Magyarország miniszterelnöke mára annyira magabiztos lett, hogy hajlandó már akár maga ellen is fogadni. November 9-én ugyanis nem kis cinizmussal azt mondta szokásos péntek reggeli rádiós monológjában a Közép-európai Egyetem körüli bizonytalanságról, hogy: "Merek nagy tétekben fogadni, hogy fogjuk még őket látni Budapesten." Nyilván már akkor is tudta, hogy el fogják üldözni a CEU-t Budapestről, de ezzel a hazárdjátékos félmondattal azt is megüzente, hogy bármit mondhat, és az ellenkezőjét is, az ő hatalma semmit nem érez meg ebből.

Fotó: atv.hu

A magyar választók jelentős része csak az események után kullog annak köszönhetően, hogy még most sem hajlandó elfogadni azt a tényt, miszerint minden úgy történik Magyarországon, ahogy azt Orbán Viktor eltervezte. Sem a szükségszerűség, sem az ésszerűség, sem a valószínűség kritériumai nem szabnak korlátokat azoknak a történéseknek, melyek a kormányfő akaratából ebben az országban bekövetkeznek.

Sokan nem hitték el, hogy a CEU-nak valóban el kell hagynia az országot, mert csak egy kicsinyes politikai játszma részének tekintették az egyetem körüli botrányt, ám azoknak lett igazuk, akik érteni vélték Orbán igazi szándékát. Ő az erejét akarja ugyanis demonstrálni minden általa gerjesztett ügyben, és ezt a törekvését nem tudta volna érvényesíteni abban az esetben, ha az amerikai-magyar egyetem Budapesten marad.

Mintha csak a naiv polgárok masszív tömegét akarta volna megtréfálni szűk egy hónappal azelőtt, hogy a CEU kapitulált. Dobott egy képzeletbeli mentőövet a fuldoklónak, de mielőtt az elérte volna azt, gyorsan elrántotta előle. Az, hogy önmagával szemben elvesztette a fogadást nem azt jelenti, hogy ezúttal nem számította ki helyesen a dolgok menetét, hanem azt, hogy a politikai cinizmus tekintetében egy újabb szintet lépett. Azt demonstrálta ugyanis, hogy ma már bármit mondhat, és annak az ellenkezőjét is, az ő hatalma ezektől függetlenül szilárd marad.

Azért fontos üzenet ez, mert innentől semmit sem szabad készpénznek venni, amit a kormányfő mond. A pávatáncos kommunikáció elért egy olyan szintre, amikor már egyetlen szónak sincs súlya, akár demagóg, akár pragmatikus céllal fogalmaz meg gondolatokat, később senki sem kérheti azokat számon, mert egyszerűen semmi jelentőségük sincs. Orbán csak a saját szavazói felé kommunikál, ők pedig nem igénylik a koherens gondolatmeneteket, a következetes megfogalmazásokat, a logikus magyarázatokat.

Ezért nincs Magyarországon a demokráciákra oly jellemző vitakultúra, ezért szorítják be a nyilvánosság minden területét a lehető legkisebb sarokba. A vita, az érvek ütköztetése mutatna rá ugyanis arra a tényre, hogy az önmagával beszélgető kormányfő rengeteget árt a saját országának. A CEU ügyét úgy tálalták a kormánypárti sajtóban, mintha az egyetem provokálná a kormányt, ami meglehetősen aljas csúsztatás. Orbán ezt a fentebb idézet interjújában a következő szavakkal erősítette meg: "A Soros-egyetem ügye régi ügye a magyar politikának, mióta itt vannak Magyarországon állandó hisztériakeltés van körülöttük." Azzal sározza be a CEU-t, hogy azt a látszatot kelti, mintha egy egyetemnek politikai küldetése lenne, és ezzel teszi gyanússá saját szavazótábora számára a magyar felsőoktatás megannyi intézményét is.

A CEU elleni kormányzati kommunikációs hadjárat nagy tanulsága ugyanakkor az is, hogy Orbán szinte bárkit és bármit kész beáldozni annak érdekében, hogy kielégítse saját szavazótáborának szélsőségeseit. A Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésével ugyanis elégedettek lehetnek azok, akik gyűlölik a nyugati kulturális hagyományokat, ellenzik az ország euroatlanti elkötelezettségét, éreznek magukban egy csipetnyi antiszemitizmust, kellően rasszisták ahhoz, hogy a CEU-ban is az idegen befolyás érvényesülését lássák.

Fotó: 24.hu

Mivel a felmérések szerint a mérsékeltebb kormánypárti szimpatizánsok ellenezték a CEU elüldözését, Orbán valószínűleg arra számít, hogy ők ezúttal lenyelik a békát, a Jobbiktól viszont magához vonzza azokat a szavazókat, akik már túltették magukat a kormánypárt korruptságán. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: "Ha minden nap kölest kap enni a falu népe, előbb-utóbb elfogadják ezt az ételt azok, akik eddig nem szerették, és megunják azok, akik eddig szívesen ették.”   

A pártsajtó fogalmának újraértelmezése folyik ma Magyarországon azzal, hogy egyetlen akolba terelték azokat az újságokat, reklámkiadványokat, rádiókat, televíziókat és egyéb propagandaterméket, melyek a Fidesz, illetve Orbán Viktor hatalmon maradásáért dolgoznak erejüket megfeszítve. A szocializmus legsötétebb időszakaiban se merészkedett odáig egyetlen pártfunkcionárius sem, hogy minden propagandisztikus kiadványt egy kiszemelt, megbízható elvtárs irányításárára bízzon. A mostani struktúra azonban nem a szocializmus szellemétől áll távol, hanem a leginkább a piacgazdaság ismérveitől. Mutatjuk, miért:

Fotó: MTI

1. Kezdjük az új szervezet nevével! Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány. Mintha csak azt üzenné mindenkinek, hogy nem állunk meg a határoknál, itt fog összpontosulni a V4-ek összes sajtóterméke, és Orbán Viktor dicsőségét fogja zengeni a Gazeta Wyborczától kezdve a Lidové Noviny-n át a Televízia Markiza is. Az alapítvány megalkotói nem csupán nagyot álmodtak, és határon átnyúló terveket szövögetnek, de odapörköltek egyet Soros György egyetemének is, hiszen ma már egyre többet javítják ki kormányzati tisztségviselők a Budapestről épp elköltözni készülő egyetem nevét CEU-ról a magyar megfelelő Közép-európai Egyetemre. Szóval, a kisgömböc már most sem olyan kicsi, de a tervei még ennél is messzebbre mutatnak. Ha azt vesszük, hogy Habony Árpádnak már régóta vannak érdekeltségei a szlovén sajtópiacon, akkor egyáltalán ne vicceljük el a dolgot, mert Liszkay Gábor nem az a tipikus Humor Harold. Lényegében minden szembe jövő médiaterméket be fog szippantani az alapítványnak csúfolt propagandagépezet, legyen az szlovák hetilap, szlovén tévé, román sportújság, vagy cseh bűnügyi magazin.

Amikor Simicska Lajos fellázadt egykori barátja és harcostársa ellen, akkor Orbán Viktor ráébredt arra, hogy veszélyes dolog ekkora hatalmat adni egyetlen ember kezébe.

