A magyar kormányfő korábban sem volt finnyás a politikai szövetségesek keresésekor, de most már szinte mindenkinek a tenyerébe csap, aki pénzt és paripát ígér neki a hanyatló Nyugat elleni küzdelméhez. A türk népekhez ugyan nem sok rokoni szál fűzi a magyarságot, de a történelem és a politikai szükségszerűség úgy hozta, hogy e közösséghez tartozó országokban autokrata vezetők sanyargatják a népüket. Bár ez az európai vezetőket sem zavarta különösebben, hiszen egyelőre kimeríthetetlenek azok a földgázkészletek, melyekre szükségük van, mégsem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Türkmenisztán vagy Kirgizisztán finoman szólva sem nevezhetők a demokrácia bölcsőinek. Ami pedig Orbán Viktort illeti, ő már régen ugyanazokat az elveket vallja, mint az azeri elnök Ilham Alijev, vagy Tayyip Erdoğan, Törökország mindenható ura, így most azok között van, ahová igazán tartozik. Kérdés, hogy mi is a türkök családjában érezzük e otthon magunkat?  

Fotó: MTI

Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.

Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost.      

A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk.

Mostanra azonban odáig jutott, hogy a türkmének, üzbégek, kazahok, kirgizek, törökök és azeriek kedvéért azt a két európai rokon népet is megtagadta, melyek ugyan kis lélekszámmal, ám erős öntudattal és gazdasággal rendelkeznek. Orbán eddig sem nagyon kereste a barátságot a finnekkel és észtekkel, de úgy tűnik, mára teljesen negligálta a nyelvtudósok által korábban vallott nézetet, mely szerint a finnugor nyelvcsaládban rajtunk kívül vannak még büszke európai népek. Halkan jegyezzük meg, hogy a bolgárok sokkal inkább rokonai a fent említett társaságnak, csak időközben nyelvet cseréltek, ezért gondolják sokan, hogy ők a szláv népekhez tartoznak. Ők valami okból mégis kimaradtak az össznépi türk haverkodásból.

Fotó: hvg.hu 

Orbán azonban a nemrégiben kezdődött Nomád Világjátékokon és mellette zajló Türk Tanács ülésén is azt mantrázta, hogy a nyugati világ hanyatlik, a keleti országok pedig feltartóztathatatlanul jönnek fel. Az eseménynek helyt adó kirgizisztáni Csolpon-Atában nagy volt az optimizmus, ám azért túlzás lenne azt állítani, hogy az unióból éppen kilépő britek tömegei akarnának letelepedni az üzbégeknél, a kirgizeknél, vagy akár nálunk. Az oroszok pedig arról mesélhetnének, mennyire nem kedvelik közép-ázsiai régióból bevándorlókat azokban a nagyvárosokban, ahová tömegével érkeznek posztszovjet migránsok.   

Orbán hajlandó a butaság óceánjának közepéig is elhajózni csak azért, hogy minél távolabb kerüljön a liberalizmussal és demokráciával megfertőzött nyugati államoktól. Új világrendet vizionál, melyben a Keleten felemelkedő államok meghatározóak. A kormányfő szerint Magyarország „a modern világban is megőrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, tiszteli, ápolja türk gyökereit”, így tehát legnyugatibb keleti népként a türk világ része is. Nem nehéz kihallani e szavakból is a migránsozás elemi ösztönét, amelyről egyszerűen nem tud leakadni a kormányfő, akár kelet, akár nyugat, akár észak vagy dél felé veszi az irányt. A migráns az mindenhol migráns szerinte, bárki menekül, bárhová.

A magyar miniszterelnök történelmi és ideológiai eszmefuttatásaival nem csak az a baj, hogy egy olyan kirekesztő szemléletről árulkodik, amelynek az Európai Unióban nincs helye, de a politikai szükségszerűség oltárán feláldozza a tudományos tényeket is. A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk. Ez utóbbi birodalom ugyanis cirka 150 évre megszállta a Magyar Királyság legnagyobb részét, majd miután Habsburg segítséggel kivertük őket az országból, rendre olyan szövetségekbe keveredtünk velük, melyek ténykedése történelmi tragédiákba torkollt mindkét országban. Vagyis, a törökök nem igazán hoztak szerencsét eddig nekünk, Orbán viszont a törökverő Zrínyi-család jelmondatával élve (Sors bona, nihil aliud) a szerencsében bízik.

A kazahokkal, türkménekkel, azeriekkel, üzbégekkel, kirgizekkel, az európai országok vezetői a legritkább alkalommal találkoznak hivatalosan, a szakminiszterek is többnyire csak akkor látogatnak el ezekbe a volt szovjet tagköztársaságokba, ha éppen földgázra vagy kőolajra van szükségük. Nem a nyugati felsőbbrendűségi érzés miatt tartják távol magukat az uniós vezetők ezektől az országoktól, hanem, mert vezetőik szinte kivétel nélkül diktátorok, hatalmukat pedig a föld alatt fellelhető természeti kincseik eladásából finanszírozzák. Ha valóban ezek az autokrata rendszerek határozzák meg a jövőnket, akkor jó, ha csomagolni kezdünk, és indulunk a Marsra, ugyanis olyan egykori pártfunkcionáriusok fogják uralni a bolygónkat, akik saját ellenzéküket börtönbe zárják, a választásokat vagy elcsalják, vagy meg sem tartják, ugyanakkor dinasztiákat építenek, melyek demokratikus úton nem távolíthatók el a hatalomból.

Fotó: MTI

Amikor Orbán Viktor ezekkel az urakkal parolázik, nyíltan megtagadja azt az európai örökséget, melyet készen kapott 2010-ben. Szívósan dolgozik azóta azon, hogy visszafelé forgassa a történelem kerekét, és talán egyszer fel is szólítja híveit, hogy térjenek vissza az ősi sztyeppékre, Levédiába. Hatalmasat fordult a világ az utóbbi nyolc évben, és az a legnagyobb probléma ezzel, mindez visszafelé történt. Ahelyett, hogy élveznénk az Európai Unió által nyújtott előnyöket, őrködnénk a parlamentáris demokrácia intézményeinek függetlensége fölött, most hagyjuk, hogy az ország miniszterelnöke karikás ostort csattogtatva a keleti despotikus rendszerek felé hajtsa a népét. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer elkezdtél lovagolni nyugat felé, soha nem fogod megtudni, mi várt volna keleten. De ne is bánd ezt.”

Szinte a kormányzópárt védjegyévé vált: senkit sem méltat arra, hogy egyenlő feltételek mellett, nyílt vitában védhesse meg álláspontját. Ezért kell számára a médiatúlsúly, ezért csökevényesedett a parlamenti munka törvénygyárrá, ezért vörös posztó a Fidesz számára a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő liberális demokrácia. Jól odamondogatni a válaszadásra képtelen ellenfélnek, teleplakátolni az országot kormányzati hazugságokkal, nemzeti konzultációnak nevezni egy szimpla politikai propagandát, na, ez az, amit igazán szeret csinálni a kormánypárt.

Fotó: 24.hu

Könnyebb azt állítani, hogy rendbe tették az oktatást, sínen van az egészségügy, a munkanélküliség pedig már csak mikroszkóppal látható, minthogy érdemi szakmai és társadalmi párbeszédet folytatnának a kormány illetékesei ezekről a témákról. Most, hogy az iskolaigazgatói székekben már a saját kádereik ülnek, az egészségügyi intézményekben is jobbára saját, megbízható embereiket helyezték vezetői posztokra, azt remélik, a belső feszültségeket már házon belül fel lehet oldani. Ami azonban a Honvédkórházban történt az utóbbi napokban, rámutat ennek a szemléletnek az abszurditására.

