Minden idők legértelmetlenebb nemzeti konzultációja következik rövidesen Magyarországon. Persze, ez csak ránk, polgárokra érvényes, akik finanszírozzuk ezt a párbeszédnek álcázott kormánypropagandát, azok, akik végigverik a legújabb agymosást rajtunk, nagyon is jól fognak járni. Az Orbán-kormánynak köszönhetően igazi hungaricum lett a nemzeti konzultációkból, amit vélhetően nem fognak irigyelni tőlünk Európa nyugati felében. Mi viszont kénytelenek vagyunk elviselni, hogy újra az adóforintjainkból próbáljanak elbutítani bennünket.

Fotó: napi.hu

Egy olyan klassz országot kéne csinálni, ahol nem a gazdagok lesznek még gazdagabbak, a szegényebbek még elesettebbek, ahol nem vernek át milliókat érintő jogszabályokat két nap alatt a törvényhozáson, ahonnan nem üldöznek el jó egyetemeket, ahol az EU felzárkózásra szánt forrásait nem csapolják meg a kormánypárthoz közel álló oligarchák, és ahol a közszolgálati televízió és rádió nem a kormánypropagandát szajkózza reggeltől estig. Ha ezek a kritériumok megvalósulnának, nem kéne reklámfilmekkel népszerűsíteni a gyermekvállalást, és nem lenne szükség nemzeti konzultációra sem a családok védelméről.

A fiatalok itthon maradnának, dolgoznának, lakást vennének, és gyermekeket nevelnének. A gyermekvállalás nem kormányzati akarat, és még kevésbé pénz kérdése. Ha valaki biztonságban, jólétben érzi magát egy országban, akkor nem retteg a jövőtől, mer vállalkozni, átvitt és konkrét értelemben egyaránt. A demográfiai probléma Magyarország különböző bajait egyesíti, így dőreség lenne azt gondolni, hogy szájbarágós kérdésekkel bármit is meg lehet oldani abból a problémahalmazból, ami évtizedek óta egyre csak növekszik. 

Már a konzultáció címe is arról árulkodik, hogy az állandó harc lázában égő Orbán-kormány már megint valamitől meg akar óvni bennünket.

Szinte kimondani is sokkoló, hogy nyolcadik alkalommal tapsol el a kormány milliárdokat olyan teljesen felesleges akcióra, mint amilyen a nemzeti konzultációnak titulált kormánypropaganda. A mostani tíz „kérdés” is ügyesen játszik az emberek érzelmeivel, hiszen azt a látszatot kelti a kérdéssor, hogy valóban égetően fontos problémákra keres választ a kormány, és ebben számít az emberek véleményére is. A valóság viszont az, hogy csöppet sem érdekli a döntéshozókat az, mi is a helyzet az átlagemberekkel, a lényeg, hogy bármilyen nemzetközi vitába keveredik majd az Orbán-adminisztráció, a konzultációs íveket fogják majd lobogtatni annak bizonyságául, hogy a magyar nép is azt akarja, amit ők.

Már a konzultáció címe is arról árulkodik, hogy az állandó harc lázában égő Orbán-kormány már megint valamitől meg akar óvni bennünket. Persze, érthető, hogy amíg külső ellenséggel hadakoznak a népek, addig nem teszik fel azt az érdemi kérdést: Ki véd meg bennünket a kormány ötletszerű politizálásától, rasszista kampányaitól, a jövőt beáldozó átgondolatlan döntéseitől, no és a nagyon jól átgondolt államilag koordinált korrupciótól? Aki mindig meg akar védeni bennünket, az nagy valószínűséggel retteg attól, hogy egyszer ellene lázadnak fel azok, akiket mindenáron a szárnyai alá akar venni.  

Természetesen kedvenc témáját is ügyesen belecsempészte a szövegbe a kormány, hiszen az egyik (beugratós!) kérdés így szól: Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni? Finoman szólva is irányított problémafeltevés ez, ami valahogy úgy fordítható le a kormányzati kommunikáció nyelvére: Ha nem akarsz bevándorlókat, csinálj gyereket. Az azonban már most borítékolható, hogy a szokásos Soros Györggyel és a menekültekkel riogató retorika nem hoz majd áttörést a szülőszobákban.

Egy évente körülbelül 1300 migránsnak menekültstátuszt, illetve védettséget biztosító, és az utóbbi években a letelepedési kötvények eladásával körülbelül 20 ezer unión kívül élő embernek állampolgárságot adó kormány részéről meglehetősen álszent dolog ilyen kérdésekkel borzolni a választók idegeit. Úgy viselkednek, mintha a zéró tolerancia elvét vallanák menekültkérdésben, ugyanakkor csak kommunikációs szinten ennyire elzárkózó a magyar kormány.

Fotó: hirpatak.hu

A "nem csak humánusnak kell lenni, de annak is kell látszani" elvét soha nem merte zászlajára tűzni az a kormány, amely két egymástól teljesen idegen dolgot mosott most össze ebben a konzultációban. Nem az a kérdés ugyanis, hogy migráció vagy felpörgő népesedés, hanem, hogy hajlandó-e a magyar kormány érdemben foglalkozni a magyar társadalmat sújtó szociális, gazdasági, egészségügyi, oktatási és etnikai problémákkal. A nemzeti konzultációk áradata ugyanis pont azt igyekszik elfedni, ami a lényeg lenne Magyarországon: Őszintén beszélni fontos kérdésekről, meghallgatni minden érintett véleményét, és olyan hosszútávra szóló megoldásokat találni, melyek az egész társadalom érdekeit szolgálják. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egy ló ledob a hátáról, az annak a jele, hogy keményen kell küzdened a betöréséért, de biztos megéri majd a sok kék-zöld folt.”

Amennyiben betartanák Magyarországon az olyan jogállami követelményeket, mint például a pontos és elfogulatlan tájékoztatás, azok is szembesülnének hazánk égető problémáival, akik szerint egyedül a migráció erősödése az egyetlen megoldandó gond idehaza. Bár Magyarország nem a bevándorlók célországa, a kormány kommunikációs zsonglőrködésével elérte, hogy sokan nagyobb problémaként értékelik a menekültkérdést, mint például a tanárhiányt, az állami korrupciót, vagy az alulfinanszírozott egészségügyet. A tények elfutnak így a kormánypárti szavazók elől, így érdemben nem csökken a Fidesz támogatottsága. A többi meg nem számít!

Fotó: 24.hu

Kitartó munkával elérte az Orbán-kormány, hogy még az általa nyilvánosságra hozott lehangoló statisztikáknak sem hiszünk, hiszen a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapelve, hogy akkor sem mondanak igazat, amikor már teljesen felesleges takargatni a valós adatokat. Most például azt sem hiszi el szinte senki (még a Fidesz kitartó hívei sem), hogy „mindössze” 1300 pedagógus hiányzik a közoktatásból.

A szakszervezetek máris jelezték, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb, hiszen azok a betöltetlen állások nem szerepelnek a statisztikában, melyeket helyettesítéssel (vagyis túlmunkával) oldanak meg az adott intézményben. Természetesen a meglévő tanárok óraterhelése magasabb, sok helyen egyenesen a neveléssel-oktatással lekötött munkaidő maximumához, azaz heti 26 órához közelíthet egy tanár átlagos heti óraszáma, pedig a vonatkozó rendelet alapján ennek inkább az alsó határhoz, vagyis heti 22 órához közeli értékre kellene kijönnie.

