Fura, kifordított logika alapján működik manapság az igazságszolgáltatás Magyarországon. Politikai nyomásgyakorlásként értelmezi például az ügyészség, amikor egy ellenzéki párt számon kéri rajta azt, amit elmulasztott megtenni. A Momentum azután írta fel a Legfőbb Ügyészség bejárata előtti járdára a gyanús körülmények között elhalt közérdekű ügyeket, miután a testület nem talált bűncselekményre utaló jeleket az MTVA székházában történt események kapcsán. Pedig nem kell jogvégzett embernek lenni ahhoz, hogy belássuk, a mentelmi joggal rendelkező parlamenti képviselők elleni fizikai erőszak alkalmazása bűncselekmény gyanúját veti fel.

Fotó: ténytár.blog.hu

Valószínűleg igaz a mondás a Momentum minapi akciója kapcsán, mely szerint a teljesség igénye nélkül firkálták tele a járdát a Legfőbb Ügyészség épülete előtt a párt aktivistái. A közterületre mégis egy igen tekintélyes lista került fel. Többek között a magánrepülőzés, kopaszbalhé a választási irodánál, Paks 2, a kamupártok működése, a trafikmutyi, és Farkas Flórián számonkérése szerepelt a listán. De jó lenne többet tudni Kósa Lajos és a csengeri örökösnő esetéről, a letelepedési kötvények ügyéről, Rogán Antal ingatlanmutyijairól, a lakástakarék megszüntetéséről, Vida Ildikó Amerikából való kitiltásáról, és a TV2 eladásáról is.  

A Momentum azóta a köztisztaságiak által sietősen letakarított köztéri emlékeztetőjében szerepel a baltás gyilkos kiadatása, Kishantos beszántása, földmutyi, MNB-alapítványok működése, várbeli ingatlanok olcsó bérleti díja, az MTA függetlenségének megszüntetése, Tiborcz és Mészáros Lőrinc meggazdagodása, a CEU elüldözése, hajléktalanok vegzálása, sőt a Miniszterelnökségen üzemelő irritálóan olcsó Gundel-menza is. Ezt a listát lehetne még bővíteni, hiszen Orbán Viktor lassan kilenc éve tartó országlása alatt megannyi talányos és egyben felháborító ügy halt el az ügyészség fiókjaiban.

A politika feltétlen kiszolgálója tehát kikéri magának, ha egy ellenzéki párt felhívja a közvélemény figyelmét arra, hogy nem feltétlenül arra használják az ügyészséget, amire való.

Lényegében Polt Péter legfőbb ügyész személye garantálja azt, hogy néhány kirakatügyön kívül (Mengyi Roland és Simonka György fideszes országgyűlési képviselők elleni nyomozás) szinte semmi olyan eset ne jusson el bírósági szakaszba, ami foltot ejtene Orbán Viktor kormányának jó hírén. Pedig Polt Péternek nem egy pártot kéne szolgálnia, hanem egy országot. Néhány sértődött sajtóközleményen kívül azonban nem tudunk meg semmit arról, vajon mit gondol Polt az igazságszolgáltatás küldetéséről.

A legutóbbi momentumos akció kapcsán például a következő közleményben tiltakozott a Legfőbb Ügyészség: „Az aktivisták állításával szemben, a vízzel nagyobbrészt el nem távolítható felfestés köztisztasági szabálysértés megvalósítására lehet alkalmas. (...) A politikai akció kapcsán felhívjuk a figyelmet arra, hogy az ügyészség az Alaptörvénynek és a rá vonatkozó törvényeknek megfelelően, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként, függetlenül eljárva érvényesíti az állam büntetőjogi igényét.” Azon háborognak tehát most is, hogy milyen nehéz eltávolítani a járdáról a festéket, nem pedig azon, hogy milyen súlyos károkat okoz az országnak, ha milliárdos visszaélések gyanúját lesöprik az asztalról a nyomozati szervek.

És, ami betetőzi ezt a se füle, se farka közleményt: „Az ügyészség visszautasítja az igazságszolgáltatást ért politikai nyomásgyakorlást.” A politika feltétlen kiszolgálója tehát kikéri magának, ha egy ellenzéki párt felhívja a közvélemény figyelmét arra, hogy nem feltétlenül arra használják az ügyészséget, amire való. Vagyis, - ahogy demokratikus jogállamokban szokás - a bűnt üldözni kell, nem elszaladni előle. Úgy tűnik azonban, hogy a kormányzat továbbra is azt gondolja, a magyar polgárok többsége csak akkor hiszi el, hogy jogsértés történt, amikor az ügyészség vádat emel, így aztán továbbra is fenn lehet tartani annak a látszatát, hogy nálunk tisztább közéletet el sem lehet képzelni. 

Fotó: Momentum

Nagy kérdés, hogy Polt Péter hogyan gondolkodik erről a szakmáról? Vajon el tudja-e hitetni valaha is velünk, hogy pártok felett áll? A Fideszt tűzön, vízen át követő magyar polgárok kivételével bárki számára is hihető lesz-e, hogy hivatala mindent meg tesz annak érdekében, hogy megóvja közös javainkat, hogy minden magyar polgár számára biztosítja törvény előtti egyenlőséget? És végül egy beugratós kérdés: Vajon jól alszik éjszakánként Polt Péter? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.”

A Fidesz támogatói között egyre jelentősebb azoknak a tábora, akik egyelőre csak magukban morognak pártjuk túlkapásai vagy szerencsétlen megnyilatkozásai miatt. Ha azonban lesznek olyanok köztük, akik nagy nyilvánosság előtt ki merik mondani azt, ami a szívüket nyomja, a megrendülhet kormányzópárt táborának egysége. Orbán Viktor és közvetlen környezete tisztában van ezzel a veszéllyel, ezért követnek el mindent annak érdekében, hogy házon belül rendezzenek el minden nézetkülönbséget. A Fidesz számára ugyanis létfontosságú, hogy az EP választásokig fennmaradjon a párt stabilitásának látszata.

Fotó: 24.hu

A CEU elüldözése, nyílt hadüzenet a Magyar Tudományos Akadémiának, a túlóratörvény egyeztetés nélküli elfogadása, Orbán Viktor családjának és közvetlen környezetének látványos meggazdagodása, egyre üresebben csengő soroszás és migránsozás, a közszolgálati televízió és rádió szakmai mélyrepülése. Csak néhány ügy, melyek nem tesznek jót annak a pártnak, amely évek óta büszkén hirdeti, hogy: Egy a tábor, egy a zászló. A belső felmérések is azt a feltételezést igazolják, hogy nem feltétlenül találkoznak ezek a visszás ügyek minden Fideszt támogató magyar polgár egyetértésével.

Főként az úgynevezett jobboldali értelmiség szemléli egyre értetlenebbül az általa támogatott kormány intézkedéseit. Néhány kósza kiszóláson kívül (például Lázár János elítélő nyilatkozata a rabszolgatörvényről) azonban eddig nem voltak nyílt lázongások a kormánypárti táboron belül. Csak onnan lehet tudni, hogy finoman szólva is megosztotta a Fidesz táborát az a fentebb felsorolt néhány ügy, hogy a belső felmérések szerint a jobbra húzó szavazók többsége szerint sem mennek jó irányba az ország dolgai.

A magyar kormányfőnek csak néhány hónapot kell már kihúznia, hogy meglehetősen megosztó politikája ne okozzon maradandó károsodásokat saját táborán belül, ugyanakkor ne kovácsolja véglegesen egybe az ellenzéket.

Kérdés persze, hogy miért ragaszkodik Orbán Viktor azokhoz az intézkedésekhez, melyek azon kívül, hogy nem találkozik feltétlenül saját szimpatizánsai tetszésével, még az eddig erősen megosztott ellenzéket is egységbe kovácsolják? Egyrészt, mert most elég erősnek érzi magát és pártját ahhoz, hogy úgymond népszerűtlen intézkedéseket is végigvigyen, másrészt, mert a sajátjai felé is demonstrálni szeretné: Nincs olyan tényező, ami meghátrálásra kényszerítené olyan ügyekben, melyek fontosak számára. Vagyis, itt már minden az ő akaratáról, személyes ambícióiról, távlati elképzeléseiről szól.

