Régóta tudjuk, hogy ha a hatalom megtartásáról van szó, a miniszterelnöknek semmi se drága. Ami azonban a bevándorlók elleni nemzeti konzultációs, Európai Uniót fikázó, rendpárti ösztönöket élesztgető hecckampányt illeti, az nem egyszerűen kommunikációs hazárdjáték, hanem tragikus baklövés. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének nyilatkozata mértani pontossággal tárja elénk ennek a politikának a tarthatatlanságát.

     Fotó: civilhetes.hu

Le a kalappal azok előtt a kutatók előtt, akik a sarkukra álltak, és nem félve a következményektől Orbán Viktor képébe vágták többek között azt a tényt, hogy „Magyarország népességének közel tíz százalékát etnikai és kulturális kisebbségek alkotják. Magyarország Közép-Európa része, amely régiót semmi sem jellemez jobban, mint a jól szervezett, kulturális identitásukhoz ragaszkodó kisebbségek jelenléte.” Ha ezt valaki eddig nem tudta volna, akkor idézzük fel azt a történelmi tényt, hogy a Trianon utáni Magyarországon is legalább egymillió, önmagát nemzeti kisebbséginek valló polgár maradt. Nagy részük német volt, akiknek döntő hányada elhagyta az országot a második világháború után, kisebb részük szlovák, akik közül a magyar-szlovák lakosságcsere következtében körülbelül százezren települtek át Csehszlovákiába. Nem beszéltünk még a romák több mint félmilliós közösségéről, illetve arról, hogy jelenleg is közel 20 bejegyzett magyarországi kisebbséget tartanak nyilván.

Ennek a sokszínűségnek soha nem látta kárát Magyarország, sőt, ahogy a kisebbségkutatók fogalmaznak: „A kulturális sokszínűség ezen felül érték, amely állami védelemben részesül, nem csak a Magyarországon jelenleg hatályos nemzetiségi törvény, hanem több, különböző nemzetközi szerződés alapján is. Aki ezt tagadja, az a kisebbségi közösségek elismerését, a kisebbségi közösségekhez tartozó és azok fontosságának tudatában élő embereknek a politikai közösséghez való tartozását vonja kétségbe.”

Azt üzenjük ezzel a világnak, hogy a pénznek nincs szaga, azok előtt viszont, akik egy tál levest kérnek tőlünk a küszöbünk előtt, becsapjuk az ajtót.

Ne feledjük, a magyarországi kisebbségek zöme úgynevezett gazdasági bevándorlóként érkezett ide, de ha a besenyőket, jászokat és kunokat is ide soroljuk, akkor volt részünk háborús menekültekből is bőven. A magyar miniszterelnök ugyanakkor nem beszél arról, hogy letelepedési kötvény segítségével szinte minden külföldi magyar állampolgárságot vásárolhat magának, feltéve, ha van elegendő pénze hozzá. Azt üzenjük ezzel a világnak, hogy a pénznek nincs szaga, azok előtt viszont, akik egy tál levest kérnek tőlünk a küszöbünk előtt, becsapjuk az ajtót. A nemzeti konzultációs kérdőív ennek az antihumánus ideológiának a szemérmetlenül pontos leirata.

Ha egy magyar politikus csak orra végéig lát, és nem veszi figyelembe, hogy bevándorló-, illetve kisebbségellenes kirohanásaival a külföldön élő és dolgozó magyar polgárok érdekeit épp úgy sérti, mint ahogy rontja a környező országokban élő magyar nemzeti kisebbségek esélyeit az érdekérvényesítésre, az ne gondolja, hogy valaha nagy államférfiként fognak rá emlékezni. Kicsinyes belpolitikai haszonszerzés céljából kétségbe vonni saját államunk nemzeti és kulturális sokszínűségét hatalmas öngól, ráadásul ellenkezik a keresztény erkölcs tanításaival is.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor úgy konzultál a bevándorlókról, hogy azok nincsenek közöttünk, nem találkozunk velük sem az utcán, sem a munkahelyünkön, az iskolában a gyerekeik nem „színesítik” az osztályokat. Kétségtelen tény, hogy az antiszemitizmushoz sem kell zsidó, de a xenofóbia ilyen kicsinyes készpénzre váltása ordas politikai szándékokat takar. Nem ártana tisztában lennünk azzal, hogy kikkel riogatnak bennünket, de erre ez a konzultációnak nevezett népbutítás teljesen alkalmatlan. Ha beesteledik körülöttünk, akkor jobban félünk minden nesztől, mintha látnánk, kik járkálnak körülöttünk. Orbán Viktor nem akarja, hogy világosban is felmérhessük, kik vesznek körül bennünket. A kisebbségkutatók nyilatkozatukkal egy gyertyát gyújtottak, de ez a fény még mindig nagyon kevés ahhoz, hogy ne féljünk a félhomály démonaitól. A sötétben azonban a magyar miniszterelnök sem veszi észre, hogy hol az a fal, amelynek nem kéne nekirohannia.  

Juncker mókás figura, és a maga módján elég bunkó is. Ettől még Orbán Viktor nem lett jó fej, és persze nem hisszük el egyiküknek sem, hogy különös kis magánszámuk mögött egyszeri jópofizás lenne. A bizottsági elnök szóvivője most azt mondja, hogy csak a szokásos kötöttségeket akarta oldani Juncker, mi meg továbbra is úgy gondoljuk, hogy a magyar miniszterelnök egy elkapart pattanás Európa hátsó felén. Vendégszerzőnk, Greiner Adolf írása.

Fotó: origo.hu

Silvio Berlusconi is megirigyelhetné Jean-Claude Juncker finoman szólva is extrém viselkedését, de azért ne soroljuk az Európai Bizottság elnökét a médiabohócok táborába. Az egykori olasz miniszterelnök ráadásul Orbán Viktor régi barátja és mentora, úgyhogy a párhuzamnak most különös aktualitása lenne. Mivel Berlusconi jelenállapot szerint a történelem szemétdombjáról igyekszik visszakaparni magát a fősodorba, Orbán most a ködös Albion felé tájékozódik, mert onnan remél segítséget az Európai Unió ellen folytatott szabadságharcához. Junkcker nyilván tisztában van azzal, hogy ennek a kis közép-kelet európai országnak most kulcsszerepe van az Unió jövője szempontjából, mert ha Orbán össze tud rántani egy euroszkeptikus koalíciót – melynek része a brit oroszlán is – akkor bizony főhet a luxemburgi nagyherceg feje.

