Amikor a közös bajt arra használja valaki, hogy a saját pecsenyéjét sütögesse, a közösség tagjainak össze kell fogniuk, és kiközösíteniük az illetőt. Ez lenne logikus lépés az EU részéről is, amikor a tagállamok vezetői azt látják, hogy Orbán Viktor a kormánya ellen folyó jogállamiságot vizsgáló eljárás lezárásához köti a gazdasági mentőcsomag megszavazását, ám nem lehetünk biztosak abban, hogy sikerül megakadályozni a magyar kormányfőt terve végrehajtásában.

Fotó: MTI

A magyar kormány számára a lehető legrosszabbkor vette át az EU soros elnöki posztját Németország, hiszen több olyan forró téma is nehezíti az elvileg szövetséges országgal való együttműködést, melyekben nehéz lesz kompromisszumot elérni a felek között. Ilyen például a Magyarország ellen folyó hetes cikkely alapján indított jogállamisági eljárás, mely kezd egyre kínosabb lenni Orbán Viktor számára. A kormányfő ügyes taktikusként tisztában van azzal, hogy akár a maga javára is fordíthatja a helyzetet. Ha ugyanis úgy szűnik meg a kormánya ellen folyó eljárás, hogy érdemi kompromisszumot nem sikerül elérnie az Európai Unió vezetésének, vagyis Magyarországon továbbra is egy hibrid rezsim kénye-kedve szerint alkotnak törvényeket, üldözhetnek el egyetemeket, hozhatnak lehetetlen helyzetbe civil szervezeteket, tüntethetnek el független sajtótermékeket, akkor győztesnek érezheti magát.

Ha Orbánnak zsarolással sikerülne elkerülnie a felelősségre vonás meglehetősen hosszú és kellemetlen procedúráját, azzal felbátoríthatná európai szövetségeseit, akik alig várják, hogy lemásolhassák Orbán rendszerét a saját országukban. A magyar kormányfő olyan éket próbál verni a különböző felfogású, ám az uniós értékek tekintetében alapvetően egyetértő politikai erők közé, mely nem feltétlenül az ideológiák mentén jönne létre. Orbán ugyanis egyaránt barátkozik szélsőjobboldali és kommunista vezetőkkel Európában, ha az érdekeik közösek. Ilyen például a fékek és ellensúlyok rendszerének kritikája, így nem csoda, ha Orbán nagy csodálói közé tartoznak a cseh kommunisták és a német neonácik is.

A ravasz magyar kormányfő mindig is nagy élvezettel ugrasztotta egymásnak a földrajzilag és ideológiailag is rendkívül sokszínű uniós frakciókat. Most éppen Antonió Costa, baloldali portugál kormányfővel próbál megegyezni, mert tudja, hogy Európa dél-nyugati csücskében nagyon nagy szükség lenne a koronavírus-járvány miatt megtépázott gazdaság pénzügyi megsegítésére. Ha a Costához hasonló politikusok kényszerből támogatják Orbán alkuját, akkor az EU legfőbb fegyverét hatástalanítják, mellyel valamennyire kordában lehetett eddig tartani a populistákat.

Amennyiben ugyanis az uniós forrásokat a jogállamiság állapotához kötik, akkor féken lehet tartani a lengyelországihoz és magyarországihoz hasonló autoriter rendszereket, ám amennyiben továbbra is külön kezelik a gazdasági és a politikai kérdéseket, akkor az a gyakorlat folytatódik, mely lényegében az ilyen rezsimek finanszírozását eredményezi. Németországnak tehát nagyon résen kell lennie, ha a jogállamiság legfőbb védelmezőjeként akarja vezetni a következő fél évben az EU-t. Meg is üzenték Orbánnak, hogy vége annak a gyakorlatnak, amikor a közösség elveit semmibe vevő országok vezetői voltak a leghangosabbak azokon a tárgyalásokon, amikor az uniós pénzügyi forrásokról döntöttek.

Fotó: napi.hu

Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy igazán komoly tétje lesz a pénteken kezdődő uniós csúcsnak. Amennyiben ugyanis Orbánnak nem sikerül zátonyra futtatnia azokat a reformokat, melyek jogállami feltételekhez kötnék az uniós támogatások folyósítását, akkor elég kemény üzenetet küldenének a mérsékelt politikai erők azoknak a populistáknak, akik csak arra várnak, hogy Orbán kikaparja nekik a gesztenyét. Fordított esetben viszont Orbán megdicsőülne, és ezzel egyértelművé tenné, hogy érdemes elmenni a falig, az EU vezetői az utolsó pillanatban úgyis mindig visszavonulót fújnak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha valakivel elszívod a békepipát, utána pedig rátámadsz, mondd azt, hogy te csak azért pipáztál, mert erős dohányos vagy.”

Orbán Viktor újfent bebizonyította, hogy nem akar minden magyar állampolgár miniszterelnöke lenni, legfeljebb azt szeretné, ha minden választó tőle függene. A kettő között hatalmas a különbség, ugyanis az első esetben kizárólag azok érdekeit képviseli, akik potenciális támogatói lehetnek, a második esetben viszont rá akarja kényszeríteni az akaratát olyanokra, akiknek jelenleg esze ágában sincs rá szavazni. Ami a magyar sajtó utolsó független műhelyeivel és az ellenzéki vezetésű településekkel művel, épp azt bizonyítják, hogy kettős mércét alkalmaz, és nyíltan különbséget tesz állampolgár és állampolgár között.

Fotó: Népszava

A magyar kormányfő gyakran sérelmezi, hogy az Európai Unióban kettős mércét alkalmazva bírálják a tevékenységét. Nehezen tud megbarátkozni a gondolattal, hogy az uniós tagsággal járó előnyök ellentételezéseként illik tiszteletben tartani a közös normákat, illetve hogy nem illik beleköpni abba a tenyérbe, amely éppen ki akar rántani bennünket egy mély gödörből. A járvány kapcsán például halálra sértődött azon, hogy bírálatot kapott a határozatlan időre szóló rendkívüli felhatalmazás miatt, de a koronavírus-járvány elleni védekezésre kapott támogatást minden fenntartás nélkül elfogadta.

Orbán azonban azt sem rejti véka alá, hogy számára jóval fontosabbak azok a magyar polgárok, akik kormánya potenciális támogatói, azoknál, akik esetében ennek épp az ellenkezője igaz. Bünteti például azokat a városokat, melyek élére ellenzéki vezetést választottak a helyiek, illetve kárpótolja veszteségeik miatt azokat az önkormányzatokat, ahol a Fidesz potentátjai kaptak bizalmat tavaly október 13-án. A koronavírus-járvány elleni védekezés indokával megsarcolt önkormányzatok esetében a kettős mérce úgy rajzolódik ki, hogy a kormányhívő városvezetők valamilyen csatornán visszakapják azt a pénzt, amit korábban egységesen elvettek az önkormányzatoktól, ám az ellenzékieknek főhet a fejük, honnan teremtik elő a kormány által elvont összegeket.