Orbán tudja, hogy politikai karrierjében nagy vízválasztó lehet a tavaszi EP választás. Nincs azonban könnyű helyzetben. Egyrészt, mert ezúttal nincs mód arra, hogy saját érdekei szerint alakítsa át a választási rendszert, ugyanis most az EU szabványa szerint listákra szavazhatnak a polgárok, és semmiféle kompenzációs, torzító hatás nem érvényesül majd a mandátumok kiosztásánál. Másrészt, mert nemzetközi színtéren jelenleg vákuumban van. A Fidesz ugyanis Európai Néppárt perifériájára sodródott, a pártcsaládban maradása is kérdéses, így az sem hoz számára túl sokat a konyhára, amennyiben a kereszténydemokrata frakció lesz a legnépesebb az új felosztásban.

Van azonban egy olyan opció is Orbán számításai szerint, amely szívéhez közelebb áll, mint az akadékoskodó néppártiak gyámsága. Ha ugyanis bekövetkezne a magyar kormányfő által annyiszor megjövendölt szélsőjobboldali áttörés a tavaszi voksoláson, akkor egy percet sem tépelődne azon, hogy a radikálisok élére álljon. Épp ez a megfontolás vezérli akkor, amikor lényegében szélsőjobboldali pártokra jellemző intézkedéseket vezényel le Magyarországon.

A nagy pávatáncos Orbán partiképes igyekszik maradni a hagyományos jobboldali pártok számára is, hiszen jelenleg érdekük, hogy egységet mutatva ne zárják ki a szélsőjobbra kalandozó magyar miniszterelnököt a soraik közül, de igazából inkább Marie Le Pennek, és a hozzá hasonló nacionalistáknak igyekszik imponálni. Orbán Viktor legendás pragmatizmusa most odáig jutott, hogy minden opciót saját magának igyekszik fenntartani. És, hogy ezt megtehesse, nem fél beáldozni saját táborának egységét sem, főleg, ha a repedéseket felszínen még nem lehet látni.

A magyar kormányfőnek csak néhány hónapot kell már kihúznia, hogy meglehetősen megosztó politikája ne okozzon maradandó károsodásokat saját táborán belül, ugyanakkor ne kovácsolja véglegesen egybe az ellenzéket. Ha ez sikerül neki, akkor jön csak az igazi halálugrás számára, hiszen, ha a hagyományos európai politikai trend, és a mérsékelt jobboldal, a zöldek, liberálisok és a szociáldemokraták uralják továbbra is az Európai Parlamentet, akkor kénytelen lesz engedményeket tenni az Európai Néppártnak, hogy ne zárkák ki a Fidesz a kereszténydemokrata pártcsaládból, illetve, ne vonjanak meg uniós forrásokat az országtól.

Fitó: hvg.hu

Amennyiben azonban a számára kedvezőbb opció következne be, és látványosan megerősödnének az euroszkeptikus erők, akkor sem húzhatná rá a magyar modellt a svéd, holland, német vagy spanyol belpolitikára. Orbán mostanában sokat panaszkodik arra, hogy rengeteget kell küzdenie, és úgy érzi, hogy túl nagy ellenszélben kell előre haladnia. Ez lehet annak a jele, hogy kezd belefáradni a (sokszor értelmetlen) hadakozásba, de értelmezhetjük úgy is, hogy a sajátjai szolidaritását szeretné kikényszeríteni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Sokszor csak másokat akar becsapni az olyan harcos, aki a köszvényre panaszkodik, mert amikor eljön a harc ideje, lóra pattan, és legyőzi azokat, akik beteg vénembernek hitték.”

Teljes médiaarzenálját mozgósította a Fidesz, hogy a porba tiporjon egy 18 éves kiskunfélegyházi gimnazistát. Nagy Blankának annyi a bűne, hogy kemény szavakkal ostorozta Orbán Viktor rendszerét egy kecskeméti kormányellenes tüntetésen. A fiatal lány azért keltett feltűnést kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt, mert kimondta azokat a gondolatokat, melyeket idősebb honfitársai nem mernek a szájukra venni leginkább azért, mert féltik egzisztenciájukat és óvják családtagjaikat.   

Fotó: 24.hu

Bayer Zsolt kezdi teljesen elveszíteni a realitásérzékét. Nagy Blankából ugyanis ő csinált hőst, nem az ellenzékiek. Az Echo TV-ben a következőket üzente annak a diáknak, aki korábban talán nem is hallott a kormány megmondó emberének: „No, hát akkor, kedves Blanka! Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska, kis proli. És hogyha így folytatod, akkor belőled nem hős lesz, hanem maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt, kis proli.” Csak úgy fröcsög a gyűlölettől ez néhány mondat, ami arra utal, hogy Bayer komoly veszélynek érzi Nagy Blankát és a hozzá hasonló, önálló gondolatokkal bíró fiatalok feltűnését az ellenzéki tüntetéseken.

Azt, hogy Bayer verbális veserúgása nem egy magányos fideszes aktivista ámokfutása volt az is bizonyítja, hogy másnap a Habony-média jól összehangolt rohamot indított Nagy Blanka ellen. Mintha vaskalapos gimnáziumi igazgatóként azt üzenné a kormány a Ripost hasábjain: Egy rossz tanuló, suliból lógó kiscsaj nem mondhat igazat a mai magyar valóságról. Ráadásul rásütve a mocskos szájú diáktüntető stigmáját azt sugallják, hogy a zavaros fejű lányka számára csak a balhé fontos, úgyhogy keresett magának egy tüntetést, ahol jól elküldhette a jó fenébe azokat, akiket csak az útjába kerültek. Nagy Blanka lejáratása tehát a kormány intézkedései kapcsán fellángolt elégedetlenség bagatellizálását szolgálja.  

Nagy Blanka és szülei jogi lépéseket helyeztek kilátásba, ami több szempontból is igen fontos fejlemény. Egyrészt személyes adatokat tettek nyilvánossá az érintett beleegyezése nélkül, másrészt egy hatóságoknál bejelentett rendezvényen – élve a szólásszabadság jogával – elmondta a véleményét. És, aki a lány szabadszájúságát firtatja, az forduljon bizalommal Bayer Zsolthoz, aki egész pályafutását mások gyalázására, lefitymálására, a cifra káromkodások variálására fűzte fel. Úgy látszik, van, aki elküldheti melegebb éghajlatra a másikat, van, aki nem. Pedig, ha törvény előtti egyenlőség van ma Magyarországon, akkor ez nem történhet meg.

A kormánymédia eltúlzott reakciója finoman szólva is kontraproduktív. Azzal, hogy egy 18 éves gimnazistát állítottak célkeresztbe azt sugallják ugyanis, hogy nem tűrik a kritikát az olyan „csitriktől”, mint Nagy Blanka. Ugyanakkor az is erős üzenet, hogy tartanak a fiataloktól, akiknek nincs veszítenivalójuk, ezért bátran beleszállnak a nagyhatalmú kormánypárti politikusokba. Bayer Zsolt, Habony Árpád és Orbán Viktor jobban tették volna, ha egyszerűen elengedték volna a fülük mellett a gimnazista lány kemény kritikáját, ahelyett, hogy intőt adnának neki rossz magaviselet miatt.

Az eset azt a tényt is felvillantja, hogy a macsó felfogású Fideszben egy nőnek végképp nem engedik meg, hogy önálló véleménye legyen, ráadásul azt százak előtt harsogja egy ellenzéki demonstráción. És, van még egy dolog, amit nehezen emészt meg a kormánypárt. A mostani tüntetéseket már nemcsak az ellenzéki pártok korábban nem jellemző összefogása jellemzi, de az is, hogy egyre több vidéki városban mennek ki az utcára az emberek. Nagy Blanka bűne tehát nem csupán az, hogy fiatal, hogy nő, és nem igazán kedveli Orbán Viktor országlását, hanem az is, hogy vidéki.

