Orbán Viktor évindító sajtótájékoztatója első ránézésre rengeteg mindenről szólt, ám lényegében semmi újdonságot nem tartalmazott. Sokan új elemként értelmezik, hogy a miniszterelnök elismerte pártja vereségét az októberi önkormányzati választáson, ám ez körülbelül olyan gesztus volt, mint amikor az oroszlán elismeri, hogy meglőtték, amit már mindenki tudott, hiszen már napok óta vércsíkot húzott maga után. Ettől függetlenül érdemes egy kicsit elmerengeni azon, vajon Orbán elismerte-e már magában azt, hogy lényegi strukturális reformok nélkül elfecséreltek 10 évet, amit már nehéz lesz kommunikációs handabandával leplezni.

Fotó: hvg.hu

Bizonyára Orbán Viktor is érzi, hogy vízválasztó lehet pártja számára az idei esztendő. Eldől például, hogy kitessékelik-e az Európai Néppárt kapuján, illetve, milyen eredménnyel jár az az uniós vizsgálat, mely a 7-es cikkely élesítése alapján indult Magyarország ellen. Az is fontos lehet a kormány számára, mennyire tudja szétaprózni az ellenzéki erőket, illetve egyben tartani saját táborát. Bár néhány időközi választáson kívül (például Győr, Dunaújváros) nem lesznek komolyabb politikai felmérők 2020-ban, azért ne higgyük, hogy a Fidesz majd nem törekszik megrendült renoméját visszaállítani a következő hónapokban.

A kormánypárt azonban máris időzavarban van, amit nem csak az jelez, hogy Orbán három hónapos csúszással ismerte el a Fidesz vereségét az önkormányzati választáson, hanem az is, hogy egyelőre nincs olyan produktuma a kormánynak, melyre építhetné a kommunikációját. Az unásig ismert migránsozással, soroszással a környezetvédelmi problémák bagatellizálásával ugyanis már nem lehet előhozakodni a 2022-es parlamenti választásokon, az úgynevezett családvédelmi akcióterv pedig egy olyan hosszú távú projekt, mely még nem hoz látványos eredményeket két év múlva.

Ami igazán hiányzik most a Fidesz arzenáljából, az egy tudatosan végigvitt, átgondolt, ugyanakkor eredményeket már produkáló reform, amelyet az Orbán-kabinet az utóbbi három ciklusban vagy annak jelentős részében vitt véghez. A reform azonban veszélyes műfaj a politikában, elszántság és kitartás kell hozzá, ugyanakkor komoly politikai kockázattal jár, amit semmiképpen nem akart felvállalni Orbán az utóbbi évtizedben. Tanácsadóival együtt úgy gondolták, hogy menekültekkel riogatni, az ellenzéki pártokat megosztani, a jogállamot meggyengíteni, a házi oligarchákat pénzzel kitömni sokkal egyszerűbb dolog, mint egy bizonytalan kimenetelű egészségügyi, államháztartási, esetleg oktatási átalakításba kezdeni.

A hazai és külföldi politikai ellenfeleivel küzdő Orbán mindig nagyon vakmerőnek tűnt, ám bátorsága nem terjedt ki a reformfolyamatok felvállalására, pedig a pénzügyi, gazdasági környezet kifejezetten kedvező volt nagy volumenű reformok megvalósításához. Így aztán maradt a marketingkormányzás, amely persze jól működött mindaddig, amíg el nem koptak az igazán hatékony kommunikációs panelek. Orbán és miniszterei tulajdonképpen csak lemenedzselték az utóbbi évtizedet, vagyis nem a szükségszerűség, hanem a hasznosság elve határozta meg ténykedésüket.

Ezt a helyzetet azonban ő idézte elő, és a felelősség épp úgy terheli ebben a kérdésben, mint a nagyvárosok vezetésének elvesztése az önkormányzati választáson.

Orbán Viktor nagy tévedése az, hogy valós politikai teljesítmény nélkül is hatalmon lehet maradni akár évtizedekig is. Az évek során kommunikációs présgép segítségével elbutított kormánypárti szavazók mintegy másfél milliós tömegére bízza a jövő sikereit, vagyis, amennyiben 2022-ben is hasonló kampányszlogenekkel indul neki a választásnak, akkor csak abban bízhat, hogy az ellenzék ezúttal megosztott lesz, nem úgy mint az önkormányzati voksoláson. Nem véletlen, hogy egyre hangosabbak a belső kritikai hangok is, hiszen azok a parlamenti képviselők és polgármesterek, akik még közvetlen kapcsolatban vannak a magyar polgárokkal, jól tudják, hogy milyen ellenérzéseket váltott ki a Fidesz arrogáns, sőt flegma kormányzása a választókból.

Ezért téves felfogás az Orbán részéről, hogy hazahívja londoni száműzetéséből Habony Árpádot, és azt hiszi, egy újabb negatív kampánnyal (Habony lényegében csak ehhez ért) vissza tudja szerezni a magyar polgárok többségének bizalmát. A szavazók ugyanis épp azt unták meg, hogy nem folyik érdemi kormányzás, a véleményükre senki sem kíváncsi, a Fidesz helyi kiskirályai pedig élet-halál urai a saját környékükön. Orbánnak inkább azokkal a párttársaival kellene értekeznie, akik látják a valóságot, és nem úgy képzelik a problémák megoldását, hogy elemi iskolás szintű kormányzati gigahirdetésekkel mossák tovább az emberek agyát.          

A helyzet tragikomikumáról mi sem árulkodik jobban, minthogy Orbán egyszerre haragszik a hatalmas kormányzati sajtóbirodalomra, mert miközben egyáltalán nem hatékony, a kritikus belső ellenzék számára is megszólalási lehetőséget biztosít, és a megmaradt független, illetve ellenzéki orgánumokra, melyekre sokkal jobban figyel a lakosság, mint a kormányzati médiakolhoz, a KESMA termékeire, vagy az észak-koreai propaganda szintjére süllyedt közszolgálati tévére és rádióra. Ezt a helyzetet azonban ő idézte elő, és a felelősség épp úgy terheli ebben a kérdésben, mint a nagyvárosok vezetésének elvesztése az önkormányzati választáson.

  Fotó: mandiner.hu

Korábban már többször értekeztünk arról, vajon konszolidálható-e Orbán Viktor rendszere, és a ha igen, mikor következhet ez be? Nos, a mostani helyzetet igazán indokolttá tenné ezt a lépést, ám Orbán Viktor személyisége nem olyan, hogy a konszolidáció akár csak egy kicsit is beinduljon. Ő mindent meghátrálásként értelmez, ami kicsit is eltér az erő politikájától, így ha most kicsit furcsa is a fülünknek néhány mondata, ne higgyük el, hogy lényeges változások jönnek a Fidesz irányvonalában. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A hadi ösvény azért van, hogy átvágd magad rajta, a turista ösvény meg azért, hogy csodáld a természetet.”

