A karácsonyi bevásárlási dömpingben szinte fel sem tűnik, hogy néhány hétvégére ismét visszaállt a régi rend, ugyanis nyitva vannak az áruházak, plázák, kisboltok attól függetlenül, hogy milyen nap van. Az Ipsos minapi felméréséből kiderült, hogy a magyarok döntő többsége nem tudta megemészteni a kereszténydemokraták agymenését, és továbbra is szeretnének vasárnap vásárolni.

Fotó: index.hu

„A törvény bevezetése után fél évvel a felnőtt lakosság több mint kétharmada, 68 százaléka inkább nem, vagy egyáltalán nem ért egyet a kötelező vasárnapi zárva tartással, ami pontosan megegyezik a szabályozás életbe lépése előtti, márciusi aránnyal.” - írja a tanulmány, és itt akár be is fejezhetnénk az okfejtést, hiszen megállapíthatnánk, hogy a magyar emberek nem igazán hajlandók lemondani a komfortról, nem szeretik, ha állam bácsi mondja meg nekik, hogy mikor, melyik áruházban szerezzék be az elemózsiát.  

De a dolog nem ilyen egyszerű. Az Orbán-kormány előszeretettel hivatkozik a magyar emberek érdekeire és akaratára más kérdésekben, ám a vasárnapi stoppal kapcsolatban szinte mániákusan retteg egy népszavazási kezdeményezéstől, ezért ott gáncsolja el az ilyen jellegű kezdeményezéseket, ahol csak tudja. Már korábban is sejtettük, hogy ennek a rendelkezésnek semmi köze a családok és a munkavállalók érdekeinek védelméhez, kizárólag az motiválta a döntéshozókat, hogy bevigyenek egy újabb gyomrost a multiknak, és kedvezőbb helyzetbe hozzák saját oligarcháikat.

A kormány süketelése a munkavállalók érdekeiről azért sem volt túl hihető, mert korábban készséggel alájátszott a multik akaratának, amikor a munka törvénykövéből kiszórta a dolgozók védelmére szolgáló szinte összes passzust, növelve ezzel a kiszolgáltatottságot a munka világában, és megdobva ezzel a multik profitját. Most kicsit vissza akart venni a szívesség fejében az Orbán-kormány, ám erősen mellé nyúlt.

A vasárnapi zárva tartás ügye ugyanis azon ritka kérdések egyike, mely képes viszonylagos egységbe foglalni az ország népét. Hasonlót egy éve tapasztaltunk a netadó esetében, de akkor Orbán Viktor gyorsan hazavonatozott Svájcból, és a nagy népi ellenállást látva visszavonta az amúgy épp olyan ostoba és értelmetlen intézkedést, mint a vasárnapi boltbezárás. Most azonban már túl késő visszakozni, arcvesztés nélkül már nem lehet a kukába hajítani a boltos történetet.

  Fotó: videk.ma

És ami ennél is komolyabb gond a kormány kommunikációja számára, hogy az emberek félelmeit igazolta a gyakorlat. „ Mielőtt a vasárnapi zárva tartást bevezették volna, a lakosság valamivel több, mint fele (53%) gondolta úgy, hogy az új törvény valamennyire megnehezíti majd vásárlásai intézését. A gyakorlatban is látva, hogy ez mit jelent, már 63 százalék értékeli nehezebbnek a helyzetet, az aktív keresőknek pedig a 70 százaléka.”- írja a felmérést ismertető tanulmány. Most már nem lehet legyinteni, hogy majd elmúlik a háborgás, az emberek megszokják, hogy szombaton intézik az ügyes-bajos dolgaikat.

Az Orbán-kormány most már olyan görcsösen kapaszkodik saját hülyeségébe, mint proletár gyerek a fagylaltos kocsiba május elsején, így kénytelen agyonhallgatni ezt az ügyet. Ráadásul a multikat sem roppantotta meg igazán a rendelkezés, csak nem akarnak kivonulni a magyar piacról azok az óriáscégek, melyek útban vannak a CBA-nak, és más hazai láncoknak. Az év vége felé elmondhatjuk, hogy a vasárnapi zárva tartás kapja az Orbán-kormány idei legrosszabb döntéséért járó Aranylakat Díjat. Mert ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer tévedésből lelőtted a saját lovadat, ne tetézd a bajt azzal, hogy virslit csinálsz belőle.”  

Különös képződménye a Fidesz politikai kultúrájának Lázár János. Rapcsák András volt hódmezővásárhelyi polgármester személyi titkárából egészen Orbán Viktor alvezérévé küzdötte fel magát, ám az idén ősszel mintha megtört volna a karrierje. A kormány harcias kirakatemberéből szépen lassan konfliktuselhárító szerepkörbe szorulhat, és ha ezen a tendencián nem tud változtatni, akkor marad számára a habitusától teljesen idegen kompromisszumos politizálás.