Az Európai Unió a saját csapdájában dagonyázik, hiszen olyan bonyolult döntéshozatali rendszert szabott önmagára, amely nem tud hatékonyan fellépni az írott és íratlan szabályokat fenekestől felforgató fülkeforradalmárok ellen. Juncker diktátorozása és tréfásnak titulált taslija az elnök tehetetlenségéről tanúskodott, ami rossz hír minden európai és magyar demokrata számára. Orbán tisztában van vele, hogy kellemetlen kis figurának tartják Európa nyugati felén, és egyáltalán nem lepődött meg azon, ha diktátornak bélyegzik. Ugyanakkor tudja, hogy az EU jelenlegi szabályozása neki kedvez: a magyarokat az Unió ellen hangolja, ezzel szavazatokat optimalizál, közben a közös kasszából hizlalja saját oligarchái bankszámláit, és az EU pénzforrásaiból tartja életben a magyar gazdaságot. Tudja, hogy az Unió egy öreg, lassú, nagytestű tengerjáró, amely lassan vált irányt, és olykor nem is tudja, merre kéne fordulnia, ő viszont a kis gyorsnaszád mozgékonyságát kihasználva mindig a hátába kerülhet ennek a vén tengeri medvének.

Európa nem tudja kihasználni azt sem, hogy Orbán tábora fogy saját hazájában, a kormányzó párt pedig egyik legmélyebb válságát éli. A miniszterelnöknek viszont sikerült a kínos belföldi ügyekről tágabb kontextusba terelnie a közbeszédet, és ránk tukmálja a bevándorlók ügyét, holott számunkra ez nem központi kérdés, mert csak azok a menekültek kérnek itt letelepedési engedélyt, akik olyan messziről jöttek, hogy összetévesztenek bennünket Franciaországgal, Dániával vagy Belgiummal. Orbán a halálbüntetés kérdésének felmelegítésével, illetve a bevándorlás kriminalizálásával kilépett az európai porondra, mert ott nem kell megmagyaráznia, miért nő rohamosan a szegények száma Magyarországon, miért vergődik az egészségügy és az oktatás, és miért hagyta el az országot közel félmillió ember.

Fotó: index.hu

Ráadásul a strasbourgi publikum előtt szónokolva kiteljesedik az egója, nemzetközi értelemben véve is meghatározó politikusként tudja eladni magát, és részben tematizálhatja az összeurópai közbeszédet is. Úgy igyekszik kimászni a hazai veremből, hogy közben a kezüket nyújtókat is magával rántja a mélybe, vagyis az uniós vezetők is a gödörben kötnek ki, mert bármilyen kellemetlen is számukra, de egy csapatban játszanak Orbán Viktorral.

Juncker bosszús, egyben agresszív legyintése annak a ténynek a beismerése volt, hogy Orbán számára is közvetlen veszélyt jelent, hiszen most már nem lehet csak úgy hazaküldeni, hogy foglalkozzál a saját népeddel, amelyik volt olyan naiv, hogy újra adott neked négy évet. Orbán úgy rázta le magáról Juncker kellemetlen megjegyzését és tasliját, mint kutya a vizet, így aztán nem lehet kérdés számunkra, hogy a magyar miniszterelnök jól érzi magát az európai színpadon. Juncker először csak le akarta vonszolni erről a nagyszínpadról, másodszorra le akarta pofozni onnan, de most már jól látszik, hogy ennél sokkal radikálisabb eszközökre lesz szüksége, ha Orbánt is Berlusconi sorsára akarja juttatni.

Greiner Adolf

Jean-Claude Juncker kijózanító taslija óta tudjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben Orbán Viktort nem „csókkirálynak” hívják a háta mögött az Európai Unió politikusai, hanem diktátornak. A magyar miniszterelnök nem sértődött meg a dolgon, és még a sallert is egészen jól viselte. Nyilván tudja, hogy minden gúnynévben van valami igazság, és az igazságot ő szereti, főleg, ha ő mondhatja ki. A Szegedi Kattintós bemutatja, hogy nem Orbán Viktor az egyetlen fideszes politikus, akinek van gúnyneve, és mivel ezek olykor egészen jól rávilágítanak tulajdonosuk személyiségére, még hasznosak is lehetnek.

              Fotó: nyugat.hu

Kezdjük mindjárt egy uniós képviselővel, akit a magyar Alaptörvény megírása óta egyszerűen csak Ipad Józsefnek hív a népnyelv. Természetesen Szájer Józsefről van szó, aki azzal büszkélkedett, hogy Brüsszel és Budapest között a vonaton ütötte össze a törvények törvényét. Frakciótársa az Európai Parlamentben a nem túl hízelgő Teltné, Nyál Ildikó gúnynevet kapta, mivel az utóbbi években rendesen kikerekedett a közös európai ügyek megvitatása közben. Pelczné Gál Ildikó ritkán szól, de amikor belekezd a mondókájába, az a nyál és a verés egyvelegéhez hasonlít legjobban, ezért kapta ez a nem túl gusztusos ragadványnevet. Több gúnynevet is kapott harmadik frakciótársuk, akit mostanában csak Nettominak hívnak az általa koordinált digitális nemzeti konzultáció miatt. Deutsch Tamás azonban viselte mára  Twitterhuszár, sőt a Tompika neveket is, utóbbit a Besenyő család legendás figurája után kapta.

De térjünk haza, és szörfözzünk a hazai kormánypárti padsorok között! Lézer János neve sokak számára ismerős lehet, hiszen az egykori hódmezővásárhelyi polgármester ad a biztonságra, ezért csak lézerblokkolóval felszerelt gépkocsival hajlandó közlekedni. Lázár Jánost azonban hívták már „Annyitisér” Jánosnak is, miután kifejtette, hogy akinek nincs semmije, az lehúzhatja magát a budin. Jellegzetes zselézett, égnek álló hajkölteményei miatt jelenlegi külügyminiszterünk a kedves rajzfilmfiguráról, Pumukliról kapta gúnynevét, míg a mostanában inaktív pszichodoki, Mikola István a Mikrobi nevét vette fel a köznyelvben. Nagyon mókás lenne Szijjártó Pétert és Mikola Istvánt egyszer ugyanabban a rajzfilmben látni!

Fotó: nepszava.hu

A funkcióhalmozó Kocsis Máté azzal érdemelte ki a Pisis Máté gúnynevet, hogy ő agyalta ki az össznemzeti vizeletminta ötletét. Ha bejött volna az ötlete, akkor nem csak Hosszú Katinkának kéne éjjel-nappal kis üvegcsével szaladgálnia, hanem a kisdiákoknak, politikusoknak és újságíróknak is. A szintén többfunkciós Rezsi Szilárd pedig most már nem csak a gonosz szolgáltatókkal veszi fel a harcot, hanem a Jobbikkal is birokra kel. Németh Szilárdnál finomabb lelkű, ám külsőre hasonló paraméterekkel rendelkező Elsimít László a nagy megmagyarázók egyik jeles képviselője. L. Simon államtitkár például arra is megnyugtató választ tudott adni, miért kellett a Várkert Bazárt egymás után háromszor is átadni.

A legnagyobb megmagyarázó azonban mégis a kommunikációs guru, Tejszínhabos Árpád. Ezzel a gúnynévvel nyilván arra céloznak rosszakarói, hogy a feje tetején éktelenkedő kis bóbita olyan fehér, mintha tejszínhabba mártották volna. A miniszterelnök ilyen nevű tanácsadója azonban méltósággal viseli, ha Gucci Árpádnak hívják elhíresült több százezres táskája miatt. Rosszindulatú ellenzéki képviselők olykor nevében kicserélik a H betűt T-re, a B-t pedig K-ra, de ez olyan gusztustalan, hogy gyorsan el is határolódunk tőle.