Régóta tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben a Fideszben, ám Orbán Viktor turkomán népek iránt érzett egyre fokozódó vonzalma fejezi ki legjobban, mennyire nem számít ma már, mi a legenda, és mi a valóság a kormánypárt világnézetében. A lovat szőrén megülő nomád ősökről, a keresztény államokat rendre kifosztó kalandozó pogány harcosokról szóló legendák ma már a legmagasabb szinten is megfogalmazódnak, így jól megágyaznak annak az ideológiának, mely szerint a nyugati örökség csak kötelezettségeket, idegen szokások reánk erőltetését jelenti, mi magunk azonban inkább a sztyeppéken érezzük jól magunkat. A modern Európa pedig klímavédelmével, jogállamiságával, meg az emberi jogaival tehet nekünk egy szívességet!

Fotó: mandiner.hu

Orbán Viktor számára az se jelent problémát, ha azok a türkmén népek, melyek között (ismét) helyet keres magának a magyar állami vezetés, kivétel nélkül az iszlám hívei, történelmük során pedig szent háborúk sorát vívták meg a keresztény hadakkal. A kereszténység végső bástyájának szerepét önként magára vállaló magyar kormánypárti erők azonban elég nagyvonalúan kezelik az ilyen és hasonló ellentmondásokat, így egyszerre bratyizunk muszlim hadurakkal és védjük meg az iszlám hit képviselőitől keresztény kultúránkat a déli határon.

A nyelvi, kulturális és genetikai rokonság persze eléggé önkényesen kezelhető egy olyan országban, ahol a forradalmainkat rendre eltipró oroszokból egyik percről a másikra gyártott az állami propagandagépezet nagy barátot. Ha hozzátesszük ehhez azt, hogy a 150 éves megszállásuk alatt elég nagy kulturális és gazdasági űrt maguk mögött hagyó törökök is most Orbán Viktor örök barátságát élvezik annak ellenére, hogy szintén az iszlám hívei, és az ország vezetője finoman szólva sem az európai értelemben vett demokratikus hagyományok mentén kormányozza alattvalóit, akkor azt kell mondanunk, hogy már semmin se csodálkozunk.

Érdekesebb kérdés azonban az, hogy a fiatalon még a nyugati civilizáció értékeihez vonzódó Orbán Viktorból miért lett a türk népek nagy barátja annak ellenére, hogy sem diplomáciai, sem gazdasági, sem geopolitikai értelemben nem hoz túl sokat a konyhára, ha kivívjuk a kipcsakok, türkmének, kirgizek, azeriek, üzbégek, esetleg a kazahok barátságát. A Türk Tanácsba bekerülni inkább egzotikus kaland, mint jól érzékelhető előny egy ország számára, ugyanakkor ebben a társaságban olyan autokrata vezetők gyűlnek össze, akik között Orbán Viktor egy lágyszívű liberális demokratának számít.

A Fidesz és a kormány első embere maga is többször hangsúlyozta, hogy a gyakran egykori szovjet párttitkárokból lett nemzeti autoriter vezetők között érzi otthon magát, így akár úgy is tekinthetünk a Türk Tanácsra, mint arra a testületre, ahol Orbán igazán önmaga lehet, vagyis nem kell csatáznia az Európai Unió akadékoskodó hivatalnokaival, a jogállamiságot, szabad sajtót, a civilek elleni fellépést bíráló nyugati politikusokkal. A magyar kormányfő itt igazán elengedheti magát, és ha képletesen belerúg egyet-kettőt egy-egy európai vezetőbe, inkább elismerést vív ki magának, mintsem haragot.

Fotó: facebook

A probléma ott kezdődik, hogy a magyar lakosságnak csak egy nagyon kicsi hányada gondolja azt, hogy jelen helyzetünkben az a legjobb megoldás, ha elmerengünk a sztyeppék örökségén, és magunkhoz ölelünk olyan vezetőket, akik vasököllel irányítják saját népüket. A magyarok többsége szerint nincs szükségünk egy alternatív identitásra, mely bármikor felválthatja az európai kötődésünket, ha az éppen nem hoz elegendő hasznot az ország vezetői számára.

Az egész kipcsak-kötődés azonban leginkább arról szól, hogy Orbán számára fontos egy olyan nemzetközi közösséghez való tartozás, melyben ő a meghatározó szereplő. Nem vitatható ugyanis, hogy a türk népek társasága nagy becsben tartja egy uniós tagország miniszterelnökét, hiszen komolyan mérhető befolyása neki van a zömében közép-ázsiai középhatalmak vezetőihez képest. Orbán ugyanezt a vezető szerepet szeretné eljátszani a V4-ek között, ám erre ott a legritkább esetben van reális lehetősége.

Fotó: napi.hu

Orbán úgy szemléli saját országlását, melynek az ad értelmet, ha a hatalma növekszik itthon és külföldön egyaránt. Itthon most éppen megtorpanóban van az expanziója, külföldön pedig szintén teret veszített a pártja számára balul sikerült uniós választások után. Így aztán a türk nagyurakkal parolázva úgy érezheti, hogy a honi és külhoni nehézségek ellenére a hatalma töretlen, sőt újabb irányban terjeszkedhet a közeljövőben. Olyan illúzió ez, mely nem csupán saját maga számára megnyugtató, de a hívei is boldogok, ha vágott szemű kistestvérekkel látják együtt a főnöküket. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sok barátod van, kevesen kérdik meg tőled, hogy ezek a barátok mennyit érnek.”

Egész jól megúszta Orbán tévedéseit eddig a Fidesz, de jól látszanak a párt köreiben a pánik jelei. A nagy stratégiai hibák mellett az sem játszott a kormánypárt kezére, hogy az ellenzék ráérzett a siker ízére. Már sokkal kevésbé szólnak a hírek a kis pártocskák egymás elleni csatározásairól, mint a közös jelöltek kereséséről, és ez megrettentette a Fidesz stratégáit. A következő év nagy kérdése az lesz, hogy Orbán Viktor lelassult birodalmi lépegetőjével szemben milyen fegyvereket tud bevetni a magyar ellenzék, és elbizonytalanodhat-e a kormánypárti tömeg az egyre erősödő ellenállás láttán.

Fotó: nol.hu

Amikor arról írunk, hogy a Fideszben tévedések sorát követték el, akkor lényegében arra célzunk, hogy Orbán Viktor rosszul érzékelte a politikai széljárást az idén. A királyi többes tehát indokolt, hiszen a kormánypártban ennek ellenére tartja magát az a nézet, hogy a miniszterelnök tévedhetetlen, és ha most úgy is néz ki, hogy mellélőtt néhány ügyben, az idő majd igazolja a párt és a kormány első emberét. Kétségtelen, hogy Orbán hihetetlen magabiztosan vezette az övéit az utóbbi kormányzati ciklusokon át, ám a tévedhetetlenségébe vetett hit már akkor megrendült sok korábbi hívében és harcostársában, amikor pártját a szélsőjobb felé kezdte navigálni, és tulajdonképpen meg is feneklett ezekben a sekély vizekben a Fidesz hajója.

Jól látható, hogy a korábban nyerőnek bizonyuló migránsozó, Brüsszelt ostorozó, a keleti autokráciákkal parolázó, a kereszténydemokrata testvérpártokat lefitymáló, magyar gazdasági teljesítményt erősen felnagyító, a rezsicsökkentés megvédésének szükségességét a legváratlanabb pillanatokban is felböfögő kommunikáció amellett, hogy még jól összetartja a párt leghűségesebb szavazóit, sokak számára már nem igazán innovatív, és a legkevésbé sem hiteles. Már az év elején is voltak intő jelek, de az uniós választásokon (az ellenzéki összefogás hiányában) nagy diadalt arató kormánypárt vezetőit és híveit ekkor még elvakította a siker, és ezért nem látták be, hogy ez a nyomvonal már nem járható.