Fotó: index.hu

Lázár János szerepének megváltozása a Fidesz belső konfliktusainak természetére világít rá. Kétségtelen tény ugyanis, hogy az amúgy is szinte teljhatalommal bíró miniszterelnök a menekültválság kulminálódása óta még az eddigieknél is erősebb lett saját pártján belül, így minden „elhajlást” könyörtelenül meg tud torolni. Hogy Lázár János mennyire elhajló nem tudhatjuk, csak az egyértelmű a külső szemlélő számára, hogy általában a „rosszfiú” szerepét osztották ki neki a kormányon belül. Neki kellett csatáznia az elégedetlenkedő polgármesterekkel (főleg Tarlós István budapesti főpolgármesterrel), ő szólt be olyan oligarcháknak, akikkel Orbán Viktor nyíltan nem szeretett volna konfrontálódni (főleg Csányi Sándor és Mészáros Lőrinc esetében igaz ez), de ő döngölte a földbe azokat a minisztereket is, akiket a főnöke a nyilvánosság előtt nem bírált (lásd Balog Zoltán, Hende Csaba).

Nem túlzás kijelenteni, hogy Lázár az Orbán-kormány furkósbotjaként érezte legjobban magát, szinte lubickolt a nyilvánosság éltető közegében, amikor csütörtöki maratoni sajtótájékoztatóin odarúghatott szinte bárkinek, és olykor még a sérthetetlennek tartott miniszterelnök legszűkebb környezetéhez tartozó személyeknek is beszólhatott. Rogán Antal propagandaminiszterré avanzsálása óta azonban mintha Lázár varázsa megtört volna. Nem véletlenül fenyegetőzött a miniszterelnökséget vezető politikus azzal, hogy Rogán kiemelése esetén távozik a politikai életből, hiszen ismerte azokat a belső folyamatokat, melyek végeredményeként az ő szerepe radikálisan átalakul a jövőben.

Fotó: index.hu

Most például nagyon zavarba ejtő kijelentést tett Angela Merkel politikai karrierjét illetően, hiszen egy interjúban azt állította, hogy a magyar kormánynak nem érdeke a német kancellár megbuktatása. Ha nem néztük volna hónapokon keresztül azt a lejárató kampányt, amit a Merkel által képviselt menekültpolitika ellen folytatott a Fidesz, akár komolyan is vehetnénk Lázár békülékeny nyilatkozatát. Ő maga is többször nekiugrott a kancellár asszonynak, mondván, hogy nem mond igazat, illetve Magyarország érdekei ellen cselekszik. Most azonban egyenesen azt állította Lázár, hogy Merkel a legfontosabb politikai kérdésekben kiállt a Fidesz mellett, ami persze nem újdonság, hiszen az ő támogatása nélkül az EU több szankciót megszavazott volna az Orbán-rezsim ellen, de ezt a kormány mindeddig tagadta.

Persze azt jól megtanulta Lázár a főnökétől, hogy egyáltalán nem gond a politikában, ha az álláspontunkat akár naponta is váltogatjuk (lásd pávatánc), mert a magyar választópolgárok gyorsan elfelejtik, mit mondtak két nappal ezelőtt a választott képviselők, így nem hat majd a váratlanság mellbevágó erejével, ha ennek épp az ellenkezőjét állítják, ha az érdekeik úgy kívánják. Az mindenesetre figyelmeztetés a Fidesz felé, ha Merkelt kell dicsérniük, hiszen a törökökkel kötött egyezség akár a német kancellár politikáját is igazolhatja. Ha ugyanis Európa vállalja néhány százezer menekült befogadását, a törökök cserébe (és persze sok-sok pénzért) több millió szír menekültet tartanak a saját menekülttáboraikban, akkor Merkel visszaállíthatja megtépázott tekintélyét. Nem túl humánus megoldás, de még mindig jobb, mint kerítéseket építeni az összes európai határra.

Lázár persze most úgy tűnik fel, mint egy kompromisszumokra hajló politikus, aki (ismerve jó német kapcsolatait) akár egy új politikai imázs felépítésén ügyködik. Ha Orbán azt a szerepet szánta neki, hogy gesztusokat tegyen azoknak, akikkel ő összerúgta a port, akkor elég sok feladata lesz a jövőben. Az Orbán-kormány már korábban is többször meghirdette a konszolidáció politikáját, de ez nem igazán jött össze neki. A Fidesz ugyanis alapvetően a konfliktusokra, ellenségképek gyártására építi a politikáját, így Lázárnak igen nehéz lesz kibújnia a "rosszfiú" szerepköréből. Ahogy egy dakota bölcsesség mondja: „Ha egyszer beleköptél a szomszédod főztjébe, másnap ne mondd, hogy ilyen finomat még soha nem ettél, mert úgysem hiszik el neked.”  

A krimikből, háborús- és gengszteres filmekből ismerjük az orosz rulettet: Beteszünk egy golyót a tárba, megpörgetjük, és valaki fejéhez (rosszabb esetben a sajátunkhoz) szorítjuk a pisztoly csövét. Aztán meghúzzuk a ravaszt, és vagy szerencsénk van, vagy loccsan az agyvelő. No, de ne szaladjunk ennyire előre. Előbb próbáljuk kitalálni, hogy a magyar miniszterelnök miért kezdett bele egy ilyen durva játékba.

