Nem Orbán Viktor az első politikus, akinek küldetéstudta van, és várhatóan nem is az utolsó. Ő azonban annyiban különbözik elődeitől és vélhető utódaitól, hogy egy kifejezetten világi, sőt liberális párt élőről érkezett, de valamivel több mint 30 év után már arról prédikál, hogy maga a Jóisten jelölte ki népe vezetésére. Azok, akik régről ismerik, nem tűnnek meglepettnek, hiszen testközelből látták a folyamatot, ahogy Orbán tudatában megszületik egy olyan váteszi küldetéssel felruházott vezető képe, aki immár spirituális hatalommal is rendelkezik a már meglévő teljes politikai kontroll mellett. Most úgy tűnik, Orbán e kettősségben látja az örökkévalóság kulcsát, így nyíltan hirdeti, hogy elindult a halhatatlanság felé vezető úton.

Fotó:24.hu

Orbán Viktor számára mindig fontos volt, hogy hívei mindig az ő szemüvegén keresztül lássák a világot, így időről időre kijelöli az ideológiai irányvonalat az őt támogató milliók számára. Tusnádfürdő igazán ideális helyszín erre, hiszen itt egyszerre szólhat a hazai közönségéhez, ugyanakkor testközelből nyújthat szellemi és lelki támaszt a külhoni magyarságnak. Alaposan ki is használja ezt a lehetőséget, hiszen az erdélyi kisvárosban tartott eligazításain mindig tartogat meglepetéseket a hívei és az ellenségei számára is.

A miniszterelnök ezúttal sem fogta vissza magát, hiszen beszédét követően magára haragította a fogadó ország Románia, valamint a nem olyan rég még szoros V4-es szövetségesként számon tartott Szlovákia és Csehország politikai vezetését is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a lengyelekkel finoman szólva sem követünk hasonló irányvonalat az utóbbi években, akkor megállapíthatjuk, hogy a számunkra legfontosabb közép-európai régióban már csak Szerbiával ápolunk baráti kapcsolatokat.

Mindez elsősorban az orosz-ukrán háború kirobbanásának, és a szemben álló felekhez való sajátos viszonyulásának a következménye. Ebben a kérdésben egyre inkább úgy tűnik, hogy a kormányfő saját rögeszméinek rabjává vált, ami a magyar diplomácia folyamatosan erősödő elszigetelődéséhez vezetett. A Vlagyimir Putyinnal való korábbi szívélyes kapcsolata nemcsak megmaradt, de lehetőségeihez képest gátolja is, hogy az Európai Unió megbüntesse az agresszort, illetve támogassa Ukrajnát. Mivel azonban ezzel a gesztussal csak azt értük el, hogy az uniós országok többsége Orbánt Putyin „hasznos idiótájának” tartja, semmiféle gyakorlati előnyt nem tud felmutatni a különutas politika eredményeként.

Mivel szinte prófétai jövendölései továbbra is nagy népszerűségnek örvendenek a sajátjai körében, jó eséllyel ezúttal is hihető magyarázatot adott arra, miért kell felvállalnia a rosszcsont kölyök szerepét az EU-ban és a NATO-ban, és miért okoz örömmel vegyített kielégülést számára, ha bevághatja a seprűnyelet a küllők közé.

Nem csoda hát, ha Orbán egyre inkább szükségét érzi annak, hogy megmagyarázza híveinek a kitartását Oroszország érdekei mellett. Már régóta szajkózza azt a véleményét, mely szerint Kína felemelkedésével megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok, és fontos, hogy időben reagáljunk ezekre a folyamatokra. Ezt a mantráját megismételte Tusnádfürdőn is, és a háború kimenetelét nagyban ennek az elmozdulásnak a függvényévé tette. A magyar kormányfő szerint ugyanis Kína lehet a mérleg nyelve, így lényegében az amerikaiaknak azért kell kiegyezniük az oroszokkal, hogy megtarthassák jelenlegi pozícióikat a kínaiakkal szemben.

Bár ebben a fejtegetésben finoman elrejtve az is benne van, hogy Oroszország kiszolgáltatott helyzetbe hozta magát elsősorban Kínával szemben, Orbán mégis folyamatosan arra utalgat, hogy Vlagyimir Putyinnak legalább részben meg kell adni azt, amit akar, és akkor eljön a várva várt béke időszaka. Ez egyrészt igazolná a kitartását Oroszország mellett, másrészt gyengítené az Egyesült Államokat és az Európai Uniót, Ukrajna pedig továbbra is instabil állam maradna, ami számára fontos annak érdekében, hogy növelje az ázsióját a nemzetközi színtéren.

Ezzel a logikával viszont az a baj, hogy egyelőre kevés a realitása. Abban bízik, hogy elapad az USA és az EU elszántsága Ukrajna támogatására, amikor látják a hatalmas kiadásokat, ugyanakkor az oroszok sikeresen megtartanak korábban elfoglalt területeket. Legutóbbi rádiós monológjában azt fejtegette, hogy a modern háborúk rendkívül költségesek, ezért minél előbb véget kell vetni a konfliktusnak, mert különben belerokkan az EU Ukrajna pénzelésébe. Csak azt felejtette el kifejteni, hogy Oroszország teherbíró képessége is a végét járja, ráadásul a fronton jelenleg védekezik, ami rontja az alkupozícióit.

Orbán nagy mestere annak, hogy a nem túl következetes magatartást is előremutatónak, sőt logikusnak állítsa be. Mivel szinte prófétai jövendölései továbbra is nagy népszerűségnek örvendenek a sajátjai körében, jó eséllyel ezúttal is hihető magyarázatot adott arra, miért kell felvállalnia a rosszcsont kölyök szerepét az EU-ban és a NATO-ban, és miért okoz örömmel vegyített kielégülést számára, ha bevághatja a seprűnyelet a küllők közé.

Fotó: index.hu

Olyan játékosként pakolgatja a bábokat a sakktáblán, aki nem 2-3 lépéssel gondol előre, hanem legalább 6-7-el. Ez a tudat megnyugtatja a sajátjait, ő pedig továbbra is uralhatja több millió ember gondolkodását. Olybá tűnik, hogy Orbán a fikciót épp úgy uralni tudja, mint a valóságot. De mi van akkor, ha kiderül, hogy ő nem próféta, hanem csak egy szerencsejátékos, aki mindenét feltette a feketére? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem azért kapták az indiánok a kaszinókat, hogy a saját pénzüket verjék el ott.”

Még legalább egy évet kell kihúznia az Orbán-kormánynak nemzetközi elszigeteltségben és pénzszűkében ahhoz, hogy bármi esélye legyen a túlélésre. A miniszterelnök ugyanis arra bazíroz, hogy a jövő tavaszi uniós parlamenti és hazai önkormányzati választósokon átütő sikereket ér el a Fidesz, és nemzetközi szövetségesei is megerősödve kerülnek ki az EU-s voksolásból. Ezzel újra lehetne osztani az uniós pozíciókat, itthon pedig végleg marginális szerepbe tudná kényszeríteni az ellenzéket. A terv merész, hiszen a csillagok jelenlegi állása szerint főleg a gazdasági problémákat nehéz lesz áthidalni, de azért nem teljesen reménytelen. A legmeghatározóbb tényező most az, mikor ér véget az orosz-ukrán háború, és ki nyeri azt?

Fotó: Amirekai Népszava

Orbán Viktor a pókerjátékos merészségével veti bele magát abba a játszmába, amelyet egyszerűen nem veszíthet el, hiszen arra rámehet a hatalma is. Olyan magabiztos, mintha nyerő lapokat szorongatna az ujjai között, ám egyelőre nem világos, hogy tényleg így van-e, vagy egyszerűen blöfföl. Egyrészt jottányit sem enged az EU-nak abban az ügyben, hogy az uniós támogatások megnyitásáért cserébe megkezdje illiberális rendszerének lebontását, másrészt továbbra is Oroszország részleges vagy totális győzelmében hisz, így inkább vállalja a konfliktust a NATO-val, az EU-val és Ukrajnával, minthogy elengedje Vlagyimir Putyin kezét.