Könnyű ugyanis egy darabig a szőnyeg alá söpörni a problémákat, elverni a port azokon, akik eddig működésben tartották a rendszert, minthogy az alapoktól elkezdeni a reformokat közösen kidolgozott koncepció alapján. Könnyebb közleményekben biztosítani a közvéleményt arról, hogy nem is áll összeomlás előtt a magyar egészségügy, mint rászánni az időt, energiát, szaktudást, és teljes társadalmi összefogás keretében meggyógyítani a beteg oktatást, és egészségügyet. Könnyebb ellehetetleníteni azokat a szakembereket, illetve szakmai szervezeteket, melyek a valódi megoldást sürgetik a látszatmegoldások helyett, mint békejobbot nyújtani nekik, és elismerni, hogy a kormány komoly mulasztásokért felelős.

Amíg olyan külügyminisztere van Magyarországnak, aki még vitázni sem lenne hajlandó azzal az emberrel, akit a kormány legnagyobb ellenségének tart, addig ez a rövidlátó szemlélet a kormányzás minden területét meghatározza. Ha Szijjártó Péter eleve elveti a lehetőségét annak, hogy egyszer Soros Györgytől hallja, tulajdonképpen hogyan is képzeli az amerikai milliárdos a migrációs válság megoldását, akkor tényleg csak önmagával kommunikál Magyarország kormánya. Amíg a magyar miniszterelnök egyetlen ellenzéki politikussal sem hajlandó érdemi vitába bocsátkozni az ország égető kérdéseiről, addig a parlamentarizmus csak egy kirakat marad, a politikai ellenzék pedig csak egy apró dísz a kormány giccses karácsonyfáján.

Az Orbán-kormány igyekszik elhitetni a magyar polgárokkal, hogy jó kezekben van az ország, ezért kár aggódniuk azért, hogy semmibe veszik a demokrácia alapvető szabályait. Kormányprogram nélkül vágnak bele egy kormányzati ciklusnak, aztán, amikor hajmeresztő dolgokat művelnek, arra hivatkoznak, hogy erre kaptak felhatalmazást a néptől. Pedig választási programjuk sem volt. Nyilván nem bízták volna meg Orbán Viktort és csapatát a magyar polgárok az ország vezetésével, ha azzal kampányolnak, hogy még több stadiont akarnak építeni, és még kevesebb pénzt fordítanak az oktatásra.

 Fotó: Magyar Narancs

Párbeszéd nélkül nincs érdekek és vélemények ütköztetése, így nyilvánvaló, hogy a végeredmény valakinek fájni fog. A Nemzeti Együttműködés Rendszere épp ellenkező módon működik, mint amit az elnevezése sugall. Nem nemzeti, nem működik együtt, és nem áll össze egyetlen rendszerré sem. Ugyanakkor kirekeszt, senki véleményére sem kíváncsi, és ad hoc döntésekkel operál. Maga előtt tolja az ország legégetőbb problémáit, aki pedig nyikkanni mer, hogy ebből nagy baj lehet, annak odasóznak egy jó nagyot. Csak a rövidtávú megoldásokban érdekelt a kormány, ugyanakkor az ország számára égetően fontos lenne, hogy hosszútávon gondolkozzunk és cselekedjünk. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: ”Hiába lovagolsz mindig cikkcakkban, egy kóbor nyíl előbb-utóbb úgyis eltalál.”

A fenti kérdés elég meghökkentőnek tűnik, de mindenképpen meg kell válaszolnunk, mielőtt végleg maga alá temetne bennünket a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Persze, a miniszterelnök segít feloldani a dilemmát azzal, hogy már nem is nagyon tagadja, mi a valódi szándéka ezzel az országgal. Ma már mindegy, ki szavazott rá, illetve ellene az utóbbi választásokon, lényegében minden magyar polgár őérte és szűk baráti köréért dolgozik. Ha valakinek kétségei támadnának, vizsgálja meg, kik kezében vannak azok a cégek, amelyeknél elköltjük a pénzünk legnagyobb részét.

Fotó: hvg.hu

Az április 8-i választás óta annyi hangsúlyeltolódás tapasztalható a kormányzati kommunikációban, hogy már nem kívánják lapos hazugságokkal, csúsztatásokkal leplezni a kormányzópárt valódi szándékait. Egyértelmű, hogy a miniszterelnök szeretné illiberális eszméit kiterjeszteni az egész Európai Unióra, és ha ez netán nem sikerül neki a jövő évi uniós választások után, akkor irány kelet, Magyarország pedig elhagyja azt a közösséget, melybe annyira igyekezett, és amelytől rengeteg pénzt, politikai támogatást, és az Orbán-kormányok előtt elismerést kapott. Ez azonban csak az egyik szelete annak a rendszernek, melynek végső célja, hogy a jelenlegi politikai vezetést lehetőleg soha ne tudják elmozdítani kiváltságos helyzetéből se belső ellenségei, sem külső kritikusai.

Már teljesen egyértelmű, hogy nem Orbán Viktor dolgozik az ország polgáraiért, hanem fordítva történik minden. Orbán azért küld nemzeti konzultáció fedőnév alatt ostoba kérdésekkel teletűzdelt levelet nekünk, hogy aztán azokra hivatkozva hirdesse Brüsszelben illiberális nézeteit. Családja és baráti köre nem csupán a közintézményeket, eredetileg ellenőrző funkcióval rendelkező állami szervezeteket szállta meg, de szinte a teljes vállalkozói szférát is. Ha bojkottálni szeretnénk a Fideszhez közel álló oligarchák cégeit, valószínűleg minden nap meg kéne szegnünk saját szabályainkat, mert bárhol vásárolunk, bármit veszünk, bármilyen szolgáltatásért fizetünk, egészen biztos, hogy olyan cégeknek is juttatunk pénzt, melyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiváltságosai.

Ma már csak szavak szintjén állhatunk ellen (ki tudja meddig?) annak a rendszernek, mely polipként tekeredik rá az életünk minden szegmensére. Az illiberális rendszer lényege ugyanis pont az, hogy nincsenek kivételek, senki sem maradhat semleges, mindenkinek igába kell hajtania a fejét, akár tetszik neki az, amit az Orbán-rendszer művel, akár nem. Azért kellett mindennél jobban április 8-án a kétharmados többség a miniszterelnöknek, mert ezzel azt a halvány esélyt is elvehette az ellenzéki pártoktól és szavazóiktól, hogy akár csak lassítsák az illiberális állam térnyerését. Valójában már olyan erősnek érzi magát a Fidesz, hogy már a kommunikáció szintjén sem akar finomkodni az ellenségeivel. Nyíltan fenyeget, zsarol, ellehetetlenít, és már a külföldi bírálatok sem igazán izgatják.

A kérdés, tehát, hogy mi vagyunk Orbán Viktorért, vagy ő értünk, csak költői. Folyamatosan a nevünkben beszél az az ember, akit csak addig érdekli a polgárok véleménye, amíg patikamérlegen ki akarja számolni, mit szeretne hallani a többség, és ezáltal rá adják a voksukat azok, akik még hisznek neki. Tulajdonképpen a módszerek között sem válogat, hiszen az ősi bölcsesség szerint a győzteseket senki sem kérheti számon, hiszen az illiberális állam lényege, hogy a demokratikus működésért felelős intézmények teljesen kiüresedtek, vagy a hatalom kiszolgálóivá váltak. Joggal érzik úgy Orbán Viktor ellenlábasai, hogy a kör bezárult, elfutni már nincs mód, az ellenállás pedig értelmetlen. A kormányfő pedig abban bízik, hogy mindezt belátva mindenki megadja magát neki.