A statisztikák kozmetikázása tehát nemcsak félrevezeti a polgárokat, de komoly kárt is tud okozni a nemzetgazdaságnak.

Nem az iskolák döntő többségét fenntartó Klebelsberg Központ az egyetlen olyan állami intézmény, amely trükközik a statisztikákkal, hiszen amennyiben kiderülne, milyen szomorú statisztikák árulkodnak például az egészségügyben létező állapotokról, elég sokat kéne magyarázkodnia néhány szaktárca felelősének. Nem véletlen, hogy a kórházi fertőzésekről hosszú hónapokig nem adták ki azokat az adatokat, melyeket azok után kértek ki, hogy néhány elég feltűnő fertőzéses eset került nyilvánosságra a magyar kórházak némelyikében.

Nem véletlen, hogy addig húzzák az időt az illetékesek, amíg csak lehet. A számok ugyan nem hazudnak, de a hónapokkal elcsúsztatott adatszolgáltatások már kevésbé ütnek, mintha egy-egy kirívó eset után hoznák azokat nyilvánosságra. Emlékezzünk csak arra az esetre, amikor arra a viszonylag egyszerű kérdésre kellett volna választ adniuk a kormány illetékeseinek, mennyien fagytak halálra 2016-17 telén. A rendőrség nem a kemény tél végén adott választ a kérdésre, hanem nyár közepén ismerte el, hogy körülbelül 260 ember fagyott meg hazánkban az adott fűtésszezon hónapjai alatt. Harminc fokban ez az adat (ami valószínűleg alulbecsült) nem kelt olyan mély érzelmeket, mint mondjuk 10 fokban.

Fotó: Magyar Nemzet

A kormány előszeretettel bűvészkedik olyan adatsorokkal, melyek magyarázatra szorulnának, ha időben és pontosan kerülnének nyilvánosságra. A külföldre távozott magyarok létszámát illetően például rendszeresen alábecsült adatokkal operálnak, de a munkaerőhiánnyal is ez a helyzet. Amikor magas volt a munkanélküliség, bevezették a közmunkát, és azokat a százezreket, akiket betereltek ebbe a programba kivették a munkanélküliségi számsorokból. Most a munkaerőhiány egyik legfőbb oka az, hogy a közfoglalkoztatásban és közmunkában ragadt emberek számára nem igazán van átjárás a versenyszférába. A statisztikák kozmetikázása tehát nemcsak félrevezeti a polgárokat, de komoly kárt is tud okozni a nemzetgazdaságnak. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „A vesztes csata után elregélheted a dakota falu népének, hogy mekkora diadalt arattál, de amikor megjelennek az apacsok, és mindenkit elhurcolnak, rájönnek, hogy mekkorát hazudtál. Igaz, akkor már késő lesz!”

A Fidesz utóbbi nyolcéves kormányzása alatt nagy előszeretettel állított elő olyan konfliktusokat, melyek célja kizárólag az volt, hogy a lényegi problémákról tereljék el a választópolgárok figyelmét. Manapság azonban már a törvényalkotást kizárólag a propagandának rendelik alá, ami komoly közjogi problémák eredője lehet. Úgy tűnik, hogy lassan egy egész politikusi generáció teszi magáévá azt a nézetet, hogy a lényeges társadalmi kérdések nem azért vannak, hogy megoldják azokat, hanem, hogy általuk kreált álproblémákkal eltereljék róluk a figyelmet.

Fotó: index.hu

Egyre aggasztóbb a magyar kormánytöbbség törvényalkotási gyakorlata. Szakmailag minősíthetetlen, a gyakorlatban szinte alkalmazhatatlan jogszabályok egész sora kerül ki a parlament falai közül, ezzel is a jelenlegi kormányzati munka minőségéről és szellemiségéről állít ki lehangoló bizonyítványt. Gondoljunk csak arra, mi értelme volt például a Stop Soros névre keresztelt szösszenetnek, melynek rendelkezéseit a gyakorlatban szinte lehetetlen alkalmazni, alkotmányos aggályok sorát veti fel, ráadásul nemzetközi jogszabályokba ütközik számos pontja. De itt van a mostani hajléktalantörvény is, amiről szintén elmondhatók a fenti állítások.

Van azonban egy olyan jogszabály-módosítás is, amely jóval korábbi eredetű, mint az áprilisi parlamenti választások után elfogadott fent említett két törvény. Ez az úgynevezett Lex CEU, amelynek elvileg a felsőoktatás egészére kellene vonatkoznia, ám, mint a törvény neve is elárulja, egyetlen célja a Közép-európai Egyetem magyarországi működésének ellehetetlenítése. Kezd az lenni az ember érzése, hogy a hazai jogalkotást kizárólag az motiválja, hogy minél több problémát generáljanak lehetőleg olyan területeken, ahol addig minden jól ment, amíg a politika bele nem piszkált az ügyekbe.

A Közép-európai Egyetem elleni hecckampány célja az volt, hogy az Orbán-kormány bebizonyítsa: Bármilyen indokkal, bármilyen eszközzel, és bárkit képesek elüldözni ebből az országból.

A CEU nemzetközi összehasonlításban a legjobb hazai egyetem, amely ráadásul a magyar mellett amerikai diplomát is ad. Vonzerejét a nemzetközisége, a nyitottsága, és az egyetem falai között folyó magas szintű szakmai munka adja. Ezek a jellemzők épp azért állnak antagonisztikus ellentétben a kormányzat szándékaival, mert a Fidesz bezárkózó politikát folytat, a szakértelmet, a tudomány autonóm törekvéseit pedig inkább bünteti, mint honorálja. Bár az alapító Soros Györgyhöz alig van köze az intézménynek, a hazai vezető politikai elit álságos viselkedése jól mutatja, hogy mindent szeretnének elűzni innen, ami modern, innovatív, előremutató.

Maga a Lex CEU olyan örvény, amely csak arra jó, hogy magába szippantson mindent, ami valaha jó, érdekes, sőt különleges volt Magyarországon. Egy múltba révedő, a magyar történelem legsötétebb időszakait idéző politikai szemlélet mellett nem maradhat meg egy olyan szellemi műhely, amely valódi válaszok kutatására ösztönzi a hallgatóit. A törvény csak arra volt jó, hogy általa sokat lehessen beszélni a kormányhoz közeli médiában a CEU-ról, megbélyegezni azokat a szervezeteket, egyéneket, akik e provokatív törvény kapcsán kiálltak a nyugati típusú oktatás, az egyetemi autonómia, és a liberális demokrácia értékei mellett. A Közép-európai Egyetem elleni hecckampány célja az volt, hogy az Orbán-kormány bebizonyítsa: Bármilyen indokkal, bármilyen eszközzel, és bárkit képesek elüldözni ebből az országból.

Fotó: 24.hu

A jogszabály tehát, amely előidézte ezt a helyzetet csak arra kellett, hogy hosszú alkudozások, háttérmegbeszélések, lobbizások után is tudatosítsa a Fidesz híveiben, hogy a "Soros egyetemnek" távoznia kell Budapestről. Akinek pedig el kell futnia, az ő logikájuk szerint biztos van valami bűne. Azért példaértékű a CEU körüli huzavona, mert rávilágít a magyar kormány által csúcsra járatott politikai cinizmus minden részletére. Egy látszólag értelmetlen törvénnyel destabilizálja azt az intézményt, melyet el kíván üldözni, majd úgy tesz, mintha hajlandó lenne a kompromisszumra, végül hajthatatlanságával azt demonstrálja, hogy az amerikai kormány nyomásának sem enged. Ügyesen kitervelt provokáció, amely a törvénynek álcázott kormánypropagandát szolgálja. Ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Bármilyen kemény a fejed, ne gondold, hogy az ellenség tomahawkja csak úgy lepattan majd róla.”

