az Európai Unió egyik legerősebb és legbefolyásosabb országában továbbra is a centrista Emmanuel Macron marad az elnök. A magyar kormányfő nemzetközi elszigeteltségén sokat enyhített volna, ha a Nemzeti Tömörülés nevű jobboldali populista párt első embere vezeti tovább Franciaországot. Ismert, hogy korábban orosz bankok finanszírozták Le Pen kampányait, ám most a Mészáros Lőrinc érdekeltségi köréhez tartozó MKB Bank adott 10,6 millió euró hitelt a szélsőjobboldali politikus korteskedésére.

Mivel mind Jansa, mind Le Pen elvérzett a legutóbbi megmérettetésen, adódik a kérdés, hogy miért nem képes a hibrid populista magyar modell működni más európai országokban? Az biztos, hogy a jogállami struktúra majdnem teljes lerombolása nélkül nem hatékonyak azok az eszközök, melyekkel Orbán Viktor és csapata operál. Például a francia elnökválasztási kampányban és a szlovén parlamenti választások finisében is volt televíziós vita az aspiránsok között. Nem úgy, mint nálunk. Ezek a nyílt megmérettetések főként azért hasznosak egy demokráciában, mert a politikusokat lehet szembesíteni a korábbi kijelentéseikkel, illetve, ha az ellenfelükről állítanak valamit, annak módjában áll arra reagálni.

Egy ilyen bebetonozott hatalom ellen pedig már nem lehet sem papíron, sem a valóságban választást nyerni.

Magyarországon kívül kevés olyan hely van a kontinensen, ahol ilyen nyíltan és drasztikusan zajlott le a kiegyensúlyozott politikai küzdelem feltételeit garantáló intézményrendszer lerombolása. A választókörzetek átrajzolása a Fidesz számára előnyös határokkal, a kétfordulósból egyetlen tollvonással egyfordulós választás kialakítása, illetve a kampány folyamán felmerülő jogsértések részrehajló megítélése csak a felszín. Az igazi baj az, hogy olyan mértékben uralja az állampárt a médiafelületeket, ami teljesen irracionálissá teszi a politikai erők közti versengést.

A jogállami intézményrendszert ért támadásokhoz szinte hozzászoktunk az utóbbi években idehaza, ám egy ilyen brutális mértékű átstrukturálást elképzelhetetlennek tartanak olyan demokratikus hagyományokkal bíró országokban, mint Franciaország vagy Szlovénia. Nem elég lecserélni az alkotmánybírákat, az ügyészség vezetőit, vagy a médiahatóság elnökét a kormányhoz hű csinovnyikokra, hanem meg is kell győzni a polgárokat arról, hogy ezek az intézmények továbbra is ellátják azokat a funkciókat, melyeket eredetileg szántak nekik. Nálunk a közvélemény jelentős részét sikerült erről meggyőzni, más államokban azonban erre nem igazán látnak esélyt a politikai vezetők.

Pedig a NER 2010-ben még a korábban kialakított intézményi rendszerben tisztességes politikai versengés után szerezte meg a választók kétharmados felhatalmazását. Bizonyára Orbán Viktor is felmérte, hogy ha nem nyúl hozzá érdemben az akkori jogállami struktúrához, ez a szinte korlátlan hatalom előbb-utóbb kicsúszik a kezéből. Gyökeresen átalakította ezért a fékek és ellensúlyok rendszerét, amiből most már épp úgy hiányoznak a fékek, mint az ellensúlyok. Egy ilyen bebetonozott hatalom ellen pedig már nem lehet sem papíron, sem a valóságban választást nyerni.

Fotó: 24.hu

Igen ám, de a többi ország demokratikus intézményrendszerei felveszik a harcot az ilyen törekvésekkel, és biztosítják minden polgáruk számára a tisztességes és szabad választásokon való részvételt. Míg Magyarországon szinte esély sincs a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leváltására, az EU többi tagországában működik a politikai váltógazdaság, ahol, ha egy kormány megtartja vagy megszerzi a hatalmat egy választáson, azt nem arra használja fel, hogy törvénymódosításokkal előnyökhöz jusson a következő megmérettetésen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem baj, hogy az egyik csapat az amerikai, a másik az európai focit játssza, csak ne egymás ellen tegyék azt.”