Fotó: 24.hu

Mielőtt azonban minden ellenzéki szavazó lehúzná magát a vécén, meg kell jegyeznünk, hogy aki nagyot álmodik, annak keserű lesz az ébredése. Vagyis, ha Orbán saját szövetségesei élén győztesként belovagol jövő tavasszal Brüsszelbe, akkor nincs irgalom az illiberalizmus ellenségei számára Európában sem, ám ez kevéssé valószínű. Ha azonban nem tud jelentős áttörést elérni az uniós választáson, akkor itthon is megrogyhat a hatalma, ugyanis a hívei azt látják majd, hogy az illiberalizmus lendületet veszített. Az lehet, hogy Orbán Viktor ismeri a magyarok lelkét, ám más európai országok polgárai nem valószínű, hogy szeretnének a magyar miniszerelnökért és barátaiért dolgozni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A dögevők sok energiát spórolnak azzal, hogy rohangálnak a prédaállatok után, de az is biztos, hogy mindenki utálja őket.”

Közös akolba tereli saját sajtóorgánumait a Fidesz, ezzel minden eddiginél nagyobb és agresszívebb agymosó gépezetet szabadít rá a magyar polgárokra. A közös hazugságok ezzel még eddigieknél is nagyobbak lesznek, ráadásul a közpénzeket pedig nem kell szétaprózni a különböző médiumok között. Valójában visszatértünk a rendszerváltás előtti sajtóstruktúrához, amikor az országos és megyei napilapok mellett a rádiók és televíziók is ugyanattól a pártközponttól kapták az utasításokat. Vannak persze olyan oligarchák, pártkatonák, újságírók, akik mégsem felhőtlenül boldogok az átszervezésre kiadott parancstól.

Fotó: 24.hu

Két fontos elemzés jelent meg hétfőn a nyomokban még meglévő független magyar sajtóban. Az egyik szerint szép apránként - mondhatni suttyomban – beismerte a kormánysajtó, hogy ordas hazugságokkal etette a választási kampányban a magyar polgárokat. Az igazságszolgáltatás fáziskésése miatt ma már nincs jelentősége annak, hogy ellenzéki politikusok szájába adtak olyan mondatokat, melyek soha nem hangoztak el, olyan plakátokkal árasztották el az országot, melyeken azt sugalmazták, hogy ha nem a Fidesz nyeri a választásokat, leomlik a déli határon emelt kerítés, és menekültek milliói árasztják el az országot.

Ezek olyan állítások, melyeket nem lehet szakmai hibaként értelmezni, de lényegében nem is töri magát Orbán Viktor propagandagépezete, hogy bocsánatot kérjen a megtévesztett választóktól. Közpénzből kifizetik a bíróságokon kiszabott pénzbüntetést, illetve jól eldugott helyen lehozzák a helyreigazítást, és ahogy a miniszterelnök szokta mondani: Oszt’ jó napot!

Talán ennél is fontosabb hír azonban, hogy újra átszervezik a kormányhoz közelálló, vagy egyenesen a kormány propagandaminisztériumából kinövő sajtótermékeket. Ezúttal nem az évekkel korábban összevont közszolgálati orgánumokról van szó, hanem a Simicska-birodalom szétrobbanása után diverzifikált tévék, rádiók, napilapok, internetes portálok valamiféle médiakonszernbe szervezése a cél. Ez első hallásra meglepőnek tűnik annak fényében, hogy Orbán nagyon megégette magát azzal, hogy korábban egyedül Simicska Lajosra bízta a párt pénzügyeit és sajtóbirodalmát. A lázadó oligarcha ugyanis hatalmas darabot szakított ki távozásával a Fidesz gazdasági háttérországából és pártmédiájából.

A valódi ok inkább az lehet, hogy hihetetlenül elharapózott a magánzsebre dolgozás bizonyos médiacégeknél, ami egyrészt túllépte azt a határt, amit Orbán még elnéz, másrészt egymással is torzsalkodni kezdtek a Fidesz médiamoguljai.

Jelenleg Mészáros Lőrinc (ki más?) viszi a legtöbb kormányhoz közel álló sajtóterméket, de Andy Vajna is jó nagy szeletet hasít ki a médiatortából, ugyanakkor Matolcsy Ádám, Schmidt Mária, Habony Árpád és a kormányzati propagandafőnök Rogán Antal is részesül az üzletből. A probléma tehát nem az, hogy a fenti névsorból valakik esetleg áruláson törnék a fejüket, hanem, hogy nem elég hatékony az így felaprózott portfólió. A jelek szerint ismét előtört a miniszterelnök alaptulajdonsága, miszerint nem szívleli a sokszínűséget, vagyis, azt a gyakorlatot, hogy a kormány üzeneteit különböző erővel, hangvétellel, sőt talán más-más meggyőződéssel közvetítik ezek az orgánumok a választók felé. Orbán kifejezetten vonzódik a pártállami megoldásokhoz, vagyis semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy a megyei napilapoktól az országos kiadású újságokon át a kereskedelmi rádiók érintésével a bulvármédiáig minden szerkesztőséget ugyanaz a központ irányítson.

Így persze épp oly érdektelenné, sőt unalmassá válik a kormánysajtó, mint amilyen a szocializmus éveiben volt, ám Orbán fő bizalmasain keresztül lényegében közvetlenül irányíthatja gigantikus médiabirodalmát. Hogy ez hatékonyabb lesz-e a meggyőzés frontján, még nem teljesen bizonyos, de gazdaságilag egészen egyértelmű, hogy nyerhetnek az átszervezéssel. Azonban a közpénzek elköltésében visszafogottságot soha nem tanúsító Orbán-kormány a közszolgálati médiakonszern (MTVA) létrehozásával sem spórolt, sőt, így most jóval többe fáj e propagandagépezet fenntartása a választópolgárnak, mint amikor még az MTI, a Magyar Rádió, a Duna TV és a Magyar Televízió külön-külön kapott támogatást az államtól.

Az egységesítésnek jó indoka lehet tehát, hogy olcsóbban és hatékonyabban lehet majd kampányolni a kormány mellett, ám ez a magyarázat legfeljebb félig igaz. A valódi ok inkább az lehet, hogy hihetetlenül elharapózott a magánzsebre dolgozás bizonyos médiacégeknél, ami egyrészt túllépte azt a határt, amit Orbán még elnéz, másrészt egymással is torzsalkodni kezdtek a Fidesz médiamoguljai. Vannak párhuzamosságok például az Echo TV és a visszafoglalt Hir TV között, ami nem csupán gazdaságtalan, de szakmai rivalizáláshoz is vezet. Vannak olyan tulajdonosok is - mint például Mészáros Lőrinc felesége, (Echo TV) -, akik komolyan gondolják, hogy meghatározhatják saját csatornájuk stílusát, szellemiségét, vagyis az ő megregulázására kiválóan alkalmas lesz az új sajtókonszern.

Nem repes persze az örömtől az a Habony Árpád sem, aki egyedül szereti sütögetni a pecsenyéjét. Orbán Viktor kedvenc tanácsadója talán meg is teheti, hogy kimarad a nagy közös propagandagépezetből, ám ahol egy kivétel van, ott a többiek is joggal hisztiznek, hogy neki miért szabad elkerülnie azt, amit másoktól kötelezően elvárnak. Az érdekeltségébe tartozó Lokál napilap, a Lokál Extra, és a 888.hu finoman szólva sem zászlóvivői a kormánymédiának, ám ha Orbán kivételt tesz Habonnyal, az megbosszulhatja magát, és a belső ellentétek ereje megsokszorozódhat.   