Egészen biztosan tudatában voltak a Fidesz vezető politikusai annak, hogy egy, az emberi méltóságot durván sárba tipró, ráadásul az általuk fabrikált alaptörvénynek is több ponton ellentmondó törvényt alkotnak meg. A cél nem is az volt, hogy a hajléktalanság problémáját megoldják, hanem, hogy a társadalmi megosztottságot tovább mélyítsék egy rendkívül égető szociális kérdés mentén. Volt már erre példa, amikor a közmunkaprogrammal például azt a látszatot keltették, hogy a kegyelemkenyéren élő emberek így vissza tudnak térni a munka világába. Az idő bebizonyította, hogy csak a statisztikák fényezésére volt jó ez az intézkedés, ahogy most is valami hasonló járulékos haszonra számít a kormány.

Fotó: borsod24.hu

Azzal, hogy a kormánytöbbség törekvéseinek megfelelően Magyarországon október 15-től tilos életvitelszerűen közterületen tartózkodni rengeteg ember életét nehezítették meg hazánkban a döntéshozók, és lényegében senki számára nem hoz majd valódi feloldozást az intézkedés. Csak felsorolásszerűen következzenek azok, akik számára az igencsak antihumánus, és feltételezhetően számos alapjogot sértő törvény rengeteg gondot fog okozni: maguk a hajléktalanok, a szociális munkások, a karitatív szervezetek munkatársai, az egyházak képviselői, a rendőrök, a bírók, az egészségügyi ellátórendszerben dolgozók, valamint azok, akik mostantól annyit sem fognak tudni hajléktalanná vált rokonukról, ismerősükről, mint amennyit eddig tudtak.

Nem szeretnénk mélyen beleásni magunkat jogértelmezési kérdésekbe, de az biztos, hogy nem lehet egységes jogszabályt hozni egy olyan szociális csoportra szabva, melynek tagjaiban csak annyi közös, hogy nincs fedél a fejük fölött. Teljesen más életsorsok, más kulturális háttér, különböző motivációk jellemzik a hajléktalanok csoportjait, és ez így van akkor is, ha valaki a lakóhelyéhez legközelebb található egyének, illetve csoportok alapján igyekszik képet alkotni a hajléktalanság jelenségéről. A kormány (mint általában) épp a felszínes ismereteket, az előítéleteket lovagolta meg akkor, amikor e törvény révén lényegében bűnözőként kezdi kezelni az amúgy szociálisan hátrányos helyzetben lévő fedél nélkül élő embereket.

Orbán ördögi terve olyan szempontból is működik, hogy kíméletlenül és félreérthetetlenül provokálja azokat, akik elborzadnak kormánya cinizmusától.

A hajléktalantörvény tökéletesen illeszkedik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai fejlődéstörténetébe. Kiválóan megágyazott e jogszabály számára az a milliárdokból évek óta folyó agymosás, melyet a migráció témakörére fűztek fel Rogán Antal propagandaminisztériumában. Ezzel lényegében azt sulykolták a magyar emberek agyába, hogy vannak magasabban jegyzett kulturális értékek és alacsonyabb szintbe sorolható embercsoportok, és a túlélésünk attól függ, hogy ezt a kulturális fölényünket meg tudjuk-e őrizni azáltal, hogy a messziről jött embereket kívül tudjuk-e tartani a határainkon. Orbán Viktor harmadik kétharmadát lényegében annak köszönheti, hogy megígérte a magyaroknak: Ha szemet hunynak az ipari méretű korrupció fölött, ő garantálja számukra a kulturális, eszmei, ideológiai elkülönülést a kívülről érkező menekültektől. Miután a magyar társadalom igen jelentős hányada belement ebbe a kétes alkuba, Orbán két fronton folytathatta keresztes hadjáratát külső- és belső ellenségeivel szemben.

Miután sikeresen összekeverte az emberek fejében a migráció kérdését a lényegében amerikai imperialistaként célkeresztbe állított Soros György személyével, nekimehetett a magyar értelmiség még ellenálló csoportjainak (pl. CEU elűzése, a Magyar Tudományos Akadémia megalázása, kultúrharc meghirdetése), így teremtve olyan hangulatot az országban, hogy senkinek ne legyen kedve kiállni a megtámadottakért, elesettekért, ne írjon alá petíciókat, ne menjen el tüntetni semmilyen közös ügyért. Amikor már úgy érezte a kormányfő, hogy eléggé elrettentett minden értelmiségi csoportot attól, hogy számon kérje a legkiszolgáltatottabb embercsoportok elleni hajszát, akkor a képükbe vágta a hajléktalantörvényt. Még csak néhány napos volt ez a jogszabály, de a hajléktalanok vegzálása ellen szóló bírók, egyházi vezetők, civilek már Soros György ügynökeivé váltak a kormánypropaganda mantrái szerint.               

Szerencsére ez nem rettentette el az ügyvédek sokaságát, egyházak, civil szervezetek némely vezetőit, sőt az eljárásokat lefolytatni kénytelen bírókat sem attól, hogy felhívják a figyelmet ennek az embertelen törvénynek a visszásságaira. A hajléktalanügy arra azért jó volt Orbán Viktornak, hogy szimpatizánsai szemében továbbra is a cselekvő, a feszítő társadalmi problémákat megoldani kívánó miniszterelnök képében tetszelegjen. Orbán nem hazudtolta meg magát, hiszen a hajléktalanság szociális probléma, de ő rendvédelmi ügyet csinált belőle, így keltve azt a látszatot, hogy kemény kézzel is megoldhatók olyan feloldhatatlannak tűnő probléma, mint a budapesti aluljárók közállapota. Orbán ördögi terve olyan szempontból is működik, hogy kíméletlenül és félreérthetetlenül provokálja azokat, akik elborzadnak kormánya cinizmusától.

  Fotó: OLKT.hu

Lehet frissíteni a Kubatov-listát, hiszen, azok, akik felemelik a szavukat a társadalom leginkább kiszolgáltatott tagjainak teljes ellehetetlenítése ellen, újabb minősítéseket kapnak a Fidesz nyilvántartásában. Az pedig egyáltalán nem érdekli a miniszterelnököt, hogy ezt a törvényt jónak, rossznak, hatékonynak vagy embertelennek fogják tartani az alkotmánybírák vagy az EU vezetői. Ő ezzel a provokációval rántja ismét össze kissé széthullóban lévő táborát, ugyanakkor az ellenségeit megbélyegezheti, mint Soros Györgynek dolgozó liberálbolsevik ügynököket. És neki ennél több nem is kell. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Akkor vágd el az apacs torkát, amikor épp azt próbálja mondani, hogy ő nem is apacs.”  

Valószínűleg kevesebb pénzt kell több felé elosztani, ezért kezdett újabb megszorításokba a magyar kormány. Egyre több jel mutat arra is, hogy végleg befellegzett a pénzügyi tárca autonómiájának, hiszen lényegében végrehajtó szerepkörbe kényszerítették Varga Mihályt és csipetcsapatát. Közben nehéz megjósolni azt, hogy elkerülhető lesz-e az idén a tervezettnél jóval nagyobb arányú költségvetési hiány. Igaz, az Orbán-kormány rendkívül innovatív, ha a rossz statisztikák kozmetikázásáról van szó, így lényegében a sötétben tapogatózunk, ha a költségvetés pénzügyi egyensúlyát próbáljuk megállapítani.