Egyre kevesebb magyar szavaz a Fideszre, és egyre több Orbán Viktorra. Persze, sokak szerint a kettő egy és ugyanaz, ám ha alaposan megvizsgáljuk a kormánypárt szavazóinak preferenciáit, sokkal többet számít nekik a vezér iránti bizalom, mint a mögötte lévő politikai szervezet működése. Orbán hosszú évek óta tudatosan építi azt az imázst, hogy ő az a problémamegoldó személy a magyar politikában, akire a legnehezebb időkben is számítani lehet. Ehhez olyankor is ellenségeket kell kreálnia, amikor igazából senki se fenyegeti a magyar embereket, ám most a helyzet más. Ezúttal ugyanis valós veszélyekkel kell számolnia, melyek próbára teszik őt is és a mögötte álló pártot is.

Fotó: Egri Ügyek

A magyar választók már évekkel ezelőtt beárazták a Fideszt, mint politikai tömörülést. Akár ellenzéki, akár kormánypárti egy szavazó, tudja, hogy a kormánypárt egyik legfőbb tulajdonsága, hogy nyakig benne van a különböző korrupciós ügyekben, vezetőik pedig nagyban függenek a Fidesz elnökétől. Azért nem számít különösebben, hogy lebukik egy-egy korrupt kormánytag vagy országgyűlési képviselő, mert a Fidesz szavazói számára nem ez az elsődleges szempont, amikor a szavazófülke magányában eldönti, hová húzza az ikszet.

Ők ugyanis Orbán Viktorra akarnak szavazni, aki megvédi őket a háborútól, a magas energiaáraktól, a migránsok áradatától, Soros György ármánykodásaitól, az erősödő inflációtól, a külföldről pénzelt nemátalakító műtétektől, sőt Brüsszeltől is. Orbán olyan apafiguraként funkcionál a magyarok sokaságának agyában, aki nem csak megmondja, mi a rossz és mi a jó, hanem tesz is arról, hogy a rosszat távol tartsa tőlük. Minél tovább marad hatalmon, annál erősebb gyökereket ereszt a kollektív gondolkodásába az a nézet, hogy egyedül Orbán Viktor képes kormányozni Magyarország hajóját azon a viharos tengeren, amely halálos veszélyt jelent számunkra.

Most olyan feladatokat kell tehát megoldania Orbán Viktornak, melyek külön-külön is igen nagy erőpróba elé állítanák, ám ezeket együtt kezelni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Ezért volt meglehetősen hatásos fogás a választási kampányban az ellenzék vezetőinek alkalmatlanságát hangsúlyozni. Az orosz-ukrán háború még segített is a Fidesz kampányának, hiszen egy ilyen kiélezett helyzetben a vezetésre termett vezetőnek megnő a respektje a választók előtt, és ha azzal vádolják az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét, hogy bele akarja rángatni a konfliktusba az országot, akkor olyan kontraszt keletkezik, amelyből csak az előző politikus jöhet ki jól. Orbán pontosan tudja, hogy pártjának csak a főbb vezetőit ismerik a szavazók, lényegében ő testesíti meg a Fideszt, így amennyiben meg tudja őrizni a fő védelmező imázsát, akkor nyert ügye lesz pártjának minden választáson.

