Mért is lepődnénk meg azon, hogy a miniszterelnök lenyelné a nemzet sportújságját is? Hiszen felesége szerint azzal lehet leggyorsabban kiugrasztani az ágyból, ha a reggeli mellé a friss, ropogós sportnapilapot is odakészíti. A fociőrült Orbán Viktor attól függetlenül vetné rá magát a most még idegen kézben lévő újságra, hogy kedvenc sportága finoman szólva is túlreprezentált a napilapban.

Fotó: MTI

A tévéműsor és a sportlövészet közé rejtve jelentette meg a Nemzeti Sport tulajdonosa azt igencsak szokatlan hirdetést, melyben közlik az olvasóval, hogy a lap hogy nem lesz Habony Árpádé vagy Andy Vajnáé. Ez még egy olyan abszurd államban is, mint Magyarország, elég sok megválaszolatlan kérdéssel terheli az olvasót, hiszen ha nem volt az illető uraktól megkeresés, akkor minek a cáfoló hirdetmény? A közleményt csütörtökön délután elektronikus formában egyébként már körbeküldték a sajtónak, de ez a közlési mód a nyomatott lap 15., eldugott oldalán egészen különleges. Mintha a tulajdonos Mediaworks Hungary Zrt. csak provokálni szeretné a kormányt, amely fullajtárjai útján (lásd Habony és Vajna) szinte mindenre ráveti magát, amiből gazdasági vagy politikai előnyt remél.

Fotó:444.hu

Márpedig a Nemzeti Sportban láthat fantáziát Orbán Viktor, hiszen ő egy ízig-vérig magyar férfi, aki azon kívül, hogy kedveli a kerítésszaggató kisüstit, és a csípős békési kolbászt, minden reggelét a nemzet sportújságjával indítja. Valószínű a versenyszellem túlburjánzása is annak köszönhető a miniszterelnök esetében, hogy a szabadságharcot kiterjeszti a foci világára is, így fordulhatott elő, hogy a hollandoktól elszenvedett 8-1-es vereség után alig lehetett életet lehelni a csalódott Orbán Viktorba. Hiába, Robben és van Perie ellen nem lehet kerítést építeni…

Egyébként nem lehet panasza a napilapra a miniszterelnöknek, hiszen olyan kiemelt helyet és terjedelmet biztosít a halovány magyar futball számára, hogy az már szakmai érvekkel meg sem indokolható. A kritikai szellem sem igazán itatja át a Nemzeti Sport cikkeit, a magyar válogatottról például úgy írtak az Feröer elleni izzadságos győzelem után, mintha magát Brazíliát gázoltuk volna le a Maracana Stadionban. A Nemzeti Sport a maga bulváros módján rendkívül elfogult a magyar focival kapcsolatban, ami nem segít a futballtársadalom önképének helyrerakásában. Nem kritizálta a stadionépítési őrületet sem, mintha a sport és a nemzet ellensége lenne az, aki megkérdőjelezi ennek a felelőtlen pazarlásnak az értelmét.

Fotó:csepel.info.hu

Mégis úgy sejtjük, hogy a lap tulajdonosa nem véletlenül jelentette ki saját újságjában, hogy el a kezekkel a Nemzeti Sporttól. Orbán Viktor biztosan nagyon szeretné, ha itt is kézi vezérléssel működne a hírgyártás, akárcsak a közszolgálati médiában. Egyelőre bizonytalan, hogy Andy Vajna megnyeri-e a Simicska Lajos ellenében vívott csatáját a TV2-ért, így egy másik front nyitása nem árthat, inkább hozhat valamit a konyhára.

Fotó:nemzetisport.hu

Nehéz elképzelni, mennyire lenne nemzetibb a Nemzeti Sport, ha Habony vagy Vajna kezébe kerülne, hiszen olyan vád nem érheti a lap szerkesztőit, hogy elfogultak lennének az ellenfelekkel szemben, illetve kárörvendve írnának egy-egy vereség után a magyar csapatról. Nem a Nemzeti Sport újságíróin múlik továbbra sem, ha halovány marad a magyar foci csillaga, vagy kikapunk kézilabdában, vagy nem jut ki az olimpiára egy-két tornászunk. A Nemzeti Sport támogatta, és a tulajdonostól függetlenül is támogatni fogja a Magyar Olimpiai Bizottság törekvését, hogy megszerezzük a 2024-es játékok rendezési jogát. Akkor meg minek a Nemzeti Sport Orbán Viktornak? Erre egy ősi dakota közmondás tudja megadni a legjobb válasz: „Csak”

Nagyon úgy tűnik, hogy a 2018-as választást is a magyar politika két domináns alakjának vetélkedése fogja meghatározni. Az egyelőre megosztott és zavarodott ellenzék soraiban ugyanis egyedül a volt szocialista miniszterelnök tűnik egyszerre konzekvens és előrelátó politikusnak, aki például a menekültválság kezdetekor megjósolta, hogy objektív okok miatt a baloldal csak vesztesen kerülhet ki ebből az ügyből, és a jobboldal viszont sokat profitálhat belőle. Orbán Viktornak sincs alternatívája a kormányzó pártban, hiszen szorgos munkával kihozta a legtöbbet a háborúk elől menekülő emberek ellen folytatott kampányból.  

       Fotó: tenytar.hu

A múlt heti HVG-ben jelent meg Csizmadia Ervinnek, a Méltányosság Politikai Központ vezetőjének elemzése arról a közéleti kérdésről, hogy kell-e vezetni egy társadalmat, illetve, mi vezetett oda, hogy a magyar politikában 2006-tól megjelent az igény egy erős vezető személyére. Csizmadia szokatlan módon nem Orbán Viktor 2010-es fülkeforradalmától számítja azt az időszakot, amikor az állam intézményrendszereinek gyökeres átalakításával, illetve hatásköreik erős korlátozásával már nem a hatalmi ágak bonyolult összefüggésrendszere, illetve egymás kontrollálása, hanem egy erős vezető akarata alakítja a politikai életet. Ő inkább úgy látja, hogy 2006-ban a baloldal győzelmével egy olyan magyar hagyomány szakadt meg, amely a rendszerváltás óta töretlen volt, hiszen 1994 óta minden kormányt leváltottak a négyéves ciklusa után, ám Gyurcsány Ferencnek sikerült újráznia.

Sokan osztják Csizmadia nézetét, mely szerint a baloldal jobban járt volna akkor, ha annak módja és rendje szerint elveszíti 2006 tavaszán a választásokat, hiszen tovább működhetett volna az a politikai váltógazdaság, amely garantálta az öt hatalmi ág erejét, függetlenségét, és ellenőrző szerepét. Gyurcsány Ferencnek azonban más tervei voltak, hiszen már előző, csonka ciklusa alatt is odaszúrt néha az Alkotmánybíróságnak, az ügyészségnek, illetve a köztársasági elnöknek. Miután megnyerte a választásokat, úgy gondolta, hogy ideje kissé lazítani ezeken az ellenőrző funkciókon. Nem feltétlenül a rossz szándék volt az indítéka, hanem nagy terveket dédelgetett még a választásokat követő hónapokban is olyan reformokkal kapcsolatban, melyek megalapozhatták volna a 2010-es győzelmét. Igen ám, de jött Öszöd…

Fotó:index.hu

Gyurcsány Ferencnek az öszödi beszéd nélkül is nehéz dolga lett volna, ám az ominózus kiszivárogtatás után lényegében nem volt más választása, mint úszni az árral szemben, amíg csak lehetett. Erre az árra erősített rá a 2008-as válság, és Gyurcsánynak mennie kellett. Csizmadia szerint ő volt az első hatalmon lévő miniszterelnök, aki értette az idők szavát, hiszen ráérzett arra, hogy a magyar társadalomban éledezik az igény arra, hogy egy olyan erős politikai vezető lépjen a kormányrúdhoz, aki nem viaskodik az alkotmánybírákkal, illetve nem hagyja magát befolyásolni sem belföldi, sem külföldi bírálatok által. Valószínűleg érezte ezt Gyurcsány belső ellenzéke is, ezért puccsolták meg saját miniszterelnöküket, egyúttal hosszú időre lehetetlenné tették a visszatérését a politikai életbe. Az már más kérdés, hogy ezzel a politikai baloldalnak is adtak egy olyan döfést, melyet a mai napig nem tudott kiheverni.

Öszödnek köszönheti Orbán Viktor a 2010-es fülkeforradalmat, a kétharmadot, az új Alkotmányt (bocsánat, Alaptörvényt), és persze azt, hogy játszi könnyedséggel le tudta építeni a fékek és ellensúlyok rendszerét Magyarországon, amihez Gyurcsány hozzá sem mert fogni. Van azonban egy igen árulkodó jele annak, hogy Orbán tisztában van azzal, hogy számára egyetlen igazi kihívó maradt a megrostált politikai térben. Minden igyekezetével azon volt, hogy Gyurcsányt rács mögé juttassa, ám ezt a fontos célt még Polt Péter asszisztálásával sem sikerült elérnie. Orbán jól tudja, hogy pártja 2018-as szereplésének kulcsa az lesz, hogy sikerül-e 2014-hez hasonlóan újra karanténba szorítania Gyurcsányt és pártját. Ironikus módon ez a törekvése kapott léket az utóbbi hónapokban, amikor a menekülthisztéria hullámain ismét megmutatta, ki a legény a gáton, ugyanakkor vetélytársa volt az egyetlen ellenzéki politikus, aki karakteres véleményt képviselt migránsügyben, így saját politikai szövetségeseitől happolt el szavazókat.