Fotó: rtl.hu

Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta Kövesdi Veronika volt az első olyan fiatal, jó szónoki képességekkel rendelkező nő, aki lényegében a teljes ismeretlenségből lépett elő a rendszer kemény bírálójává, most Nagy Blanka az, akivel láthatóan nem tud mit kezdeni a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Jól látszik a generációs szakadék a gimnazista lány és az őt támadó vaskalapos, konzervatív, hataloméhes politikus bácsik között. Most ugyanis egy olyan nemzedék száll szembe Orbán Viktor autoriter hatalmával, amelynek tagjai nemhogy a rendszerváltás, de a századforduló után születtek. Velük szemben pedig a megfélemlítés korábbi eszközei nem igazán fognak működni. Mert, ahogy egy dakota bölcs mondta: „Minél idősebb vagy, annál több a veszítenivalód. Ezért mennek a fiatalok a háborúba, és ezért robbantják ki a konfliktusokat az öregek.”  

Nem tudni, saját híveit akarta-e harci lázban tartani, vagy tényleg komolyan úgy érzi Orbán Viktor, hogy még mindig túlsúlyban vannak a magyar médiapiacon a kormánykritikus sajtóorgánumok? A múlt héten tartott sajtótájékoztatóján ugyanis arra panaszkodott, hogy kemény ellenszélben kell politikát csinálnia, hiszen az ellenzéki lapok, tévék, internetes portálok osztják őt és kormányát rendesen. Csak szólunk, hogy a sajtó dolga nem a propagandacsinálás, hanem a kiegyensúlyozott tájékoztatás, no és gyanús ügyek megszellőztetése, korrupciós cselekmények leleplezése. A miniszterelnök nyilván elfelejtette már, hogy mennyit köszönhet annak a liberális sajtónak, amely nem bánt kesztyűs kézzel a korábbi kormányokkal sem.

Fotó: origo.hu

Hatalmas médiabirodalommal a háta mögött is panaszkodott a múlt hét csütörtökön tartott sajtótájékoztatóján Orbán Viktor arra, hogy mennyire nehéz dolga van olyan balliberális ellenszélben, amit a kormánykritikus sajtótermékek túlsúlya idéz elő. A megfogalmazás csak azok számára meglepő, akikre panaszkodik a kormányfő. Az úgynevezett ellenzéki sajtó ugyanis borzalmas állapotban van, ami csak azért nem tűnik fel jobban a külső szemlélő számára, mert a béka feneke alá ereszkedő kormánypárti sajtó színvonalához képest még mindig az egekben járnak szakmailag ezek a szerkesztőségek.

Orbán egyre nehezebben viseli a kritikát, és egyre csalódottabb az őt kiszolgáló sajtótermékeket illetően. Úgy gondolta, hogy a mennyiség előbb-utóbb átcsap minőségbe, vagyis, ha letarolja a piacot, és minden újságból, rádióból, tévéből és internetes felületről az Orbán-kormányt éltető dicshimnuszok jutnak el a választókhoz, akkor a magyar polgárok is hasonló arányban lesznek a hívei. Talán azt gondolta, ha az olcsó és igénytelen bulvárral keveri a politikai propagandáját, akkor mellé szegődnek azok a milliók is, akik egyébként a könnyed műfajok segítségével igyekeznek elfelejteni azokat a mindennapos gondjaikat, melyeket jórészt az Orbán-kormány idézett elő.

A kormány kivéreztető taktikájának csak egyetlen eleme, hogy elijeszti a komolyabb hirdetőket az ellenzéki sajtótermékektől, hiszen ma már olyan eszközöket is bevet, mint az újságírók megfélemlítése, illetve a fontosabb információktól való elzárása.

És még nem beszéltünk a közszolgálatinak csúfolt médiumok által keltett össznépi lidércnyomásról. Mintha a magyar nép elhülyüléséért felelős üzemegység irányítótermeként működne a köz szolgálatát finoman szólva is sajátosan értelmező M1 hírtelevízió és kistestvére, a Kossuth Rádió. A hírhamisítást küldetésnek tekintő szerkesztőségek úgy ontják magukból a kormánypropagandát, hogy az ember azt gondolná, olykor Orbán Viktornak kell odatelefonálnia, hogy: Fiúk, lányok, azért ezt a biciklit azért nem kéne ennyire túltolni.

De valószínűleg nem telefonál, sőt idegesen köszörüli a torkát, mert a néphülyítésnek valószínűleg ő sem mérte még fel a korlátait. A Liszkay Gábor média-komiszár irányításával létrehozott hatalmas kormánypárti sajtóbirodalom talán még a közszolgálati sajtótermékeken is túl tud tenni szervilizmusban. Központi direktívák alapján egységesítik a híreket, bértollnokok hada igazítja a helyes politikai irányba a megyei napilapok olvasóitól kezdve a nagy országos rádiók hallgatóin és televíziók nézőin át a bulvársajtót fogyasztókig mindazokat, akik továbbra sem berzenkednek egyenesen a párközpontból kapott hírek fogyasztásától.

Az jól látszik már most, hogy az a világviszonylatban is egyedülálló kísérlet, mely szerint a kormányhoz közel álló oligarchák sajtóterméket egyetlen karámba hajtják, akár egy gulyát, sem hatékonyság, sem megtérülés területén nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Attól ugyanis, hogy a kormányzat központi források (nemzeti konzultációk, állami cégek hirdetései, stb.) bevonásával életben tart normál piaci viszonyok között teljesen életképtelen termékeket, csak annyit ér el, hogy a végletekig torzítja a médiapiacot, de új híveket aligha szerez a kormánynak.

A túloldalon vannak azonban az orbáni rendszer igazi kárvallottjai. A kormánykritikus sajtó ugyanis annak ellenére küzd komoly gondokkal, hogy jóval olvasottabbak, nézettebbek, hallgatottabbak, mint a rendszert minden kritikát kiiktatva éltető orgánumok. A kormány kivéreztető taktikájának csak egyetlen eleme, hogy elijeszti a komolyabb hirdetőket az ellenzéki sajtótermékektől, hiszen ma már olyan eszközöket is bevet, mint az újságírók megfélemlítése, illetve a fontosabb információktól való elzárása.

Fotó: hvg.hu

Orbán Viktort azonban ezek az erős ellenszélben tevékenykedő szerkesztőségek is idegesítik, mert ugye, ott vannak azok a sajtómunkások, akik még emlékeznek, mi is lenne a média szerepe egy demokratikusan működő társadalomban. Sokszor ezek a szakmai műhelyek teremtettek esélyt számára, hogy ellenzékben szembesítse a korábbi kormányokat a kötelességeikkel. Persze, ez rég volt, bár igaz volt. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Addig nem érezheted teljes biztonságban magad, amíg a csordában van legalább egy olyan bölény, amelyik nem arra fut, amerre te szeretnéd.”  

Aligha vitatható, hogy ma Orbán Viktor Európa egyik legunalmasabb politikusa. Nagy csinnadrattával beharangozott sajtótájékoztatója ezt az állítást csak megerősítette, hiszen bármit kérdeztek tőle a sajtómunkások, precízen működő automataként ismételgette jól ismert mantráját. Azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy bátran feszegeti a határait, ugyanakkor olyan óvatos, mint egy farkas, amelyik az elvékonyodó jégre merészkedik a zsákmány üldözése közben. Orbán ravasz, tudja, tényleg vékony jégre tévedt, mégis szeretné elhitetni velünk, hogy soha nem kell megfürödnie a jeges vízben.

  Fotó: origo.hu

Ilyen az, amikor Orbán Viktor „jó fej” akar lenni az ellenségnek tekintett független médiával. A biztonság kedvéért ugyanis kitiltatott néhány szerkesztőséget arról a sajtótájékoztatóról, melyen állítólag bármit lehetett kérdezni tőle. Az egésznek csak jelzésértéke volt, hiszen a beengedett sajtómunkatársak között bőven voltak olyanok, akik feltehették azokat a kínosnak számító kérdéseket, melyeket kitiltott társaik nem tehettek meg. Orbán persze minden eshetőségre készült, hisz ő maga van leginkább tisztában azzal, melyek hatalmi építményének leggyengébb pontjai.

Például a korrupció, amellyel kapcsolatban zéró toleranciát hirdetett. E nyilvánvalóan cinikus kijelentésével jelezte a szerkesztőségek munkatársainak (akár beengedték őket, akár nem), hogy nincs itt semmi látnivaló, haza lehet menni, és legjobb, ha most, azonnal tesszük ezt. A biztonság kedvéért tovább borzolta a derék médiamunkások idegeit azzal a szokványos paneljével, hogy üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Pedig mindenki tudja, hogy lényegében az üzleti ügyei mentén alakítja a politikáját.