Fotó:parkocka.hu

Már lassan két éve, hogy Orbán Viktor ellátogatott az orosz medve nagy barlangjába (más néven Kreml), ahol egyezséget kötött Vlagyimir Putyinnal (a nagy medve fiával) a paksi atomerőmű bővítéséről. A tavaszi választások előtt álltunk, a Fidesz jól állt a közvélemény-kutatások szerint, az atomlétesítmény élettartama sem indokolta különösebben egy ilyen váratlan beruházás elindítását, és ráadásul az orosz-magyar barátkozásnak a történelem során nem igazán lett jó vége kis hazánk szempontjából. Azóta próbáljuk kitalálni, hogy mi vitte rá Orbánt erre a váratlan lépésre, de sehogy sem jutunk egyről a kettőre, hiszen még azt is titkosították a létesítményhez kötődő adatok közül, melyeket még le sem írtak.

Az oroszokkal való bratyizás persze nem korlátozódik pusztán a paksi hitelre, és az abból megvalósuló építkezésre. Orbán többször fényezte nyilvánosan Putyin politikáját, sürgette az Európai Uniót, hogy közeledjen az oroszokhoz, sőt dicsérte azokat a Szovjetunióból kivált Közép-Ázsiai diktatúrákat is, melyek szövetségesei az orosz elnöknek, és melyek vezetői maguk sem tartják sokra a demokratikus intézményrendszereket és az emberi jogokat.

Igen ám, de közben kitört a polgárháború Kelet-Ukrajnában, az oroszok hiába tagadták, de nyúltan beavatkoztak a szeparatisták oldalán, és az EU, illetve az Egyesült Államok gazdasági szankciókkal válaszolt a Krim-félsziget elcsatolására, illetve az orosz agresszióra. Magyarország kénytelen volt csatlakozni az embargóhoz, de ekkor még áthidalható volt az az ellentmondás, hogy uniós tagállamként az oroszokra bízzuk az utóbbi negyedszázad legnagyobb volumenű energetikai beruházását és annak finanszírozását.

             Fotó: slepp.hu

Ekkor azonban jött a szír konfliktus, melyben az oroszok ismét szembe kerültek azokkal a politikai és katonai szövetségekkel, melyeknek (lassan már csak papíron) Magyarország is tagja. Az oroszok ugyanis a kegyetlen zsarnok hírében álló Asszad elnököt támogatják, az EU és az USA viszont az elnök és az Iszlám Állam ellen egyként harcoló mérsékelt erőket favorizálja. Mivel az Asszad fellegvárának számító Damaszkusz kapuinál feltűnt a retteget Iszlám Állam hadserege, az oroszok légi és szárazföldi segítséget nyújtottak az elnöknek, így kezdtek egyre jobban belemászni a konfliktusba.

A szír helyzet addig is nagyon képlékeny volt, amíg a szomszédos Törökország úgy nem érezte, hogy ideje nekik is beszállni a harcokba, mégpedig NATO tagként Asszad ellen, így értelemszerűen az oroszokkal konfrontálódva, és ennek betetőzéseként zavaros körülmények között lelőttek egy orosz harci gépet. Attól eltekintve, hogy néhány napig akár egy nemzetközivé szélesedő totális háború rémképe is felvetődött, tudnunk kell, hogy az oroszok hiába küzdenek épp úgy az Iszlám Állam ellen, mint a törökök, Irán, az Egyesült Államok és az EU tagországok többsége, céljaik egészen mások Szíriában, mint a fent emlegetett országoknak.

E rövid kis nemzetközi áttekintéshez hozzátartozik az is, hogy az olajár mélyrepülésével és a nemzetközi szankciók gazdasági hatásaival kiegészülve az orosz medvének most komoly problémái adódtak. Talán az EU is azért indított kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen a paksi bővítés nemzetközi tendereztetésének elmaradása miatt, hogy lehetőséget adjanak Orbán Viktor kormányának a méltóságteljes visszavonulásra. Magyarán, ha egy kiélezett nemzetközi helyzetben egy ilyen (és több más Pakssal kapcsolatos) eljárásra hivatkozva a magyar kormány visszavonulót fúj, akkor nagyobb arcvesztés nélkül kommunikálhatná itthon is a hitelfelvétel és a paksi bővítés elmaradását. Egyelőre azonban Orbán Viktor úgy kapaszkodik Putyinba, mint elsős gyerek az anyukája szoknyájába az első tanítási nap reggelén. Vajon miért nem fogja fel a magyar miniszterelnök, hogy talán ez számára az utolsó kiskapu, és ha most nem surran be rajta, az egész karrierje zátonyra futhat az oroszok kalandor politikája miatt? Minél beljebb mászunk a paksi beruházásba, annál nehezebb lesz kifarolni belőle, és ami ennél is rosszabb, hogy az idő múlásával egyre több pénzt verünk el feleslegesen, és egyre jobban kiszolgáltatjuk magunkat Putyinnak.

Fotó: index.hu

A kedvező forgatókönyv szerint Orbán kommunikációs csapata már azon ügyködik, hogyan kommunikálják a paksi ügylet visszavonását, ám a miniszterelnök harcias és dacos kijelentéseiből kitűnik, hogy esze ágában sincs visszakozni. Bízzunk a politikai ösztöneiben, és abban, hogy nem akarja mindenáron lejátszani azt az orosz rulettet, melyben nem csak az ő politikája kaphat halálos sebet, hanem Magyarország gazdasága és politikai stabilitása is. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem szégyen elfutni az ellenség elől, ha otthon azt mondod, hogy taktikai visszavonulást hajtottál végre.

