Elért eddigi csúcspontjára a kormány cinizmusa azzal az állítással, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter nyaralása Magyarország negyedik leggazdagabb emberének jachtján magánügy. A kormánytagok rongyrázása finoman szólva sem elszigetelt jelenség a magyar közéletben, ám a munka hősének nevezni azt, aki egy ismert NER lovag vendégeként múlatja az időt Horvátországban, az lényegében a magyar választók szembeköpése. Többször leírtuk már, hogy, de újra megismételjük, hogy mindenki értse: Ha valaki a kormány tagja, az nem kiváltság, hanem szolgálat a magyar emberek megbízásából.

Fotó: Átlátszó.hu

"Magyarországon az embereknek elegük van a luxuskormányzásból. A luxuskormányzás helyett valóban az emberek számára fontos döntéseket hozó, a puritán elveket szem előtt tartó plebejuskormányzásra van szükség." - nyilatkozta 13 évvel ezelőtt, természetesen még ellenzéki politikusként Szijjártó Péter. Aki tisztában volt a Fidesz vezetőinek szavahihetőségével, akkor sem vehette komolyan ezt a hangzatos kijelentést, de most, hogy egy heti 60 millió forintért bérelhető luxusjachton tölti szabadságát az azóta külügyminiszterségig menetelő egykori pártszóvivő, mindenki beláthatja, hogy Szijjártó nem csupán nagyot mert álmodni, de mondani is nagyokat szokott.

Az, hogy minisztériuma azzal söpri le az asztalról a nyaralás körüli etikai aggályokat, hogy Szijjártó nyaralása magánügy, mindent elárul a kormány szemléletéről, ahogy az ország népére tekint. Egyáltalán nem magánügy ugyanis, ha egy kormányzati pénzekkel kitömött oligarcha látja vendégül luxusjachtján a kormány egyik tagját. Nyilvánvalóvá teszi ugyanis, hogy Szijj László eddigi és megelőlegezett szívességek fejében nyújt luxusszolgáltatást egy közszolgának. Nem kell nagyon elmélyülnünk a büntetőtörvénykönyvben ahhoz, hogy az esetre érvényesnek véljük a megvesztegetés kategóriáját, mint ahogy meg is büntetnek rendőröket és hivatalnokokat, amikor pénzért vagy más szolgáltatásért cserébe intéznek el ügyeket a kuncsaftoknak.

A NER kirakatemberei teljesen elszakadtak a magyar valóságtól, így ha hivalkodnak a vagyonukkal (mint például Lázár János) nem értik, miért vált ki ez dühöt a választók tömegeiből.

A korrupciógyanú persze nem először merül fel az Orbán-kormány tagjai esetében. Maga Orbán is elfogadott magánrepülős szolgáltatásokat kormányzati megrendelésekkel kitömött vállalkozótól, de ne feledkezzünk meg Rogán Antal helikopteres kalandjáról, no és Semjén Zsolt svédországi vadászatáról, melyek mögött olyan pénzemberek álltak, akik cserébe kormányzati szívességeket vártak el. Ha nem lenne mit aprítania a tejbe a Fidesz politikusainak, azt mondanánk, hogy ez úgymond fizetésen kívüli juttatás, ám, mint vagyonnyilatkozatukból tudjuk, ezek az emberek igen jó anyagi helyzetben vannak, így nyilván ki tudnák csengetni egy horvátországi nyaralás árát, mégis elfogadják olyan oligarchák meghívásait, akik így a lekötelezettjükként kezelik az adott kormánytagokat.

Persze, ezeken kívül is rengeteg gond van azzal, hogy a magyar külügyminiszter úgy rázza a rongyot, mintha nem ő nyilatkozta volna 2007-ben, hogy plebejus kormányzásra van szükség. Épp az ilyen lebukások erősítik a magyar választókban azt a hitet, hogy a politikus mindig azt mondja, amit a nép hallani akar, és mindig azt teszi, amiről a nép nem akar hallani. A NER kirakatemberei teljesen elszakadtak a magyar valóságtól, így ha hivalkodnak a vagyonukkal (mint például Lázár János) nem értik, miért vált ki ez dühöt a választók tömegeiből.

Fotó:24.hu

Mivel azonban az Orbán-kormány inkább bosszút áll azokon a médiumokon, melyek lebuktatják őket ahelyett, hogy visszafogottabban dőzsölnének a tagjai, semmi sem tartja vissza Szijjártót és barátait, hogy belehazudjanak az emberek szemébe. Mivel szinte minden lepattan a Fidesz élcsapatának tagjairól, egyelőre nem látszik az, mi késztetné visszafogottabb viselkedésre a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vezetését. Addig is Szijjártó Péter élvezi a nyarat az Adrián, és úgy gondolja, hogy megérdemli azt a luxust, amit az egyik leggazdagabb magyar vállalkozó biztosít számára. Mert ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha elég nagy a bendőd, ne hagyj a sült ökörből egy falatot se, mert hátha holnap koldusok jelennek meg a sátradban, és kellemetlen lenne előttük lakmározni.”

Orbán Viktor korábban is bizonyította már, hogy külföldi elvbarátait nem hagyja az út szélén, sőt, ha nagy a baj, akár menedéket is nyújt számukra. Annak a lehetősége persze kicsi, hogy a volt észak-macedón miniszterelnök után a belarusz elnök is nálunk talál menedéket, ha netán elűzi saját népe Alekszandr Lukasenkót. A magyar kormányfő annak ellenére nem ítéli el a rendőri erőszak alkalmazását, hogy ellenzékben igencsak bírálta a határozott karhatalmi fellépést. Pedig akkor nem voltak tömeges letartóztatások, az ellenzéki vezetőket pedig nem űzték el az országból.

Fotó: nepszava.hu

Orbán Viktor mindig azon a végén néz bele a távcsőbe, amelyen keresztül a számára kedvezőbb képet látja. Ha például a 2006 őszén lezajlott magyarországi zavargásokat szemléli, akkor alaposan felnagyítja a törvényileg megkérdőjelezhető rendőri intézkedések jelentőségét. Amikor a Mi Hazánk Mozgalom rasszista felvonulást szervez a járványügyi előírások be nem tartásával, akkor félrenéz, ha viszont a rendszere ellen tüntetnek dudálással ellenzéki aktivisták, akkor „szénné bírságolja” őket. Orbán kettős mércéje mindig is arról árulkodott, hogy amikor hasznos számára az indulatok szabadon engedése, akkor elnéző az erőszakkal szemben, ha viszont ellene dolgoznak ezek az erők, azonnal gátat szab nekik.