Most azonban igen komoly feladat előtt áll. Szembe kell néznie olyan valós veszélyekkel, mint az elszabaduló energiaárak, magas infláció, egyre duzzadó költségvetési hiány, ráadásul a Brüsszel ellen vívott szabadságharc eredményeként most ingyen pénz is alig jön az EU-ból. És még nem beszültünk arról, hogy a koronavírus-járvány negatív gazdasági hatásait sem sikerült orvosolni, az oktatás és az egészségügy pedig komoly kormányzati segítség nélkül az ellehetetlenülés szélére sodródik. Most olyan feladatokat kell tehát megoldania Orbán Viktornak, melyek külön-külön is igen nagy erőpróba elé állítanák, ám ezeket együtt kezelni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Fotó:index.hu

Vannak olyan ellenzéki vélemények, melyek szerint jobb is, hogy az új Orbán-kormányra hárulnak ezek a feladatok, hiszen egyrészt a Fidesz eddigi politikájának köszönhetően eszkalálódtak a problémák, másrészt egy sokszínű ellenzéki kabinet egészen biztos, hogy nem bírt volna el ennyi kihívással. Azzal azonban nem számolnak, hogy amennyiben ebből a gödörből is képes lesz kimászni Orbán Viktor, akkor tényleg nehéz lesz megkérdőjelezni a védelmező mivoltát. A kormányfő tudja ezt, és a rá oly jellemző furfanggal és elterelő kommunikációval készül a nehéz feladatra. Mert ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egy pónin tanulsz lovagolni, kevésbé ütöd meg magad, de amikor át kell ülnöd egy musztángra, hatalmasakat fogsz esni.”

A sorozatban negyedik kormányzati ciklusára készülő Orbán Viktor jelenleg épp új kabinetje névsorának összeállításán dolgozik, és a miniszterek kiválasztásánál bizonyára fontos szempont az, hogy a válságkezelés lesz a legfontosabb feladat a következő hónapokban. Az orosz-ukrán háború miatt a nemzetközi porondon komolyan elszigetelődött magyar kormánynak nem csak a diplomáciai karanténból kéne kitörnie, de meg kellene találnia azokat a forrásokat, melyek segítségével enyhíthetné a gazdasági válság hatásait.

Fotó: origo.hu

Fura dolgok zajlanak a kormány legfőbb szócsövének számító közszolgálati televíziónál. Az országgyűlési választást követően gyanús körülmények között távozott az M1 megmondóembere, Bende Balázs, majd több ismert jobboldali propagandista jelezte, hogy ami a közszolgálati televíziónál zajlik, hosszú távon tarthatatlan. Később ráadásul megtört az az ellenzéki politikusokat bojkottáló gyakorlat is, amelynek köszönhetően kizárólag úgy kerültek szóba a Fidesz politikai ellenfelei, hogy előbb idéztek tőlük egy állítást (ami vagy igaz volt, vagy nem), majd arra egy-két kormányzati ember azzal reagált, hogy természetesen badarságokat beszélnek az illetők.

Így lett történelmi esemény az, hogy nem egészen két héttel a parlamenti választás után Márki-Zay Péter volt a vendége a 48 perc című műsornak. Bár különösebb téttel nem bírt ez a nyilatkozat, hiszen Márki-Zay mint bukott miniszterelnök-jelölt kapott lehetőséget arra, hogy kifejtse a nézeteit a magyar politikai élet aktuális eseményeiről, mégis komoly üzenete volt az eseménynek. Maga az érintett is jól tudja, hogy nem a közszolgálati tévé vezetői tértek jobb belátásra a Fidesz választási győzelme után, hanem az Európai Unió felé tett apró gesztusról van szó. Az Orbán-kormánynak ugyanis valamilyen szinten konszolidálnia kell saját hatalmát, hiszen nagy szüksége lesz a következő hónapokban a jelenleg zárolt uniós forrásokra.

Nem lesz azonban könnyű dolga Orbán Viktornak, hiszen egyrészt továbbra is szükségre lesz arra a meglehetősen masszív médiatúlsúlyra, amit főként a közszolgálati televízióban és rádióban alakított ki kormányzása 12 éve alatt, ugyanakkor az EU végre szeretne látni valami kézzelfogható változást az Észak-Koreát idéző magyar médiaviszonyokban. Amíg ugyanis ezek a sajtóorgánumok nem a közt, hanem a kormányt szolgálják, addig a jogállamiság egyik legfontosabb feltétele porlad tovább Magyarországon.