A dolgok jelenlegi állása szerint ez öngyilkos politikának tűnik, hiszen Magyarországnak komoly gazdasági és pénzügyi nehézségei vannak, ugyanakkor a szomszédunkban dúló konfliktust valószínűleg nem orosz győzelemmel zárják le a felek. Orbán politikájának fundamentumai kerültek veszélybe, hiszen az utóbbi 10 évben bőven álltak rendelkezésére források ahhoz, hogy populista politikáját működtesse, ugyanakkor a két erős nemzetközi szövetségi rendszerben fajsúlyos szereplőnek számított akkor is, amikor folyamatosan megakasztotta azok döntéshozó mechanizmusait.

Orbán pávatáncának talán leglényegesebb eleme ugyanakkor az, hogy amíg maximálisan kihasználja az EU-s és NATO tagságból adódó előnyöket, addig erős barátokat szerez a másik oldalon is, így a Kínával és Oroszországgal való flörtölésnek is kézzel fogható haszna volt számára. A helyzet azonban radikálisan átalakult azóta, hogy az oroszok tavaly februárban megindították offenzívájukat Ukrajnával szemben, ugyanis Vlagyimir Putyin olyannyira elvesztette befolyását a nemzetközi politikában, hogy ma már a Kremlt is alig hagyja el, Kína pedig sajátos semlegességi politikát folytatva a háborút kihasználva a korábbi orosz befolyási övezeteket próbálja megszerezni.

Közben persze fű alatt megszorító intézkedéseket is életbe léptet a kormány, ám ezeket sem lehet sokáig takargatni a nép előtt.

A magyar kormányfőnek bőven volnának eszközei ahhoz, hogy ezeket a fontos tényezőket figyelembe véve fokozatosan átalakítsa politikáját, vagyis kevésbé látványosan segítse Vlagyimir Putyin törekvéseit, illetve legalább némi kompromisszumkészséget mutasson az uniós intézmények irányában, annak érdekében, hogy megnyíljanak a brüsszeli pénzcsapok. Ehelyett fokozódik a kormánypárti médiában az a kommunikáció, amely minden rosszért Az EU-t, az Egyesült Államokat, valamint Ukrajnát teszik felelőssé. Putyin rezsimjének megítélése azonban még a meglehetősen erős jelzést küldő Wagner-lázadás után sem változott a kormány üzeneteiben.

Nyilván sok kormánypárti szavazó és politikus is szeretne belelátni Orbán Viktor fejébe, hiszen az egyszerű halandók számára nem túl logikus Belarusz szerepében tetszelegni akkor, amikor Orbán Viktornak sokkal nagyobb a mozgástere, mint Lukasenkának. Még most is lenne lehetőség arra, hogy gesztusokat tegyünk Ukrajna irányában, főként azért, mert a kárpátaljai magyarságnak is ez lenne az érdeke. Emellett persze jóval engedékenyebbek lennének a brüsszeli bürokraták is akkor, ha Orbán Viktor és Szijjártó Péter nem hencegnének naponta azzal, milyen jó a viszonyuk a moszkvai felső vezetéssel.

Ennek a politikának tényleg semmi értelme nincs akkor, amikor lényegében üres az államkassza, a lakosságot hónapok óta sújtja a magas infláció, a NER oligarchái pedig azon aggódnak, hogy a válság előbb-utóbb eléri őket is. Orbán viszont inkább olyan átmeneti megoldásokra adja az áldását, mint például a magas hozamú államkötvények kibocsátás, illetve a rekordszinten tartott jegybanki alapkamat. Ezek a megoldások ugyan elodázzák a teljes összeomlást, ám, olyan terhet raknak a költségvetésre, amit egyetlen jövőbeli kormány sem tud majd érdemben kezelni. Közben persze fű alatt megszorító intézkedéseket is életbe léptet a kormány, ám ezeket sem lehet sokáig takargatni a nép előtt.

Fotó:MTI

Már több mint egy éve különböző őrült, vagy logikusnak tűnő elméletek terjednek politikai és civil körökben arról, vajon Orbán miért kormányozta Magyarországot ilyen sekély vizekre? Itt ugyanis bármikor zátonyra futhat a hajónk, és még segítséget sem igazán tudunk majd kérni senkitől. Egyelőre az tűnik a legracionálisabb magyarázatnak, hogy a kormányfő szerint elérhető távolságba került egy világméretű szélsőjobboldali politikai fordulat, amely megfordítja majd a széljárást, és akkor ő is mélyebb vizekre kormányozhatja majd az ország hajóját. De mi van akkor, ha ez csak vágyálom, amiben Orbán akkor is hinni akar, ha a tények az ellenkező irányba mutatnak? Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Csak a törzs varázslója engedheti meg magának azt, hogy higgyen az álmainak.”

Minél inkább elhúzódik az orosz-ukrán háború, annál egyértelműbb, melyik fél oldalán áll Orbán Viktor. A pragmatizmusáról elhíresült magyar miniszterelnök álláspontját azonban ezúttal inkább az ideológiai rokonság, mintsem a józan megfontolás formálta, ugyanis az elhúzódó konfliktusban most az ukránok a kezdeményezők. Ráadásul Putyin hatalmát megrendítette az egy héttel ezelőtt lezajlott katonai zendülés, amely ugyan nem söpörte el az elnököt, de rávilágított a tényre, hogy Oroszországban már semmi sem az, aminek látszik.

Fotó: blikk.hu

Megszokhattuk már Orbán Viktortól, hogy külföldi látogatásain is inkább a hazai publikumhoz szól, mint a nemzetközi politika szereplőihez. Az európai állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács legutóbbi ülésén például egyértelmű célzást tett arra, hogy azért tartják vissza a Magyarországnak járó uniós forrásokat, mert az európai közösség Ukrajnát pénzeli, és így bizonyos területekről el kell vonni jelentős összegeket. Ez persze erős csúsztatás, hiszen az EU költségvetésében továbbra is ott van a magyaroknak szánt pénz, ám a jogállami feltételek megteremtésében nem igazán jeleskedik a kormány.

A hazai közvélemény számára azonban igen jól cseng az a gyanúsítgatás, amit korábbi kijelentéseivel már alaposan előkészített a kormányfő. Az utóbbi hetekben olyan éles vita alakult ki Ukrajna és Magyarország között, mintha hadban álló felekről volna szó. Ezzel szemben a Magyarországot a tagjai között tudó NATO és EU Ukrajna szövetségesei, Oroszország pedig jelenleg komoly biztonsági kockázatot jelent e szövetségek számára. Az ellentmondás feloldása nem egyszerű, de Orbán kommunikációs gépezete gyorsan rálelt a megoldásra.

A képlet egyszerű: a kormány hiába ügyködik jobbá tenni a magyar emberek életét, a makacs ukránok és európai szövetségeseik, valamint az Egyesült Államok miatt ezek a törekvések nem érik el a céljukat.

A magyar kormány ugyanis legnagyobb probléma most az, hogy nehézségekkel küzd a gazdaság, így égető szüksége lenne azokra az uniós forrásokra, melyeket a jogállami kritériumok be nem tartása miatt zárolt az EU. Orbán most lényegében azt állítja, hogy az uniós bürokraták az ukránoknak adják azt a pénzt, ami Magyarországnak járna. A kormánypárti szavazók számára így ideális bűnbakot talált az oroszok által részben megszállt ország képében. Ráadásul értelmet nyer a másik Orbán által hangoztatott kommunikációs panel is, mely szerint azért kell azonnal békét kötni az oroszokkal, mert az uniós polgárokkal fizettetik meg a háború árát.

Vajon mit mondana Orbán akkor, ha egy ilyen agresszió áldozata Magyarország lenne, és egy szomszédos ország a saját jólétét fontosabbnak tartaná, mint az áldozat megsegítését? De ne is tegyünk fel olyan kérdéseket, melyekre soha nem szeretnénk választ kapni! Azt a hazugságot azonban cáfolni kell, hogy a magyar háztartások sújtó inflációért és gazdasági visszaesésért az ukránok lennének a felelelősök. A bajok gyökere ugyanis nem az elsősorban, hogy a szomszédunkban háború dúl, hanem, hogy az Orbán-kormány a gazdasági fellendülés éveiben úgy tett, mintha örökké tartana a pénzbőség, és nem invesztált fenntartható beruházásokba, illetve következetesen kiosztotta a hozzá hű intézmények között minden év végén azokat a milliárdokat, melyeket eltehetett volna a nehezebb időkre.