Belaruszban az elcsalt választás miatt kitört tiltakozási hullám esetében a magyar kormány nagyon óvatosan ugyan, de a diktátor mellett tette le a voksát. Ez nem csupán taktikázás, ugyanis Orbán nem is oly rég még együtt parolázott Lukasenkóval, és szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy számára a diktátor hatalmon maradása lenne a megfelelő opció. Szerencsére Európának ebben a térségében Orbánnak meglehetősen kevés befolyása van a dolgok menetére, így nem csoda, ha hirtelen egyedül találta magát a véleményével. A szoros szövetségesnek számító Lengyelország és a kevésbé baráti, de a régióban fontos szerepet játszó balkáni országok ugyanis elítélték azt a brutalitást, ahogy a fehérorosz elnök hatalmi gépezete rárontott a tiltakozók tömegeire.

Nem véletlenül nevezik Európa utolsó diktátorának, ami persze nem azt jelenti, hogy esetleges bukása után a kontinens minden országában beköszönt majd a széles néptömegek akaratán nyugvó demokrácia időszaka.

Orbán világképébe nehezen erőltethető be egy olyan elv, mely szerint minden népnek joga van szabad választásokon kinyilvánítania a véleményét, és ha egy vezető csorbítani akarja ezt a jogot, akkor a demokratikus országok vezetőinek kötelessége támogatni a tiltakozásokat. Már Nikola Gruevszki esetében is inkább az járt a fejében, hogy akár vele is megtörténhet, ami az észak-macedón miniszterelnökkel, vagyis, hogy egy elbukott választás után számot kell adnia az addigi tevékenységéről. Mintha saját sérthetetlenségébe vetett hite csorbulna azzal, ha valahol azt látja, hogy a nép akarata érvényesül egy diktátoréval szemben.

Mindig tudtuk Orbánról, hogy számára a Vlagyimir Putyin vagy Tayyip Erdogan által képviselt hatalomgyakorlás a mértékadó, az Európai Unió liberális demokrata hagyományokon alapuló döntési mechanizmusa pedig számára nehézkes, túlkomplikált, sőt idegesítő, ahol folyamatos kompromisszumkeresésre kényszerül egy olyan autokrata vezető, mint ő. Lukasenko azonban egy olyan posztszovjet diktátor, akit nemhogy az EU-ban, de más politikai felfogású rendszerekben sem igen támogatnak. Még Vlagyimir Putyin sem áll, ki mellette teljes mellszélességgel. Nem véletlenül nevezik Európa utolsó diktátorának, ami persze nem azt jelenti, hogy esetleges bukása után a kontinens minden országában beköszönt majd a széles néptömegek akaratán nyugvó demokrácia időszaka.

Fotó: 168ora.hu

Mivel a belarusz diktátorral szembeni feltűnő engedékenysége még lengyel barátainak is szemet szúrt, Orbánnak legalább finoman bírálnia kellett volna az emberi jogok megsértését, a szólásszabadság korlátozását, és követelnie kellene új, szabad választások kiírását Belaruszban. Ehelyett külügyminisztere mellébeszél, ő meg szokásos pávatáncával próbál időt nyerni. Ha ugyanis Lukasenko mégis megmaradhat a hatalomban, akkor támogatásáért dicséretet várhat az elnöktől, és a kényszerbő őt támogató Putyintól, ha viszont mégis bukik, akkor ő is kénytelen lesz a demokratikus kormányokkal egy platformra helyezkedni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Csak olyan bölény üldözésébe kezdj bele, amelyikről biztosan tudod, hogy lassabban fut, mint a lovad.”

Manapság divat lefitymálni az újságírók munkáját, mert sokan úgy vélik, a firkászok már tulajdonképpen csak a propaganda részei, pró és kontra. Az Index szerkesztőségi munkájának lehetetlenné tétele példázza azonban legjobban, hogy a szakmaiság olyan érték, amelyet értékelnie kellene a hatalom birtokosainak is. Ha ugyanis eltűnik a megszokott logó mögül az elvárt színvonalú tartalom, akkor a nagy haszonnal kecsegtető hadizsákmány elveszíti minden értékét.

Fotó:24.hu

A hírek szerint elég vontatottan halad az „új Index” újságírói gárdájának megszervezése. Nem csoda, ha a szakmai hírnevükre valamit is adó újságírók ódzkodnak beállni a sorba azok után, hogy a kormány végrehajtói tulajdonosi vitának álcázott hatalomátvételt hajtottak végre az ország legolvasottabb hírportáljánál. Az erkölcsi aggályokon kívül az is távol tartja a kollégákat a kihívástól, hogy egy nívós szakmai szinthez fogják mérni a teljesítményüket, ha mégis engednek a toborzók csábításának.

Persze, nyilván vannak olyan propagandisták, akik szívesen átfazoníroznák az Indexet, és csinálnának belőle az Origóhoz hasonló szervilis médiát, ám Orbán és köre sokkal többet várt az ismert és elismert hírportál megszerzésétől. A Fidesz számára ugyanis nem hozna túl sok hasznot, ha besoroznák az Indexet a kormányt ajnározó (és szükséges esetekben mosdató) médiahadseregbe, ugyanis egyrészt ilyenekből van már egy szakajtóval, másrészt a portál olvasótáborának szimpátiáját ezzel a módszerrel nem tudják elnyerni.

Ennek abszurditását úgy érzékeltetnénk, hogy ehhez hasonló helyzetet idézne ez elő, ha egy iskolában minden tanár felmondana, így a portásokkal, takarítókkal, a konyhás nénikkel és a karbantartó bácsikkal helyettesítenék őket.

Merthogy a végső cél az (lenne), hogy az Index egy lassú, szinte észrevétlen hangsúlyeltolódással magához édesgesse azokat pártsemleges, esetleg ellenzéki érzelmű olvasókat, akiket egy direkt arculatváltással csak elijesztenének. Most igazolódik be ugyanakkor a szerkesztőség döntésének helyessége, ugyanis ha hagyták volna lassan ledarálni az újságírói gárdát, és lényegében asszisztáltak volna ehhez a folyamathoz, most kényelmes helyzetben lenne a lap szellemiségének átalakításával megbízott csapat.

A helyzet annyira kétségbeejtő, hogy az Index hirdetéseit szervező, vagyis a pénzt felügyelő cég, az Indamédia segítségére szorul az átszervezésért felelős csapat. Itt Orbán Viktor egyik kedvenc médiakádere, Vaszily Miklós tartja kezében a szálakat, aki az Indamédia tulajdonában álló blogszolgáltató, a blog.hu szerzőire támaszkodva vészelné át azt az időt, amíg nem tud új gárdát toborozni a felmondott újságírók helyére. Tudni kell, hogy az itt publikáló bloggerek döntő többsége ingyen gyárt tartalmakat, vagyis lényegében szellemi közmunkások segítségét venné igénybe a szerkesztőséget elfoglaló csapat.