Korszerűsíteni kéne az egészségügyet, a közigazgatást, az oktatást, ugyanakkor továbbra is komoly a társadalmi igény a korrupció felszámolására.

Mivel az uniós pénzcsapok megnyitására most minden korábbinál nagyobb szüksége van az Orbán-kormánynak, van némi esély arra, hogy a felszínes gesztusokon túl érdemi lépések is történnek a sajtóviszonyok átalakítása érdekében. Ez persze Orbán Viktor korábbi pávatáncait látva még csak egy halvány reménysugár arra, hogy a sarokba szorított kormányfő hajlandó lesz valamit feladni eddigi „vívmányaiból” annak érdekében, hogy feltöltse a kasszát, amelyet a választási kampányban szinte teljesen kisöpört.

Egy biztos: hosszú távú garanciákat nem fog nyújtani Orbán Viktor arra nézve, hogy amennyiben már nem lesz rászorulva az uniós segítségre, nem tér vissza a korábbi gyakorlatához, és nem teszi ismét egyszemélyes szócsövévé a közszolgálati televíziót, és nem lehetetlenít el további független szerkesztőségeket. Ráadásul az abszurd sajtóviszonyokon túl még rengeteg probléma van Magyarországon, melyek orvoslására mielőbb sort kéne keríteni, ugyanis, ha ez nem történik meg, a 2026-os választások már olyan körülmények között zajlanak majd, amilyeneket leginkább Oroszországban és Belorussziában látunk.

Az Orbán-rendszernek azonban van egy gyenge pontja, ugyanis, csak úgy tartható fenn, ha van elegendő pénz a hatalmas gépezet mozgásban tartására. Ha az oligarchák kevesebbet keresnek, mint az előző kormányzati ciklusokban, akkor feszültségek keletkeznek, és talán néhányuk hűsége is megkérdőjeleződik. De nem pusztán az úgynevezett nemzeti burzsoáziát kell etetni, de ott vannak az állami alkalmazottak is, akiknek a fizetése jelentősen lemaradt a versenyszféra munkavállalóinak jövedelme mögött. Korszerűsíteni kéne az egészségügyet, a közigazgatást, az oktatást, ugyanakkor továbbra is komoly a társadalmi igény a korrupció felszámolására.

Fotó: index.hu

A magyar modell kifejezetten jól működik akkor, ha a világban gazdasági konjunktúra van, jönnek az uniós felzárkóztatási pénzek, és lehet üzletelni olyan autokráciákkal, mint Oroszország vagy Kína. Most azonban nagyon más a helyzet. Az orosz-ukrán háború félelmeire építve lehetett ugyan egy újabb kétharmados győzelmet aratni, azonban tény, hogy az agresszorral nem lehet úgy üzletelni, mint korábban, Kína pedig saját problémáival van elfoglalva. Az EU pedig elindította a jogállami mechanizmust, amit csak akkor állít le, ha az Orbán-kormány valamit visszaad az állampolgárainak azokból a jogokból, melyeket az előző 12 évben elvett tőlük. Ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egy lovat elloptál, nem adhatod vissza a gazdájának darabokban.”

A harmadik választást nyeri egymás után a Fidesz úgy, hogy nem volt választási programja, a kormányalakítást követően pedig várhatóan ezúttal sem lesz leírt stratégiája, amit később számon kérhetnének a választók. Ez egyrészt rendkívül lehangoló képet mutat a magyar közállapotokról, másrészt egyértelművé teszi, hogy a Fidesz egy olyan kommunikációs párt, amely lényegében improvizációk sorozatával tartja meg masszív előnyét a vetélytársaival szemben. Orbán Viktor úgy tekint tehát a kormányzati ciklusokra, mint permanens kampányokra, melyek célja, hogy se jobbról, se balról ne tudja megelőzni egyetlen rivális se, mert így hátrányból kéne indítania a valódi kampányát.