Keveredj ingatlanbotrányba, tagadd le, hogy bazi nagy házad van, ostorozd a multikat és a bevándorlókat éjjel-nappal, és simán felfelé törhetsz a kormányzati ranglétrán. Röviden így írható le Rogán Antal receptje a hatalom csúcsa felé törekvésre. És ahogy lenni szokott, van egy kárvallottja is ennek a ravasz kis nyomulásnak. Az, aki kissé kinőtte azt a zakót, melyet rá szabott a miniszterelnök. Lázár János ugyanis nehezen viseli, hogy már nem ő a házi kedvenc a kormányon belül.

Fotó:nol.hu

Régóta bunyózik egymással az Orbán-éra két nehézsúlyú figurája, igaz eddig mindig csak az öltözőben pancsoltak be egymásnak, nehogy zavart keltsenek a saját szurkolótáboron belül, de most, hogy fogy a fanatikus drukkerek száma látványosan csökkent, már akár a ringbe is kiállhatnak, hogy megmutassák ki a Jani (vagy Tóni) a kormányban. Orbán Viktor mindig szerette megversenyeztetni saját játékosait a különböző posztokért, ahogy jó szövetségi kapitány sem engedi elkényelmesedni a sztárjait, így a konkurencia mindig ott melegít a partvonal mentén, nehogy valaki azt higgye, hogy bérelt helye van a csapatban.

Most azonban valószínűleg elszámolta magát a miniszterelnök, hiszen Lázár akár a következő Simicska is lehet a Fidesz csapatán belül. A miniszterelnökséget vezető politikus az utóbbi napok kétértelmű, sőt olykor cinikus és kritikus beszólásaival jelezte, hogy nem ért mindennel egyet, ami a kormány háza táján történik. Egyik maratoni sajtótájékoztatóján például célzott arra a munkamegosztásra, mely szerint a miniszterelnök a jó zsaru szerepét játssza, míg neki csak a rossz zsaru kétes dicsősége jutott.

Ha Lázár csak felhúzza az orrát, mert a miniszterelnök úgy lépteti elő Rogánt, hogy az az ő személyes befolyásának látványos csorbulásával jár, akkor még nem dől össze a Nemzeti Együttműködés Rendszere, de ha ennél látványosabban fejezi ki egyet nem értését, akkor könnyen jöhet a Simicska-effektus, vagyis Lázár is a belső bomlasztók egyre népesebb táborához csatlakozhat. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy míg az ördögfajzatnak tekintett oligarchába már minden mértékadó fideszes belerúgott, a beszólásairól híres Lázár feltűnően kerülte a konfliktust Simicskával.

      Fotó: civilhetes.net

Nyilván nehéz feldolgoznia a miniszterelnökség mindenható urának, ha elveszti befolyását kormányzati döntések fölött, és ha kevesebb pénz sorsáról dönt, mint korábban. Joggal hihette az egykori hódmezővásárhelyi polgármester, hogy a bizalom töretlen iránta a miniszterelnök részéről, hiszen szinte minden hónapban sikerült egy-egy újabb területet maga alá gyűrnie, keményen megregulázhatta más minisztériumok vezetőit, részt vehetett a kormány legbelsőbb köreinek döntéseiben.

Most azonban valami rejtélyes oknál fogva a Habony-Rogán tandem látszik befutónak a miniszterelnöknél. Ennek egyik leglátványosabb jele az volt, hogy Orbán Viktor a kormánypárt frakcióvezetőjével utazott ki Strasbourgba, és Rogán Antal személye volt a biodíszlet, amikor éles hangon ostorozta Európa hozzáállását a menekültügyhöz, illetve a halálbüntetéshez.

Kétségtelen, Rogán sokkal szervilisebb figurának tűnik, mint Lázár, hiszen a frakcióvezető bármilyen hajmeresztő ötletre hajlandó rábólintani, ami Habony Árpád agyában megszületik, míg a miniszter csak mindig csak módjával dicsérte az életünket társadalmi munkában keserítő miniszterelnöki tanácsadót.

A kormányzati struktúra várható átalakítása azért végső soron mégis Orbán Viktorról szól, hiszen már évek óta tart az a folyamat, amely mentén egyre szűkebbre fogja azok körét, akikben megbízik, akik pisszenés nélkül végrehajtják az utasításait. Egyre gyanakvóbb, és egyre kíméletlenebb azokkal szemben, akik megkérdőjelezik az egyeduralmát a párton és a kormányon belül. Sajnos nem retorikai fogás részéről, ha azonosítja magát a magyar nemzettel, valóban komolyan gondolja, hogy személyesen neki kell elosztani a fejlesztési pénzeket, és aki bármiféle szolidaritást érez a kisemmizettekkel, az az ő személyes ellensége.

Ilyen értelemben Lázár és Rogán marakodása a koncon csak egy mellékes vonulata annak a folyamatnak, ahogy a kormányzat működése és kommunikációja azonosul a miniszterelnök személyiségjegyeivel. Mióta Fidesz szavazótábora gyakorlatilag megfeleződött, szerinte csak Orbán Viktor van porondon, mindent személyesen igyekszik elintézni, úgymond kezébe vette a dolgok irányítását. Olybá tűnik, hogy komoly káderhiánnyal küszködik a kormány és a kormányzópárt, pedig ennél nagyobb merítése soha nem volt egyetlen politikai erőnek sem a rendszerváltás óta. Valószínűleg nem is igaz, hogy szakemberek és tehetséges politikusok nélkül maradt a Fidesz, csak a vezér kiválasztási szempontjai lettek olyanok, amelyek csak a szervilis, elvek nélküli jelentkezőknek kedveznek. Ha így is van, nem kell könnyeket hullajtanunk sem Lázárért, sem azokért a szakpolitikusokért, akik most a második vagy harmadik vonalba szorultak, mert ennek a rendszernek a kontraszelektív voltával már legalább öt éve tisztában kellett lenniük, és tudniuk kellett, hogy addig szűkül majd a miniszterelnök közvetlen köre, hogy egy idő után nekik már nem jut hely a terített asztal körül.

Ha Magyarország népe azonosulna a miniszterelnökével, akkor szégyellhetnénk magunkat egész álló nap. Röstelkedve néznénk azoknak az ismerőseinknek és rokonainknak a szemébe, akik külföldön élnek, és ott keresnek boldogulást gazdasági bevándorlóként, ahol állítólag nem dolgoznak, csak vitatkoznak az emberek. Mondanánk, hogy Orbán Viktornak elgurult a gyógyszere, de arra, amit ő művelt Strasbourgban, nincs gyógyszer.