Azok, akik nehezen tudják követni a fenti okfejtést, ne magukban keressék a hibát, ugyanis a helyzet annál is sokkal bonyolultabb, mint ahogy az a fentiekben leírtuk. A lényeg viszont az, hogy az Index szellemiségét meghatározó címlapot azok az újságírók készítették, akik most távoznak a szerkesztőségből, így új gárda hiányában lényegében külsős szerzők írásaival szeretnék megtölteni a legfontosabb és legolvasottabb felületeket. Ennek abszurditását úgy érzékeltetnénk, hogy ehhez hasonló helyzetet idézne ez elő, ha egy iskolában minden tanár felmondana, így a portásokkal, takarítókkal, a konyhás nénikkel és a karbantartó bácsikkal helyettesítenék őket.

Fotó: index.hu

Ezzel persze nem a bloggereket minősítjük (hiszen e sorok is a blog.hu-n jelennek meg), hanem azt a módszert ítéljük el, amellyel a kormány végrehajtói ledaráltak egy szakmailag elismert, a politika sikamlós terepén óvatosan, körültekintően működő szerkesztőséget. Ezzel kínos helyzetbe hozzák a bloggereket, saját magukat, de a legrosszabbul azok az újságírók jártak, akik a kormány nyomulásának következményeként elveszítették a munkájukat. Egyszóval, vannak tanulságai a történetnek, de Orbán Viktor világképébe eddig se nagyon fért bele, hogy visszafogja magát, amikor valamit meg akar szerezni magának. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha nem adják el neked azt a lovat, amelyet kinéztél magadnak a vásárban, akkor legalább mérgezd meg, nehogy másé legyen.”

Ismét bebizonyosodott, hogy Orbán Viktor és köre óriási üzleti lehetőséget lát Magyarországban. A politikai hatalom képviselői és a gazdasági térnyerésben jeleskedő oligarchák kéz a kézben építik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amely lassan olyan éhes szörnnyé változik, amelyik mindent elnyel, ami az útjába kerül. Most épp azon mesterkedik a kormány, hogy az ellenzéki vezetésű Budapesten is a NER oligarchái kapják a legzsírosabb megbízásokat, így bizonyítva be azt, hogy a választói akarat sem állhat a megtollasodásuk útjába.

Fotó: 24.hu

A Lánchíd kezd olyan szimbólummá válni, amely az egyre cinikusabbá váló hatalom és a neki ellenállni kívánó ellenzéki városvezetés küzdelmét példázza. Előbb a felújításra szánt állami támogatás megkurtításával csicskáztatta Karácsony Gergely főpolgármestert Orbán Viktor, aztán olyan pályáztatási feltételeket kényszerített ki, melyek kedveznek a NER oligarcháinak, különösen Mészáros Lőrincnek és körének. A Fővárosi Önkormányzat szerint ugyanis a Közbeszerzési Hatóság a referenciaidőszak rövidítésével „versenykorlátozó döntést hozott, amely alkalmas lehet arra, hogy szűkítse a közbeszerzésen indulók körét, ezzel akár veszélybe sodorhatja a verseny tisztaságát”.

A szabálymódosítás hátterében az áll, hogy olyan fricskát akar adni politikai ellenfeleinek Orbán, amit nem felejtenek el egy darabig. Ha ugyanis rákényszerítik a fővárost arra, hogy a Lánchíd felújítására szánt pénzből Orbán legfőbb oligarchájának jusson a legtöbb, akkor kiüresítik a helyhatóság függetlenségét, ráadásul a választóik előtt kell majd magyarázkodniuk azoknak a politikusoknak, akik tavaly azzal kampányoltak az önkormányzati választások előtt, hogy megállítják a NER lovagjainak nyomulását.

Mivel a törvényeket hozzáigazítják ezekhez a folyamatokhoz, az igazságszolgáltatás se igazán tud mit kezdeni az ilyen ügyekkel, nem beszélve arról, hogy végső esetben 30-40 évre titkosítják a kínos részleteket tartalmazó kontraktusokat.

Ez persze csak egyetlen példa arra, hogy Orbán köre hogyan veszi birtokba az ország erőforrásait. Említhetnénk a Balaton szinte teljes letarolását, a járvány miatti plusz kormányzati források bezsebelését, a környezetvédelmi szektor lassú, de annál biztosabb megszállását. A modell nagyon egyszerű. Az egyik oldalon ott áll a kormány a maga kétharmadával, a miniszterelnök parancsait szolgai módon végrehajtó apparátusával, míg a másik oldalon sorakoznak azok a pénzemberek, akik zsíros falatokra ácsingózva lobbiznak a kormányfőnél. Mivel mindkét oldal felett maga Orbán Viktor áll, lényegében ő koordinálja, hogy az állami szektor miként üzleteljen a köreihez tartozó oligarchákkal.

Ennek általában az a menete, hogy a közpénzből feltőkésített üzemek, bankok, szolgáltató cégek nyomott áron egy NER lovag kezébe kerülnek, majd amikor kiderül, hogy az nem hoz elég pénzt, sőt, olykor veszteséget termel, akkor azt magas áron visszaveszi az állam. Erre a legszemléletesebb példa a Mátrai Erőmű elkótyavetyélése, majd visszavásárlása volt. Mivel a törvényeket hozzáigazítják ezekhez a folyamatokhoz, az igazságszolgáltatás se igazán tud mit kezdeni az ilyen ügyekkel, nem beszélve arról, hogy végső esetben 30-40 évre titkosítják a kínos részleteket tartalmazó kontraktusokat.

Fotó: Népszava

Néhány apró homokszem azonban akad ebben a látszólag olajozottan működő gépezetben, ami kissé lelassítja a működését. Ez pedig az, hogy tavaly októberben a helyhatósági választások után több fontos településen ellenzéki győzelem született, így az oligarchák nem tudtak olyan egyszerűen dűlőre jutni a helyi politikai vezetéssel, mint korábban, amikor még a Fidesz volt az úr a fővárosban és a legtöbb vidéki nagyvárosban. Itt jön a képbe az állam, amely most főként azért igyekszik hatásköröket és pénzt elvonni az önkormányzatoktól, (a koronavírus-járványra hivatkozva) mert így tudja biztosítani a zavartalan nyomulást az oligarchák számára annak ellenére, hogy helyben ellenzéki politikusok irányítanak. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Segíts magadon, a sámán is megsegít.”

Ugyan a Fidesz egyre nagyobb szeletet hasít ki a magyar médiapiacból, a pártpreferenciák változását vizsgálva nem tűnik igazolhatónak az a feltételezés, hogy ez népszerűségnövekedést is hoz a kormánypártnak. Ha ez így van, akkor a kormány feleslegesen vállal belföldi konfliktusokat és kínos diplomáciai csatározásokat. Ha azonban csak az erőfitogtatás a cél, akkor elég hatásos eszköz újságok bedarálása, szerkesztőségek ellehetetlenítése, ugyanakkor az erőfölényt csak az akarja ilyen látványosan demonstrálni, aki nem teljesen biztos a dolgában.