Ezekről a hibákról most nem beszélnek a kormány illetékesei, meg persze arról sem, hogy Orbán szinte semmit sem enged az évek alatt felépített illiberális állam céljaiból, ezért szinte semmi esély arra, hogy az uniós pénzcsapok végre megnyíljanak. Ellenben szerintük az ukránok csak követelőznek, ráadásul elnyomják a kisebbségeiket, az oroszoknak pedig nem hajlandók engedményeket tenni. A képlet egyszerű: a kormány hiába ügyködik jobbá tenni a magyar emberek életét, a makacs ukránok és európai szövetségeseik, valamint az Egyesült Államok miatt ezek a törekvések nem érik el a céljukat.

Fotó: ujszo.com

Mivel a magyar kormány szisztematikusan építette fel az ukránellenes kommunikációját, a most hangoztatott vádat valószínűleg megalapozottnak fogják tartani a Fidesz támogatói, de talán még sokan azok közül is, akik nem szimpatizálnak Orbán Viktor politikájával. Egy újabb hazugság, amely termékeny talajra hullik, mert olyan leegyszerűsítő logikára épül, melyet az összeesküvés-elméletekhez szokott magyar polgárok már régen ízlelgetnek. Egyetlen dolog hiányzik ezekből az orbáni tirádákból: az az igazság, amely talán összetettebb, de hihetőbb magyarázatokkal szolgálna a magyar választók számára, mint a kormány kommunikációs sémái. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A kígyó hiába veszi fel egy kötélcsomó alakját, attól az még csak egy hosszú, egyenes vonal.”

Június 24-e után egyértelművé vált, hogy Vlagyimir Putyin immár a Kremlben sincs biztonságban, így fizikai értelemben is teljesen beszűkült a mozgástere. A világ legnagyobb alapterületű országának vezetője nem utazhat külföldre, ha nem akarja megkockáztatni a letartóztatását, ugyanakkor hatalma megőrzése érdekében kénytelen volt egyezkedni egy olyan hadúrral, aki nyíltan szembefordult vele. Egy nap alatt világossá vált, hogy a Kreml ura már nem irányítja a saját országát, a háború pedig, amit másfél éve indított, kezd öngyilkos küldetéssé válni. Mindeközben a magyar kormány mélyen hallgat.

Fotó: direct36

Első látásra döntetlenben egyeztek ki a felek, de tulajdonképpen mind a ketten vesztesnek érezhetik magukat. Jevgenyij Prigozsin nemzeti hősből áruló lett, és bár zsarolással elérte, hogy ejtsék ellene a vádakat, mostantól bármelyik percben utolérheti Putyin bosszúja. Az orosz elnök viszont talán még nála is többet veszített a hétvégi villámpuccsal. Ahogy Rácz András Oroszország-szakértő írja elemzésében: „Az orosz állam és annak irányítása ugyanis tegnap tragikusan leszerepelt. Olyan a második világháború óta nem történt, hogy egy nem állami fegyveres erő több mint nyolcszáz kilométert masírozzon Oroszországban anélkül, hogy érdemi ellenállásba ütközött volna.”

A történtek ugyanakkor rávilágítottak arra is, miért olyan nyögvenyelős Oroszország ukrajnai inváziója. Nincs egységes katonai irányítás, a különböző fegyveres csoportok egymással is rivalizálnak, sőt kemény kritikát fogalmaznak meg mások tevékenységével kapcsolatban. A Wágner-csoport mellett ugyanis ott vannak a csecsenek, luhanszki és donyecki területekről érkező szakadárok, a reguláris haderő különböző potenciállal rendelkező egységei, nem beszélve a frissen besorozott újoncokról. Nehéz ezeket a harci alakulatokat központilag irányítani, főleg, ha a legfőbb tisztek Moszkvában vannak.

Ehhez hozzájön az a megtévesztő propaganda, amit az orosz média ont magából a háború első napjától fogva, és melynek farvizén a magyar kormánypárti sajtó is napról napra hamis képet nyújt a háború eseményeiről. Erre hívta fel többször is a figyelmet a lázadó Wágner-vezér, de az orosz polgárok többsége többre tartotta saját lelki békéjét, ezért inkább hitt Putyin kézi irányítású médiumainak, mint a dühöngő zsoldosvezérnek. Ne feledjük, hogy az Európai Unió tagországai közül egyedül Magyarországon másolják szolgai módon a központi orosz narratívát, ezért is lephetett meg sok kormánypárti szavazót az, ami szombaton történt.

Az orosz polgárokat meglegyintette a háború szele, így már nem tehetnek úgy, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami Ukrajnában történik.

Ha ugyanis tudták volna, hogy rendkívül megosztott az orosz katonai vezetés, hogy szerény számítások szerint is legalább 170-180 ezer katonát vesztettek Ukrajnában, és hogy Putyin egyre kevésbé tud úrrá lenni azon a káoszon, amit többek között az országa ellen hozott gazdasági szankciók idéztek elő, akkor nem csodálkoztak volna rá a Moszkva felé masírozó katonai konvojra. A szombati történések egyik legfőbb tanulsága az, hogy ha a hatalom elhallgatja a tényeket a saját polgárai elől, akkor olyan váratlan összeomlásokkal kell számolniuk az embereknek, mint amilyen egy nap alatt lezajlott Oroszországban.

A háborúkat a hátországban lehet megnyerni, de ott is lehet elveszíteni. Ennek volt ékes példája az Egyesült Államok vietnami kudarca, de a szovjetek afganisztáni veresége is. Az ukrán vezetők már többször utaltak arra, hogy az oroszországi politikai viszonyok átrendeződése hozhatja meg a békét, hiszen Putyinnal nem lehet egyezséget kötni. Az elnök most megúszta ugyan, de gyengesége, sőt kiszolgáltatottsága egyértelművé vált. Az orosz polgárokat meglegyintette a háború szele, így már nem tehetnek úgy, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami Ukrajnában történik.

Fotó: magyarhang.hu

Mindeközben a magyar kormány egy semmitmondó közleményen kívül semmit sem reagált az eseményekre, a kormánypárti sajtó pedig finoman szólva is mérsékelten foglalkozott a belső lázadással. Érzékelhető a tanácstalanság, hiszen egy meggyengült Putyin mellett állni egészen más, mint egy magabiztos orosz elnökkel smúzolni. Ha új vezető kerül Oroszország élére, mindent újra kell tervezni az Orbán-kormány külpolitikájában, ami nem lesz egyszerű. Ráadásul a gazdasági kapcsolatokra is erősen hathat egy ilyen fordulat, és természetesen új kommunikációs stratégiát is ki kell találnia Rogán Antalnak és csapatának. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Semmi sem örök, csak a vadászmező, ahová mindenki belovagol egyszer az életében.”

Nagy a titkolózás a Magyarországra szállított ukrajnai magyar nemzetiségű hadifoglyok ügyében, amin nem lehet csodálkozni. Valószínűleg most próbálja hatástalanítani azt a politikai pokolgépet a magyar kormány, amit saját széke alá rejtett. Ha igazak a hírek, akkor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes magánakciójáról van szó, ami meglehetősen balul sült el. Bárhogy is fog végződni az ügy, az eset rávilágít arra, hogyan keveredik egyes kormánytisztviselők személyében a hozzá nem értés és az önzés.

Fotó: ezalenyeg.hu

Egy olyan brutális konfliktus esetében, mint az orosz-ukrán háború üde színfolt lehet az, amikor az egyik fél önzetlenségről tesz tanúbizonyságot. Akár így is értékelhetnénk, amikor állítólag az orosz ortodox egyház közvetítésével magyar nemzetiségű ukrán hadifoglyokat adtak át a magyar államnak az agresszor képviselői. A dolog szépséghibája az, hogy önzetlenségről szó sincs, ugyanis az eddigi ismereteink szerint mind az ortodox egyház, mind az orosz vezetés, mind a magyar kormány tőkét szeretne kovácsolni az ügyletből.