Mindezt annak fényében teszi a kormány, hogy az önkormányzatoktól elvont összeg az országos költségvetés arányait tekintve nem túl fajsúlyos tétel, ugyanakkor azoknak a helyhatóságoknak elég fájó veszteség, melyek kénytelenek elszenvedni a rekvirálást. Ne feledjük, hogy a kormány az ellenzéki önkormányzatokon keresztül olyan megszorításokat visz végbe, melyek a helyben élők számára attól függetlenül jelentenek nehézséget, hogy ők kormánypárti vagy ellenzéki szimpatizánsok. Orbán logikája tehát az, hogy az ellenzéki városvezetőkre tolja át a felelősséget, hátha ezáltal végre elhiszik neki a választók, hogy csakis kormánypárti jelöltekre érdemes szavazni ebben az országban.

A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Ha elemezzük a kormányfő megszólalásait, akkor is egyértelmű, hogy a választók esetében is csak ellenségben és barátban képes gondolkodni. Budapest esetében a legegyértelműbb ez az üzenet. Ha tetszettek volna továbbra is támogatni Tarlós Pista bácsit, már dőlne a pénz a Lánchíd felújítására, illetve a közösségi közlekedés megújítására! - szól a leplezetlen fenyegetés a főváros esetében. Egyértelművé teszi, hogy bünteti azokat a választópolgárokat, akik saját akaratukból vagy mások szavazatainak köszönhetően ellenzéki vezetésű városban élnek. Ebben az esetben nehéz megjósolni, hogy mi lesz az érintettek reakciója, de több példát is láttunk arra az utóbbi években, hogy az ellenszélben kormányzó helyi politikusok megerősödtek azáltal, hogy ellenálltak a hatalom zsarolásának.

Orbán azonban nem képes gesztusokban, kompromisszumokban gondolkodni, ezért a járvány megjelenésétől kezdve az volt a mesterterve, hogy a helyzetet kihasználva megrogyasztja az ellenzéki vezetésű városok költségvetését, a hatalmas kormányzati médiatúlsúly segítségével pedig szerencsétlenkedő helyi politikusokként állítja majd be azokat a polgármestereket, akik valahogy igyekeznek majd kikecmeregni a szorult helyzetből. Ebben a szemléletben a választópolgár csak egy statisztikai adat, akinek mindenképpen el kell szenvednie a hatalom arroganciáját, legfeljebb nem a kormány nyakába varrja a problémákat, hanem a helyhatóság vezetőit teszi majd felelőssé.

És nem feledkezzünk meg arról sem, hogy Orbán azokat a ma még függetlennek számító sajtóorgánumoknak is hadat üzent, melyek olvasóit szintén ellenségként kezeli. A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Fotó: Nyugati Fény

A komoly kormányzati támogatással működtetett Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (röviden KESMA) termékeinek olvasói tehát megérnek Orbán számára annyit, hogy komoly közpénzeket csoportosítson át ennek a veszteséges médiakolhoznak a fenntartásához, ugyanakkor az ellenzéki szemléletű választókat meg akarja fosztani saját rádióiktól, tévéiktől, újságjaiktól. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne csak az a ló legyen fontos számodra, amelyik a kezedből eszi a kockacukrot, hanem az is, amelyik mindig feléd csap a farkával, ha édességgel akarod etetni.”

Orbán Viktor tart a karakteres, kitartó, keményen küzdő ellenfelektől, ezért időben igyekszik elvenni a kedvüket attól, hogy ellene induljanak a 2022-es választáson. Tartja magát a városi legenda, mely szerint többször megüzente Karácsony Gergelynek, hogy leszáll róla (és Budapestről), amennyiben garantálja, hogy nem tör miniszterelnöki babérokra, de állítólag a hódmezővásárhelyi polgármester ringbe szállásának se örülne. Márki-Zay Péter mellett akár Botka László vagy más népszerű ellenzéki polgármesterek is veszélyt jelentenek a rezsimre, ezért is szipolyozza ki a megyei jogú városok többségét a Fidesz a járványhelyzetre hivatkozva.

Fotó: index.hu

Az ellenzék váratlan sikere a tavalyi önkormányzati választáson felülírt egy sor olyan forgatókönyvet, melyeket Orbán Viktor már előkészített a 2022-es országgyűlési választási kampányra. Megdőlt például az az állítás, hogy az ellenzéki választók nem szavaznak át olyan pártok jelöltjeire, akiknek értékrendje messze áll az övéktől. Október 13-án bebizonyosodott, hogy a Fidesszel és a miniszterelnökkel szembeni ellenérzések (igyekeztünk finoman fogalmazni) igen nagy kohéziós erőt biztosítanak az ellenzéki tábor számára, így például egy DK-s simán szavaz egy jobbikos jelöltre, ha annak az a jelszava, hogy zavarjuk el a fideszes kiskirályokat.

A másik keserű pirula az volt az állampárt számára, hogy nem vette a nép többsége azt a kampánybablát, hogy az ellenzéki oldalon csak alkalmatlan figurák vannak. Karácsony  Gergely esetében ez a szlogen lényegében olyan fegyver volt, amely amellett, hogy célba se talált, még vissza is rúgott gazdája kezében. A helyi polgármesterek általában jól helyt álltak a koronavírus-járvány elleni védekezésben, és a kormány hiába mantrázza, hogy a fővárosi önkormányzat hibázott az idősotthonok esetében, ezt csak a nagyon elhivatott fideszesek veszik készpénznek. Ugyanez a helyzet a Lánchíd felújítása ügyében is, így Orbán egyelőre nem tudja meghátrálásra kényszeríteni az elszántan hadakozó Karácsonyt.

A magyar fiatalok körében ugyanis meglehetősen népszerűtlen az állampárt, az idősebb generációk viszont abban a szocialista rendszerben szocializálódtak, melyhez egyre jobban hasonlít a rezsim által felépített modell, így nem csoda, ha a nyugdíjasok többsége támogatja az Orbán-kormányt.

Orbán jól tudja, hogy a megyei jogú városok ellenzéki vezetőire is kell figyelnie. Mivel ezeken a településeken általában megbízható közgyűlési többséggel rendelkeznek a polgármesterek, minden esélyük meg van arra, hogy a kormányzati sarc ellenére is rátermett vezetők imázsát alakítsák ki magukról. Maga a Fidesz is a 2006-ben nagy fölénnyel megnyert önkormányzati választásra alapozva építette fel magát annyira, hogy a 2010-es fülkeforradalommal lényegében letarolta a teljes magyar vidéket. A kormányfő tehát pontosan tudja, mennyire veszélyes számára néhány sikeres város ellenzéki vezetése.

