A Nemzeti Együttműködés Rendszere csak akkor működhet tökéletesen, ha minden hatalmi ág, minden önkormányzat, hivatal, civil szervezet és bíróság úgy meghajol Orbán Viktor akarata előtt, akár Semjén Zsolt, ha a főnökét hallgatja. A Fidesz vezetőit még mindig annyira nyugtalanítja az ellenállás néhány kis szigete, mint a birodalmiakat a köztársaságiak pár tucat szökésben lévő embere, akik lendületet adhatnak a felkelésnek, ha nem likvidálja őket az Erő sötét oldala. A civilekkel, a bíróságokkal a következő másfél évben szeretne leszámolni a hatalom, aztán az önkormányzati választáson jöhetnek még azok a városok, melyek egyelőre az ellenállás utolsó bástyái. Vegyük sorra ezeket a kipécézett célpontokat:

Fotó: hvg.hu

1. Budapest. Első hallásra meglepő lehet, hogy az elmúlt nyolc évben fideszes irányítás alatt működő főváros a kormánypárt célkeresztjében van. Hiába uralják azonban a kerületek döntő hányadát, hiába adják ők a főpolgármestert, az áprilisi országgyűlési választás megmutatta, hogy a szélsőséges irányba elmozduló kormányzati kommunikáció nemhogy erősítette, de nagyban gyengítette is a Fidesz pozícióit Budapesten. A választás utáni tömegtüntetések is rávilágítottak arra, hogy amennyivel megnyerte a vidéket a kormánypárt, annyival elbukta a fővárost. Ha csak az ellenzékre leadott szavazatokat nézzük, akkor kényelmes kétharmada lenne egy tisztességes választáson az a Fidesz elleni koalíciónak az ország legnagyobb városában.

Hiába a látványberuházások, az ígéretek, a megannyi sportverseny, világesemény, a budapestiek nem tudják megszeretni Orbán Viktor politikáját, sőt…Már a Momentum nolimpiás kampánya is megmutatta, mennyire sebezhető a fővárosban a máshol oly magabiztos Fidesz, aztán jöttek a kormánypárti városvezetés baklövései, és a népszerűtlenség tovább fokozódott. Valahogy az az ember érzése, hogy a Fidesz csak hivatalosan uralja Budapestet, igazából soha nem tudott kedvére tenni annak a kétmillió embernek, akik zokon veszik a kormány pökhendiségét, korrupcióját és antihumánus retorikáját.

Orbán Viktor és csipetcsapata jól tudja, hogy az önkormányzati választásokig kevésük esély nyílik arra, hogy jobb belátásra bírják a fővárosiakat, így, ha nem akarják csúnyán elbukni Budapestet, akkor valami furmányos dolgot kell bedobniuk. Már történtek olyan intézkedések (nem is kevés), melyek jogköröket vontak el a városvezetéstől, ráadásul mostantól Fürjes Balázs személyében Budapestért és az agglomerációért felelős államtitkár felügyeli a fővárost. A kormány fantáziája szinte kimeríthetetlen, ha hatalma kiterjesztése a célja, így jó okunk van feltételezni, hogy az államtitkári gyámkodás annak a beismerése, hogy Orbán Viktor nem bízik abban, hogy nyílt versenyben meg tudja tartani a várost pártjának, így adminisztratív módon fogja tartósítani befolyását Budapesten. Illúzióink ne legyenek, így vagy úgy, a Fidesz mindenképpen erősen bele fog szólni abba, mi történik a fővárosban függetlenül attól, ki nyer a helyhatósági választásokon.

Fotó: mno.hu

2. Szeged. Talán még Budapestnél is érzékenyebb pont a Fidesz számára. Egy rövid időszakot leszámítva (1998-2002) a Fidesz soha nem uralta az ország harmadik legnagyobb lélekszámú városát. És, ha ez nem lenne elég, meglehetősen megalázó vereségek sorozatát szenvedték el itt az önkormányzati választásokon azóta. Botka László még 2010-ben is meg tudta őrizni polgármesteri posztját, amikor lényegében teljesen narancssárgába borult az ország, igaz akkor a Fidesz a Jobbikkal karöltve egyfős többségbe került a közgyűlésben. A 2014-es voksoláson ennek is meg lett a böjtje, hiszen Botka nagy fölénnyel nyert, ugyanakkor a baloldal kétharmados többséget szerzett a közgyűlésben.

Orbán Viktor többször próbálta újraszerveztetni a kormánypárt szegedi szervezetét, ám sem a megfelelő taktikát, sem a megfelelő embert nem találta meg Botka és a baloldali pártok ellen. Miután tavaly a nagy befolyással bíró megyei napilapot sikerült megszereznie Andy Vajnának, sokan gondolták, hogy megváltoznak a politikai erőviszonyok a városban, ám az áprilisi országgyűlési választások nem sok jót hoztak a helyi Fidesznek. Az egyik körzetet ugyanis magasan nyerte Szabó Sándor, az MSZP-DK jelöltje, a másikban pedig csak azért nyert a kormánypárti B. Nagy László, mert a városhoz hozzácsapott homokhátsági településeken sikerült ledolgoznia a Szegeden felgyülemlett hátrányát. Szeged tehát továbbra is a baloldal legerősebb hazai bázisa, hiába került az MSZP-n belül partvonalra a város polgármestere, és hiába lépett vissza a miniszterelnök-jelöltségtől, amikor nem érezte a kellő támogatást saját pártja részéről.

Elképesztően mocskos, lejárató kampány várható tehát Szegeden, amiből korábban már kaptunk egy kis ízelítőt. Botkát és a szocialistákat mindenképpen szeretnék migránsbarátnak beállítani, sőt a menekülteket befogadó városvezetés képét annak ellenére kezdte építgetni a helyi és országos jobboldali média, hogy az önkormányzatok nem rendelkeznek olyan jogosítványokkal, hogy akár egyetlen migráns befogadásáról is döntsenek. Ahhoz persze, hogy Botkát meg tudják buktatni nem csak lejárató kampányra, de egy hiteles jelöltre szüksége lesz a Fidesznek. Egyelőre azonban mindenki megégette magát, aki belement egy ilyen versengésbe, így nem kapkod senki ezért a lehetőségért a kormánypárton belül. Szeged egyébként is a szabadság egy kis szigeteként kezd a köztudatba ivódni, így nagyon sok függ majd attól, hogy milyen hangulat uralkodik majd az országban jövő ősszel.

3. Hódmezővásárhely. Talán a legnagyobb szívfájdalma Orbán Viktornak, és persze Lázár Jánosnak. Ilyen stabil bástyája talán soha nem volt a Fidesznek az országban, és jött az a végzetes február 25-e, amikor meg kellett ízlelniük az alföldi város kormánypárti politikusainak és szimpatizánsainak is a vereség ízét. Huszonnyolc évnek kellett eltelnie, mire az ellenzék egy olyan jelölttel tudott előrukkolni, aki mögé minden szavazó beállt, aki megelégelte a Fidesz több mint negyedszázados uralmát a városban.

Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a vásárhelyi vereségből csak és kizárólag a kormánypárt tanult, az ellenzék nem tudta apró pénzre váltani azt a sikert, amit elért az időközi polgármester választáson. A Fidesz ugyanis sikeresen megakadályozta az ellenzéki összefogást, ugyanakkor ráerősített a migránsozásra, mert a kisebb településeken ez másként hat, mint egy ötvenezres településen, ahol ráadásul az ellenzék jelöltje köztudottan egy vallásos ember volt. Márki-Zay Péter azóta is a kormánymédia célkeresztjében van, így számára lényegében már megválasztása pillanatában elkezdődött a következő választási kampány.

Fotó: tramtrain.hu

Hódmezővásárhely visszaszerzése tehát sokkal inkább presztizskérdés, mint politikai szükségszerűség a kormánypárt számára. A helyi versengést nagyban meghatározza majd az a tény, hogy Lázár János most saját pártjában a háttérbe húzódott (vagy, ha úgy tetszik, perifériára szorították), így sok múlik azon, milyen intenzitással, és főként, milyen taktikával veti bele magát a kampányba. Lázár ugyanis továbbra is a város országgyűlési képviselője, de legutóbbi megnyilatkozásai sokkal békülékenyebbek voltak Márki-Zay felé, mint amilyeneket megszokhattunk tőle fideszes miniszterként. Azt nem mondanánk, hogy Lázár lesz a mérleg nyelve, de ha saját politikai jövője érdekében kevésbé vehemensen támadja majd a jelenlegi polgármestert, az jól jöhet Márki-Zaynak. És van itt egy másik dolog is! Már épül Szeged és Hódmezővásárhely között az úgynevezett tram-train (vasútvillamos) rendszer, amely két ellenzéki vezetésű várost köt majd össze. Nagyon nem mindegy, hogy ez a beruházás szimbolizálja-e majd az ellenzéki összefogást, vagy a Fidesz megszerzi mindkét végállomás felett az ellenőrzést. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt, ettől még olykor elvágjuk egymás torkát.”   