Gyurcsány ugyanis - Orbánhoz hasonlóan – akkor érzi jól magát, amikor éles szituációban kell megnyilvánulnia. Lényegében ezért nem mertek vádat emelni ellene a Sukoró-ügyben sem, hiszen a tárgyalást politikai színpaddá változtatta volna, és ismerve szónoki képességeit, komoly károkat okozhatott volna az Orbán-rezsimnek, ha ezt a lehetőséget megadják neki. Legutóbbi politikai nyilatkozata (mely a Sokak Magyarországa címet viseli) is arról árulkodik, hogy pontosan tudja, milyen gyengéi vannak Orbán rendszerének, és mi az oka annak, hogy a hivatalos politikai ellenzék ezeket képtelen kihasználni. Gyurcsány tudja, hogy Orbán után nem lehet visszatérni a 2010 előtti állapotokhoz, bizonyos változtatások megtartása ugyanis érdeke lesz az új vezetésnek is. Nehéz is lenne elképzelni, hogy ha Gyurcsány ismét a kormányrúdhoz léphetne, felvállalná az újabb konfliktusokat az Alkotmánybírósággal vagy az ügyészséggel, hiszen Orbán Viktor már kitaposta az utat előtte, és lényegében kezes bárányt csinált ezekből a korábban nagyon fajsúlyos intézményekből. Más kérdés, hogy miként tudná lecserélni az Orbán-rezsimhez hű vezetőket ezeknek a hatalmi ágaknak az élén.

Fotó: tenyezo.hu

Gyurcsány dolgozatából kitűnik, hogy nem tartja önmagában rossznak az erős kormányzást, de arra ügyelni kell, hogy ne züllesszük le az államot néhány kiváltságos személy pénzgyártó gépsorává. Ha azonban nem áll vissza a fékek és ellensúlyok rendszere, akkor nem igazán találunk garanciát ara, hogy nem ismétlődik meg 2018 után egy-egy új Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István kiemelkedése a névtelen vállalkozók közül, ami rendkívüli módon irritálja a magyar közvéleményt. Ezeket a garanciákat egyelőre nem látjuk, hiszen Gyurcsány a DK-n kívüli ellenzék legnagyobb problémájának azt látja, hogy kizárólag a restaurációban lát politikai alternatívát. Hogy a címben feltett kérdésünkre választ adjunk: valószínűleg még sokáig az Orbán-Gyurcsány vetélkedés fogja megadni a magyar közélet fő irányvonalát, mert azon kívül, hogy ízig-vérig politikusok, akik logikusan gondolkodnak, ám csakis a választópolgárok érzelmeire hajlandók apellálni, mert tudják, hogy a ráció egy ilyen közegben nem hoz sokat a konyhára. És ha már a konyhánál tartunk: Gyurcsány és Orbán esetében a legfontosabb hasonlóság az, hogy saját politikai családjuk sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja őket, így amíg meg nem jeleneik egy harmadik politikai erő, amely fel tud mutatni egy hasonlóan karakteres, társadalmi vízióval rendelkező vezetőt, addig Orbán és Gyurcsány bokszmeccse marad számunkra a legfontosabb látványosság a következő években. Mert ahogy egy dakota bölcsesség tartja: "Mindaddig, amíg két duda van, addig két dudás is megfér egy sátorban." 

Úgy tűnik, hogy a magyar választók preferálják, ha a kormányuk irracionális intézkedések sorával nehezíti az életüket. Mi mással is lehetne magyarázni azt, hogy akkor nőtt a kormánypárt népszerűsége, amikor abszurd, sőt kifejezetten ellentmondásos intézkedések sorával teszi tönkre saját polgárai jövőjét. A Szegedi Kattintós összegyűjtött az Orbán-kormány legirritálóbb intézkedéseit az utóbbi öt évből.

           Fotó: vecseshirek.hu

1. Forráskivonás az egészségügyből és az felsőoktatásból, emellett stadionok építése. Nem kell hozzá túl sok gógyi, hogy belássuk, a jövőnk záloga a színvonalas oktatás, hogy az állam olyan képzett és motivált munkaerőhöz jusson, amely képes a modern világ kihívásaival megbirkózni, előállítsa azokat a javakat, melyek egy fejlődő gazdaságban elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nyugdíjak megőrizzék vásárlóértéküket. Ahhoz azonban, hogy a nyugdíjas éveket élvezhessük, jó egészségügyi ellátás is kell, ami épp olyan távolra került tőlünk, mint a magas szintű, egyre több fiatal számára elérhető és perspektívát jelentő felsőoktatás. Ehelyett gombamód szaporodnak a stadionok, melyek finoman szólva sem jelentik a gazdaság motorját, hiszen a foci nem úgy működik, mint egy üzem, nem termel hasznot, a stadionokat viszont fenn kell tartani, nézőket kell csalogatni a lelátókra, hogy az egyesületek működése és a létesítmények üzemeltetése minél kevesebb veszteséggel járjon. Egy normálisan működő országban nem a felsőoktatást akarják önfenntartóvá tenni, hanem a sportklubokat. A gazdaság szereplőinek nem a stadionépítéseket, hanem a felsőoktatást kell támogatniuk, hiszen az ő érdekük nem a focisták jóléte, hanem a jó szakemberek kinevelése. Az egészségügy esetében is fordítva ül a lovon a kormány. Nem elég törvényt hozni arról, hogy rövidebbnek kell lenniük a várólistáknak, hanem olyan körülményeket kell teremteni, hogy a listák rövidüljenek. Nem úgy lehet itthon tartani a nővéreket, szakápolókat és orvosokat, hogy csak hűségeskü fejében támogatjuk a tanulmányaikat, hanem olyan bért kell adni nekik, hogy eszükbe ne jusson külföldön dolgozni.

2. Kerítés építése olyan menekülő civilek ellen, akik nem akarnak itt maradni. Ebben a témában sikerült olyan tévhiteket táplálni a magyar társadalomba, melyeket csak hosszú évek alatt lehet majd helyre tenni. Olyan menekültek ellen viaskodik a kormány hónapok óta, akik rajtunk keresztül szeretnék elérni úti céljukat, Nyugat-Európát. Ráadásul azok az országok, ahová ezek a menekültek igyekeztek soha nem kérték tőlünk, hogy építsünk ellenük kerítést, sőt…Sikerült úgy egymás ellen hergelni a magyar társadalom egyes csoportjait, hogy a heves szópárbajok közepette a lényegről senki sem beszélt: ez pedig az a kérdés, hogy mennyibe is került mindez nekünk, és ki fizeti a számlát? Pintér Sándor belügyminiszter bevallása szerint csak kerítésre húsz milliárdot költött a kormány, és akkor nem beszéltünk a rendőrség, az egészségügy, a honvédség, a különböző ellátórendszerek pluszkiadásairól. Mindezt csak azért vállalata be a magyar állam, hogy azok a menekültek, akik eddig a legrövidebb, rajtunk keresztül vezető úton jutottak el céljukhoz, most kerülő úton, a szomszédaink útba ejtésével tegyék meg mindezt. Közben persze összevesztünk mindenkivel, osztottuk az észt a németeknek, az amerikaiaknak, a délszlávoknak. Arról már nem is szólunk, hogy ezt a kerítést egyszer le is kell bontani, és fogalmunk sincs arról, kinek lehet elpasszolni ennyi pengés műszaki zárat.

A magyar társadalom rendkívül érzékeny a korrupcióra, ugyanakkor a menekültválság hevében senki sem figyelt arra, milyen gyorsan tollasodott meg Tiborcz István, a kormányfő veje, illetve Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor kebelbéli barátja.

3. Paksi beruházás hitelből teljes titoktartás mellett. Az Orbán-kormány egyik legrejtélyesebb, legátláthatatlanabb, ugyanakkor legfeleslegesebb beruházása. Eleve akkor kezdtünk barátkozni az oroszokkal, amikor minden demokratikus állam lerugdosta magáról Vlagyimir Putyint az ukrán belpolitikába való beavatkozása miatt, ráadásul Paks II megépítése nem sürgető feladat, ezért a hatalmas orosz hitel felvétele sem indokolt. A menekültválság hónapjai alatt a paksi projektről keveset hallottunk, hacsak azt nem számoljuk is, hogy fű alatt lényegében mindet titkosítottak, ami a beruházással kapcsolatos. Míg a menekültválság kapcsán világos, hogy politikai haszonszerzés volt a cél, a paksi építkezés sem gazdasági, sem politikai előnyökkel nem kecsegtet. Míg néhány éve sietve vásárolta meg az oroszoktól a magyar állam a Mol részvényeinek mintegy 25 százalékát, mondván ne legyen ilyen nagy hányad az ellenségnél, Paks esetében úgy feküdt le Orbán Putyinnak, mint pincsi kutya a dán dognak. A 2014-es választások előtt hirtelen fellángolt szerelem az oroszok iránt mostanra kissé alábbhagyott, de azért annyira kitartott, hogy a 3-as metró felújítását az előnytelenebb ajánlatot tevő ruszkik happolták el. Erős a gyanúnk, hogy a paksi beruházás valódi okairól és céljairól szinte semmit nem tudunk még, és ha csendben ejti a tervet a kormány, soha nem is fogjuk megtudni, milyen valós szándékok mozogtak a háttérben. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy nem a magyar polgárok jövője lebegett a döntéshozók szeme előtt, mert olyan terhet jelentene az orosz hitel az egész társadalomra, amit most még fel sem tudunk fogni.  