2. Maradjunk még egy darabig a névnél, mert ez tényleg hihetetlen szóösszetétel. Főként azért, mert nonprofit szervezetként fog majd össze sajtópiaci szereplőket. Egy szabályozott piaci környezetben erre nem pusztán a Gazdasági Versenyhivatal mondja azt, hogy vicc, hanem egy csomó szakmai és gazdasági szervezet is. Adományként bevinni több százmilliárd értékű sajtóportfóliókat egy alapítványba, minden piaci szabályozásnak és törvényszerűségnek ellentmond. Azt a látszatot kelti ugyanis, hogy a sajtó nem piaci szegmens, vagyis pusztán ideológiai termék, holott, a kormány tudja csak igazán, hogy a sajtótermékek komoly befektetést igényelnek, ugyanakkor igen jelentős hasznot tudnak hozni a tulajdonosaiknak. Lényegében kivonják az alapítványba bevont irdatlan mennyiségű sajtóterméket a piaci viszonyok közül, és úgy kezelik azokat, mintha csak egy jótékonysági szervezetre bíznák azokat. A milliárdos értékű rádiókat, újságokat, tévéket azonban normálisan működő országokban nem lehet csak úgy bevinni ellenérték nélkül egy alapítványba, mintha elhasznált ruhákat adományoznának a Máltai Szeretetszolgálatnak. No, de ki beszél itt már normális piaci viszonyokról?

3. Persze, tudjuk, miért kell megkerülni a szokásos piaci eljárásokat, hiszen ebben az országban élünk, és elég jól kiismertük már pártunkat és kormányunkat. Ha ugyanis létrehoztak volna annak rendje és módja szerint egy hatalmas részvénytársaságot, melybe nem önként vagy nem erős nyomás hatására Matolcsy Ádámtól kezdve Habony Árpádon át Mészáros Lőrincig mindenki behordja a saját kis médiabirodalmát - akár az 50-es években a földtulajdonosok a téeszbe a kis vagyonkájukat -, akkor teljesen más lenne a felállás. És ez bizonyára nem tetszene Orbán Viktornak. A közös tulajdonban ugyanis mindenki részvényessé válna, igazgató tanácsot kellene létrehozni, felügyelőbizottságot kéne választani, úgy kéne működtetni a céget, mint egy hatalmas vállalatot, ám ebben az esetben tovább élnének azok az ellentétek a Fidesz médiacézárai között, melyek már kezdtek terhessé válni a kormányfő számára. Így maradt az a megoldás, hogy az igencsak profitorientált magyar médiavállalkozások döntő hányada belekerült egy nonprofit szervezetbe, ahol a pénz útja még kevésbé követhető nyomon, mint eddig a szétaprózódott pártsajtó termékeiben.

4. Apropó, szétaprózódott kormánypárti sajtó. Amikor Simicska Lajos fellázadt egykori barátja és harcostársa ellen, akkor Orbán Viktor ráébredt arra, hogy veszélyes dolog ekkora hatalmat adni egyetlen ember kezébe. Simicska távozásával ugyanis kicsúszott a talaj a Fidesz lába alól. Így egyszerre kellett számolniuk új, ellenséges (értsd: független) sajtótermékekkel, melyeket vitt magával az oligarcha, másrészt alulról kellett újraszervezni a kormánymédiát. Ebben igen körültekintő volt Orbán, hiszen szép magyar szóval diverzifikálta a kormányhoz hű sajtóbirodalom tulajdonosi körét, így osztozhatott Andy Vajna Schmidt Máriával, Habony Árpáddal, Mészáros Lőrinccel és még néhány kisebb kaliberű kormánykedvenc pénzemberrel a jórészt közpénzen felhizlalt új médiabirodalmon. Az új modell azonban nem igazán váltotta be a reményeket, hiszen nem sikerült átmosni teljesen a magyarok agyát, hiszen a megnyert áprilisi választások ellenére a polgároknak több mint a fele még mindig a Fidesz ellen szavazott. És, persze ott az a fontos tény, hogy ezernyi lyukon csordogált ki ebből az összetákolt kisgömböcből az állami dotáció. Bár köztudott, hogy a kormányfő nem sajnálja a pénzt, ha propagandáról van szó, ám az, amit például Andy Vajna művelt a TV2-vel, már neki is sok volt. Szóval, egy kis átmeneti időszak után eljutottunk oda, hogy nemhogy akkora hatalom összpontosul újra egy ember kezében, mint a Simicska-korszakban, hanem annak a sokszorosa. Ez a folyamat azt mutatja, hogy Orbán Viktor csakis az autokratikus módszerekben hisz, és ha talál egy teljesen lojálisnak ítélt embert, szívesen a kezébe adja a teljes médiabirodalmat.

Fotó: hvg.hu

5. Orbán többször bebizonyította, hogy a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” megközelítést tartja a legjobb vezetői attitűdnek, ám számolnia kell azzal a ténnyel, hogy sértett önérzetű oligarchák tucatjait hagyja maga mögött azáltal, hogy úgy kényszerítette be őket a közös téeszbe, mintha bugris parasztok lennének, ráadásul még a termékük ellenértékét sem hajlandó odaadni nekik. (Legalábbis nyilvánosan nem fizeti ki őket.) Nem hinnénk, hogy holnaptól zsíros kenyéren kell élnie Andy Vajnának vagy Habony Árpádnak, de azért elég nagy viharok dúlhatnak egy milliárdos lelkében akkor, amikor egy sajtótermékről, amiről azt gondolta, hogy az övé, egyik napról a másikra bebizonyosodik, hogy nincs így. Szóval, a kormányfő ezzel is bizonyította, hogy mindenki addig élvezheti a Fidesz uralkodásának előnyeit, amíg ő azt akarja, ugyanakkor már nem csupán pozíciókat osztja ő, hanem vagyonokat vehet el és adományozhat oda másoknak. És, ha már az adományozásról szólunk, meg kell jegyeznünk, ez egy olyan módszerre világít rá, mely más területeken is alkalmazható. Ha ugyanis az egyik oldalon el akarok tüntetni milliárdokat, a másikon pedig be akarom gyűjteni, ez a legbejáratottabb eljárás. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A folyó nem tűnik el, csak olykor a föld alatt folytatja útját, de egyszer újra a felszínre fog törni.”

Komoly belpolitikai csatározást, és némi népszerűségvesztést is felvállalt a kormány azzal, hogy mindenáron át akarja verni a Parlamenten az úgynevezett rabszolgatörvényt. Ha azonban megvizsgáljuk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének álszent kommunikációját, rá fogunk ébredni arra, hogy a közelgő gazdasági válság hatásaira próbál jó előre felkészülni az Orbán-kormány, és igenis csábító számára, hogy odasózhat egyet a munkavállalóknak. A pávatáncos attitűd abban nyilvánul meg leginkább, hogy a kormánypropagandában előszeretettel ostorozott nemzetközi multicégek tapsoltak leginkább a törvénytervezetnek.

Fotó: alfahir.hu

A munka törvénykönyvét ugyan soha nem nevezte az Orbán-kormány gránitszilárdságúnak, a mostani változtatás mégis elég durván átírja a munkavállalók jogait. Az évek óta láthatatlan szakszervezetek most ébredeznek csipkerózsika álmukból, hiszen mégiscsak az ő feladatuk lenne verni a harci dobokat, amikor ilyen erővel ront a munkavállalókra a kormány. A szakszervezetek által rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály-módosítás lényege, hogy a jelenlegi 250 óráról 400 órára növelné az egy évben elrendelhető túlórák számát, illetve a jelenlegi egy év helyett három évre terjesztenék ki a felhasznált és fel nem használt munkaórák beosztására vonatkozó munkaidőkeret kialakítását.

Az Orbán-kormány regnálása alatt lényegében teljesen elsorvasztotta az érdekegyeztetéseket minden területen, így nem csoda, ha ezt a módosítást sem osztotta meg egyetlen érintettel sem, mielőtt benyújtotta a Parlamentnek.