Egyedül a szabadon bocsátott katonák és hazájuk, Ukrajna nem járt jól a Semjén Zsoltnak tulajdonított akcióval. Előbbiekről a mai napig nem tudjuk, hol vannak pontosan, illetve milyen feltételeket szabtak számukra ahhoz, hogy végre valóban szabadok legyenek, utóbbit pedig nemhogy nem értesítették a szabadító akcióról, de a magyar hatóságok az ügylet nyilvánosságra kerülése után sem közöltek semmilyen információt az ukrán féllel.

Egyelőre tehát több a kérdőjel, mint a tény ebben a történetben, ennek ellenére is elég világosan kirajzolódik a magyar fél szándéka. Ha igazak az ukrán hírszerzés információi, miszerint propagandacélokra akarták felhasználni a 11 katonát, akkor sem lepődünk meg, hiszen az Orbán-kormány eddigi kommunikációja ebbe az irányba mutatott eddig is. Célja, hogy Ukrajnát minél rosszabb színben tüntesse fel, javítsa az agresszor Oroszországról kialakult képet, ugyanakkor egy humanitárius akció némileg rehabilitálná a háborús uszítóként ismertté vált ortodox egyházat.

Ha tényleg Semjén Zsolt magánakciója volt a foglyok Magyarországra szállítása, akkor komolyan büntetni kéne őt azért, hogy ilyen balul sült el a dolog.

Volna a hazai közönség számára is pozitív üzenete annak, ha Magyarország sajátos orosz kapcsolatainak köszönhetően meg tudna menteni 11 katonát a fogságtól. Az Orbán-kormány ugyanis ezzel azt demonstrálhatná, hogy nem csak papol a magyar kisebbség védelméről, de tesz is érte. Ha pusztán erről lenne szó, nagy kalapemelést érdemelne a magyar kormány, ám ez az akció egyelőre messze van az önzetlen segítségnyújtásnak még a látszatától is.

Egyelőre azonban úgy rejtegetik a 11 katonát, mintha attól kéne tartani, hogy kellemetlen dolgokat árulnának el az akció körülményeiről. Nem engedik az ukrán félnek, hogy kapcsolatba lépjen velük, sőt Dmitro Lubinec, az ukrán parlament emberi jogi biztosa szerint minden megkeresési kísérletüket merev elutasítás követte. Közben az összes hadifoglyot azonosították, és azt is tudják, hol és mikor estek fogságba, és milyen útvonalon szállították őket Magyarországra. A nevüket és rangjukat viszont nem hozhatják nyilvánosságra, pedig a foglyok családtagjai számára nyilván ez fontos lenne.

Ha igaz, hogy a kárpátaljai katonáknak azt a szerepet szánta a magyar kormány, hogy relativizálják Oroszország, illetve az ortodox egyház bűneit, Ukrajnát pedig erőszakosan toborzó, saját kisebbségeit elnyomó államként mutassák be, akkor az olyan érzéketlenségről, sőt rövidlátásról árulkodik, amire az Orbán-kormány 13 éves országlása alatt nem volt példa. Ha ugyanis ezt megteszik a katonák, akkor mind ők, mind az otthon lévő családtagjaik is óriási veszélybe kerülnek. Ez ugyanis nyílt hazaárulás, és gyakorlatilag ellehetetlenítik ezeket az embereket a saját környezetükben.

Bárki is főzte ki ezt a tervet, olyan bűnt követett el, amivel főként azoknak ártott, akiket elvileg meg akart menteni. Mivel azonban az ukrán titkosszolgálat állítólag hozzájutott a magyar fél terveihez, ez a forgatókönyv már biztos, hogy nem valósul meg. A terv kiagyalója és végrehajtója ugyanakkor a saját kormányának is sokat ártott, így nem csoda, hogy forrnak az indulatok a Fidesz felső vezetésében. Ha tényleg Semjén Zsolt magánakciója volt a foglyok Magyarországra szállítása, akkor komolyan büntetni kéne őt azért, hogy ilyen balul sült el a dolog.

Fotó:24.hu

Ne legyenek illúzióink, valószínűleg senkinek sem kötnek útilaput a lábára a blamázs miatt, Semjén Zsoltnak pedig biztosan nem kell nyugtalankodnia, hogy elveszíti miniszterelnök-helyettesi pozícióját. A kormány majd valahogy kimászik ebből a csávából is, és valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi volt az eredeti tervük a foglyokkal. Most azonban az a legfontosabb, hogy a 11 katona - akikről igazából azt sem tudjuk, hogy túszok vagy szabad emberek – valahogy hazajussanak, és találkozzanak a családtagjaikkal. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A háború legjobb része az, amikor a harcosok hazatérnek.”

A magyar kormánypárt szavazóbázisát sokszor próbálták már egzakt módon beazonosítani, ám kevesen tapintottak rá arra a kohéziós erőre, aminek a Fidesz az elmúlt évtizedek sikereit köszönhetően. Igen, évtizedek, mert nem csupán a kormányzásban eltöltött időt kell ide számítani, hiszen már ellenzékben is népszerűbb volt a többi parlamenti pártnál. Orbán Viktor számára azóta is létkérdés, hogy ne csak a parlamenti választásokat nyerje meg, hanem a voksolások közti időszakokban is vezesse a Fidesz a népszerűségi listákat. Így tudja demonstrálni, hogy csakis egyetlen politikai erő határozza meg Magyarország sorsát, és az a személye köré épült párt.

Fotó: startlap.hu

A Fidesz nem nevezhető egyértelműen jobboldalinak - bár hivatalosan ide sorolja magát -, mégis sok baloldali jellemzője van a kormánypárt ideológiájának. Nem mondhatjuk teljesen nacionalistának sem, bár a nemzeti érzelmekre operál már a 2000-es évek eleje óta. Ugyan kifejezetten ellenséges a liberális ideológia főbb intézményeivel és képviselőivel szemben, a díszletek szintjén mégis megtartotta a polgári demokráciákra jellemző jogállami struktúrákat. Egyértelműen populista a hangvétele, ugyanakkor nem korlátozza olyan látványosan más vélemények kinyilatkoztatását, mint Putyin Oroszországa vagy Kínában a kommunista párt.

Orbán Viktor olyan elegyet gyúrt össze különböző politikai irányzatokból és ideológiákból, ami rokonítható ugyan a keleti autokráciákkal, ám mégis kötődik az európai demokratikus hagyományokhoz. Igaz, ez utóbbi értékéből sokat levon az a tény, hogy ezt főként az a kényszer szüli, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, és a gazdaságunk is ezer szállal kötődik a vén kontinens meghatározó hatalmaihoz, főként Németországhoz. Orbán tehát jól kitapintható érdekből tart fel szoros kapcsolatot a nyugati hatalmakkal, világfelfogása viszont már saját bevallása szerint is messze eltávolodott ezektől az országoktól.

Ennek a kormánynak ugyanis nincs kiforrott ideológiája, a döntéseit vélt vagy valós érdekei mentén hozza meg.

 

Az oroszok ukrajnai agressziója miatt bekövetkezett hirtelen világpolitikai szakadás viszont nem tett jót ennek a sajátos, vegyes ideológiának. Orbán egyre látványosabban sodródik Putyin és a kínai pártvezetés közvetlen közelébe, ugyanakkor egyre több ellenséget szerez magának a nyugati szövetségi rendszerekben. Ezek a nemzetközi fejlemények azonban mintha meg sem érintették volna a hazai közvéleményt, vagyis, aki eddig utálta a Fideszt, az továbbra is kritizálja a kormányt, aki pedig Orbán Viktor nagy csodálója volt eddig, továbbra is kitart mellette annak ellenére, hogy a politikai elszigeteltség hátrányos gazdasági hatásai már elég jól érezhetők a mindennapokban.