Egyetlen érdekességre lehetett felfigyelni a szeptembertől felpörgő politikai adok-kapokban: Orbán Viktor látványosan távol maradt a kampánytól.

Már a májusi voksolás végeredménye is kiábrándító volt a Fidesz vezérkara számára, hiszen az Orbán által vizionált jobboldali, populista áttörés nem következett be. A magyar kormánypárt kettős játékot játszott a kereszténydemokratákkal, akik nem igazán tolerálták, hogy a pártcsalád vezetőiből űzött gúnyt az uniós kampányban Orbán és csapata. Az Európai Néppártból akkor még nem űzettek ki, de a Fidesz lényegében kívül került azon a körön, amely később meghatározta az Európai Parlament és az Európai Bizottság posztjainak újraosztását. A Fidesz kétszínű politikájának köszönhetően alázták meg a jelöltjeiket a bizottsági meghallgatásokon, és gyengült a magyar kormány érdekérvényesítő képessége a döntéshozatali testületekben.

Fotó: 24.hu

A májusi kudarcot lehetett még azzal magyarázni, hogy a Fidesz szövetségeseinek számító populisták a saját országaikban szerepeltek gyengén, így a magyar felet nem lehet hibáztatni azért, mert egy újabb ciklus kezdődött meg a hagyományos, mérsékelt politikai pártok vezetésével az Európai Unióban. Azonban arra is ráirányította a figyelmet, hogy erősen romlott Orbán Viktor stratégiai érzéke, amit azzal is tetézett, hogy pártját a politikai senki földjén hagyta. Azok után ugyanis, hogy sem a vesztes populistákhoz nem csatlakozott, sem a nyertes, ám őt kritizáló néppárti pártcsaládhoz nem tért vissza, a Fidesz egy sajátos képződmény lett az európai politikai palettán, amely csak alkalmi szövetségek megkötésére lesz képes a közeljövőben.

A Fidesz médiahengere azonban továbbra is a belpolitikára fókuszált, igaz nem lehetett túl sok újdonságot felfedezni a négy éve lényegében változatlan irányelvek szerint működő kommunikációs stratégiában. A közelgő önkormányzati választások ezúttal is a legrosszabbat hozták ki a Fidesz vezérkarából. A parttalan migránsozás, sorosozás, az ellenfelek lejáratását művészi fokra emelő negatív kampány elemeivel keveredve nem hordozott túl sok üzenetet a magyar választók számára. Egyetlen érdekességre lehetett felfigyelni a szeptembertől felpörgő politikai adok-kapokban: Orbán Viktor látványosan távol maradt a kampánytól.

Igaz, a kormányfő nyilatkozataiban azt sugallta, hogy egy jól bevált recept alapján bármikor porig lehet alázni egy ilyen küzdelemben a gyenge és megosztott ellenzéket, ám a legnagyobb tévedése ez volt ebben az esztendőben. Nem érzékelte, hogy az ellenzéki szavazók végre megkapták azt a Fideszt leváltani kívánó pártoktól, amit már 2018-ban a parlamenti voksolások előtt is elvártak volna tőlük. Az összefogás ugyanis a vártnál is hatékonyabbnak bizonyult, az ellenzéki érzelmű embereket ugyanis nem igazán zavarta, hogy a DK-tól a Momentumon keresztül a Jobbikig minden túloldali politikai erő egy zászló alatt sorakozott fel.

Ezzel eltüntették a Fidesz legnagyobb előnyét, hiszen Orbán egyesített minden jobboldalinak mondott erőt a saját zászlaja alatt, és a stratégiája arra épült, hogy zsarolással, megvesztegetéssel, fenyegetéssel egymásnak ugrassza az ellenfeleit, így garantált volt számára a siker a különböző rendszerű választásokban. A Fidesznek tudomásul kellett volna vennie, hogy olyan szintű elégedetlenség ébredt az emberekben az elmúlt évek flegma, korrupt és sokszor erőszakos kormányzását látva, hogy az ellenzéki összefogás megszületése csak idő kérdése volt.

Fotó: infostart.hu

Egy másik tanulság levonásával is késlekedik a kormánypárt, aminek komoly következményei lehetnek. Azzal ugyanis, hogy kommunikációjának egyetlen célja a saját táborának összetartása, az ellenoldalon lévők is egyre jobban összekovácsolódnak. Egy kormány nem sajátíthatja ki a nemzet fogalmát, nem nevezhet hazaárulónak olyanokat, akik nem osztják a nézeteit, mert ezzel karakteres identitást ad az ellenfeleinek. És ez az elkötelezettség olyan elszántsággá változhat a 2022-es választásokra, ami komolyan veszélyezteti Orbán Viktor országlását. Egy örökbecsű dakota közmondással búcsúztatjuk hát a 2019-es évet, mely így szól: „Ha a ló sörényébe kapaszkodva lovagolsz, bravúros mutatványnak látszik, de egy idő után a sörénytépés fájni kezd a hátasnak, ezért leveti magáról a terhét.”

Huszonöt évvel ezelőtt Zöldi László szerkesztésében megjelent egy olyan könyvecske, mely politikusok, művészek, üzletemberek, sportolók, közéleti személyiségek legjobb, illetve legrosszabb mondásait adta közre. A kötet sztárja kétségtelenül Orbán Viktor, volt aki 1994 elején még abban bízott, hogy ebben az évben a parlamenti választásokon magához ragadja a hatalmat. Akkor a Fidesz akkorát bukott, hogy még a parlamentbe is alig jutott be, de a pártvezér mondatai már akkor jelezték, hogy amennyiben hatalomra jut Orbán, a hangzatos kijelentések új értelmet kapnak, és az is biztosnak tűnt, hogy ennek nem igazán fogunk örülni. Íme, ezek a negyedszázados gondolatok, melyekhez csak rövid megjegyzéseket fűztünk, nehogy gúzsba kössük az olvasók fantáziáját.

Fotó: vatera.hu

1.„Ha egyszer kiöregszem a politikából, az MLSZ elnökeként szeretnék nyugdíjba menni.”

Ez az óhaj akár rövidesen teljesülhetne is, és ebben az ellenzéki szavazók feltétlen támogatására is számíthat a miniszterelnök.

2. „Európát sajnos nem tudjuk megerőszakolni, mert nagytestű, és mi kicsik vagyunk.”

Azóta már nagyot mer álmodni Orbán Viktor, és bizony nekidurálja magát olyan nagy testnek is, mint Európa.

Fotó: MTI

3. „Az volt a stratégiánk, hogy a reformkommunizmus alatt keményebben kell fellépnünk, mint a diktatúra alatt, mert a puhákat kell lenyomni.”

Ehhez azóta is tartják magukat, hiszen Orbán Viktor és kormánya jobban szereti ütni a gyengéket, mint az erősekkel küzdeni.

4. „Nekünk 1994 után nem agyagba döngölni valónk lesz, sokkal inkább megegyezni valónk.”

Ebben a kérdésben nagyot változott Orbán álláspontja, hiszen a megegyezés már nem pálya, az agyagba döngölés azonban nemzeti sport lett nálunk.