Fotó: index.hu

Komoly kockázatot vállal az a szerkesztőség, amelyik mély sebet ejt a NER testén egy-egy leleplező cikkel, televíziós vagy rádiós tudósítással. A Népszabadság felvásárlására, majd az azt követő rapid bezárására például azután került sor, hogy a lap megírta Rogán Antal családjának helikopterezését. Az Index többször nyúlt olyan témákhoz, melyek kellemetlenül érintettek kormányzati embereket, illetve a NER-hez szorosan kötődő vállalkozókat. Legutoljára a pedofil képeket a saját gépén tároló perui nagykövet ügyét tárták a nyilvánosság elé azok után, hogy a kormány mélyen hallgatott az ügyről, és már haza is csempészte a diplomatát.

Nem biztos, hogy éppen a Kaleta-ügy verte ki végleg a biztosítékot a kormány illetékeseinél, de tény, hogy az Index bedarálása régóta szerepel Orbán Viktor bakancslistáján. Mint korábban megírtuk, a mostani kormányzati ciklus felénél járva időszerű volt előhúzni valami látványosat a bűvészkalapból, ha már a kormányzati médiakolhoz (KESMA) nem tudja sablonos propagandájával a Fideszhez édesgetni se a bizonytalanokat, se az ellenzéki érzelmű szavazókat. A dolog szépséghibája viszont az, hogy a korábbi példák azt bizonyítják, hogy a független vagy ellenzéki sajtóorgánumok lenyúlásával nem lehet új szavazókat szerezni. Sőt...

Ezért fontos számára, hogy először a pénzcsapokra tegye rá a kezét, és ha a gazdasági fenyegetés nem elég, akkor küldi a végrehajtóit, akik úgymond „rendet tesznek” a szerkesztőségben.

Az Orbán-rendszer lényegéből adódik, hogy csak a folyamatos expanzióban képes önmagát meghatározni, így a képzelt valós ellenfelektől elvett javak, területek, szellemi termékek azt a látszatot keltik, hogy a NER folyamatosan erősödik. Pedig ez nem feltétlenül igaz, ha azt látjuk, hogy a TV2, az Origó, a Figyelő, a Napi Gazdaság megszerzése, a Hír TV és Magyar Nemzet visszavétele, vagy a Népszabadság megszüntetése nem hozta a kormányoldal földindulásszerű erősödését. Ha hozzátesszük ehhez azt, hogy a kedvenc médiáitól megfosztott ellenzéki szavazók dühe még elementárisabb lett a kormány erőszakosságát látva, akkor inkább kontraproduktív ez a nyomulás.

De valószínűleg nem is a kormányzati agymosás felületeinek kitágítása a legfőbb célja ezeknek az akcióknak. Orbán inkább nyomás alatt igyekszik tartani azokat az orgánumokat, melyek kritikus hangvételt engednek meg maguknak vele szemben. Érzékeltetni szeretné, hogy mindennek van következménye az ő világában, így ha egy szerkesztőség a szakmaiságot előbbre valónak tartja a lojalitásnál, az lakolni fog, akár a kormány pénzeli, akár a hirdetők tartják el. Ezért fontos számára, hogy először a pénzcsapokra tegye rá a kezét, és ha a gazdasági fenyegetés nem elég, akkor küldi a végrehajtóit, akik úgymond „rendet tesznek” a szerkesztőségben.

Fotó: index.hu

Ismerjük jól Orbán mentalitását, aki régebben is csak nagy önuralommal tűrt meg maga körül olyanokat, akik nem mindenben értettek egyet vele. Ma ez a paranoia odáig jutott, hogy a kritikus hangot megütő médiumoknak is fel kell készülniük a megtorlásra, ha a miniszterelnök tyúkszemére lépnek. Ez már nem a józan megfontolás, az ügyes taktikázás időszaka, hanem a kíméletlen bosszúé, ezért ne gondoljuk, hogy az Index kivégzése mögött hűvös számítás húzódik meg. Orbán Viktor most belső késztetésből üt, és nem is gondol arra, hogy talán több szavazatot veszít ezzel, mint amennyit megszerez. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Ha jól esik valakit jó pofán vágni a kocsmában az vagy annak a jele, hogy szeretsz verekedni, vagy annak, hogy iszonyatosan berúgtál.”

Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy az Indexet azért ejtette foglyul az Orbán-rezsim, mert a saját kommunikációs gépezete csődöt mondott. Ha ugyanis a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) beváltotta volna a hozzá fűzött reményeket, nem kellett volna elfoglalnia a kormánynak azt az internetes hírportált, amely ugyan kritikus volt vele szemben, ám kínosan ügyelt arra, hogy a függetlenségét egyik politikai oldalról se roppantsák meg. Ha az a kormány célja, hogy az Indexen keresztül új szavazókat vonzzon magához a Fidesz, akkor nagyon rossz úton jár, ha viszont az, hogy provokálja az ellenzéki érzelmű szavazókat, akkor ennél hatásosabb módszert nem is találhatott volna.

    Fotó: Heti Válasz

Régóta dúl az a vita politikai elemzők, újságírók, kommunikációs szakemberek köreiben, hogy mennyire lehet a sajtón keresztül befolyásolni a különböző szavazótáborokat, illetve érdemben alakítható-e a választói aktivitás a médián keresztül. Senki se vitatja, hogy komoly hatása van az emberek politikáról alkotott képére az, ahogy a rádiókból, újságokból, internetes portálokon, tévécsatornákon keresztül eljutnak hozzájuk azok az információk, melyek alapján véleményt alkotnak a közéletről, illetve az azt alakító személyekről. Más kérdés, hogy a szavazópolgárok többsége eleve szelektál e médiatermékek között, mivel korábban kialakult politikai nézeteihez igazítja saját információs környezetét.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a sajtón keresztül érdemben nem igazán lehet befolyásolni olyan emberek pártszimpátiáját, közélethez való viszonyát, esetleg világnézetét, akik elkötelezték már magukat a kormány mellett, illetve azzal szemben foglalnak állást. Volt olyan példa Magyarországon, hogy egy ellenséges hangvételűnek tartott sajtóorgánum megszerzésével próbálták úgymond „átvezetni” az addig zömében ellenzéki olvasókat a kormányoldalra, ám ez - főként az Origó példáján lemérve – meglehetősen kis hatékonysággal működött. Amikor pedig bezáratnak egy ellenzéki újságot - ahogy azt a Népszabadsággal tette a Fidesz -, egyszerűen fogják magukat az olvasók, és keresnek maguknak egy másik kritikus hangvételű lapot. Persze, ezt csak addig tehetik, amíg vannak ilyenek...

Ő tehát hisz abban, hogy a szavazókat úgymond „át lehet nevelni” azzal, ha új szellemiségű tartalmakat kínálnak a jól ismert indexes logó alatt.