   Fotó: nol.hu

Induljunk ki abból, hogy kicsit többet képzelünk Magyarország miniszterelnökéről, mint aki valójában. Egy kis közép-kelet európai ország vezetője, aki nagyotmondásaival elérte, hogy többet foglalkozzanak vele a világban, mint amennyit általában a hasonló kaliberű politikusokkal szokás. Imádja, ha ő határozza meg a közbeszéd tárgyát, és hajlamos azt képzelni, hogy az emberek pont úgy gondolkodnak a világ dolgairól, mint ő. Semmi kétsége sincs azt illetően, hogy politikai ellenfelei vagy idióták, vagy gyáva nyulak, akik a demokratikus intézményrendszerek védelmébe szeretnek húzódni, ha egyáltalán vannak még ilyenek.

Az az igencsak hatásvadász politikai kultúra, amit Orbán Viktor honosított meg itthon - és melyet most igyekszik rátolni Európára is -, azt sugallja, hogy nem számít, milyen értékközösséghez tartozol, ha hangosabban kiabálsz, mint a többiek, te leszel a befutó mindenfajta versengésben. Ha bárki is azt képzelné, hogy Orbán világszemléletének középpontjában bármiféle érték lakozik, most szólunk, hogy téved. Ha meg akarjuk érteni a gondolkodását, akkor tanulmányozzuk a miniszterelnök kedvenc sportágát, a labdarúgást. Ő mindent ennek a sportnak az értékrendjén keresztül lát, így lényegében csak az számít nála, hogy eggyel több gólt lőjön az ellenfélnél.

Strasbourgi felszólalásában is ennek szellemében vette fel a harcot képzelt és valós ellenfeleivel. Ügyesen passzolgatott a saját térfelén, majd váratlan kiugratásokkal igyekezett veszélyeztetni az ellenfél kapuját. Néha alattomosan odarúgott, és ha gólhelyzetbe került az ellenfél csatára, gond nélkül felrúgta még a 16-os előtt, nehogy befújjanak ellene egy 11-est. Orbán az őrjöngő ultrák, a szotyit köpdöső nyugdíjasok, és a bírót szidalmazó törzsszurkolók között érzi jól magát. Ott, ahol hangulatot lehet kelteni, ahol fel lehet rúgni korábban tiszteletben tartott szabályokat, ahol suttyomban még az öltözőbe vonuláskor is belehet szólni az ellenfélnek.

Fotó: hvg.hu

Tudja, hogy amíg pályán van, és amíg eredményes, az ellenfeleknek el kell viselniük őt, annak ellenére, hogy a sportszerűség határait feszegeti. Tudja, hogy mindig elmehet a falig, főleg, ha az ellenfelei addig tolják hátra a falat, amíg csak ő karja. Mert Európa, illetve a civilizált világ mindig megteszi ezt a szívességet neki, hiszen ők nem akarják büntetni a magyar csapatot a szövetségi kapitány otromba kirohanásai miatt.

Orbán következetesen visszaél azzal, hogy ellenfelei tekintettel vannak egy ország polgáraira, akiket ő pajzsként tart maga előtt. Egyre nagyobbakat mond, hogy egyre fontosabbnak érezhesse magát egy olyan közösségben, melynek tagjait mélyen lenézi. A kétszínűséget taktikának, az adott szó be nem tartását ügyes húzásnak nevezi. Élvezi, hogy senki és semmi nem állhatja útját addig, amíg ő kukorékol a leghangosabban a szemétdomb tetején.

Egyetlen probléma van ezzel: Van ugyanis egy szint, aminél már hangosabban nem lehet rikácsolni, és van egy olyan határ, amelyen a politikai retorikában nem lehet átlépni. A menekültkérdés kriminalizálása, a bevándorlás, a terrorizmus és a menekültügy összemosása, illetve a halálbüntetés melletti nyílt kiállás gyakorlatilag annak a mozgástérnek az utolsó néhány centije, ahonnan mindenképpen vissza kell táncolnia, mert különben szakadékba lökik az ellenfelei, bármilyen gyávának és megalkuvónak is tartja őket. Ennél már nem lehet nagyobbakat mondani, hacsak nem áll fel a következő ülésen, és nem jelenti be, hogy Magyarország elhagyja az európai közösséget, és perszonálunióra lép Oroszországgal. Az más kérdés, hogy akkor ne is jöjjön haza, mert a nép, az istenadta nép ezt már nem nézi el neki.

Nem túlzás azt állítani, hogy a mai magyar közélet leghitelesebb szereplője jelenleg Sándor Mária, a fekete köpenyes nővér, aki a maga eltökélt szerénységével több eredményt tudott felmutatni néhány hét alatt, mint a szakszervezetek összesen az elmúlt öt év alatt. Az ő megjelenése világít rá a legélesebben arra a szomorú tényre, hogy az utóbbi öt évben Magyarországon olyan rohamosan kopott el a politika és a szakmai érdekképviselet hitelessége, amire nem volt példa a rendszerváltás óta. Sándor Mária, a szerény kórházi nővér tükröt tart az úgynevezett politikai elit szeme elé, melyből riasztóan közömbös tekintet néz vissza.

Fotó: 168ora.hu

Szinte teljesen elszoktunk az olyan finom, ám megrendítő megszólalásoktól, mint ahogy Sándor Mária nyilatkozott hétfőn este az ATV Egyenes Beszéd című műsorában. Az odaadás, az aggodalom, a jó szándék szinte sugárzott a személyiségéből, ami szinte teljesen kikopott a közügyekről nyilatkozók népes táborából. Sándor Máriát élvezett volt hallgatni, hiszen nem ravaszkodott, nem csűrte-csavarta a tényeket, nem ment neki egyetlen ellenfelének sem, hanem elmondta azt, amit őszintén gondol a szakmájáról, az esendő emberi lényekről, akikkel nap mint nap találkozik a munkája során.

A sok elcsépelt ünnepi beszéd, az üres frázisoktól kongó országértékelők, az emberek xenofób érzelmeire építő politikai üzenetek után végre egy olyan embert hallottunk beszélni a hétköznapjainkról, aki nem csak tisztán lát, hanem végtelenül őszinte, és tiszteletre méltóan bátor. És persze - hogy leromboljuk a pillanat emelkedettségét – gyorsan hozzá is kell tennünk, hogy ez a kedves ápolónő amilyen hiteles, olyan naiv is. Érezzük a zsigereinkben, hogy ő lesz a következő áldozat, akit palira vesznek a dörzsölt kormányzati emberek, ámítják egy darabig, aztán pedig, amikor elül a vihar, szépen elfelejtik. Persze, ha hívják, el kell mennie tárgyalni a szakállamtitkárral, de óvnunk kell attól, hogy az ott elhangzottakat készpénznek vegye.

Fotó: index.hu

Vannak ugyanis rossz tapasztalataink az Orbán-kormány tárgyalási taktikáiról. Ha a halk szavú Zombor Gábor tesz is ígéreteket, akkor sem szabad mindent elhinni neki. A szakpolitikus a végrehajtó hatalmat képviseli, és mint ilyen, ígérget majd, húzza az időt, és nem adja a nevét végül semmihez, ami a kormány hosszú távú terveiben nem szerepel. Márpedig az egészségügy megmentése túl sokba kerülne ahhoz, hogy a kormány ebbe a nem túl sok politikai tőkével kecsegtető vállalkozásba belevágjon. A politikában ugyanis a célszerűség, a szavazatoptimalizálás, a célzott üzenetek kommunikálása számít csak. A többi csak politikai melléktermék, amit le kell darálni, és ki kell hajítani a történelem szemétdombjára.