A tervezet egyrészt egy elkeseredett reakció arra az egyre égetőbb munkaerő-hiányra, ami az utóbbi időben jellemzi Magyarországot, másrészt bebiztosítja a multinacionális cégeket, hogy azért a mérsékelt fizetségért, amiért igénybe veszik a magyar munkavállalók munkaerejét, további kötelességeket aggathatnak a dolgozóik nyakába. Olyan helyzetben például, amikor jelentős túlmunka keletkezik egyes időszakokban, a munkáltató túlórára kötelezheti a dolgozóit, így nem kell felvennie a túlmunka ellenére senkit, hogy aztán a lazább időszakokban ki kelljen a feleslegessé vált dolgozókat rúgnia. A túlóra növelése tehát nagyobb mozgásteret ad a munkaadóknak, ezzel egyenes arányban pedig elvesz jogokat a munkavállalóktól.

Az Orbán-kormány regnálása alatt lényegében teljesen elsorvasztotta az érdekegyeztetéseket minden területen, így nem csoda, ha ezt a módosítást sem osztotta meg egyetlen érintettel sem, mielőtt benyújtotta a Parlamentnek. Ezért hát a gyenge lábakon álló politikai ellenzékre maradt a feladat, hogy kifejezésre juttassa a társadalom többségének felháborodását amiatt, hogy egy ilyen fontos kérdésben egyetlen érintett szervezet véleményére sem volt kíváncsi. A sokat szapult magyar ellenzék javára legyen írva, hogy a szűkös keretekhez képest elég keményen odamondogattak az előterjesztő Kósa Lajosnak és a teremben lézengő frakciótársainak. Kósán kívül ugyanis alig volt jelen kormánypárti politikus a törvénymódosítás vitájában, ami elég jellemző a Fidesz szociális érzékenységére.

Kósával sem volt azonban kisegítve az ellenzék, aki szokásos mellébeszéléses kommunikációval vezette elő a törvénymódosítást. Többek között azt mondta: „A változtatással javul a munkavállalók alkupozíciója.” Ő már csak tudja, aki úgy üzletelt a csengeri örökösnővel, hogy azt sem tudta, egyáltalán létezik-e a gigantikus pénzhegy, melyből ő is részesedést kér. Az ellenzéknek már ott kellene kezdenie a tiltakozását, hogy miért egy olyan pénzügyi analfabéta terjeszt elő egy ilyen fontos törvénymódosítást, mint Kósa Lajos. Néha az az ember érzése, hogy Orbán Viktor provokatív szándékkal nevezi ki fontos ügyek felelőseivé az olyan erősen megkérdőjelezhető figurákat, mint Kósa Lajos, Deutsch Tamás, vagy Németh Szilárd. 

Fotó: napi.hu

De lépjünk túl ezen az apróságon, és vizsgáljuk meg, tehet-e bármit a magyar dolgozó azért, hogy az eddig megszerzett jogait ne csorbítsa kénye-kedve szerint bármikor a kormány? A válasz egyszerű és elszomorító. Gyakorlatilag esélye sincs az ellenállásnak, de azért meg kellene mutatnia a magyar társadalomnak, hogy kezd nagyon elege lenni a kormány sunyi szociálpolitikájából. Az ellenzék kemény kritikájával ugyan okozott néhány kellemetlen percet Lezsák Sándor levezető elnöknek és Kósa Lajos előterjesztőnek, de ne legyen kétségünk, a Fidesz szavazóautomatája át fogja segíteni a módosítást a nehézségeken. A szakszervezetek továbbra is bénultak, ráadásul a kormánymédia hazugságaira fekvő és kelő magyar munkavállalók többsége valószínűleg csak akkor értesül a rabszolgatörvény létezéséről, amikor már rég megszavazta a parlamenti többség. Ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Késő bánat, eb gondolat”.  

A turbópropaganda naponta szedi az áldozatait. Nem csupán azok szenvednek tőle, akiknek nekiugrik a Fidesz kommunikációs kivégző osztaga, de azok is, akik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének rajongótáborába tartoztak eddig. Ma már ugyanis a belső fegyelem legalább olyan fontos, mint a külső ellenség legéppuskázása. A legújabb fejlemények ismeretében az sem elképzelhetetlen, hogy Fábry Sándor is piros lapot kap a NER-től.

  Fotó: borsonline.hu

Régen bezúzták azokat a könyveket és sajtótermékeket, melyeket ártalmasnak ítélt a hatalom, ma egyszerűen törlik azokat a digitális archívumokat, melyek a hatalom számára kínos információkat, tényfeltáró riportokat, kompromittáló fényképeket tartalmaznak. Ez történt a Népszabadság internetes tartalmával, miután a kiadó kormányhoz közeli kezekbe került, de a Dunaújváros Online internetes városi lappal is hasonló esett meg, miután egy fideszes médiaholding bekebelezte.

Most a Hír TV azon korszakának anyagai tűntek el a digitális univerzumból, melyek Simicska Lajos „lázadó korszakában” születtek. Az Index forrásai szerint augusztusban elmondták, hogy törölni nem szabad semmit, de a cikkek ajánlójából, az archívum oldalairól el kell tüntetni a G-nap utáni időszakban született bejegyzéseket. Az utolsó sorban az augusztus 2-i hír után ugyanis hirtelen egy 2015 február 5-i hír következik, szimbolikusan is megjelenítve ezt az űrt.

Az Origó „elegánsabb” megoldást választott. Ha belemegyünk a lap Matolcsy Ádám laptulajdonos előtti időszak alatt keletkezett cikkek sorába, a cikk elolvasása előtt a lap tetején a következő figyelmeztetés jelenik meg: „Ez a cikk 6 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.” Mintha a hat éve íródott Világszerte vezető hír volt a kormányellenes tüntetés című nemzetközi lapszemle csak a távoli múlt rejtélyes kis eltévelyedése lett volna a lap életében.

No, de mi lesz Fábry Sándor sorsa a kormánymédiában azok után, hogy a NER által eddig igencsak favorizált showman durván nekiment a kormányt támogató televíziók három zászlóshajójának? A szintén közszolgálati (tehát kormánypárti) Duna Televízióban november 22-én sugárzott műsorában ugyanis három fasiszta jellegű televízióról beszélt. Ezek az M1, Hír TV, valamint az Echo TV.  

Fotó: pestisracok.hu

Fábry a következőket mondta pontosan: „Jaj, ha már a média. Szóval komolyan mondom. Tényleg. Most ugye, hogy van ez, hogy M1 meg Echo TV meg HírTV, három fasiszta jellegű kormánypárti televízió van, és van úgy, hogy egy este mind a három helyen elcsípem Kovács kormányszóvivőt, például. És akkor kattintgatsz, hogy kicsit menekülnél, és akkor itt is Kovács, ott is Kovács vagy a rosszabbik változat, Bakondi.” Furcsa kimondani, hogy az a Fábry Sándor fogalmazta meg legpontosabban a NER lényegét, akit maga a NER favorizált éveken keresztül. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha jobbra mész, ott is sziú harcos, balra mész, ott is sziú harcos, ha előre, ott is sziú harcos, ha hátra, ott is egy sziú, ez nem jelent mást, minthogy bekerítettek téged a sziú harcosok.”  

Nem kell aggódniuk a világ korrupt és saját népüket hülyítő politikai vezetőinek, ugyanis, ha egyszer már lapogatták Orbán Viktor hátát, akkor bízhatnak abban, hogy szükség esetén menedéket kapnak a magyar kormányfőtől. A Gruevszki-botrány egyértelművé tette a világ számára, hogy Orbán egyedül azokon segít, akik megmentésétől hasznot remél. Az is világosan kirajzolódik a volt macedón miniszterelnök sztorijából, hogy Orbán Viktornak is van főnöke, akit úgy hívnak: Vlagyimir Putyin.