Ilyen előzmények ellenére is elszánta magát a Fidesz arra, hogy bedarálja az Indexet, amely amellett, hogy a sajtószabadság eszményének egyik utolsó hazai zászlóvivője (volt?), az ország legolvasottabb hírportálja. Ennek legfőbb okát a tavaly októberi önkormányzati választások végeredményében, illetve a kormány csúfos kudarcáért nagyban felelős kormánypárti médiakolhoz, a KESMA nevű torzszülött gyenge teljesítményében kell keresnünk. Orbán Viktor többször is célzott rá, hogy nem elégedett saját médiabirodalmának teljesítményével, és ennek látványos megnyilvánulásaként ki is rúgta Liszkay Gábort, a médiakolhozt létrehozó, és sokáig vezető bizalmasát.

Orbán mindenképpen igyekszik elmozdulni a holtpontról, vagyis érdemben szeretné növelni szavazóbázisát a 2022-es parlamenti választásokig, és úgy tűnik, ennek a célnak a megvalósításához nem lát elegendő garanciát a kormánypárti sajtóban. Amellett, hogy új irányt vár a KESMA mintegy 500 sajtóterméket egyesítő propagandagépezetétől, igyekszik megszerezni (illetve szakmailag és gazdaságilag) ellehetetleníteni az ellenzék számára oly fontos Indexet. Ő tehát hisz abban, hogy a szavazókat úgymond „át lehet nevelni” azzal, ha új szellemiségű tartalmakat kínálnak a jól ismert indexes logó alatt.

Fotó: index.hu

Arra azonban ügyelnie kell Orbánnak, hogy maradjon néhány nyíltan kormánykritikus sajtótermék a piacon, ugyanis az Index lerohanása miatt keletkezett belföldi és külhoni botrány csak úgy csillapítható, ha rámutat még néhány szerkesztőségre, melyek (egyelőre) írhatnak a kormány zűrös ügyeiről. A kormányfő kénytelen egyelőre betartani olyan szabályokat, melyeket ugyan a háta közepére kíván, de az Európai Unió pénzforrásait nem kockáztathatja azzal, hogy teljesen felszámolja Magyarországon a szabad sajtót. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha kirabolod a kocsma vendégeit, néhánynak hagyd meg az óráját, mert ők majd melletted tanúskodnak, ha a seriff elkap.”

Nagyon úgy tűnik, hogy Orbán Viktor újabb bűvészmutatvánnyal szeretné elkápráztatni a világot és saját választóit, ám a siker kulcsa most nem az ő kezében van. Ha azonban meg tudja őrizni azt a látszatot, hogy Magyarországon a koronavírus-járvány messze nem okozott olyan gazdasági problémákat, mint a világ többi részén, akkor megerősítheti pozícióit itthon és külföldön egyaránt. Egyelőre azonban azt is nehéz megjósolni, vajon mennyibe került nekünk eddig a járvány, azt pedig végképp lehetetlen megmondani, milyen következményekkel járna egy második fertőzési hullám.

Fotó:24.hu

Orbán Viktort nehéz kimozdítani szokásos magabiztosságából, ám a koronavírus-járvány hazai begyűrűzésének kezdetén látszott rajta, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Aztán a kormány propagandagépezete összehozott egy kommunikációs stratégiát, amelynek segítségével ismét megtalálta a kapaszkodókat ebben a bizonytalan helyzetben. Lényeg, hogy az emberek azt gondolják, a kormány ura a helyzetnek, ha pedig valami balul sülne el, akkor a felelősséget áttolják az önkormányzatokra. Főleg az ellenzéki vezetésű városokban.

A kormányfő ismét meglátta a propagandában azt a lehetőséget, ami csak olyankor kínálkozik a politikai vezetők számára, amikor krízishelyzeteket kell kezelniük. Ilyenkor a bizonytalanság, a késedelem, a másoktól való függés rengeteget ront a politikus megítélésén, ám, ha határozott, gyors döntéseket hoz, ráadásul úgy tesz, mintha még ő segítene más országoknak, akkor nő az ázsiója a választók között. Azt már megszoktuk, hogy Orbán ördögi gyorsasággal reagál a nehéz helyzetekre, de továbbra is bizonytalan, hogy a csillogó felszín alatt mit rejt a mély.

Jól látszik, hogy egy lapra tett fel mindent, mert ha az ingyen pénz nem érkezik, akkor csak rossz megoldások jöhetnek.

Azt ugyanis erősen elmaszatolja a kormány, hogy mekkora rést ütött a költségvetésben a járvány, hány ember veszítette el a munkáját, milyen vállalkozások mentek tönkre, illetve hogy van-e terve a kormányra arra az eshetőségre, ha a járvánnyal sokáig együtt kell még élnünk? Úgy is mondhatnánk, hogy Orbán előremenekül, vagyis úgy tesz, mintha gyors futással maga mögött hagyhatná a járvány minden következményét. Mintha megoldaná a problémákat az, hogy ugyanolyan szédületes tempóban szórja a pénzt a kormány focira, NER lovagok bizniszeire, látványberuházásokra, mint a koronavírus megjelenése előtt. Mindez azonban csak a problémák elkendőzésére jó, ráadásul az állam elszórja azt a pénzt, amire nagy szükség lenne az év második felében.

Mert ne legyen kétségünk, a neheze csak most jön. Nemcsak azért, mert újra nő a fertőzöttek száma, hanem azért is, mert az emberek lelkéből nem tűnt el egyik pillanatról a másikra a kétség és a félelem. Nem rohannak újra éttermekbe, nem nyaralnak annyian se itthon, se külföldön, mint korábban, a háztartások és vállalkozások pedig most inkább spórolnak, mint költekeznek, mert bizonytalannak látják a jövőt. Nem úgy, mint a mindig magabiztos kormány, amely semmiféle visszafogottságot nem tanúsít, amikor szórni kell a közpénzt a számára fontos területeken. Mindez azt eredményezi, hogy a szükségesnél kevesebb folyik be az államkasszába, és sokkal több folyik ki onnan.

Mintha arra számítana Orbán Viktor, hogy a sokat szapult Európai Unió majd ad annyi pénzt, amennyire csak szüksége lesz, hogy ezt az ellentmondást feloldja. Mintha máris elköltené a dúsgazdag nagybácsi pénzét, pedig azt se tudja, hogy kap-e valamennyit a gazdag rokon örökségéből. Mindezt csellel, zsarolással, esetenként hízelgéssel szeretné elérni a magyar kormányfő. Jól látszik, hogy egy lapra tett fel mindent, mert ha az ingyen pénz nem érkezik, akkor csak rossz megoldások jöhetnek. Például hitelfelvétel, megszorítások, esetleg újabb sarcok kivetése olyan gazdasági szereplőkre, melyek amúgy is komoly bajban vannak.

Fotó: Magyar Idők

Orbán nagy zsugás, de azért ne higgyük, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy ebben a partiban milyen lapok vannnak a többiek kezében. Igyekszik átsétálni a parázson úgy, hogy ne vegyék észre a nézők a szandálját. De a tűz így is megégeti a lábát, mert a járvány, és a vele járó fájdalom is közös, így senki se úszhatja meg sérülések nélkül. Úgy tesz, mintha nem került volna kiszolgáltatott helyzetbe, pedig abban van. Kérdés, hogy az EU vezetői tudják-e ezt, és ha igen, kihasználják-e a kínálkozó lehetőséget, hogy megizzasszák azt a politikust, aki bankautomatának tekintette eddig az Európai Uniót. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja:”Ha úgy sétálsz át a tavon, hogy nem lesz vizes a lábad, akkor vagy csaló, vagy szellem vagy.”