Fotó: infostart.hu

Ahogy azt megjósoltuk nem sokkal a választások előtt, Orbán Viktor elkezdett kihátrálni Vlagyimir Putyin mögül. Azt is megpendítette a kormányfő, hogy a jelenlegi formájában fenntarthatatlan a rezsicsökkentés, tehát részben vagy egészben ki fog vonulni az állam az energiaárak támogatásából. A kampányban pontosan az ellenkezőjét ígérte Orbán, sőt az egyesült ellenzéket azzal vádolta, hogy meg akar szüntetni olyan szociális intézkedéseket, mint a rezsicsökkentés, családi adókedvezmények, valamint a 13. havi nyugdíj.

Mivel az ellenzéknek sem médiafelülete, sem megfelelő elszántsága nem volt ahhoz, hogy cáfolja ezeket az állításokat, komoly vereséget szenvedett április 3-án. Az igazi csapás azonban az volt, hogy az ellenzéki pártokat az orosz-ukrán háborúba való belépés szándékával vádolta meg a Fidesz. Mivel a választók fejében úgy egyszerűsödött le a kép, hogy amennyiben Orbán marad a kormányrúdnál, akkor béke lesz, amennyiben viszont Márki-Zay Péter lesz a kormányfő, akkor fegyvereket és katonákat küldünk Ukrajnába, így nem is lehetett kérdéses, hová húzzák be többen az ikszet.

A szabad és elfogulatlan sajtó alapelve az, hogy ha valakiről vagy valakikről állítanak valamit, akkor annak joga van reflektálni erre ugyanabban a médiában, ahol az állítások elhangoztak.

Mivel a kormánypárt 12 éve teljesen uralja a közmédiát, a bulvársajtó jelentős részét, és valamennyi megyei napilap a kezében van, lényegében azt hitet el a választókkal, amit csak akar. Ilyen médiaviszonyok között az ellenzéknek annyi esélye van egy választást megnyerni, mint egy összekötözött kezű embernek kiúszni a partra. Orbán ezért teheti meg, hogy nem hirdet választási programot, és amikor megnyeri a voksolást, végrehajtja azokat a lépéseket, melyekkel korábban megvádolta az ellenzéket. Ha pedig megszorításokat kénytelen bevezetni, akkor a kormánymédiának kerülnie kell a megszorítás szót, és mondjuk a "stratégiai kiigazítás" kifejezést használják helyette.  

Bár elég rémisztő leírni, de körülbelül két és fél millió ember négyévente egy biankó csekket nyújt át Orbán Viktornak, amire később azt ír, amit csak akar. Ehhez kell az az ördögi kommunikációs gépezet, amelyhez hasonló egyetlen demokratikus államban sem képzelhető el Európában. Ez ontja azt a szemérmetlen propagandát magából, amely a legutóbbi választási kampányban már nyílt hazugságokra ragadtatta magát, és mivel nincs semmiféle ellensúlya, lényegében semmi sem tarthatja vissza az etikai szabályok nyílt megsértésétől.

A hazai ellenzéket lehet bírálni, sőt lesajnálni, de egyet le kell szögezni: Ha a közpénzből fenntartott, és főként a vidéki lakosság körében népszerű hírcsatornán úgy beszélnek valakiről vagy valakikről, hogy azok négyévente 5 perc műsoridőt kapnak, hogy elmondják a véleményüket, akkor az olyan, mintha egy baráti társaságban kibeszélnek valakit, és ha megjelenik, mindenki elhallgat, és úgy viselkednek vele, mintha mi se történt volna. A szabad és elfogulatlan sajtó alapelve az, hogy ha valakiről vagy valakikről állítanak valamit, akkor annak joga van reflektálni erre ugyanabban a médiában, ahol az állítások elhangoztak.