Orbán ezért az anyagi ellehetetlenítés és a központi propaganda jól ismert lejárató elemeinek segítségével igyekszik csapást mérni az ellenzéki gócpontokra. A múlt tapasztalatai viszont a kormányfő ellen szólnak, ugyanis eddig mindig érvényesült a „Teher alatt nő a pálma” közmondás igazsága. Így minél jobban üti az ellenzéki városok vezető politikusait, annál inkább igazságtalannak fogja érezni a magyar kormány ténykedését az ott élők többsége, ezért nemhogy híveket, de újabb ellenségeket fog szerezni ezekben a városokban a Fidesz.

Mondhatnánk erre, hogy Orbán hatalma a kisvárosok és községek lakosainak támogatásától függ, hiszen a statisztikák szerint minél kisebb (és a legtöbbször fejletlenebb) egy település, annál több babér terem ott a Fidesz számára. Itt a lakosság átlagéletkora is magasabb, mint a nagyvárosokban, ezért egy másik tendencia is egyre távolabb viszi a városi és falusi lakosságot. A magyar fiatalok körében ugyanis meglehetősen népszerűtlen az állampárt, az idősebb generációk viszont abban a szocialista rendszerben szocializálódtak, melyhez egyre jobban hasonlít a rezsim által felépített modell, így nem csoda, ha a nyugdíjasok többsége támogatja az Orbán-kormányt.

Fotó: napi.hu

A Fidesz utóbbi 10 évében igyekezett erősíteni azt a hiedelmet, mely szerint csakis Orbán Viktor képes irányítani az országot, az ő váteszi képességeivel senki se veheti fel a versenyt. Ha azonban az ellenzék fel tud mutatni egy olyan miniszterelnök-jelöltet, aki már bizonyította rátermettségét, politikai érzékét, akkor Orbán minden hibája felértékelődik. Eddig ugyanis épp azért sikkadtak el a kormányfő tévedései, mert karakteres ellenfél hiányában nem kapott megfelelő kritikát minden egyes ilyen eset után. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A mokaszin azért praktikus viselet, mert senki se tudja meg, hogy nem tanultál meg cipőfűzőt kötni.”

Úgy lett egy kicsi magyar településnek nemzetközi kupában induló focicsapata, hogy annak költségeit túlnyomórészt a magyar adófizetők állták. Az Orbán-rezsim cinizmusát jelzi, hogy pénzt és energiát nem kímélve végül olyan magasra emelte a pöttömnyi Felcsút csapatát, hogy az rövidesen nívós külföldi klubokat fogadhat a Pancho Arénában. A Fidesz már régen kisajátította magának a magyar sportot, de most egy olyan szintre lépett, amit már nem értékelhetünk a miniszterelnök sajátos hobbijának melléktermékeként.

             Fotó: maszol.hu

Elképzelhető, hogy az európai fociporondon a legkisebb lakossággal rendelkező település Felcsút, amely nemzetközi kupaszereplést vívott ki magának. Egy külföldi - aki nem járatos a magyar belpolitikai viszonyokban - akár csettinthet is, hogy milyen heroikus teljesítmény egy 1800 főt számláló község részéről, hogy csapata a magyar élvonalban a harmadik helyen végzett. Mi, akik ebben az országban élünk pontosan tudjuk, hogy a kormánypárt egyre karakteresebben kirajzolódó térfoglalásának egyik szegmensével állunk szemben.

A miniszterelnök szülőfalujának csapata, a Puskás Akadémia ugyanis olyan hihetetlen pénzösszegből gazdálkodhatott az utóbbi években, amiről nagy múltú élcsapatok se álmodhatnak. Előfordult korábban, hogy egy-egy cég vagy helyi vállalkozó beszállt kisebb települések egyesületeinek támogatásába, ám a Puskás Akadémia esetében nem túlzás azt állítani, hogy a nagylelkű szponzor maga az állam, és azon keresztül a magyar adófizetők voltak az utóbbi években.

Az állam nyíltan belenyúl a versengésbe a támogatások átstrukturálásával, illetve irányításával, mégis úgy tesz mindenki, mintha sportszerű versengés folyna a pályákon.

Nehéz megfejteni a magyar néplélek működését, (Orbán Viktor azt állítja, hogy neki sikerült) ezért nem is vállalkoznánk arra, hogy az ellenzéki szavazókon kívül a bizonytalan és kormánypárti tömegek hite miért nem rendül meg az Orbán-rendszerben azt látva, hogy a közpénzeket Mészáros Lőrinc egykori gázszerelőből lett milliárdoson keresztül miként pumpálták egy olyan futballklubba, amely nevétől eltérően nem az ifjú hazai focisták tehetségének gondozásával, sokkal inkább méregdrága külföldi játékosok szerződtetésével vívta ki a nem túl acélos hazai mezőnyben a nemzetközi kupaszereplést érő harmadik helyet.

Nem csoda, ha a miniszterelnök úgy érzi, szinte minden belefér már az ő politikájába. Nem igazán tudnánk ugyanis olyan politikust említeni az utóbbi 30 évből, akitől ilyen könnyen elfogadnák, hogy a szülőfaluja focicsapatára 9 év alatt közel 70 milliárd forint közpénzt áldoztak különböző központi forrásokból. A közpénzjellegét a kormányzati kommunikáció állításaival ellentétben sem elveszítő TAO támogatási rendszer nem csupán arra jó, hogy felpumpálja Orbán kedvenc csapatának költségvetését, de az adományozó cégek is így bizonyíthatják hűségüket a rezsimhez.

Mondhatnánk, hogy a Puskás Akadémia az Orbán-éra kirakatcsapata, de a NER meghatározó alakjai gyakorlatilag letarolták a magyar fociklubokat, így a felcsúti pénzeső ellenére se lehetett egyelőre arról álmodnia Orbánnak, hogy „nemzeti összefogással” magyar bajnoki címhez segíti falucskája csapatát. A magyar labdarúgásban épp olyan szürreális állapotok uralkodnak tehát, mint a magyar közéletben. Az állam nyíltan belenyúl a versengésbe a támogatások átstrukturálásával, illetve irányításával, mégis úgy tesz mindenki, mintha sportszerű versengés folyna a pályákon.

     Fotó: nol.hu

Ha valaki megfejti, hogy a magyarok miért fogadják el a politika által leplezetlenül irányított sportéletet, akkor talán arra is rá fog jönni, miért tudja uralni az élet szinte minden területét ebben ez országban a Fidesz annak ellenére, hogy hazugságaikba, kicsinyes machinációikba, ellentmondást nem tűrő nyomulásukba lépten-nyomon belebotlunk. Vagy valamit nagyon tud Orbán Viktor, vagy mi valamit nagyon nem tudunk. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha tudnék a sámán fejével gondolkodni, én magam lennék a sámán.”

Egyre aggasztóbb hírek érkeznek a magyar sajtóban uralkodó állapotokról, ugyanakkor nyílt háborúba kezdett az ellenzéki vezetésű önkormányzatok ellen az Orbán-kormány. Úgy tűnik, a Fidesz úgy szeretne nekifeszülni a 2022-es parlamenti választások kampányának, hogy nem maradjon a színen egyetlen olyan erő se, amely veszélyeztethetné az újabb kétharmad megszerzését. Orbán szokásához híven szemernyi kétséget se szeretne hagyni a választókban afelől, hogy végső célja a kontroll nélküli hatalom megszerzése.