Fotó: 168 ora.hu

Úgy is mondhatnánk, hogy az orosz elnök a magyar miniszterelnökkel végeztette el a piszkos munkát. Ez lehet, hogy durván hangzik, és kézzelfogható bizonyíték nincs is rá, de leginkább az orosz elnöknek állt érdekében kimentenie Nikola Gruevszkit Macedóniából, és egy olyan ország védelme alá helyezni, ahonnan kevés esélye lehet a balkáni ország kormányának visszaszerezni a hazájában jogerősen elítélt politikust.

Ezt körülbelül úgy kell értelmeznünk, hogy tök jó, ha más országokban jogerősen elítélt politikusok tömegesen jelentkeznek majd nálunk menedékjogért.

Komoly kockázatot vállalt ugyanis a magyar külügy azzal, hogy diplomaták közreműködésével lényegében kicsempészték az országból az egykori macedón kormányfőt, a kormányzati kommunikációs gépezetnek pedig turbó fokozatban kellett az ostobaságokat gyártania annak érdekében, hogy legalább a Fidesz szavazói elhiggyék: jogilag minden rendben volt, amikor kimenekítették a korrupcióért elítélt politikust.

Rekordgyorsasággal kellett megadni a menekült státuszt Gruevszkinek, hogy a kormánykörökben tapasztalt kommunikációs zűrzavart csillapítsák, ugyanis innentől kezdve minden kormányhoz hű média azt szajkózhatta, hogy ez nem politikai, hanem jogi probléma, és a magyar kormány pedig ennek szellemében járt el.

Ennek némileg ellentmond Orbán Viktor szokásos péntek hajnali monológja a közrádióban, ugyanis azt találta mondani, hogy örül annak, hogy ha a Gruevszkiéhez hasonló esetekben bizalommal fordulnak Magyarországhoz. Ezt körülbelül úgy kell értelmeznünk, hogy tök jó, ha más országokban jogerősen elítélt politikusok tömegesen jelentkeznek majd nálunk menedékjogért.

Nem attól tesszük tehát függővé, hogy befogadunk-e valakit az országunkba, hogy a menekültügyi eljárás lefolytatása során bebizonyosodik, jogosult-e a menekültstátuszra, hanem attól, hogy haver volt, vagy sem, mielőtt elítélték. Ez elég nyakatekert érvelés olyankor, amikor nem igazán hiányzott a magyar kormányfőnek a Gruevszki-botrány, ám Vlagyimir Vlagyimirovics vélhetőleg rászólt Orbánra, hogy meg kéne menteni egyik legfőbb közös szövetségesüket a börtöntől.

A magyar miniszterelnök valószínűleg nem tagadhatta meg Putyin kérését, bár nyilván tudta, hogy nem tesz jót az amúgy is erősen ingadozó nemzetközi reputációjának, ha kémtörténetekbe illő módon ment meg egy bukott miniszterelnököt a börtönbüntetés letöltésétől. A magyar kormányzati kommunikáció ugyan felerősítette a sorosozást és migránsozást, mint Gruevszki üldöztetésének legfőbb okát, ugyanakkor azt mélyen elhallgatja a közvélemény elől, hogy a volt macedón miniszterelnökkel szemben jelenleg is több büntetőeljárás zajlik, és főként ezek elől futott el egész Budapestig.      

Fotó: 24.hu   

Orbán mindig büszke volt arra, hogy a falig is elmegy, ha egy konfliktusban sok lehetőséget lát, ám ezúttal valószínűleg nem jószántából nyilatkoztatta azt ki, hogy a számára szimpatikus politikusok számíthatnak rá, amikor bajba kerülnek. Putyin erősen fogja a pórázát, és olykor az az ember érzése, hogy teszteli Orbán hűségét. Az, hogy Gruevszkit már nem lehet kihallgatni, bíróság elé állítani és újabb börtönbüntetéssel sújtani, mindkettőjük számára fontos, ám Putyinnak az volt az érdeke, hogy ezúttal egy európai szövetségesével végeztesse el a feladatot, ezzel ugyanis két legyet ütött le egyetlen csapással: Gruevszkit biztonságban tudja, illetve rákényszerítette Orbánt arra, hogy nyíltan hitet tegyen a keleti politikai hagyományok követése mellett. Mert, ahogy egy dakota bölcs mondta egykor: „Az az igazi harcos, aki úgy takarékoskodik a lőszerrel, hogy egy lövedékkel két ellenséges katonát terít le.”   

Macedónia ugyan nem szomszédos ország, és nem tagja az Európai Uniónak sem, de a Gruevszki-botrány finoman szólva nem tett jót Magyarország regionális megítélésének. Már régóta egyértelmű, hogy Orbán Viktor csak olyan kétoldalú kapcsolatokban érzi jól magát, melyekben ő diktálhat, ám például Horvátországgal vagy Ukrajnával kapcsolatban ez a helyzet nem áll fenn. A magyar kormányfő 2010-es hatalomra jutása után taktikai okokból feladott néhány korábban stratégiai fontossággal bíró témát, mivel úgy érezte, hogy sokat profitálhat szomszédjai jóindulatából, ám arrogáns stílusa és egyre kiismerhetőbb pávatánca miatt apránként minden környékbeli ország szimpátiáját elveszítette.

Fotó: Privátbankár

Első látásra úgy tűnik, hogy 2018 végére Orbán Viktor erősebb, mint valaha, hiszen olyan durva nemzetközi akciókat engedhet meg magának, mint Nikola Gruevszki, egykori macedón miniszterelnök kicsempészése és eljuttatása hazánkba, és ennek betetőzéseként rekordgyorsasággal menekültstátushoz való juttatása. A magyar kormányfő merész akciója azt próbálja demonstrálni, hogy nem rendítette meg a Sargentini-jelentés, amely lényegében pontról pontra leírta, milyen területeken építette le a jogállamot a magyar kormány. Azzal azonban, hogy Orbán provokálja a nemzetközi közvéleményt, és fogatlan oroszlánként igyekszik bemutatni az Európai Uniót, még nem érezheti biztonságban magát, mert egyre durvább konfliktusokba keveredik a szomszéd államok kormányaival.

A legszembetűnőbb az Ukrajnával szemben tanúsított ellenséges magatartás, amely elsősorban abból adódik, hogy az orosz érdekek kijárójaként Orbán ott akadályozza észak-keleti szomszédunk uniós közeledését és a NATO tagság irányába tett lépéseit, ahol csak tudja. Az ukránok eddig elég elnézőek voltak azzal a magyar gyakorlattal kapcsolatban, hogy a kárpátaljai magyarok tömegei vették fel illegálisan a magyar állampolgárságot, ám egy magyar konzulátuson titokban készült állampolgári eskü felvételének nyilvánosságra hozatalával jelezték, hogy vannak ütőkártyák a kezükben. Az uniós és az amerikai diplomácia is igyekszik nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy ne blokkolja az orosz agresszió miatt amúgy is nehéz helyzetben lévő ukránok törekvéseit, a magyar diplomácia jottányit sem enged.

Élesedik a harc a horvát kormánnyal is, hiszen Magyarország továbbra sem hajlandó kiadni Hernádi Zsolt MOL-vezért a szomszédos országnak. Az INA-ügy miatt elmérgesedő viszály lényege, hogy a horvátok szerint a hazájában korábban elítélt Ivo Sanader egykori kormányfő kenőpénz elfogadása ellenében engedte, hogy a MOL meghatározó tulajdonrészt szerezzen a horvát nemzeti kőolajipari cégben. A vesztegetéssel gyanúsított Hernádi Zsoltot azért nem adta ki Magyarország, mert: "fennáll a veszélye annak, hogy a terhelt átadása esetén sérülne a tisztességes eljáráshoz való joga, és nem lenne biztosítható az ügy pártatlan elbírálása". Ismerős érvelés a Gruevszki-ügyből.