A Belügyminisztérium tesz még egy utolsó kísérletet arra, hogy kimentse Hajdú Jánost és csapatát a slamasztikából. Belügyminisztérium rendészeti államtitkára szerint ugyanis kormánytagot akart "kivégezni" a Terrorelhárítási Központ (TEK) által a múlt hétvégén elfogott két férfi. Tasnádi László próbálkozása azonban valószínűleg még ironikusabbá teszi a balfék akciót, ami már eddig is rengeteg kárt okozott a rendvédelmi csúcsszervnek.

     Fotó: index.hu

Nem akarunk olyan átlátszó közhellyel élni, hogy mi már hetekkel ezelőtt megírtuk (ezt meghagyjuk a miniszterelnöknek), de egy korábbi írásunkban egyértelművé tettük azt a sejtésünket, hogy a TEK addig fog terroristák után kutatni, amíg elő nem rángatnak néhány ideiglenesen hazánkban tartózkodó, gazdasági menekültnek álcázott muszlim terroristát.

És láss csodát, Hajdú János és csapata addig járta a magyar vidéket, mire előkaptak néhány történelemmániás felvidéki srácot, akik a Veszprém környéki erdőben gyűjtöttek maguknak háborús relikviákat. A TEK két akciót is bejelentett, és az elsőben négy embert fogtak el. Róluk első körben úgy beszélt Hajdu János, a TEK vezetője, hogy  "szélsőséges nézeteket valló" figurákat fogtak el, akik fegyverrel és bombákkal rendelkeztek. A második akcióban pedig két férfira csaptak le, akiknél sorozatlövő fegyvert és egy házilag készített hangtompítót találtak, a két gyanúsítottat kedden a bíróság előzetes letartóztatásba helyezte. Róluk nyilatkozta most azt a Belügyminisztérium rendészeti államtitkára, hogy kormánytagot akartak "kivégezni".

A két ügyet úgy mosták össze, mintha bármi közük lett volna egymáshoz a letartóztatottaknak, ugyanakkor Pintér Sándor belügyminiszter a sajtón kérte számon, hogy miért keltették azt a benyomást, mely szerint a két ügy között lenne összefüggés. Persze, most azt lebegtetni, hogy bárki is le akart volna vadászni egy kormánytagot, nem túl rizikós, hiszen az is elképzelhető, hogy találtak egy jegyzetfüzetet valamelyik férfi lakásán, amelyben egy halálfejet rajzoltak mondjuk Simicskó István homlokára. Az után a bohózat után, ami a múlt hétvégén történt, már ezt a bizonyítékot is nagyon meg kellene becsülnie az illetékes belügyi szerveknek.

No, de vonatkoztassunk el a konkrét ügytől, hiszen Tasnádi László most körülbelül annyit tett, hogy rápisált egy nagy halom kakira, amit a TEK hagyott maga után, így csak idő kérdése, hogy mikor dől meg ez a vád is. Sokkal érdekesebb az a metódus, hogyan akar mindenáron megfelelni a Terrorelhárítási Központ a kormányfő elvárásainak. Mégsem járja ugyanis, hogy van egy öt éve súlyos milliárdokból működtetett terrorellenes szervezet, de mindeddig egyetlen valamire való terroristát nem tudtak elfogni.

Ha nem készítette volna elő a kormánykommunikáció a terepet arra, hogy a terrorizmust kézzelfoghatóvá tegye a magyar polgárok számára, egyben bizonyítékot szolgáltassanak arra, hogy a migránsokkal együtt terroristák is érkeztek az országba, akkor nem ment volna le minden bőr Hajdú János könyökéről sem abban az igyekezetében, hogy tálcán kínálja fel a muszlim szélsőségesek fejét.

Fotó: index

A titkosszolgálatok hiába jelezték, hogy Magyarország nem elsődleges célpontja az Iszlám Államnak, Orbán Viktor nem fog nyugodni addig, amíg le nem kapcsolnak néhány sötét bőrű bombagyárost, és ezzel ki nem teljesedik az a kép, amit röviden úgy fogalmazott meg a miniszterelnök, hogy minden terrorista bevándorló. Nos, a mostani elfogások éppen az ellenkezőjét bizonyítják, ha csak nem számítjuk a felvidéki magyar fiatalokat a bevándorlók közé.

Az mindenesetre érzékelhető, hogy Hajdúékon nagy a nyomás, hiszen nem vágtak volna bele egy ilyen zavaros végkimenetelű ügybe, ha „nem rendelték volna meg” kormányzati körökből a terrorista-gyanús elemeket. Sajnos a rendvédelmi és nemzetbiztonsági szervezetek is olyan megfelelési kényszer alatt dolgoznak, hogy ilyen súlyos szakmai hibákba szaladnak bele. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy Magyarország nem potenciális célpont, most újabb ellenségeket gyártunk magunknak, ami azért veszélyes, mert nevetség tárgyává teszi azokat, akik a biztonságunkért felelnek. Ahogy egy dakota közmondás tartja „Ha a prérifarkas nem akar rád támadni, ne rugdosd az oldalát, mert a végén az egész falkát odacsődíted.”