Sándor Máriát azonban jóindulata és visszafogottsága ellenére sem veheti félvállról a kormány. Tisztessége, emberszeretete, áldozatkészsége olyan alternatívát mutat fel a politika kíméletlen és hazug világával szemben, amely reménnyel tölt el mindenkit, akik fojtogatónak érzik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, sőt talán még a kormánypárti szavazókat is megérinti ez az őszinteség. Sándor Mária nem magának kér pénzt, hanem a szakmájának, és azon keresztül nekünk, magyar polgároknak, akik vagy voltunk már betegek, vagy azok vagyunk, és valószínűleg később is lesz dolgunk az egészségüggyel. Szinte hihetetlen, hogy fenntartás nélkül hiszünk egy embernek, aki a közügyekről beszél.     

Nem ilyen emberek kellenének a politikába? Nem ilyen asszonyokra kéne bízni olyan fontos ügyeket, mint a közgyógyellátás? Sándor Mária persze nem akar sem köztársasági elnök, sem miniszter, sem államtitkár, sem szakszervezeti vezető, de még csak főnővér sem lenni. És neki tényleg elhisszük, hogy mások sorsa jobban érdekli, mint a sajátja. Felveszi a harcot, mert mást nem tehet, mert a lelkiismerete azt diktálja, hogy harcoljon meg az igazáért, ami történetesen a mi igazunk is. Valamit felvillant előttünk, amiről már azt hittük, hogy teljesen kiveszett az életünkből, azt az emberi nagyságot, amivel már rég nem rendelkeznek a politikusaink, és ami hiányzott belőlünk, polgárokból, amikor hagytuk atomjaira szedje a társadalmunkat a hatalom, és egyesével verje szét a különböző érdekközösségeinket. Ez a valami, amit ismét felmutatott nekünk valaki: a szolidaritás.

Rendkívül szellemes ötlettel állt elő a Szép Éva-Csáki László művészpáros, akik apró szalonnakockákból elkészítették a miniszterelnök portréját. Ez az a műfaj, amivel nem tud mit kezdeni a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia nem adta rá az áldását. Nyilván ellenzékiek, kormánypártiak és választani nem tudók egyaránt azon törik a fejüket, miért éppen szalonnából rakták ki Orbán Viktor képmását. Ha jól tudjuk, a miniszterelnöknek nincs sertéstelepe, bár jó gazda hírében áll, mégsem bonthatjuk ki a mű mondanivalóját olyan egyértelműen, mint egy nemzeti konzultáció iránymutatásait.

         Fotó: 444.hu

Nem a mű üzenetének megfejtése a célunk, hanem annak a pillanatnak a megünneplése, amikor a magyar képzőművészet ismét tömegekhez tudott szólni. Attól ugyanis, ha egy nonfiguratív alkotást kifüggesztenek egy galéria kirakatába, sok minden nem változik ebben az országban: Nem áll le a nemzeti konzultáció, Lázár János tovább fúrja Rogán Antalt, és viszont, a miniszterelnök vejének cége pedig újabb zsíros állami megrendeléseket kap, Matolcsy György újabb milliárdos alapítványokat hoz létre a nemzeti bank pénzéből, és egyetlen futballstadion építéséről sem mond le a miniszterelnök.

Persze nem is a művészet dolga közvetlenül beavatkozni a történelem menetébe, de azért egy-egy rendszerkritikus regény, aktuális politikai célzásokkal teletűzdelt színházi előadás meg tudja kavarni azt a büdös kis pocsolyát, amit mi jobbára magyar közéletnek szoktunk nevezni. A szalonnás Orbán-portré épp azért jó alkotás, mert odasóz egyet, de nem a lágy részekre (vagyis nem a szalonnára), hanem koki és saller képében riogatja a saját tévedhetetlenségbe vetett hitüktől elalélt politikusoknak. Nagy előnye a képnek, hogy a szalonna romlandóságának köszönhetően nem lehetett képtárba vinni, így csak fotó formájában maradhat fenn. Értse ezt mindenki úgy, ahogy akarja, de nekünk az az érzésünk, hogy a politikai hatalom mulandóságát sugallja az, hogy az alapanyagot akár nyársra tűzve meg is lehet sütni, kenyérrel és paprikával akár el is lehet fogyasztani.

Fotó: index.hu

Ugyanakkor igencsak gondolatébresztő ez a mű. Mi lenne például, ha minden politikus portréját az egyéniségéhez legközelebb álló matériából készítenék el a művészek? Például Semjén Zsolt portréját mindenféleképpen szalonkadarabokból lehetne összerakni, mert a kereszténydemokrata vezér három éve az erdei szalonkák vadászhatóságát igyekezett kijárni az olasz bérvadászokra hivatkozva. Ha már a madaraknál tartunk, akkor a szintén nagy vadász hírében álló Lázár János portréját fácánokból lehetne kirakni, hiszen a miniszter több százat képes leteríteni ezekből az állatokból egyetlen hétvégén. Áder János sokkal békésebb ember, hiszen ő csak horgászik, így az ő portréja keszegekből vagy pontyokból készülhetne.

No, de mit tennénk Rogán Antallal? Belvárosi ingatlanokból vagy tetőteraszokból nem rakhatunk ki egy portrét, de Szijjártó Péterrel is meggyűlne a bajunk, hiszen úszómedencékből sem lehet mozaikképet készíteni. Sokkal könnyebb dolgunk van viszont Kocsis Mátéval. Az ő portréját például a tűcsereprogramban feleslegessé vált fecskendőkből lehetne kirakni. Vida Ildikó is magas labda: az ő portréja magyar-angol szótárakból tevődne össze. De az igazi király Matolcsy György lenne, akinek a portréját babapopsikból és az azokon lévő piros foltokból lehetne összeállítani. Tarsoly Csabának nyilván a fiktív kötvények szolgálnának alapanyagul, míg Fazekas miniszter úr portréját génmódosított kukoricaszemekből raknák ki.

Lám, egyetlen jó ötlet mennyi újabb lehetőséggel kecsegtet! Merjünk nagyot álmodni, használjuk ki a magyar közélet változatosságát, találjuk meg minden politikusunknak a legjobban hozzá illő alapanyagot!

Frédi és Béni

Az Európai Bizottság szerdán bemutatta menekültkezelési tervét, mely szerint hazánknak 2016-ig 300-nál alig több menekültet kéne elhelyeznie, de a miniszterelnöknek ez is sok. Ha már minden áron be kell fogadnunk 307 idegenből hazánkba szakadt menekültet, akkor az Orbán-kormány legalább a kiválogatás jogát fenntarthatná magának. A lehetséges kormányzati kaszting nyolc szempontjával arra szeretnénk rávilágítani, hogy pártunk és kormányunk milyennek képzeli az ideális magyar polgárt. Ha magyar kenyeret esznek, faragjunk belőlük igaz magyar embert!