Amikor a közös bajt arra használja valaki, hogy a saját pecsenyéjét sütögesse, a közösség tagjainak össze kell fogniuk, és kiközösíteniük az illetőt. Ez lenne logikus lépés az EU részéről is, amikor a tagállamok vezetői azt látják, hogy Orbán Viktor a kormánya ellen folyó jogállamiságot vizsgáló eljárás lezárásához köti a gazdasági mentőcsomag megszavazását, ám nem lehetünk biztosak abban, hogy sikerül megakadályozni a magyar kormányfőt terve végrehajtásában.

Fotó: MTI

A magyar kormány számára a lehető legrosszabbkor vette át az EU soros elnöki posztját Németország, hiszen több olyan forró téma is nehezíti az elvileg szövetséges országgal való együttműködést, melyekben nehéz lesz kompromisszumot elérni a felek között. Ilyen például a Magyarország ellen folyó hetes cikkely alapján indított jogállamisági eljárás, mely kezd egyre kínosabb lenni Orbán Viktor számára. A kormányfő ügyes taktikusként tisztában van azzal, hogy akár a maga javára is fordíthatja a helyzetet. Ha ugyanis úgy szűnik meg a kormánya ellen folyó eljárás, hogy érdemi kompromisszumot nem sikerül elérnie az Európai Unió vezetésének, vagyis Magyarországon továbbra is egy hibrid rezsim kénye-kedve szerint alkotnak törvényeket, üldözhetnek el egyetemeket, hozhatnak lehetetlen helyzetbe civil szervezeteket, tüntethetnek el független sajtótermékeket, akkor győztesnek érezheti magát.

Ha Orbánnak zsarolással sikerülne elkerülnie a felelősségre vonás meglehetősen hosszú és kellemetlen procedúráját, azzal felbátoríthatná európai szövetségeseit, akik alig várják, hogy lemásolhassák Orbán rendszerét a saját országukban. A magyar kormányfő olyan éket próbál verni a különböző felfogású, ám az uniós értékek tekintetében alapvetően egyetértő politikai erők közé, mely nem feltétlenül az ideológiák mentén jönne létre. Orbán ugyanis egyaránt barátkozik szélsőjobboldali és kommunista vezetőkkel Európában, ha az érdekeik közösek. Ilyen például a fékek és ellensúlyok rendszerének kritikája, így nem csoda, ha Orbán nagy csodálói közé tartoznak a cseh kommunisták és a német neonácik is.

A ravasz magyar kormányfő mindig is nagy élvezettel ugrasztotta egymásnak a földrajzilag és ideológiailag is rendkívül sokszínű uniós frakciókat. Most éppen Antonió Costa, baloldali portugál kormányfővel próbál megegyezni, mert tudja, hogy Európa dél-nyugati csücskében nagyon nagy szükség lenne a koronavírus-járvány miatt megtépázott gazdaság pénzügyi megsegítésére. Ha a Costához hasonló politikusok kényszerből támogatják Orbán alkuját, akkor az EU legfőbb fegyverét hatástalanítják, mellyel valamennyire kordában lehetett eddig tartani a populistákat.

Amennyiben ugyanis az uniós forrásokat a jogállamiság állapotához kötik, akkor féken lehet tartani a lengyelországihoz és magyarországihoz hasonló autoriter rendszereket, ám amennyiben továbbra is külön kezelik a gazdasági és a politikai kérdéseket, akkor az a gyakorlat folytatódik, mely lényegében az ilyen rezsimek finanszírozását eredményezi. Németországnak tehát nagyon résen kell lennie, ha a jogállamiság legfőbb védelmezőjeként akarja vezetni a következő fél évben az EU-t. Meg is üzenték Orbánnak, hogy vége annak a gyakorlatnak, amikor a közösség elveit semmibe vevő országok vezetői voltak a leghangosabbak azokon a tárgyalásokon, amikor az uniós pénzügyi forrásokról döntöttek.

Fotó: napi.hu

Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy igazán komoly tétje lesz a pénteken kezdődő uniós csúcsnak. Amennyiben ugyanis Orbánnak nem sikerül zátonyra futtatnia azokat a reformokat, melyek jogállami feltételekhez kötnék az uniós támogatások folyósítását, akkor elég kemény üzenetet küldenének a mérsékelt politikai erők azoknak a populistáknak, akik csak arra várnak, hogy Orbán kikaparja nekik a gesztenyét. Fordított esetben viszont Orbán megdicsőülne, és ezzel egyértelművé tenné, hogy érdemes elmenni a falig, az EU vezetői az utolsó pillanatban úgyis mindig visszavonulót fújnak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha valakivel elszívod a békepipát, utána pedig rátámadsz, mondd azt, hogy te csak azért pipáztál, mert erős dohányos vagy.”

Orbán Viktor újfent bebizonyította, hogy nem akar minden magyar állampolgár miniszterelnöke lenni, legfeljebb azt szeretné, ha minden választó tőle függene. A kettő között hatalmas a különbség, ugyanis az első esetben kizárólag azok érdekeit képviseli, akik potenciális támogatói lehetnek, a második esetben viszont rá akarja kényszeríteni az akaratát olyanokra, akiknek jelenleg esze ágában sincs rá szavazni. Ami a magyar sajtó utolsó független műhelyeivel és az ellenzéki vezetésű településekkel művel, épp azt bizonyítják, hogy kettős mércét alkalmaz, és nyíltan különbséget tesz állampolgár és állampolgár között.

Fotó: Népszava

A magyar kormányfő gyakran sérelmezi, hogy az Európai Unióban kettős mércét alkalmazva bírálják a tevékenységét. Nehezen tud megbarátkozni a gondolattal, hogy az uniós tagsággal járó előnyök ellentételezéseként illik tiszteletben tartani a közös normákat, illetve hogy nem illik beleköpni abba a tenyérbe, amely éppen ki akar rántani bennünket egy mély gödörből. A járvány kapcsán például halálra sértődött azon, hogy bírálatot kapott a határozatlan időre szóló rendkívüli felhatalmazás miatt, de a koronavírus-járvány elleni védekezésre kapott támogatást minden fenntartás nélkül elfogadta.

Orbán azonban azt sem rejti véka alá, hogy számára jóval fontosabbak azok a magyar polgárok, akik kormánya potenciális támogatói, azoknál, akik esetében ennek épp az ellenkezője igaz. Bünteti például azokat a városokat, melyek élére ellenzéki vezetést választottak a helyiek, illetve kárpótolja veszteségeik miatt azokat az önkormányzatokat, ahol a Fidesz potentátjai kaptak bizalmat tavaly október 13-án. A koronavírus-járvány elleni védekezés indokával megsarcolt önkormányzatok esetében a kettős mérce úgy rajzolódik ki, hogy a kormányhívő városvezetők valamilyen csatornán visszakapják azt a pénzt, amit korábban egységesen elvettek az önkormányzatoktól, ám az ellenzékieknek főhet a fejük, honnan teremtik elő a kormány által elvont összegeket.