Ismét felülírták a nemzetközi események a magyar belpolitika legfontosabb eseményeit, hiszen kedden hiába vitáztak a képviselők hazánk súlyos rákfenéjéről, a korrupcióról, a törökök lelőttek egy orosz harci gépet, újabb túszejtés borzolta a terrorizmustól már amúgy is bozontos idegrendszerünket, így szinte át se ütötte a közvélemény ingerküszöbét a parlamenti adok-kapok. Pedig a képviselők beleadtak apait-anyait, a külvilág eseményei azonban ismét a magyar kormánynak kedveztek.

Fotó: alfahir.hu

A Fidesz úgy félt a korrupcióról szóló parlamenti vitanaptól, mint ördög a tömjéntől, hiszen igyekezett minden óvintézkedést megtenni, mielőtt az ellenzék zárótűz alá vette őket. Először kijelentették, hogy az ellenzék korrupt, ami önmagában nevetséges állítás, amikor az ellopható állami pénzek felett több mint öt éve csakis a kormányzópárt diszponál, aztán előráncigálták Medgyessy Pétert, és a bukott szocialista miniszterelnök szájába adták, hogy semmivel sem korruptabb a mostani kormány, mint Gyurcsányék voltak.

Korábban, ha egy volt fideszes politikus bírálta a kormányt, akkor azt állították hogy a sértettség beszél Illés Zoltánból vagy Ángyán Józsefből. Most szabad legyen megjegyezni, hogy a Gyurcsány Ferenc által megpuccsolt Medgyessynél sértettebb ember aligha létezik a magyar közéletben, így azon kívül, hogy a fél ország röhög a kormány szócsövének számító Magyar Időkben tett kijelentésén, azt is megállapíthatjuk, hogy a 2002-ben győztes, majd sietősen megbukott egykori miniszterelnöknek sikerült Boros Péter Pozsgay Imre és Schmitt Pál szintjére leküzdenie magát.

No, de nem Medgyessy Péter itt a legnagyobb gond, hanem az a metódus, ahogy szinte automatizálta a jelenlegi politikai vezetés az állami lenyúlások rendszerét. Elég a trafikmutyira gondolnunk, amikor hangfelvétel és dokumentumok igazolják, hogy a fiatalok védelmére és az egészségmegőrzésre való hivatkozás akkora kamu volt, mint ide Lacháza, az igazi cél a zsíros dohányipari tevékenység átjátszása saját kádereknek. Ebben a módszerben nem az az igazán félelmetes, hogy pártkatonák kapták meg így a fizetségüket, hanem, hogy a magyar társadalom egy kis hisztizés után elfogadta ezt az arcátlan eljárást.

Fotó: stop.hu

És ha már így történt a kormány nem állt le, hiszen az állami földek bérbeadásával, majd jelenlegi kiárusításával is lényegében ugyanez a módszer ismétlődik meg. A magyar embert persze nem olyan fából faragták, hogy amikor kár ér néhány helyi gazdát, azonnal kimegy az utcára kukákat borogatni és autógumikat égetni, de azért fel kéne már fognunk végre, hogy ebben a rendszerben senki sem úszhatja meg. Ha nem vagyunk szolidárisak azokkal, akiket éppen kipécézett magának a hatalom, akkor velünk sem lesznek együttérzők, akiket korábban már ledarált a hatalom.

Az Orbán-rezsim épp olyan rövidtávra tervez, mint mi, magyar polgárok, és épp ezért éri el a céljait. Ez már nem a Kádár-korszak, amikor alá lehetett merülni, és ki lehetett bekkelni a legrosszabb időket. Ez olyan rendszer, amelyik előbb-utóbb mindenkire lecsap, akiktől még el lehet valamit venni. És már anyagi javak, előjogok nincsenek a birtokunkban, akkor elveszi az önérzetünket, a becsületünket, a büszkeségünket. Azt üzeni a trafikmutyival, a Mészáros Lőrincekkel, hogy ha beállsz a sorba, te is részese lehetsz az aratásnak, de ha ellenállsz, bármidet elveszítheted.

Ezért kéne komolyan venni azt, amit az amerikaiak állítanak a magyar kormányról, ezért botrány az, hogy hónapokig falazott, és falaz most a kormány azoknak az állami tisztségviselőknek, akiket korrupciós vádak miatt kitiltottak az Egyesült Államokból. A magyar kormánynak – ha úgy tetszik – papírja van arról, hogy korrupt, de ha nem lenne ilyen, akkor is a szemünk előtt zajlik közintézmények lerablása, a nemzeti bank fényűzése, oligarchák kiszolgálása, amihez a magyar nyomozati szervek és az ügyészség csak asszisztál.

Lényegében szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi történt azoknál a brókercégeknél, melyek komoly állami pénzt forgattak (illegálisan), hogyan kerülhette el a felügyelő szerv (MNB) figyelmét az, hogy piacra dobott a Quaestor 150 milliárd forint értékű fiktív részvényt, hogyan lehetséges az, hogy Andy Vajna kaszinógépei kivételével már lassan a nagymama kávéfőzőjét is bekötik a NAV központi rendszerébe, és hogy fogalmunk sincs, miből van pénze drága autókra és táskákra a miniszterelnök tanácsadójának, ha papíron Habony Árpád ingyen dolgozik a kormánynak.