     Fotó: Heti Válasz

5. „A politikus nem szolgáló, hanem ügynök, nem áldozatot hoz, hanem üzletet ajánl: én ezt a politikát kínálom, ha rám szavazol, kitűnő terméket vásárolsz.”

Ezt a bölcsességet ma már inkább csak belső körben, főként saját oligarchái társaságában mantrázza a kormányfő.

6. „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.”

Ma már tudjuk, hogy Orbán Viktornál szabadabb ember nincs ma Magyarországon.

7. „Csak az bosszant, hogy nem én találtam fel Kolumbuszt.”

A Soros-hálózatot se ő találta ki, mégis működik.

Fotó: Blikk

8. „Gyenge közepes voltam, ma ez voltam.”

Végre, egy őszinte mondat! Kár, hogy egy focimeccs után mondta Orbán Viktor, amikor tényleg rosszul játszott.

Mindent elkövet annak érdekében, hogy ismét odafigyeljenek a mondandójára, ugyanakkor saját párttársai sem veszik már komolyan. Lázár János lényegében belső emigrációban tölti mindennapjait Hódmezővásárhelyen és Makón, miután kegyvesztett lett főnökénél, és a mellőzöttség keserű kenyere kezdi megülni a gyomrát. Választókörzetének kormánypárti médiaorgánumai azért az ünnepek előtt lehetőséget adtak neki, hogy odaszúrjon a kormánypártnak, és jelezze, ő mindig készen áll átvenni a kormányrudat.

Fotó: 168ora.hu

Lázár János látnoki képességeit igyekezett megcsillantani a makói tévének napokban adott exkluzív interjújában. Az önkormányzati választások legfőbb tanulságaként azt a nem túl eredeti megállapítást tette, hogy manapság két erő feszül egymásnak a hazai politikában: az egyiket úgy hívják, hogy Fidesz, a másikat meg úgy, hogy nem Fidesz. Ő legalább kimondta azt az igazságot, melyet párttársai annak ellenére sem mernek hangoztatni, hogy maguk is tudják: ma már nem csak a kormánypárti tábor egységes, hanem az ellenzéki összefogás is.

Az igazi látnoki megjegyzéseket azonban csak ezt követően adta elő az egykori kancelláriaminiszter. Szerinte ugyanis vérre menő, durva kampányra lehet számítani 2022-ben, és az eddig legyőzhetetlennek hitt rezsim akár el is bukhat a parlamenti választásokon. Már korábban is kongatta a vészharangot a vidéki magányában gyakran elmélkedő parlamenti képviselő, ugyanis a Vásárhely 24 nevű hírportálnak azt mondta, hogy változásra van szükség a Fidesz politikájában, és főként a fiatalok felé kellene nyitnia a pártnak. Valljuk meg, Lázár János nagy igazságokkal ajándékozza meg hallgatóságát mostanában, a baj azonban az, hogy ő maga rengeteget tett azért, hogy a pártja és országa ilyen helyzetbe kerüljön.

Ne feledjük egy pillanatig se, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének felépítésében milyen meghatározó szerepet játszott az a politikus, akit nagy dirrel-durral kért ki Orbán Viktor a hódmezővásárhelyiektől annak érdekében, hogy kormányzati szereplőként minél precízebben megalapozta azt a rendszert, mely semmibe veszi a társadalmi egyeztetéseket, saját haverjainak készíti elő a talajt a törvényalkotással (lásd, a Lázár által egyengetett út a trafikmutyihoz), ugyanakkor a jogállami normák fokozatos leépítése is fontos adalék volt a NER büszkén pöfögő motorjában.

Fotó: Makói Híradó

Szintén Lázár János volt, aki gőgösen leszólta a szegényeket, ugyanakkor a jogerős bírósági ítélet ellenére sem volt hajlandó elszámolni néhány külföldi utazása körülményeiről. Lelkesen beállt a sorosozó kórusba, ha éppen ez volt a kommunikációs sorvezető a Fideszben, sőt szorgalmi feladatként még Bécsbe is ellátogatott, hogy ott látványosan elborzadjon a migránsok által eldobált szemét látványától. Lázár János volt a negatív kampánystratégia egyik legfontosabb arca az utóbbi választásokon, és ne feledjük, ő rohant először a falnak a vásárhelyi időközi polgármester-választáson azok közül a fideszes politikusok közül, akik túl nagy mellényt viseltek 2018-ban.

Ezzel csak jelezni szeretnénk, hogy Lázár János kritikája a kormánypárt irányába akkor lenne igazán hiteles, ha a hibák felsorolását saját tevékenységén kezdené. Ha abban térne el a többi fideszes képviselőtől, hogy beismerné: a naphosszat tartó migránsozással, sorosozással hitelét vesztette a párt főleg a fiatalok előtt, hiszen a huszonévesek többsége csak ostoba mantraként fogja fel ezt a kommunikációt. Ha a pártját érintő korrupciót súlyos teherként értékelné, és esetleg megemlítené, hogy a fényűző életmód tőle sem állt távol, akkor talán még új híveket is szerezhetne magának, ám amíg csak a partvonalról morog néhány szitokszót, senki sem fogja őt komolyan venni.     

Fotó: infostart.hu    

Lázár magatartásán érződik, hogy szíve szerint keményebb szavakat is használna, ám elég sok példát látott arra, mi történik azokkal, akik nyíltan szembe mennek Orbán Viktor akaratával. Lázár nem akar Simicska Lajos sorsára jutni, ugyanakkor azt is látja, hogy a lojális, ám túl mohó képviselőtársak is megüthetik a bokájukat, így Simonka György esete is elég riasztó ahhoz, hogy megbecsülje azt, amije van, és ne terjessze ki politikai és gazdasági hatalmát túlságosan. Jól tudja, hogy főnöke rajta tartja a szemét, és amennyiben a mostaninál élesebb kritikával illetné a kormányzását, akkor nemhogy teret nyerne, de a mostani, nem túl combos pozícióit is elveszítené. Mert ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A lónak is vannak jogai, de csak az után, hogy virslit csináltak belőle.”   

A szédületes pávatáncnak van egy káros mellékhatása. Amikor ugyanis, valaki túlságosan beleéli magát mások átverésébe, olyan siralmas bizalmi indexet produkál néhány év alatt, amire már nem lehet építeni semmilyen politikát. A Fidesz megítélését ma már külföldön és belföldön egyaránt az a tudat határozza meg, hogy ennek a pártnak a politikusai csakis a széljárást figyelik, amikor megnyilatkoznak egy-egy ügyben, aztán pedig - ha érdekeik úgy diktálták - épp az ellenkezőjét teszik annak, mint amit ígértek.

Fotó: zsurpubi.hu

Különösen a szokásos évzáró törvényelfogadási dömpingben lehet ezt a jelenséget érzékelni, amikor először a kétharmados többségben lakozó erejét villantotta meg a kormánypárt, aztán minden gond nélkül áttolt a törvényhozáson olyan jogszabályokat, melyek borzolják a választók idegeit. A Fidesz korábban se vacakolt sokat azzal, hogy részletesen elmagyarázza a választóknak, a törvényeket milyen szükségszerűségek alapján módosítgatják, bővítik, szűkítik, vagy írják át teljesen, de amit most csinálnak, az a cinizmus hegyláncának csúcsaira emeli őket.