Nem vagyunk puszipajtások Ausztriával sem, noha Sebastian Kurz néppárti kancellár megválasztása után nagy várakozással indult vonaton Bécsbe a magyar kormányfő. A fiatal osztrák kormányfő gyorsan lecsillapította Orbán várakozásait, mert szerinte nem minden szól a menekültkérdésről, ugyanakkor a szabad sajtó garantálása és a jogállami normák betartása elemi kötelessége minden európai kormányfőnek. Kissé lelombozta ez a tény Orbán Viktort, de az igazi csapás akkor érte a sógorok részéről, amikor Kurz pártjának képviselői is megszavazták az Orbán-kormányt keményen elítélő Sargentini-jelentést.

Talán a legkiegyensúlyozottabb viszonyt Aleksandar Vucic szerb miniszterelnökkel ápol manapság Orbán Viktor. Milosevic egykori jobb keze igyekszik elnyerni a magyar fél támogatását, hiszen az uniós csatlakozási tárgyalások során ez jól jöhet a szerbeknek. Kérdés, hogy mire felveszik Szerbiát az Európai Unióba, mi ott leszünk-e még?      

Romániával kapcsolatban mindig kettős játékot játszott a magyar kormány. Olykor keményen beszól Orbán Viktor az ottani kormánynak, olykor pedig békülékeny gesztusokkal honorálja, hogy dél-keleti szomszédjainknál is láncfűrésszel estek neki a jogállam kissé rozoga faépítményének. A székely autonómia törekvéseket nem karolja már fel olyan nyíltan a Fidesz, ugyanakkor számára fontos, hogy az erdélyi magyarság mindig kiálljon a kormánypárt mellett, hiszen a kettős állampolgárságnak köszönhetően rengeteg szavazatra számíthatnak ennek a közösségnek köszönhetően. Ez tehát kutya-macska barátság a románokkal, amely addig működik, amíg mindkét fél profitál belőle.

Van egy olyan szomszédunk, mely esetében feltűnően háttérbe szorultak a korábban megszokott torzsalkodások, miután Orbán Viktor került a kormányfői székbe. Ehhez kellett a túloldalon is egy meghatározó személyiség, Robert Fico személyében. Magyarország nem firtatta tovább, hogy Szlovákia miért nem engedi a kettős állampolgárság intézményét, cserébe a szlovákok támogatták Orbán szabadságharcos politikáját. A V4-ek tagjaiként valóban szorosabb kötelék fűzte össze e két államot, mint az olyanokkal, melyek az érdekérvényesítésnek más módját választották. Fico bukása azonban nagy veszteség volt Orbánnak, noha a szlovák politika irányvonala nem változott radikálisan. Fico távozásával azonban egyértelművé vált, hogy északi szomszédunknál nem tud tartósan gyökeret verni a sorosozós, migránsozós politikai populizmus, ráadásul a szlovákiai magyarok pártjai közül az a gyengébbik, amely a Fidesz szövetségesének számít.

Fotó: zoom.hu

Végül ne feledkezzünk meg Szlovéniáról sem, ahol nemrégiben tartottak választásokat, és a Fidesz szövetségese nem tudott kormányra kerülni. Pedig Orbán személyesen kampányolt az SDS mellett, és Habony Árpád is keményen beszállt a küzdelembe a szomszédos országban birtokolt média-portfólióján keresztül. A frissen megalakult szlovén kormánykoalíció el is kezdte vizsgálni, miként próbálta befolyásolni a magyar kormány a választásokat. Azóta Orbán elég lekicsinylően nyilatkozik a szlovén politikáról, igyekszik távolságot tartani egy olyan szomszédtól, melytől egyébként sokat tanulhatnánk. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem kell szeretni a szomszédot, de ha néha küldesz neki egy tál bölénypörköltet, biztosan háromszor meggondolja, hogy megtámadjon-e.”    

Ha már úgy hozta a sors, hogy a nemzeti konzultációk időszakát éljük, jó lenne néha olyan témákról is kikérni a magyar választópolgárok véleményét, melyek valóban foglalkoztatják az embereket. Például itt van a börtönéből szabadult sas módjára hazánkba menekült volt macedón kormányfő körüli bizonytalanság, amit feloldhatna a kormány azzal, hogy kikéri az emberek véleményét az ügyről. Olyan nemzeti konzultációs tapasztalattal, amellyel Rogán Antal propagandaminisztériuma rendelkezik, néhány óra alatt össze tudnának dobni egy konzultációs kérdőívet, és már postázhatnák is számunkra az érdekfeszítő kérdéseket. Ha nincs elegendő ötletük a propagandistáknak, segítünk:

Fotó: Helsinki Figyelő

1. Európa és Magyarország jelentős problémája, hogy olykor korrupt politikusoknak kell vezetniük olyan államokat, melyekben egyébként elvileg tilos lenne a gazdasági bűnözés. Mégis, a választók az urnákhoz járulva megválasztanak olyan embereket, akik köztudottan saját zsebre dolgoznak, a haverjaik számára kaparják ki a gesztenyét, a törvényeket pedig úgy alakítják, hogy minél több pénzt tudjanak a közös kasszából eltulajdonítani.

Egyetért-e ön azzal, hogy az ilyen politikusokat meg kell menteniük azoknak a politikusoknak, akik hasonló módszerekkel dolgoznak?

2. Általában az orosz kormány él azzal a módszerrel, hogy amennyiben egy államban megbukik a saját szövetségesük, azt kimenekítik, és menedéket adnak neki (például Viktor Fedorovics Janukovics volt ukrán kormányfő esetében), majd az illetékes ország kérésére sem adják ki.

Egyetért-e azzal, hogy Magyarország is kövesse az orosz példát?

3. Orbán Viktor, magyar miniszterelnök az utóbbi időben elmélyítette a barátságát Erdogan török, Putyin orosz és Alijev azeri elnökökkel, valamint Hszi Csin-pinggel a Kínai Kommunista Párt főtitkárával.

Egyetért-e azzal, hogy ha bármelyikük megbukik politikailag a saját hazájában, majd jogilag felelősségre vonják a tetteikért, akkor Magyarország szöktesse meg őket, és adjon nekik politikai menedéket?

4. A magyar kormány eddig nagyon következetesen alkalmazta menekültekkel kapcsolatban azt a gyakorlatot, hogy aki érvényes okmányok nélkül érkezik a magyar határhoz, és menedékjogot kér hazánktól, annak a tranzitzónában kell kivárnia kérelme elbírálását.

Egyetért-e ön azzal, hogy elítélt bűnözők mentesüljenek az ilyen gyakorlat alól, és egyből bejuthassanak az országba, ahol állami segítséggel bujkálhatnak?

5. Komoly kihívás Magyarország számára, hogy megpróbál jogállamként mutatkozni a külvilág előtt, ugyanakkor megakadályoz egy külföldi országot abban, hogy végrehajtson egy jogerős bírósági ítéletet. Ez egyre nehezebb mutatvány, de az Orbán-kormány minden eszközt bevet e kettősség fenntartása érdekében.

Egyetért-e ön azzal, hogy Magyarország kormánya azt csinál, amit akar, akinek meg ez nem tetszik, az mind Soros György ügynöke?   

6. Akár tetszik, akár nem Nikola Gruevszki már Magyarországon tartózkodik. Ha az Orbán-kormány végül úgy dönt, hogy nem adja ki Macedóniának a jogerősen elítélt volt kormányfőt, akkor annak komoly nemzetközi visszhangja lesz.

Támogatja ön azt, hogy a Soros György befolyása alatt álló macedón, brit, amerikai, francia, német, holland, belga, svéd, dán, burundi, kenyai és kanadai kormányok tiltakozása ellenére is Magyarország megvédje Nikola Gruevszkit?

7. Magyarország biztonságot nyújt mindenkinek, akiket politikai vagy vallási nézetei miatt üldöznek a világban. Ezért utasította vissza korábban a menekültkvótát, és ezért üldözi azokat a hazai civil szervezeteket, melyek segíteni szeretnének a vallási vagy politikai üldözötteken.