Fotó: mno.hu

Van még egy feszítő problémahalmaz, amelyen lazíthat a mostani átszervezés. Andy Vajna érdekeltségei ugyanis néhány hónapja látványosan kilógnak a kormányhoz közeli média-portfólióból. A filmügyi biztost és kaszinópápát ugyanis a pénz mostanában jobban motiválja, mint a politikai hűség. Orbán amellett, hogy mélyebb elkötelezettséget várna el az egykori filmproducertől, attól is tarthat, hogy Vajna lapjai, tévéi és rádiói egyszer fiatal felesége tulajdonába kerülnek, akkor pedig semmi sem garantálja, hogy Tímea asszony úgy táncol, ahogy a kormányfő fütyül. Ha a Vajna-birodalom is betagozódik az új médiakonszernbe, az utódlás kérdését is rendezni kell. Más kérdés, hogy ehhez mit szól a Vajna-házaspár. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne a távol lovagló apacsra célozz, hanem kicsit elé, mert bármilyen gyors a golyó, idő kell neki, amíg odaér.”  

A közszolgálatinak csúfolt televízió is szükségét érezte annak, hogy beszálljon Orbán Ráhel oldalán az úgynevezett pelenkaháborúba, ugyanis az érintett ma már nem egyszerűen a miniszterelnök egyik gyermeke, hanem bizonyos értelemben a szellemi örököse is. Így aztán, aki szóvá teszi, hogy Orbán Viktor legidősebb lánya eléggé el nem ítélhető módon egy horvát autópálya mellett helyzete el gyermeke bűzös csomagját, az tulajdonképpen Soros György fizetett ügynöke. Azt azonban, hogy a családtagokat is kikezdik egy gyilkos politikai kampány részeként, a kormányzópárt tette napi rutinná. Lássuk tehát, miként mérhetjük le a magyar közélet állapotát a „kakigate-en” keresztül!

Fotó: zsurpubi.hu

1. Nem is volt olyan rég, amikor az egyik legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét nyíltan vagy aljas célozgatásokkal folyamatosan lebuzizták a kormányhoz közel álló sajtóorgánumok. Vona Gábor felesége hiába kérte Orbán Viktor feleségét, hogy legalább a gyermekeire való tekintettel állítsa le a férjét, és utasítsa a kormánypropagandát az ilyen nemtelen eszközök mellőzésére. A végén azonban maga a miniszterelnök is beszállt a lejárató kampányba azzal, hogy a parlamenti felszólalásában is Vona nemi identitásán élcelődött. A kormány tehát szelet vetett, és vihart aratott. Orbán Ráhel hibát követett el, és esze ágában sincs bocsánatot kérni, ugyanakkor valakik utasították a kormánymédiát, hogy védjék meg a kakis vádaktól a kormányfő lányát. Az eredmény közismert: szánalmas próbálkozások, hogy hőst csináljanak az amúgy szemérmetlenül szemetelő anyukából. A végén kínjukban azt találták ki a kormány kommunikátorai, hogy erről is a migránsok tehetnek. Hát persze, hogy ő utánuk takarított a terhes magyar anyuka. Hogy ez elsőre miért nem jutott eszükbe? 

Fotó: hirpatak.hu

2. Fontos megjegyezni, hogy eddig inkább nem beszélt Orbán Ráhel ténykedéséről a kormánymédia, minthogy egy-egy személyéhez kötődő kínos ügy miatt alternatív valóságot kelljen építenie a kormányfő lánya köré. Most azonban beszállt a csatába, mert valakik úgy érzékelték, hogy a kaki-ügy már kormányzati érdekeket sért. Kétségtelen, hogy magának Orbán Ráhelnek is voltak olyan megnyilvánulásai, melyekkel jobb volt nem foglalkoznia a kormánypropagandának, mintsem tovább görgetni az amúgy elég nehezen védhető ügyeket. Az igazi probléma mégis Tiborcz István, Ráhel férje, aki kezd kulcsfigurává válni az Orbán-rendszerben. Az OLAF által is erősen kifogásolt önkormányzati közvilágítási projektek fő haszonélvezőjeként úgy tűnt, hogy akár bele is bukhat azokba a korrupciógyanús ügyekbe, melyek következményeként egy raklapnyi pénzt kell majd visszafizetnie Magyarországnak az Európai Unió büdzséjébe. Aztán benyelte ezt a bizalmi veszteséget a kormány, Tiborcz él és virul, sőt tovább gazdagodik. És ami ennél is fontosabb, hogy személyén keresztül kezd az Orbán famíliához vándorolni Mészáros Lőrinc vagyona, hiszen egy friss hír szerint Tiborcz István BDPST Zrt. nevű cége megvásárolta Mészáros Lőrinc Konzum PE magántőkealapjától az Appeninn Holding Zrt, 20,59 százalékát. A részvénycsomag értéke hatmilliárd forint körül van. És valószínűleg, ez csak a kezdet…     

Fotó: hvg.hu 

3. Az útszéli babakaki azonban rámutat egy másik fontos körülményre is. A magyarokat sokkal jobban érdekli Orbán Ráhel gyerekének szaros pelenkája, mint a Fidesz oligarcháinak szélsebes meggazdagodása. A rekordmegosztást produkáló facebook-bejegyzés tanulsága szerint a bűzős pelus esete sokkal inkább megvilágítja a hazai közvélemény számára az Orbán-család dinasztikus törekvéseit, mint a Budai vár kormányzati felújítása, majd megszállása. A miniszterelnök a jelek szerint már arra is rábólintott, hogy a fia Tusványoson, majd a közszolgálati televízióban is saját egyházáról beszéljen. Egyre inkább arról szól minden Magyarországon, hogy egy gigantikus családi vállalkozás kiépülésének vagyunk a szemtanúi, amelynek tartópillérei a következők: A kormánypárt, melyet Orbán Viktor irányít, az államapparátus, amely szintén az ő vezényszavára mozdul, valamint a gazdasági egyeduralom, amely éles kontúrokkal kezd kirajzolódni, amint Mészáros Lőrinc kezdi cégeit átadni az Orbán-család érdekeltségeinek. Tehát tudatos hatalomépítésről, a legszűkebb család felemeléséről, sőt talán az utódlás házon belüli megoldásáról van szó. A kis unoka azonban most szó szerint belepiszkított ebbe az idillikus elképzelésbe, így a magyar emberek most kinyilváníthatják véleményüket arról, szeretnének-e egy olyan országban élni, ahol a vezetők egymást nem, csak a szaros pelenkájukat hagyják az út szélén. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Lehet az erdő közepére szarni, csak ne feledd a pontos helyét, mert másnap is arra visz az utad.”

Ha hinni lehet a híreknek, rövidesen a televíziók nézettségi mutatóinak mérése is egy, a kormányhoz közel álló cég monopóliuma lesz. Innentől kezdve a hirdetési piacot alapvetően meghatározó népszerűségi indexeket is úgy lehet majd csűrni-csavarni, ahogy az a kabinet, no és a közpénzből fenntartott lakájmédia számára előnyös lesz. Ugyan már régóta nem működik piaci alapon a magyar sajtó, de amellett, hogy jogosulatlan előnyökre tesznek szert bizonyos sajtóorgánumok, a kormány dezinformációs törekvései is új lendületet kaphatnak.