Most látszik csak igazán, milyen keményen beásta magát a hatalomba Orbán Viktor pártja. Lassan középiskolások lesznek azok, akik a 2010-es „fülkeforradalom” idején születtek, vagyis eddigi életük folyamán csak a Fidesz irányította az országot. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja az a tény, hogy Orbán Viktornak soha nem kellett egyetlen koalíciós partnerrel sem bíbelődnie, sőt minden ciklusban kétharmados többséggel rendelkezett a kormánya. Olyan hihetetlen dominancia jellemezte az utóbbi 13 évet, amire az Európai Unió tagországaiban soha sem volt példa.

Valószínűleg ezért sem értették meg sokáig az EU politikusai, miért nem lehet demokratikus választások útján leváltani Orbán Viktort. A kormány olyan szinten uralja a közéletet, a sajtót és a gazdaságot, hogy a magyarok jelentős része már el sem tudja képzelni az életét más struktúrában. A Fidesz meghatározó politikusai úgy beleégtek az emberek elméjébe, hogy szinte el sem tudják képzelni, milyen lenne az élet Semjén Zsolt, Rogán Antal, Lázár János vagy netán Orbán Viktor nélkül. És ez alatt nem csak a kormánypárti szavazókat kell értenünk, de a szkeptikusokat és részben az ellenzékieket is.

Ez az az állapot, amikor már az sem számít igazán, hogy a kormány erőszakos, hogy szánt szándékkal veri szét az egészségügyet, az oktatást, hogy recesszióba taszította a gazdaságot, vagy elidegenítette az országot egykori szövetségeseitől. Nincs jelentősége annak sem, hogy a kínai kommunisták és az orosz nacionalisták szövetségében szemet hunyunk az emberi jogok megsértése és háborús bűnök fölött. Ennek a kormánynak ugyanis nincs kiforrott ideológiája, a döntéseit vélt vagy valós érdekei mentén hozza meg.

Fotó: hvg.hu

A Fideszt tehát nem a valós politikai teljesítménye tartja hatalmon, hanem az a tény, hogy a kormányhoz érdekből kötő apparatcsikok sokasága elhiteti velünk: nincs már alternatíva, az életünket a legalsó szinttől kezdve a legfelsőbb vezetőkig csakis egyetlen párt határozza meg. Olyan apátia telepedett a magyar társadalomra, mint amilyen a szocializmus éveiben jellemezte az országot. Oda jutottunk, ahonnan elindultunk 1989-ben. Akkor a szovjet blokk szétesése hozta el a változást, most az EU egysége nyújthat reményt arra, hogy a 2010-ben születetteknek nem kell úgy leérettségizniük, hogy csak Orbán Viktor valóságát ismerték. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak a szomszéd faluig lovagoljunk.”

Bár Magyarország továbbra is tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, a szövetségesei már nem bíznak benne, és komoly következményekkel is számolnia kell az Orbán-kormánynak amiatt, hogy teljesen külön úton jár. Közben technikai recesszióba fordult a gazdaság, az infláció az egekben, a költségvetés pedig egyre nehezebben tud úrrá lenni a helyzeten. Orbán Viktor lehetséges új szövetségeseknél kilincsel, de az uniós támogatásokat nem lehet katari vagy kínai hitelekkel kiváltani. Úgy tűnik, a 13 év alatt felépített illiberális rendszer fenntartása mindennél fontosabb a miniszterelnök számára, így esély sincs arra, hogy 2024 előtt komolyabb uniós források érkezzenek az országba. Ráadásul már az a lehetőség is felmerült, hogy a jövő évben esedékes uniós elnökségünktől is megfosztanak bennünket a kormány renitens magatartása miatt.

Fotó:24.hu

Szépen lassan kikopott a közbeszédből a pávatánc kifejezés, hiszen ma már senkivel sem tudja elhitetni Orbán Viktor, hogy sikeresen lavíroz a nyugati szövetségesek és a keleti autokraták között. Az oroszok ukrajnai agressziója ugyanis tiszta viszonyokat teremtett, így nincs már lehetőség a kettős beszédre, egyértelműen le kell tennie minden országnak a voksát valamelyik hadban álló fél mellett. A magyar kormány egyedüliként a 27 tagország közül Oroszországot választotta, és legfőbb feladatának azt tartja, hogy az EU viszonylagos egységét a kérdésben megbontsa.

A pragmatikus politikus hírében álló Orbán azonban most mintha saját rögeszméi rabjává vált volna, hiszen a hadi fejleményektől függetlenül azt szajkózza, hogy ezt a háborút mindenképpen Oroszország nyeri, ezért Ukrajnának a béke érdekében területeket kell átadnia az agresszornak. Ezt a felfogást tükrözi a magyar kormány legújabb videója, melyen a szomszédos ország térképén a Krím-félsziget már Oroszországhoz tartozik. Később a „hibát” javították, de ettől még a magyar irány egyértelmű: Oroszország területszerzésének legitimálása.

Nem hinnénk, hogy tévedésről lenne szó, vagy a kormány propagandistáinak hiányosak lennének a topográfiai ismeretei, egyszerűen már annyira áthatotta Orbán „területet békéért” szemlélete a fideszes tábor gondolkodását, hogy ez a térkép már realitásként jelenik meg az ő tudatukban. Nem igazán gondolnak bele, hogy mit szólnának ahhoz, ha egy hivatalos ukrán kormányzati videóban mondjuk Nógrád megyét Szlovákia részeként tüntetnék fel. Nem valószínű, hogy elfogadnánk azt az érvelést Ukrajnától, amivel a magyar diplomácia az orosz külügy retorikáját átvéve azt hangsúlyozza, miszerint ez a realitás.

Ez viszont diplomáciai konfliktusokhoz vezet általában, hiszen a legtöbb esetben külföldi tulajdonosok szenvedik el a vegzálást.

Eddig Brüsszelben azt gondolták, hogy Orbán egy öntörvényű politikus, aki szereti feszegetni a határokat, ám most már teljesen világos minden uniós tisztségviselő számára, hogy a magyar kormányfő egyértelműen Moszkva érdekeit szolgálja. Az okokat kár is keresni, hiszen egyelőre nehéz Orbán valódi motivációját felfedezni a sok ellentmondás között, ami legutóbbi megnyilatkozásait jellemzi. Sokkal fontosabb ennél, hogy a politikai elszigetelődésnek komoly gazdasági hatásai vannak, így pártállástól függetlenül minden magyar polgárt hátrányosan érint a kormány irányvonala.

A magyar gazdaság egyelőre még nem állt a földbe, de a tendenciák elég csúnya jövőt vetítenek előre. Az egyre rosszabb mutatókat látva nem csoda, hogy az állami feladatok finanszírozása is egyre nehezebb feladat a kormány számára. Ennek egyik egyértelmű jele a lakossági betétek megadóztatása, amivel az állampapírpiac felé terelik a megtakarításokat. Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy a kormány a magyar polgárok pénzét szeretné kölcsön venni ahhoz, hogy továbbra is működhessen az állam. Mivel elég magas hozamokat kínálnak ezek a papírok, ez a tendencia az államadósság megugrását eredményezheti hosszú távon, amit szintén kezelni kell majd.

Ami talán még ennél is aggasztóbb jelenség, hogy a Magyar Nemzeti Bank továbbra is ragaszkodik a kiugróan magas alapkamathoz, amivel egyrészt védi a labilis forintárfolyamot, másrészt viszont teljesen megfolytja a hitelezést. A vállalkozásoknak viszont égető szükségük lenne olcsó hitelekre, hiszen még a koronavírus-járvány miatti sokkból sem tértek magukhoz a kis- és középvállalkozások. Jól látszik, hogy igen szűk a mozgástere a jegybanknak és a gazdasági tárcának, ezért a pénzügyminisztérium az eddig jól bevált sarcolást választja azokkal a szektorokkal szemben, melyeket a válság nem érintett olyan mélyen.