Fotó: 168ora.hu

Régóta ácsingózik az ország legolvasottabb internetes hírportáljára Orbán Viktor és köre, ugyanis jól tudják a Fidesz potentátjai, hogy ha megszerzik az Index feletti ellenőrzést, azzal két legyet ütnek egyetlen csapásra. Egyrészt ellehetetlenítenek egy olyan orgánumot, amely eddig sikeresen ellenállt a kormány bekebelezési akcióinak, másrészt egy jól bejáratott, eddig főként ellenzéki identitású olvasók által látogatott portálra tehetik rá a kezüket. Az Index és csatolt részeinek megszerzése tehát erős üzenet lenne az ellenzéknek, hiszen a független sajtó talán legfontosabb bástyáját vehetné be Orbán és köre, így hozhatná meglehetősen reménytelen helyzetbe a politikai ellenfeleit.

A magyar politikát 10 éve uraló Orbán Viktor azonban több fronton támad, és igyekszik behozhatatlan előnyt szerezni magának, mielőtt maga a versengés elkezdődne. Jelenleg az ellenzéki vezetésű önkormányzatok jelentik számára a legnagyobb kihívást, ugyanis ezeken a bázisokon jól ki lehet építeni egy hatékony ellensúlyt a kormánnyal szemben. A koronavírus-járvány adta lehetőségeket meglovagolva Orbán már márciusban hozzálátott ahhoz, hogy megfossza erőforrásaitól azokat a helyhatóságokat, melyek potenciális fenyegetést jelentenek számára.

A kormányfő most tehát valójában vérre menő kétfrontos harcot vív, bár látszatra csak kisebb csetepatékba bocsátkozik a hazai ellenállási gócok vezetőivel.

Főként Budapest esetében élesedik a küzdelem, ugyanis Karácsony Gergely főpolgármester már nem csupán szálka, de lassan gerenda Orbán szemében. A fővárosi önkormányzat megtörése, a kerületi polgármesterek ellehetetlenítésének szándéka mozgatja a kormány döntéseinek nagy részét, így nem csoda, ha a választók Budapest és a magyar kormány ádáz harcaként élik meg a magyar közéletet. Orbán már a látszatra se nagyon ügyel, így kardcsörtető politikája egyértelműen azt üzeni, hogy nem akar valós versengést a két év múlva esedékes választáson, inkább szeretné kiterítve látni ellenfeleit minél korábban.

Ne feledjük, hogy az utóbbi néhány évben a kormányfő figyelme sokkal inkább a nemzetközi politikára irányult, mint a belföldi politikai csatározásokra. Mivel azonban nem sikerült áttörést elérnie az Európai Unión belül, ráadásul pozíciókat vesztett a tavalyi önkormányzati választásokon, most fokozott jelentősége lesz annak, hogy meg tudja-e törni hazai és nemzetközi ellenlábasait, vagy folytatódik a térvesztése itthon és külföldön egyaránt. A kormányfő most tehát valójában vérre menő kétfrontos harcot vív, bár látszatra csak kisebb csetepatékba bocsátkozik a hazai ellenállási gócok vezetőivel.

Fotó: index.hu

Mindenesetre nagy vadakra megy, így ha sikerülne megszereznie az Indexet, illetve anyagilag és politikailag ellehetetlenítenie a nagyobb ellenzéki városok vezetőit, azzal alaposan megágyazna egy 2022-es választási sikernek. Más kérdés, hogy a tapasztalatok szerint a tönkretett ellenzéki vagy független médiák, illetve az ellehetetlenített önkormányzatok nem hoznak új szavazókat a kormánypárt táborába, legfeljebb többen legyintenek, hogy semmit sem ér a szavazatuk, mert a Fidesz úgyis elintézte már magának, hogy a hatalom birtokosa maradhasson. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A törzsfőnökök nem arról híresek, hogy a demokrácia nagy barátai, mert egy esetleges választáson akár meg is bukhatnának.”

Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is előszeretettel hangoztatta a járvány hónapjai alatt, hogy semmi sem lesz úgy, ahogy az a koronavírus előtt volt. Hogy pontosan mire gondoltak, nem tudjuk, de az valószínű, hogy saját érdekeik előtérbe tolását remélték a krízishelyzettől. Most, hogy jelen állás szerint nagyobb döccenők nélkül lemenedzselték a járványt, jöhet a nagyobb falat, a gazdasági visszaesés kezelése. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy ennek megoldása, esetleg megoldatlansága dönti majd el a 2022-es országgyűlési választások végkimenetelét.

Fotó: hvg.hu

Talán azért grasszált egy vödör kovászos uborkával néhány hete a magyar kormányfő, hogy megvillantsa azt, hogy mi marad a régi a járvány után is. Az általa összepancsolt savanyúság ugyanis az állandóságot sugallta a járvány idején, ami nyilván megnyugtató üzenet volt mindazok számára, akik aggódtak a Fidesz hatalmának esetleges megingása miatt. Azonban uborka ide, kovász oda, a járvány tanulságait összegezve ma már tudjuk, hogy nem a halálos áldozatok nagy száma miatt kell elsősorban aggódnia a kormánynak.

A költségvetés megrogyása ugyanis minden eddigi távlati elképzelést felülírt a Fidesz stratégái körében. Hiába szórja bőkezűen a kormány továbbra is a pénzt hazai és külföldi focicsapatoknak, hiába pörgeti fel a Mészáros Lőrincnek és köreinek szánt állami projekteket, azt tudjuk, hogy a kasszában messze nem lesz annyi pénz az idén, és valószínűleg jövőre sem, amennyivel nyugodtan vághatnának bele a választásokkor immár megszokott osztogatásokba. Ez mindenképpen változás lesz a 2018-as választásokhoz képest, úgyhogy ebben az értelemben igaz volt az állítás, hogy a vírus után sok minden megváltozik.

Itt is inkább az elhallgatás, süketelés, a sumákolás tapasztalható, mint a konkrét cselekvés, pedig a dolgok maguktól nem fognak megjavulni.

Azonban úgy látszik, hogy a Bourbonokhoz hasonlóan semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek a Fidesz korifeusai, hiszen nem elsősorban rajtuk múlott, hogy a kivéreztetett magyar egészségügy meg tudott birkózni a járvány kihívásaival, mégsem érzik úgy, hogy tanulva az esetből, több pénzt kéne áldozni erre a stratégiai fontosságú ágazatra. Valahogy úgy tekintenek erre a területre, mint amikor nagy árvizek elmúltával pillanatok alatt elfelejtették, hogy a baj idején komoly pénzeket ígértek a gátak, védművek rendbetételére.