Fotó: napi.hu

Hadházy Ákos, a Fideszt és legutóbb az LMP-t is megjárt politikus a hétvégén, egy hódmezővásárhelyi rendezvényen új fogalmat vezetett be a magyar valóság leírására. Szerinte a dezinformációs diktatúra korát éljük, ami természetes velejárója az úgynevezett illiberális társadalmaknak. Nem szeretnénk filozófiai mélységekbe ereszkedni, de Hadházy megfogalmazásának a lényege, hogy a mai politikai kommunikációban nem azt nevezzük valóságnak, ami tényekből, okokból és következményekből tevődik össze, hanem az, amit egy országot vezető elit a tömegkommunikációs eszközök segítségével el tud hitetni a polgárokkal.

Arra, hogy ez nem a semmiből előlépő jelenség, bizonyíték Barry Levinson 21 esztendeje bemutatott, Amikor a farok csóválja…című filmje. Nem akarunk szpojlerezni (mert ezt a filmet mindenkinek látnia kell legalább egyszer!), de annyit elárulhatunk, hogy valószínűleg Habony Árpád és csipetcsapata is ezen a mozin szocializálódott, és a kormányzati alternatív valóságépítés első vadhajtásai ebből a talajból bújtak elő. Ugyanakkor a Nemzeti Együttműködés Rendszere ráérzett arra a tényre, hogy a magyarok nem igazán bíznak a politikusokban, ám a sajtóra továbbra is a megkérdőjelezhetetlen tények gyűjtőhelyeként tekintenek. Elég, ha arra gondolunk, hogy még ma is fontos hivatkozás egy kocsmai vitában, ha valaki azzal érvel, hogy az újság is megírta, vagy a tévé is bemondta. A NER tehát a sajtó köpönyegéből bújik elő, amit persze előtte teljesen a saját méretére szabott.

A független, illetve ellenzéki kötődésű sajtóorgánumok bedarálása ezért nem állhat meg ezen a ponton, hiszen még mindig léteznek olyan televíziók, rádiók, napilapok és internetes portálok, melyek rendszeresen belepiszkítanak a kormányzat által épített alternatív valóságba.

Pedig a közszolgálati tévé és rádió ámokfutását látva a valóság és a szerkesztőségek által kínált műsorfolyam között igen nehéz kapcsolódási pontokat találni. Ha valaki csakis az M1 hírcsatornából (leánykori nevén Migráns 1-es) igyekszik tájékozódni hazánk és a nagyvilág dolgairól, akkor itthon csupa szép és jó dolog történik, persze néha megáradnak a folyók, elveri a jég a barackot, letartóztatnak egy-egy drogdílert, de azért épül, szépül kis hazánk. Külföldön viszont ezek az átok migránsok állandóan hánykolódnak a tengeren, ha hagyják őket kikötni, akkor erőszakoskodnak, késelnek, robbantgatnak, tömegbe hajtanak. Mindezt a nap 24 óráján keresztül, mintha semmi más fontos esemény nem történne a nagyvilágban.

Az Orbán-kabinet médiapolitikája szerves része annak a központi törekvésnek, mely a magyar nép teljes elhülyítését tartja az egyik legfontosabb kormányzati célnak. A dezinformáció ugyanis csak akkor működik, ha nincs kontroll sem a televíziók, sem a rádiók, sem az írott sajtó területén. Bármennyi közpénzt is önt ugyanis a kormány saját médiabirodalmába, amíg nézhetünk, (nézhettünk), hallgathatunk (hallgathattunk), olvashatunk (olvashattunk) olyan híreket, melyek szögesen ellentétesek a lakájmédiában publicitást kapott információkkal, addig a magyarok többsége nem hiszi el, hogy a Kárpát-medence tejjel-mézzel folyó Kánaán, mióta Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, illetve a hanyatló nyugat már az utolsókat rúgja, mióta iszlamista menekülteket melengetnek a keblükön.

A független, illetve ellenzéki kötődésű sajtóorgánumok bedarálása ezért nem állhat meg ezen a ponton, hiszen még mindig léteznek olyan televíziók, rádiók, napilapok és internetes portálok, melyek rendszeresen belepiszkítanak a kormányzat által épített alternatív valóságba. Orbán Viktor szép lassan próbálja ellehetetleníteni azokat a szerkesztőségeket, melyek igyekeznek a szakma szabályait betartva objektív módon tájékoztatni, illetve kormányzati győzelmi jelentések helyett a történések árnyoldalait is bemutatni. Hadházynak tehát abban igaza van, hogy a dezinformáció a leghatásosabb eszköz a kormány kezében, főleg akkor, ha az információk valós tartalmát már el sem érhetik a magyar adófizetők. Sokak számára a napi migránsozás már most is szinte a betevő falattal egyenértékű nélkülözhetetlen szellemi táplálék, ám amíg lesznek olyanok, akik szerint vannak más, legalább ilyen fontos események is a világban, Orbán Viktor nem nyugodhat.

Fotó: nol.hu

Az öntudatos, önálló véleményalkotásra képes állampolgár tehát úgy tüntethető el Magyarországról, ha vagy kivándorol, vagy elveszik tőlük az objektív tájékozódáshoz szükséges eszközöket. Sokan azt állítják, hogy a modern társadalmakban ez megvalósíthatatlan küldetés, hiszen az internetes felületeket nem lehet teljesen kormányzati kontroll alatt tartani, ám Kínában, Oroszországban, Törökországban már láttunk arra példát, hogy ezeket a tájékozódási lehetőségeket is lehet minimalizálni. Márpedig Orbán Viktor épp ezeket az országokat tartja követendő példának, úgyhogy ne legyenek illúzióink: A dezinformációs diktatúra még messze nem érte el történelmi csúcspontját hazánkban. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Mindig van rosszabb!”

Egy kormány ideológiáját híven tükrözi az általa kitüntetett emberek névsora. Augusztus 20-a kiváló alkalom, hogy megvilágítsuk az Orbán-kormány szellemiségét az általa kitüntetett emberek munkásságán keresztül. A mostani kormányzati elismerések is elsősorban olyan embereknek jutottak, akik erősen megtámogatták a Fidesz politikáját a fékek és ellensúlyok lebontásával, vitatható történelmi üzenetek formába öntésével, vagy akár szervezetük hűségnyilatkozatának folyamatos hangoztatásával.

Fotó: hvg.hu

A Fidesz politikája egyerősen megosztja a magyar társadalmat, így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy ezúttal is igencsak megosztó személyiségek kaptak kitüntetést a párt által vezetett kormánytól. Emlékezzünk csak a 2014-es választások utáni felháborodásra a Szabadság téri német megszállásos emlékmű suttyomban való leleplezése miatt. Nos, négy évet kellett ugyan várnia a kormányzat hálájára, de most megkapta a tisztikereszt polgári tagozatát Párkányi Raab Péter, a szobor alkotója.

Ha létezik gátlástalanul nyomuló közhivatalnok, akkor a nem igazán függetlenségéről elhíresült Nemzeti Választási Bizottság leköszönő elnöke a mintapéldánya ennek a csoportnak. Patyi András simán benyelte Orbán Viktor megalázó beszólását azt követően, hogy a választási kampányban teljesen jogosan pénzbírságra ítélte az NMB a kormányfőt, mert kisgyerekekkel parolázott. A szervilizmus magasiskoláját bemutató Patyi sűrűn elnézést kért a malőrért, aminek eredményeként az új közigazgatási bíróság vezetője lehet nemsokára. Előtte persze jár neki az elismerés, ami Magyar Érdemrend középkeresztjét jelenti számára.

Épp az az Orbán-rendszer egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy számára nincs középút, úgyhogy, ha valaki húzza a száját, netán visszautasít egy ilyen elismerést, azonnal balosnak, liberálisnak, netán Soros-bérencnek titulálják.