Ugyanakkor Orbán számára az is fontos, hogy a kormányközeli oligarchák továbbra is elégedettek legyenek, amikor rápillantanak a bankszámláikra. Mivel uniós források nem jönnek, a költségvetés kiadásait pedig erősen vissza kell fogni, olyan területeket keresnek, ahol vannak még tartalékok a rendszerben. Az egyik legkézenfekvőbb megoldás erre olyan cégek megszerzése, melyek nyereségesek, és fenyegetésekkel, zsarolásokkal rá lehet venni a tulajdonosaikat arra, hogy megváljanak a többségi tulajdonuktól. Ez viszont diplomáciai konfliktusokhoz vezet általában, hiszen a legtöbb esetben külföldi tulajdonosok szenvedik el a vegzálást.

Fotó:index.hu

Úgy tűnik azonban, hogy Orbánnak ez is belefér, hiszen már rég bedobta a gyeplőt a lovak közé. Úgy tesz, mintha nem lenne holnap, és a tetteinek, kijelentéseinek semmiféle következménye nem lesz. Bízik egy nagy világpolitikai fordulatban, amely elhozná az újabb elnökséget Trump számára, Putyin pedig legyőzné végre az ukránokat, az EU-ban pedig az egy év múlva rendezendő választások után egy olyan vezetés állna fel, amely elnézné neki a korrupciót és a jogállam totális leépítést, így újra hozzáférhetővé válnának számára az uniós források. Kétségtelen, hogy mindezekre van egy halvány esély, de ne akarjuk megtudni, hogy milyen világ köszönt akkor ránk! Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Képzeld el, hogy mi az, amit nem szeretnél semmiképpen, és örülj, ha az nem valósul meg teljesen.”

Az ukrajnai háború az utóbbi hetekben inkább szólt a diplomáciai erőfeszítésekről, mint a fronton dúló csatákról. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy rövid távon bízhatunk a béke megteremtésében, sokkal inkább azt vetíti előre, hogy a háború lezárása után milyen szövetségi rendszerek alakítják majd a nemzetközi politikát. Orbán Viktor egyetlen lényegesebb utazást tett az utóbbi napokban, és ez a szereplése elég határozott kontúrokkal rajzolta ki Magyarország helyét az orosz-ukrán konfliktus utáni időkre. Lényegében egyetlen fontos szövetségesünk sem maradt ugyanis, hacsak nem számítjuk ide Oroszországot.

Fotó: nepszava.hu

Mondhatnánk, hogy a néhány napja megrendezett Qatar Economic Forum sztárja volt Orbán Viktor, de mivel a mezőny nem volt túl erős, ezért ez a minősítés nem lenne túl hízelgő a magyar miniszterelnökre nézve. Vegyük sorra, kikkel is került egy társaságba a kormányfő: Ott volt a konferencián a ghánai elnök, Nana Akufo-Addo, az eddigi paraguayi elnök, Mario Abdo Benítez, Garibashvili grúz miniszterelnök, Hasina bangladesi miniszterelnök, a ruandai elnök, Paul Kagame és Mohammed bin Abdulrahman Al-Thani katari kormányfő.

Orbán régóta próbál betörni a nemzetközi diplomácia élvonalába, ám bonyolult és sokszor követhetetlen világpolitikai fejtegetései már rég elijesztették azokat az államokat tőle, melyeknek jelentős befolyásuk van a globális folyamatokra, így jobbára a trampista mainstream környezetéből talál magának játszópajtásokat. Katarról is tudjuk, hogy nem az emberi jogok élharcosa, és a meghívott országok vezetői sem számítanak a liberális demokrácia elszánt híveinek. Ha belegondolunk, hogy uniós tagország miniszterelnökeként szinte hetente találkozhatna Orbán meghatározó európai, észak-amerikai és ázsiai országok vezetőivel, ez a felhozatal számára körülbelül a "megye kettőnek" minősül számára.

Erről kizárólag ő tehet, hiszen addig vívta szabadságharcát az Európai Unió és általában a nyugati identitás ellen, hogy végül már a visegrádi országok sem állnak szóba vele, nem beszélve arról, hogy már a populista, szélsőjobboldali olasz kormány sem kér belőle, mert nyíltan támogatja az oroszok ukrajnai agresszióját. Korábban írtunk arról, hogy Orbán végszükség esetére előkészített egy kijevi látogatást, de az ukrajnai vizit azóta sem jött össze. Úgy tűnik, hogy Katar most fontosabb úti cél volt, ahol jól beolvashatott a svédeknek, udvarolhatott Donald Trumnak, és kifejthette, hogy szerinte Ukrajna miért nem nyerheti meg a háborút.

Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Ha Orbán nem cipelné magával ebbe a kusza, minden józan logikát nélkülöző gondolatvilágba a saját pártelitjét, és nem mosná át saját kommunikációs gépezete segítségével a Fidesz szavazóinak agyát, azt mondhatnánk, hogy az idő majd eldönti, mennyi kárt okozott az ország nemzetközi elszigetelődése, de sajnos Orbán tetteit elsősorban a belpolitikai célok mozgatják, így ennek a felfogásnak a szörnyű hatásait a mindennapjainkban is tapasztaljuk. Orbán ugyanis még Katarból is haza beszélt, és mondott olyan morálisan szinte felfoghatatlan dolgot, hogy nem az a fontos, hogy ki kezdte a háborút, hanem, hogy minél előbb béke legyen.

Ha egy magyar választópolgár az Orbán iránti csodálatából táplálkozva elfogadja ezt az állítást, akkor lényegében minden háborús agresszort felment akár utólag is a háborús felelősség alól. Ha ezt tovább gondoljuk, akkor szerinte Hitler náci rezsimje esetében sem volt jelentősége, hogy ki kezdte a háborút. Ezt az állítást bizonyára nehéz lenne megmagyarázni a második világháborúban mintegy 20 millió embert vesztő oroszoknak, akik most lázasan próbálják megmagyarázni a tettüket, és úgy viselkednek, mintha őket érte volna támadás. Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Fotó: index.hu

Orbán tetteit már régóta nem értik az EU-ban, de a NATO tagországok is rácsodálkoznak olykor arra, amit a magyar kormány tesz. A magyar miniszterelnök egyéni ambícióinak megvalósításához szüksége volna erős szövetségesekre, ám a háborúval kapcsolatos nézetei miatt gyakorlatilag csak Oroszország és annak néhány szövetségese (Észak-Korea, Irán, Belarusz, esetleg Szerbia) támogatására számíthat. Ha azonban Oroszország veszít a háborúban, akkor lényegében teljesen magára marad a nemzetközi színtéren, így az általa irányított ország is diplomáciai és gazdasági mélypontra süllyed. És ez már a bőrünkre megy. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne akkor zárd be a karám ajtaját, amikor már az összes ló elcsatangolt!”

Valószínűleg már sok fideszes szavazó sem érti, miért tart ki továbbra is olyan eltökélten Vlagyimir Putyin rezsimjének támogatása mellett Orbán Viktor, amikor már sem politikai, sem gazdasági haszna nem származik az országnak belőle. Ráadásul nem állnak túl jól az oroszok a háborúban sem, így még azzal sem indokolhatja kitartását a magyar kormányfő, hogy a győztessel való szövetség idővel meghozza a gyümölcsét. Ráadásul közvetlenül a honvédők ellentámadásának megindulása előtt az ukrán elnök sorra járja az európai fővárosokat, így akár Budapestre is beugorhatna, ha Volodomir Zelenszkij kapna meghívót Orbán Viktortól.

Fotó: portfolio.hu

Már lassan másfél éve próbálja megfejteni a nemzetközi diplomácia annak okát, hogy Orbán Viktor miért képvisel meglehetősen logikátlan és az Európai Unió számára rendkívül káros álláspontot Orbán Viktor a háborút illetően. Amikor tavaly februárban kitört az orosz-ukrán háború, még érthető volt, hogy a magyar kormányfő a béke apostolaként igyekezett mutatkozni, hiszen az áprilisi országgyűlési választások előtt jól jött számára az az imázs, mely szerint egy bizonytalan nemzetközi helyzetben ő képviseli a biztonságot Magyarországon.