Az egészségügyi dolgozók tehát elfelejthetik azt a vágyukat, hogy radikális javulás történjen a munkakörülményeikben, ahogy a pedagógusok sem reménykedhetnek abban, hogy a járványhelyzet végeztével több megbecsülésben lesz részük. Pedig ez is egy igazán neuralgikus pontja a magyar intézményrendszernek, mely valahogy túlélte a digitális oktatás viszontagságait, de a különleges helyzet felszínre hozta az ellentmondásokat, felerősítette a kritikus hangokat, és rávilágított arra, hogy a végtelenségig fokozott központosítás nem jelent megoldást az akut problémákra.

Itt volt a lehetőség, hogy élesben tesztelhessük az ellátórendszerek és fontos intézmények stresszállóságát, de úgy tűnik, a megismert tanulságokat inkább a szőnyeg alá szeretné söpörni a kormány, mintsem orvosolná azokat. És akkor még nem beszéltünk a legnagyobb gondról, a gazdaság hirtelen megtorpanásáról, a munkahelyek tömeges elvesztéséről. Itt is inkább az elhallgatás, süketelés, a sumákolás tapasztalható, mint a konkrét cselekvés, pedig a dolgok maguktól nem fognak megjavulni.

                       Fotó: magyarnarancs.hu

Összegezve tehát inkább az állapítható meg, hogy a kormány potentátjai hiába hangoztatták folyamatosan, hogy egy új világ köszönt ránk, a jelek arra mutatnak, hogy egy újabb nemzeti konzultáció nem a jövőbe, hanem a múltba repít vissza bennünket. A kérdéssorokban ugyanis visszatérnek a régi klisék, vagyis a kormány utólag szeretné legalizálni a járvány alatt meghozott döntéseit, illetve ismét visszatérne a Soros Györgyöt, a multinacionális cégeket, Brüsszelt, és természetesen a magyar ellenzéket szapuló kommunikációjához. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Ha egyszer jól esett leköpnöd valakit, akkor valószínűleg másodszorra se esik majd nehezedre bő nyállal megismételni ezt a nemes tettet.”

A magyar miniszterelnök ismét megvillantotta legendás lavírozó képességét, amikor Igor Matovič szlovák miniszterelnökkel tartott közös sajtótájékoztatót. Egyrészt nem feszegette a szlovák-magyar viszony problémás fejezeteit, ugyanakkor ismét emlékeztetett arra, hogy a sztyeppék népe vagyunk (jelentsen ez bármit is), így igazolva azt a „különutas politikát”, mellyel sokszor borzolja uniós kollégái idegeit. Az a probléma ezzel, hogy a sztyeppézést sok kormányhívő választó komolyan veszi, pedig ez az utalás valószínűleg csak szimbolikus különállást jelent a nyugati politikai hagyományokkal szemben.

Fotó: 444.hu

Tényleg igaz, amit néhány hónapja írtunk Orbán Viktorról: Minél idősebb, annál inkább kipcsak. Egyszerűen nem tud leszakadni a türk gyökerekről, ami persze fontos eszmei kötődés lehet egy autokráciát építő politikusnak, ám nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy hivatalosan is a nyugati kultúrkör tagjai lettünk akkor, amikor beléptünk az Európai Unióba. A kormányfő legendás pávatánca tartja működésben azt a kettős beszédet, ami a magyar politikát jellemzi a Fidesz 2010-es fülkeforradalma óta.

Orbán az utóbbi időszakban fokozottan játszik rá a magyaroknak arra a régi sérelmére, hogy őket a kutya se érti meg a művelt nyugaton, ezért kicsit úgy tekintenek ránk, mint egy kóbor kutyára, amelyet befogadott egy jómódú család. A Fidesz kommunikációjában gyakran kerül elő ez a motívum, amellyel például alátámasztják azt az igényünket, hogy az EU ne legyen szűkmarkú, amikor a támogatások kiosztásáról van szó, illetve hogy adják meg a tiszteletet nekünk, amikor számon kérik rajtunk a közös európai értékek betartását.

Orbánnak mindig különösen jó érzéke volt ahhoz, hogy a sértett magyar néplélek húrjain pengessen érzelmes dalokat. Ehhez mindig jól jött a magyar őstörténet sajátos értelmezése, a sztyeppei hagyományok felemlegetése. Ehhez asszisztálnak az olyan vallási vezetők is, akik nem igen adnak hangot annak az aggodalmuknak, hogy azoknak a pogány hagyományoknak a képviselői, melyeket most a kormányfő piedesztálra emel a kereszténység ellen küzdöttek, amíg végül nyugati segítséggel le nem gyűrte őket Szent István király.

Nem ez az egyetlen ellentmondás az Orbán-rendszer ideológiájában, de amíg szolgálni tud valami újdonsággal és vigasszal saját hívei számára, és amíg életben tudja tartani a magyarok kurucos dacolását a gazdagabb nyugatiak kritikáival szemben, addig ez a kommunikációs stratégia hatékony lesz. Pártunk és kormányunk vezetője azonban mintha túl tolná a sztyeppés irányvonalat saját propagandagépezetén belül. Néha nem ártana arról is beszélni, hogy számunkra fontosak olyan értékek, mint a törvény előtti egyenlőség, a társadalmi szolidaritás, a jogbiztonság, vagy a szabad sajtó.

Fotó: nemzeti.net

Azzal, hogy Orbán folyamatosan a kipcsakokhoz, türkmének, azeriekhez fűződő barátságunkról papol, azt is üzeni minden magyarnak, hogy az egyszemélyű vezetés nem ördögtől való dolog, és szíve szerint ő is úgy kontrollálná saját népét, mint a türkménbasi, aki lényegében élet és halál egyszemélyi ura saját országában. De itt van ez a fránya Európai Unió, amelyik eléggé el nem ítélhető módon csak akkor akar pénzt adni, ha visszafogja magát, és nem veszi át a sztyeppei népek vezetőinek gyakorlatát. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Azt, amit a prérin művelsz, csak a prérifarkasok látják, de azt, amit a városban, az összes járókelő megjegyzi majd.”

Az előző nemzeti konzultációk bugyuta, irányított kérdéseihez hasonlítva akár konstruktívnak és hasznosnak is nevezhetnénk a legújabb kormányzati kérdéssort, ám a látszat ezúttal is csal. A lényeg ugyanis ezúttal is az, hogy egyrészt utólag igazolja a kormánynak a járvánnyal kapcsolatban meghozott döntéseit, másrészt támogatást szerezzen a már meghozott intézkedéseihez. A hab a tortán persze ezúttal is Soros György ármánykodásainak leleplezése, no meg a nemzetközi nagytőke megregulázása.

Fotó: MTI

Sikerült a koronavírus-járvány elleni védekezésből is igazi nemzeti ügyet fabrikálnia a magyar kormánynak. A totószelvénynek is beillő 13 kérdés ugyanis koncepciózusan megrajzolja azt az ideológiát, melyet járvánnyal vagy anélkül képvisel Orbán Viktor és köre. Előtérbe kerül például a protekcionizmus ügye a gazdaság járvány utáni irányának kijelölésénél, hiszen arra próbálja rávenni a magyar polgárokat néhány irányított kérdéssel, hogy támogassák a hazai termékek vásárlását, és lehetőleg itthon költsük el a nyaralásra félretett pénzünket is.