Karikatúra: Németh György

Elszórtan bár, de tendenciózus költségvetési megszorítást hajtott végre az Orbán-kormány az utóbbi hetekben, amivel visszatér a 2015 előtti gyakorlatához. A három évvel ezelőtt kicsúcsosodó menekültválsággal szinte egyszerre eltűntek a magyar kormány eszköztárából azok a jelszavak, melyeket harsogva nekirontottak a bankoknak, a magánnyugdíj-kasszáknak, a különböző cafeteria szolgáltatásokat nyújtó külföldi cégeknek, a multinacionális üzletláncoknak, vagy az energiaszektor külföldi tulajdonú képviselőinek. A sok ellenség helyett akkor megtette egy is, így a magyar társadalom minden felgyülemlett indulatát a menekültek felé irányította a kormányzati propagandagépezet.

Mint oly sokszor, ezúttal is nagy szerencséje volt az Orbán-kormánynak. Viszonylagos nyugalom uralkodott ugyanis a nemzetközi pénzpiacon, az unós támogatások hatalmas lendülettel érkeztek az országba, gazdasági válságjelenségek pedig nem intették a kormányt arra, hogy visszafogja a költekezését. Ennek köszönhetően volt némi gazdasági növekedés, még ha nem is olyan mértékű, mint amennyire lehetőséget adtak a kedvező gazdasági tendenciák. Most azonban szaporodnak az intő jelek, az Európai Unió illetékes szervei is figyelmeztették a magyar kormányt, hogy ha ilyen lendülettel szórja a pénzt, nehéz lesz kikecmeregni egy jövőben bekövetkező gazdasági válságból.

Persze, a Brüsszellel permanensen harcban álló Orbán-kormány soha nem ismerné be, hogy az EU bármelyik intézményének bármiben is igaza lenne, így szinte suttyomban kezdte meg a költségek visszavágását, a pénzügyi tartalékok képzését. A lakás-takarékkasszák rapid kivégzése, a bürokráciacsökkentés újabb bejelentése, a felsőoktatás teljesen fizetőssé tételének belengetése, a kulturális intézmények TAO támogatásának megszüntetése, mind-mind azt a gyanút erősítik, hogy a kormány fű alatt elkezdett felkészülni a nehezebb időkre.

Ezt nem is teszi rosszul, hiszen a baj nem jár egyedül. Ha meg is úsznánk egy újabb globális gazdasági krízist, az uniós támogatások valószínűleg jelentősen csökkennek a következő költségvetési ciklusban, ami nem csupán annak köszönhető, hogy folyamatosan keresztbe teszünk minden uniós intézménynek, és lassan jobban képviseljük Oroszország, Kína vagy Törökország érdekeit, mint azét az EU-ét, melynek tagjai vagyunk. Úgy tűnik, a pénzbőségnek így is, úgy is befellegzett, bár, ha kicsit szolidárisabbak lennénk a szövetségeseinkkel, talán több megértést tanúsítanának az irányunkban majd akkor, amikor tényleg nagy szükség lenne a támogatásukra.

Közben úgy tűnik, hogy az ügyben elvileg legilletékesebb Pénzügyminisztérium véleménye érdekli legkevésbé Orbán Viktort és legszűkebb körét. Az unortodoxia ugyanis Matolcsy György távozása után is megmaradt ebben a minisztériumban, Varga Mihály, a tárca vezetője pedig mintha bénultan nézné, hogyan hoznak gazdasági intézkedéseket a feje fölött. Persze, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében lényegében senki sem azt csinálja, ami a feladata lenne. Egy jól működő parlamenti demokráciában gazdasági jellegű törvénymódosításokat a pénzügyminisztérium terjeszti elő, nem pedig egy olyan mezei képviselő, mint például Bánki Erik, aki egyéni indítványával végezte ki a lakástakarékokat. Varga papíron miniszterelnök-helyettes, de valójában olyan szürke eminenciás, aki csak a nevét adja a kormány különböző szerveiben hozott döntéshez.

Fotó: 24.hu

Miért is kellene sokmilliárdos pénzügyi döntésekhez bevonni a szakminisztériumokat, amikor sem szakmai szervezetekkel, sem az érintett terület munkavállalóival nem egyeztet a kormány már 2010-es hatalomra jutása óta? Szép lassan leszoktatták saját embereiket is arról, hogy olyanok véleményét hallgassák meg fontos kérdésekben, akik esetleg érvelni is tudnak egy-egy döntés mellett vagy ellen. A kormányzás így egy szűk, belső kör privilégiuma lett, melybe már a miniszterek többsége sem tartozik bele. Nehéz így ellenőrizni a hatalmat, így azt is lehetetlen megjósolni, hogy a mostani megszorítások csak egy folyamat kezdetét jelentik, vagy pusztán arról van szó, hogy egyre kevesebb pénzt tud a kormány azokra a területekre irányítani, ahol a Fidesz oligarchái kívánnak terjeszkedni. Csak az biztos, hogy a Fidesz soha nem fogja kimondani azt a szót, hogy megszorítás, egyszerűen átnevezi a pénzügyi machinációit, és úgy tesz, mintha Magyarország még mindig jobban teljesítene. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Soha ne ismerd be, hogy elvesztetted a fejdíszedet, inkább mondd azt, hogy felújítás alatt van, és új, színesebb tollakkal egészítik ki.”   

Egyáltalán nem tökéletes az Európai Unió működése, de egyelőre senki sem talált ki jobb konstrukciót ennél a szövetségnél. A britek most a saját bőrükön érzik, milyen csapdába kerülnek akkor, ha populista szólamokkal meg lehet téveszteni a szavazópolgárok többségét. A reakció nem is maradt el, hiszen hétszázezer ember tüntetett Londonban a Brexit ellen. Emlékezzünk csak a magyar kormány reakcióira, amikor kiderült, hogy a britek többsége ellenzi az uniós tagságot! Most, hogy mindenki számára egyértelmű, a közösség sokkal több előnyt nyújt egy tagország számára, mint amennyi veszteséget okoz neki, jó lenne rákérdezni Lázár Jánosnál, vajon hogy szavazna, ha Magyarország tagsága lenne a tét?

Fotó: Budapest Beacon

Addig veszekedtek a brit politikusok Brüsszellel, hogy végül elérték azt, amire maguk sem vágytak igazán. Nigel Farage és euroszkeptikus pártja, a UKIP előbb belehajszolta a konzervatívokat abba a kelepcébe, amelyből a mai napig nem tudnak kikecmeregni, majd – élve a demokrácia adta lehetőségekkel – a nép dönthetett arról, hogy elhiszik-e a populisták ígéreteit. Akkor a többség hitt nekik, de ma már sokan verik a falba a fejüket korábbi döntésük miatt. A mostani tömegtüntetésen több szónok is felvetette, hogy legyen egy második népszavazás is az ügyben, mert egyre több brit számára világos, hogy a Brexit nem olyan körülmények között történik meg, ahogyan azt a népszavazást megelőző kampányban ígérték.