Ön szerint van bármiféle értelme a fenti mondatnak?

Fotó: mandiner.hu

8. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényege, hogy a törvényeket úgy alakítja a kormány, ahogy az az érdekeinek megfelelő attól függetlenül, hogy ez jó-e az állampolgároknak, vagy sem. Az, hogy más törvények vonatkoznak az éhség, háború, üldöztetés elől menekülő emberekre, mint a jogerősen elítélt egykori kormányfőkre, az a NER lényegéből következik.

Ön szerint igaz az a dakota mondás, mely szerint: Azt az acélt lehet hajlítani, amelyik hagyja magát?

Elképesztő hazardírozásba kezdett a magyar kormány azzal, hogy lényegében bújtatja a megbukott, majd jogerősen elítélt macedón miniszterelnököt. Mondhatnánk, hogy diplomáciai unortodoxia az, amit a magyar külügy művel, de valószínűleg helyesebb, ha azt mondjuk, totális hülyeség volt részéről ebbe az ügybe belemászni. Orbán Viktor most törheti a fejét azon, hogyan másszon ki abból a csapdából, amibe meggondolatlanul belesétált. Van ugyanis néhány kérdés, melyekre neki kell megadnia a választ rövidesen:

Fotó: index.hu

1. Miért volt olyan fontos megmenteni  Nikola Gruevszkit a börtöntől? A magyar kormány különösen érzékeny a nemzeti szuverenitás témájában, ezért eléggé visszás, hogy most nyíltan beavatkozik Macedónia belügyeibe. Ha egy magyar politikus menekülne el külföldre egy jogerős bírósági ítélet elől, és egy politikai elvbarátja adna neki védelmet külföldön, nyilván rettenetesen fel lenne háborodva a magyar kormány Szijjártó Péterestől, Trócsányi Lászlóstól, mindenestől. A magyar politikai döntéshozók nyilvánvalóan súlytalannak ítélik meg Macedóniát a nemzetközi erőtérben, ezért nem izgatta őket különösebben, hogy diplomáciai küzdelembe bocsátkoztak Gruevszki miatt az új kormánnyal, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Az amerikaiak máris jelezték, hogy nagyon nem tetszik nekik, amit a magyarok művelnek, és az EU rosszallása is borítékolható. A magyar kormány tehát sokat kockáztatott egy bukott külföldi politikus miatt, és látszólag nincs ésszerű magyarázat arra, ezt miért vállalta be Orbán Viktor és csapata. Egy ésszerű magyarázat azért van: Gruevszki túl sokat tud, és amíg nálunk van, addig ebből baj nem lehet.

Egy másik országban tisztességes bírósági eljárás során elítélt idegen állampolgárt fogadtak be a hatóságok, ezzel meghiúsították egy macedón bíróság ítéletének a végrehajtását.

2. Gruevszki miért jöhet Magyarországra illegálisan, ha másokat ezért elítélnek vagy kiutasítanak? A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik alapismérve, hogy a szabályok betartása alól azok mindig mentesülnek, akik jóban vannak a felső politikai vezetéssel. Amit tehát szabad Gruevszkinek, nem szabad egy háborús övezetből menekülő szír állampolgárnak. A magyar kormány persze szokás szerint kommunikációs zsonglőrködésbe kezdett, amikor feltették neki ezt a kérdést. Gulyás Gergely például a következőt mondta: "A Gruevszki-ügy a menedékjogi kérelmet elbíráló hatóságra tartozik". Igen ám, csak egy lépés kimaradt ebből a gondolatmenetből: Ha a volt macedón miniszterelnök illegálisan jutott be az országba, akkor első menetben azt kéne vizsgálni, kik segítették ebben, és amennyiben embercsempészet zajlott, meg kell nevezni a felelősöket. Amennyiben beigazolódik a gyanú, hogy magyar diplomáciai (és esetleg titkosszolgálati) segítséggel jutott be az országba útlevél nélkül, akkor meg kell nevezni azokat a vezetőket, akik erre parancsot adtak.

3. Miért nem fogadja el Magyarország más országok bíróságának ítéletét? Talán, mert ez a magyar külpolitika egyik legfontosabb jellemzője. A magyar Fővárosi Törvényszék például megtagadta az európai elfogatóparancs végrehajtását Hernádi Zsolt MOL vezér esetében. A törvényszék a döntését azzal indokolta, hogy "fennáll a veszélye annak, hogy a terhelt átadása esetén sérülne a tisztességes eljáráshoz való joga, és nem lenne biztosítható az ügy pártatlan elbírálása". Ezt egy uniós tagállam estében érvként felhozni, finoman szólva is modortalanság, hiszen a tagság egyik legfontosabb eleme a bíróságok függetlensége. Amennyiben Magyarország esetében kérdőjelezi meg valaki a jogi eljárások pártatlanságát, meglehetősen ingerülten szoktak reagálni a politikusaink, pedig mondjuk az Elios-ügyben volna mit csiszolni ezen a területen. A magyarok jogi csűrcsavarja tehát csak a lényeg elfedésére irányul: Egy másik országban tisztességes bírósági eljárás során elítélt idegen állampolgárt fogadtak be a hatóságok, ezzel meghiúsították egy macedón bíróság ítéletének a végrehajtását. Ilyen alapon rövidesen becsempészhetjük az országba a türkménbasit, vagy az azeri elnököt, ha a népük megbuktatja őket, és egy bíróság bűnösnek ítéli őket.

Fotó: 24.hu

4. Mire számított Orbán Viktor? Nyilvánvaló, hogy egy ilyen súlyú döntést nem hozhatott meg egyedül sem Szijjártó Péter, sem Trócsányi László. A kormányfőnek viszont tisztában kellett lennie azzal, hogy komoly nemzetközi balhéba keveredik, ha kimenekíti macedón szövetségesét, majd menedéket ad számára Magyarországon. Ha azt gondolta, hogy titokban lehet tartani, hogy nálunk bujkál Gruevszki, illetve, hogy nem derül fény a magyarok szerepére a volt kormányfő külföldre csempészésében, akkor nagyon naiv volt. Ám ez nem jellemző Orbán Viktorra. Elképzelhető, hogy számára ez egy olyan fontos gesztusértékű tett volt, hogy minden elővigyázatosságot félretéve megszervezte Gruevszki kimenekítését. Elképzelhető, hogy érzelmileg megérintette ez az ügy, hiszen egy politikusnak, aki kétes ügyletekbe keveredik, számolnia kell azzal, hogy egyszer eljön számára is az igazság pillanata. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Azért ne hagyd a cimborádat sebesülten a csatatéren, mert nem tudsz majd szabadulni a gondolattól, hogy fordított esetben ő is ezt tette volna veled.”

Bár a kormány még nyíltan nem ismerte be, de a beruházásról szóló megállapodást követő 10 év alatt szinte egész biztos, hogy nem fog áramot termelni az új paksi atomerőmű. Az is elképzelhető azonban, hogy egészen 2032-ig kell várnunk arra, hogy az üzem elinduljon, ami kifejezetten nagy gazdasági blama, hiszen a beruházásra kapott orosz hitelt 2026-tól mindenképpen törleszteni kell. Most kezd igazán értelmet nyerni az a felháborító tény, hogy szinte az összes fontos beruházással kapcsolatos szerződést hosszú évtizedekre titkosították.