A múlt is tele van ilyen átverésekkel. Gondoljunk csak a magánnyugdíj-pénztárak einstandolására, amikor Selmeczi Gabriella azzal hülyítette a népet, hogy a pénztárak eltőzsdézték a pénzüket. Utólag ugyan kiderült, hogy egészből semmi sem igaz, de akkor már államosították az egész rendszert, így – ahogy a sláger mondja – „utólag már sopánkodni kár” lenne. Így van ez most az újra felizzott kultúrharccal, és az alapítványi iskolákra vonatkozó jogszabály-módosítással is, hiszen azt mondják, érdemben semmi sem fog változni, ugyanakkor az érintettek láttak már karón varjút, vagyis attól tartanak, hogy a kormány sokadszorra akarja átverni őket.

A bizalom nem csupán kicsi országunkban rendült meg a kormányzó erőben, külföldön se veszik készpénznek azt, amit a Fidesz mond. Ott van például az Európai Néppárt által folytatott vizsgálat a pártcsaládba tartozó, ám annak elveire és értékeire látványosan fittyet hányó magyar kormánypárt ügyében. Jól látszik ugyanis, hogy a Fidesznek esze ágában sincs változtatni az álláspontján a jogállamisággal kapcsolatban, ugyanakkor politikusai nyilatkozataikban lebegtetik, hogy maradnának, vagy mennének a kereszténydemokrata pártok közösségéből. Ezzel azt a látszatot keltik, hogy ők fogják eldönteni, van-e értelme ebben a pártcsaládban maradni, vagy nincs.

A taktikázás, mellébeszélés, időhúzás persze a politikai eszköztárak fontos eszközei, ám ne feledjük, hogy külföldön és belföldön is nagy becsben tartják azokat a politikusokat, akiknek adni lehet a szavára, akik megbízható szövetségesként olyankor segítő kezet nyújtanak, amikor éppen nagy a baj. A Fidesz büszkén vallja, hogy a sajátjait soha nem hagyja az út szélén, ám ez az összetartás már egyáltalán nem jellemző rájuk, amikor kilépnek a nemzetközi színtérre, vagy ha hazai pártokat vagy társadalmi csoportot akarnak lehetetlenné tenni.

Fotó: pestisracok.hu

Orbán Viktor hatalmi játszmáit mindig az jellemezte, hogy finoman szólva is alábecsülte az ellenfelei realitásérzékét és bátorságát, így nyugodtan elmehetett a falig. Érezte hogy, nem éri olyan szintű retorzió sem a nemzetközi szövetségesei, sem a magyar társadalom részéről, mellyel ne tudna mit kezdeni. Szép lassan azonban felélte azt a bizalmi tőkét, melyre közel 10 éves országlását építette. Rá kell ébrednie, hogy a huncutkodás és a zsiványság között most már minden partnere és ellensége különbséget tud tenni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha felemeled a kezed, hogy megadod magad, ne kapkodj az övedbe rejtett késed után!”

A Fidesz brutális erődemonstrációval próbálja bizonyítani, hogy nem rendült meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere az októberi önkormányzati választáson elért gyenge eredménye miatt. Ennek része a kultúrharc újraindítása, valamint olyan parlamenti döntések átverése, melyek kifejezetten provokálják az ellenzéket, és a jelenleginél is hátrányosabb helyzetbe hozzák a politikai ellenfeleket. Orbán Viktor maximálisan ki akarja használni a helyzeti előnyét, hiszen a parlamenti kétharmad továbbra is lehetőséget biztosít számára ahhoz, hogy az ellenzéket szinte lehetetlen helyzet elé állítsa. A gátlástalan nyomulásnak azonban vannak veszélyei is, ugyanis olyan ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, amelyek visszaüthetnek a kormánypártra.

Fotó: mandiner.hu

Senki se gondolja, hogy a Fidesz ölbe tett kézzel fogja nézni, ahogy az októberben polgármesteri székekhez jutott ellenzék lecseréli több megyei jogú városban a kormánypárt kádereit, többek között a helyi színházak igazgatóit. Körülbelül ez az üzenete annak a törvénymódosításnak, amely heves érzelmeket kavart a politikai közéletben röviddel az év vége előtt. Orbán Viktorról többször megírtuk, és ezúttal újfent bizonyította, hogy kizárólag az erő nyelvét ismeri, így olyan frontok nyitását kezdeményezte, melyek esetében több katonával és jobb fegyverzettel rendelkezik.

Ennek ellenére nem biztos, hogy a többször elbukott vagy félbehagyott kultúrharc újraindítása ezúttal kifizető döntés lesz. A kádári időket is felülmúló központosítás ugyanis teljesen értelmetlen a kultúrában, a színház területén pedig kifejezetten veszélyes vállalkozás. A párthűség alapján történő kinevezések és a központi direktívák útmutatásai szerint irányított teátrumok ugyanis teljesen érdektelenek a nagyközönség számára. Mondhatnánk erre, hogy a NER azt is kibírja, ha üresek lesznek a széksorok, cserébe legalább nem szólhatnak be a kormánypártnak a színházcsinálók, és nem tapsol ehhez a közönség. A helyzet azonban az, hogy a kiüresedett művészet a Fidesznek épp úgy nem érdeke, mint az ellenzéknek.

Orbán Viktorról tudni kell, hogy a közvetlen célnál sokszor előrébb tartja a járulékos hatásokat. Ez a jelenlegi helyzetre vetítve azt jelenti, ő maga sem gondolja komolyan, hogy csinovnyikokat ültet minden színház élére, a NER-kompatibilis írók és költők jelentethetnek csak meg új könyveket, vagy elfoglal minden alapítványt és pénzosztó szervezetet, annak érdekében, hogy kivéreztesse az úgynevezett balliberális művészeti közösségeket. A mostani tervezet egy olyan provokáció, amelynek sokkal inkább azt a célt szolgálja, hogy az ellenzék újra háborogjon, tüntetéseket szervezzen, petíciókat adjon ki, így láthatóvá tegye az ellenséget azon kormánypárti szavazók számára, akik kissé hitehagyottá váltak az októberi önkormányzati fiaskó után.

Fotó: 168óra.hu

Orbán rendszeresen előveszi ezt a forgatókönyvet, amelynek egyetlen igazi küldetése az, hogy saját táborát tisztán és világosan elválassza az ellenzéktől, illetve ne hagyjon kétséget a sajátjaiban: a politika életről és halálról, nemzetről és nemzetellenességről szól, és aki veszít, az mindenről lemondhat a jövőben. Apokaliptikus világszemlélete persze ellentmond a demokratikus intézményekbe vetett bizalom szükségszerűségének, ám úgy tűnik, Orbánt  már az sem érdekelné igazán, ha végleg kiebrudalnák az Európai Néppártból.

Durva és kíméletlen módszereinek az a haszna, hogy a politika iránt fogékony emberekből kiölje a bizonytalanságot. Ha ugyanis emeli a tétet, akkor az ellenség összefogását látva a sajátjait is egy akolba tudja terelni. Hogy csak két hasonló példát említsünk a közelmúltból: ilyen célokat szolgált a CEU elleni hajtóvadászat, valamint a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek államosítása is. Ezek az intézmények végül komoly veszteségeket szenvedtek el, ám erősen megosztotta a jobboldali tábort is ez az eljárás. Orbán mégis úgy érezte a végén, hogy meg tudta győzni a sajátjait a támadások jogosságáról.