A kormányfő tehát több évtizedes politikai rutinjával úgy rázta le magáról az érdemi kérdéseket, mint kutya az esővizet, ami persze jó módszer, ha valakit meg akarnak szorongatni, ám elég cinikus üzenet annak a társadalomnak, amely egyre ingerültebben reagál Orbán Viktor családjának és barátainak gazdagodására. Ő azonban nem azoknak politizál, akik már régóta nem hisznek neki, hanem azoknak, akik lényegében bármilyen képtelenséget elhisznek neki, ha elég határozottan és legalább hetente egyszer elmondja azt.

Orbán az egész országot a saját képére igyekszik formálni, és nehezen viseli, hogy az ország nagyobbik fele nem hajlandó behódolni neki.

Orbán igyekszik olyan síkos testű halként viselkedni a hazai és nemzetközi politikai porondon, melyet olykor ki lehet ugyan fogni a folyóból, ám amikor a pecás beletenné szákjába, hirtelen mozdulattal kicsúszik a kezéből, és így tovább fickándozik a vízben. A magyar kormányfő tényleg olyan alkat, akivel nem lehet érdemben semmit kezdeni. Nem szeret egyezkedni, tárgyalni is csak olyanokkal hajlandó, akiktől valamit remél. Az, hogy Magyarországon lényegében teljesen megszűntek az érdemi politikai viták, a szakmai egyeztetések, hogy a sajtó lényegében skizofréniás állapotba került, kizárólag az ő felelőssége.

Valószínűleg nem érez emiatt egyetlen percig sem lelkiismeret-furdalást, mert ezt a ténykedését inkább érdemnek, mint bűnnek tekinti. Orbán rettenetesen tart ugyanis attól, hogy egyszer úgymond „emberére talál”, akivel szemben egy érdemi vitában kellene megvédenie a saját álláspontját. A mikrofonállványnak tekintett kormányzati sajtó helyzetbe hozása épp azt a célt szolgálja, hogy az emberekből teljesen kiöljék a nyilvános televíziós viták emlékét, hogy a lapok hasábjain ne alakuljon ki érvekre épülő vita egyetlen kormányzati döntésről sem, mindannyiunk közös ügyeit pedig nemzeti konzultációnak csúfolt irányított közvélemény-kutatással váltsa ki a hatalom.

Orbán az egész országot a saját képére igyekszik formálni, és nehezen viseli, hogy az ország nagyobbik fele nem hajlandó behódolni neki. Olyan választás közeleg most, melynek végkimenetele nagyon fontos a politikai karrierje szempontjából, ráadásul ezen a voksoláson érvényesülhet a számok szintjén az, ami a torz magyar választási rendszerben mindig gellert kap. Tudniillik, most szemtől szembe fog állni pártja az ellenzékkel (főleg, ha az utóbbi képes lesz közös listát állítani), és előfordulhat, hogy az Európai Parlamentbe küldendő képviselők számát tekintve alulmarad.

A magyar kormányfő tehát nem véletlenül járta ismét megszokott pávatáncát a sajtótájékoztatóra keresztelt kampányrendezvényén. Egyrészt igyekezett gesztust gyakorolni az ellenségesnek tartott sajtó felé, másrészt saját politikai krédójának ismételgetésén kívül semmi érdemlegessel nem szolgált. Magyarán: úgy tett, mintha betartaná a demokráciákra jellemző játékszabályokat, de annak érdekében, hogy ne kelljen csalódást okoznia saját táborának, nem volt rest ellentmondani önmagának, kitáncolni a logikai csapdák gyűrűjéből.

Nem történt más, mint sokadszorra megüzente ellenfeleinek, hogy csakis a saját szabályai szerint hajlandó játszani, éreztette az ellentábor szimpatizánsaival, hogy nem tekinti őket egyenrangú félnek addig, amíg nem hajtanak fejet az akarata előtt. Nem zavarta az sem, hogy a sorosozást és a migránsozást már a sajátjai sem veszik igazán komolyan, hogy az államilag irányított korrupciót tényként kezelik a jobboldali szavazók is.

Fotó: index.hu

Számára az a fontos, hogy uralja a közbeszédet, és a rabszolgatörvény körüli ellenzéki fellépést követően csakis úgy szerezhette vissza a kezdeményezést, ha olyat tesz, amit korábban évekig nem, vagyis kiáll a sajtó nyilvánossága elé. A dolog újdonsága azonban ezzel ki is merült. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A béketárgyalások egyik legfontosabb törvénye, hogy tegyél úgy, mintha letüdőznéd a békepipa füstjét, de amikor senki sem figyel oda, azonnal fújd ki!”  

Közismert tény, hogy Orbán Viktor leginkább mikrofonállványnak tekinti sajtó munkatársait, ezért is kerüli a személyes találkozókat olyan újságírókkal, akik érdemi kérdésekkel bombázhatnák. Ha minden igaz, rövidesen megtörik a jég, és akár az ellenségesnek tekintett független szerkesztőségek munkatársai is feltehetik a saját kérdéseiket a miniszterelnöknek. A váratlanul felkínálkozó lehetőséggel a Szegedi Kattintós is szeretne élni, ezért most összefoglaljuk néhány kérdésben, mennyi minden furdalja az oldalunkat. És, mivel nem számítunk azonnali, egyenes válaszra, adunk magunknak még egy kiegészítő kérdésre lehetőséget. Íme:

Fotó: népszava

1. Miért nem tartott két éve magyar újságírók számára olyan sajtótájékoztatót, mint amilyet Szegeden, a Modern Városok programról szóló tárgyalásai után? Csak nem azért, mert ott kellemetlen kérdéseket kapott az akkor zajló olimpia elleni aláírásgyűjtésről?

2. Ha együtt ebédelne Nikola Gruevszkivel, akkor melyik étterembe vinné? Miért nem a Gundelbe?

3. Rendelt már a baráti Kínai Népköztársaságból O1G-s kitűzőt? Vagy inkább hűtőmágnest?

Fotó: facebook.hu

4. Mit adott a karácsonyi ünnepek alkalmából Mészáros Lőrincnek? Miért nem egy csőszorító bilincset?

5. Mit küldött Andy Vajnának a karácsonyi ünnepek alkalmából? Csak nem egy selyemzsinórt?

6. Az idén mennyi jogerősen elítélt, korrupt politikusnak kíván menekültstátuszt adni Magyarország kormánya? Vagy inkább az oroszok által lebombázott szír városokból érkező menekültek befogadását tervezi?

7. Az idén összejöhet a négyszemközti találkozó Donald Trump amerikai elnökkel? Akkor legalább küld neki egy videót a magyar határkerítésről?

                             Fotó: alfahir.hu

8. Ön szerint a családi összefogásnak köszönhetően lett a Figyelő című lapnál Szijjártó Péter az év embere? És Tiborcz Pistáék is megállnak a saját lábukon?

9. Szokott hajléktalanokkal beszélgetni az időjárásról? És miért nem?

10. Szokott bérből és fizetésből élőkkel a rabszolgatörvényről beszélgetni? És miért nem?

11. Szokott-e beszélgetni magyar labdarúgókkal? Velük miért?

12. Fogadott Soros Györggyel, mielőtt elüldözte Budapestről a CEU-t? És ki nyerte a fogadást?

Fotó: origo.hu

13. Szokta nézni az M1 hírcsatornát? Hogy bírja?

Szinte a semmiből kapott új esélyt a magyar ellenzék arra, hogy megizzassza a harmadik kétharmadát a választókat sokkoló törvények meghozatalára használó kormánypártot. A kiélezett helyzet még abszurdabb kormányzati kommunikációt, ugyanakkor egyre tudatosabb ellenzéki akciókat eredményezett. A január 5-i tüntetésen bejelentett érdekképviseleti lépések után érdemes elgondolkodnia azon Orbán Viktor kabinetjének, hogy a közelgő uniós választások előtt nem lenne-e taktikus lépés tőlük, ha a demonstrálók folytonos leszólása helyett együttműködési készséget mutatnának. Az érvek emellett eléggé egyértelműek.