A hűséges pártkatonák névsorát lehet még folytatni Orbán Viktor kedvenc hegedűsével, Mága Zoltánnal, aki szintén a tisztikereszt polgári tagozatát kapta, de a képviselőként a női egyenjogúság eszméjét látványosan megtaposó Varga Zoltán ügyvédnek is jutott Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozatából a mostani nemzeti ünnepen. Ha csak ezeket a figurákat vesszük, akkor azt üzeni a kormány, hogy gazsulálj nekem, hirdesd az illiberalizmus eszméit, segédkezz nekem abban, hogy trükközhessek a választásokon, és akkor magához ölel a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Fotó: hírhatár

Kaptak persze kitüntetéseket olyanok is, akik kevésbé látványosan dörgölőztek Orbán Viktor kormányához, vagy netán sikerült elkerülniük a párthovatartozás szerinti besorolást, így aztán kénytelen kelletlen a fent említettek névsorához csapták őket. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés ezekben az emberekben, hogy elfogadok-e egy kitüntetést egy olyan kormánytól, amely közpénzből finanszírozza gyűlöletkeltő, sőt sokszor rasszista kampányait, amely nyíltan szembefordul az európai értékekkel, szemérmetlenül tömi közpénzzel saját klientúráját, ráadásul olyan embereket tüntet ki, mint a szélsőséges nézeteiről ismert Bayer Zsolt, publicista. Épp az az Orbán-rendszer egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy számára nincs középút, úgyhogy, ha valaki húzza a száját, netán visszautasít egy ilyen elismerést, azonnal balosnak, liberálisnak, netán Soros-bérencnek titulálják. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A csatában mindegy, hogy egyetértesz-e a parancsnokod nézeteivel, vagy sem, téged is lepuffant az ellenség, ha nem vagy elég ügyes.”

Úgy tűnik, láthatatlan pórázon vezeti Orbán Viktor Lázár Jánost, ugyanis egy olyan kormányzati feladattal bízta meg, amely első ránézésre passzol a hódmezővásárhelyi parlamenti képviselő egyéniségéhez. A lényeg mégis az, hogy nemes gesztus helyett inkább csontot dobott a miniszterelnök annak a Lázárnak, akit néhány még nagy csinnadrattával „kért ki” az alföldi város lakosaitól. Tény, hogy Lázár korábban halmozta a funkciókat, most pedig keresgélte a helyét, ám azzal, hogy Orbán Viktor kinevezte dohányügyi miniszterelnöki biztossá, nem valószínű, hogy meg is találja azt a jelenlegi kormányzati struktúrában.

Fotó: index.hu

Igazi fideszes álszent indoklást találtak ki ahhoz, hogy egy új posztot kreáljanak Lázár Jánosnak. Azért kell ugyanis dohányügyi miniszterelnöki megbízottá kinevezni az egykori kancelláriaminisztert, hogy a nemdohányzók védelme érdekében eddig tett kormányzati intézkedések eredményeit megőrizzék, újabb intézkedéseket készítsenek elő, és összehangolják az ezzel kapcsolatos kormányzati feladatokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere elérte, hogy ma már szinte senki sem veszi komolyan az ilyen körmönfont magyarázatokat, ugyanakkor mindenki a mögöttes szándékot kezdi kutatni.

Lázár esetében van is mit keresgélni, hiszen az áprilisi parlamenti választás után olyan hirtelen szaladt ki a kormányzati talaj a vásárhelyi képviselő alól, hogy még most is az egyensúlyát keresgéli. Nyilvánvaló, hogy nem önszántából húzódott háttérbe, bár Orbán Viktor szándékát ismerve Lázár igyekezett úgy beállítani a háttérbe húzódását, mint a saját döntését. Egy olyan ambiciózus politikusról, mint Lázár, nagyon nehéz elképzelni, hogy saját szándékából otthagyná a kormányzati nyüzsgést, korábbi frakcióvezetőként pedig önként és dalolva beülne frakciója leghátsó székébe.

Elképzelhető, hogy megalázónak tartja a kinevezést (főleg azt, hogy fizetség nem jár érte), de nem engedheti meg magának, hogy visszautasítsa a pozíciót.

Jól hangzott ugyan az indoklás, hogy választókörzetével szeretne többet foglalkozni, ám köztudott, hogy a februári időközi hódmezővásárhelyi választásig lényegében ő irányította szülővárosát a kormánypárti polgármester és a fideszes többségű képviselő-testület közbeiktatásával. Sok újat nem fog megtanulni szűkebb pátriája másik nagyobb településéről, Makóról sem, ugyanis mióta hozzácsapták ezt a várost is a választókörzethez, Lázár befolyása igen erős lett itt is. Lázár háttérbehúzódásának hivatalos magyarázata tehát épp olyan képmutatásról árulkodik, mint dohányügyi miniszterelnöki megbízottá kinevezésének indoklása.

Mi lehet hát a valós indoka annak, hogy Orbán megkínálta most Lázárt egy olyan valós tartalom (és fizetés) nélküli pozícióval, aminek ellátása finoman szólva nem fogja felemészteni a hiperaktív Lázár idejét és energiáját? Egyrészt érezhette a kormányfő, hogy a kormány korábbi második emberének valami látszatfeladatot kell adnia, ami egyben némileg kielégíti Lázár hiúságát is. Akik közelről ismerik az egykori vásárhelyi polgármestert, tudják, hogy hatalmas munkabírású, ugyanakkor a kapcsolatépítés nagymestere, így amikor elvették tőle az összes kormányzati funkcióját, ezek az erősnek tűnő kötelékek kezdtek meglazulni. Ha nyíltan nem is mondták ki az emberek, mindenki tudta, Lázár már nemcsak, hogy nem tagja a kormánynak, de már erős embere a Fidesznek sem.

Fotó: 24.hu

Ezért tűnt úgy az utóbbi hónapokban, hogy az egykori kancelláriaminiszter új kapcsolatokat keres. Odáig ment, hogy gesztusokat tett az ősellenség Márki-Zay Péter felé, amit nyilván nem nézett jó szemmel Orbán Viktor és pártja. Nyilván nem akar Simicska Lajos sorsára jutni, ezért nagyon óvatos lépésekkel manőverez Lázár, és ezzel azt nyilván elérte, hogy a kormányfő belátta: valamit kell kezdenie egykori kedvencével, mert ha teljesen elmarja magától, akkor károkat okozhat neki a Fideszen belül és azon kívül is. Kérdés, hogy a mostani látszatfeladat és kirakatpozíció mennyire kielégítő Lázár számára. Elképzelhető, hogy megalázónak tartja a kinevezést (főleg azt, hogy fizetség nem jár érte), de nem engedheti meg magának, hogy visszautasítsa a pozíciót. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha cúgos mokaszint kínál valaki, ne utasítsd vissza, mert még mindig jobb azt hordani, mint mezítláb járni.”   

Úgy tűnik, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere erősebb, mint valaha. A Fidesz országlásának haszonélvezői szinte minden olyan területet az ellenőrzésük alá vontak, melyek pénzt fialnak, vagy erős befolyást biztosítsanak a jövőben. Az ellenzék pártjai vagy a sebeiket nyalogatják, vagy egymás ellehetetlenítésén fáradoznak, esetleg saját hitelességük visszaszerzésén munkálkodnak. A helyzet tehát rossz, de kérdés, hogy a változás reménye is végleg elúszott-e. Ha van valami biztató ebben a helyzetben, az az, hogy nem csak az ellenzéki érzelmű polgárok, de a kormánypártiak is belefásultak az utóbbi nyolc év folyamatos hadakozásába.