Mindezt annak fényében teszi a kormány, hogy az önkormányzatoktól elvont összeg az országos költségvetés arányait tekintve nem túl fajsúlyos tétel, ugyanakkor azoknak a helyhatóságoknak elég fájó veszteség, melyek kénytelenek elszenvedni a rekvirálást. Ne feledjük, hogy a kormány az ellenzéki önkormányzatokon keresztül olyan megszorításokat visz végbe, melyek a helyben élők számára attól függetlenül jelentenek nehézséget, hogy ők kormánypárti vagy ellenzéki szimpatizánsok. Orbán logikája tehát az, hogy az ellenzéki városvezetőkre tolja át a felelősséget, hátha ezáltal végre elhiszik neki a választók, hogy csakis kormánypárti jelöltekre érdemes szavazni ebben az országban.

A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Ha elemezzük a kormányfő megszólalásait, akkor is egyértelmű, hogy a választók esetében is csak ellenségben és barátban képes gondolkodni. Budapest esetében a legegyértelműbb ez az üzenet. Ha tetszettek volna továbbra is támogatni Tarlós Pista bácsit, már dőlne a pénz a Lánchíd felújítására, illetve a közösségi közlekedés megújítására! - szól a leplezetlen fenyegetés a főváros esetében. Egyértelművé teszi, hogy bünteti azokat a választópolgárokat, akik saját akaratukból vagy mások szavazatainak köszönhetően ellenzéki vezetésű városban élnek. Ebben az esetben nehéz megjósolni, hogy mi lesz az érintettek reakciója, de több példát is láttunk arra az utóbbi években, hogy az ellenszélben kormányzó helyi politikusok megerősödtek azáltal, hogy ellenálltak a hatalom zsarolásának.

Orbán azonban nem képes gesztusokban, kompromisszumokban gondolkodni, ezért a járvány megjelenésétől kezdve az volt a mesterterve, hogy a helyzetet kihasználva megrogyasztja az ellenzéki vezetésű városok költségvetését, a hatalmas kormányzati médiatúlsúly segítségével pedig szerencsétlenkedő helyi politikusokként állítja majd be azokat a polgármestereket, akik valahogy igyekeznek majd kikecmeregni a szorult helyzetből. Ebben a szemléletben a választópolgár csak egy statisztikai adat, akinek mindenképpen el kell szenvednie a hatalom arroganciáját, legfeljebb nem a kormány nyakába varrja a problémákat, hanem a helyhatóság vezetőit teszi majd felelőssé.

És nem feledkezzünk meg arról sem, hogy Orbán azokat a ma még függetlennek számító sajtóorgánumoknak is hadat üzent, melyek olvasóit szintén ellenségként kezeli. A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Fotó: Nyugati Fény

A komoly kormányzati támogatással működtetett Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (röviden KESMA) termékeinek olvasói tehát megérnek Orbán számára annyit, hogy komoly közpénzeket csoportosítson át ennek a veszteséges médiakolhoznak a fenntartásához, ugyanakkor az ellenzéki szemléletű választókat meg akarja fosztani saját rádióiktól, tévéiktől, újságjaiktól. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne csak az a ló legyen fontos számodra, amelyik a kezedből eszi a kockacukrot, hanem az is, amelyik mindig feléd csap a farkával, ha édességgel akarod etetni.”

Orbán Viktor tart a karakteres, kitartó, keményen küzdő ellenfelektől, ezért időben igyekszik elvenni a kedvüket attól, hogy ellene induljanak a 2022-es választáson. Tartja magát a városi legenda, mely szerint többször megüzente Karácsony Gergelynek, hogy leszáll róla (és Budapestről), amennyiben garantálja, hogy nem tör miniszterelnöki babérokra, de állítólag a hódmezővásárhelyi polgármester ringbe szállásának se örülne. Márki-Zay Péter mellett akár Botka László vagy más népszerű ellenzéki polgármesterek is veszélyt jelentenek a rezsimre, ezért is szipolyozza ki a megyei jogú városok többségét a Fidesz a járványhelyzetre hivatkozva.

Fotó: index.hu

Az ellenzék váratlan sikere a tavalyi önkormányzati választáson felülírt egy sor olyan forgatókönyvet, melyeket Orbán Viktor már előkészített a 2022-es országgyűlési választási kampányra. Megdőlt például az az állítás, hogy az ellenzéki választók nem szavaznak át olyan pártok jelöltjeire, akiknek értékrendje messze áll az övéktől. Október 13-án bebizonyosodott, hogy a Fidesszel és a miniszterelnökkel szembeni ellenérzések (igyekeztünk finoman fogalmazni) igen nagy kohéziós erőt biztosítanak az ellenzéki tábor számára, így például egy DK-s simán szavaz egy jobbikos jelöltre, ha annak az a jelszava, hogy zavarjuk el a fideszes kiskirályokat.

A másik keserű pirula az volt az állampárt számára, hogy nem vette a nép többsége azt a kampánybablát, hogy az ellenzéki oldalon csak alkalmatlan figurák vannak. Karácsony  Gergely esetében ez a szlogen lényegében olyan fegyver volt, amely amellett, hogy célba se talált, még vissza is rúgott gazdája kezében. A helyi polgármesterek általában jól helyt álltak a koronavírus-járvány elleni védekezésben, és a kormány hiába mantrázza, hogy a fővárosi önkormányzat hibázott az idősotthonok esetében, ezt csak a nagyon elhivatott fideszesek veszik készpénznek. Ugyanez a helyzet a Lánchíd felújítása ügyében is, így Orbán egyelőre nem tudja meghátrálásra kényszeríteni az elszántan hadakozó Karácsonyt.

A magyar fiatalok körében ugyanis meglehetősen népszerűtlen az állampárt, az idősebb generációk viszont abban a szocialista rendszerben szocializálódtak, melyhez egyre jobban hasonlít a rezsim által felépített modell, így nem csoda, ha a nyugdíjasok többsége támogatja az Orbán-kormányt.

Orbán jól tudja, hogy a megyei jogú városok ellenzéki vezetőire is kell figyelnie. Mivel ezeken a településeken általában megbízható közgyűlési többséggel rendelkeznek a polgármesterek, minden esélyük meg van arra, hogy a kormányzati sarc ellenére is rátermett vezetők imázsát alakítsák ki magukról. Maga a Fidesz is a 2006-ben nagy fölénnyel megnyert önkormányzati választásra alapozva építette fel magát annyira, hogy a 2010-es fülkeforradalommal lényegében letarolta a teljes magyar vidéket. A kormányfő tehát pontosan tudja, mennyire veszélyes számára néhány sikeres város ellenzéki vezetése.