Fotó:4024.hu

Ha komolyan vennénk egy korrupciós vitanapot, akkor valószínűleg nem lenne elegendő 24 óra sem ahhoz, hogy a bennünk felvetődő kérdéseket feltegyük az illetékeseknek, és azokra megkapjuk a kielégítő válaszokat. A korrupció rágja ennek a kis országnak a testét, és mi szinte tehetetlenül szemléljük ezt. Egy vitanap semmire sem elég egy ilyen métellyel szemben, főleg, ha közben a törökök megteszik Orbán Viktornak azt a szívességet, hogy lelőnek egy orosz bombázót. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha rákérdeznek arra, hogy te loptad-e el a szomszéd sátorból a cobolyprémet, akkor te mondd azt, hogy azt sem tudod mi az a coboly.”   

Azt nem állítjuk, hogy az IS és a magyar kormány szövetségesek, de az kétséget kizáróan a szélsőséges muszlim állam ténykedésének következtében Orbán Viktor kikecmergett a mély gödörből, melybe egy éve taszította magát. Olyan helyről kapott váratlan támogatást, ahonnan talán még ő maga sem számított. Az Iszlám Állam űzi maga előtt a menekülteket, ők erősítik a szélsőjobbot Európában, ők hangolják egyre jobban muszlimellenessé a mérsékelt kormányokat is, és persze velük lehet leszerelni az olyan liberális ideológusokat is, akik az emberi jogok megnyirbálásától féltik az öreg kontinens polgárait.

     Fotó: mandiner.hu

1. Orbán Viktor illiberális álmát egy szélsőséges vallási csoport, és az abból kinövő állam istápolja. Bármilyen hihetetlen, de az Iszlám Állam színrelépése óta már nem tűnik olyan fantazmagóriának Orbán szabadságellenes ideológiája, mint mondjuk egy éve. Ha van egy világméretű fenyegetés, a szabadságjogokat olykor az érintett polgárok lelkes támogatásával lehet korlátozni. Ez történt 2001 szeptember 11-e után az Egyesült Államokban, és ha az Európát sokkoló terrorhullám tovább tart, akkor bizony nem csak Magyarországon, de az unió más államaiban is szigorítják a szabadságjogokat, amit valószínűleg az Orbán-kormány előszeretettel fog helyeselni. Az Orbán-rendszer lényege ugyanis az, hogy mindig harcol valakikkel, és ennek a harcnak az ürügyén olyan intézkedéseket hoz, melyek számára fontosak. A terrorfenyegetettség most ugyan nem elsősorban Magyarországra érvényes, ám ez nem fogja zavarni a magyar miniszterelnököt abban, hogy az eddigieknél is jobban a polgárai körmére nézzen.

2. A menekültválság, majd a franciaországi terrorcselekmények olyan sikeresen elvonták a magyar polgárok figyelmét a fontos hazai ügyekről, hogy idő közben észre sem vettük, hogy elkezdték kiárusítani az állami földeket, Paks II-t elmeszelte az Európai Unió illetékes szerve, és ugyanezt tette a magyar Alkotmánybíróság az úgynevezett Quaestor-törvénnyel is. Márpedig, ha nincs Iszlám Állam, akkor mi is inkább a saját életünkre figyelünk, melyet szép lassan lehetetlenné tesz a kormányunk, de bennünket persze jobban érdekelnek a robbantások Párizsban, a hadmozdulatok Szíriában, na és az, hogy most éppen ki épít kerítést a menekültek ellen. A kormány illetékesei persze dörzsölik a tenyerüket, hiszen a zavarosban halászó „nemzeti oligarchák” gazdagodnak, a Fideszen belüli hatalmi harc pedig jól elrejtve, a színfalak mögött zajlik.

3. Hatalmas szívességet tett a magyar kormánynak az IS azzal, hogy teljesen lehetetlen helyzetbe hozta a magyar ellenzéket. A menekültekkel való szolidaritás ugyanis a legtöbb magyar választó agyában elképzelhetetlen, a kerítésépítést és a menekültek ellen hergelő kormányzati kommunikációt pedig magára valamit is adó ellenzéki politikus nem támogathatta. Ahogy Gyurcsány Ferenc már a nyáron fogalmazott: Ezt a csatát a baloldal egyszerűen nem nyerhette meg, a kormány pedig minél gusztustalanabbul állította pellengérre a menekülők ezreit, annál többet profitált az Iszlám Állam elől menekülők szerencsétlen sorsából.

4. Nagy segítség volt az Iszlám Állam részéről a kiszámíthatatlan jövő víziója, mert szép lassan kezdtek elfogyni a belső ellenségek, most viszont új külső erőket lehetett találni, akik rosszat akarnak nem csak a kormánynak, de Magyarországnak is. Amikor bizonytalanság uralkodik el a polgárokon, akkor nagyot csobbannak az olyan harcias mondatok, melyekkel például a német kancellárt, a horvát miniszterelnököt, vagy a svéd külügyminisztert illették magyar illetékesek (és nem illetékesek). Jól oda lehetett pörkölni a románoknak épp úgy, mint az amerikai nagykövetnek, lehetett élezni az amúgy is egyre rosszabb állapotban lévő osztrák-magyar viszonyt, és persze le lehetett hülyézni úgy ámblokk az egész Európai Uniót.