Fotó: nol.hu

1. A menekültnek – érkezzen Bangladesből Szíriából, Koszovóból, Szomáliából vagy Irakból -, tudnia kell az unortodox gazdaságpolitika legfontosabb tételeit. Fel kell ismernie továbbá az új tízezer forintoson Matolcsy György aláírását. Helyből bukó, ha a Simor András kézjegyével keveri össze a hazánkra aspiráló gazdasági menekült a jelenlegi jegybankelnök aláírását.

2. Fejből kell tudnia a magyar Alaptörvény bevezetőjét, vagyis Nemzeti Hitvallását. Pluszpont jár azért, ha valaki megemlíti, hogy az Alaptörvény szövegének nagy részét Szájer József írta az iPod-ján a Brüsszel és Budapest között közlekedő vonaton. Levonás jár viszont azért, ha valaki szerint az országunk neve Magyar Köztársaság.

3. Azok, akik vállalják, hogy egyetlen otthon maradt rokonukat sem csábítják Magyarországra, sőt itteni keresetük felét hazaküldik, bónusz pontot kapnak, sőt ajándékcsomagban részesülnek, melyben hungarikumok, többek között makói hagyma, szegedi papucs, kalocsai pirospaprika és egy  Bódi Guszti CD található.

4. Akcentus nélkül kell kiejteniük a hazai sajtóban legtöbbször használt kifejezéseket, szóösszetételeket, így többek között olyanokat, mint rezsicsökkentés, banki elszámoltatás, fülkeforradalom, Nemzeti Együttműködés Rendszere, Magyarország jobban teljesít, keményen dolgozó kisember, keleti nyitás, illiberalizmus, hanyatló nyugat. Ha valaki belekeveri ezek közé az oligarcha szót, esetleg említést tesz arról, hogy hallott már Simicska Lajosról vagy Bajnai Gordonról, helyből tovább kell küldeni Burkina Fasoba.

5. Vállalnia kell, hogy magyarországi tartózkodása alatt legalább egyszer részt vesz egy Békemeneten, többször ellátogat a felcsúti focicsapat mérkőzéseire, minden nemzeti konzultációs kérdőívet kitöltve visszaküld, sőt jelenti, ha a szomszédai azzal gyújtanak be téli estéken. Utólag alá kell írnia a rezsicsökkentés megvédéséért indított kampány kérdőívet.

Fotó: szabadujsag.hu

6. Vállalja, hogy csak a vasárnap is nyitva tartó kisboltokban vásárol, messzire kerüli a multik üzleteit és a plázákat, eredeti vallásától függetlenül minden vasárnap ellátogat a misére, illetve részt vesz minden politikai rendezvényen, melyeken a gazdasági bevándorlóktól óvják a hallgatóságot.

7. Az illegális migráns ígéretet tesz arra, hogy csakis a Nemzeti Közműszolgáltató Zrt. szolgáltatásait veszi igénybe, és megspórolt pénzén államkötvényeket vásárol. Számlavezető bankja nem lehet külföldi érdekeltségű. Ezen kívül eredeti hazájában is népszerűsíti az egykulcsos adót és a közmunkát.

8. Csakis az MTVA által nyújtott médiaszolgáltatásokat veszi igénybe. Ha valakit rajtakapnak, hogy az RTL Híradót, vagy az ATV valamelyik műsorát nézi, esetleg Klubrádiót hallgat, azonnal mehet vissza a szíriai polgárháborúba, vagy felteszik az első szomáliai gépre. Tévedését esetleg helyrehozhatja azzal, ha megtanulja Fásy Ádám valamelyik dalát, és együtt nótázik a Mesterhármassal.

Frédi és Béni

Mindenki szeret a győzteshez húzni, így még 2014-ben is csak úgy nyomakodtak a hírességek Orbán Viktor mögött, ha beszédet mondott saját közönsége előtt. A korábban minden gátlás nélkül biodíszletnek állt emberek közül ma már sokan másként emlékeznek a közelmúltra. A zavar egyik legfeltűnőbb jele, amikor oda-vissza igyekeznek elhatárolódni egymástól a felek. Íme, a Szegedi Kattintós válogatása azokból a jelenségekből, melyek lapján arra lehet következtetni, hogy a kormánypárt ma már nem partiképes sok korábbi híve számára.

Fotó: index.hu

1.Kissé elsikkadt az a tény, hogy május 1-jén a Fidesz egyetlen nagyvárosban sem volt jelen az ünnepi forgatagban. Kétségtelen tény, hogy nem a munka ünnepe a legfontosabb esemény a kormányzópárt életében, de korábban azért nagy durcásan felállítottak egy sátrat, narancsot vagy lufit osztogattak, szórólapokon népszerűsítették magukat. Nincs túl nagy mozgósító hatása egy-egy ilyen kitelepülésnek, ám a Fidesznek bőven van kerete egy kis propagandára, úgyhogy árulkodó jel a párt látványos távolmaradása. Mintha nem mertek volna kimenni a nép közé, szembesülni azzal, hogy mennyire megváltozott a közhangulat egy év alatt. Talán azért nem keltet nagyobb figyelmet a fideszes vezetők elrejtőzése, mert senkinek sem hiányoztak a munka ünnepén.

2. A Civil Összefogás Fóruma béna kacsaként szemléli az eseményeket, és hajmeresztő nyilatkozatokon kívül nem tesz semmit. A CÖF iránymutatást vár Orbán Viktortól, de ő nem hívja „csatába” híveit sem a gazdasági bevándorlók, sem az amerikaiak ellen, ugyanakkor nem kérte a vonulást sem az oroszok, sem a halálbüntetés mellett. Csizmadia elnök úr nem is igazán tudja, hogy akkor most miért kéne összetrombitálnia több tízezer kormánypárti tüntetőt, pedig ő elmenne demonstrálni akár Mészáros Lőrinc sertéstelepéért, vagy Habony Árpád Gucci-táskájáért is, ha Orbán Viktor rábólintana. Bayer Zsolt publicista, a Békemenet egyik leglelkesebb szervezője ugyanakkor rendesen nekiment a „szűk nadrágot” hordó újhullámos fideszes ficsúroknak, így újabb zavar keletkezett az erőben. Valaki mondja már meg a CÖF-ös főnököknek, hogy miért kéne tüntetniük!

3.Semjén Zsolt KDNP-s elnök ma már nem réved olyan átszellemülten Orbán Viktorra, amikor beszél a Parlamentben. A kereszténydemokrata főnök korábban olyan átéléssel itta a miniszterelnök szavait, hogy olykor attól kellett tartanunk, hogy belefullad a csodálatba. A Simicska Lajos által legecizett miniszterelnök azonban ma már nem csak Semjén fővadász arcára fagyasztja a mosolyt, de több kereszténydemokrata, sőt fideszes politikus is egyértelművé tett, hogy nem kér Orbán halálbüntetés-párti retorikájából. Persze nem dől össze a világ, ha a KDNP kifarol a az ál-koalícióból, de azért egyértelmű jele a zavarodottságnak, ha ők is prüszkölnek.