Orbán ezért az anyagi ellehetetlenítés és a központi propaganda jól ismert lejárató elemeinek segítségével igyekszik csapást mérni az ellenzéki gócpontokra. A múlt tapasztalatai viszont a kormányfő ellen szólnak, ugyanis eddig mindig érvényesült a „Teher alatt nő a pálma” közmondás igazsága. Így minél jobban üti az ellenzéki városok vezető politikusait, annál inkább igazságtalannak fogja érezni a magyar kormány ténykedését az ott élők többsége, ezért nemhogy híveket, de újabb ellenségeket fog szerezni ezekben a városokban a Fidesz.

Mondhatnánk erre, hogy Orbán hatalma a kisvárosok és községek lakosainak támogatásától függ, hiszen a statisztikák szerint minél kisebb (és a legtöbbször fejletlenebb) egy település, annál több babér terem ott a Fidesz számára. Itt a lakosság átlagéletkora is magasabb, mint a nagyvárosokban, ezért egy másik tendencia is egyre távolabb viszi a városi és falusi lakosságot. A magyar fiatalok körében ugyanis meglehetősen népszerűtlen az állampárt, az idősebb generációk viszont abban a szocialista rendszerben szocializálódtak, melyhez egyre jobban hasonlít a rezsim által felépített modell, így nem csoda, ha a nyugdíjasok többsége támogatja az Orbán-kormányt.

Fotó: napi.hu

A Fidesz utóbbi 10 évében igyekezett erősíteni azt a hiedelmet, mely szerint csakis Orbán Viktor képes irányítani az országot, az ő váteszi képességeivel senki se veheti fel a versenyt. Ha azonban az ellenzék fel tud mutatni egy olyan miniszterelnök-jelöltet, aki már bizonyította rátermettségét, politikai érzékét, akkor Orbán minden hibája felértékelődik. Eddig ugyanis épp azért sikkadtak el a kormányfő tévedései, mert karakteres ellenfél hiányában nem kapott megfelelő kritikát minden egyes ilyen eset után. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A mokaszin azért praktikus viselet, mert senki se tudja meg, hogy nem tanultál meg cipőfűzőt kötni.”

Úgy lett egy kicsi magyar településnek nemzetközi kupában induló focicsapata, hogy annak költségeit túlnyomórészt a magyar adófizetők állták. Az Orbán-rezsim cinizmusát jelzi, hogy pénzt és energiát nem kímélve végül olyan magasra emelte a pöttömnyi Felcsút csapatát, hogy az rövidesen nívós külföldi klubokat fogadhat a Pancho Arénában. A Fidesz már régen kisajátította magának a magyar sportot, de most egy olyan szintre lépett, amit már nem értékelhetünk a miniszterelnök sajátos hobbijának melléktermékeként.

             Fotó: maszol.hu

Elképzelhető, hogy az európai fociporondon a legkisebb lakossággal rendelkező település Felcsút, amely nemzetközi kupaszereplést vívott ki magának. Egy külföldi - aki nem járatos a magyar belpolitikai viszonyokban - akár csettinthet is, hogy milyen heroikus teljesítmény egy 1800 főt számláló község részéről, hogy csapata a magyar élvonalban a harmadik helyen végzett. Mi, akik ebben az országban élünk pontosan tudjuk, hogy a kormánypárt egyre karakteresebben kirajzolódó térfoglalásának egyik szegmensével állunk szemben.

A miniszterelnök szülőfalujának csapata, a Puskás Akadémia ugyanis olyan hihetetlen pénzösszegből gazdálkodhatott az utóbbi években, amiről nagy múltú élcsapatok se álmodhatnak. Előfordult korábban, hogy egy-egy cég vagy helyi vállalkozó beszállt kisebb települések egyesületeinek támogatásába, ám a Puskás Akadémia esetében nem túlzás azt állítani, hogy a nagylelkű szponzor maga az állam, és azon keresztül a magyar adófizetők voltak az utóbbi években.

Az állam nyíltan belenyúl a versengésbe a támogatások átstrukturálásával, illetve irányításával, mégis úgy tesz mindenki, mintha sportszerű versengés folyna a pályákon.

Nehéz megfejteni a magyar néplélek működését, (Orbán Viktor azt állítja, hogy neki sikerült) ezért nem is vállalkoznánk arra, hogy az ellenzéki szavazókon kívül a bizonytalan és kormánypárti tömegek hite miért nem rendül meg az Orbán-rendszerben azt látva, hogy a közpénzeket Mészáros Lőrinc egykori gázszerelőből lett milliárdoson keresztül miként pumpálták egy olyan futballklubba, amely nevétől eltérően nem az ifjú hazai focisták tehetségének gondozásával, sokkal inkább méregdrága külföldi játékosok szerződtetésével vívta ki a nem túl acélos hazai mezőnyben a nemzetközi kupaszereplést érő harmadik helyet.

Nem csoda, ha a miniszterelnök úgy érzi, szinte minden belefér már az ő politikájába. Nem igazán tudnánk ugyanis olyan politikust említeni az utóbbi 30 évből, akitől ilyen könnyen elfogadnák, hogy a szülőfaluja focicsapatára 9 év alatt közel 70 milliárd forint közpénzt áldoztak különböző központi forrásokból. A közpénzjellegét a kormányzati kommunikáció állításaival ellentétben sem elveszítő TAO támogatási rendszer nem csupán arra jó, hogy felpumpálja Orbán kedvenc csapatának költségvetését, de az adományozó cégek is így bizonyíthatják hűségüket a rezsimhez.

Mondhatnánk, hogy a Puskás Akadémia az Orbán-éra kirakatcsapata, de a NER meghatározó alakjai gyakorlatilag letarolták a magyar fociklubokat, így a felcsúti pénzeső ellenére se lehetett egyelőre arról álmodnia Orbánnak, hogy „nemzeti összefogással” magyar bajnoki címhez segíti falucskája csapatát. A magyar labdarúgásban épp olyan szürreális állapotok uralkodnak tehát, mint a magyar közéletben. Az állam nyíltan belenyúl a versengésbe a támogatások átstrukturálásával, illetve irányításával, mégis úgy tesz mindenki, mintha sportszerű versengés folyna a pályákon.

     Fotó: nol.hu

Ha valaki megfejti, hogy a magyarok miért fogadják el a politika által leplezetlenül irányított sportéletet, akkor talán arra is rá fog jönni, miért tudja uralni az élet szinte minden területét ebben ez országban a Fidesz annak ellenére, hogy hazugságaikba, kicsinyes machinációikba, ellentmondást nem tűrő nyomulásukba lépten-nyomon belebotlunk. Vagy valamit nagyon tud Orbán Viktor, vagy mi valamit nagyon nem tudunk. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha tudnék a sámán fejével gondolkodni, én magam lennék a sámán.”