Fotó: 24.hu

4. A korrupció nyílt támogatása, a gazdagsággal való hivalkodás divattá tétele. Ez a téma igényel legkevesebb magyarázatot, hiszen míg korábban a Simicska Lajos érdekeltségeibe tartozó cégek nyerték sorra a zsíros állami megrendeléseket, most, hogy az oligarcha összekötötte a bajuszt volt kollégiumi szobatársával, Orbán Viktorral, a hatalom sorra keresztbe tesz Simicska cégeinek. Ez igazán önleleplező gesztus, hiszen azt üzeni minden magyar vállalkozásnak, hogy az itthon folyó gazdasági versengés mindenről szól, csak nem a piacgazdaságról. Csak politikai kapcsolatokkal lehet érvényesülni, és ha valaki összerúgja a port valamelyik kormánytaggal, pillanatok alatt a mélybe zuhanhat. A pályázatok kereteit folyamatosan úgy alakítják ki, hogy a kormány kegyeltjei nyerjenek, és az új arisztokrácia tagjai nyíltan parádéznak ismert kormánytagok oldalán. A gazdaság és a politika szereplői szemérmetlenül támogatják egymást, ha kell, segítik a másikat, ha egy-egy kellemetlenkedő konkurenst kell parkoló pályára tenni. Nem is csoda, hogy a politikai elit tagjai nem is szégyellik mesés vagyonukat, arcátlanságukat pedig még azokkal a képtelen magyarázatokkal tetézik, melyekkel vagyonukat magyarázzák. A magyar társadalom rendkívül érzékeny a korrupcióra, ugyanakkor a menekültválság hevében senki sem figyelt arra, milyen gyorsan tollasodott meg Tiborcz István, a kormányfő veje, illetve Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor kebelbéli barátja.

5. Szabadságharc a beruházási forrásaink döntő hányadát biztosító Európai Unió ellen. Ez a tény szinte felfoghatatlan mélységekbe taszítja azokat, akik logikát keresnek az Orbán-kormány ténykedésében. Korábban csak beleköptek abba a tenyérbe, amely több száz milliárd eurós támogatásban részesítette az országot, most azonban lényegében harapdálják ezt a kezet. A kormány ezt most már olyan agresszívan csinálja, hogy félő, előbb-utóbb elfogy az uniós bürokraták türelme. Az Orbán-kormány lényegében egyetlen elvet tart a maga számára kötelezőnek: ami pénz jár a központi büdzséből, azt adják oda neki, és utána senki se szóljon bele, hogy mire és hogyan költötték el. Ha pedig együtt kellene működni a többi tagországgal, mondjuk a menekültkérdésben, akkor részünkről megoldottnak tekintjük a kérdést, hiszen kerítést építettünk, elvetjük a kvótarendszert, ugyanakkor egyetlen nálunk regisztrált menekültet sem engedünk ide visszatoloncolni. Magyarország az Európai Unió elit osztályának antiszociális diákja, aki kapásból mindenre nemet mond, mielőtt átgondolta volna, mire is vonatkozott a kérés. Ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: „Ha mindenre nemet mondasz, akkor biztosan visszautasítod a latrina takarítását, de egyúttal a vacsorát is.”

Dobra veri az állam saját vagyonának egy jelentős részét, hogy újra el tudja játszani a Mikulás szerepét. Lázár János ugyanis megerősítette, hogy a kormány értékesíteni kívánja az állam tulajdonában lévő OTP-részvényeket. A befolyó pénzt beruházásokra fordítanák. Hogy milyenekre még nem tudni, de gyanítható, hogy a kabinet már az újabb rezsicsökkentésre gyűjt.

Fotó: wicki.startlap.hu

Az állami földek egy részének eladása után itt az újabb központi kótyavetye: piacra dobnak körülbelül 80 milliárd értékű OTP részvényt. Már régen lehetett sejteni, hogy míg az egyik oldalon lázasan államosítanak, addig a másikon forrásokhoz kell jutni, hogy a közműcégek vételárát, illetve az azt követő működtetést valamiből fedezni tudják. Ha cinikusak akarunk lenni, fogalmazhatunk úgy is, hogy a kormány profiltisztítást végez. Megszabadul azoktól az érdekeltségeitől, melyekből nincs politikai haszna, és megvásárol olyanokat, melyekből vastagon profitálhat. A külföldi tulajdonú energiacégek megvásárlása a becslések szerint ezer milliárd forint körüli összeget emészt fel, ugyanakkor ennek a vételnek csak akkor van értelme, ha az állam bebizonyítja, hogy jobb tulajdonos, mint a gaz németek és franciák voltak, és ennek egy újabb rezsicsökkentéssel ad nyomatékot. Ez újabb százmilliárdok elköltését jelenti, és köztudottan az EU ilyen ügyletekhez nem nyújt forrásokat. Hozzá kell hát nyúlni a családi ezüsthöz, ami a földeladásokkal kezdődött, utána a nukleáris alapba szánt pénzt irányították át az állami kasszába, most pedig jön az OTP részvények eladása.

Bizonyára Orbán Viktor és szűk csapata kockás füzetben kiszámolta, hogy mennyi pénz is kell az energiacégek megvásárlására, feltőkésítésére, majd a rezsi csökkentésére. Csak ők tudják, hogy mekkora összeg jött ki, de gyanítjuk, hogy az eddig felsorolt bevételekből akkor sem jön össze elegendő pénz, ha hitelt is felvesz a kormány. Nagy kérdés, hogy a kormány beéri-e annyival, hogy átirányítja a nukleáris alap pénzeit a saját kasszájába, ahogy azt a magánnyugdíj-kassza esetében első lépésként tette, vagy ugyanaz a forgatókönyv következik, mint 2011-ben, amikor Matolcsy György lényegében a teljes nyugdíjkasszára rátette a kezét. Jelenleg 243 milliárd forint van a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapban, ahol 17 éve gyűlnek a paksi atomerőmű befizetései. A KNPA-t azért hozták létre 1998-ban, hogy az atomhulladékkal kapcsolatban a jövőben felmerülő költségekre tartalékoljanak – hogy ne az unokáink nyakába szakadjon majd a nukleáris szeméttel járó összes költség.

A felelős politizálás, a hosszú távú érdekek szem előtt tartása azonban soha nem volt az Orbán-kormány erőssége, úgyhogy jó esély van arra, hogy a nukleáris alapot szőröstül-bőröstül bekebelezik. Lényegében ugyanúgy talált pénzként kezelik majd ezt, mint a magánnyugdíj-kassza 3 ezer milliárdját, és valószínűleg ugyanúgy tűnik el a pénz a semmibe, mint a 2011-ben elsíbolt gigapénz. Pedig, ha nem rezsicsökkentésre és cégvásárlásokra költenék a pénzt, akár értelme is lehetne ilyen einstandolásoknak. A 2018-as kampányígéretekre gyűjtögető Fidesz most olyan közvagyont él fel, amely hosszú évek alatt gyűlt össze, és annak a felelős, előremutató politizálásnak megtestesítője, amit a Fidesz megvet. A rezsicsökkentéssel azonban eltékozoljuk ezt a pénzt, és gyakorlatilag csakis a kormánypártnak lesz belőle haszna, hiszen ugyanolyan szociális demagógiával nyerhet 2018-ban, mint 2014-ben.

Fotó: argep.hu

Ha az állami földek eladásából a nukleáris alapból és az OTP részvények eladásából nem jönne össze elegendő pénz, akkor számíthatunk az Orbán-kabinet kreativitására, hiszen pénzbehajtásban és újabb lenyúlható források megtalálásában mindig jeleskedtek pártunk és kormányunk meghatározó személyiségei. Még a magánnyugdíjpénztári vagyon államosításakor ugyanis számos magyar tőzsdei cég tulajdonrésze került a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz. Ilyen például az időközben jelentősen felduzzasztott Rába csomag (73 százalék) is, de ugyanúgy van részesedése a Richter, ÉMÁSZ, PannErgy és FHB cégekben is. És természetesen nem lehet megfeledkezni a legnagyobb pakettről, a stratégiai fontosságú 25 százalékos Mol-csomagról sem, amit a magyar állam rendkívül kedvezőtlen időzítéssel még 25 ezer forint környéki áron vásárolt meg az oroszoktól, az olajcég részvényeivel pedig ma 13 ezer forint alatt kereskednek a BÉT-en. Mint tudjuk, az Orbán-kormány egyik fontos jelszava, hogy kicsire nem adnak, a nagy meg nem számít. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha el kell adnod a földjeidet a sápadtarcúaknak, akkor legalább ne bagóért add oda nekik, mert békepipát ugyan meg tudod tömni, de nem lesz kivel elszívnod azt.”

Varga Mihály a maga visszafogott modorában elismerte, hogy az állam belátható időn belül nem tud majd gondoskodni a nyugdíjasokról, hiszen egyre kevesebb munkaképesnek kell kitermelnie az egyre több nyugállományba vonult polgár juttatását. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy a társadalom korszerkezete szükségessé teszi az öngondoskodás mielőbbi elterjedését. Tetszett volna ezt akkor mondani, amikor elsíbolták a magánnyugdíjunk 3 ezer milliárd forintját!

            Fotó: sikerado.hu

Azt tudtuk, hogy előbb utóbb nagy baj lesz a nyugdíjkasszával, hiszen a számok nem hazudnak. Magyarországon a 65 év felettiek létszáma 1,8 millió fő, míg az öregségi nyugdíjasoké 2 millió, a foglalkoztatottak száma 4,2 millió fő. A nyugdíjkiadások 2014-ben a GDP 9,1 százalékát és az államháztartási kiadások 17 százalékát jelentették. És ez az arány (csakúgy, mint a nemzetközi helyzet) csak fokozódni fog. Tegyük azt is hozzá gyorsan, hogy a foglalkoztatottak között számba veszik a közfoglalkoztatottakat és a közmunkásokat is, akik olyan keveset keresnek, hogy jövedelmükből aligha lehet komoly összeget a nyugdíjcélokra fordítani. A helyzet tehát rossz, Varga Mihály mégis lát megoldást. Erősíteni kell az öngondoskodást! – a Portfolio Öngondoskodás 2015 konferencián ennél kincstáribb optimizmust el sem lehetett volna sütni, de azért ne feledkezzünk meg a makacs tényekről.