Fotó: 24.hu

1. A Fidesz jelenleg magasan vezeti a pártok népszerűségi mutatóit, ám a számok a kormánypárti tábor elbizonytalanodását mutatják. Vannak ugyanis olyan hagyományosan jobboldalra szavazók, akik számára már túl sok volt a közigazgatási bíróságok létrehozásáról rendelkező törvény, a CEU elűzése, és természetesen nem szimpatizálnak a nyugati multik érdekeit kiszolgáló rabszolgatörvénnyel sem. Ezt a támogatói bázist nem lehet olyan nyilvánvaló butaságokkal megnyugtatni, hogy Soros György ügynökei tüntetnek Budapesten és a vidéki településeken. A mostani demonstrációk kézzelfogható ügyek mentén szerveződnek, és a követelések egy részével az áprilisi választásokon a kormányra szavazó polgárok egy része is egyetért. Mivel ezek közül a rabszolgatörvény érinti a legtöbb embert, és ezt a rendelkezést nem lehet egyszerű migránsozással és sorosozással megmagyarázni, az ellenzék megerősödését, illetve a kormány támogatásának meggyengülését e törvény visszavonásával tudnák megelőzni.

2. Szorosan idetartozik az az érv is, hogy a rabszolgatörvény beáldozásával elterelnék a figyelmet a többi, a polgárokat szintén meglehetősen hátrányosan érintő jogszabályról. Így például már nehéz lenne demonstrációkat szervezni a közigazgatási bíróságok létrehozása ellen, a CEU elűzésébe pedig szép lassan beletörődne a magyar társadalom is. A kormánynak nem érdeke a helyzet eszkalálódása, hiszen nem lenne jó üzenet sem az uniós szövetséges Európai Néppárt, sem a hazai választók felé, ha állandósulnának a tiltakozások a kormány intézkedései nyomán. Ilyen puskaporos levegőben nem tanácsos újabb irritáló törvényeket meghozni, az ellenzéket becsmérlő kijelentéseket tenni, vagyis a kormány önmagát köti gúzsba, ha csak arra vár, hogy kifulladjanak a tüntetések.

             Fotó: Szegedi Kattintós

3. És nem csupán a tüntetések kifullasztásáról van szó. A tönkretett, lesajnált ellenzék mellett kezd felnőni a jogaitól, eszközeitől szintén alaposan megfosztott szakszervezeti mozgalom a feladathoz. A szakszervezetek vezetőit szinte észre sem lehetett venni, mióta a munka törvénykönyvének alapos átírása után a kormány lényegében nem tekinti tárgyaló partnereknek a szakmai érdekképviseleteket. Ha ennek ellenére öntudatukra ébrednek a szakszervezetek, ráadásul erős támogatást kapnak az ellenzéki pártoktól, valamint a demonstrációk résztvevőitől, akkor olyan széles egységfront jöhet létre a kormánnyal szemben, amire már nehezen mondhatja az állami propagandagépezet, hogy Soros György tervét hajtják végre, hiszen az egyetemisták, köztisztviselők és vasesztergályosok soha nem egyesülhetnek egy amerikai milliárdos zászlaja alatt. Ezt még a legelszántabb fideszes szavazók sem gondolhatják komolyan.        

4. Fontos érv a törvény visszavonása mellett az is, hogy a Fidesz korábban már meghátrált néhány fontos ügyben, mégsem származott belőle komolyabb hátránya. Mintha az ellenzék tartana is attól, hogy a vasárnapi boltzár, az olimpia, vagy az internetadó mintájára, ezúttal is kifarol a Fidesz a számára kínos törvény mögül, ugyanis ezzel veszélybe kerül az ellenzéki egység, a közös fellépés a szakszervezetekkel, illetve sokan már nem érzik szükségét a demonstrációk folytatásának. Erre több szónok is utalt szombaton, a Kossuth téren, és aggodalmuk nem alaptalan. Orbán Viktor kiváló politikai érzékét mindig a válságos pillanatokban villantotta meg, és ezzel elhárított számos csapdát saját maga és pártja útjából. Mivel a szakszervezetek most lényegében ultimátumot adtak a kormánynak, a 24. órába értünk, hogy komolyan politikai veszteségek nélkül megússza a kormány a kissé meggondolatlanul benyújtott és elfogadott törvény következményeit.

Fotó: index.hu

5. A legfontosabb érv mégis az, hogy egyelőre nem jött be a kifárasztás taktikája, így egyre nevetségesebben hangoznak a kormánymédiából áramló lekicsinylő kritikák. Érezhető volt a budapesti és a vidéki demonstrációkon, hogy olyan egység született meg Orbán-rendszere ellen, ami talán meg sem áll a jelenlegi követelések szintjén. Jó példa erre a jövő évi bérek növekedéséről született kormánydöntés bírálata, ugyanis több szakszervezet nem elégszik meg a 8 százalékos emeléssel. Ha egy törvény visszavonásával meg lehet akasztani ezt az elszántságot, akkor már jól járt a Fidesz. Kérdés, hogy a mostani közhangulatban elegendő lesz-e csak a rabszolgatörvény visszavonása, vagy épp ettől kap vérszemet az ellenzék? Orbán Viktor és tanácsadói már valószínűleg az ünnepek alatt elemezték a helyzetet, és arra jutottak, hogy megvárják a január 5-i tüntetést, és annak hangulata alapján döntenek a további lépésekről. Mert, ahogy egy dakota harcos mondta egykor: „Olyankor küldj békeajánlatot az ellenségednek, amikor még neked is lehetnek követeléseid, mert ha túl későn eszmélsz, akkor mindened fel kell ajánlanod a fegyvernyugvás érdekében.”    

A gazdagok villákban mulatnak, a szegények vagy buta sorozatokat vagy együgyű kvízműsorokat néznek a tévében, és abban reménykednek, hogy egyszer talán nekik is lesz annyi pénzük, mint a politikusoknak. Paolo Sorrentino, a még mindig nagyon fiatal olasz rendező olyan helyként ábrázolja hazáját, ahol minden viszonylagos. A szavaknak nincs valódi jelentésük, az ígéreteket szinte senki sem tartja be, a törvényeket pedig mindig meg lehet kerülni. Ennek a világnak a közepén áll Silvio Berlusconi, akiről olyan filmet készített Sorrentino, hogy Orbán Viktor legyen a talpán az, aki nem retten meg az alkotás végkövetkeztetéseitől.

Fotó: index.hu

Csoda, hogy egy ilyen filmet ma még be lehet mutatni Magyarországon! Ma épp úgy hajlongnak Orbán Viktor előtt középszerű vállalkozók, kilóra megvett oligarchák, politikusok, kisvárosi polgármesterek, sőt olykor színészek, egyházi vezetők és humoristák, mint a körülbelül 10 évvel ezelőtti eseményeket feldolgozó Silvio és a többiek című filmben Berlusconi előtt az olasz társadalom színe-java. Pedig ekkor az olasz politikai élet nagy túlélője éppen ellenzékben volt, hiszen egy széles ellenzéki összefogásnak köszönhetően a Forza Italia elveszítette többségét a Parlamentben, így a párt vezetője egy vidék luxusvillában tengeti mindennapjait. Mivel épp van egy kis ideje, épp azon mesterkedik, hogy visszahódítsa feleségét, aki nem hajlandó megbocsátani neki a hazugságait, a kicsapongásait, a felszínességét.

Közben a szomszéd villában nagy a felfordulás, hiszen, Sergio, egy fiatal szardíniai „üzletember” azzal kívánja felhívni a figyelmet magára és a vállalkozására, hogy hatalmas partit rendez az általa futtatott luxusprostituáltaknak. Berlusconi egy darabig ellenáll, és még mindig a hajthatatlan Veronica visszahódításra koncentrál, aztán megtörik a jég, és meghívja a zajos társaságot a saját villájába. Sorrentino éles kontúrokkal rajzolja meg az elvtelenül nyomuló, a reményei szerint lányfuttatást politikai karrierre cserélő Sergio alakját, akivel szemben ott van Stella, egy római bölcsészlány, aki csak a barátnőjét kísérte el a végtelennek tűnő buliba. Berlusconi szeretné becserkészni a 20 éves diáklányt, ám az a képbe vágja az igazságot: olyan a szájszaga, mint a nagyapjáé.