Fotó: portfolio.hu

A Fidesznek persze esze ágában sincs felszámolni ezt a kirívó aránytalanságot, hiszen így nem csak uralja a közbeszédet, hanem szinte észrevétlenül tud taktikát és hangnemet váltani, ha az érdekei úgy kívánják. Az ellenzék most a sebeit nyalogatja, a választók pedig örülnek, hogy elcsitult végre a felfokozott kampány miatti acsarkodás, így itt az alkalom lassan bevezetni a köztudatba, hogy kivezetik a rezsicsökkentést, az árstopot, és valószínűleg megy a kukába a Paks 2 beruházás is. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha félálomban közlöd az asszonnyal, hogy megcsaltad, később nyugodtan mondhatod, hogy az egészet csak álmodta.”

Bizonyára áprilisi tréfaként értelmezte volna Orbán Viktor, ha valaki egy éve azt mondja neki, hogy a parlamenti választás kampányát éppen Vlagyimir Putyin teszi számára nehézzé. Pedig így történt, és a kormányfő viselkedésén látszott is a zavarodottság. Bár nem jött jól neki, hogy a korábban eltervezett kampánystratégiát ki kellett hajítania az ablakon, és kényszerből egy teljesen új narratívát kellett összedobnia a stábjának, de van rá esély, hogy a vészforgatókönyv meghozza számára a kívánt eredményt. Ugyanakkor a Putyin által teremtett helyzetben nem egyszerűen pávatáncot kellett lejtenie, de mindezt egy szakadék fölött egy kötélen egyensúlyozva kellett megtennie.

Fotó: portfolio.hu

Csak azok nem értik, miért olyan fontos a szimpatizánsok táborának egyben tartása Orbán Viktor számára, akik nem ismerik a kormányfő gondolkodásának legfontosabb elemeit. Az egyik ilyen, hogy a mintegy kétmilliós szavazótáborát egy hadseregként irányítja, amit bármikor be lehet vetni az ellenség ellen. A harci morál fenntartása ebben a seregben a választások idején a legfontosabb, hiszen ilyenkor mindennél nagyobb jelentősége van annak, hogy elszántak legyenek a szavazóik. Ha bármiféle kétely felmerül ilyenkor a szimpatizánsokban, megbomolhat az egység, lemorzsolódhat néhány százezer szavazó, és máris veszélybe kerül a Fidesz újabb négyéves kormányzása.

Ezért kell egy egyszerű, világos és erőteljes narratíva, amit a párt propagandistái minden rendelkezésükre álló eszközzel sulykolnak a hívek tudatába. Az üzenetek egyértelműek, ugyanakkor mindig ellentétben állnak azzal, amit szerintük az ellenzék gondol ugyanarról a témáról. Így például, ha az ellenzék a nyugati szövetségesek iránti elkötelezettségünk szükségességét hirdeti, akkor egyértelmű, hogy a keleti orientáció fontosságát harsogja a kormánymédia. Ez a stratégia jól is működött mindaddig, amíg Putyin csapatai meg nem támadták Ukrajnát, ami hirtelen zavarossá tette a Fidesz híveiben azt a képet, amit addig Oroszországról vallottak.

Orbán Viktor harmadik utas politikájának alapja az, hogy sem gazdaságilag, sem ideológiailag nem távolodhatunk el olyan fontos világpolitikai szereplőktől, mint Kína vagy Oroszország, hiszen számos előnyünk származhat abból, ha kiaknázzuk a keleti autokráciákban rejlő lehetőségeket. Orbán nem csupán energiahordozókkal és infrastrukturális fejlesztésekkel üzletel, hanem ideológiákkal is (Fudan Egyetem, CEU elüldözése, letelepedési kötvények stb.), így a hívek számára közvetített üzenetekben megjelenik az erős vezér fontossága, valamint az egység megőrzésének szükségessége. (Lásd: Békemenet)

Szinte naponta mást mond a kormányfő a konfliktus kapcsán, de a végén mindig felmondja a kötelező mantrát: Semlegesség, béke, biztonság.