Bármilyen logikusan hangzik ez a felvetés, sajnos a valódi demokrácia nem így működik. A britek ezt csak tudják, hiszen a népképviseletnek itt olyan hagyományai vannak, amiről mi csak nem is álmodhatunk. Az igazi demokráciában mindenkinek joga van rossz döntéseket hozni, elhinni átlátszó hazugságokat, megbánni a döntéseit, de egy dologra nincs lehetősége: kapni egy esélyt a szavazata megmásítására. És ez így van jól, hiszen csak így bízhat egy állam abban, hogy józan gondolkodású, öntudatos állampolgárok adják le a szavazataikat fontos kérdésekben. Ha néhány hónapon belül bebizonyosodna például egy pártról, hogy a választási kampányban teljesíthetetlen ígéreteket tett, hogy nem tartja a szavát, akkor ki lehet menni a kormány ellen tüntetni, de új választást erre való hivatkozással nem lehet kiírni.

Ezeket a törvényszerűségeket érdemes nálunk is szem előtt tartani, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy a felelőtlen politizálás ellenében egyedül a felelős állampolgári döntések hozhatják meg az eredményt. A magyar kormányt ugyanis kizárólag az érdekli, hogy az EU (és persze Soros György) ellen folytatott kampánya biztosítsa a népszerűségét, az viszont kevésbé izgatja, hogy közben az európai közösség perifériájára sodorja az országot. A Sargentini-jelentés elfogadása azért tűnik mérföldkőnek ebben a folyamatban, mert igen erős üzenetet jelent az EU részéről, amire a magyar kormány még erősebb brüsszelezéssel és sorosozással válaszolt. Ez az ellentét már nem pusztán arról szól, hogy Magyarország kormánya igyekszik minél jobb pozíciót kiharcolni a maga számára a közelgő költségvetési alkudozások folyamatában, hanem arról, hogy egyáltalán megmaradunk-e az európai országok közösségében.

Fotó: szabolcsihir.hu

Az a tény, hogy a honi polgárok körében erősödik az Európai Unió iránti elkötelezettség, az mutatja, hogy a magyarok többsége megértette, veszélyes útra tévedt a kormánya. Ha nem akarunk úgy járni, mint a britek, most kell megálljt parancsolni annak a populista, konfrontatív politikának, amely csak a holnapot tartja szem előtt, a holnaputánnal vajmi keveset törődik. Ha a magyar kormány azt látja, hogy a választók körében nem talál visszhangra az EU folyamatos ócsárlása, akkor kénytelen lesz hangnemet váltani, mert Orbán Viktor és csapata mindennél fontosabbnak tartja, hogy a népszerűségi mutatók élén maradjon a kormánypárt. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha elfáradsz a prérifarkas üldözése közben, legjobb, ha azzal magyarázod a hajsza befejezését: ilyen prémed már annyi van otthon, hogy nem is tudod hová tenni.”

Ha a bűvész azt mondja, hogy csak a kezemet figyeljék, mindenre kell koncentrálnunk, csak a nagy machinátor kezére nem. Mégis ezzel a módszerrel veri át a magyarok millióit évek óta a kormányzópárt. Ne gondoljuk ezért sem a Simonka György fideszes képviselő ellen folyó nyomozásról, hogy a lényeget látjuk az ügyből. Valószínűleg arra szolgál ez az eljárás, hogy elterelje a figyelmet arról, hol is matat a nagy bűvész, vagyis Orbán Viktor keze. A vidéki kormánypárti képviselő mentelmi jogának felfüggesztése olyan gumicsont, amit figyelemre sem szabad méltatnunk, inkább arra koncentráljunk, miről szeretné elterelni a figyelmet a rezsim!

Fotó: 24.hu

„A bűnszervezetben elkövetett, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt a Központi Nyomozó Főügyészség előtt folyamatban lévő nyomozás eredményeként, Dr. Polt Péter legfőbb ügyész az Országgyűlés elnökénél Simonka György országgyűlési képviselő mentelmi jogának a felfüggesztésére tett indítványt.

Az ügyben felmerült megalapozott gyanú lényege szerint Simonka György tevékenysége a zöldség-gyümölcs termelői csoportok és termelői szervezetek (a továbbiakban TÉSZ) által igénybe vehető, az Európai Uniótól és a hazai költségvetésből származó támogatások jogellenes megszerzésére irányult. A termelői szervezetek ugyanis az elismerési tervben szereplő beruházásokhoz, eszközbeszerzésekhez az Európai Mezőgazdasági Garancia Alapból, valamint az uniós támogatáson túlmenően a tagállami költségvetésből is támogatásban részesülhettek.”

Így kezdődik a hivatalos ügyészségi kommüniké, amely aztán hosszasan sorolja a lehetséges bűncselekmény további részleteit. Békés megye 4. számú egyéni választókerületének (Orosháza és környéke) kormánypárti képviselője azonban régóta a z ügyészség (és nyilván más nyomozóhatóságok) látókörében van, ezért is meglepő az időzítés. Ahogy Voldemort nagyurat (polgári nevén Mengyi Rolandot) nem engedték elindulni április 8-án a Fidesz döntéshozói, Simonkával is megtehették volna ezt, hiszen a párt berkein belül köztudott volt, hogy a képviselő finoman szólva is a zavarosban halászik. Mégsem tettek semmit, és Simonka hozta is a körzetét tavasszal.  

Mielőtt azonban bármit is állítanánk a mostani ügyészségi eljárásról, tudnunk kell, hogy Simonka egy tipikus fideszes helyi kiskirály, aki a körzetéhez tartozó településeken a csatlósai révén igen aktívan jelen van, és minden apró részletet felügyel. Az ő beleegyezése és támogatása nélkül nem lehet kinevezni művelődési házi vezetőket, iskolaigazgatókat, de a gazdasági élet szereplőit is igencsak kontroll alatt tartotta eddig. Fokozott jelenlétet a róla szóló újságon keresztül lehet leginkább érzékelni, melynek minden oldalán legalább 2-3 fényképen szerepelt a képviselőről. Simonka igazi vazallusi rendszert épített maga körül, talán ezért is érezhette úgy, hogy bármit megtehet.

Fotó: mno.hu

Van azonban még egy másik körülmény is, ami nem lehet mellékes, ha a mostani fejlemények eredőjét keressük. Simonka körzete határos Lázár János képviselői területével, és megesett, hogy a Hódmezővásárhelyt, Makót és a környező településeket felügyelő egykori miniszter saját kádereit küldte Simonka felségterületére különböző vezetői beosztásokba. Fontos körülmény, hogy Mezőhegyes is Simonka területén van, de az itt működő ménesbirtok már régóta Lázár hitbizománya. Nem voltak nyílt villongások a két fideszes káder között, ám elképzelhető, hogy olykor ütköztek az érdekeik.

Bár jelenleg Lázár érzékelhető kormányzati hatalom nélkül nem tűnik fajsúlyos figurának a Fidesz berkein belül, ám elképzelhető, hogy Simonka bukásában neki is szerepe lehet. Ami azonban ennél sokkal fontosabb tényező, hogy az ügyészségi eljárás ellenére a pusztaottlakai születésű képviselő szavazataira még hosszú ideig számíthat a kormánypárt. Simonka is tisztában van ugyanis azzal, hogy sorsa nem közvetlenül az ügyészségtől és a bíróságtól függ, hanem Orbán Viktortól, attól az embertől, aki kiadta rá a kilövési engedélyt.