Négy éve épp Varga elődje, Matolcsy György rúgta ki az öngondoskodás legfontosabb pillérét alólunk. Az akkori nemzetgazdasági miniszter, no és az azóta a politikai süllyesztőbe került nyugdíjvédelmi biztos Selmeczi Gabriella hazudozással, csellel és zsarolással elérte, hogy önként és dalolva visszasomfordáljanak az emberek az állami nyugdíjkasszába, így mondjanak le arról, hogy nyugdíjuknak nagyjából a harmada ne az államtól származzon, hanem saját megspórolt pénzükből. Ez a mintegy 3 ezer milliárd forint akkor mennyei ajándék volt az Orbán-kormánynak, és jó szokás szerint fel is élte a mohó állam ezt az óriási, ám egyszeri bevételt.

Közben azonban az öngondoskodás már csak azok privilégiuma maradt, akik képesek voltak privát biztosításokba fizetni a megtakarításaikat. Varga most azzal dicsekszik, amit Matolcsy lépése ráerőszakolt rá a társadalomra. Az öngondoskodás formái közül ugyanis évről évre emelkedik a nyugdíj- és egészségpénztári, a biztosítási, valamint a lakás-takarékpénztári megtakarítások iránti igény – tudatta Varga Mihály. Ez az aktív korúak túlélési ösztöneiből táplálkozó folyamat azt mutatja, hogy a társadalom jelentős hányada tisztában van azzal, hogy az államra egyre kevésbé számíthat. Ha úgy érjük el a nyugdíjas kort, hogy nincs megfelelő tartalékunk, olyan biztosításunk, melynek forrásaival kiegészíthetjük az állami nyugdíjat, akkor komoly egzisztenciális gondokkal kell szembenéznünk idős korunkban.

A nyugdíjrendszerről a miniszter azt mondta, stabil, de az öngondoskodás elemi része kell, hogy legyen mindenkinek az életében. Szemléletváltást igényel az állampolgároktól, és minél több embernek fel kell ismerni azt, hogy mindenkinek az életében szükség van arra, hogy megtakarításokkal rendelkezzen. Más kérdés, hogy ez a felismerés szinte minden magyar polgárban megszületik, ám komoly keresetek és állások nélkül ez a cél elérhetetlen. 

Fotó: index.hu

Ezek olyan önleleplező mondatok, melyek mélyéről feltör az állam tehetetlensége. Politikai okokból ugyanis a nyugdíjak reálértékét nem lehet csökkenteni, a nyugdíjkorhatárt nem lehet felemelni, ugyanakkor világos, hogy az aktív dolgozók, és a nyugdíjasok aránya egyre jobban torzul a nyugdíjasok javára. Ennek egyik oka, hogy közel 600 ezer munkaképes, zömében fiatal magyar állampolgár dolgozik külföldön, illetve a demográfiai mutatók is az elöregedő társadalmat vizionálják.

Lett volna egy kézenfekvő megoldás, tudniillik a menekültek olyan nagy tömegű és olcsó munkaerőt jelentettek volna, amivel javulhatott volna az eltartók és eltartottak aránya, ám sokkal egyszerűbb, ugyanakkor politikai értelemben hasznosabb volt hangulatot kelteni a menekültek ellen, így az Orbán-kormány ezt a kaput egyelőre bezárta előttünk. Pedig az, aki most hörögve tiltakozik egyetlen menekült befogadása ellen is, nem sejti, hogy ezek az emberek termelhetik ki évek múlva a nyugdíját. A gyereke ugyanis akkor már Ausztriában fog mosogatni, az unokája pedig Londonban taxizik, így maximum arra számíthat, hogy küldenek egy kis pénzt neki, hogy kiegészíthesse kicsiny kis állami apanázsát.

Varga tudja ezt, és a konferencián nyíltan beszélt arról is, hogy továbbra is igen sérülékeny a magyar gazdaság. Ha a világgazdasági folyamatok számunkra kedvezőtlenül alakulnak, akkor még a felelős öngondoskodás is kevés lesz ahhoz, hogy a középrétegek ne süllyedjenek le. Az Orbán-kormány nyert most néhány hónapot a menekültkrízissel, ám ha egy nemzetközi gazdasági krízis köszönt ránk, akkor a menekültek ellen épített kerítésünk nem véd meg a nehézségektől. Ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: "Ha bölényre akarsz vadászni, akkor ne parittyával próbálkozz, mert üres kézzel jössz haza."    

Csehov törvénye szerint, ha az első felvonásban egy vadászpuska lóg a falon, az az utolsó felvonásban el fog sülni. Valahogy e logika mentén építi fel a magyar kormány a menekültekkel kapcsolatos kommunikációját. Ha a kormány egyik tagja agresszívnak, erőszakosnak nevezte a migránsokat, akkor rövidesen provokáltak egy olyan esetet, mellyel ékesen bizonyíthatták, hogy az aggodalom jogos volt. Ha sikerülne bebizonyítani, hogy terroristák szivárogtak be a migránsok között Magyarországra, akkor keretbe zárná a kormány migránsellenes propagandáját, hiszen az egész a párizsi merénylettel indult hódító útjára.

   Fotó:nepszava.hu

Eddig hiába próbálták a magyar hatóságok a röszkei csata főkolomposaira bizonyítani, hogy terroristák, inkább az válik egyre valószínűbbé, hogy a kormány kiprovokálta az összecsapást, pontosabban tőrbe csalták a horgosi átkelőnél csapdába esett menekülteket. Elképzelhető, hogy egyszer kommunikációs kurzusokon fogják tanítani, hogyan építette fel a magyar kormány a Charlie Hebdo elleni merényletből azt a kampányt, amivel először csak plakátokon csicskáztatta a hazánkon keresztül haladó menekülteket, majd erőszakosnak, veszélyesnek, betegségeket, más vallást, és más értékrendet terjesztőknek titulálták őket, és most jöhetne e felépített stratégiának a slusszpoénja, amikor a TEK-esek elő tudnának ráncigálni egy pesti bérház pincéjéből két borostás képű szír menekültet, akik bombákat készítettek egy liberális barátjuktól bérelt helyiségben.

Ez már olyan álomszerű beteljesülése lenne a frissen alapított, Rogán Antal által vezetett propagandaminisztérium terveinek, hogy szinte el sem hinné az a háromszázezer szavazó, akik a menekültválság hatására somfordáltak vissza a kormánypártot támogatók táborába. Nagyon veszélyes ez a játék, hiszen, ha tényleg robbanna egy bomba Budapesten vagy egy vidéki nagyvárosban, az könnyen visszaüthetne a kormányra, amely nem tudta ezt megakadályozni. A bénultságából kiszabadulni még mindig képtelen ellenzék esetleg felhánytorgatná Orbán Viktornak, hogy addig ostorozta a muszlimokat, amíg úgy nem jártunk, mint a Charlie Hebdo munkatársai, akikkel kapcsolatban lényegében az volt a magyar kormány álláspontja, hogy így jár mindenki, aki keresi magának a bajt.

Természetesen sokkal kiszámíthatóbb annak a forgatókönyvnek a menete, melyben a gaz iszlám szélsőségeseket még időben fülön csípik, hiszen plecsniket kaphatnának a magyar hatóságok vezetői Hajdú Jánostól Simicskó Istvánon át Pintér Sándorig, a közszolgálati média napokig csámcsoghatna azon, hogy melyik határszakaszon vágták át a GYODA nevű műszaki zárat ezek a terroristák, milyen balos és civil segítőik voltak, hogyan csempészték be magukkal a robbanószert az országba, és milyen gaztettre készültek ezek a más arcú népek. Jogos tehát a feltételezésünk, hogy Orbán Viktor már megrendelte a terroristákat magának, már csak a komédia szereplőinek kiválasztása, a hihető sztori részleteinek kidolgozása, és a nyomok eltakarítása van hátra.

Ez nagyon ördögi feltételezésnek tűnik, de ne feledjük, Orbán Viktor szereti befejezni azt, amit elkezdett. A kerítésépítéssel megmutatta már, hogy nyíltan be tud avatkozni szomszédos és barátinak mondott országok belügyeibe, bátorítani tudja a szélsőségeseket egész Európában, képes szélsőségesebb politikát folytatni, mint saját szélsőjobbos ellenzéke, de az ékkő még hiányzik erről a gazdagon díszített koronáról. Nem kósza összeesküvés-elmélet az sem hogy a magyar miniszterelnök tudatosan provokál keresztény(demokrata), muszlim, és baloldali kormányokat. Mániája ugyanis az, hogy ő irányítson, és ha csak úgy tudja tematizálni a közbeszédet, hogy mások érzékenységét teszteli, akkor minden gond nélkül meg is teszi.

Fotó: kepek.4ever.eu

Sokan azért gondolnák túlzásnak, hogy Orbán nem riad vissza a terrorveszély valóssá tételétől sem, mert szerintük a miniszterelnök elérte a célját: Visszaszerzett háromszázezer szavazót, elterelte a figyelmet a finoman szólva sem ideális hazai közállapotokról, kimosta a korrupció szégyenéből pártja fontos embereit, a zavarosban halászhatott a migránsügy hónapjai alatt Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és Andy Vajna. Orbán azonban nem éri be ennyivel. Európai vezető szerepre vágyik, imádja, ha az ellenségei idézik szavait, ha az Unióval elégedetlen tömegek éltetik. A vadászpuskát már rég elhelyezte a falon, és ne legyen kétségünk afelől, hogy mindent el fog követni azért, hogy az utolsó felvonásban valaki leakassza falról. Ahogy egy híres dakota közmondás tartja: „Ha egyszer azt álmodtad, hogy bölényt lőttél, akkor addig nem hajtod álomra a fejedet, amíg el nem ejtet azt a bölényt.”

Már hozzászoktunk, ahhoz, hogy Boross Péter, egykori miniszterelnök hajmeresztő kijelentésekre ragadtatja magát, de amit a Heti Válasznak adott mostani interjújában mondott, már túl van a fejszőrzet borzolásán. Boross természetesen a kormány mostani slágertémájára, a menekültkérdésre reagált, és túl tett néhány héttel ezelőtti Magyar Hírlapos ámokfutásán is. Vendégszerzőnk, Szeléndy Marcell írása.