Fotó: határátkelő

A Fidesz számára az lenne a legideálisabb, ha az elkövetkezendő választásokon megszokásból szavaznának rájuk a magyar polgárok. Már nem kell ideológia, meggyőzés, pörgős kampány, az emberek (ha kis számban is) elbandukolnak a szavazófülkéig, és jobb híján behúzzák az X-et a kormánypártra. Az április 8-i választás ugyanis már felvillantotta annak a lehetőségét, hogy Magyarország eljuthat arra a pontra, amikor állampolgárai arra a pártra voksolnak, mely uralja az életüket, és ennek következményeként pontosan tudják, hogy mit várhatnak el ettől a politikai erőtől. És valljuk meg őszintén, ma nincs egyetlen párt sem hazánkban, melytől sokat várnának a választók.

Lassan egy évtizede próbálja ezt az állapotot konzerválni a magyar társadalomban a Fidesz. Folyamatosan harci lázban tartotta a táborát, fárasztotta, majd ledarálta a másik oldalt, aztán pedig igyekszik elvenni mindent a legyőzöttektől. A magyarok pedig azt látják, hogy a hangzatos ideológiák mögött kicsinyes gazdasági érdekek húzódnak meg, és olyan csoportok alakítják az életünket, melyek számra a kampányok csak politikai termékek, melyeket úgy kell eladni, mint bármelyik mosóport. A cél az, hogy a magyar választópolgár inkább védje magát valamitől, minthogy bármit is építeni tudjon. Tudatos destruktív szemléletével az Orbán-kormány elvette tőlünk azt az illúziót, hogy léteznek állandó értékek és hosszútávú célok a politikában.

Az egész kultúrharc igazából izzadságszagú pótcselekvés.

Megalázott sajtóval, kivéreztetett oktatással és egészségüggyel, propaganda célokra használt sporttal, az oligarchák csettintéseire működő gazdasággal vág neki a negyedik Orbán-kormány annak a parlamenti ciklusnak, melyben már biztosan nem érvényesülnek a klasszikus plurális demokráciákra jellemző szabályok. Az ellenzék annyira sem tudja majd fékezni a kormányzati akaratot, mint eddig, a bírók, az ügyészek, az alkotmánybírák már alig tudnak (vagy akarnak) fejtörést okozni a hatalom embereinek, a szakmai szervezetek pedig sokkal szervilisebbek lesznek, mint eddig. Van egyáltalán remény arra, hogy ne térdig meghajolva járuljanak a kormány elé azok a szakmai, intézményi vezetők, akik valaha a kormányzati ellensúly garanciái voltak?

Az egyetlen bizakodásra okot adó körülmény, hogy a kormányzati oldalon is kifújni látszik a lendület. Ha csak a Fidesz potentátjai által újraindított kultúrharc első csatáit vesszük szemügyre, érződik az egész mögött a visszafogott harci kedv. Néhány kormányzati megmondó ember igyekezett tűzbe hozni saját táborát, és első menetben azok ellen a mérsékelt pártkatonák ellen vezényelni nem túl népes seregüket, akik szerint a kultúra területén különösen ízléstelen lejárató, megbélyegző hadjáratokat folytatni. El lehet távolítani olyanokat a kulcspozícióikból, akik szerint egy mű nem elsősorban jobboldali vagy baloldali, hanem jó vagy értéktelen, ám ettől még nem fogják az emberek kidobálni a magyar kultúra hajójából azokat, akiket nem kedvelnek a kormány kultúrharcosai.

Az egész kultúrharc igazából izzadságszagú pótcselekvés. Annak a jele, hogy menekültek hiányában kifulladni látszik a migráció témája, és egyébként is, kétségbeesetten próbálnak új ellenségeket felhajtani a kormány propagandistái, mert a régieket vagy legyőzték, vagy már nem érdemes küzdeni ellenük. A negyedik Orbán-kormány nagy dilemmája kezd kirajzolódni előttünk: Már mindenkinek nekimentek, akit nem szeretnek, és döntő többségüket el is távolították az útból, ám most valami olyasmivel kéne előállni, ami közös értékként él bennünk, és érdemes is felépíteni azt. Eddig azon kívül, hogy látványosan a múltba réved a kormány, semmi érdemlegeset nem sikerült felmutatniuk.

Fotó: alfahir.hu

Nyíltan nekimentek például Soros Györgynek, de csak szőr mentén merték dicsérni Putyint vagy Erdogant. Elutasítják a liberalizmust, ám a mai napig nem tudtuk meg, hogy mi is az illiberalizmus lényege. Folyamatosan ostorozza Orbán Viktor az Európai Uniót, ám egy morzsányit nem tudtunk meg arról, hogy milyen szövetségi rendszert képzel el helyette. Könnyebb állami kampányokkal menekültek ellen hangolni a magyarokat, mint a migrációs problémát a lényegénél megragadni, és valódi megoldásokat kidolgozni. Ha egy kormány csakis destrukciós eszközökkel operál, előbb-utóbb hiteltelenné válik, mert ha valaki csak rombol, arról egy idő után nem hiszik el, hogy építeni is tud. Ahogy egy bölcs dakota mondás tartja: "A sápadtarcúak szeretik a biztonságos kőházaikat, de amikor jön az ellenség, nem tudják azokat magukkal vinni, mint ahogy mi a sátrainkat.”  

Harmadvonalbeli kádereivel igyekszik feltölteni az oktatási intézmények vezetését a Fidesz. Szinte naponta érkeznek ugyanis olyan hírek, melyek szerint szakmai körökben elismert intézményvezetőket állítanak fel az igazgatói székekből azért, hogy harmatgyenge, sokszor a pedagógus szakmával csak érintőleges kapcsolatban lévő pártkatonáknak csináljanak helyet. A NER most úgy érzi, hogy mindenre van már jogosítványa, ugyanakkor azok a csinovnyikok, akiket most pozícióba juttatnak, a szakmaiság helyett inkább a lojalitást fogják megkövetelni a tantestületekben.  

Fotó: zoom.hu

Pásztó, Debrecen, Vác. Három olyan település, ahol a Nemzeti Együttműködés Rendszere a régi pártállami időket idézve saját kádereit emelte pajzsra. Pedig ők csak kishalak, mégis a kedvükért kinyírták azokat a vezetőket, akik mögött ott álltak a közvetlen kollégáik, mellettük szólt a szakmai múlt, a tapasztalat, saját közösségük elismerése. Vácin például Madách Imre Gimnázium igazgatója is egy helyi fideszes képviselő lesz, éppen úgy, mint ahogyan az Debrecenben is megtörtént az Ady Endre Gimnázium esetében.  

Ezzel egy szintet ugrott a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hiszen visszakézből vágta az arcunkba azt, amit eddig is tudtunk: A KLIK nevű műintézményt csak azért kellett létrehozni, hogy a közvetlen állami felügyelet alá vont intézmények élére politikai alapon lehessen kinevezni a vezetőket. Korábban ugyanis az önkormányzatok felügyelete alá tartoztak ezek az oktatási intézmények, így előfordulhatott például az a csúfság is, hogy egy megbecsült vezető annak ellenére maradt a helyén, hogy nem volt feltétlen híve a jelenlegi kormánynak.

A kinevezések már nem is a minisztériumokban, hanem a pártirodákban dőlnek el.

Igazi rákosista szemlélet hatja át a mostani kinevezési gyakorlatot, hiszen a politikai meggyőződés (jelentsen ez bármit is) már egyértelműen felülírja a szakmai szempontokat. És ez már szinte minden területen érvényes elv a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. Ugyanilyen önös érdekből államosították a kórházakat, de az egyetemekre, főiskolákra is azért küldtek központilag kinevezett kancellárokat, hogy személyükön keresztül képviseljék a kormányzat érdekeit. Másként fogalmazva: nincs olyan terület már Magyarországon, ahol a szakmaiságot a pártérdekek fölé lehetne emelni. Ez a legegyszerűbb út az intézmények belső autonómiájának felszámolásához.