Fotó: hetek.hu

5. És végül a legnagyobb segítség, amit az IS nyújthatott a magyar kormánynak: szinte teljesen elsiklott a magyar közbeszédben, hogy elkezdett lassulni a magyar gazdaság, és az előrejelzések szerint jövőre, és valószínűleg utána is marad ez a tendencia. Persze eddig sem arról volt híres a magyar választópolgár, hogy a GDP adatokat böngészte a neten, esetleg összehasonlította a negyedéves mezőgazdasági adatokat, vagy makrogazdasági mutatókat hozott fel érvként egy-egy kormányzati intézkedés mellett vagy ellene. Most azonban komoly a gond, hiszen a lassulás egy viszonylag rövid, ám intenzív erősödés után következett be, és arra utal, hogy a magyar gazdaság olyan mértékben függ az uniós támogatásoktól, hogy szinte lehetetlen kimutatható növekedést a központi források nélkül. Most ugyanis az uniós pénzek lehívása lassan halad, ráadásul kifutottak ez előző költségvetési ciklus forrásai, így a gazdasági apály tökéletes bizonyítéka annak, hogy külső mankó nélkül életképtelen Magyarország. Nyilván a terror, a menekültáradat sokkal jobban leköti az emberek figyelmét, ám a gazdaság olykor unalmasnak tűnő hírei sokkal inkább befolyásolják a mindennapjainkat, mint a muszlim szélsőségesek barbár tettei. Ha ugyanis lassul a gazdaság, az komoly hatással lesz a munkanélküliség alakulására (a közmunka nem tudja ezt kompenzálni), a versenyképességünkre, az életszínvonal alakulására, újabb társadalmi csoportok süllyednek le, még több magyar fiatal keresi majd a boldogulását nyugaton, és még sorolhatnánk a negatív hatásokat. Az Orbán-kormány tudja ezt, hiszen annak orvoslására, hogy komoly hiba csúszott a számításaiba Rogán Antal vezetésével propagandaminisztériumot hozott létre, melynek lényegében az lesz a feladata, hogy felerősítse a kormány számára fontos események hírértékét, és csökkentse az olyanokét, melyekből politikai vesztesége származhat. Ahogy egy dakota közmondás tartja:” Ha már nem tudtad ágyba vinni az apacs lányt, legalább híreszteld el mindenütt, hogy apacs lányok rondák és hisztisek.”    

Jó lenne olyan országban élni, amelynek miniszterelnöke péntek reggelenként nem érezné szükségét annak, hogy prédikációt tartson saját polgárainak. A mi kormányfőnk sajnos olyan kényszert érez magában, ami lehetetlenné teszi számára, hogy a hét utolsó munkanapján szunyókáljon még egy kicsit, mielőtt elindul, hogy felforgassa az életünket. Orbán Viktor kezd olyan lenni, mint egy okoskodó falusi plébános, aki minden hívének el akarja magyarázni, miről, mit kell gondolnia.

          Fotó: index.hu

Kétségtelen tény, hogy az utóbbi hónapokban termőre fordult a magyar miniszterelnök politikája. Jól megágyazott a menekültválságnak, ráérzett polgárai idegenellenességére, a kerítéseivel átpasszolta a problémát a szomszédos országoknak, az újabb terrortámadások után pedig osztja az észt a mérsékelt európai politikusoknak. Ha hozzátesszük azt a tényt is, hogy a magyar labdarúgó-válogatott kijutott az EB-re, akkor Orbán Viktor igazán nem panaszkodhat a lapjárásra, kihozta az idei őszből, amit csak lehetett.

Ő azonban nem állna meg, viszi a lendület, és életbölcsességeitől sem kíméli meg saját választópolgárait. A legutóbbi péntek reggeli észosztása alkalmával például Nicolas Sárközyre hivatkozva jelentette ki, hogy szerinte újra kell alapítani az EU-t. Hogy ez jó lesz-e Magyarországnak, az még kérdés. Ezzel nyilván azt akarta részben elismerni, hogy a volt francia miniszterelnök szerint a gazdaságilag fejletlenebb országok csak a markukat tartják, amikor a közös Európáról szónokolnak, de amikor valami áldozatot kéne hozni a politikai közösségért, akkor élesen bírálják az alapító országokat. Magyarország ebben élen jár, és magyar származása és jobboldali kötődése ellenére ne számítsunk arra, hogy Sárközy bratyizni fog a magyar miniszterelnökkel.

Orbán most elkezdett látványosan aggódni a schengeni határokért is, ugyanakkor maga verte az első szöget az átjárható Európa koporsójába. Jól tudja, hogy a kerítések és újbóli határellenőrzések most igazolják az ő politikáját, ugyanakkor gazdaságilag olyan sokat veszítünk vele, hogy könnyen visszanyalhat a fagyi. Hiába ostorozza a görögöket azzal, hogy nem állítják meg a menekültáradatot, ugyanez igaz Olaszországra és részben Spanyolországra is, mivel a tengeren nem lehet kerítést építeni, a szigeteken összezsúfolódott embereket pedig nem lehet buszoztatni a szomszédos országok határára, ahogy azt hetekig Magyarország tette.

 Fotó:mti

Nem nehéz észrevenni, hogy maga Orbán Viktor sem tudja Európai szinten a megoldást a menekültválságra, ezért pufogtat lózungokat, fogalmaz általánosságokban, ostorozza a közös megoldáson ügyködő Angela Merkelt.