Fotó: mno.hu

Mivel minden érintett tudatában van annak, hogy a szálak a miniszterelnök kezében futnak össze, az igazi magyarázat is csak az ő környezetében bukkanhat fel arra nézve, miért pont most lépett az ügyészség, és miért Simonkát dobták a farkasok elé. Nem szeretnénk a sok közszájon forgó összeesküvés-elmélet mellé egy újabbat gyártani, de azt mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy addig, amíg a Fideszben és az ellenzéki pártokban próbálják kibogozni a szálakat, addig Orbán valamit machinálni fog a háttérben. Egyszóval, Simonka csak egy vidéki közkatona a miniszterelnök számára, akit be lehet áldozni egy nagyobb cél érdekében, és a köznép csak hadd gyötörje az agyát azon, mi is a végső szándék. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egy jó hadvezér minden csel nélkül támad az ellenségre, akkor a megrohamozottak azon fognak töprengeni, hogy ebben mi is volt a csel.”      

Nehéz eldönteni, hogy az elbizakodottság, a valóságtól való teljes elrugaszkodás vagy a provokáció számlájára írjuk-e, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vezetői egyre nyíltabban vállalják fel a gazdagságukat. Azok a mélyről jövő emberek, kik valamiféle kézzelfogható magyarázatot kívánnak adni arra, miért akarnak egyre több pénzt és minél nagyobb hatalmat, gyakran azt hangoztatják, hogy így tudják mások tiszteletét kivívni. Kérdés, hogy a magyar oligarchák és politikus cimboráik is a kisemberek tiszteletére vágynak, vagy egyszerűen hencegni akarnak azokkal a felhalmozott vagyonokkal, melyekre az utóbbi nyolc évben tettek szert.  

Fotó: zsurpubi.hu

Le luxe est un droit. Szabad fordításban: Jogunk van a luxushoz. Aki látta a Le capital (magyarul: Bennfentes játék) című, 2012-ben készült francia filmet, az emlékezhet erre a mondatra. Ebben a történetben különösen fajsúlyos ez a gondolat, hiszen a kiváltságosok számára rendezett estélynek ez volt a jelmondata. Marc Tourneuil a hatalmas Phoenix Bank vezérigazgatója feleségével megérkezik a rendezvényre, ahol interjút ad egy tévéstábnak. Amikor a riporter arról kérdezi, miért kell a luxus mellett kampányolni, Tourneuil a következőt mondja: Én a teljes demokrácia híve vagyok minden területen. Amikor visszakérdez a riporter, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, a bankár még inkább mellébeszél.

Ekkor meghalljuk, amint Tourneuil magában cinikusan a következőt mondja: Eddig nem tudtam, hogy ilyen haszonnal jár, ha a tévében baromságokat beszél az ember. Valahogy ilyen belső monológok folyhatnak le számos NER-lovag agyában is, amikor el kell magyarázniuk, miért természetes dolog, hogy luxuskarórákat hordanak, luxusvadászatokon vesznek részt, vagy barátjuk és kegyeltjük luxusrepülőgépén repked a világban. Ők valahogy úgy érzik mostanában, hogy nem kell már titkolniuk a pénz iránti olthatatlan vágyukat, és hogy inkább kiteszik az ablakba amijük van, mintsem ügyetlenül magyarázkodjanak, ha véletlenül lebuknak egy-egy irritáló eset kapcsán.

A magyar nábobok olyan öntudattal kezdik vallani, hogy joguk van a luxusban dúskáló életmódhoz, hogy talán már ők is elhiszik ezt a képtelenséget. Olyan kékvérűeknek hiszik magukat, akik joggal éheztettek nincstelen menekülteket a tranzitzónában, és akiket annyira zavar a szegénység, hogy inkább megtiltják azt a magyar polgároknak. Természetes számukra, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, hogy a kisemmizettektől még több jogot el kell venni, a hatalom csúcsain pöffeszkedőknek pedig az eddiginél is több lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kényük és kedvük szerint gazdagodjanak.

A francia film bankár főhőse is vidékről érkezett - mint a magyar újgazdagok többsége -, bár nem nincstelen családból származik, mégis irritálja, amikor a rokonok a fizetéséről érdeklődnek. Nem tudatosul benne, hogy lenézi saját feleségét és a teljes rokonságot, mert ők soha nem fogják megérezni a hatalom visszautasíthatatlan ajánlatát, nem érthetik meg a temérdek pénz okozta eksztatikus élmény egyediségét. A kiválasztottak fölényével kell mindenkire tekintenie minden magyar oligarchának is, ha nem akarja, hogy kivesse magából az a rendszer, melynek haszonélvezői.    

Fotó: index.hu 

A luxus arroganciája arra döbbenti rá a magyar polgárokat, hogy a politikusok számára csak addig számítanak, amíg kell a szavazatuk a hatalom megtartásához, ezt követően azonban már a számonkérés minden lehetőségétől megfosztják kisemmizett választókat. Amikor az ország miniszterelnöke látványosan mellébeszél, amikor meg merik tőle kérdezni, hogy nem tartja-e aggályosnak, hogy egy hozzá ezer szállal kötődő oligarcha fuvarozza focimeccsekre, akkor talán sokan megbánják, hogy erre a cinikus magatartásra adtak felhatalmazást április 8-án magyar politikusoknak. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Nem kérheted vissza az ajándékodat attól az embertől, aki időközben bebizonyította, hogy méltatlan a barátságodra.”   

Orbán Viktor már egy ideje mindentől tart, ami Franciaországból érkezik hozzánk. A „frankofóbia” első hulláma az volt nála, amikor a felvilágosodást tartotta minden rossz eredőjének, napjainkban pedig az úgynevezett 68-as generációtól igyekszik megóvni nemzetünket. Az igazi veszély azonban, ami Orbán miniszterelnök úrra leselkedik nyugat felől, az maga a francia elnök. Emmanuel Macron ugyanis deklaráltan Orbán Viktor ellenpólusának tartja magát, ráadásul épp olyan pragmatikus politikus, mint a magyar kormányfő.

Fotó:OLKT

A magyar miniszterelnök kommunikációjának egyik jellegzetes vonása, hogy amikor elkezd valakit vagy valamit vehemensen támadni, csak nagyon homályosan fogalmazza meg aggályait ellenfeleivel szemben. Máig nem tudjuk például, mi is a baj a felvilágosodás eszméjével, hiszen, e szellemi irányzat hatásai nélkül talán még ma is működne az inkvizíció, nem törölték volna el a rabszolgaság intézményét, illetve egy állam polgárait nem illetné meg a törvény előtti egyenlőség joga. Nyilván gesztust szeretett volna gyakorolni a mélyen vallásos emberek felé, kik közül még mindig sokan úgy érzik, hogy a francia enciklopédisták munkássága döntötte romba az arisztokrácia és az egyház kettősének egyeduralmát, és lökte a világot a polgári forradalmak bizonytalanságába.

Finoman szólva is anakronisztikus dolog abban hinni, hogy amennyiben minden maradt volna a régiben a 18. században, ma jobb lenne a világ; az emberek jobban szeretnék egymást, elkerültük volna a véres világháborúkat, nem készült volna el az atombomba, és nem lenne migráció. Ha elmaradt volna a felvilágosodás kora, legfeljebb nem lenne vallásszabadság, a jobbágyoknak még mindig tizedet kéne fizetniük a földesuraknak, a feketék és nők nem járhatnának egyetemre, a politikai ellenfeleket pedig a diktátorok nem csupán börtönbe zárhatnák, de ki is végezhetnék. Orbán soha nem konkretizálta, hogy tulajdonképpen miért nem békélt meg a felvilágosodás eszméivel, miért tartja ördögtől valónak Voltaire, Rousseau vagy Diderot műveit. Talán azért, mert nem olvasta őket.