Emellett persze jól jönnek az uniós támogatások, illetve a NATO nyújtotta katonai biztonság, ám olykor oda kell pörkölni a nyugatiaknak, ha demonstrálni akarja a kormány a keleti kapcsolatok fontosságát. A Fidesz propagandistái egy meglehetősen koherens világképet festettek saját híveik elé, amelynek része volt az oroszokkal folytatott baráti együttműködés hasznossága, illetve a nyugati demokráciák okvetetlenkedésének elítélése. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni ezt a képet, akkor Orbán azt üzente a híveinek, hogy a liberális demokráciák felett eljárt az idő, ezért mi lépéselőnyben vagyunk hozzájuk képest, hiszen évek óta mélyítjük a kapcsolatainkat Kelet két erős hatalmával, Kínával és Oroszországgal.

Ezen az alaptézisen ejtett hatalmas sebet az, hogy elindult az oroszok offenzívája Ukrajnában, és ezért kellett kitartania Orbánnak legalább a gesztusok szintjén Putyin mellett annak ellenére, hogy ezzel teljesen elszigetelődött a nemzetközi színtéren. Ha nyíltan szembe fordult volna ugyanis az agresszorral, akkor saját táborában okozott volna káoszt, hiszen a fideszes szavazók továbbra is Putyint tartották Magyarország szövetségesének és nem Zelenszkijt. A gyors hátraarc mindenképpen gyengítette volna azt a szavazótábort, amire most a legnagyobb szüksége van Orbánnak.

A szorult helyzet olyan módszerek bevetésére kényszerítették a kormánypártot, amit az egyébként messze nem finnyás propagandagépezet se használt korábban. Egyrészt nettó hazugságokat állítottak az ellenzékről (háborút akar, eltörli a rezsicsökkentést, az ukránokkal tárgyal stb.), másrészt gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható ígéretet nem tettek a választóknak, még azt sem, hogy: folytatjuk! A korteskedés lényegében abból állt, hogy démonizálták az ellenséget, a Fideszt pedig a béke és biztonság zálogaként ajánlották a választók bizalmába.  

A választás közeledte tehát a remélt legkisebb rossz felé sodorta a Fidesz kommunikációját. Ez annak a hangsúlyozása, hogy mi nem támogatunk senkit, ki akarunk maradni a háborúból, és elkötelezettek vagyunk a béke iránt. Üres szólamok ugyan, ám megnyugtatják a híveket, akik látják a menekültként érkező ukránokat, akiket egyébként támogat a kormány, illetve nem lehetetleníti el azokat a segélyszervezeteket, melyeket még üldözött a 2015-ös tömeges migráció idején.

Közben Orbán Viktor pávatánca annyira felpörgött, hogy szabad szemmel már alig lehet követni. Erre azért volt szüksége, mert amellett, hogy a hazai közönséggel el kell hitetnie, hogy a Fidesz külpolitikai iránya továbbra is egyértelmű, addig a diplomáciai szalonképesség megőrzése érdekében meg kellett szavaznia az oroszokkal szembeni szankciókat, és bele kellett egyeznie egy kisebb NATO kontingens Magyarországra telepítésébe. Szinte naponta mást mond a kormányfő a konfliktus kapcsán, de a végén mindig felmondja a kötelező mantrát: Semlegesség, béke, biztonság.

Fotó: 24.hu

Hogy mennyire sikerült ezzel megtartania, esetleg növelnie a kormánypárt szavazóinak számát, majd április 3-án kiderül. Az viszont biztos, hogy Orbán Viktor nem ilyen Putyint akart. Egyrészt nem sikerült túl sok gazdasági előnyhöz juttatnia az országot azzal, hogy az orosz elnök szövetségesévé vált, másrészt egy teljesen kiszámíthatatlan kalandor barátsága most kifejezetten nehéz helyzetbe hozta. Orbán ugyan mindig ügyesen lavírozott a politika aknamezőin, ám az most már biztosan ráég, hogy rossz szövetségest választott magának, akitől ráadásul az energiafüggőség miatt igen nehezen lehet szabadulni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha lesántul a lovad, akkor mindegy, ki ül rá, attól még sánta marad.”