Fotó: index.hu

Aki tehát azt gondolja, hogy az állítólagos balliberális túlsúly megszüntetése, az ellenzéki tematika felszámolása a művészetek területén az elsődleges célja a kormányfőnek az emberminisztérium által benyújtott jogszabállyal, az téved. Persze, a közvetlen irányítás, a központból kinevezett káderek veszélye is valós, ám Orbán arra számít, hogy még az ünnepek előtt egyértelművé tudja tenni saját választói számára, hogy valódi ellenséggel hadakozik, amelyik erőt és hitet nyert magának október 13-án, amikor bevette a fővárost és néhány fontos nagyváros önkormányzatát. Ez ezt eredményezi, hogy a megtámadott kulturális intézmények munkatársai, valamint az ellenzéki szavazók - ha akarják, ha nem - Orbán kottájából játszanak, hiszen nem hagyhatják szó nélkül a kormányzati nyomulást, a hallgatás beleegyezés lenne. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Ha felgyújtják a sátradat, nem az az első gondolatod, ki csinál ilyen aljas dolgot, hanem, hogy minél előbb eloltsd a tűzet.”

A demokrácia alapelveire hivatkozva akarja megváltoztatni a Fidesz a frakcióalakítási szabályokat az országgyűlésben, ugyanakkor súlyosan sérti ezzel a népképviseleti elveket. Olyan, általuk törpe pártoknak nevezett formációkat akarnak kiszorítani a parlament falai közül, melyek az ellenzéki összefogásnak köszönhetően jutottak mandátumokhoz. Akkor viszont felvetődik a kérdés: milyen alapon küld képviselőket a törvényhozásba az a párt, melynek népszerűségét évtizedek óta nem mérték, a társadalmi támogatottsága pedig a Fidesz által elrettentő példaként felhozott Párbeszédéhez lehet hasonlatos? Kereszténydemokrata Néppárt, üdv a való világban!

Fotó: index.hu

A politikailag hatékony, széles ellenzéki összefogást tulajdonképpen a Fidesz találta ki a 2000-es évek derekán, amikor egyrészt ledarálta azokat a jobboldali pártokat, melyek nem akartak beolvadni a narancsos világba, másrészt Orbán Viktor biodíszletként beemelte maga mellé Semjén Zsoltot, és KDNP-s csipetcsapatát, hogy hitelesítse egykori liberális pártja kereszténydemokrata elköteleződését. Azóta két részből áll a jelenlegi kormánypártok parlamenti frakciójának neve, ugyanakkor elvileg továbbra is két különálló politikai erő alkotja a kormánykoalíciót.

A kormányfő eddig is arra használta a kezében összpontosuló hatalmat, hogy eltorzítsa azokat az arányokat, melyek a választói akaratot reprezentálják.

Eddig nem is nagyon firtatta az ellenzék, milyen felhatalmazás alapján kapnak KDNP-s politikusok fontos kormányzati pozíciókat, hiszen ez a párt már nagyon régóta nem mérettette meg magát külön a különböző választásokon, a közvélemény-kutatások pedig mindig a nagy testvérrel, a Fidesszel együtt mutatják ki a támogatottságukat. A KDNP fű alatt, mondhatni sutyiban foglal el miniszteri, államtitkári, helyhatósági és egyéb közigazgatási pozíciókat annak köszönhetően, hogy úgy tapad a párt a Fideszre, mint az éhes pióca. Van ebből haszna persze a nagyobbik kormánypártnak is, hiszen ha a keresztény nemzeti értékeket kell fényezni, akkor előre küldik a KDNP-s csapatot Semjén Zsolttal, Harrach Péterrel és Rétvári Bencével, akik talán valamivel hitelesebben tudják ezt az eszmerendszert képviselni, mint mondjuk Németh Szilárd vagy Kósa Lajos.

Fotó: origo.hu

Orbán Viktor ugyanakkor erősen túlreprezentálja a kormányában a KDNP-t, ami számára azzal a haszonnal jár, hogy a lekötelezettjeivé válnak a kereszténydemokrata káderek. Ha ugyanis külön kéne csatába szállniuk a kisebb testvérpárt tagjainak a mandátumokért, valószínűleg ugyanannyi képviselővel rendelkeznének a parlamentben, mint a Fidesz által most éppen lefitymált Párbeszéd. A Fidesz ráadásul szereti eljátszani a gazdatest szerepét, hiszen ezzel saját erejét és fontosságát reprezentálja, ugyanakkor most még van annyi politikai pozíció a kezükben, hogy a fideszes káderek se hörögjenek a KDNP-sek térnyerése miatt. Más kérdés, hogy az októberi önkormányzati választás megmutatta, hogy az elosztható pozíciók száma véges, így ez egy visszaszoruló kormánykoalíció esetében feszültséget generálhat a KDNP és a Fidesz között.

Most azonban még egy a tábor és egy a zászló is, így együtt elkezdhetik faragni az ellenzéki összefogás pártjait, igyekeznek lehetetlen helyzetbe hozni olyan formációkat, melyek egyedül nem érnék el a parlamenti bejutáshoz szükséges szavazatszámot. Tipikus orbáni megoldás adminisztratív eszközökkel korlátozni az ellenzék erejét, hiszen ezzel szembeköpi a képviseleti demokrácia alapvető értékeit. A kormányfő eddig is arra használta a kezében összpontosuló hatalmat, hogy eltorzítsa azokat az arányokat, melyek a választói akaratot reprezentálják. Így lehet kétharmados többsége az országgyűlésben már a harmadik ciklus óta egy olyan pártszövetségnek, melynek támogatottsága a választásokon általában nem érte el az 50 százalékot sem.

   Fotó: nol.hu

Orbánt tehát csakis a hatalom megtartása érdekli, és ennek érdekében az eszközök között sem igen válogat. Igazi autokrata vezetőként nem a választói akaratot tartja elsődlegesnek, hanem a saját érdekeit. Kérdés, hogy meddig tűri ezt az a társadalom, amelyet ilyen és hasonló machinációkkal már számtalanszor átvert a kormányfő. Talán ennél is fontosabb kérdés, hogy az éppen kis sikerélményhez jutó ellenzék mennyire lesz egységes az újabb kormányzati támadás kivédésében. Az önkormányzati választáson létrejött összefogás ugyanis az ellenzék legnagyobb értéke, ami értelemszerűen a kormány számára a legnagyobb veszélyt jelenti. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Minél nagyobb porfelhő közeledik feléd, annál jobban zárd a soraidat, mert por egyszer elül, a mögötte lovagló ellenség pedig elbizonytalanodik.”

Lassan két hónap telt el az önkormányzati választás óta, a kormánypárt azonban még mindig nem tudta feldolgozni az akkor elszenvedett vereség tanulságait. A totális zavarodottság a Fidelitas hétvégi kongresszusán is érződött, melynek csúcspontján Kósa Lajos eleresztett egy alig burkolt zsidózást is. Az egymásnak ellentmondó kormánypárti elemzések csak egy alapvető aspektust nem vesznek figyelembe, amikor az okokat kutatják: az emberek ugyanis már annyira torkig vannak a Fidesz arrogáns, pökhendi stílusával, hogy szinte bárkire szívesen szavaznak, aki azt ígéri, megszabadítja őket az uralkodó párt nyomulós politikusaitól.