Fotó: index.hu

A hóbagolyként elhíresült egykori miniszterelnök finoman szólva sem érti a felelőtlenül megválogatott szavakban rejlő veszélyt. Elgondolkodtató, hogy olyan ember vezette egy évig Magyarországot a 90-es évek elején, aki olyan nyíltan rasszista kijelentésekre ragadtatta magát, mint például: „Ma még senki sem meri kimondani, hogy a bevándorlás nem kulturális, civilizációs, hanem etnikai probléma. Ugyanis különböző nyelvű népek, az európaitól eltérő bőrszínű emberek érkeznek milliószámra Európába. Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is.” Ez valóban egy szaftos rasszista állítás, ám most sikerült még ezen a ponton is túlmennie. A Heti Válasznak adott interjújában ugyanis ez a gondolat újabb mélységekből tör elő.

Boross elveti ugyanis azt a megközelítést, mely szerint azok a magyarok, akikkel szolidáris volt a civilizált világ 1956 után, és ennek jeleként példátlan összefogással fogadták be azt a mintegy 200 ezer menekültet, akik a forradalom után kénytelenek voltak elhagyni a hazájukat, nem utasíthatják el csípőből azokat a menedékkérőket, akik polgárháborúk borzalmai miatt hagyták el otthonaikat. A volt miniszterelnök sokkal szívesebben emlékezik a második világháború alatt befogadott menekültekre, akik abban különböznek a mostaniaktól, hogy ők legalább hasonló arcúak voltak, mint mi. Pontosabban ezt mondta: „Segítettünk, de nem más földrészek, más arcú emberein.” Az interjút készítő újságíró figyelmeztette is Borosst, hogy ezzel a kifejezéssel óvatosan kell bánni, mert korábbi kijelentése miatt elmarasztalta a Médiatanács, az egykori kormányfő viszont erről nem kapott értesítést, és szerinte ő nem ragadtatta magát olyan kijelentésre, mely miatt bocsánatot kéne kérnie.

Mintha Boross csak meg szeretne ágyazni pártfogoltja, a jelenlegi miniszterelnök kijelentéseinek. Hozzá képest ugyanis Orbán Viktor muszlimellenes kijelentései ártatlan mezei virágnak tűnnek a világpolitika hatalmas tisztásán. Szembetűnő az is, hogy a Fidesz menekültpolitikáját nyíltan támogató civilek (lásd: CÖF), szakértők (lásd: Nógrádi György), egykori magas beosztású politikusok (lásd: Boross Péter) olykor jóval élesebben fogalmaznak a finoman szólva sem migránsbarát kormánynál is. Mintha úgy próbálnák tompítani a hivatalos politika durva szólamait, hogy ezek mellé a kőkemény nyilatkozatok mellé állítják. Itt jegyeznénk meg, hogy a szintén a kormány menekültpolitikáját dicsérő kommunikációs szakember, Perlaki-Papp József egy napokban rögzített vitaműsorban már arról beszélt, hogy terrorveszély fenyegeti Magyarországot a menekültek miatt, így jó okunk van azt feltételezni, hogy Orbán Viktor komolyan számol egy ilyen eshetőséggel.

Boross azonban a más arcú népek kifejezéssel már a Jobbik retorikáját is hajazza, így ősz feje nem keltene feltűnést egy olyan tüntetésen sem, ahol a feketék vagy a muszlimok alacsonyabb rendűségét hirdetnék a szónokok. Ez a retorika láthatóan megzavarta a Jobbik politikusait is, hiszen már ilyen alpári közbeszédben nem üt igazán már a cigányozás és a zsidózás sem.

De, hogy ne csak a politikai haszonszerzés kicsinyes játékaival foglalkozzunk, tegyük fel a legfontosabb kérdést: Kik is azok a más arcú népek? A feketék, akik Eritreából, Etiópiából vagy Szomáliából érkeztek? Arabok, berberek, akik Szíriából vagy Irakból menekülnek? Igen más az arcuk, mint a miénk, de nekik is vannak szemeik, füleik, az orrukon veszik a levegőt, a szájukon át vesznek táplálékot magukhoz. Emberek, épp úgy, mint mi. Az ő szemükben mi is más arcúak vagyunk, mégis a Tunéziába, Egyiptomba, Marokkóba járnak nyaralni azok a magyarok, akik megengedhetik ezt maguknak. Hajlamosak úgy gondolni erre a térségre, melynek tulajdonképpen az a rendeltetése, hogy kiszolgálják az európaiakat, hogy a luxus szállodákban a legjobb ellátást biztosítsák, hogy ügyeljenek a nyugati turistákra a tengerparton, múzeumokban, ahová olykor betéved egy-egy terrorista. De amikor ez a fajta erőszak épp úgy elűzi őket a saját hazájukból, mint az európai turistákat, akkor kerítést építünk miattuk.

Fotó: origo.hu

A más arcú népek azért sértő és végtelenül leegyszerűsítő kifejezés, mert az alapvető civilizációs normákat írja felül: a kinézetből következtet minden másra, holott a bőrszín, a vallás, a kultúra nem alá- és fölérendeltséget reprezentáló kategóriák.

Boross minimum 70 évvel jár a jelent meghatározó európai civilizációs normák mögött, de ami ennél is megdöbbentőbb, hogy ugyanez elmondható az általa támogatott magyar kormányról is. Mintha soha nem járt volna olyan magyar egyetemi városban, ahol százával tanulnak „más arcú népek”, igaz ők fizetnek azért, hogy orvos, mérnök vagy hungarológus legyen belőlük. Feketék, arabok, zsidók, ázsiaiak, és persze európaiak ülnek egymás mellett az előadóteremben, hallgatják a magyar professzor előadását, aki angolul, franciául, vagy németül adja át tudását nekik, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy a mellettük ülő ember más arcú. Egy ilyen világban egymás tisztelete, és a napi közös célok sokkal előbbre való dolgok, mint azt mérlegelni, milyen rossz szándék lapul egy-egy fekete, sárga vagy barna homlok mögött. Boross a bizalmatlanság, a bezárkózás kultúráját akarja ránk erőltetni, amire persze van kereslet itthon, mégis a jövőbe kéne tekintenünk, és nem a múltba révednünk üveges tekintettel.

De Boross még ennél is tud lejjebb menni. Mostani nyilatkozatában ugyanis elsüti a következő mondatot is: „A fehér civilizációnak – ilyet szabad mondani? -, de elsősorban az Egyesült Államoknak van felelőssége abban, ami a Közel-Keleten történik, mert ők idézték elő a zűrzavart.” Teljes homály, totális szereptévesztés, őrületes tájékozatlanság! Először is, azt az Egyesült Államokat támadja, amelynek fekete elnöke van, és ahol a nemzet szó nem faji elkötelezettséget takar, hanem egy értékrendet, melyet minden amerikai a magáénak vall, legyenek az ősei írek, mexikóiak, kínaiak vagy afrikaiak. Másodszor, az arab tavasznak nevezett forradalmakat, melyek a líbiai, tunéziai, szíriai, jemeni és egyiptomi politikai változásokhoz, illetve polgárháborúkhoz vezettek olyan geopolitikai tényezők és éghajlati változások idézték elő, melyekhez az amerikaiaknak és az európaiaknak igen kevés közük volt. Konkrétan meggyengültek azok a diktatúrák, melyekben ráadásul éhínség pusztított.

Irak és Afganisztán más tészta, ám ezekben az országokban az amerikai beavatkozás előtt is lábbal tiporták az emberi jogokat, és vallási fanatikusok keserítették az emberek életét. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a térségbe folyamatosan beavatkozó oroszok felelősségét (lásd: Afganisztán, Csecsenföld, legújabban Szíria) sem Boross, sem a fideszes kommunikáció nem firtatja. Könnyű másra mutogatni, ám amikor a magyar parlament nem is olyan rég simán megszavazta, hogy rendfenntartókat küld Irakba, senki sem vetette fel, hogy ezzel meglehetne akadályozni, hogy ebből az országból tömegesen meneküljenek Európába az emberek.

Szóval, kedves Boross Péter, csak óvatosan mondjunk véleményt más arcú népekről, hiszen a tájékozatlanság és a rosszindulat soha sem mentett fel senkit a felelősség alól. Nem kell minden menekültet befogadni, és nem is kell senkit arra biztatni, hogy ide jöjjön, ám a tisztelet nem csak a magyaroknak, de a más arcú népeknek is kijár.

Az Index birtokába jutott miniszterelnökségi anyag tanúsága szerint a kormány további, közel ezermilliárd forint közpénzt készül elkölteni az energiaszektor államosítására. Szinte az arcizmunk sem rándul egy ilyen hírre, hiszen jól tudjuk, hogy az Orbán-kormány bevett gyakorlata az, hogy különböző adókkal, rezsicsökkentésekkel tönkretesznek elsősorban külföldi tulajdonú cégeket, aztán a nem túl virágzó üzletet nyomott áron átveszi az állam. A kérdés csak az, miből finanszírozza a kormány a vásárlásokat, és a vergődő cégek feltőkésítését?

Kép: NÉGYmadár

Orbán Viktor nem akar külföldieket látni a bankszektorban, az energiaszektorban, és persze a munkaerőpiacon sem, hiszen az, aki a gazdaságpolitikában soviniszta, az a menekültügyben sem lehet másmilyen. Persze vannak kivételek: a német autógyárakat nem akarja kiverni az országból, hiszen összeroppanna a magyar gazdaság nélkülük, az idegen szívű bankok egy részét is megtartaná, mert jó pénzt fizetnek a költségvetésbe, ugyanakkor, aki dollármilliókért letelepedési kötvényt vásárol, szintén szívesen látott vendég nálunk, legyen az ukrán maffiózó, orosz oligarcha vagy korrupt kínai párttitkár. 