Bizonyára sokan szurkoltak annak a fiatal mackónak, amely valami rejtélyes okból a biztonságot jelentő szlovák hegyekből elindult dél felé, és olyan sikeresen bandukolt az Alföldön, hogy majdnem elérte Orbán Viktor déli határkerítését. A Sándorfalvánál altatólövedékkel semlegesített állat elhitette velünk néhány napra, hogy van annál fontosabb dolog is ebben az országban, minthogy egy év alatt mekkorára nőtt Mészáros Lőrinc vagyona, vagy, hogy ki lépett éppen ki a Jobbikból. Volt végre egy közős ügye ennek a széthúzó társadalomnak. Több ilyen mackós sikertörténet kéne szegény kis hazánknak, és akkor talán a közös dolgokat is észrevennénk egymásban, nem csak a különbözőségeket!

Fotó: hirekma.hu

Aki eddig nem értette, miért szeret Orbán Viktor vagy Vona Gábor kutyás képeket posztolni magáról, aki számára a cukiság eddig egy értelmezhetetlen kategória volt, az az elmúlt hét eseményei alapján sejti talán már, hogy az állatok sokkal jobban érdeklik az embereket, mint a politikusok. A cuki fotókon tehát a kutyusok, cicák és egyéb aranyoskák adják el a gazdikat, és nem fordítva. A hét hőse azonban egy magányos mackó volt, akinek szerencsére politikus nem került az útjába, így profiljához nem köthető semmilyen rangú és színezetű közéleti személyiség nem rontotta a hitelét.

Amikor kiderült, hogy a szlovák hegyekből elkóborolt 1-2 mázsa körüli testsúlyú hároméves hím délre tart, senki sem gondolta volna, hogy ilyen tempóban jut el négy megyén keresztül egészen Sándorfalváig. A medvéről ugyanis általában az jut eszünkbe, hogy cammog, közben egy kicsit bóklászik a málnásban, néha megmártózik egy útjába eső patakban, esetleg ráijeszt néhány kirándulóra, de arra nem pazarolja az energiát, hogy üldözze is őket. A mi mackónk azonban gyorsabban haladt, mint néhány hazai vasúti szerelvény, és jobban csipkedte magát, mint néhány válogatott futballista.

A hazai média - függetlenül attól, hogy ellenzéki hangvételűek, közszolgálatinak csúfolt rádió vagy tévé, netán Andy Vajna vagy Mészáros Lőrinc uszályában lavíroznak – lényegében percről percre közvetítette az eseményeket, valahogy úgy, mint egy parlamenti választás estéjét vagy egy BL döntőt. Erre a mackóra ugyanis nehéz lett volna ráfogni, hogy Soros György ügynöke lenne, esetleg migráns - ugyanis a szintén EU-tag Szlovákiából bóklászott el -, így pártsemlegesen lehetett hírt adni arról, merre csatangol a nagy barna állat. Számára pedig nem térkép-e táj, így valami belső ösztönből hajtva megcélozta a szerb-magyar határt, ám előtte nem tájékoztatták arról, hogy ott nincs átjárás még egy békés maci számára sem.

Némi politikai színezetet adhatott volna az ügynek, ha a nemzet fővadásza szolgálatba helyezi magát, ám valószínűleg rászólt Semjén miniszter úrra a főnöke, hogy politikailag nem lenne korrekt kilőni a szomszédok medvéjét, ráadásul hiába használna altató lövedéket, egy ország szíve dobban együtt ezért a medvéért, így a mi Zsoltinknak a svédországi vadászkaland után ismét beírnának egy rossz pontot a választók. Végül a Szegedi Vadaspark igazgatójának jutott az a hálátlan feladat, hogy véget vessen ennek a furcsa szappanoperának. Veprik Róbert több mint három napig járt az állat nyomában, és végül azzal indokolta a kilövést, hogy amennyiben a medve a Tisza árterére téved és a folyó nyomvonalát követi, akkor akár a Deja Vu fesztiválon is felbukkanhatott volna szegedi Partfürdőn. Ezért is határoztak úgy, hogy altatólövedékkel elkábítják.  

Fotó: 444.hu

Végül tehát egy nosztalgiafesztivál lett szegény pára veszte, de persze nincs olyan nagy baj, az állat egyelőre a Szegedi Vadaspark vendégszeretetét élvezi, és csak később döntenek arról, merre szállítsák tovább. Így is köszönjük neked kedves maci, hogy tompítottad bennünk a felháborodást a képviselői vagyonnyilatkozatokban felbukkanó elképesztő számok láttán, kevésbé gondolkodtunk el azon, hogy Orbán Viktor milyen alkotmányozó folyamatot akar másfél éven keresztül véghezvinni, ugyanakkor a választók egy rövid időre elfeledkezhettek arról, hogy a héten folyt egy olyan szégyenletes törvény vitája a Parlamentben, melyet a kormánypárt Stop Sorosra keresztelt. Jó volt néhány napra a nagymedve fiainak lenni ebben az országban, és nagy ívben kerülni a közéleti híreket, melyek a hírek alsó harmadába csúsztak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Macinak lenni jó, mert az emberek szeretik a csöppséget, de a nagymedvének még ennél is jobb érzés, hogy félnek tőle az emberek. Medvének születni tehát királyság.”

Divat lett nálunk szidni az Európai Unió intézményeit és döntéshozóit az ellenzéki és kormányoldalon egyaránt. Az ellenzékiek gyengeséggel, megosztottsággal, a tények felszínes ismeretével, a kormánypártiak viszont a nemzeti érdekek elnyomásával, „Brüsszel diktatúrájával” vádolják az EU-t. Mindkét oldal túloz, sőt igazságtalan is a két megközelítés. A közös uniós politika (és persze pénz) nélkül ugyanis az ellenzéknek és a kormányoldalnak is sokkal rosszabb lenne a sora hazánkban. Orbán Viktor politikai ámokfutását ugyanakkor ma már szinte csak az EU, azon belül is az Európai Néppárt parlamenti frakciója tudja megfékezni.

Fotó: 24.hu

A migrációról, a határvédelemről és az európai életmód megvédéséről értekeznek a napokban az Európai Néppárt prominensei. A témákból ítélve meglepő, hogy Orbán Viktor nem szerepel az előadók között. A magyar kormányfő bizonyára kioktatná pártcsaládjainak tagjait arról, hogyan kell többmilliárdos kampányokkal félelmet kelteni a polgárok lelkében, miként lehet a közmédia segítségével egy párhuzamos valóságot kreálni a megszokott életmódjukat féltő nyugdíjas nénik és bácsik számára.

Orbán ugyanis nem pusztán azt tudná elmondani a jobboldali politikustársai számára, miként kezelné ő a menekültválságot, hanem azt is, milyen kampánystratégiai lehetőségek rejlenek a menekültekkel való állami riogatásban. Ő csak tudja, hiszen egy, a rasszizmus határait erősen súroló kampánnyal sikerült ismét begyűjtenie a szavazatok közel felét az országgyűlési választásokon, aminek egyenes következményeként ismét kétharmados többsége van a Parlamentben. És, ha már ismét összejött az alkotmánymódosításokhoz szükséges frakciója, akkor bele is csap a lecsóba, nem érdekli, hogy a német kereszténydemokraták tőle féltik csak igazán az európai értékeket.

Az alkudozásokból maximum annyit vesz észre egy magyar polgár, hogy a Fidesz elhúzza az ügyeket, például lassan fojtogatja a CEU-t, de egyelőre nem záratja be.  

Azonban, ha nem lettünk volna az Európai Unió tagjai az elmúlt nyolc évben, még a mostaninál is szomorúbb képet alkothatnának a nyugati kereszténydemokraták a magyar jogállamiság állapotáról. Kevés szó esik ugyanis arról, hogy Orbán Viktor kormányzásának legutóbbi két ciklusában sokkal durvább eszközöket próbált bevetni a fékek és ellensúlyok rendszerének mihamarabbi lebontása érdekében, mint ami végül kisült ezekből a törvényekből. A demokratikus intézményrendszer különböző pilléreit folyamatosan támadta az utóbbi nyolc évben, fennen hirdette, hogy minden ügyben elmegy a falig, és azt sem rejtette véka alá, hogy sajátos pávatáncával igyekszik megtéveszteni politikai ellenfeleit és szövetségeseit.