A politikai cinizmus hatalmas szimfóniája ez a film, azt üzenve, hogy napjaink illiberális politikusai folyamatosan a népük érdekeiről szónokolnak (Putyin, Trump, Erdogan, Orbán stb.), ugyanakkor az üres szólamok mögött saját egoizmusuk, manipulációra épülő populizmusuk, és csillapíthatatlan hataloméhségük található.

Fura, hogy a nők szembesítik a leginkább a kíméletlen igazsággal az egykori kormányfőt. A gyengébbik nemet lényegében tárgyként kezelő macsó úgy tesz, mintha nem rendítené meg Veronica és Stella őszintesége, de mélyen legbelül tudja, hogy az ideje lejárt, már túl sokan látnak át a hazugságain, már nem képes mindent eladni az embereknek, mint hajdanán, amikor ingatlankereskedőként olyan házakat sózott az olaszok nyakára, melyek építését el sem kezdték. Mégis elfogadja egy barátja tanácsát, hogy buktassa meg az éppen regnáló (Romano Prodi által vezetett) kormányt azzal, hogy hat képviselőt lényegében kilóra megvesz. Berlusconi ismét választásokat nyer, megint eladott valami olyasmit, aminek sem értéke, sem tartalma nincs, így a hiúságán esett csorbát az olasz társadalom kárára ismét sikerült kiköszörülnie.

           Fotó: jegy.hu

A történet azonban ugyanúgy ér véget, ahogy a valóságban megtörtént, hiszen Berlusconi sokadszorra is megbukik, de a film már csak sejteti a végső összeomlást. A 2009-es aquiliai földrengés képeivel zárul a film, amely ismét a legszegényebbeket sújtotta, és akiket ugyanúgy átvert a kormány, mint szerencsésebb honfitársaikat, akik legalább az otthonaikat nem vesztették el. A politikai cinizmus hatalmas szimfóniája ez a film, azt üzenve, hogy napjaink illiberális politikusai folyamatosan a népük érdekeiről szónokolnak (Putyin, Trump, Erdogan, Orbán stb.), ugyanakkor az üres szólamok mögött saját egoizmusuk, manipulációra épülő populizmusuk, és csillapíthatatlan hataloméhségük található.           

Ha Orbán Viktor megnézi a filmet, valószínűleg több részt sietve átcsévél majd, mert olyan egyértelműek a hasonlóságok barátja és harcostársa karakterével, hogy ezekkel nehéz lehet szembesülnie egy olyan embernek, aki tökéletes hatalomgyakorlás megszállottja. Sorrentino filmjében elhangzanak olyan mondatok, melyek a habonyi kormánykommunikációt épp úgy jellemzik, mint Berlusconi médiabirodalmát. Veronica például azt veti férje szemére, hogy általános iskolások szintjére süllyesztette az olasz tévénézők szellemi színvonalát azokkal a bugyuta műsorokkal, melyek Silvio csatornáiból áradnak. A kormányfő nem hajlandó azt sem beismerni, amikor egyszer kutyakakába lépett, mert azt vallja, hogy nem az számít, ami megtörtént, hanem ami eljut belőle az emberekhez. Ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni a magyar kormányzati propagandagépezet működésének alapelvét.

Fotó: est.hu

Berlusconit olyan vazallusok veszik körül, akik tőle remélik a felemelkedést, és általa látják biztosítottnak a hatalmon maradásukat, a megtollasodásukat. Amikor azonban meglegyinti a nagy mágust a bukás szele, néhányan igyekeznek kifarolni mögüle. Berlusconi eleinte még megtorolja az árulást, később azonban már nem képes irányítani a folyamatokat. Hiába züllik le a társadalom krémje, hiába menekülnek a politikusok a hedonista bulik kokaincsíkjaihoz, hiába a sok szép lány, autó, ház, az erkölcsi tartást nem lehet kiölni azokból az emberekből, akik bizonyos időnként véleményt mondanak a saját vezetőikről. Ha van kőkemény üzenete ennek a filmnek a mai magyar politikai vezetés felé, hát akkor ez az. Mert, ahogy a dakoták egyik régi bölcsessége tartja: „Ne kuncogj azon, ha a szomszéd törzs főnökét elüldözi a népe, hanem inkább tanulj a példájából!”

A magyar polgári demokrácia egyik legsötétebb évét zárja, és ki tudja, hogy hol a vége? Nemzetközi megítélésünk lényegében Tadzsikisztán és Mianmar között határozható meg, jogerősen elítélt korrupt politikusokat szöktet meg és védelmez a magyar állam, ugyanakkor nemzetközi hírű egyetemet üldöz el itthonról. Volt azért némi gyógyír is a magyar demokraták sebeire: olyankor és ott verték el a Fideszt, amikor és ahol senki sem számított rá. Következzen az elmúló esztendő hét legfontosabb politikai eseményének rövid bemutatása:

    Fotó: Hetek

1. Hódmezővásárhelyi pofon a Fidesznek. Amikor meghalt Almási István, Hódmezővásárhely fideszes polgármestere, sokan csak legyintettek, mondván, hogy teljesen mindegy, melyik kormánypárti politikust választják meg az időközi voksoláson, úgyis Lázár János fogja továbbra is irányítani a lassan harminc éve jobboldali vezetés alatt álló alföldi várost. Kétségtelen, hogy két, országosan is ismert, erős karakterű vásárhelyi politikus határozta meg Vásárhely életét a rendszerváltás óta. Előbb Rapcsák András, majd az egykori polgármester és parlamenti képviselő táskahordozójából az Orbán-kormány meghatározó miniszterévé váló Lázár János adott különös arculatot az alföldi település közéletének. Az Almási halálát követő választási kampányt az országgyűlési voksolás főpróbájának tartották ellenzéki és kormányoldalon egyaránt. A február 25-én lezajlott választáson hatalmas meglepetésre a széles ellenzéki összefogást maga mögött tudó független jelöltként induló Márki-Zay Péter 57-42 százalékos arányban felülmúlta a Fidesz és Lázár személyes támogatását élvező Hegedűs Zoltánt. Olyan jobboldali fellegvárat vett be ezzel az ellenzék, mely korábban az országos politikai folyamatoktól függetlenül mindig a Fidesz magabiztos győzelmét hozta. Szinte mindent újra kellett volna értékelni ezzel értékelni ellenzéki oldalon, hiszen a Jobbiktól a DK-ig terjedő teljes összefogás megmutatta, hogy a Fidesz legyőzhető egy széles egységfront kialakításával, közös jelöltek indításával. Nem tették, sőt… 

             Fotó: JogÁsz.blog.hu

2. Végleg kettészakadt Magyarország. Az április 8-án megtartott országgyűlési választások megmutatták, hogy a vásárhelyi kudarcból okult a kormánypárt, és mivel különböző machinációk segítségével ( a részletekbe nem mennénk bele) sikerült megakadályozniuk a teljes ellenzéki összefogást, újabb kétharmados parlamenti többséget sikerült szereznie. Az ellenzék megosztottsága azt eredményezte, hogy a biztosan nyerhető nagyvárosi (főleg budapesti) körzetekben is elhullajtottak egyéni képviselői mandátumokat, így lényegében ismét statiszta szerepre készülhettek a hivatalos eredményhirdetés után. Az ellenzéki szavazók csalódottságát az is fokozta, hogy a választások éjszakáján nehezen megmagyarázható informatikai anomáliák miatt furcsaságok sokasága került napvilágra a választási eredmények kapcsán. Sokan csalást sejtettek, mások egyértelműen az eredmények meghamisításával vádolták a kormányt, néhány jelentősebb ellenzéki demonstráción kívül mégsem alakult ki különösebben erős civil és politikai ellenállás Orbán Viktor kormányával szemben. Kezdett úgy tűnni, hogy a Fidesz végképp bedarálja a politikai, civil és közéleti ellenállás utolsó bástyáit, megszünteti vagy lehetetlenné teszi a független sajtóorgánumokat. Volt egy ennél is súlyosabb üzenete az áprilisi választásnak: a nagyvárosok és a vidék teljesen másként szavazott, és főként az elmaradott kisebb településeken kialakult hatalmas fölényének köszönhetően győzött a Fidesz.     