Orbán elővette harcos antikapitalista retorikáját is, hiszen a kérdések egy részével azt sugallja, hogy a külföldi nagytőke fel akarja vásárolni a magyar vállalatok egy részét. Ez persze klasszikus utánlövés, hiszen a felvásárlást korlátozó jogszabály már megszületett, és Palkovics innovációs miniszterre bízta, hogy eldöntse, egy-egy ilyen kontraktus mennyire zavarná a magyar kormányt. Ezzel meghagyta azt a kiskaput, hogy esetleg néhány baráti ország esetében kivételt tegyenek, ugyanakkor durván sérti a szabad tőkeáramlásra vonatkozó uniós alapelvet ez a rendelkezés.

Ezek persze csak apróságok ahhoz képest, Brüsszel megint virtuális sallert és kokit kapott Orbán Viktortól a csattanóként a legvégére hagyott kérdéssel. Klasszikusokat csak pontosan szabad idézni, így következzen szó szerint a legfrissebb nemzeti konzultáció legdurvább kérése: „Ön egyetért azzal, hogy a magyar kormány a Brüsszellel való nyílt konfliktus árán is tartson ki a bevándorlást tiltó szabályok mellett?”

Egyszóval, az Orbán-kormány szokásos cinizmusa és kétszínűsége szépen kirajzolódik ebből a 13 kérésből, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy továbbra is csak a saját tábora egyben tartása a célja a milliárdos költségvetésű, és lényegében semmi érdemi visszacsatolást nem feltételező össznépi hülyítésnek.

Itt érhető tetten leginkább, hogy Orbán propagandagépezete a nemzeti konzultáció segítségével próbálja ismét átállítani a kommunikációs vágányokat a régi irányba. Az első néhány kérdés ugyanis tényleg a járvány elleni védekezésről, a várható gazdasági visszaesés következményeinek kezeléséről szól, aztán szépen jönnek a gonosz nyugati tőkések, akiket meg kell állítani, majd azok koronázatlan (?) királya, Soros György kerül a célkeresztbe, és legvégül a csattanós befejezés, amely odavág Brüsszelnek és a migránsoknak egyaránt.

Úgy is mondhatnánk, hogy tökéletes lenyomata ez a kérdéssor Orbán Viktor világképének, ugyanakkor jelzi, mennyire görcsösen ragaszkodik azokhoz a témákhoz, melyek eddig sikert hoztak számára. Abban bízik, hogy például Soros György esetében az emberek elfelejtik, hogy a milliárdos üzletembert nem kevés pénzzel támogatta Budapestet a járvány idején, míg a magyar kormány forrásokat vont el a fővárostól és más önkormányzatoktól, amikor a legnagyobb szükség lett volna a pénzügyi segítségre. Azt se felejtsük el, hogy a most újfent szidalmazott Európai Unió gigantikus segélycsomagja nélkül Magyarország sokkal rosszabb gazdasági helyzetben lenne, mintha ezt megtagadták volna tőle ideológiai okokra hivatkozva.

Egyszóval, az Orbán-kormány szokásos cinizmusa és kétszínűsége szépen kirajzolódik ebből a 13 kérésből, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy továbbra is csak a saját tábora egyben tartása a célja a milliárdos költségvetésű, és lényegében semmi érdemi visszacsatolást nem feltételező össznépi hülyítésnek. Lehet majd hirdetni a kormányhoz hű sajtóorgánumokban, plakátokat lehet majd ragasztgatni az utcákra, melyek eljuttatják a kormány soviniszta, rasszista üzeneteit a sajátjaihoz. Ugyanakkor elgondolkodtatja majd a baloldali szavazók egy részét arról, vajon nem kéne támogatniuk egy olyan kormányt, amely ilyen elszántan küzd a nemzetközi nagytőke ellen?

Szokásához híven tehát az Orbán-adminisztráció egy csomó legyet szeretne lecsapni egyetlen nemzeti konzultációs ívvel. Abban bízik, hogy a koronavírus és annak kedvezőtlen gazdasági hatásai egyre kevésbé fogják foglalkoztatni az embereket, és a kommunikációs gépezet végre visszatérhet ahhoz a verklihez, melyet olyan eredményesen működtettek az elmúlt öt évben. A képlet azonban egyelőre zavaróan sokismeretlenes, így elképzelhető, hogy a nemzeti konzultáció légüres térben próbálja majd kifejteni hatását. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A bölény nem folyó, ezért ne várd, hogy mindig ugyanabba az irányba legelje a füvet.”

A rémisztő áprilisi gazdasági adatok mellé magabiztosan költekező kormány képe társul a napokban. Ezt is inkább a központi propaganda stratégiájának kell tekintenünk, mint véletlen egybeesésnek. Orbán Viktor ugyanis igyekszik bebizonyítani a kételkedő magyarok számára: a gazdasági erőnk lehetővé teszi, hogy a járvány okozta veszteségek ellenére is lehet pénzt fordítani olyan beruházásokra, melyek hosszú távú stratégiai haszonnal nem kecsegtetnek. A háttérben közben számolgatnak, és valószínűleg rövidesen rájönnek a kormány potentátjai, hogy a járvány gazdaságai hatásain nem eshetünk túl úgy, mint egy egyszerű megfázáson.

        Fotó: hvg.hu

A kiszámíthatatlannak tartott járvánnyal szemben úgy próbál csatát nyerni a magyar kormány, hogy precízen, hetekkel előre kijelöli a védekezés fázisait. A korlátozó intézkedések fokozatos feloldását ugyanis csak részben indokolják a járványügyi adatok, a kormány illetékesei inkább arra koncentrálnak, hogy mérsékeljék az elmúlt hetek leállásai miatt keletkezett gazdasági veszteségeket. Orbán Viktor közben igyekszik erőt mutatni, amihez azt a módszert választotta, hogy a nehézségek ellenére is pénzzel tömte az úgynevezett nemzeti arisztokrácia képviselőinek vállalkozásait.

Nem csoda hát, hogy a költségvetés számaiból igen nehéz kiolvasni a valós helyzetet. Igaz, hogy látványosan spórolt a kormány az úgynevezett megelőző intézkedésekre fordított összegekkel, ráadásul az önkormányzatoktól rekvirált pénzt is becsatornázta a központi büdzsébe, ettől még dőreség lenne azt hinni, hogy alaposan feltankoltak pénzzel Varga Mihály emberei arra az időszakra, amikor igazán sok forrást kell biztosítani a nagy bajba került cégek megmentésére, és a munka nélkül maradt tízezrek (százezrek?) álláshoz juttatására.