Orbán cinizmusa általában akkor érhető tetten a leginkább, amikor henceg. Soha nem ismeri be, hogy egyre jobban kiismerték a politikai partnerei, és ma már alig hisznek neki a pártcsaládjában, ám meggyőződése, hogy a néppárti frakció nem fogja kizárni a Fideszt a sorai közül, mert ezúttal is sikeresen manőverezik majd a különböző érdekcsoportok között. Szinte már eszébe se jut arról beszélni, hogy ideológiai rokonság fűzi össze az európai kereszténydemokrata pártokat, számára csak az a fontos, hogy felhasználja az Európai Parlament legnépesebb képviselőcsoportjának támogatását a saját céljai elérése érdekében.

Nyílt titok ugyanakkor, hogy elég egyértelművé tették Orbán számára, hogy a türelem vele szemben nem tart örökké. Elég konkrét feltételeket szabtak ugyanis számára a német kereszténydemokraták, például azt, hogy a Velencei Bizottság véleményének ismerete nélkül ne fogadja el magyar országgyűlés a Stop Soros névre keresztelt civil- és menekültellenes törvényt. Még nem biztos, hogy a magyar kormányfő meghátrál ettől a fenyegetéstől, mindenesetre azóta Orbán egyfolytában a kereszténydemokrácia nagyszerűségéről beszél, ugyanakkor egy tompított változatot kezdtek el tárgyalni a magyar képviselők. Ettől még a gyülekezési jogot álszent indokokkal akarja korlátozni.       

Az EU intézményei, valamint a legnagyobb politikai befolyással rendelkező Európai Néppárt már többször alkudoztak eredményesen a háttérben Orbán autokrata rendszerével, de ez inkább a magyar kormányfő malmára hajtotta a vizet. Ez az eljárás ugyanis leginkább elvtelen mutyizásnak tűnt a magyar választók szemében, hiába sikerült például a médiatörvényt némileg kompatibilissé tenni az EU-s törvényekkel, hiába nem mert eddig nyíltan nekimenni a Fidesz a bíróságoknak, hiába tárja fel egymás után a kirívó korrupciós ügyeket az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF), a magyar választók nem igazán érzik, hogy ez az ő érdekükben történik. Az alkudozásokból maximum annyit vesz észre egy magyar polgár, hogy a Fidesz elhúzza az ügyeket, például lassan fojtogatja a CEU-t, de egyelőre nem záratja be.  

Fotó: nepszava.hu

A Fidesz nyilvános karanténba zárása azonban több veszélyt is rejt magában. Egyrészt a saját berkeken belül több mozgástér nyílik - hiszen fenyegetni és kecsegtetni is könnyebb így -, ugyanakkor, ha Orbán képviselői átülnek a szélsőségesek frakciójába, akkor nagyobb súlyt adnak ezeknek a nézeteknek, ugyanakkor elismernék, hogy az unió egyik tagországát kétharmados többséggel egy szélsőjobboldali kormány vezeti. Úgy tűnik, hogy néppárt a saját kezébe akarja venni az ügyeket, így például a mostani háromnapos müncheni konferencián is demonstrálni kívánják, hogy Orbán megoldási javaslatait nem tartja irányadónak az Európai Néppárt többsége. Talán megijedtek Soros György napokban közzétett jóslatától, mely szerint Orbán arra törekszik, hogy átvegye a néppárt irányítását. Mert, ahogy egy ősi dakota bölcsesség tartja: „Jobb félni a prérifarkastól, mint megijedni tőle.”  

Mivel a várt nagy illiberális fordulat nem következett be 2017-ben, Orbán Viktor taktikát váltott. Most ugyanis apránként kívánja csatlósaivá tenni közvetlen szomszédjait, hogy aztán velük szövetségben saját képére formálja az egész Európai Uniót. A magyar miniszterelnököt szinte szétfeszíti az ambíció - így például nyíltan beavatkozott a szlovén parlamenti választásba -, de azt nehéz megtippelni, vajon milyen Európa lenne az, amelyet ő irányítana. A nemzeti függetlenség nagy harcosának ugyanis tudomásul kéne vennie, hogy az ő logikája szerint nem is állhatna a nemzetek felett uniós vezetőként, így aztán nem járna komolyabb hatalommal, ha elérné ezeket a csúcsokat.

Fotó:MTI

Orbán Viktor minden gesztusával igyekszik tudatosítani bennünk, hogy ő nem kispályás, számára a hazai politikai csatározások inkább a cicaharc kategóriájába tartoznak. Azért küldi nyalka keresztes lovagként csatába Szijjártó Pétert az ENSZ ellen, azért parolázik Putyinnal, és azért gyakorol gesztusokat Trump és Netanyahu felé, mert ő már a világpolitika meghatározó szereplőjének tartja magát. Épp ezért sunnyog, amikor magához rendeli az uniós néppárti képviselők vezetője, hogy ultimátumot adjon neki, ezért nem reagál érdemben az EU kritikáira, és ezért nem ártja bele magát olyan piszlicsáré ügyekbe, mint a magyar egészségügy vagy oktatás, esetleg a romák felzárkóztatásának kérdései.

Orbán legfőbb eszköze azonban saját jelentőségének felnagyításában az a Soros György, aki korábban a mentora, anyagi támogatója, sőt, talán példaképe is volt a ’90-es évek elején. Teljesen mindegy, hogy most mit gondol az amerikai milliárdos a világ globális problémáiról, milyen megoldási javaslatai vannak a diktatúrák, a szélsőséges vallási irányzatok elleni küzdelemben, miként gondolkodik a menekültkérdésről, Orbán számára az a fontos, hogy egy nehezen megragadható globális hatalom képviselője ő, aki ellen hasznos dolog hadat viselni, hiszen Soros testesíti meg Magyarország (és persze sok más nemzet) polgárai számára azt a figurát, aki a pénzét politikai tőkére kívánja váltani. Nem mintha Orbán nem éppen erre törekedne…

A magyar kormányfő kommunikációs csapata már korábban is ráérzett arra a lehetőségre, hogy a magyar ellenzék jelentéktelenségét akként lehet leginkább demonstrálni, ha nem ellenük kampányol a Fidesz egy választáson, hanem Soros György ellen, az ellenzékieket, kormánykritikus civileket pedig egyszerűen besorolják a milliárdos bérencei, magyarországi ügynökei közé. Ez a logika bicsaklott meg februárban a hódmezővásárhelyi időközi választáson, ám ekkor Orbán még rátekert egy kicsit a sorosozásra, megvesztegetéssel, lekenyerezéssel, megfélemlítéssel, és ki tudja még milyen eszközökkel pedig megakadályozta, hogy az ellenzéki pártok összefogjanak ellene. Ez pedig egy kis választási huncutkodással megspékelve elegendő volt a kétharmados többség megszerzésére.

Most tehát Orbán joggal érzi úgy, hogy rendelkezik a győzelem receptjével, így akár kívülről is irányíthatja olyan országok választási kampányait, amelyekben érdeke a vele szövetséges politikai erők győzelme. Szlovéniában például a választási kampányban személyesen sorosozott egyet, a magyar kormány ugyanakkor több áttéten keresztül finanszírozta a vele egy politikai akolba tartozó Szlovén Demokrata Párt kampányhirdetéseit. Orbán célja nem csak az, hogy megnyerje a választást a szövetségese, hanem, hogy támogatásával le is kötelezze azt. Ilyen logika szerint avatkoznak be kisebb-nagyobb mértékben az oroszok szinte az összes érdekszférájukba tartozó ország választási kampányaiba. És persze a magyar belügyekbe való beavatkozással vádolta folyamatosan Soros Györgyöt is a miniszterelnök, míg a magyar választások után másfél hónappal, maga is nyíltan beavatkozott egy szomszédos ország politikai harcaiba.

Rég egyértelművé vált az EU számára, hogy Orbán a visegrádi országok politikai közösségének érdekérvényesítő erejét is előszeretettel használja fel illiberális céljai megvalósításában, így nem csoda, ha Szlovénia kormányát is szeretné maga mögött tudni. Orbán azonban nehezen tudja saját autoriter rendszerét elfogadtatni közvetlen szomszédjainál. Romániában például százezres tüntetéseken buktatják meg azokat a korrupt politikusokat, akikkel már kezdett jó viszonyt kialakítani, Szlovákiában hiába sorozott egy jóízűt, miután egy kegyetlen maffiagyilkosság miatt tüntettek az emberek Robert Fico kormánya ellen, pozsonyi szövetségesének távoznia kellett a hatalomból. Nincs túl baráti viszonya a cseh kormánnyal sem, a lengyelek pedig hiába építik nagy lendülettel az illiberális államot, Orbán Putyinhoz fűződő baráti viszonyán nem tudnak szó nélkül túllépni. És, ha idevesszük, hogy az osztrák jobboldali kormánnyal sem feltétlenül baráti a viszonya Orbánnak, akkor kifejezetten rosszul áll az illiberális eszme szénája Közép-Kelet Európában.