Fotó: blikk.hu 

3. A jelentés, amely felkavarta az állóvizet. Amikor már mindenki elkönyvelte, hogy tulajdonképpen az Európai Unió belenyugodott Magyarország eltávolodásába a liberális demokráciák táborától, egy szakbizottsági jelentés mindent megváltoztatott az EU és Magyarország viszonyában. A Judith Sargentini, holland zöldpárti politikus által jegyzett jelentés sebészi pontossággal tárta fel a magyar jogállamiság gyenge pontjait. Orbán Viktor a dokumentumról szóló szeptemberi végszavazás előtt jelezte saját frakciójának, hogy valószínűleg meg tudják szerezni a kétharmados többséget azok a politikai erők, melyek számára fontos, hogy végre szülessen egy határozott elítélő nyilatkozat a magyar kormány tevékenységével kapcsolatban. Miután azonban a néppártiak többségének támogatásával meglehetősen egyértelmű szavazati arányban elfogadták a Sargentini-jelentést az Európai Parlament plenáris ülésén, hisztérikus támadást indítottak a magyar kormánypárti politikusok mindazok ellen, akik igennel szavaztak. Orbán Viktor odáig ment, hogy lényegében megfenyegette a néppárti frakció azon tagjait, akik szavazatukat adták a jelentés elfogadásához. A magyar ellenzék számára győzelemmel felérő végszavazás ugyanakkor újra felcsillantotta a reményt, hogy az ország mégsem sodródik teljesen az orosz befolyási övezet felé, illetve, hogy uniós támogatással megállíthatók az orbáni illiberális állam autokrata törekvései.  

Fotó: hvg.hu

4. Fut Gruevszki, a gyáva. Szinte példátlan az a történet, amely novemberben rázta meg a magyar közéletet. A hazáját több cikluson keresztül illiberális irányba navigáló Nikola Gruevszkit magyar diplomáciai segédlettel hazákba menekítették, majd sietve menekültstátuszt kapott az egykori macedón kormányfő. Orbán balkáni szövetségesét nem sokkal korábban jogerősen két év börtönbüntetésre ítélték korrupciós bűncselekmények miatt, ám a büntetés letöltése helyett Magyarországra menekült. Gruevszki a soroszást az európai országok kormányfői közül elsőként használta politikai fegyverként, tőle vette át Orbán Viktor is, ezért a menedék indokául is a Soros György ügynökei elől való menekülés szolgált. Gruevszki ugyanakkor Vlagyimir Putyin szoros szövetségese volt, így felvetődött a gyanú, hogy Orbán tulajdonképpen az orosz elnök utasítását hajtotta végre Gruevszki kimenekítésével.  

Fotó: 24.hu

5. Csapás a magyar oktatásra. Az év utolsó hónapjában egyértelművé vált, hogy a Soros György által alapított Közép-európai Egyetemnek el kell költöznie Budapestről. Az amerikai-magyar oktatási intézményt korábban egy olyan törvénnyel kezdték csicskáztatni a magyar pártkomisszárok, melyet kifejezetten a CEU-ra találtak ki. Az ügy kezdetétől fogva jól érzékelhető volt, hogy a magyar kormány végső célja a nemzetközi egyetem kiszorítása Magyarországról. Az amerikaiak ugyan tettek néhány tétova diplomáciai lépést az egyetem megmentése érdekében, ám Orbán Viktor inkább beáldozta saját washingtoni látogatását annak érdekében, hogy megszabaduljon a CEU-tól. Az amerikai-magyar kapcsolatok amúgy is mélypontra jutottak 2018-ban, ugyanis a magyar diplomácia sokkal inkább szolgálta az orosz érdekeket, mint nyugati szövetségeseiét. A CEU kiszorítása is orosz érdeket szolgált, ugyanis Putyin nem nézte jó szemmel, hogy orosz diákok nyugati egyetemeken, többek között a budapesti intézményben szívták magukba a liberális demokrácia eszményeit.    

Fotó: azonnali.hu

6. Rabszolgák legyünk, vagy szabadok! Nem maradt el a csattanó az év végén, ugyanis szokásához híven a legdurvább törvényeket az idén is az utolsó parlamenti ülésnapokon verte át a kormány. Ezek közül a szakszervezetek által csak rabszolgatörvényként emlegetett, a túlóraszámot radikálisan megemelő jogszabály verte ki a biztosítékot az ellenzéki politikusoknál, majd később az utcán demonstráló polgároknál. A rabszolgatörvény csak az utolsó csepp volt a pohárban, hiszen a Fidesz arrogáns és cinikus politizálása folyamatosan hergelte az ellenzéki érzelmű választókat. Elegünk van! – skandálták december utolsó napjaiban is Budapest és néhány város utcáin a tüntetők, ám a kormány nem volt hajlandó sem tárgyalni, sem gesztusokat gyakorolni az ellenzék felé. Most úgy megyünk át egy új esztendőbe, hogy fogalmunk sincs, merre tart a magyar politikai közélet. Az is elképzelhető, hogy folytatódnak a tüntetések, sőt az általános sztrájk sem kizárt, ugyanakkor arra is van esély, hogy a Fidesz halogató és kifárasztó taktikájának köszönhetően továbbra is az történik az országban, amit Orbán Viktor eltervezett. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem az a fontos, hogy hosszú dárdád legyen, hanem, hogy minél messzebb hajítsd.”  

Az egyik kezével elvesz, a másik kezével pedig visszaadja annak egy részét. Röviden így írható le az Orbán-kormány taktikája az utóbbi években. Úgy volt képes megszorítani a gazdaságban, hogy a legutóbbi időkig nem kellett komoly ellenállással számolnia a kormányzatnak, így nem csoda, ha ezt a gyakorlatot szeretné tovább vinni a következő esztendőkre is. Orbán Viktor olyan autokratikus rendszerek példáját követi, melyek a szabadságjogok megnyirbálása ellentételezéseként gazdasági növekedést, politikai alkukért cserébe akár a felső tízezerbe való bebocsáttatást ígér.

Fotó: Facebook

Orbán Viktor nagyon ügyel arra, hogy véletlenül se tűnjön úgy, mintha gesztusokat gyakorolna az ellenfelei irányában. Pedig az év vége közeledtével suttyomban visszavont a kormánya egy olyan törvényt, amely hatálybalépése esetén a gyülekezési jog korlátozásával járt volna. Röviddel az ünnepek előtt ugyanis annulálták azt a törvényhozásban megszavazott jogszabályt, amely szerint a nemzeti ünnepeken, emléknapokon és gyásznapokon nem lehetett volna demonstrálni a Kossuth téren. Kicsi engedmény az ellenzéknek, nagy a jelentősége viszont olyan szempontból, hogy megmutatja: apró gesztusokat ki lehet csikarni a kétharmados többségből kitartó és következetes ellenállással.

A frontvonalak az ünnepi bejgliknek köszönhetően egyelőre befagytak a kormány és a rabszolgatörvény elfogadása óta szinte permanensen protestáló ellenzék között, de mindkét fél tudja, hogy ez most a vihar előtti csend időszaka. Január elején újabb demonstrációk várhatók, és, ha a szakszervezetek is összeszedik magukat, akár komoly sztrájkhullám is végigsöpörhet az országon az év első heteiben. Orbán Viktort azonban nem olyan fából faragták, mint aki ölbe tett kézzel várja a dolgok alakulását, ő ugyanis megszokta, hogy irányítása alá veszi azokat a folyamatokat, melyek veszélyeztetik az országlását.

A Fidesz agytrösztje már nyilván kielemezte azt a helyzetet, amely a decemberi parlamenti törvénydömping elfogadása után alakult ki az országban. Az ellenzéki pártok soha nem látott egységben léptek fel a közigazgatósági bíróságok létrehozása és a túlóratörvény elfogadása után. Többezres tömeg demonstrált napról-napra Budapest, és olykor a vidéki városok utcáin azt skandálva, hogy: Elég volt! Ezt a jelszót értenie kell a Fidesz stratégáinak is, ugyanis azt jelzi, hogy olyan elégedetlenség halmozódott fel a tüntetők lelkében, amit már nem lehet apró gesztusokkal vagy lefitymáló kormányzati kommunikációval elnémítani.