Ma már nem csak hogy SZDSZ nincs, de Orbán a liberális szót is indexre tette.

Mostanában azonban már nem a felvilágosodást ostorozza, hanem azt a mozgalmat, ami szintén francia földről indult, ám hatásai messze nem nevezhetők olyan egyetemesnek, mint a 18. századi nagy gondolkodók eszméi. Mostanában ugyanis szinte Soros György szintjén emlegeti az úgynevezett 68-as generáció ármánykodásait. Ahogy az amerikai milliárdos valaha a mecénása volt, úgy a 68-asok egykor az eszményképei voltak az ifjú fideszeseknek. Amikor még nem Matolcsy Ádám volt a tulajdonosa az Origónak, az internetes hírportál közölt egy nagyon érdekes írást arról, miért fordult szembe hajdani eszményeivel a magyar miniszterelnök. Csak érdekességként említjük meg, hogy a cikk fejléce alatt a következő szöveg szerepel: "Ez a cikk 5 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek." Vajon hogy értelmezzük ezt?

A 2012-ben született cikk szerint a miniszterelnök Magyar Diaszpóra Tanács II. ülésén kikelt a nyugat-európai politikai elit általa '68-asnak bélyegzett generációja ellen, akik szerinte "szellemi rendszerükkel" Magyarországgal szemben állnak.  Orbán azt mondta, az európai társadalomfejlődés következő szakasza a tízparancsolat szellemében megfogalmazott tradicionális értékekre, a család megerősítésére és a nemzetek reneszánszára fog épülni, és a hatvannyolcasok gondolkodásmódja "nem állja ki a következő húsz év hullámverését", nem lehet rájuk jövőt építeni. Orbánban akkor nyilván még erősen éltek annak a vitának az emlékei, amelyet nem sokkal korábban azzal a Daniel Cohn-Bendittel folytatott az Európai Parlamentben, aki a 68-as párizsi diáklázadás egyik vezetője volt.

A cikk azonban ennél mélyebben keresi az okokat. A szerző úgy gondolja, hogy valószínűleg korábbi személyes sérelmekből eredeztethető Orbán Viktor hatvannyolccal kapcsolatos ellenszenve. A rendszerváltás idején ugyanis az SZDSZ képviselte markánsan '68 szellemiségét. A kezdeti időszakban a két párt vezetői között egyfajta öcs-báty viszony is volt, hiszen együtt csinálták végig a rendszerváltást, de a generációs és a kulturális ellentétek élesek voltak. Ma már nem csak hogy SZDSZ nincs, de Orbán a liberális szót is indexre tette. Manapság már ő számít az illiberális eszmény atyjának (jelentsen ez a szó bármit is), így a hat évvel ezelőtti írás logikája szerint egyenes út vezetett Orbán sértett liberális lelkétől a liberalizmust, mint eszményt kriminalizáló politikáig.

Fotó: origo.hu

Nem lehet azonban az sem véletlen, hogy mostanában a szabatosabbnak tartott francia eszmények ellen hangolja az övéit Orbán. Mintha ezzel is a németeknek tenne gesztusokat, hiába fekszik a jelenlegi EU a viszonylag stabil francia-német szövetség alapjain. 2012-ben még sehol sem volt Macron, most viszont, hogy egy nagyon erős és kemény bírálót kapott Párizsból Orbán, jól jön neki a 68-asok elleni szónoklat, noha pontosan ezúttal sem határozza meg, hogy pontosan mi az, amit nem kedvel annak a generációnak a szellemiségéből. Azzal is tisztában van, hogy törzsszavazói számára nem is igazán fontos, hogy kik is azok a 68-asok, mi is volt a párizsi diáklázadás politikai üzenet, lényeg, hogy a vezér kiadta a jelszót, hogy utálni kell ezt a valamit vagy valakit, legalább annyira, mint Soros Györgyöt. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egyszer elkezdesz különbséget tenni a sápadtarcúak között, nem fogod gondolkodás nélkül öldösni őket, hanem azon morfondírozol majd, hogy vajon jó, vagy rossz ember-e az, akire célzol.”

A magyar külpolitika abszurditását mi sem példázza jobban, minthogy Orbán Viktor azokat a külhoni vezetőket udvarolja körül, akik országai többnyire leverték a forradalmainkat, illetve megszállták hazánkat. Legutóbb Erdogan török elnök jelenlétében például azt találta mondani, hogy az utóbbi évszázadokban a magyar politikának elsősorban Berlinre, Moszkvára és Isztambulra kellett figyelnie. Ha arra gondolt, hogy a fenyegetések és katonai támadások elsősorban ezekből az irányokból érkeztek, akkor igaza van. De ő nem erre gondolt…

Fotó: euronews.hu

Egyre követhetetlenebb Orbán Viktor politikája azok számára, akik logikai alapon közelítenek a világ dolgaihoz. A harcos muszlimellenes retorikával kérkedő magyar kormányfő ugyanis szinte naponta tesz gesztusokat olyan vezetőknek, akik amellett, hogy elnyomják népüket, semmibe veszik az emberi jogokat, ráadásként még Allahhoz is imádkoznak. Amikor például Kirgizisztánban együtt parolázott a türk népek vezetőivel (ahová a magyarságot is sorolja), akkor csupa muzulmán hitű néppel kötötte össze a sorsunkat.

Most éppen a török elnököt táncolta körbe, hogy minél inkább jelezze, ő nem ért egyet azzal az elutasító politikával, amit az Európa Unió legtöbb vezetője tanúsít Erdogannal szemben. A török vezető szokása szerint Budapesten is sajnáltatta magát amiatt, hogy az uniós vezetők évtizedek óta csak hitegetik azzal, hogy felveszik országát az EU-ba, de sajnos a szép szavakon kívül semmi sem történt. Bezzeg, Orbán Viktor kiállt barátjáért, aki terroristának nevezi a kurd kisebbség vezetőit, politikai ellenfeleit koholt vádak alapján börtönbe csukatja, ugyanakkor nyíltan beavatkozik a szír polgárháborúba.

Putyin tehát egyre követelőzőbb, és nem igazán nézi el Orbánnak, ha vele is pávatáncot akar lejteni.

Erdogan finoman szólva is megosztó személyiség, hiszen nem csupán az Európai Unió emelte fel szavát a török ellenzékiek tömeges börtönbe zárása miatt, de az Egyesült Államokkal is komoly vitában áll. Bár Törökország rendelkezik az egyik legnagyobb haderővel a térségben (katonai és hadiipari kapacitását fel is ajánlotta Orbán Viktornak), attól, hogy a NATO tagja, még elég kiszámíthatatlanok a reakciói egy-egy háborús konfliktusban. Orbán épp az ilyen izgága, pávatáncos szövetségeseket preferálja, hiszen viszonylag könnyen kicsikarhat ígéreteket belőlük, ám azok betartásával ők sem bíbelődnek túl sokat.