Épp ezért nagyon nem mindegy, miként alakulnak a dolgok Szlovéniában. Orbán egy olyan nyugatbarát országba szeretné ugyanis exportálni saját korrupt, idegengyűlölő, nepotista rendszerét, amely lélekszámát tekintve ugyan jóval kisebb nálunk, de politikai és gazdasági súlya igen jelentős. Szlovénia eddig inkább Horvátországgal izmozott néhány négyzetkilométernyi tengerpart hovatartozása miatt, minthogy betartson komolyabb uniós ügyekben. Az EU vezetői is jól tudják, hogy Orbán eszméi és módszerei úgy terjednek bizonyos körökben, mint a pestis, így ha meg akarják akadályozni az illiberalizmus exportját, akkor a magyar kormányfő köré szoros karantént kell vonni.

Tudják ezt vélhetően Szlovéniában is, ahol hiába győzött a vasárnapi választáson az Orbán által favorizált SDS, nehéz lesz koalíciós partnert találnia a mögötte sorakozó elsősorban baloldali orientáltságú pártok közül. A Szlovén Demokrata Pártot ugyanis a Fideszhez hasonlóan minden más párt utálja, vagyis jobb esély van arra, hogy a vesztesek állnak össze egy sokszínű koalícióra, mintsem bármelyik politikai erő kisegítse Orbán szövetségesét. Szlovéniában ugyanis nem lehet 50 százaléknál kisebb támogatottsággal kétharmados parlamenti többséget szerezni. Egyelőre. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem szégyen a szomszédtól tanulni, de nagyon nem mindegy, hogy a lopást vagy az együttérzést lesed el tőle.”  

Az április 8-i parlamenti választás nagy tanulsága az volt, hogy vannak olyan ellenzéki pártok, melyek csak nevükben ellenzékiek, ugyanis a kormánypárt érdekeit szolgálják részben vagy egészben. Nem ok nélkül skandálta az utcán demonstráló tömeg a választások után, hogy az ellenzék megbukott, ezért nem bízhatja rájuk a nép a korrupt és idegengyűlölő kormány elleni küzdelmet. Ez idáig rendben is volna, de a politikához politikus kell, a politikus meg párt nélkül eszköztelen, ezért ha tetszik, ha nem, teljesen meg kell újulnia az ellenzéki politikai oldalnak. Párt persze van bőven, de elég lenne egy is, ha az végre olyan lenne, amelytől rettegne a Fidesz. Egy ilyen párt megalkotásához bizonyos feltételek teljesítése elengedhetetlen. Szerintünk ezek a következők: 

Fotó: gazeta.ru

1. Olyan ellenzéki pártra lenne végre szükség Magyarországon, amelynek vezetői nem akarják kitalálni, mire van szüksége a választóknak, hanem megkérdezik tőlük, mit gondolnak a politikáról. Szinte minden ellenzéki csoportosulás eltávolodott ugyanis a polgároktól akár nagyvárosokról, akár kisebb településekről beszélünk. Egy pártelnök, vagy egy vezetőségi tag ne egy budai lakásban álmodja meg, milyen politikai marketing szükséges a szavazatok optimalizálásához (egyébként a Fidesz is ezt csinálja, csak neki helyzeti előnye van), hanem utazzon el Medgyesbodzásra, Balmazújvárosba vagy Csólyospálosra, menjen be az első kocsmába, kérjen egy fröccsöt, és miközben elkortyolja az italát, cseréljen eszmét a helyiekkel néhány közérdekű ügyről. Higgyék el, sokkal többet ér, mint egy méregdrágán megrendelt közvélemény-kutatás.

2. Van három dolog, amit a Fideszben minden ellenzéki szavazó utál. Ezek, a korrupció, a mellébeszélés és a nepotizmus. Ezeket persze le kell fordítani egy könnyen érthető közös nyelvre. Olyan rövid üzeneteket kell küldeni a választók felé, melyeknek sűrítve tartalmazniuk kell a lopás, a hazudozás és a családi biznisz elleni harc szükségességét. Sokakat felháborít a kormány rasszista retorikája is, ám az idegengyűlölet eszméi már olyan mélyen leszivárogtak a magyar társadalomba, hogy ez ellen szinte lehetetlen felvenni a harcot. A Fidesz tízmilliárdokat ölt ugyanis közpénzből azokba a kampányokba, melyeknek köszönhetően a menekültek elleni ellenszenv felülírja a korrupció elítélését. Ettől még persze az ellenzéki szavazók tömegei borzonganak Szijjártó Péter és Orbán Viktor szélsőséges megnyilatkozásai hallatán.

3. Tudomásul kell végre venni, hogy a választások vidéken dőlnek el. A pártok mégis a fővárosra koncentrálnak, központjaik is itt vannak, vezetőik többsége pedig budapesti. Ma már egyik parlamenti képviselettel rendelkező párt sem hirdeti magáról, hogy a vidéket képviseli, még az a Fidesz sem, amely vidéken, főként a legkisebb településeken erős. Ezért nem csak az várható el egy jó ellenzéki párt vezetőitől, hogy néha ellátogassanak a vidéki Magyarországra, hanem, hogy a központja ne Budapesten, hanem egy másik városban legyen. Első hallásra meghökkentő lehet ez a javaslat, de mennyivel szimpatikusabb lehet a vidéki emberek számára egy olyan politikai tömörülés, amelynek hivatalos központja Szegeden vagy Pécsett van, mintha a többi párthoz hasonlóan Budapesten székelne. Ha egy párt képviselni akarja a vidéket, akkor ne csak névleg, de a valóságban is legyen vidéken, ettől még szavazni fognak rájuk a budapestiek is, ha bennük látják azt a potenciált, amely elegendő lehet a Fidesz leváltásához.

4. Az idei parlamenti választások kirajzoltak néhány olyan erővonalat, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, egy új politikai konstrukció megalkotásakor. Egyrészt Budapest az ellenzék fellegvára, ami nem igazán változhat meg rövidtávon, ugyanis a kormány stílusa, eszmeisége sokkal inkább vidéken fogyasztható, mint a nagyvárosban. Vannak még vidéki városok, ahol a Fidesz csak trükközések árán tudott egyéniben győzni, így Szeged, Pécs, Miskolc, Dunaújváros erős bázisai maradtak az ellenállásnak. Egy új párt megszervezése ezért ezekben a városokban kezdődhetne meg, mert van olyan ellenzéki tömegbázis, melyet jó kommunikációval, hiteles személyiségekkel gyorsan és könnyen meg lehetne szólítani.

5. Apropó, hiteles személyek. Nem kell ugyan minden régi arcot levenni a közös tablóról, de olyanokkal nem lehet új pártot alapítani, akik egy másik politikai tömörülés színeiben már eljátszották a hitelüket. Sokkal kevesebb szerep jut a jövőben annak, hogy ki, milyen értékeket vall, az igazi szervezőerő már az áprilisi voksoláson is az lett volna, hogy ki képes megverni a Fidesz jelöltjét. A választás és az azt követő balhé az ellenzéki pártokban azt is bebizonyította, hogy nincs értelme a taktikai szavazásban bízni, a magyar választópolgárok tiszta viszonyokat akarnak, vagyis egy ember álljon szemben a Fidesz jelöltjével, és ő megkapja a támogatást olyanoktól is, akik nem feltétlenül értenek egyet az ellenzéki jelölt eszméivel. Vagyis, egy új párt ne legyen se jobboldali, sem baloldali, se mérsékelt, sem szélsőséges, hanem tűzze ki célul egy korrupt, hazug, nepotizmustól bűzlő rendszer leváltását.

  Fotó: Minner

6. És, a végére maradt a legfontosabb kérdés: Mi legyen a jelenlegi parlamenti pártokkal, azok vezetőivel, a képviselők ambícióival, és azokkal, akik nem tapsolnának egy új ellenzéki tömörülés létrejöttének? A válasz egyszerű. Olyan jól és hatékonyan kell politizálnia egy új pártnak, hogy a parlamenti mandátumokkal rendelkező ellenzékieknek érdekük legyen a velük való együttműködés. Ez akkor lehet hatékony, ha egy ernyőszervezetben gondolkodnak, ami alá be lehet férni akkor is, ha nem hagyja ott az eredeti pártját egy politikus. Azonban legyen ez egyben egy természetes szelekció is, vagyis a Fidesszel hírbe hozott, az együttműködést akadályozó, önös érdekből kompromisszumképtelen politikus ne kaphasson szerepet semmilyen szintű együttműködésben. Az ellenzéki választók ugyanis már elég világossá tették, hogy teljes ellenzéki együttműködést akarnak, és nem tolerálják azokat a politikusokat, akik valamilyen okból ezt meg akarják akadályozni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A mezei pipacs is szép virágot hoz, de azért nem tesszük a tulipánokkal egy vázába.”