Fotó: index.hu

Kósa Lajos szokása szerint beleszaladt egy durva elszólásba, annak köszönhetően, hogy megint nyeglén, átgondolatlanul nyilvánult meg egy érzékenységet kívánó ügyekben. A Fidesz alelnökeként most szükségét érezte annak, hogy megmagyarázza azt a fiaskót, melyet október 13-án szenvedett el a pártja. A 2006 ősze óta nyerő szériában lévő kormánypárt ekkor különösebb előjelek nélkül alulmaradt Budapesten és 10 megyei jogú városban az ellenzék közös jelöltjeivel szemben. Amit 2018 áprilisában még zsarolással, fenyegetéssel, megvesztegetéssel meg tudott akadályozni a Fidesz, az most nem jött össze, vagyis létrejött a széles alapokon nyugvó ellenzéki összefogás.

És ez a tény nem hagyja nyugodni a Fidesz vezetőit és megmondó embereit. Kósa szerencsétlen kijelentése azért hangozhatott el a Fidelitas kongresszusán, mert mindenáron magyarázatot akart találni arra, miért szavaztak az emberek tömegesen olyan ellenzéki jelöltre, akit egy értékrendjüktől távol eső párt indított a kormánypárti vetélytárs ellen. A válasz olyan egyszerű, hogy maga Kósa sem akarja elhinni, mert ezzel az igazsággal nem hozakodhatott elő a fiatal kormánypárti káderek előtt. A Fidesz hamis önképe ugyanis nem engedi meg kimondani az igazságot: Az emberek jelentős része az ördöggel is cimborálna, csakhogy eltüntesse a Fidesz néhány politikusát a politika süllyesztőjébe.

Ők ugyanis soha el nem tudták volna képzelni, hogy egy szélsőjobbos jelöltre minden gond nélkül szavaznak baloldali érzelmű polgárok (és fordítva), ha a Fidesz legyőzése a távlati célja az összefogásnak.

És bizony nem a zsidóságot, vagy a nem Fideszre szavazó konzervatív szavazókat kell kárhoztatni ezért. A kormánypárt stílusa annyira irritáló lett az utóbbi évtizedben, hogy a jórészt kényszerből létrejött ellenzéki koalíció beszippantotta mindazok szavazatát, akik torkig vannak a regnáló hatalommal. Ezért nem érdekelte a proteszt szavazókat, hogy az ellenzéki pártok DK-s, MSZP-s, momentumos, netán jobbikos jelöltet indítottak a fideszessel szemben, simán behúzták az x-et arra, aki alternatívát jelentett. Kósa szerencsétlen megfogalmazása arra jó volt, hogy elárulta a kormánypárt belső tanácstalanságát. Ők ugyanis soha el nem tudták volna képzelni, hogy egy szélsőjobbos jelöltre minden gond nélkül szavaznak baloldali érzelmű polgárok (és fordítva), ha a Fidesz legyőzése a távlati célja az összefogásnak.

A Fidesz tehát úgy akarja fenntartani hatalmát akár évtizedeken át Magyarországon, hogy atomjaira szedi az ellenzéket, és amennyiben ezek a pártok közelíteni kezdenek egymáshoz, különböző manipulációk segítségével szétrobbantják a szerveződő koalíciókat. Ez pusztán hatalomtechnikai eljárás, semmi köze a jó kormányzáshoz, illetve a demokratikus elvek tiszteletéhez. Pusztán az a cél lebeg a szemük előtt, hogy a saját szavazótáborukat egyben tartsák, az ellenzékét pedig szétaprózzák. Valami azonban megbicsaklott ebben a logikában október elején, és nem pusztán azért következett ez be, mert Borkai Zsolt győri polgármester botránya erodálta a Fidesz táborát, az ellenzéki összefogásnak pedig új lendületet adott.

Fotó: 24.hu

Kósa tehát rossz, sőt bűnös úton jár akkor, amikor antiszemita kiszólással próbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Ezzel nem segít saját pártjának sem abban, hogy végre felfogja: a közvélemény-kutatásokban jelentkező fölényük ellenére a magyarok milliói ítélik el azt, amit a Fidesz a bel- és külpolitikában, a szociálpolitikában, az oktatásban, az egészségügyben képvisel. Nem teszi őket szerethető párttá az, hogy nincs érdemi párbeszéd a kormány és a polgárok között, hogy olyan közügyeket, mint a környezetvédelem teljesen kiír a közbeszédből. Nem csoda, ha a fiatalok zöme megundorodik attól a politikai stílustól, mely csak kinyilatkoztat, és akkor sem kéri ki az emberek véleményét, amikor az mindannyiunk érdekét szolgálná. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha van egy jó lovad, de karámban tartod egész életében, akkor rólad se fogja senki elhinni, hogy jól ülsz a hátán.”  

Egyszerűen nem tud megbékélni Orbán Viktor kormánya azzal a ténnyel, hogy vannak olyan globális problémák a világban, melyekre az emberiségnek közös megoldást kell találnia. A Fidesz számára valamiféle internacionalizmus a klímaváltozás elleni harc, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy a Föld légkörének melegedése és a migrációs nyomás erősödése közötti összefüggések rejtve maradjanak a magyar választók elől. Sokkal egyszerűbb Soros Györgyöt hibáztatni a menekültáradatért, mint elismerni, hogy a világ bizonyos részei gyakorlatilag élhetetlenné váltak az emberiség nemtörődömsége miatt.

Fotó: 24.hu

Suttyomban intézte a kormány az Európai Unió által kezdeményezett, és a tagállamok számára kötelezővé tett társadalmi konzultációt a klímaváltozásról. Nyilván azt szerette volna demonstrálni Orbán Viktor Brüsszel felé, hogy a magyarokat nem igazán érdeklik a globális kérdések, az ország lakossága inkább a bevándorlóktól retteg, mint a jéghegyek és gleccserek megolvadásától. A Fidesz politikájának szerves része ugyanis, hogy az uniót lélektelen, bürokratikus szervezetként mutatja be az ország lakói számára, amely olykor Soros György parancsaira cselekszik, így például az is előfordulhat, hogy a magyarok számára nem tetsző intézkedésekkel kell borzolniuk a honi közönség idegeit.

Ilyennek tartja például a kormány a klímavédelmet is, melynek jelentőségét minden eszközzel igyekszik kicsinyíteni. Nem lát ugyanis érdemi propagandaeszközt egy olyan globális problémában, mely határon átnyúló, évtizedeken, sőt évszázadokon át tarthat, megoldása pedig szolidaritás és empátia nélkül lehetetlen. Orbán Viktor kormánya kifejezetten önző politikát folytat ugyanis, és ezt a magatartást próbálja átplántálni az ország polgáraiba is. Nem akar együttműködni még egy ilyen fontos kérdésben sem olyan politikai erőkkel, civil és szakmai szervezetekkel, melyeket céltáblaként használ más ügyekben. Azt üzeni ezzel a külvilágnak, hogy a bezárkózás, az elutasítás megoldást jelenthet egy olyan probléma esetében, mint a globális felmelegedés.