4. Kovács Kokó István a Hír TV-ben letagadta, hogy valaha fideszes volt. Azért ez durva, amikor még néhány hónapja együtt parolázott Orbán Viktorral az új Fradi-stadion megnyitóján. A volt ökölvívó emblematikus figurája volt a kormányzópárt holdudvarának, amelyből most a lázadó Simicska Lajos médiabirodalmának nyilvánossága előtt igyekezett kihátrálni. Persze, a Fidesz hangsúlyozhatja a jól bevált szlogent, hogy Kokó sértett ember, mert nem lett belőle sem a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, sem jól megfizetett politikai tanácsadó.

      Fotó: kolozsvaros.ro

5. És végül egy mások csodálatos barátság vége: Tőkés László, aki a magyar miniszterelnök egyik legodaadóbb külhoni híveként vonult be a Fidesz történelmébe, most jól odapörkölt Orbán Viktornak. Persze ő is sértett ember, hiszen az RMDSZ szerinte az ördög romániai reinkarnációja, és a magyar miniszterelnök most kénytelen volt kibékülni a romániai magyar kisebbség legnagyobb politikai pártjával. Szerinte „több mint különös, hogy a Fidesz is ezt a pártot támogatja”. Tőkés László bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az RMDSZ jelöltjével, Kelemen Hunorral fotózkodott, és őt támogatta a múlt évi választási kampányban, szemben Szilágyi Zsolttal, a Magyar Polgári Párt jelöltjével. Úgy tűnik, vele nem ciki fotózkodni, de a legnagyobb határon túli magyar közösség legerősebb pártjának vezetőjével igen. Tőkés csak akkor érti a magyar miniszterelnököt, amíg az ő kezét szorongatja a fotósok előtt. Mi már akkor sem.

Frédi És Béni

Ha már a miniszterelnök a halálbüntetés témáját erőlteti, akkor ne álljunk meg félúton, forgassuk vissza az európai civilizáció kerekét több évszázaddal, és bocsássunk vitára olyan témákat, melyekről a sötét középkorban elmaradt a társadalmi egyeztetés. A Szegedi Kattintós azt javasolja a miniszterelnöknek, hogy merjen nagyot álmodni, vessen be olyan témákat, melyek miatt biztosan el kell hagynunk az Európai Uniót, ne vergődjünk olyan kétes eredménnyel járó ügyekkel, mint a halálbüntetés visszaállítása. Íme, a javaslataink!

           Fotó: poppynr.blogpot.com

1. A pallosjog visszaállítása. Ha nemzeti konzultációt rendeznénk ennek az egykori privilégiumnak a visszaállításáról, akkor kihasználhatná a kormány a lehetőséget egy kis ismeretterjesztésre is. A kérdőíven feltüntethetnék, hogy eredetileg a vármegyék birtokolták, később a nemesség és a szabad királyi városok kapták meg ezt a jogot, most pedig a Fidesz egyéni képviselőjelöltjei gyakorolhatnák a saját választókörzetükben. A pallosjoggal rendelkezőnek joga volt büntetőügyekben ítéletet mondani és a bűntettet halálbüntetéssel(!) megtorolni, mely a nemeseknél lefejezést, a nem nemeseknél akasztást jelentett. Lenne nemulass, ha valaki beszólna mondjuk Simonka Györgynek Pusztaottlakán! Martin Schulz meg emelhetné a telefont, hogy Orbán úr, hogy is van ez maguknál a pallossal?

2. A gályarabság újbóli bevezetése. A 14. századtól kezdve alkalmazták ezt a büntetést, és a Földközi-tenger környékén ténykedő uralkodók sújtották ellenségeiket és megtévedt alattvalóikat azzal, hogy tengeri gályákra küldték a szerencsétleneket dolgozni. A gályarab olcsó munkaerőnek számított, hiszen gazdájának pénzébe nem került, az állam pedig ilyen módon mentesült az általa elítéltek fogvatartásának költségei alól. A közmunkások és a Fidesz politikai ellenfelei nagyszerűen megférnének egymás mellet egy-egy gályán az evezőpadoknál. Mivel tengerünk nincs, a gályák a Dunán és a Tiszán közlekednének, és Mészáros Lőrinc cégeinek áruját szállíthatnák vízi úton. Társadalmi vitára nincs szükség az ügyben, hiszen mindenkinek van egy-két ismerőse, akiket szívesen elküldene gályamunkára, így a konzultáció eredménye előre borítékolható.

3. Ismét száműzetésbe lehetne küldeni a politikai ellenfeleket. Már az ókorban nagy sikerrel alkalmazták ezt a büntetési tételt, de az olyan nagy birodalmak, mint Kína, Oroszország vagy az Egyesült Államok fejlesztették tökélyre. Két alapvető fajtája volt, a belső száműzetés és a külső országba küldés. A büntetés lényege, hogy az elítéltet valami távoli, kietlen területre viszik, ahol esetleg fő- vagy mellékbüntetésként kényszermunkát végeztetnek vele. Lev Davidovics Troczkij és Lenin elvtárs is belekóstolt ebbe az életbe, de miután Szibériából megszöktek, külföldre száműzték őket. Lenin megfordult Finnországban is, Troczkijnak pedig egészen Mexikóig kellett menekülnie, de ott is elérte Sztálin jégcsákánya. A száműzetés egyik célja az adott személy fizikai eltávolítása, illetve ezáltal a megalázása. A száműzött a számára kijelölt területen letelepedhet és munkát végezhet, akár családot is alapíthat, de korábbi lakhelyére a büntetésként kiszabott ideig nem térhet vissza. Nálunk kiváló, olcsó munkaerőt biztosítanának mondjuk az Orbán Győző bányáiba száműzött ellenzéki politikusok. Külső száműzetésbe lehetne küldeni olyan politikusokat, akiknek itthon sem vennék már hasznát. Simon Gábort például Bissau Guineába küldenék, ha már úgyis van útlevele oda. Az más kérdés, hogy ha Martin Schulz fülébe jutna az ötlet, sürgősen tárcsázná Orbán Viktor számát.

4. Újra megnyílnának az adósok börtönei. Már a rómaiak ide csukták azokat, akik nem tudták törleszteni hiteleiket. A középkorban is alkalmazták ezt a büntetést. A rab kiállhatott a börtön kapuja elé koldulni, de sok esélye nem volt a törlesztésre. Nálunk annyi reménytelen helyzetbe került devizahiteles van, hogy akár megoldás is lehetne számukra, hogy leülik az elmaradt tőketartozást és a kamatos kamatokat. Más kérdés, hogy vannak olyan rossz helyzetben lévő családok, melyek esetében generációk váltanák egymást a börtön falai között, mire leülik a teljes adósságot. A nemzeti konzultációt ebben az esetben kétesélyesnek ítéljük.