Bár kézzel-lábbal tiltakozik a magyar kormánypárt az ellen a német sajtóhír ellen, mely szerint az Orbán-kormány ultimátumot kapott az Európai Néppárttól, egyre valószínűbb, hogy ez csak a szokásos fideszes maszatolás. Valószínűleg igaz a Taggespiegel nevű lap állítása, mely szerint két feltételt szabtak a német kereszténydemokraták Orbán Viktornak, melyek teljesítése esetén megmaradhat a magyar kormánypárt az Európai Parlament néppárti frakciójában. Ez már akkor is nagyon valószínű volt, amikor Orbánt magához rendelte Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője. Most azonban már néhány konkrétumot is tudunk, és kezd kirajzolódni a német konzervatívok taktikája is.

Fotó: zoom.hu

Már az április 8-i magyar parlamenti választás előtt is világos volt, hogy mindenképpen új szelek fújdogálnak majd a magyar-német kapcsolatokban a hazai politikai erőpróba után. Miután Orbán hozta a kétharmadot, a CDU-ban elhatározták, hogy nyakörvet tesznek arra a politikusra, aki elvileg a saját pártcsaládjukba tartozik, ugyanakkor lépten-nyomon keresztbe tesz az Európai Uniónak, semmibe veszi a közös értékeket, sőt magát a kereszténydemokrata eszmeiséget is megcsúfolja.

A németek pontosan tudják, hogy Orbánnak létkérdés az uniós parlamentben a néppárti frakció támogatása, hiszen eddig ők falaztak neki, bármilyen goromba támadást indított az EU eszmeisége ellen, így a legnépesebb uniós frakció asszisztálásával ronthatott neki idehaza a demokratikus intézményrendszernek. Többször felmerült ugyan a Fidesz képviselőinek kizárása, de azok addig alkudoztak, hogy végül mindig meg tudták dumálni a frakció vezetését, hogy hasznukra válik a magyarok megtartása.

Most azonban új helyzet van. A néppárti politikusokat két körülmény is határozottabb fellépésre ösztönzi. Az egyik, hogy jövő tavasszal uniós választások lesznek, a néppárti politikai irányzat pedig veszít népszerűségéből, ha megtűr egy olyan kalózt a fedélzeten, mint Orbán. A másik fontos tényező pedig az, hogy rövidesen élesben kezdik tárgyalni a következő hétéves költségvetési ciklus költségvetését, így, ha Orbán nem akar ebben a fontos periódusban szövetségesek nélkül maradni, akkor kompromisszumra kell jutnia az Európai Néppárttal és a német CDU-CSU pártszövetséggel is.

A német kereszténydemokraták most két irányból szorítják Orbánt. Egyrészt Weber elvárásainak kellene megfelelnie a magyar kormányfőnek, ám ő most csupán azzal gyakorolt gesztust, hogy hangsúlyozni kezdte a Fidesz kereszténydemokrata elkötelezettségét. Közben azonban előkészítette a korábbinál is durvábbra hangolt Stop Soros törvénycsomagot, ami nyilván nagyon nem tetszik a néppárti frakciónak sem.

Most az is kiderült, hogy Andreas Nick, a német konzervatívok Magyarországgal megbízott politikusa két komoly feltételt is szabott a mi Viktorunknak azért, hogy legalább névleg kereszténydemokrata maradhasson. Az egyik épp a Stop Soros névre hallgató, durván menekült- és civilellenes törvény felülvizsgálata a Velencei Bizottsággal még a parlamenti elfogadás előtt, a másik pedig az a kívánságuk, hogy a kormány megkösse azt a megállapodást, ami lehetővé teszi, hogy a Közép-Európai Egyetem továbbra is Budapesten folytathatja a munkát.    

Ez a két ügy csak a jéghegy csúcsa, hiszen szimbolikus jelentőségük van inkább, mint magyarok tömegeire napi szinten ható rendelkezéseknek, melyeket már véghez vitt, vagy most készít elő az Orbán-kormány. Azért ne becsüljük le e teljesíthetőnek tűnő ultimátum jelentőségét! Ha ugyanis Orbán visszavesz a lendületből, és teljesíti a két kérést, akkor el kell ismernie a kompromisszumot, esetleg kitalálhat valami más magyarázatot, miért tesz a gyűlölt Soros Györgynek két gesztust is. Bár a kormány tagadja, hogy ultimátumot kapott volna a szövetségeseitől, azzal, hogy a németek kiszivárogtatták a sajtó útján az elvárásaikat, igen komoly csapdát állítottak Orbánnak.

Most ugyanis vagy kockáztatja a kizárást a pártcsaládból, és az Európai Parlamentben a szélsőséges frakciók támogatását kell igénybe vennie, ha nem akar jelentős támogatásokat veszíteni a következő költségvetési ciklusban, vagy teljesíti a németek kívánságát, és akkor magyarázkodhat az itthoni közvélemény előtt, miért volt olyan fontos számukra a kétharmad megszerzése, ha még egy alkotmánymódosítást sem tud végigvinni az országgyűlésen. Azért halkan jegyezzük meg, nem olyan briliáns csapda ez, ha azt vesszük alapul, hogy a németeknek korábban is a rendelkezésükre álltak ezek az eszközök, csak nem éltek velük.

Fotó: 24.hu

Vagyis, Orbán kihozta a legtöbbet ebből a pávatáncból, és akár most is előhozakodhat még egy-két meglepetéssel, így a jó német elképzelés ellenére akár a fideszes kecske is jóllakhat, és a káposzta is megmaradhat. Mégis valószínűbb, hogy Orbán az utolsó pillanatban meghátrál, igaz úgy fogja kommunikálni, mintha következetesen végigvitte volna a CEU és Soros elleni harcot. A nyakörv azonban rajta lesz, a néppártiak pedig erősen fogják a markukban, mert ha túl lazára engedik, könnyen azon kaphatják magukat, hogy a magyar miniszterelnök a saját képére formálta az európai kereszténydemokráciát. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség állítja: „Ha túl szorosra fogod a gyeplőt, nem fut eléggé a lovad, ha túl lazára, akkor meg ledob a hátáról.”

Egyre több olyan politikai közjáték borzolja a kedélyeket, melyek a miniszterelnök tudatos provokációjának tekinthetők. Legutoljára azzal üzent barátainak és ellenségeinek, hogy bő egy hónappal a választások után visszalátogatott abba az óvodába, ahol a kampányban a gyerekeket biodíszletnek használta, és ezért meg is bírságolta őt a nem éppen ellenzéki orientáltságáról ismert Nemzeti Választási Bizottság. Előbb az NVB elnökét alázta meg ezért, most pedig az egész magyar jogállamiságot, hogy demonstratív jelleggel visszatért a helyszínre, és fotót közös készíttetett a gyerekekkel.

Fotó: mno.hu

A Komárom- Esztergom megyei Dad község óvodájának március végén azzal sikerült az országos médiába bekerülnie, hogy ott kampányolt a miniszterelnök, és mivel közös fotókat publikált az ovisokkal, az NVB 350 ezer forintos pénzbírsággal sújtotta Orbánt. Mivel ez közel a fele a miniszterelnök által bevallott készpénzes vagyonának, akár anyagilag is érzékenyen érinthette volna a politikai pedofíliáért kiszabott büntetés. A miniszterelnököt mégis az önérzetében sértette meg leginkább a Patyi András által vezetett testület, amire abban a kampányvideóban is utalt, amikor az NVB elnökét csicskáztatta a büntetés miatt.

Orbánnak egyre több „uralkodói gesztusa” sérti azokat, akik komolyan gondolják, hogy Magyarországon még mindig az európai értelemben vett polgári demokrácia szabályai szerint éljük az életünket. A negyedszer kormányfővé választott Orbán Viktor azonban már nem igazán szeretné, ha azok a törvények rá is vonatkoznának, melyeket az ő regnálása alatt hozott meg az országgyűlés. Bár visszatérést a tett helyszínére azzal magyarázta, hogy egy "szabályos és törvényes" fotót tudjon készíteni a gyerekekkel, a valódi szándék egyértelműen az volt, hogy megmutassa a hozzá hű és a vele ellenséges embereknek is: ő nem egy polgár a sok közül, hanem személyesen Orbán Viktor, akivel ne próbáljon senki se kekeckedni sem kampányban, sem azon kívül.