Ezért egyelőre ne várjunk látványos állami segítséget a kormánytól, a rendelkezésére álló források egy részét ugyanis most inkább saját klientúrájának megtámogatására fordítja az állampárt.

Nyilván számítanak a sokat szidott EU gigantikus mentőcsomagjára, ugyanakkor felpörgették a hazai devizakötvény kibocsátást is, így tovább növelték a pénzügyi stabilitás fenntartásának esélyeit. A kormány által preferált belső eladósodás azonban valószínűleg nem lesz elegendő ahhoz, hogy Orbán Viktor látványos mentőakciókkal rukkoljon elő a 2022-es választások előtt. Ezért kezdték emlegetni a napokban egy IMF hitel lehetőségét, ami ugyan kínos lenne azután, hogy Matolcsy György korábban kiebrudalta a globális pénzügyi szervezetet hazánkból, de mint mondani szokás: csak ügyes kommunikáció kérdése az egész, és persze a pénznek továbbra sincs szaga a Fidesz számára, ha azzal politikai előnyökre lehet szert tenni.

Most úgy tűnik, a kormány minél hosszabb ideig szeretne kivárni anélkül, hogy komoly összeget kelljen a gazdaság különböző szektoraiba öntenie. Orbán logikája szerint ugyanis minél közelebb kerülnek a 2022-es választáshoz, annál jobban felértékelődnek majd a kormány gesztusai. Lényegében már a nyugdíjasoknak beígért 13. havi nyugdíjjal megtette az első lépést ebbe az irányba, és hasonló módon igyekszik majd lekenyerezi azokat is, akik a járvány gazdasági hatási miatt veszítették el az állásukat. Ezért egyelőre ne várjunk látványos állami segítséget a kormánytól, a rendelkezésére álló források egy részét ugyanis most inkább saját klientúrájának megtámogatására fordítja az állampárt.

Fotó: index.hu

A nyár tehát inkább a lehetőségek felméréséről szól majd kormányoldalon, mint a konkrét lépések megtételéről. Vannak persze még bizonytalansági tényezők, melyek miatt valóban indokolt az Orbán-adminisztráció óvatossága. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy lesz-e a koronavírus-járványnak újabb hulláma, ami minden eddigi kormányzati forgatókönyvet felülírhat. Azért ne feledjük: Orbán Viktor hűvös számítása, hogy a szorult helyzetet a saját javára fordítsa elég sok ember számára azt jelenti, hogy elveszíti a munkáját, vagy ha már állás nélküli, esélye se legyen belátható időn belül újra bekapcsolódni a munka világába. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sokáig vered a fogadhoz a garast, levered a fogzománcot.”

Úgy átviharzott rajtunk Orbán Viktor országlásának 10 éve, hogy szinte fel sem ocsúdtunk a fülkeforradalom okozta társadalmi, közéleti és kommunikációs sokkból. A Fidesz nagy hatalmú vezére magabiztosan látott hozzá hatalmának kiteljesítéséhez, és ma már ott tartunk, hogy személyének ajnározását nem bízza a kormánypárti sajtóra, hanem saját vállát veregeti, ha visszatekint korábbi döntéseire. Az is egyértelmű, hogy a magyarok egy része el sem tudja képzelni, hogy ne ő legyen az ország első számú vezetője, mások viszont akkor sem szavaznának rá, ha pénzesőt bocsátana rájuk.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor számára a politikai karrier egyenlő a politikai mozgástér folyamatos bővítésével, ami szükségszerűen magával hozza saját hatalmának permanens növelését. Tudja, hogy a személyét övező mítoszok (melyek gyakran hamisak) csak úgy maradhatnak fenn, ha folyamatosan terjeszkedik, újabb és újabb jogköröket von magához, illetve ezzel párhuzamosan egyre inkább szűkíti ellenfelei mozgásterét. Ez az expanzív szemlélet határozta meg a kormányfő elmúlt egy évtizedét, amivel folyamatos védekezésre kényszerítette ellenfeleit.

Orbán pontosan tudja, hogy az általa megszerzett pozíciók csakis akkor tarthatók meg, ha hívei felé demonstrálni tudja, hogy rendszere nem csupán stabil, de annyi tartalék rejlik benne, hogy újabb területekre terjesztheti ki a hatalmát. Ezért érte meg vereségként a tavalyi EP választásokat, és ezért él benne szinte múlhatatlan sérelemként az őszi önkormányzati választás. Az első voksolás ugyanis megakadályozta abban, hogy nemzetközi színtérre lépve építse tovább az orbánizmust, a második pedig arra figyelmeztette, hogy messze nem győzte le teljesen hazai politikai ellenfeleit.

Szemlélete a világról egészen megdöbbentő azon magyarok számára, akik őszintén hittek a rendszerváltás eszményeiben, az egységes és szolidáris Európában, az ordas, kirekesztő eszmék marginalizálásában. Orbán szinte mindent felélesztett politikájával, kommunikációjával, történelemszemléletével, amitől a második világháború után joggal féltek azok, akik szerint a populizmus mindig is itt volt közöttünk, de eddig nem szerzett elegendő hatalmat egyetlen ország felelős (vagy felelőtlen) vezetője sem ahhoz, hogy kiszabadítsa ezt a fenevadat a börtönéből.

És mi foglalkoztathatja most Orbán Viktort a leginkább? Természetesen a 2022-es választás, amely eldönti, maradhat-e élet és halál ura abban az országban, ahol a választók körülbelül egyharmada imádja, másik egyharmada gyűlöli, és a harmadik egyharmada annyira kiábrándult, hogy el se akar menni szavazni.

Orbán egy olyan kötéltáncos produkcióját idézi, aki tudja, az alatta lévők közül sokan nem bánnák, ha a mélybe zuhanna, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy sokan szurkolnak neki, és ha netán mégis leszédülne, lennének olyanok, akik alá állva tompítanák a becsapódást. Azért játszik rá olyan régi, ugyanakkor elnyomott ösztönökre, melyek a rasszizmust, a nacionalizmust, vagy újabban a sovinizmust táplálják, mert így tud olyan erős és elkötelezett tábort építeni saját maga számára, amely alulról biztatja, ugyanakkor védőhálót is képez, ha éppen baj van.

Márpedig most baj van, még ha a szokásos magabiztos kommunikációja miatt ez nem is egyértelmű sokak számára. A fentebb említett két választás kudarcát követően ugyanis az Orbán-rendszer gazdasági alapját megrengető koronavírus-járvány sem ígér túl sok jót számára. Bár lényegében hatalmi szóval véget vetett a járványhelyzetnek, és a számára megszavazott rendkívüli jogköröknek köszönhetően odasózhatott a kritikusainak, egyúttal megroppanthatta az ellenzéki önkormányzatokat, a gazdasági leállás következményeit még valahogy kezelnie kellene.