Valahogy így jellemezhetjük Vlagyimir Putyin orosz elnököt is, aki szintén nagy barátja a magyar miniszterelnöknek. Orbánnak, mint egy uniós és NATO tag ország vezetőjének azonban olykor vissza kell fognia magát, amikor az orosz elnöknek tesz gesztusokat, ugyanis a nyílt árulást sem Brüsszel, sem Washington nem kultiválja. Putyin ezt a körülményt figyelembe is vette addig, amíg nem kezdett szorulni a hurok a nyaka körül. Országa ugyanis komoly gazdasági és társadalmi problémákkal néz szembe, ráadásul a balul sikerült és borzalmasan kommunikált angliai titkosszolgálati akciójuk (Szkripal-ügy) miatt pedig lényegében már senki semmit nem hisz el az orosz vezetőknek.

Putyin tehát egyre követelőzőbb, és nem igazán nézi el Orbánnak, ha vele is pávatáncot akar lejteni. Legutóbbi találkozásukkor nem véletlenül hazudtolta meg Orbánt, amikor az Európai Unió bürokratikus működésével magyarázta, hogy még egy kapavágás sem történt a Paks 2 beruházás kapcsán. A magyar kormányfőnek rá kell jönnie, hogy mindennek súlyos ára van, főleg, ha autokratikus vezetőkkel üzletel. Erdogan biztosan hálás a szívmelengető szavakért, de Orbánnak annál többet is kell nyújtania a török vezetőknek, mint rá hivatkozva üzengessen az EU vezetőinek.

És, akkor itt van Orbán politikájának harmadik fontos fővárosa, Berlin, ami látszólag kilóg a sorból, nem csak azért, mert történelmi távlatban inkább Bécset kellett volna megneveznie, mint fontos igazodási pontot. Németországban ugyanis nem úgy mennek a dolgok, mint Oroszországban vagy Törökországban, mégis meghatározó eleme a magyar külpolitikának, hogy rendszeresen gesztusokat tesz a németeknek. Orbán külpolitikájának ugyanis az kölcsönöz némi stabilitást - annak ellenére, hogy folyamatos harcban áll saját szövetségeseivel és ellenérdekelt felekkel barátkozik -, hogy a németek a legutóbbi időkig kitartottak mellette.

Fotó: 24.hu

Ha azonban ezeket a kölcsönös gesztusokat felemészti a folytonos harc és az érdekek ütközése, akkor Orbánnak tényleg csak Putyin és Erdogán marad, akik az EU-n belül nem tudnak hátországot biztosítani számára. Orbán deklaráltan hidat szeretne létesíteni Kelet és Nyugat között, és persze ő szeretné szedni ezen az átkelőn a hídpénzt. Lassan azonban nem marad semmilyen építőanyaga a nyugati oldalon, a keletiek pedig egyre követelőzőbbek vele szemben. Ha pedig nem lesz híd, Orbán politikai súlya is erősen leértékelődik. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Édes mindegy, hogy a dakoták vagy az apacsok építették a hidat, bárki alatt összedőlhet, ha senki sem ellenőrzi az állapotát.”  

Mintha megrészegült volna attól a kormány, hogy bármilyen botrányt el tud tussolni Soros György emlegetésével. Akármilyen kínos ügy pattan ki a kormány vagy a Fidesz háza táján, már előre tudjuk, mi lesz a központi kommunikáció sarokköve: Soros György áll minden hátterében, ő támadja szegény kis hazánkat és annak jóravaló miniszterelnökét Brüsszelen keresztül, vagy azáltal, hogy pénzeli azokat az újságírókat, akik leleplezik Orbán Viktor néhány stiklijét. Kérdés, hogy meddig lehet még egy amerikai milliárdosra fogni minden disznóságot, ami kis hazánkban történik? Elképzelhető, hogy sokáig, de a végtelenségig nem fog kitartani ez a muníció.

Fotó: hvg.hu

Tényleg faék egyszerűségű az a kommunikációs stratégia, amit a 2015-ös menekültválság óta az Orbán-kormány. Több, közpénzből finanszírozott „tájékoztató kampány” segítségével a társadalom jelentős része egy összeesküvés-elmélet rabja lett, melynek lényege, hogy van egy gonosz amerikai bácsi (aki mellesleg dúsgazdag és zsidó származású), akinek feltett szándéka, hogy menekülteket telepítsen a mi kis országunkba, ezzel akarja tönkretenni a mi keresztény és nemzeti öntudatunkat. Hogy miért ilyen megátalkodott a pasas, nem tudjuk, de tény, hogy bárki bírálja a világban (és persze itthon) pártunkat és kormányunkat, arról előbb-utóbb kiderül, hogy Soros bácsi zsoldjában áll.

Ezt már olyan sokszor és olyan sokféleképpen elmagyarázta 10 millió magyarnak a kormány, hogy akad is minimum 2-3 millió honfitársunk, aki el is hiszi mindezt. Amilyen egyszerű (sőt bugyuta) ez a mese, olyan hatásos is, hiszen ennyi embert éppen elég a kormánynak hiszterizálni ahhoz, hogy uralni tudja a közbeszédet. Nincs túl sok innovációs lehetőség ebben a kommunikációs stratégiában, ám úgy tűnik nem is igazán kell. Soros György az Orbán-kormány kályhája, bárhonnan indul, és bárhová érkezik, mindig az amerikai milliomos gonosz terve a végső állomás.

Fotó: index.hu

Közben azonban magánképeken röpköd focimeccsekre a miniszterelnök, amit csak Soros helyi ügynökei tartanak elfogadhatatlannak, Mészáros Lőrinc gazdagodik, aminél természetesebb folyamat a világon nincs, és persze harcot hirdetnek a CEU ellen, amely amellett, hogy nemzetközileg a legmagasabban jegyzett magyar egyetem, természetesen az alapító Soros György érdekeit szolgálja. Mintha a kormányzati emberek számára mindig adott lenne a lehetőség, hogy vész esetén megnyomják a Soros György feliratú vörös gombot, ezzel elhárítsanak minden veszélyt, ami a teljhatalmukat fenyegeti.

Valóban csábító lehetőség folyton a Soros-gombot nyomogatni, ám ez a magatartás arra utal, hogy Magyarország kormányának lényegében semmi érdemi mondandója nincs a polgárai számára. Ez mániás sorosozás ugyanis megöl minden érdemi vitát, megkerüli a valódi problémákat, ugyanakkor kormányzati stratégiává teszi a mellébeszélést. Komoly társadalmi és gazdasági ügyeket nem lehet érdemben felvetni, mert az is előbb-utóbb sorosozásba csap át, ha az oktatás, egészségügy, elvándorlás, munkaerőhiány, netán a korrupció kérdéseit kezdi valaki feszegetni.

Fotó: 444.hu

Most épp annak vagyunk tanúi, hogy egy olyan nemzeti konzultációt akar ránk erőltetni a kormány, amely ugyan egy fontos társadalmi problémával foglalkozik, ám azonnal mellérendeli a migrációs ügyeket, ezzel szoros összefüggésben pedig természetesen Soros György ördögi tervét is az asztalunkra teszi. A népesedéspolitika valóban égetően fontos problémára igyekszik választ keresni, de azzal, hogy ezt is a migrációs fénytörésbe helyezi a nemzeti konzultáció, máris a propaganda erősítése és nem a megoldás elősegítése lesz az elsődleges cél. Azzal ugyanis, hogy Orbán Viktor szövetséget kínál a magyar nőknek, - közben biztosít bennünket arról, hogy egyetlen menekült sem fog nálunk állást kapni -, még egyetlen magyar gyerek születését sem segítették elő. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Lehet pofozkodni a lócitrommal, ám azon kívül, hogy büdös lesz a kezünk, semmit nem érünk el vele.”