A miniszterelnök lelke nyitott könyv azok számára, akik napi szinten foglalkoznak belpolitikával, így egyáltalán nem meglepő, hogy immár nyíltan fenyeget mindenkit, aki megkérdőjelezi jogát arra, hogy a törvények felett álljon, ha éppen úgy tartja kedve. Mostani kormányának összetétele is erre utal, hiszen háttérbe szorította azokat, akik akárcsak nagyon finoman utaltak arra, hogy ő ugyan az első polgára az országnak, ám ez inkább azt jelenti, hogy neki kell leginkább betartania a közösen hozott jogszabályokat, mintsem azt, hogy ő megszegheti azokat. A negyedik Orbán-kormány személyi összetétele és struktúrája is azt sugallja, hogy a kormányfő már nem tud és nem is akar egy lenni a sok magyar közül, úgy érzi, felette áll mindennek és mindenkinek, így aki ezt nem veszi tudomásul, számoljon a legrosszabbakkal. 

Nem igazán zavarja, hogy négyévente elvileg még parlamenti választásokat tartanak, ahol elvileg még elküldhetik melegebb éghajlatra a választók, ő biztos abban, hogy ezek a voksolások körülbelül olyan komoly kihívásai lesznek a demokráciának, mint egy oroszországi elnökválasztás.

Így fordulhatott elő, hogy a kampányban kínos ügyeiről elhíresült Semjén Zsolt nemhogy a kukában kötött ki a választások után, hanem a miniszterelnök-helyettesi poszt mellé begyűjtött még egy miniszteri (nemzetpolitikai) posztot is. A nemzet fővadászának futtatása kifejezetten irritálja az ellenzéki szavazókat, ami úgy tűnik, kifejezetten szórakoztatja a miniszterelnököt. Ráadásul a nemzetpolitikai miniszteri poszt kellett nekünk, mint falat kenyér. 

Semjén szervilizmusa legendás, sokszor olyan áhítattal néz a főnökére, mint egy kolumbiai utcagyerek, aki éppen nevelőszülőket keres. Az új kormány tagjai számára az Orbánnak való megfelelés fontosabb, mint a szakmai kompetenciák, így, ha egy kis migránsozást vagy sorosozást vár tőlük a főnökük, azt készségesen megteszik bárhol, bármilyen téma ürügyén. Orbán ugyanakkor az előkészítés mellett most már a végrehajtást is közvetlenül felügyeli, így már hivatalosan is ő dönt minden piszlicsáré ügyről is, ugyanakkor komoly következményei lesznek annak, ha valakik az államapparátusban ezeket nem viszik végig tudatosan.

Orbán azonban akkor fog teljes dicsfényben pompázni, ha végre beköltözik a Budai várba, így téve pontot annak a folyamatnak a végére, amely a plebejus politikusból lényegében szakrális, a hétköznapi ügyek fölé emelkedő, érinthetetlen államférfi kiteljesedéséig tart. Ezt jelzi, hogy nyíltan hangoztatja, mennyi ideig szándékozik a hatalomban maradni (még minimum 12 év), illetve, hogy nagy ívű elvárásokat fogalmaz meg saját regnálása idejére.

Fotó: mno.hu

Nem igazán zavarja, hogy négyévente elvileg még parlamenti választásokat tartanak, ahol elvileg még elküldhetik melegebb éghajlatra a választók, ő biztos abban, hogy ezek a voksolások körülbelül olyan komoly kihívásai lesznek a demokráciának, mint egy oroszországi elnökválasztás. Orbán Viktor köszöni szépen, jól van, és most már nem akar olyan piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, mint a kormánya és az általa uralt parlament által hozott törvények betartása. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha valakinek ígéretet teszel, azzal időt nyersz, hiszen amíg meg nem szeged meg a szavad, senki sem vádol kétszínűséggel.”    

Hiába hívják fel a szakemberek a figyelmét arra, hogy rossz irányba mennek a dolgok, Orbán Viktor nem változtat sportpolitikáján. Nyakra-főre emelteti a labdarúgás új templomait, a stadionokban pedig TAO-pénzeken gazdagodó harmatgyenge futballisták poroszkálnak. A nézőszám csökken, a válogatott produkciója egyre szánalmasabb. Azért némi vigaszt jelent azok számára, akiket zavar az értelmetlen pénzszórás: Ebből a harmatgyenge mezőnyből a Felcsút legalább nem jutott ki a nemzetközi kupaporondra.

Fotó: hvg.hu

Kezdjük a végével: „Elbuktad Viktor, elbuktad Viktor!” Ezt skandálta az újpesti keménymag a Magyar Kupa döntője után a Ferencvárosnak otthont adó Grupama Arénában. Valljuk be, hogy jó ilyet hallani másfél hónappal a kormánypárti kétharmadot hozó parlamenti választások után. Bár nem sokon múlt, hogy nem a Felcsút kormányzati pénzen kitömött csapata és a hozzá ezer szállal kötődő fideszes arisztokrácia ünnepelhetett a mindent eldöntő tizenegyespárbajt követően, de végül mégis azok engedhették ki boldogan a hangjukat, akik szerették volna végre csalódottnak látni Orbán Viktort.   

Neki ugyanis ezt a terepet még nem sikerül uralnia, hiszen a saját vazallusai csapatai ellen kell csatába küldenie a fiait. Szinte minden NB 1-es (sőt másodvonalbeli) csapat élén a Fidesz oligarchái vagy politikusai állnak, így már nem az számít igazán, hogy a Ferencváros, a Mezőkövesd, vagy a Videoton győz, hanem, hogy Kubatov Gábor, Tállai András vagy Garancsi István örül-e a meccs végén. Szóval, Orbánnak most nem letarolni kell az ellenfelet, hanem oda kellene telefonálnia a tulajnak, hogy bocsi Gábor, ezt a meccset el kéne buknia a Fradinak. Miért? Mert én mondom!

Fotó: 24.hu

Tudomásunk szerint ilyen még nem történt, aminek van egy ésszerű magyarázata: Ha nyomokban létezik még valós versenyszellem a miniszterelnökben, az épp a sport, de leginkább a labdarúgás területéről mondható el. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a TAO-pénzeken keresztül ugyanúgy kitömi pénzzel a nemzeti oligarchák klubjait, mint a a miniszterelnök kedvencét, a Puskás Akadémiát, a bírókat pedig egyelőre nem küldik el átnevelő táborokba, ha véletlenül a felcsúti csapat ellen ítélnek 11-est. A miniszterelnök kedvenc főszerkesztője által irányított kedvenc sportnapilap azonban többször tanújelét adta annak, hogy a Felcsút számukra különös fontossággal bír, így a vesztes kupameccs utáni tudósításuk véletlenül sem nevezhető pártatlannak.

Maguk az újpesti drukkerek is érezték magukon a nyomást, hiszen a meccs közben felharsanó rigmusok arról árulkodtak, hogy Orbán Viktor már a háttérben elrendezte a dolgot, nekik meg nem marad más, mint a szembesülés azzal a ténnyel, hogy a Fidesz nem csupán a választásokon hajlamos akár a csalásig is elmenni, hanem a sportban is. Szerencsére Orbán ezúttal nem nyúlt a végső eszközhöz, így a vesztes meccs után kénytelen volt savanyú képpel társalogni legfőbb szövetségesével, a klub elnökével, minden magyarok gázszerelőjével, Mészáros Lőrinccel. Pedig tudjuk, Orbán utál veszíteni, de a sport szabályai iránti elkötelezettsége még mindig olyan erős, hogy saját egyéniségét meghazudtoló módon nem enged ebből az elvből. Magyarán, maradt még olyan terep Magyarországon, ahol nem lejt annyira a pálya, hogy előre ki lehet hirdetni a győztest.

A Felcsút bukása ezért most olyan eufóriát váltott ki az Orbán-rendszertől irtózó szurkolókból és egyszerű állampolgárokból, amire rég nem volt példa. Az egykori Jugoszláviában éreztek így a Dinamó Zágráb híve, amikor legyőzték a Partizán Belgrádot. Igen, már ez sem a sportról, hanem a politikáról szól, és mély árkot húz egy ilyen sportesemény is a szervilis, fennhéjázó, rongyrázó fideszes káderek gőgös kisebbsége és a rendszert zsigerből gyűlölő többség között. Egyszerűen jó érzés sok millió magyar számára, hogy Orbán Viktornak nem sikerül az, amire talán legjobban vágyik.  