Orbán most is azt a taktikát választotta, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne, szórja a pénzt, új stadionokat ígér, a jövő évi költségvetés pedig azt sugallja, hogy a koronavírus lényegében csak egy múló rosszullét volt a magyar gazdaság számára. A márciusban kényszerből elhalasztott nemzeti konzultáció is újra terítékre kerül, így a Fidesz kommunikációs gépezetét megint a régi sínre helyezhetik, és folytathatják a Soros Györgyre kiélezett antiszemitizmussal és rasszizmussal átitatott propagandát, amely hite szerint újra egységesíti majd táborát, amely a vírus elleni védekezés logikátlanságait látva kissé szétzilálódott.

A magyar kormányfő csak akkor érzi biztonságban a hatalmát, ha mindent irányítani tud, ezért volt fontos számára, hogy a meglehetősen kiszámíthatatlan járványhelyzetnek véget vessen. Ha maga a járvány nem is múlt el, ő lényegében átlépett ezen a témán, hogy azokra az ügyekre koncentrálhasson, melyek számára fontosak. És mi foglalkoztathatja most Orbán Viktort a leginkább? Természetesen a 2022-es választás, amely eldönti, maradhat-e élet és halál ura abban az országban, ahol a választók körülbelül egyharmada imádja, másik egyharmada gyűlöli, és a harmadik egyharmada annyira kiábrándult, hogy el se akar menni szavazni.

      Fotó: hvg.hu

Pontosan tudja, hogy ez utóbbiak megnyerése, esetleg az urnáktól való távol tartása lesz a kulcsa a 2022-es választásnak. Orbán retteg attól, hogy valami külső tényező miatt nem alkalmazhatja jól bevált módszereit, nem viheti végig azt az ideológiai agymosást, ami eddig összehozta számára a kétharmados többséghez szükséges szavazatmennyiséget. Félelme, hogy megreked az expanziós politikája nem alaptalan, hiszen az utóbbi hónapokban többször megkérdőjeleződött a szavahihetősége, és önös érdekből olyan kormánytagok mellett kiállnia, akik rosszul kezelték a járványhelyzetet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha nem látod pontosan, hogy ellenség vagy barát közeledik, inkább fordulj sarkon, mielőtt azok lőtávolba érnek.”

Kétség kívül sikeresen védekezett az ország, nálunk jobb anyagi helyzetben lévő országokat is felülmúltunk – mondta a miniszterelnök szokásos péntek reggeli monológjában, amit a közszolgálati rádió rendszerint interjúnak álcáz. A melldöngetés egyáltalán nem idegen Orbán Viktortól, ám ezúttal ez a dicsekvés támasztotta alá azt a kissé meglepő döntését, hogy visszavonják a sok vitát (és bírálatot) kiváltott különleges jogrendről szóló döntést.

Fotó:portfolio.hu

A mindig percízen kidolgozott fideszes kommunikáció márciusban mindenáron el akarta hitetni a magyar polgárokkal, hogy a koronavírus elleni védekezés csak akkor lehet sikeres, ha különleges jogokat kap a kormányzat a veszélyhelyzet idejére, és aki ezt akadályozza, az a nép ellensége. A provokáció világos volt akkor is: ellenzék ugyanis természetesen nem üthette rá a pecsétet egy olyan jogszabályra, amely az amúgy is óriási túlhatalommal rendelkező Orbán kezébe újabb jogosítványokat ad, ám a kormányzati kommunikációs gépezetbe betáplálták azt az üzenetet, hogy az ellenzék számára nem fontos megvédeni az emberek életét.

Úgy tűnt akkor, hogy az egész csak cicaharc, hiszen Orbánnak a kétharmados parlamenti többség birtokában eleve olyan jogosítványai voltak, melyek segítségével szinte bármire felhatalmazást szerez járványon innen és túl. Az ellenzék egyetlen módosítást kért csak. Történetesen, hogy a különleges jogrend meghatározott időszakra szóljon, mert ugye demokráciákban elméletileg nem illik rendkívüli jogosítványokat korlátlan időre kérni, mert felvetődik az emberekben annak a gyanúja, hogy ezt a hatalmat nem szívesen adná vissza az, aki megkapta. Ez az aggodalom különösen indokolt Orbán Viktor esetében.

Nem mellékesen ezen a napon kellett volna számot adnia az Európai Parlament előtt arról, miért esett neki ismét csákánnyal a magyar demokratikus jogrendnek, illetve, mit kellene tennie annak védelmében.

Az EU azonban tőle szokatlan intenzitással kérte számon az erőszakkal áttolt rendelkezést a magyar félen, ezért egy újabb kommunikációs front alakult ki ebben a témában. Gondolhatnánk, hogy a magyar kormányfő ezeket a bírálatokat is lerázza magáról, mint kutya az esővizet, ám ez csak a látszat szintjén volt így. Komoly szankciók réme fenyegette a magyar kormányt, ráadásul a néppárti kollégák egy része is meglehetősen vehemensen követelte a Fidesz kizárását a pártcsaládból.

Orbán természetesen nem ismerhette be, hogy tart a következményektől, ezért olyan kommunikációs trükkel igyekezett elejét venni a nagyobb bajnak, melyhez hasonlókat korábban láttunk már tőle. Belgrádban ezért bejelentette: arra való hivatkozással, hogy nagyon sikeresen megoldottuk a járvány elleni védekezést, valószínűleg visszaadja a különleges jogokat. Nem mellékesen ezen a napon kellett volna számot adnia az Európai Parlament előtt arról, miért esett neki ismét csákánnyal a magyar demokratikus jogrendnek, illetve, mit kellene tennie annak védelmében.

Orbán tehát egyszerre úszott meg egy kínos tetemrehívást, és adott fricskát ellenfeleinek azzal, hogy Vuciccal, balkáni elvbarátjával folytatott megbeszélés után jelentette be a visszavonást. Ezt nevezhetjük profi kommunikációnak, de szerencsésebb inkább cinikus visszavonulásnak hívni az akcióját. A saját tetteit mentegető csomag része Kásler emberminiszter piedesztálra emelése is, hiszen a meglehetősen szerencsétlen intézkedéseiről és kijelentéseiről elhíresült harcostárs vállának veregetése is csak arra jó, hogy mindenkivel elhitessék: a járvány legyőzve, a különleges intézkedésekre már nincs szükség.

   Fotó: Déli Portál

Meglehetősen vékony jégen jár azonban Orbán, hiszen a járványnak még nincs vége, sőt, elképzelhető, hogy a védekezés java csak most jön a. És ha újra emelkedni kezdenek a fertőzöttségi számok, felvetődhet annak a lehetősége, hogy visszakérje a most visszaígért jogköröket. Ebben az esetben elég logikusnak tűnik majd az ellenzék márciusi kérése, mely szerint indokolt, hogy meghatározott időre adjanak ilyen jellegű felhatalmazást a kormánynak. Orbánt azonban most sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy miként tűnjön győztesnek, amikor egyébként elveszített egy fontos csatát az Európai Unió vezetőivel szemben. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csak te életed túl a csatát, azt mesélsz róla, amit csak akarsz.”