Orbán minden szektortól dupla hasznot igyekszik húzni. Betömeti velük a költségvetés lyukait, aztán, miután a piaci feltételek már inkább egy posztszovjet rezsim gyakorlatához hasonlítanak, akkor némi fájdalomdíj fejében átveszi tőlük a cégeket. Ez történik most éppen az energiaszektorral, de a korábban rapid módon államosított bankok is ezen a futószalagon utaztak az Orbán-kormány éhes gyomráig.

Fotó: berkeczbalazs.blog.hu

Nagyon egyszerű, és hatékony módszernek tűnik ez arra, hogy az állam ismét rátegye a kezét olyan ágazatokra, melyekben sok pénz mozog, politikai kegyenceket lehet vezetőkké és felügyelőbizottsági tagokká kinevezni, és tulajdonképpen a piaci viszonyoktól elszakadva lehessen működtetni olyan intézményeket, melyek eddig részben védettek voltak az állami beavatkozástól. Kőkemény kádárizmus köszönt ránk negyedszázaddal a rendszerváltás után, úgyhogy az idősebbek újra megízlelhetik azokat a régen használt szavakat, mint például hatósági árszabás, vagy teljes foglalkoztatottság.

Mert ne feledjük, a rohamos visszaállamosítás mellett ott liheg a munkanélküliség elleni harc, amely a tervek szerint 2018-ra megvalósítja a miniszterelnök álmát, mely szerint mi lehetünk az első uniós állam, amelyben vagy dolgozik valaki, vagy iskolába jár, vagy nyugdíjas, vagy közmunkás, de olyan, hogy munkanélküli, nem létező kategória lesz. Ezzel persze az is jár majd, hogy ismét megtanuljuk a közveszélyes munkakerülő fogalmát, amivel lényegében kriminalizálják azokat, akik nem lesznek képesek elhelyezkedni a munkaerő piacon.

Igen ám, de maga Lázár János ismerte el, hogy az állami kézben lévő mezőgazdasági cégeket „szétlopták és szétcsalták”, ami felidézi bennünk azokat a kádári időkben is meglévő tapasztalatokat, hogy az állam nem működik hatékonyan, és nem jó gazdája a közvagyonnak. Ha ilyen sebességgel „rohanunk a szocializmusba”, számolnunk kell azzal, hogy rengeteg pénzbe fog kerülni ezeknek az ágazatoknak a megszerzése, feltőkésítése és működtetése. Jó példa erre a nemrég államosított MKB és Budapest Bankok, melyek vételára csak eseti kiadás volt, ám komoly pénzt kell fektetni beléjük, hogy a tervek szerint ismét magánkézbe adják ezeket, természetesen Fidesz-közeli gazdasági csoportoknak. Lényegében ez vár a most privatizálandó energiaszektorra is, hiszen többször céloztak már a kormányhoz közel álló források arra, hogy a „nemzeti burzsoázia” kezére kívánják játszani a pénzintézeteket.

A hivatalos kommunikáció szerint nonprofittá kívánják tenni az energiacégeket, és csak ez után jöhetne szóba a magánkézbe adásuk. Egyrészt a nonprofit kifejezés is megér egy időutazást, másrészt erre a forgatókönyvre még több közpénzt kell fordítani, mintha az állam egyszerűen csak tulajdonos szeretne lenni.   

Orbán Viktor úgy gondolja, hogy ha egy vállalkozást lehet hitelből működtetni, akkor egy államot miért ne lehetne. Kétségtelen, hogy az államkötvények kibocsátása minden kormány számára fontos bevételi forrást jelentenek, de azt nehéz lenne elhitetni felelős gazdasági vezetőkkel, hogy számolatlanul lehet vásárolni szolgáltatókat és bankokat hitelből. Márpedig az energiaszolgáltatók megvételére is ilyen konstrukcióban kerülne sor, nem beszélve arról a gigahitelről, melyből a Paks II. projektet finanszírozzák.

     Fotó: nepszava.hu

Vannak persze trükkök arra, hogyan lehet ezeket a hiteleket eltüntetni az amúgy sem túl vidám képet mutató államadóssági rátából, ám a tény az tény: a magyar állam lényegében csak stadiont és kerítést épít saját erőből, ha államosítani akar, más pénzéhez kell nyúlnia. Nyugtalanító, hogy a magyar költségvetés tételei olyan átláthatatlanok, mint a Mexikói-öböl vize olajszennyezés után, ezért nehéz kisakkozni, hogy tulajdonképpen mekkora terhet rak az állam az elkövetkező generációkra. Elrettentő például az a cinizmus, ahogy az elsíbolt magánnyugdíj-kasszát söpörték ki. Úgy vertek a fenekére ugyanis mintegy 3 ezer milliárd forintnak, hogy annak érdemi hatása nem volt sem az államadósság csökkentésére, sem a gazdaság élénkítésére. Az erről szóló beszámolót különösebb teketória nélkül fogadta el a Parlament ezzel is azt üzenve, hogy nincs az a pénz, ami a mohó államnak elegendő lenne. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha ultizni akarsz a sápadtarcúakkal, akkor te is viselj zakót, mert az ujjában sok ászt el tudsz rejteni.”

Nem tudjuk pontosan, miről alkudozott október 15-én Orbán Viktor Brüsszelben, ám az biztos, hogy a német kancellárral nem jutott dűlőre. Ennek eredményeként másnap be is jelentette a magyar miniszterelnök, hogy kormánya lezárja a magyar-horvát határt, melyen addig egy hónapon keresztül több tízezer menekült érkezett, és ugyanúgy, mint a horvátok regisztráció nélkül buszoztattuk őket tovább az osztrák határhoz. Magyarország olyannyira öntörvényű országgá vált, hogy sem a nemzetközi kötelezettségeit, sem saját törvényeit nem tartja be.

Fotó: index.hu

Megéltük azt, hogy a véres délszláv háborúk óta először, jobb véleménnyel vannak egymásról a volt jugoszláv utódállamok, mint északi szomszédjukról, Magyarországról. Az amúgy komoly határvitában álló horvátok és szlovének egymást dicsérik, a szerbek a horvátok hátát lapogatják, mert a magyar nyomás ellenére sem építenek kerítést a közös határukra. Mindannyian felfogták, hogy a magyar miniszterelnök ördögi terve a déli szomszédok destabilizálására irányul, és ha ügyesen halászik a zavarosban, olyan pártokat segíthet hatalomra, melyek hajlandóak lesznek egy tálból cseresznyézni Orbán Viktorral.

Az tény, hogy a menekültek minidig a leggyengébb ellenállás irányába haladnak, így kevesen fogják megkockáztatni, hogy elfogják őket a magyar hatóságok, rapid eljárásban kiutasítsák az országból, aztán kezdhetik újratervezni az útvonalat Németország irányába. Ezt a hatást kerítés nélkül is elérhettük volna, hiszen a magyar rendőrök és katonák ezrei így is, úgy is ott posztolnak majd a szerb és horvát határszakaszon esőben, fagyban a következő hónapokban, hiszen a határzár (főleg a GYODA) nem ér semmit az élő erő jelenléte nélkül.

A balkáni vezetők jól tudják, hogy itt nem is igazán a menekültekről, hanem Orbán Viktor regionális pozícióiról van szó, ugyanis ha sikerül instabilitást teremtenie az országaikban, akkor elérhet olyan alkukat, melyekre békés viszonyok között, normális tárgyalásokon esélye sem lenne. Így például egy új horvát kormánynál elérhetné, hogy számára megnyugtatóan rendeződjön az ottani nemzeti olajtársaság vitás ügye a kisebbségi tulajdonos, ám a menedzsmentben fura körülmények között többségbe kerülő Mol Rt-vel. Talán azt is el tudná intézni, hogy szüntessék meg a horvát hatóságok a hajtóvadászatot Hernádi Zsolt, a magyar olajipari óriás vezetője ellen, akit kenőpénz átadásával vádolnak.

Fotó: index.hu

Orbán csak arról feledkezik meg, hogy a balkáni országokban az éppen kormányon lévő pártok és vezetőik épp olyan számítóak, és a maguk módján nacionalisták, mint magyar kollégájuk. A horvátok évek óta nem tudják visszaszerezni az ellenőrzést az INA fölött, pedig az állam többségi tulajdonos a nemzeti olajipari cégben. Ha lemondanának arról a törekvésükről, hogy bíróság elé állítsák Hernádit, akár a korrupcióval vádolt volt miniszterelnököt, Ivo Sanadert, akkor nyilván lehazaárulóznák őket az ellenzéki pártok és a szavazók. Számukra a magyar kormány ellenséges viselkedése ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy a magyarok nem játszanak tiszta eszközökkel, egy szavukat sem szabad elhinni, ráadásul Orbán nyíltan falaz régi barátjának, Hernádi Zsoltnak.

Ne feledjük, Szerbiától eltérően Horvátországban és Szlovéniában igen kicsi az ott élő magyar kisebbség lélekszáma, ezért ezt az aduászt sem használhatja a magyar kormány az alkudozásban. Orbán szomszédpolitikájának ugyanis egyik fundamentuma az, hogy csak vele szövetséges magyar kisebbségi pártokat támogat, melyek aztán előretolt helyőrségként törik az utat számára, és így döntő módon tud hatni elsősorban Románia, Szlovákia, és Szerbia belpolitikájára. A horvátok és szlovénok esetében ez a helyzeti előnye azonban nincs meg, ugyanakkor ez a két kormány nyíltan hirdeti lojalitását a hivatalos német politikához.