Fotó: greenpeace.blog.hu

Elképzelhető, hogy még az unokáink is törleszteni fogják azt az orosz hitelt, amit az egyébként főként orosz cégek által tervezett és épített Paks II. projektre vett fel a magyar állam. Szinte mindenki sötétben tapogatózik, hiszen a csúszás okairól csak handabandázik a kormány. Putyin elnök is egyre zabosabb, és szóvá is tette Orbán Viktornál, hogy szerinte indokolatlan ekkora csúszás az építkezésben. A magyar kormányfő természetesen Brüsszel bürokráciáját okolta a késlekedésért (érdekes, hogy Soros György ezúttal megúszta), ám ezt az orosz elnök nem igazán kajálta be.

Korábban már lebegtettük azt a lehetőséget, hogy mivel nem tudjuk a hitelszerződés részleteit, elképzelhető az is, hogy a magyar kormány valamiféle vésztartalékként tekint erre a hatalmas hitelkeretre. Bár 2014-ben, a szerződés megkötésekor még ennyire nem sodródott Európai Unió szélére Magyarország, Orbán fejében motoszkálhatott az a gondolat, hogy az uniós pénzcsapok elzárása esetén jó, ha van egy jelentősebb összeg a birtokában, mellyel ellavírozhat vészhelyzet esetén.

Ha Orbán számára van legalább két opció az orosz hitellel kapcsolatban, akkor most bizonyára örül az előrelátásának, ugyanakkor bosszankodhat amiatt, hogy meglehetősen előnytelen kondíciókkal jutott a hitelkerethez. Míg korábban ugyanis Matolcsy György nagy dirrel-durral kiebrudalta az IMF-et Magyarországról, a jóval előnytelenebb feltételekkel kötött orosz hitelszerződéstől nem lehet csak úgy megválni.

Ez nem csupán presztizs okokból kínos, hanem komoly gyakorlati károkat is okoz, ugyanis a mostani paksi szerződés értelmében 2026-tól mindenképpen törleszteni kell az építkezésre kapott orosz hitelt, akkor is, ha az erőmű még távol van attól, hogy termelni tudjon. Amikor 2014-ben felvettük a hitelt, rendkívül rossz kamatfeltételek mellett kötötték meg a szerződést, ugyanezt a pénzt most jóval kedvezőbb feltételekkel be lehetne szerezni máshonnan. Egyedül az oroszok nem kockáztattak ebben a bizniszben, hiszen ők mindenképpen visszakapják a pénzüket az eredeti megállapodás feltételei szerint.

Most tehát már látjuk, mennyire elkapkodott volt a 2014-es választások előtt sebtében megkötött megállapodás. Valamiért nagyon fontos volt Orbánnak Putyin barátsága, ezért belement egy olyan hitelszerződésbe, mely utólag előnytelennek bizonyult, ráadásul az oroszokra bízta a paksi bővítést, noha tudta, hogy rengeteg adminisztráció  következik, az engedélyek beszerzése pedig sokkal döcögősebb lesz, ha nem egy nem uniós ország cégére bízzák a projektet.

Márpedig a Roszatom kulcsrakész kivitelezést vállalt: így a bővítés minden szakmai döntése az orosz állami cégre hárul. Közismert, hogy Oroszországban is cammogós tempóban haladnak a dolgok, de a magyar félnek a terveket át kell futtatniuk az uniós szerveken is, így nem csoda, ha finoman szólva döcög a szekér. Kérdés, hogy ezt mennyire bánja Orbán, aki valószínűleg örül annak, ha nem csapnak gyorsan a fenekére az orosz hitelkeretnek, mert az nyújt számára némi biztonságot egy lehetséges gazdasági válság, vagy az uniós források megcsappanása esetére.

Fotó: hvg.hu

Az viszont rendkívül bosszantó minden magyar polgár számára, hogy megint egy politikai okokból kapkodva meghozott szakmainak álcázott döntés miatt kerülünk hátrányos helyzetbe. A paksi beruházás ugyanis nem volt halaszthatatlan, a mostani huzavona is azt mutatja, hogy akár 15 év múlva is beindíthatják az új erőművet, akkor sem kerül bajba a magyar áramszolgáltató ipar. Az csak hab a tortán, hogy aki elköteleződik az oroszoknak, sok jóra ne számítson, hiszen Putyin támogatásának igen kemény feltételei vannak, és ez jól látszik a paksi beruházás kálváriáján. Mert, ahogy egy ősi dakota bölcsesség szól: „Ha egyszer „Nagy bölény” kölcsön adta a tomahawkját, nem viheted vissza neki törött nyéllel csak akkor, ha a másik fele a hátadban van.”

Újra rátalált a pávatáncos lépésekre Orbán Viktor, bár most olyanok vitték táncba, akikkel nem szívesen ropja együtt. Úgy tűnik, egyelőre működik az „Orbánt megszelídíteni vagy kidobni” taktika, de az is nyilvánvaló, hogy a magyar kormányfő csak taktikai okokból hátrál. Valószínűleg minden meghatározó európai kereszténydemokrata politikus tisztában van azzal, hogy amennyiben az uniós választások után változik a politikai széljárás, Orbán Viktor ismét előveszi harcias stílusát, és igyekszik a saját képére formálni az Európai Néppártod, valamint magát az Európai Uniót is.

Fotó: hungary today.hu

Két lépésben szorították sarokba Orbán Viktort saját pártcsaládjának vezetői. Első menetben a néppárti frakció többségével megszavaztatták azt a Sargentini-jelentést, ami erősen megingatta a magyar kormányfő pozícióit az európai politikai térben. Ezt követően választás elé állították: Vagy aláírja az Európai Néppárt Helsinkiben tartott kongresszusának zárónyilatkozatát, vagy repül a csapatból. Igen testes békát kellett lenyelnie a Fidesz vezérének annak érdekében, hogy a pártcsaládban maradhasson, és elkerülje a teljes politikai ellehetetlenülés, ugyanis a liberális demokráciát éltető dokumentum mindenben ellentmond annak, amit az utóbbi években Orbán hirdetett.

Orbán nagyon nem szereti, ha őt irányítják, sőt, mondhatjuk, hogy zsarolják. Sokkal jobban szereti ő diktálni a feltételeket, amit itthon lényegében tökélyre vitt, ám Európa más porond, ott van néhány nagypályás, akik nem igazán kultiválják, hogy egy kis közép-kelet-európai ország vezetője miatt kell magyarázkodniuk a választók előtt. A néppártiak megértették annak a veszélyét, hogy baloldali és liberális politikusok kíméletlenül ki fogják használni az uniós kampányban azt, ha egy kígyótojást tudnak felmutatni a kereszténydemokraták fészkében. Máris megjelentek olyan plakátok nyugati országokban, melyek lényegében Orbán személyével riogatják a választókat, mondván, hogy egy olyan autoriter rendszer képviselője, amely pusztítja az uniós értékeket, ráadásul korrupt rendszerén keresztül ellopja a nyugati adófizetők pénzét.

Logikus volt hát, hogy vagy minél előbb megszabadul az EPP a kínossá vált rokontól, vagy együttműködésre kényszeríti. Miután Orbán orrát befogva aláírta azt a nyilatkozatot, amelynek valószínűleg egyetlen mondatával nem ért egyet, annyit elért, hogy időt nyert. A néppártiak pedig kifelé demonstrálhatták az egységet, amiről mindenki tudja, hogy csak kirakat, de egyelőre el lehet adni a német, olasz, osztrák, francia, sőt belga konzervatív szavazóknak is, hogy a pártcsalád nem széthúzó, egymással civakodó rokonokból áll.

Helsinkiben tehát ésszerű kompromisszum született, de kérdés, hogy Orbán meddig tartja magát ehhez. Nem ismeretlen számára a kettős beszéd, hiszen itthon eddig is rendkívül radikális volt, bizonyos kérdésekben már évek óta jobbra áll még a Jobbiktól is, ugyanakkor Brüsszelben sokszor sokkal engedékenyebb, civilizáltabb hangot ütött meg a magyar kormányfő. Szavazótábora szinte meg sem lepődik azon, ha néha eltér a bevett migránsozó, sorosozó sormintától, mert ismerik a vezérüket, akinek haszonelvűsége nem ismer határokat. Most az az igazi kérdés, hogy továbbra is vannak-e olyan eszközök a néppártiak kezében, melyekkel legalább látszólag konszolidálni tudják Orbán rendszerét.