Mindez azt is jelenti, hogy a helyi önkormányzat állásfoglalása, illetve az érintett intézmények dolgozóinak véleménye teljesen érdektelen a döntéshozó állami KLIK számára. A kinevezések már nem is a minisztériumokban, hanem a pártirodákban dőlnek el. Aki élt és dolgozott a 70-es, 80-as évek kádári Magyarországán, az most görcsöt érezhet a gyomrában, és természetesen mérhetetlen dühöt az elméjében. Ezért volt rendszerváltás? Ezért igyekeztünk lerázni az állampárt zsarnokságát? Ezért örültünk annyira, hogy kivonultak a szovjet csapatok? Hiszen mindaz, amit gyűlöltünk a Kádár-korszakban, visszatért. A központban kinevezik X elvtársat, mert hű katonája a szocialista hazának, nem számít, hogy ért-e ahhoz a területhez, melyet rábíznak.

Fotó: index.hu

Igaza van Vona Gábornak abban, hogy Orbán Viktor mixeli a Horthy-rendszert és a Kádár-kort. Egyfelől visszasírja a 30-as évek revizionista, soviniszta ideológiáját, másrészt úgy telepszik rá az életünk minden négyzetcentiméterére, mint a történelmi materializmus kora. Orbán Viktor meggyőződése, hogy a magyarok csak az ilyen önkényuralmi rendszerekben képesek élni és alkotni, ezért növeszti e két ideológia peremvidékén az arrogancia és illiberalizmus vadhajtásait. Nem érdekli, hogy az ország többsége nem ért egyet azzal, hogy ezeket a hagyományokat kellene követnünk, Orbán Viktor szerint ugyanis a magyarok olyanok, amilyennek ő elképzeli őket. Mert, ahogy egy bölcs dakota mondta egykor: „Azzal, hogy ha meghallgatod mások véleményét, csak a saját gondolataidat zavarod össze. Úgyhogy mielőtt megszólalna valaki, inkább nyilazd le, minthogy mondjon valami furcsaságot.”

Már több mint egy hete megkezdte meg négy héten át tartó maratoni szabadságát Orbán Viktor, mégis olybá tűnik, mintha itt maradt volna velünk, hiszen mintha továbbra is mindenbe belekotyogna, osztaná az észt és mozgatja a politika alig látható szálait. Az tény, hogy utolsó nyilvános fellépésén Tusványoson olyannyira „odatette magát”, hogy még hetekkel később is igen erős belpolitikai és külpolitikai hullámokat keltett a mondandója. Az azonban, hogy Orbán ott motoszkál az agyunkban akkor is, amikor nyugodtan el is felejthetnénk, annak a jele, hogy sikeresen gyarmatosította a magyarok gondolkodását.

Fotó: ellenszel.hu

Nem véletlen, hogy a kormány szócsöveinek számító televíziók és rádiók többször szajkózzák, ha a világpolitika valamelyik meghatározó szereplője Orbán Viktort méltatja vagy hivatkozik rá, mint a vélt vagy valós gazdasági eredményeket. A kormányfő ugyanis nagyon szereti, ha személye és gondolatai ott rezonálnak a világpolitika falai között, és az ellenségektől a semlegeseken át a barátokig többször megismétlik az illiberalizmus általa megálmodott tételeit. Az Orbán megkerülhetetlenségét taglaló tudósítások, cikkek gondoskodnak arról, hogy egyetlen percre se gondoljuk azt, számunkra teljesen mindegy, mit tesz vagy mond az ország politikai vezetője.

Pedig titkon sokan arra készültek amikor értesültek a kormányfő hosszú szabadságáról, hogy most egy kicsit „orbátlanítja” a hétköznapjait, vagyis, igyekszik olyan dolgokkal foglalkozni, melyeknek véletlenül sincs közük sem a kormánypárthoz, sem a kormányfőhöz. Most azonban azt kell látnunk, hogy az Orbán-rendszer már maga Orbán Viktor nélkül is tökéletesen működik, vagyis uralja a hétköznapjainkat. Nincs például kétségünk, hogy szabadságra vonulása előtt kiadta az ukázt a Hír TV visszafoglalására, és a kormányfő utasításba adta a hatalomátvétel minden részletét. Valószínűleg arról is döntött a vakáció megkezdése előtt, hogy a szintén visszahódított Magyar Nemzet megint ragyogjon régi (értsd: kormánypárti) fényében, vagyis induljon újra még azon az áron is, hogy közben küldjék a süllyesztőbe a helyette ideiglenesen kormánylapként funkcionáló Magyar Időket.

A kormányfő nem győzi hangsúlyozni ugyanakkor, hogy 2030-ig tervez, vagyis ne is álmodjon arról a szerencsétlen ellenzéki szavazó, hogy a közeljövőben megúszhat akár egyetlen napot is anélkül, hogy Orbán Viktor ne rondítson bele az életébe.

Orbán tehát sínre tette a dolgokat, mielőtt lement a térképről, vagyis semmit sem bízott a helyetteseire, annál is inkább, mert csak papíron vannak helyettesei. Bárhol piheni ki a fáradalmait a kormányfő, biztos lehet abban, hogy nélküle még piti ügyekben sem mer döntést hozni Semjén Zsolt vagy Pintér Sándor. Igazából nincs is min aggódnia, az ellenzék szétforgácsolódott, Simicskát térdre kényszerítette, Lázár Jánost semlegesítette, és amúgy is olyan irdatlan meleg van most egész Európában, hogy nincs az a bátor és kitartó Toldi Miklós, aki ebben a tikkasztó időben malomkövet próbálna felé hajítani. A legmegnyugtatóbb érzés azonban az lehet Orbán számára, hogy a Hír TV visszafideszesítésével otthagyta keze nyomát az egyre gyalázatosabb állapotba jutó magyar médián is, így bosszantva a kis békességre vágyó magyar polgárokat.

             Fotó: mandiner.hu

A kormányfő nem győzi hangsúlyozni ugyanakkor, hogy 2030-ig tervez, vagyis ne is álmodjon arról a szerencsétlen ellenzéki szavazó, hogy a közeljövőben megúszhat akár egyetlen napot is anélkül, hogy Orbán Viktor ne rondítson bele az életébe. A magyar miniszterelnök imádja, ha róla szól minden, még akkor is, ha ellenséges hangvételű cikkek és tudósítások készülnek róla. Egója talán csak ahhoz a Donald Trumpéhoz hasonlítható, aki szintén nehezen viseli, ha egyetlen napra kimarad a hírfolyamokból. Ezek a nárcisztikus személyiséggel rendelkező politikusok igyekeznek olyan nagyokat mondani, hogy azokat még sokáig idézzék mások. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy valami nagy bölcsességről vagy egetverő butaságról van szó, lényeg, hogy előre biztosítsák maguk számára, hogy a hírek még sokáig visszhangozzák gondolataikat. Érdemes lenne tehát meggondolniuk a hírszerkesztőségek munkatársainak, hogy kielégítik-e a jövőben is önimádó politikusok óhajait, vagyis foglalkoznak-e velük akkor is, amikor éppen több hetes szabadságukat töltik. Mert, ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha valakihez nem szólunk a törzsi gyűlésen, az olyan, mintha nem is létezne, hiába mondja folyamatosan a magáét.”