Fotó: index.hu

Nagyon valószínű, hogy Orbán arról alkudozott Brüsszelben Angela Merkel német kancellárral, hogy mit tud kínálni arra az esetre, ha nem kell részt vennie a menekültek kvótarendszerében. Bizonyára csak akkor mondott volna le a horvát határ „légmentes” lezárásáról, ha mentességet kapott volna néhány ezer menekült befogadásának kényszere alól. Merkelnek azonban ez elvi kérdés, hiszen, ha néhány tagország kihúzza magát ez alól, akkor keresztet vethetnek arra az elvre, mely szerint a terheket együtt kell viselniük az EU tagállamainak. A határzár élesedett, a menekültek nyugat felé kerülnek, Orbánnak viszont valószínűleg nem sikerült kitűnőre a bizonyítványa a hazai szélsőségesek előtt, mert a kvóták kérdésében minden bizonnyal alkura kényszerül majd.

Orbán többször egyértelművé tette már, hogy lenézi az elvek mentén politizáló kollégáit, a gyengeség jeleként értelmezi, ha valaki morális szempontok szerint hozza meg döntéseit, ezért ne csodálkozzunk azon, hogy míg a Dunától keletre rendőrök és katonák ezrei vadásztak a műszaki határzáron átjutó menekültekre, addig a folyótól nyugatra készségesen buszoztatták a migrásokat a horvát és az osztrák határ között. Teljesen más törvényeket tartottak érvényesnek a szerb határnál, és a horvátnál. Mindezt pusztán politikai haszonszerzés céljából tették a magyar hatóságok. Egy hónapig alkudoztak ugyanis a háttérben a németekkel, az osztrákokkal, a horvátokkal, a szlovénekkel, és még ki tudja, kikkel.

Fotó: index.hu

A végeredmény mégis az lett, hogy zárultak a kapuk, egy fél hadsereg sorakozott fel egy alig több mint 40 kilométeres határszakaszon, hogy elvegyék a kedvét minden menekültnek attól, hogy felénk induljanak tovább. Ugyanakkor újra bevezették a schengeni szakasznak számító szlovén határon a határellenőrzést, nehogy a furfangos déli szomszédok kicselezzenek bennünket, és Ausztria helyett felénk indítsák el a menekültekkel teli buszokat. Körbekerítették Magyarországot, mint egy tyúkólat, ezzel végleg kivontuk magunkat minden közös válságkezelési kísérlet alól. Egy balkáni lókupec drótkerítéssel üzletelt, de hogy mit kap érte cserébe, még ő maga sem tudja pontosan. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha olyan cobolyprémet próbálsz elsózni a sápadtarcúaknak, melyet már valaki már hordott, ne csodálkozz, hogy olcsó tüzes vízzel próbálnak kifizetni.”

Ha más nem is, de Simicska Lajos jól tudja, egy Orbán Viktor elleni háborúban kevés fontosabb dolog lehet az időzítésnél. A TV2 megvásárlását célzó kormányzati törekvések körüli, tegnap csúcsosodott hercehurca egyik legfontosabb eleme is ez: akkor csapott oda, amikor egyfelől képtelen volt védekezni az ellenfél, másrészt amikor a legtöbb embernek a legjobban fájt az ütés. Vendégszerző a Szegedi Kattintóson: Parádés Kocsis írása.

       Kép: nyugat.hu

Ne kerteljünk, Simicska Lajos is geci, ugyanakkor zseni. Nem azért, mert egy igen erős jogi eszközzel – az opciós jog érvényesítésével – egy pillanat alatt romba döntötte [http://444.hu/2015/10/15/simicskaek-a-tv2-nem-vajnae-mert-mar-a-mienk ] a TV2 megvásárlását célzó kormányzati törekvéseket (mellékes, hogy Andy G. Vajna, esetleg Mészáros és Mészáros vagy éppen a háttérben maga a Legnagyobb Főnök volt-e a valódi vevő; ilyen piac, ilyen ország, ilyen médiabirodalom-építő szándék, ne csodálkozzunk), sokkal inkább a pillanat kiválasztása miatt.

A Megapolis Media Zrt. (Simicska) bejelentése az opciós jog érvényesítéséről pont olyan, mint a cselgáncsszőnyegen az ippon vagy ultiban a sikeresen megjátszott piros hetes a parti végén: azonnal mindent visz, a Magyar Broadcasting Co.Kft. (Vajna/Orbán) visszavonhatatlanul vereségre kényszerül. (Ehhez nem kell gyakorló jogásznak lenni, elég egy életben egyszer bármilyen jogügylet – lakásvásárlás, ingatlanügylet vagy éppen gépbeszerzés – során szembetalálkozni vele. Hosszú távon törvényes keretek között nincs ellenfele – ez a törvényességi peremfeltétel később nagyon fontos lesz vagy lehet.)

Egy szépen elgondolt támadás a tatamin, vagy erős adu a kártyaasztalnál azonban önmagában kevés a boldogsághoz – itt lép a képbe az időzítés tényezője.

Márpedig ha másvalaki nem is, a Gecigate során egyszer már nagyot robbantott egykori kollégiumi szoba- és évtizedes harcostárs jól tudja, egy Orbán Viktor elleni háborút csak akkor nyerhet meg, ha tökéletesen időzít. És most (is) ezt tette.

Fotó:index.hu

Andy Vajna alig néhány órán át érezhette a bevásárlás fékevesztett örömét – aztán nagyon magasról nagyon nagyot esett, és pont pofára; könnyen kiderülhet, hogy a sok – az árral kapcsolatos spekulációk szerint akár 20 – milliárdért szakított, újabb pénzverő automatát és a Legnagyobb Főnök kegyeit egyaránt korlátlan ideig garantáló csodapalota egy romos sufni Bivalybasznád-külsőn, vagy még annyi se. (A hasonlat pontatlan: a palota megvan persze, csak várhatóan nem Andy lép birtokba.)

Tökéletes az időzítés azért is, mert a Gecigate 2.0 hírének publikálásakor Orbán éppen Brüsszelben magyarázza a siralmas magyar bizonyítványt menekültválság-ügyben. Ha értesül is a történtekről, sem ideje, sem energiája nem nagyon maradhat arra, hogy rendezze a sorokat. A hatalmi téren végzetesen egylábú Fidesznél meg nincs még egy ember, aki egy ilyen horderejű és messze ható kérdésben többet bírna kipréselni az "öööö" jelsornál – ugyanis azt mindenképpen és mindenki tudja, ha téved, abban a pillanatban egészen vékony szeletekre vágják. (E tekintetben bizony nemcsak a Legnagyobb Főnök, hanem Simicska is nagyot nyert a Párt hátországában dúló, egyre több frontot nyitott Rogán-Lázár háborúból. Az egységes Fidesz vágyképe a múlté – és tökéletesen látszik, hogy amint egy ilyen építményen megjelennek a repedések, ott közel az összeomlás.)

Ráadásul akad még egy, inkább szimbolikus, mint kézzelfogható eleme a támadás pillanata kiválasztásának – ez persze lehet a véletlen műve, lehet a Simicska-féle ármány újabb eleme, de még az is, hogy Vajna sem véletlenül időzítette csütörtökre az akvizíció bejelentését. Éppen egy nappal a csatorna 18. születésnapi ünnepsége után ugyanis fontos (lehetett volna) jelezni, hogy bár a gyerek nagykorúvá érett, azért a gyámság marad, mi több, erősebb lesz, mint valaha. Ez a jelzés egyfelől a munkatársi-foglalkoztatotti gárdának, valamint a barátoknak és üzletfeleknek is megnyugtató (lett volna). Másrészt pontosan betájolja (betájolta volna), ki az úr a háznál (a Legnagyobb Főnök, természetesen). Ez a lépés elmaradt, sőt, a csatornánál dolgozók mellett a barátok és üzletfelek is meg vannak/lehetnek zavarodva, nem is szólva a bevásárlást a háttérből egyengető-irányító Legnagyobb Főnökről.

Márpedig, ezt is tudja minden cselgáncsos palánta és ulti nagymester, aki megzavarodik, az előbb vagy utóbb, de rendre hibát követ el. És ha hibát követ el, veszít – törvényszerűen.

Főként azért, mert az idő – mint rendesen – szorít. A Vajna-Habony-Orbán támadó trió defenzív taktikára kényszerül – a focihoz legalább alapszinten konyítók jól tudják, ez micsoda veszélyekkel jár, Messit se a becsúszó szereléseiért tartják –, ráadásul gyorsan ki kell, pontosabban ki kellene találnia valamit. Minden, de tényleg minden pillanat számít.

A média világában ugyanis nincs leállás, a verklinek mennie, a műsornak folynia kell – ám jelen állás szerint egyértelmű, hogy Lajos viszi a boltot. Aki esetleg arra hegyez, hogy a Legnagyobb Főnök majd rápirít a jogi esetek miatt aggályoskodókra, és erőnek erejével nyomul a zsákmányra, annak jelezném, a kérdéskörnek van egy nemzetközi vonatkozása – azt pillanatnyilag a baráti Németországban, a Pro7Sat1 központjában tudhatja valaki, kivel állapodott meg a nagy mogul, mint ahogy azt is, hogy a megállapodást felülírja-e egy opciós ajánlat. És ott bizony nagyon figyelnek az ilyen tényezőkre – milliárdok foroghatnak kockán (euróban), ha mondjuk egy ilyen, nemzetközi léptékkel mérve kis üzlet nyomán sérül a jó hírnév például.

Fotó: index.hu

Az egykor kormánypárti médiabirodalmat építő újsütetű ellenlábas egy számára kedvező lefutású tulajdonosi és/vagy bírósági döntés nyomán irányító szerepet kaphat egy nagy és befolyásolható tömegeket elérő médiumban. Innen már csak egy lépés, hogy más fogyasztói rétegeket célozva, de beáll az eredendően kormányellenes RTL mellé, plusz ott a HírTV a régi gárdának. Itt egy masszív és látogatott, ismert, népszerű tömegmédia-konglomerátum – szemben a közpénzből támogatott, bőkezűen pénzelt, ám vállalhatatlan nívójú és senki, de tényleg senki által nem követett kormánymédia röhejesen hamis propagandagépezete, amiben egyetlen tényező maradt motivációs bázisként: meg kell felelni a Legnagyobb Főnök elvárásainak.