Fotó: index.hu

Ez utóbbiak élvezettel nézik, amint a miniszterelnök fején éppen félrecsúszik a (még láthatatlan) korona, ő pedig zavartan nyúl feléje, hogy megigazítsa. Orbán persze azt gondolja, hogy ez legyen a legnagyobb örömötök, bugris népség! Az igazság viszont az, hogy valószínűleg jobban fájt tavaly a miniszterelnöknek a csapata kiesése, illetve most a kupadöntő elbukása, mint a kínos hódmezővásárhelyi vereség az időközi polgármester választáson. Mert, ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Aki az íjászatban gyengélkedik, az a közelharcban általában jó. Kérdés, hogy melyikre lesz inkább szüksége a csatában.”  

Szép lassan az életünk részévé vált a most már rendszeres időközönként beköszönő, nemzeti konzultáció fedőnévre hallgató kormányzati levélpropaganda. A nemzeti konzultációk lényegében az Orbán-kormányok védjegyévé váltak, ugyanakkor tartalmuk és küldetésük folyamatosan változott. Ennek iránya egyértelmű: A némi aktualitást és választási szabadságot tartalmazó első levélváltásoktól ugyanis eljutottunk a dedós kérdésfeltevésekhez, amelyek tutira azt az eredményt hozzák, ami a kormány számára kívánatos.

Fotó: Érdlakó

A nemzeti konzultáció kifejezést 2005-ben használta először Orbán Viktor az éppen aktuális országértékelő beszédében. A belépő nem volt éppen sikeres, mivel a 2006-os választásokra való felkészülés jegyében akarták kikérni a magyar polgárok véleményét politikai és közéleti kérdésekben, ám a választást akkor elbukták. A kérdőíveket az akkor ellenzékben lévő Fidesz szerint 1,6 ember küldte vissza nekik. Ez egyrészt segítette a felkészülésüket a kampányra, másrészt frissíthették a Kubatov-listát, amelyet azóta is folyamatosan „lecsekkolnak” a konzultációk segítségével.

A konzultációk sora - vélhetően a bukott 2006-os választás miatt – csak 2010 szeptemberében, a második Orbán-kormány megalakulása után folytatódott. Ekkor a nyugdíjasok kaptak levelet Orbán Viktor csapatától. A közel hárommillió kiküldött levélből mintegy 200 ezer érkezett vissza, de jól jött ez a társadalmi kontroll az önkormányzati választások előtt a kormánynak. A Fidesz ekkor még igyekezett olyan aktuális kérdések felől érdeklődni a polgároknál, melyek valós válaszokat igényeltek, így a nyugdíjasoknak elküldött kérdőívek költségeit (mintegy 230 millió forint) az ellenzék sem firtatta különösebben. Főleg, mert a kormánypárt állítása szerint az egészet a Fidesz kasszájából fedezték.

Ezt követően az új Alaptörvény társadalmi fogadtatásáról érdeklődött a kormány 2011 februárjában. A költségek borzasztóan megugrottak, már közel egymilliárdunkba került ez a konzultáció, amelyet már a hivatalos kommunikáció szerint is közpénzből fedeztek. Aztán egyre sűrűbben, egyre nagyobb költséggel zaklatták a polgárokat a kormány emberei. Még 2011 tavaszán jött az úgynevezett „Szociális konzultáció”, majd a következő év szeptemberében következett az úgynevezett „Gazdasági konzultáció”. Itt is még érdemi kérdések kerültek fel a kérdőívekre, és a kormány olykor még a feldolgozás eredményeiről is beszámolt.

A választópolgárokkal való levelezés a demokrácia pótkereke, lényegében semmilyen érdemi funkciója nincs a hatalom és az állampolgárok kapcsolatában.

Aztán némi szünet után a harmadik Orbán-kormány már teljesen más felfogásban folytatta a „konzultációs hagyományokat”. A „Bevándorlásról és a terrorizmusról szóló nemzeti konzultációs kérdőív” például már irányított kérdéseket tartalmazott. Aki válaszolt és visszaküldte a levelet, az lényegében automatikusan támogatta a kormány bevándorlással kapcsolatos politikáját. Ennek szellemiségét vitte tovább a tavaly tavasszal meghirdetett „Állítsuk meg Brüsszelt!” fedőnevű konzultáció.

A többi már a 2018-as választási kampányhoz kötődő, a Fidesz hivatalos kommunikációját közpénzből megtámogató „Nemzeti konzultáció a Soros-tervről” néven futó, majd az azt kiegészítő, az ENSZ migrációs csomagjáról szóló véleményfelmérés volt. Minél közelebb jutottunk az április 8-i dátumhoz, annál nagyobb számokat mondott be a kormányzati propaganda, hiszen legutoljára már 2,3 millió polgárról állították, hogy a kérdőíveket visszaküldve támogatták a kormány migrációs politikáját. A kérdések egyre irányítottabbak, egyre iskolásabbak, egyre propagandisztikusabbak lettek, így aki ezeket megválaszolta, jó eséllyel a Fidesz támogatója volt az április 8-i voksoláson is.

Most új fejezet nyílhat a nemzeti konzultációk történetében, hiszen a hírek szerint ilyen jellegű kérdéseket kaphatunk a családokról és a demográfiai helyzetről a közeljövőben, de ilyen formában kérhetik ki a választók véleményét európai uniós kérdésekben is az európai parlamenti választás előtt. Még nem világos, hogy ez két külön menetben zajlik-e, esetleg összevontan, de az biztos, hogy az eddig is erősen irányított közvélemény most is komoly sugalmazást kap a kormánytól arra nézve, miként képzelje el Magyarországon a demográfiai problémák megoldását, illetve, ítélje el az Európai Unió hivatalos álláspontját elsősorban a bevándorlással kapcsolatban.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a demográfiával kapcsolatos konzultáció némileg visszatérés az első konzultációk szellemiségéhez. Valós társadalmi problémáról van szó ugyanis, bár szkeptikusak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy a kormány valós megoldást kínál-e majd, vagy szokásához híven a szándékát hangsúlyozva csak propagandára használja fel a kérdés felvetését. Nagyon valószínű, hogy egy egyszerű formulát kínálnak majd fel a magyar polgároknak: Utasítsák el a bevándorlást, (ami némileg enyhítene a demográfiai nehézségeken) ugyanakkor támogassák a kormány népesedési elképzeléseit, hogy saját berkeinken belül oldhassuk meg a problémát. Más kérdés, hogy ez utóbbit a finoman szólva is kétséges siker ellenére bevállalja-e a kormányzat.  

Fotó: Zsúrpubi

A Fidesz nem szokta cifrázni ugyanis, a konzultációk már elég nyíltan szolgálják a kormányzati propagandát, a valós társadalmi párbeszédet pedig lényegében nem is ismeri. A választópolgárokkal való levelezés a demokrácia pótkereke, lényegében semmilyen érdemi funkciója nincs a hatalom és az állampolgárok kapcsolatában. A kérdőívről a közvélemény-kutató szakma egy része, illetve társadalomtudósok nyilatkozták, hogy a nemzeti konzultációk „közvélemény-kutatásnak álcázott mozgósító célú politikai kommunikációs eszközök”, melyek nélkülözték a közvélemény-kutatások szakmai szabályainak betartását. Vagyis, lényegében olyan politikai termékek, melyek rásegítenek a más csatornákon indított kormánypropagandára. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy adunk a bölénykakinak egy pofont, az még bölénykaki marad.”

A következő hat szövegrészlet ugyanabból az esszéből származik, ám a diktatórikus államok hat különböző sajátosságára világítanak rá. Aldous Huxley: Írók és olvasók című írása 1936-ban jelent meg, ám ma talán még aktuálisabb is, mint a két világháború közötti időszakban. Érdemes az egészet elolvasni, ám azok számára, akik ezt nem teszik meg, mi kiemeltük azokat a részleteket, melyek leginkább vonatkoztathatók az illiberális államokra. Ezzel a hat idézettel köszöntjük a megalakuló negyedik Orbán-kormányt, és kívánjuk a tagjainak, hogy szívleljék meg az alábbiakat.

Fotó: Pesti Bulvár

1. „A gazdagok és politikusok megrögzötten hiszik, hogy ha képesek ellenőrizni a sajtót, akkor képesek irányítani a közvéleményt is – még azokban az országokban is, ahol a demokratikus intézmények durva beavatkozások nélkül működnek. Fölvásárolják hát az újságokat – részben azért, hogy pénzt keressenek rajtuk (hiszen a hírlapok előállítása igen jövedelmező iparág), de főleg abban a kecsegtető reményben, hogy rá tudják beszélni a választópolgárokat, hogy azt csinálják, amit ők akarnak. Csakhogy, amint azt a jelenkori történelem bizonyítja, ezzel éppoly gyakran aratnak kudarcot, mint sikert.”