Mostanra azonban teljesen elfogytak az ésszerű magyarázatok arra, miért akadályozza folyamatosan az Oroszország ellen hozott szankciók elfogadását, miért kezeli Ukrajnát ellenségként, amikor a saját szuverenitásáért olyan áldozatokat hoz meg, amilyeneket elképzelni is alig tudunk itt, a szomszédban. Ráadásul a kárpátaljai magyar kisebbség érdekeit leginkább az szolgálná, ha a két ország szoros szövetségben küzdene az agresszor ellen, ahogy ezt jól példázza Ukrajna és Lengyelország együttműködése is.

Másrészt jó gazdasági lehetőség rejlik Ukrajna újjáépítésében, ám a mostani szembenállásunk miatt aligha osztanak majd lapot a magyar vállalkozásoknak ezekben a játszmában.

Oroszország ugyanakkor gazdasági értelemben megrogyott, ha nem is olyan mértékben, ahogy azt a szankciók meghozatalától remélte az EU. Szijjártó Péternek már egyre nehezebb elmagyarázni azt a magyar választók felé, miért kell folyamatosan demonstrálnunk, hogy úgy üzletelünk az oroszokkal, mintha nem is egy olyan országról volna szó, amelynek hadserege háborús bűnöket követett el, katonai beavatkozása pedig számos nemzetközi egyezményt sért. Mintha a magyar diplomácia feltett szándéka lenne, hogy folyamatosan provokálja az EU-t és a NATO-ot sajátos szövetségi politikájával. Ez azonban önmagában semmiféle célt nem szolgál, ráadásul elszigeteli az országot korábbi szövetségeseitől is.

Ennek viszont aligha van olyan hozadéka, ami jobbá tenné a magyar emberek életét, ráadásul a gépiesen ismételgetett békevágy is gellert kap, ha azt látjuk, hogy olyan agresszor érdekében tesz lépéseket a magyar kormány, amely nem kíméli sem a sajátjai, sem az ellenség katonáinak és civiljeinek életét. Úgy ugyanis biztosan nem lesz béke, ha relativizálják az oroszok felelősségét a konfliktusban, hiszen azt a látszatot kelti a magyar kormány, hogy az ukránoknak saját hibájuk miatt kell területeket átengedniük az oroszoknak a fegyvernyugvás érdekében.

Van azonban egy mindezeknél is nagyobb hibája a magyar kormányzatnak. A háborúnak ugyanis egyszer vége lesz, és gondolni kéne erre az időszakra is. Egyrészt továbbra is a szomszédunk marad Ukrajna, amelynek területén több mint 100 ezer magyar nemzetiségű polgár él. Fontos, hogy a jogaik ne sérüljenek, ugyanakkor a nyelvtörvény módosítását egy baráti országgal folytatott diskurzus során sokkal könnyebb lenne elérni, mint zsarolással, sőt az ellenség nyílt vagy burkolt támogatásával. Másrészt jó gazdasági lehetőség rejlik Ukrajna újjáépítésében, ám a mostani szembenállásunk miatt aligha osztanak majd lapot a magyar vállalkozásoknak ezekben a játszmában.

Fotó:hvg.hu 

Orbán nyakassága tehát szinte felfoghatatlan azok számára, akik rendkívül pragmatikus, előrelátó politikusként ismerték meg. Saját táborában is látják, hogy az oroszok mind gazdasági, mind diplomáciai, mind katonai értelemben lejtmenetben vannak, így Orbán Viktornak irányt kéne váltania, ha nem akarja Putyin utolsó szövetségeseként elszenvedni ennek a káros hatásait. Az óra ketyeg, az ukrán ellentámadás rövidesen elindul, így már nem maradt túl sok idő azon gondolkodni, hogy érdemes-e stratégiát váltani. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Hiába gyorsabb a lovad a bölénynél, ha túl későn eredsz utána, nem fogod utolérni.”

Sok politikus szerint a morális kérdéseknek nincs helyük az államot irányító emberek gondolkodásában. Nyíltan persze nem hangoztatják ezt, hiszen, azok, akik folyamatosan erkölcsi intelmekkel próbálják saját népszerűségüket növelni, egyben népüket nevelni, nem üzenhetik azt, hogy a morális kapaszkodók nélkül is lehet egy államot vezetni. Orbán Viktor utóbbi 30 éves pályafutása kiváló példa arra, hogy a morális felvetéseket egy vezető általában valamilyen politikai cél elérésére használt fel. Különösen szembetűnő ez most, amikor Ferenc pápa mellett parádézott, noha a katolikus egyház vezetőjével szinte semmilyen lényegi erkölcsi kérdésben nem ért egyet.

Fotó: 24.hu

Hogyan viszonyuljunk a menekültekhez, a kisebbségekhez, az elesettekhez? Ferenc pápa sokszor foglalt állást ezekben a fontos kérdésekben, és a legritkább esetben egyezett a véleménye a magyar kormányéval. Mégis újra ellátogatott Magyarországra, tárgyalt a kormány legmagasabb rangú tisztségviselőivel, és noha a kormányfő egy közösségi felületen tett megjegyzése kifejezetten otromba viccet csinált egy, a pápa által képviselt álláspontból, a szerepéből nem esett ki, és az előzetes menetrendjének megfelelően bonyolította le magyarországi programjait.

Sokan teszik fel a kérdést, hogy egy kifejezetten liberális nézeteket valló pápa miért tesz gesztusokat egy olyan autokrata, sőt kifejezetten homofób ideológiát valló politikai vezető felé, mint Orbán Viktor? A helyes választ valószínűleg csak magától Ferenc pápától kaphatnánk meg, de azért van néhány opció, melyek közül bármelyik elfogadható, sőt logikus a mostani világpolitikai helyzetben. Ezek közül talán az a legvalószínűbb, hogy a katolikus egyház vezetője magyarok milliói előtt személyesen akarta elmondani, mennyire fontos most olyan emberek támogatása, akiket elűztek az otthonaikból, városaikat lerombolták, gyerekeiket deportálták, és katonáik a szabadságért halnak meg.

Ugyanakkor magas rangú magyar kormánytagok parádéznak Moszkvában, és jelentenek be újabb és újabb stratégiai megállapodásokat Oroszország és Magyarország között.

Igen, a legvalószínűbb az a magyarázat, hogy az oroszok ukrajnai agressziója, és a magyar kormány a konfliktushoz való meglehetősen érzéketlen hozzáállása motiválta Ferencet a döntésében. Pontosan tudja, hogy Orbán Viktor régóta minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik kiölni a szolidaritás érzését a magyar polgárokból, és most, hogy egy ilyen éles helyzetben kell érzéketlennek mutatnia az országot, pénzt és energiát nem sajnálva próbálja elhitetni az emberekkel, hogy az agresszor nyílt vagy burkolt segítése az ő érdekük is.

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa látogatásával némileg legitimálta azt a politikai elitet, amely korábban személyében is támadta őt szociális érzékenysége és liberális nézetei miatt, ám azzal, hogy most három napig sokkal nagyobb teret kap az az üzenet Magyarországon, amit ő képvisel, mint amit a kormány, némileg változtathat a választópolgárok szemléletén. Ferenc például a békéről nem elvont fogalomként beszélt, hanem olyan célként, amit csak az agresszorok visszaszorításával lehet elérni. A magyar politika nem ezt vallja, hanem épp az ellenkezőjét, vagyis, hogy a béke érdekében egy nép adjon engedményeket az agresszornak.

Orbánék kifordítják az örök igazságot, mely szerint egy háborút annak kell befejeznie, aki elkezdte azt. A magyar kormány kommunikációjából az a gondolat kúszik elő a legtöbbször, hogy a béke korszaka leginkább az ukránok konoksága miatt nem köszönt ránk újra. Egy olyan ország vezetésétől ez meglehetősen cinikus felfogás ez, amely deklaráltan nem támogatja a védekező felet sem diplomáciailag, sem katonailag, de még azt is elvileg tiltja, hogy a területén keresztül jussanak el a fegyverek vagy egyéb, a védekezést segítő szállítmányok Ukrajnába. Ugyanakkor magas rangú magyar kormánytagok parádéznak Moszkvában, és jelentenek be újabb és újabb stratégiai megállapodásokat Oroszország és Magyarország között.