Van egy rossz hírem a kormányoldal híveinek: Orbán Viktor egyáltalán nem ismeri a médiavilágot, jó, mi több, esetenként kitűnő szereplő, de körülbelül ennyi is a tudása ezen a fronton. Ráadásul körbevette magát egy csomó magasan jegyzett balfasszal, akik a nagy szakítás és a remek pozíciók reményében rábólintanak az orbáni ötletekre, de képtelenek jól működő struktúrát, valamint vonzó tartalmakat produkálni – mégpedig ez még egy Bivalybasznád-külsőn üzemelő sufnituning csapatesetében is alapkövetelmény volna. Simicska joggal érezheti nyeregben magát: kedvező bírósági döntések nyomán jó esetben hetek-hónapok alatt, a számára legrosszabb forgatókönyv szerint legkésőbb a következő választások kampányának nyitányára letarolja a kormánymédiát. Ezt persze a Legnagyobb Főnök is tudja – de ugyanígy, ha nem jobban az Orbán körül sertepertélő derékhad és üzleti kör is. Számukra nagyon nem mindegy a Gecigate 2.0 kimenetele.

Márpedig Simicska Lajost per pillanat törvényes eszközzel nem tudja megállítani Orbán Viktor – hiszen a parti tart, de jelenleg nincs nála adu, míg Lajos kezében ott ficereg a piros hetes. Most Orbán annyit tehet, hogy ellenfelére borítja a kártyaasztalt. De annak következményei egy ilyen súlyú és ilyen téttel bíró parti esetében számára is beláthatatlanok.

Emlékeztek a Pókerarcok utolsó jelenetére, amikor a fiatal játékos megveri az oroszt? Ott van egy súlyos tételmondat: „Fizessétek ki!” Nagy kérdés, Simicskának elég-e, ha még egyszer nagyot szakít.

Szerintem nem – ez már egy másik játszma.

Parádés Kocsis

Azoktól is elvette maradék illúzióit Orbán Viktor márciusban elmondott monológja, akikben élt még a remény, hogy a magyar politikában szerepet játszik az elvszerűség. A miniszterelnök egykori alma materében, a Bibó Szakkollégiumban beszélt saját utódlásáról, nem mindennapi pávatáncáról, és ami még ennél is durvább, saját hazugságairól. Dörzsölt politikus lévén nyilván számolt azzal, hogy valaki(k) felveszik a mondókáját, ezért is ért ellenzékit és kormánypártit egyaránt arculcsapásként az a cinizmus, ahogy eddigi ténykedéséről, és annak okairól beszélt.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor beszéde akkor hangzott el, amikor pártja mélyrepülésben volt, ezért némi időutazás szükségeltetik ahhoz, hogy megértsük, miért ott, és miért akkor vette elő az utódlás kérdését. Bár magabiztosan állította beszédében, hogy a Fidesz struktúrája olyan, hogy a párt első emberét ne lehessen megpuccsolni, ennek ellenére felvetődik a gyanú, hogy az utód témájának bedobásával kissé enyhíteni próbált azon a szorításon, mely reá nehezedett akkoriban. A folyamatos népszerűségvesztést kiváltó folyamatok ugyanis megállíthatatlannak tűntek, Simicska Lajos éppen szabadságharcát vívta volt harcos- és szobatársa ellen, ezáltal a kormány kommunikációja gellert kapott az oligarcha érdekkörébe tartozó médiumokban (Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió, Hír TV), nem csillapodtak a korrupciógyanús ügyek, nemzetközi színtéren harcban álltunk összes régi és új szövetségesünkkel.

Orbán érzékeltetni akarta párttársaival, hogy hatalmát ő is végesnek tekinti, egy-két éven belül akár eljöhet az a pillanat is, amikor átadja a marsallbotot egy fiatalabb társának. Abban a szorult helyzetben azonban senki sem várhatta el tőle, hogy lelépjen a színpadról, hiszen mindenki Orbántól várta a megoldást abban a kritikus helyzetben. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az akkori problémákra azóta sem találta meg a megoldást a Fidesz, ám a menekültválság kommunikációjának felpörgetésével hónapokra elterelte ezekről a kérdésekről a közbeszéd fókuszát.

A miniszterelnök ezzel a trükkel húzta ki az éppen szorulni készülő hurokból a fejét. A sorban álló fiatalok (Lázár, Szijjártó, Rogán) fellélegezhettek, mivel úgy érezték, nem kell várniuk Orbán politikájának összeomlásáig ahhoz, hogy a csúcsra törjenek, ugyanakkor átháríthatták a visszakapaszkodás nehéz munkáját a főnökükre. Azóta tudjuk, hogy egy 2.0-ás feljavított Orbán Viktornak kell majd átvennie a párt és (reményeik szerint) az ország vezetését, aki legalább három idegen nyelven beszél anyanyelvi szinten, bírja azt a gyűrődést, ami az ellenzéki támadásokkal jár, ugyanakkor megörökli jelenlegi főnökétől a pávatánc képességét. Az meg sem fordult a miniszterelnök fejében, hogy a külhoni és hazai közvélemény most sem igazán kedveli az olyan kiszámíthatatlan politikusokat, akik rendszeresen a szemükbe hazudnak, ugyanakkor azt állítják, hogy mindig igazat mondtak. Márpedig Orbán Viktor 2006 óta annak a csapdájában vergődik, hogy egyszer kijelentette magáról: soha nem mondott hamisságokat, ugyanakkor kiszivárgott beszédeiből (például ebből a mostaniból is) áradnak az önellentmondások.

                          Fotó: MTI

Vegyük csak a bibós beszédnek azt a részét, ahol azzal henceg a miniszterelnök, hogyan hazudták Matolcsyval közösen, hogy az IMF segítségére szorulunk. „Ott olyan nyomás volt, úgy összeszövetkeztek, hogy valakit ki kellett mozdítanom az ellenséges pozícióból. A Matolcsyval ketten tartottunk gyorsan egy megbeszélést, és bejelentettük, hogy a pénzügyi helyzetet értékelve az IMF-hez fordulunk segítségért. Akkor hirtelen a pénzügyi támadások nagy része elmaradt. Aztán persze amikor a bakancs már nem volt a nyakamon, nem állapodtunk meg... Bejelentettük, hogy a lengyeleknek akkor már megadott Flexible Credit Line nevű rugalmas hitelkeretre gondoltunk. Azt mondták, hogy na azt nem adják. Milyen kár, mondtam” – emlékezett vissza 2011 legforróbb napjaira Orbán Viktor. A beszámolók szerint beszédének ebben a szakaszában gúnyosan nevetett azokon, akik bevették ezt a trükköt. Nos, a magyar állampolgárok többsége is úgy gondolta akkor, hogy nagy a baj, ezért ők is az átvertek közé sorolhatók. Egyébként is tarthatatlan az az állítás egy politikus részéről, hogy mindig igazat mond, hiszen a politika lényege épp az, hogy épp úgy megtéveszti az ellenfeleket, mint saját választópolgárokat. Azt a habókos mesét, mely szerint léteznek tiszta erkölcsű, mindig tisztességes politikacsinálók, már nem igazán veszi be egyetlen magyar választópolgár sem.

Nem véletlenül háborognak a magyar szélsőjobb képviselői sem. Ők is megkapják a maguk cinikus leszólását Orbán Viktortól. Szerinte ugyanis a magyar lakosság 17 százaléka a szélsőjobbtól a szélsőbalig vándorol, rájuk nem lehet számítani a választásokon, lényegében veszteségként leírt morzsaléknak tekinti ezt a réteget. A jobbikosok nyilván nehezményezik a szélsőjobb és szélsőbal összemosását, ugyanakkor megint megkapták Orbán Viktortól azt a bélyeget, hogy felelős polgár nem adja rájuk a voksát. Ha ez ilyen magától értetődő lenne, nem kéne a Fidesznek állandóan a szélső jobbra húznia, nem kéne lekezelően beszélnie menekültekről, gyűlöletet keltenie kisebbségek ellen. A Fidesz a menekültkérdésben lényegében az európai szélsőjobb szólamait pufogtatta, ami önmagában cáfolata annak, amit a Jobbikról állított.

Fotó: index.hu

No, de evezzünk sportosabb témára, ahol szintén saját dugába dőlt a miniszterelnök. A labdarúgást, mint civilizációs kihívást említi, ami számunkra azért fontos, mert egyszer már jártunk a csúcson ezen a területen, így oda visszajutni az egyik legnemesebb kihívás egy magyar ember számára. „Szép, személyes, kulturális feladatnak is tekintem, hogy vissza kell helyezni magunkat arra a polcra, ahol mi egyszer már voltunk. A legjobbak közé. Szerintem ez lehetséges. Jelentős véleménybeli különbség van a fiam és én közöttem ebben, de ő ért is hozzá, én meg csak szurkoló vagyok.”- vallja a kérdésről a miniszterelnök. Ebben az idézetben három dologra érdemes felhívni a figyelmet: Egy, a foci a mai magyar miniszterelnök számára legalább olyan fontos téma, mint a külpolitika vagy az oktatás, kettő, komoly politikai hasznot remél attól, ha jó eredményt érünk el egy világversenyen (kerül, amibe kerül), három, hogy a fiával egyeztet erről a fontos nemzetpolitikai kérdésről. Ha valóban ilyen fontos kérdés lenne a magyar labdarúgás helyzete, akkor okkal feltételeznénk azt, hogy a foci kudarca egyben a miniszterelnök bukását is jelenti, de valószínűleg nem ez a helyzet. Ahogy ugyanis egy dakota közmondás tartja: „Soha ne gondold azt, hogy a sápadtarcúak bevesznek a csapatukba csak azért, mert tehetséges vagy. Labdába csak az rúghat náluk, aki csontot visz az edző kutyájának.”