2. „A sikeres propaganda mechanizmusát durván a következőképpen lehetne összegezni: Az emberek elfogadják a propagandista teológiáját vagy politikai elméletét, mert látszólag igazolja és megmagyarázza a körülmények által bennük fölkeltett érzelmeket és vágyakat. Az elmélet tudományos szempontból lehet persze teljesen képtelen is, de ennek mindaddig nincs semmi jelentősége, amíg az emberek elhiszik, hogy igaz.”

Ezenfelül az emberekben erős hajlam van racionalitásra és emberi tisztességre.

3. „Demokratikus államban minden propagandistának vetélytársai vannak, akik versengenek vele a nagyközönség támogatásáért. A totális államokban az íróknak nincs módjuk a szabad kifejezésre, olvasóiknak pedig nincs választási szabadságuk. Csak egyetlen propagandista van – az állam.”

4. „A diktatórikus propaganda az ideál rangjára emeli az előítéletek és szenvedélyek csúf realitásait. A diktátorok a nacionalizmus pápái; a nacionalizmus krédója pedig az, hogy aminek lennie kellene, az az, ami van, csak még sokkal inkább…Hosszú távon azonban, mint mondtam, képtelenség egy nagy, iskolázott népességet egy vad törzs szellemi homogenitására visszafejleszteni, és ez ellene szól. Ezenfelül az emberekben erős hajlam van racionalitásra és emberi tisztességre.”

5. „A cinizmus nemcsak azokat befolyásolhatja, akik haszonélvezői a dolgok elfogadhatatlan állapotának, azokat is, akik áldozatai…A korrupció tényét elkerülhetetlennek fogadták el, olyasféleképpen, mint a rossz időjárást, de olyan rossz időjárásként, ami ugyanakkor rossz vicc is.”

Fotó: Szegedi Kattintós

6. „Végül pedig a törzsi erkölcsökre alapozott politika a modern világban egyszerűen nem lesz működőképes. Ám fennáll a veszély, hogy annak a folyamatnak a során, amelyben bebizonyosodik, hogy ez a politika nem működik, a diktátorok esetleg elpusztítják a világot.”

Orbán szokása szerint kettős játékot űz. Ezt egyelőre büntetlenül megteheti, mert új kormánya még nincs, a régi pedig már nem csinál semmi lényegeset. Egyfelől itthon tovább pörgeti a migránskereket, örömmel konstatálja, hogy a Soros Györgyhöz kötődő szervezetek, alapítványok, oktatási intézmények ellehetetlenülnek, illetve elhagyják az országot, ugyanakkor a külföld felé békülékenyebb üzeneteket is küld. Azok, akik paradigmaváltást látnak ez utóbbi jelenség mögött, valószínűleg úgy gondolják, hogy Orbán kész bizonyos kompromisszumokra annak érdekében, hogy ne közösítsék ki saját pártcsaládjából, illetve ne essen el uniós forrásoktól.

Fotó: blikk.hu

Sokkal valószínűbb azonban az a változat, hogy a németek és franciák kettős nyomás alá helyezték Orbánt. Angela Merkel inkább az Európai Néppártból való kizárással fenyegeti az illiberális magyar kormányfőt, Emmanuel Marcron viszont egyértelművé tette számára, hogy ezzel a politikával a perifériára szorul. A felek közti párbeszéd mindenesetre sokkal intenzívebbé vált a választásokat követően, mint amilyen azt megelőzően volt. A zárt ajtók mögött elhangzottakról a magyar fél hivatalosan csak általánosságokat, és nyilvánvaló füllentéseket kommunikál, a franciák és németek pedig a nemzetközi sajtón keresztül szivárogtatnak ki néhány részletet.

Ezekből a töredékes információkból is jól látszik azonban, hogy az EU csúcsvezetői nem akarják mindenáron a radikálisok közé lökni Orbánt, egyúttal kizárni Magyarországot minden együttműködésből. Ez nem lenne jó sem a magyaroknak, sem az Európai Uniónak, hiszen további nemzeti eszkalációkat indítana el, ugyanakkor az Orbán-kormány politikája miatt nem akarják hátrányos helyzetbe hozni az országot. Főként Macron viselkedésén látszik, hogy megértette Orbán taktikáját, illetve a motivációit, ezért személyre szabott módszert alkalmaz.

Nem erősíti azzal, hogy Magyarországra látogat, mint például Erdogan vagy Putyin, de minden lehetőséget megragad arra, hogy személyesen beszélgessen el Orbánnal. Ez imponál a magyar kormányfőnek, ugyanakkor nem valószínű, hogy egyszerű bájcsevegések zajlanak ezeken a találkozókon. A francia elnök ugyanis a „húzd meg, ereszd meg” taktikával próbál Orbánból némi együttműködést kipasszírozni. Vannak eszközei, hiszen erős a befolyása az EU-ban, ugyanakkor segítségére lehet a közvetlen meggyőzésben Angela Merkel is, akivel közös nevezőre jutott már ezeknél nehezebb kérdésekben is.

Egyszóval, ha valaki konszolidációnak látja a jelenlegi folyamatokat, az téved is, meg nem is. Nem tudjuk ugyanis, hogy az új kormány beélesítése előtt milyen engedményekre kényszerítette Macron és az Európai Néppárt Orbánt, hiszen, a puding próbája az evés, és ezt a pudingot még fel sem szolgálták. Az azonban biztos, hogy a magyar kormányfő soha nem fogja beismerni, hogy bármiben is kompromisszumra jutott volna a „hanyatló nyugat” bármelyik vezetőjével is. A harcias retorika ezért itthon biztos megmarad, ám az nem biztos, hogy ezt következetes végrehajtás is követi majd. Ha úgy tetszik, az uniós csúcsvezetők megmenthetik a hazai civileket, a CEU-t, a szabad sajtót, a bírói függetlenséget, ám Orbán biztosan épp olyan tántoríthatatlan vezetőként fog tetszelegni, mint amikor hadat üzent a liberális demokráciáknak.

Többször értekeztünk már arról, lehet-e, illetve hasznos dolog-e Orbán szempontjából konszolidálni saját rendszerét. A válasz röviden annyi: elvileg lehetne konszolidálni, ám biztos, hogy nem lenne taktikus lépés a részéről. Orbán ugyanis ahhoz szoktatta saját táborát, hogy mindig küzdeni kell valakik vagy valamik ellen, a konszolidáció viszont az elfogadásról, az építkezésről, a kompromisszumokról szól. A kormányfő általában úgy választotta meg ellenségeit, hogy azok megfélemlíthetők, zsarolhatók, legyőzhetők legyenek, és amikor eltért ettől a sémától, meg is égette magát. Gondoljunk csak az államadósság elleni harcra, amit látványosan elveszített, majd ejtette is a témát. Ilyen logika alapján most nem lesz harc (legfeljebb egy kis kommunikációs bűvészkedés) a népesedéspolitika területén, illetve nem próbálják meg hazacsábítani a külföldön dolgozó fiatalokat sem.

Ha a kormányfő habitusa nem lenne ilyen konfrontatív, akár kapóra is jöhetne számára az a nemzetközi elvárás, hogy engedjen bizonyos kérdésekben. Megerősíthetné pozícióit a nemzetközi színtéren, elfogadtatná azokat a változásokat, melyeket ma nehezen tud lenyelni a hazai és külföldi közvélemény, ezzel lényegében legalizálná az illeberális állam néhány elemét. Ő viszont hiába indul most vidékjáró körútra, célja nem az, hogy megszerettesse magát azokkal is, akik eddig nem szavaztak rá. Őt csakis azok érdeklik, akik hozzák számára a kétharmadot, vagyis bedőlnek a meglehetősen lebutított propagandájának.

Fotó: AFP

Ha konszolidálná rendszerét, akkor valós problémákra valós válaszokat kéne adnia, amihez sem kedve, de valószínűleg stábja nincs. A valódi szakembereket ugyanis már elüldözte magától, akik meg megmaradtak a párt értelmiségi holdudvarában, azok nagy pénzt akarnak szakítani, nem ciklusokon átívelő nagy reformokkal bíbelődni. A centralizáció folytatása a Nemzeti Együttműködés Rendszerének biztosítéka arra, hogy mindig lesz annyi pénz a rendszerben, amennyiért érdemes hűségesnek maradni Orbán Viktorhoz. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csatába indulsz, ne a rátok váró szörnyűségekről beszélj a harcosaidnak, hanem a gazdag zsákmányról.”