A rabszolgatörvény elfogadása fontos motívum volt a tiltakozó hullám elindításában, ám, ha azt megelőzően korrekt politizálást, érdemi társadalmi párbeszédet tapasztaltak volna a polgárok a kormány részéről, nem tört volna fel ilyen elemi erővel az elégedetlenség. Orbán és csapata tehát valószínűleg már látja, hogy soroszással és migránsozással már csak a legelvakultabb kormánypárti szavazókat tudja magához édesgetni, a politikától eddig tudatosan elhatárolódó polgárok számára már kevés lesz az a nyomokban rasszizmust tartalmazó kommunikációs nyomulás, amit a közelmúltban téeszesített kormánysajtó produkál.

Az eddig szinte észrevétlen gazdasági megszorítások, a munkavállalói jogok megnyirbálása ellentételezéseként most valami olyan alternatívát kell felmutatnia a kormánynak, melynek hatására lecsillapodnak a kedélyek. Ez pedig nem lehet más, mint a jóléti intézkedések sorozata. Már most meglebegtették, hogy jövőre komoly adócsökkentések, illetve adókedvezmények várhatók. Orbán Viktor kommunikációs csapata és az a hatalmas kormányzati médiatúlsúly, amely jellemzi a magyar sajtót, majd gondoskodik arról, hogy a kis kedvezmények is hatalmasnak látszódjanak, a rabszolgatörvényt pedig kifejezetten előnyös intézkedésként mutassák be.

Fotó: infostart   

Ha kitartanak még egy darabig a kedvező nemzetközi gazdasági folyamatok, illetve az EU sem tart vissza jelentősebb kohéziós pénzeket, a kormány akár véghez is tudja vinni azt a tervét, hogy jóléti intézkedések bejelentésével szerelje le az elégedetlenkedőket. Ha azonban beköszönt a hét szűk esztendő, akkor nagy bajban lesz Habony Árpád és csipetcsapata, és tovább kell törniük a fejüket, mivel kenyerezzék le az elégedetlenkedőket. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha ajándékot kapsz a szomszéd törzstől, fogadd el akkor is, ha nincs rá szükséged, meg különben is utálod az ajándékozót, mert visszautasítás esetén biztosan kitör a háború.”

Egyre népszerűbb politikai gyakorlat a világban, hogy az államok vezetői csakis saját szavazóbázisuknak akarnak megfelelni, azokat viszont, akik soha nem adnák voksukat a kormányzó erőre lényegében másodrendű polgárokként kezelik. A nagy hagyományokkal bíró nyugati demokráciákban is megesik, hogy az ellenzéki szavazókat szapulja a kormánypárt vezetője, ám az soha nem fordulhat elő, hogy a politikai nézetei miatt valakit ne tekintenének a nemzet részének. A mai Magyarországon már fel sem kapjuk a fejünket arra, hogy balhézó kisebbségnek, hisztériázók gyülekezetének nevezi a miniszterelnök azokat, akik az utcán fejezték ki elégedetlenségüket a kormány intézkedései miatt.

Fotó: 24.hu

Bizonyára sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor Antall József egykori miniszterelnök törpe minoritásnak nevezte a kormánya ellen demonstrálók tömegét. Hatalmas felháborodás lett a szerencsétlen szóhasználatból, mára azonban a politikai ellenfél ilyen szintű becsmérlése szinte napi gyakorlattá vált. Orbán Viktor a közszolgálatinak csúfolt rádióban például a következőket mondta az ellenzéki képviselők és a rabszolgatörvény elfogadása után az utcán demonstráló polgárok akciói kapcsán: „Ugyanez a hisztérikus sikongatás volt akkor, amikor hazaküldtük az IMF-et, amikor csökkentettük az adót, bevezettük a közmunkát, akkor is rabszolgázott az ellenzék."  

Orbán szinte meg is feledkezett arról, hogy van hazai ellenzéke, annyira lekötötte a figyelmét az Európai Unió porondján zajló pozícióharc. A magyar kormányfő ugyanis nem rejti véka alá, hogy számára már elég szűk az a politikai tér, ami itthon kínálkozik számára, ugyanakkor rutinból nyomja át kétharmados kormánytöbbsége a legelképesztőbb törvényeket is a Parlamenten. Orbán Viktor azonban most kénytelen volt azzal szembesülni, hogy egy szúnyogcsípésnél valamivel nagyobb problémát okoztak az összecsiszolódó ellenzéki pártok azzal, hogy a lehetőségeikhez mérten elég nagy ellenállást fejtettek ki a parlamenti szavazáskor, majd az azt követő utcai akciók során.

Ő azt tartaná jónak, ha a kormány pozitív diszkriminációt gyakorolna az ellenzék felé, mert szükség van a kontrollra.

A magyar miniszterelnök igyekszik úgy viselkedni, mintha sem ellenzéke, sem ellenzéki szavazók nem okoznának számára semmiféle fejfájást. Frusztrált, szervezetlen, agresszív kisebbségként jelenítik meg a kormánypárti sajtóorgánumokban azokat a tüntetőket, akik egyébként a kormányt szidalmazó rigmusokon kívül komoly atrocitásokat nem vittek végbe. Teljes kormányzati kommunikációs elhárító gépezet dolgozik azon, hogy a kormányt támogató szavazóknak semmi kétségük ne legyen a törvény elfogadásának törvényességéről és társadalmi, gazdasági hasznáról. Ehhez lényegében abnormálisnak, erőszakosnak, és leginkább lényegtelennek kell bemutatniuk azokat az ellenzéki megmozdulásokat, melyek ezek ellen a törvények ellen szerveződtek.

Orbán lefitymálja azokat az ellenzéki pártokat is, melyekről már azt gondolta, hogy teljesen megvette, megfélemlítette, vagy kompromittálta a vezetőiket. Számára nem túl jó hír az, hogy a magyar ellenzék továbbra sem hajlandó úgy működni, mint Oroszországban a látszatból fenntartott, csak papíron ellenálló politikai alakulatok. A tüntetések alatt meg is köszönték Orbán Viktornak a magyar ellenzéki szónokok, hogy a rabszolgatörvény erőszakos elfogadásával eddig nem látott egység kovácsolódott köztük. Szinte tapintható volt az utcai demonstrációkon az katartikus felismerés, hogy az elégedetlenkedőket nem azok pártzászlók érdeklik, melyek alatt vonulnak, hanem az a cél, hogy minél nagyobb nyomás alá helyezzék Orbán kormányát.

Beer Miklós váci püspök nem véletlenül figyelmeztetett a minap arra a veszélyre, hogy a kormány pökhendi, az ellenvéleményeket élből elutasító politikája komoly veszélyekkel jár. Ő azt tartaná jónak, ha a kormány pozitív diszkriminációt gyakorolna az ellenzék felé, mert szükség van a kontrollra. Valójában a nemzet egységét azzal lehetne leginkább demonstrálni kormányzati részről, ha ezek a gesztusok eljutnának azokhoz, akiket Kövér László házelnök most a következő szavakkal minősített: "Ez a fajta embertípus, ha a történelem fordulatai hatalomhoz juttatták, mindig káoszt és hullahegyeket hagyott maga után, akár francia trikolórba, akár barna, akár vörös rongyokba öltözött." Innen is gratulálunk a mélyreható, körültekintő és tudományos helyzetértékeléshez!

  Fotó: magyarhirlap.hu

A miniszterelnök ugyanakkor igyekszik úgy tenni, mintha mi sem változott volna a rabszolgatörvény elfogadásával: „Azt javaslom mindenkinek, ne idegeskedjenek, elvégezzük a munkánkat." Egyetlen mondattal üzent az ellenzéknek és saját híveinek is. Előbbiek számára egyértelművé tette, hogy tüntethetnek bármeddig, akárhányan vonulhatnak utcára, sőt akár sztrájkolhatnak is, ő nem enged a törvényből. A saját tábort ugyanakkor igyekezett megnyugtatni, hogy ez csak vihar a biliben, a Soros György pénzéből most „hisztiző” elégedetlenkedő rendbontók bele fognak fáradni a harcba, és majd ők is belesimulnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Ha pedig lesznek olyanok, akik még jövőre is utcára akarnak vonulni, majd meglátják, mi vár rájuk. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha az ellenség messze van, már a lovaglásban is elfáradsz, úgyhogy várd meg, míg ő ideér.”