Fotó: startlap.hu

Ezt a cinikus magatartást oldhatja most Ferenc pápa azzal, hogy a szenvedők, kiszolgáltatottak, elnyomottak segítéséről beszélt az ország szívében. Talán felnyitja sok hívő és nem hívő szemét, milyen kegyetlen játékot űz velük a saját kormányuk. Azzal, hogy a katolikus egyházfő visszanyúlt a kereszténység fundamentumaihoz, hogy az empátia, a szolidaritás igéjét hirdette egy olyan országban, ahol a hatalmat gyakorlók az önzésre, a kicsinyességre építik a politikájukat, talán sokkal többet tett három nap alatt a fegyvernyugvásért, mint az Orbán Viktor, aki az utóbbi egy évben szinte minden nap azt harsogta, hogy egyedül ő áll a béke pártján. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Elég néhány szívhez szóló üzenet, és máris tiéd lehet a győzelem.”

Az Orbán-kormány egy éve hajtogatja, hogy a béke pártján áll, és mielőbbi tűzszünetre van szükség Oroszország és Ukrajna között. Arra azonban mindig kínosan ügyelt a hivatalos kommunikáció, hogy a békét elvont értelemben emlegessék, vagyis véletlenül se konkretizálják, milyen feltételek teljesülése esetén jöhetne végre fegyvernyugvás, illetve az azt követő megegyezés a felek között. Ugyanakkor elnagyolt kijelentéseinek ellentmondásait azzal igyekszik elhomályosítani a kormány, hogy önmagán kívül mindenkit háborúpártinak állít be. Orbánt az sem zavarja, hogy Oroszországban sorra ítélik el azokat a polgárokat, akik békepártiak. Az igazság pillanata azonban közeleg.

Fotó: hvg.hu

Kína a háború kirobbanásának első évfordulóján 12 pontos béketervvel állt elő, ami ugyan csak általános kinyilatkoztatásokat tartalmazott arról, milyen nagy szükség lenne a szemben álló felek közti feszültségek csökkentésére, de legalább jó kiindulópontként szolgált ahhoz, hogy végre konkrét ügyekről egyeztessenek az oroszok és ukránok. Bár mindenki tudja, hogy az ázsiai nagyhatalom inkább az oroszokhoz húz, és ezért nem is lehet igazán komolyan venni azt a pontot, mely szerint minden ország szuverenitását tiszteletben kell tartani, de ezzel legalább kissé sarokba tudták szorítani Putyint a kínaiak, akik Orbán Viktorhoz hasonlóan politikai és gazdasági hasznot akar húzni a konfliktusból.

Akinek van némi fogalma a nemzetközi diplomáciáról, az tudja, hogy az üres szólamok pufogtatásától még sehol sem hallgattak el a fegyverek, így sem Kína, sem Magyarország nem fog békét teremteni Ukrajnában. Ám, aki tanulmányozott már háborús konfliktusokat, tudja, hogy csak olyan esetben lehet fegyvernyugvást, majd békét elérni, ha a felek konkrét ügyekben jutnak egyezségre. Legfontosabb ezek közül az elfoglalt területek státuszáról szóló megállapodás, vagyis, hogy az agresszor megszállva tarthatja-e azokat a régiókat, melyeket korábban elcsatolt. Ha erről nem születik megállapodás, akkor nincs értelme egyezkedni fogolycserékről, fegyverek leszereléséről vagy kártérítésről.

A háború most olyan szakaszába ért, amikor eldőlhet, megvalósulhat-e az oroszok minimális célkitűzése, vagyis, hogy háborús erőfeszítéseik eredményeként úgy annektálhatnak régiókat, hogy azokat Ukrajna és a nemzetközi közösség is elfogadja. Ha ugyanis az ukrán ellentámadás sikeres lesz, erre igen kevés esélye marad Putyinnak, ugyanis nem lesz abban a pozícióban, hogy feltételeket szabjon ellenfelének. Az oroszok katonailag is sokkal inkább arra készülnek, hogy megtartsák az elfoglalt keleti és déli területeket, mintsem tovább növeljék a megszállt régiók számát. Ez is arról árulkodik, hogy Putyin menteni szeretné a menthetőt, vagyis, amennyiben nemzetközileg legalizálja hódítást, akkor az oroszok többsége nem kérdőjelezi meg a háború szükségességét.

Ez olyan szintű árulás lenne az EU és a NATO felé, amit egyetlen szövetség sem tudna tolerálni.

A magyar álláspont közben továbbra is csak az általánosságok szintjén mozog, hiszen a helyzet igen képlékeny. Amellett, hogy a béke szükségességét szajkózza minden fideszes politikus, konkrét béketervet nem fogalmazott meg a kormány. Ebben ugyanis állást kéne foglalni a legfontosabb kérdésben, vagyis, hogy elképzelhető-e egy tartós béke abban az esetben, ha Oroszország területeket csatol el Ukrajnától? Ez egy önmagán jóval túlmutató kérdés, hiszen egy olyan precedenst teremtene, mely szerint civilek ellen elkövetett háborús bűnök, gyermekdeportálások, hadifoglyok kínzása és kivégzése után is meg lehet tartani megszállt területeket a nemzetközi közösség hozzájárulásával.

Talán még ennél is fontosabb szempont, hogy egy ilyen béke nemhogy elvenné Putyin kedvét az újabb hódításoktól, hanem inkább meghozná az étvágyát újabb zsíros falatok megszerzéséhez. Mindenki tudja, hogy Ukrajna teljes lerohanásáról, államiságának felszámolásáról ekkor sem tenne le az orosz elnök, ugyanakkor megnyílna az út Moldova felé, és valószínűleg Kazahsztán és Grúzia sem érezhetné biztonságban magát, ha Putyin azt látná, hogy erővel és kitartással a nehézségek ellenére is eléri a céljait.

Bár a magyar kormány előszeretettel nevez mindenkit háborúpártinak, aki nem mondja el naponta háromszor, hogy a béke pártján áll, az igazság mégis az, hogy egy kompromisszumos megállapodás épp úgy nem hozná el a tartós békét, ahogy a müncheni egyezmény is csak olaj volt a tűzre1938-ban, és végül Hitler bekebelezte Csehszlovákiát, melyet a britek szerettek volna megmenteni. Orbán értetlenkedik azon, hogy a NATO esélyt ad Ukrajnának nem csak a háború megnyerésére, de a katonai szövetségbe való belépésre is. Ha a magyar miniszterelnök nem Putyin szemellenzőjén keresztül szemlélné a világot, belátná, hogy keleti szomszédunknak ez az egyetlen esélye arra, hogy tartósan távol tartsa magától az oroszokat.

Ennek ellenére Orbán bizonyára kacérkodott már azzal a gondolattal, hogy saját béketervvel áll elő, hiszen a tavaly megnyert országgyűlési választások mámorában azt is felajánlotta, hogy közvetít a háborús felek között. Ám valószínűleg már az első pontnál elakadt. Ebben ugyanis rögzíteni kéne, hogy milyen területi engedményeket kéne adnia Ukrajnának a békéért cserébe. Bár Orbán és Putyin célja is az, hogy keleti szomszédunk meggyengülve, kvázi vesztesként kerüljön ki a háborúból, mégsem teheti meg, hogy nyíltan kezdeményezze az orosz hódítás legalizálását. Ez olyan szintű árulás lenne az EU és a NATO felé, amit egyetlen szövetség sem tudna tolerálni.

Fotó: mandiner.hu

Nem marad más Orbán számára, mint az a tojástánc, amely úgy szorgalmazza a békét, hogy közben megágyaz az orosz hódításnak. Nem tudni, miért választotta ezt az utat a magyar miniszterelnök, de az biztos, hogy egy nagy léptékű ukrán katonai siker esetén már biztos, hogy járhatatlanná válik számára. Az agresszort támogatni ugyanis egy dolog, ha abból anyagi vagy politikai hasznot remél, ám a vesztes fél oldalán ragadni egy békeszerződés aláírása előtt, olyan hiba, amit a magyar politika az első és második világégés idején is elkövetett. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Amikor elkezded a háborút, nem tudhatod, hogy a végén ugyanazok lesznek-e a barátaid, mint amikor elindultál az első csatába.”