    Fotó: sikerado.hu

5. Ismét be lehetne vezetni a kényszervallatást. Ha kikérnék erről a keményen dolgozó magyar emberek véleményét, bizonyára sokan bizarr ötletnek tartanák, hogy spanyol csizmával vagy kerékbetöréssel próbálnának vallomást kicsikarni a vád alá helyezett személyekből, de nagy előny lenne az eljárás engedélyeztetésének, hogy radikálisan lecsökkenne a peres eljárások ideje. A bíró lényegében előre megírhatná az ítéletet, (nem is volt ez olyan régen), mivel egy kis tüzes vas hatására a vádlottak azt is bevallanák, amit soha nem követtek el. Kíváncsiak lennénk az Amnesty International reakciójára!

6. Fel lehetne eleveníteni a boszorkányüldözéseket. A középkorban úgy szabadultak meg azoktól a személyektől, akik démoni képességekkel rendelkeztek, hogy kényszervallatásnak, illetve próbának vetették alá. Az illető vagy belehalt a kínzásokba vagy elismerte, hogy boszorkány, és akkor máglyahalált halt. Ma ezt úgy hívják: ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor az. Valószínűleg nagy társadalmi támogatottsága lenne ma is a boszorkányüldözéseknek, hiszen a mai napig több boszorkányt meg tudunk nevezni a saját környezetünkben, akiket szívesen üldöznénk, ha a törvény engedné. Esetleg el lehetne gondolkodni a kiátkozás és a ráolvasás legalizálásán is. Igazi kuriózum lenne Magyarország Európában, ha ezt az évezredes hagyományt ismét közkinccsé tennénk, de az biztos, hogy Martin Schulz megint a telefonja után nyúlna.

Frédi és Béni

A miniszterelnök szokásos péntek reggeli zsolozsmájában ismét odasózott egyet a gazdasági bevándorlóknak, illetve egyértelművé tette, hogy fellógatna mindenkit, aki veszélyt jelenthet a magyar társadalom keményen rettegő kisembereire. Orbán Viktor következetesen kelt félelmet a magyarokban, ami politikai manővernek gyenge, erkölcsileg pedig elfogadhatatlan tett. Kormányozni kéne szépen, ahogy a csillag megy az égen!

Fotó: mno.hu

Vágó István jobb, ha nem ad tanácsokat a Fidesznek, mert a végén meg is fogadják azokat! Ez a tanulsága egy minapi estnek. Történt, hogy az ATV Esti kommentár című műsorában a politikussá vált kvízmester elárulta, hogyan menekülne ki a kormányzópárt helyében abból a csapdából, melybe önmagát navigálta azáltal, hogy a halálbüntetés témáját igyekszik „napirenden tartani”. Mivel tudjuk, hogy nyomós érvek szólnak amellett, hogy a halálbüntetést ne állítsák vissza hazánkban (például EU-s tagságunk), azt gondolnánk, hogy nincs az a nemzeti konzultáció, amely segítségével ki lehetne méltósággal farolni ebből a témából. Vágó István azonban megadta a megoldás kulcsát, és lám, Orbán Viktor pénteken reggel ugyanazzal állt elő, amiről a DK-s politikus beszélt hétfőn este.

A miniszterelnök persze nem okozott meglepetést azzal, hogy eljátszotta a népéért aggódó politikus szerepét, aki csak a brüsszeli bürokraták okvetetlenkedése miatt nem tudja megvédeni országa polgárait a csőstül áramló bevándorlóktól, és a kegyetlen trafikgyilkosoktól. Olcsó trükk, ám eddig mindig bevált, hiszen Orbán a felelősség elhárításának nagymestere. Igyekszik elhitetni velünk, hogy ö az egyszerű, ugyanakkor ésszerű megoldások híve, ám ez a túlbonyolított, liberális államalakulat, amelyet általában EU-nak hívunk, nem érti a mi rögvalóságunkat. Ha tehetnénk, bunkósbottal várnánk minden erre tévedt bevándorlót, és fellógatnánk azokat, akik ártatlan boltosokra támadnak, de most a Moszkva helyét átvevő Brüsszel foszt meg bennünket az önrendelkezés lehetőségétől. 

Sokszor leírtuk már, hogy Orbán Viktor mindig azt szereti mondani, amit szerinte a nép hallani szeretne, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nagy államférfiak nem az ilyen sekélyes kommunikációs talajból nőttek ki. Winston Churchill például ígérhetett volna tejjel, mézzel folyó Kánaánt a brit polgároknak a hitleri Németország ellen vívott háború alatt, de inkább szembesítette népét azzal a kegyetlen ténnyel, hogy vér, erőfeszítés, verejték és könnyek várnak rájuk. Most persze nincs háború, csak fülkeforradalom és szabadságharc Brüsszel ellen, ezért nyugodtan lehet játszani a szavakkal és az érzelmekkel.

Orbán eljátssza, hogy konzultál az emberekkel, ugyanakkor megakadályozza, hogy érdemi ügyekről tartsanak népszavazást, belengeti, hogy visszatérne a gyilkosságok halállal való büntethetőségére, közben tisztában van azzal, hogy ezzel műbalhét idéz elő saját szövetségeseivel, ugyanakkor jó pontokat szerez saját táborán belül.

 Fotó: 168ora.hu

Az egész persze a Jobbikról szól, amely elkerekedett szemmel figyeli, amint a Fidesz lázas igyekezetében otthagyja neki a politikai centrumot, melybe minden gond nélkül betörhet. Ha a Jobbik konszolidálja politikáját (melyre a Fidesz láthatóan képtelen), akkor szélsőséges elveit maga után húzva kényelmesen beülhet a kormánypárt helyére, és akár egy sikeres néppárt is válhat belőle.

A mostani kétségbeesett népszerűséghajhászás nagy veszélye a kormány számára, hogy a saját csapdájába esik, hiszen eddig azt a látszatot sikerült keltenie minden szabadságharcos rohama után, hogy megnyerte a csatáit, ám ezúttal maga kezd mutogatni Brüsszelre, hogy nem engednek a 48-ból. Orbán most a legjobb esetben is csak annyit tehet, hogy széttárja a karjait: emberek, megpróbáltam, de ez a csúnya Unió erősebb nálam.

A Fidesz vesszőfutását látva sokan érvelnek azzal, hogy a miniszterelnök jót akar, csak a tanácsadói rosszak. Ez félig-meddig igaz is. Az első állítás azért vitatható, mert Orbán Viktor pragmatikus politikus, így nem akar sem jót, sem rosszat, csakis az érdekli, hogy újra népszerű legyen. A másik állítás viszont azért igaz, mert nagyon káros azt tanácsolni, hogy kizárólag a választók érzelmeire érdemes játszani. A választóknak ugyanis nem csak érzelmi lények, de van eszük is, és ezt jó, ha eszükbe vésik a kormányzati kommunikációs tanácsadók, akár van, kis tarajuk a fejük búbján, akár nincs.