Kérdés, hogy vannak-e még más feltételei a néppártnak, vagy megelégednek azzal, hogy a magyar kormányfő és pártjának meghatározó politikusai felhagynak az olykor nyíltan rasszista megnyilvánulásokkal. Például nyomást tudnak-e gyakorolni a Fideszre annak érdekében, hogy fogadják el az európai ügyészséghez való csatlakozást, mint alapvető jogi garanciát egy olyan országban, ahol például a rendőrségi nyomozás nem talál bűncselekményre utaló jeleket az Elios-ügy kapcsán. A magyar függetlenségre való hivatkozás eddig mindig jó ütőkártya volt itthon, ha meg kellett tagadni az együttműködést olyan uniós szervekkel, melyek a magyar jogállamiság leépítésére figyelmeztetnek.

Fotó: index.hu

Orbánnak tehát beszűkült a mozgástere, de annyi bizonyára maradt számára, hogy idehaza nem kell majd hűségnyilatkozatot tennie a liberális demokrácia értékei mellett, nem kell elszámolnia az államilag felügyelt korrupció minden egyes részletével, nyugodtan csuklóztathatja a Közép-európai Egyetemet, belerúghat a hajléktalanokba, lépésről lépésre korlátozhatja a gyülekezési jogot, kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a még meglévő ellenzéki és független sajtót. A magyar kormányfőnek annyi levegőre van szüksége, amennyi elegendő ahhoz, hogy eljusson minden magyarhoz az üzenete: Hiába reménykedsz, az Európai Unió úgysem fog rajtad segíteni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Hiába csavarod bele magad a szőnyegbe, ha jön a vihar, épp oda fúj, mint ahová a lovad hátán menekültél volna.”  

Minden idők legértelmetlenebb nemzeti konzultációja következik rövidesen Magyarországon. Persze, ez csak ránk, polgárokra érvényes, akik finanszírozzuk ezt a párbeszédnek álcázott kormánypropagandát, azok, akik végigverik a legújabb agymosást rajtunk, nagyon is jól fognak járni. Az Orbán-kormánynak köszönhetően igazi hungaricum lett a nemzeti konzultációkból, amit vélhetően nem fognak irigyelni tőlünk Európa nyugati felében. Mi viszont kénytelenek vagyunk elviselni, hogy újra az adóforintjainkból próbáljanak elbutítani bennünket.

Fotó: napi.hu

Egy olyan klassz országot kéne csinálni, ahol nem a gazdagok lesznek még gazdagabbak, a szegényebbek még elesettebbek, ahol nem vernek át milliókat érintő jogszabályokat két nap alatt a törvényhozáson, ahonnan nem üldöznek el jó egyetemeket, ahol az EU felzárkózásra szánt forrásait nem csapolják meg a kormánypárthoz közel álló oligarchák, és ahol a közszolgálati televízió és rádió nem a kormánypropagandát szajkózza reggeltől estig. Ha ezek a kritériumok megvalósulnának, nem kéne reklámfilmekkel népszerűsíteni a gyermekvállalást, és nem lenne szükség nemzeti konzultációra sem a családok védelméről.

A fiatalok itthon maradnának, dolgoznának, lakást vennének, és gyermekeket nevelnének. A gyermekvállalás nem kormányzati akarat, és még kevésbé pénz kérdése. Ha valaki biztonságban, jólétben érzi magát egy országban, akkor nem retteg a jövőtől, mer vállalkozni, átvitt és konkrét értelemben egyaránt. A demográfiai probléma Magyarország különböző bajait egyesíti, így dőreség lenne azt gondolni, hogy szájbarágós kérdésekkel bármit is meg lehet oldani abból a problémahalmazból, ami évtizedek óta egyre csak növekszik. 

Már a konzultáció címe is arról árulkodik, hogy az állandó harc lázában égő Orbán-kormány már megint valamitől meg akar óvni bennünket.

Szinte kimondani is sokkoló, hogy nyolcadik alkalommal tapsol el a kormány milliárdokat olyan teljesen felesleges akcióra, mint amilyen a nemzeti konzultációnak titulált kormánypropaganda. A mostani tíz „kérdés” is ügyesen játszik az emberek érzelmeivel, hiszen azt a látszatot kelti a kérdéssor, hogy valóban égetően fontos problémákra keres választ a kormány, és ebben számít az emberek véleményére is. A valóság viszont az, hogy csöppet sem érdekli a döntéshozókat az, mi is a helyzet az átlagemberekkel, a lényeg, hogy bármilyen nemzetközi vitába keveredik majd az Orbán-adminisztráció, a konzultációs íveket fogják majd lobogtatni annak bizonyságául, hogy a magyar nép is azt akarja, amit ők.

Már a konzultáció címe is arról árulkodik, hogy az állandó harc lázában égő Orbán-kormány már megint valamitől meg akar óvni bennünket. Persze, érthető, hogy amíg külső ellenséggel hadakoznak a népek, addig nem teszik fel azt az érdemi kérdést: Ki véd meg bennünket a kormány ötletszerű politizálásától, rasszista kampányaitól, a jövőt beáldozó átgondolatlan döntéseitől, no és a nagyon jól átgondolt államilag koordinált korrupciótól? Aki mindig meg akar védeni bennünket, az nagy valószínűséggel retteg attól, hogy egyszer ellene lázadnak fel azok, akiket mindenáron a szárnyai alá akar venni.  

Természetesen kedvenc témáját is ügyesen belecsempészte a szövegbe a kormány, hiszen az egyik (beugratós!) kérdés így szól: Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni? Finoman szólva is irányított problémafeltevés ez, ami valahogy úgy fordítható le a kormányzati kommunikáció nyelvére: Ha nem akarsz bevándorlókat, csinálj gyereket. Az azonban már most borítékolható, hogy a szokásos Soros Györggyel és a menekültekkel riogató retorika nem hoz majd áttörést a szülőszobákban.

Egy évente körülbelül 1300 migránsnak menekültstátuszt, illetve védettséget biztosító, és az utóbbi években a letelepedési kötvények eladásával körülbelül 20 ezer unión kívül élő embernek állampolgárságot adó kormány részéről meglehetősen álszent dolog ilyen kérdésekkel borzolni a választók idegeit. Úgy viselkednek, mintha a zéró tolerancia elvét vallanák menekültkérdésben, ugyanakkor csak kommunikációs szinten ennyire elzárkózó a magyar kormány.

Fotó: hirpatak.hu

A "nem csak humánusnak kell lenni, de annak is kell látszani" elvét soha nem merte zászlajára tűzni az a kormány, amely két egymástól teljesen idegen dolgot mosott most össze ebben a konzultációban. Nem az a kérdés ugyanis, hogy migráció vagy felpörgő népesedés, hanem, hogy hajlandó-e a magyar kormány érdemben foglalkozni a magyar társadalmat sújtó szociális, gazdasági, egészségügyi, oktatási és etnikai problémákkal. A nemzeti konzultációk áradata ugyanis pont azt igyekszik elfedni, ami a lényeg lenne Magyarországon: Őszintén beszélni fontos kérdésekről, meghallgatni minden érintett véleményét, és olyan hosszútávra szóló megoldásokat találni, melyek az egész társadalom érdekeit szolgálják. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egy ló ledob a hátáról, az annak a jele, hogy keményen kell küzdened a betöréséért, de biztos megéri majd a sok kék-zöld folt.”