Egyetlen esélyünk lenne a tragédia elkerülésére: a határozott, egységes fellépés.

Szerencsére a magyar polgárok jelentős többsége nem így látja a világ ügyeit, és többségük tisztában van azzal, hogy hosszútávon ez egy öngyilkos küldetés. Ha elhinnénk, hogy a magyar kormány tízmilliárdokat felemésztő, gyermeteg egyszerűséggel kampányoló nemzeti konzultációi nagyobb hasznot hajtanak, mint a most dugdosott uniós kérdősor, akkor valószínűleg nem üzentek volna Orbán Viktor csapatának október 13-án, az önkormányzati választásokon. Nincs persze közvetlen összefüggés a magyar társadalom fogékonysága az ökológiai problémák iránt, és a Fidesz gyenge szereplése között, de a választók egyre inkább elutasítják azt az agresszív, elutasító, avíttas stílust, melyet Orbán Viktor kormánya képvisel.

A Brüsszellel szakadatlan háborúban álló kormánypárt már nem is igazán próbálja palástolni, hogy a nemzeti szuverenitás ügyét olyankor is előtérbe helyezi, amikor az uniós szövetségnek létkérdés lenne a közös fellépés. Ezt bemutatta több külpolitikai állásfoglalás megtorpedózásánál, emberjogi ügyek bojkottjánál, és most, amikor az EU egységesen kíván fellépni az egész bolygót érintő környezeti probléma ellen. Más kérdés, hogy a szuverenitásnak ehhez semmi köze, hiszen a klímaváltozás nem áll meg a határoknál, nincs értelme kerítéseket emelni ellene, nem lehet rafinált politikai alkukkal térdere kényszeríteni. Egyetlen esélyünk lenne a tragédia elkerülésére: a határozott, egységes fellépés.

Fotó: kecsup

A kormány nemhogy nem propagálta az uniós kérdőív kitöltését, de a létét is igyekezett eltitkolni. Miután lebukott a Fidesz vezérkara, azzal védekeztek, hogy csak azért tették nyilvánossá a kérdőívet, mert kötelező volt. Még azután is azt hajtogatták, hogy tulajdonképpen nem is érdekli őket az emberek véleménye ebben a témában, amikor már 200 ezer magyar kitöltötte a konzultációs ívet.  Valójában se kiköpni, sem lenyelni nem tudja Orbán Viktor kormánya ezt a témát, ezért viselkedik úgy ilyen helyzetekben, mint egy durcás kisgyerek, akinek kötelező megennie a spenótot. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha mindig elvered a gyereket, amikor igazat mond, egyszer azt fogod észrevenni, hogy hazudik, mint a vízfolyás.”  

Rövid szünet után újult erővel tért vissza a sorosozás a magyar kormány kommunikációs fősodrába. A magyar származású amerikai milliárdos elleni kampány akkor csillapodott kicsit, amikor az Európai Néppárt rossz néven vette az erős antiszemita beütésekkel tarkított „Dzsordzsibácsizást”. Most maga a miniszterelnök indította újra a projektet szokásos péntek reggeli rádiós észosztásában, majd sietve csatlakozott hozzá minden idők legkiszámíthatatlanabb emberminisztere is. Valószínűleg már egyáltalán nem érdeklő őket, mit szól ehhez az Európai Néppát. Talán, mert úgyis távozik a Fidesz a pártcsaládból.

Fotó: nyugatifeny.hu

Vajon hányan hisznek még a magyar kormány migránsozó, sorozozó ellenségkeresésének hatékonyságában? Ha nem is ez volt a fősodor az önkormányzati választások kormánypárti kampányában, de azért odatettek a megmondó emberek néhány alapszlogent az utóbbi esztendőket jellemző rasszista, olykor antiszemita megnyilatkozásokból. Az eredmény ismert: A Fidesz több nagyváros mellett elbukta a fővárost is.

Úgy tűnik, több mint egy hónappal a történtek után sem érti igazán a Fidesz agytrösztje, miként fordulhatott elő velük ez a csúfság. Hiába öntötték számolatlanul a pénzt a kampányba, hiába nyomta a központi irányelveket éjjel-nappal a közszolgálatinak csúfolt média, hiába próbálta folyamatosan lejáratni az ellenzéki jelölteket a kormányzati médiakolhoz (KESMA), a nép, az istenadta nép nem hallgatott a jó szóra, és a legtöbb helyen a változásra voksolt.

A kormány központi idegrendszerének számító kommunikációs központ azonban nem csupán a kampányt rontotta el (nem kicsit, nagyon), de azokról a sémáktól se tud lemondani, melyek hatástalannak bizonyultak október 13-án. Az, hogy most Orbán Viktor ismét a falra festette az ördögöt Soros György személyében, annak a jele, hogy semmi újat nem főztek ki a kormányzati agytröszt boszorkánykonyhájában a választási kudarc óta.

A kormány főleg akkor ragaszkodik a Soros-hálózat mesterkedéseit bemutató meséjéhez, amikor éppen valami életszerű magyarázatot kéne adnia a társadalom számára elfogadhatatlan helyzetekre.

A miniszterelnök ugyanis annak tulajdonította második biztos-jelöltjének bukdácsolását az illetékes bizottságok meghallgatásán, hogy Soros György igyekezett a háttérből megakadályozni Várhelyi Olivér személyének elfogadását. Elég abszurd állítás, hiszen egy amerikai milliárdosnak véleménye, sőt befolyása is lehet, de azért lássuk be, még ő sem tudja érdemben beavatkozni az Európai Unió tisztségviselőinek kiválasztásába.

Ha Orbán összeesküvés-elmélete nem lett volna elég átütő magyarázat a kormány hívei számára Várhelyi előszobáztatására, akkor rakja mellé Kásler Miklós emberminiszter magyarázatát arra, miért vonulnak utcára ismét a pedagógusok. Kásler ugyanis a következővel indokolta a tanárok elégedetlenségét: „Azok a szakszervezetek készülnek jövő héten tüntetésre, akik eddig is minden ellenzéki és Soros-hálózat által szervezett akció mögé beálltak. Most is ezt teszik, a Soros-hálózat háromnapos tüntetéséhez csatlakoznak."

Fotó: hirekmindenkinek.hu

A kormány főleg akkor ragaszkodik a Soros-hálózat mesterkedéseit bemutató meséjéhez, amikor éppen valami életszerű magyarázatot kéne adnia a társadalom számára elfogadhatatlan helyzetekre. Ezért ma már inkább ironikus minden szintű és rangú sorosozás a Fidesz vezetői szájából, mint komolyan veendő állítás. Az Orbán-adminisztráció tagjai pavlovi reflexszel húzzák elő Soros Györgyöt a bűvészkalapból, ha éppen semmi nem jut eszükbe, amikor valami fontos kérdésben vonják kérdőre őket. Márpedig mostanában tényleg mindenről Soros György jut eszükbe, ami azt jelzi, ma már nem sok energiát fordít a kormány arra, hogy érdemi válaszokat adjon fontos kérdésekre. Ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha mindig ugyanazt a nótát fújod a tábortűznél, egy idő után azt veszed észre, hogy egyedül dalolsz az éjszakában.”