Legjobb példa erre a kvótarendszer merev elutasítása. Pusztán annyit mond erről a Berlin által szorgalmazott megoldásról, hogy őrültség, ám amikor arról kell nyilatkoznia, hogy mit kéne azzal a több százezer menekülttel csinálni, akik már Európának a gazdagabb országaiban vannak, akkor a következő népmesei fordulattal áll elő: „vissza kell őket vinni, az egy nagyon nehéz kérdés, hogy hova". De szerinte a schengeni egyezmény világos, a belépési országba kell őket visszatoloncolni, ami jelen esetben  Görögország. Az már kevésbé érdekli, hogy az amúgy is csődben lévő ország összeroppanna ettől, és az EU-nak újra mélyen a zsebébe kellene nyúlnia, ha egy ilyen kényszerhelyzetbe szorítaná egyik tagországát.

Orbán Viktor taktikája nagyon egyszerű: mindig túltolja a biciklit, soha nem a probléma lényegi elemeivel foglalkozik, hanem hangzatos kijelentésekkel jelzi, hogy ura a helyzetnek. A magyar megoldás még számunkra sem jelent elegendő garanciát arra, hogy gazdasági és politikai krízis nélkül át tudjuk vészelni ezt az időszakot, európai viszonylatban pedig kifejezetten káros, mert más tagországokat hoz kínos helyzetbe. A kvótarendszerrel kapcsolatban két nagyon fontos dolgot nem idéz a kormányhoz közeli média. Az egyik, hogy a más országokba küldött menekülteket alaposan át lehetne világítani, és minden ország saját szempontjai szerint válogathatna a menekültek között, a másik, hogy az unió egységes teherviselése felé vezetne ez az út, ami alól pont azok az országok igyekeznek kihúzni magukat, melyek a legtöbbet profitálnak a tagságból. Ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: „Aki este ájultra issza magát a tüzes vízzel, az másnap reggel ne legyen rest megfejni a kecskéket.”

A paksi bővítés olyan hazárdjáték a kormány részéről, mellyel nagyot lehet kaszálni, ám csúnyán bele is lehet bukni. Most úgy tűnik, hogy - miközben elkezdődött az orosz hitel lehívása - Brüsszel akadályokat gördíthet a gigaberuházás elé. Nehéz persze egyszerre két urat szolgálni, de az Orbán-kormány legendás pávatánca most is felpöröghet. Azt se feledjük, hogy az ügyet az a Lázár János viszi, aki kezd beleszürkülni a szerepébe.

Fotó: nol.hu

Aszódi Attila, a paksi bővítés kormánybiztosa csak köntörfalazott akkor, amikor újságírók arról faggatták, elkezdődött-e már az orosz hitel lehívása annak érdekében, hogy finanszírozhassák az építkezés előkészítését. A helyszínen ugyan csak 2018-ban indulnának meg a munkálatok, de nagyon komoly előkészítést igényel egy atomerőmű építése. Aszódi annyit persze nagy talányosan elárult, hogy valamiből fizetni kell a mérnököket, akik a tervekkel bíbelődnek, de hogy ez mennyi pénzt jelent, és milyen keretből, szokás szerint senki sem árulta el.

Paksot lényegében szőröstül-bőröstül titkosította az Orbán-kormány, így nyilván azt sem fogjuk megtudni belátható időn belül, miért volt annyira fontos a kormányzatnak elindítani a beruházást, hogy a pályáztatás elmaradásával kockáztatta az előkészületek brüsszeli leállítását. A hírek szerint ugyanis az Európai Unió illetékes főigazgatósága rövidesen bejelentheti, hogy kötelezettségszegési eljárás indulhat Magyarország ellen, mivel a kormány versenyeztetés nélkül adta oda a beruházást az orosz Rosszatomnak. Ez azzal járna, hogy Brüsszel kérni fogja az előkészületek felfüggesztését.

            Fotó: cink.hu

Két nagyon fontos kérdésre kell ebben az esetben választ adnia az Orbán-kormánynak: Egyrészt költött-e már pénzt az orosz hitelből, másrészt hajlandó-e kompromisszumokra annak érdekében, hogy az EU zöld utat adjon a beruházásnak. A pénzköltés ügyében totális a zavar a kormányzaton belül. Hol azt mondják illetékesek, hogy egyetlen fillért sem hívtunk még le, hol arra utalnak, hogy az orosz pénzcsapból már elkezdtek csorogni a rubelek.

Ne legyenek illúzióink, ezt sem fogjuk bizonyosan megtudni még hónapokig, ám akkor kaki került a palacsintába, ha olyan pénzből költöttünk, melyet később nem tudunk teljes egészében lehívni, mert történetesen nem úgy, nem akkor, és nem olyan formában valósul meg (ha egyáltalán megvalósul) a paksi bővítés, ahogy azt Orbán Viktor 2014 telén elképzelte, amikor Vlagyimir Putyin markába csapott. Ez a szerződés ugyanis a levegőben lóg, hiába ütötték rá a pecsétet a magyar és orosz illetékesek, ebbe az ügybe az Európai Unión kívül még számos külpolitikai és belpolitikai tényező is bekavarhat.

A paksi bővítés az Orbán-kormány azon ritka politikai és gazdasági döntéseinek egyike, mely nem rövidtávra, hanem igen hosszú kifutásra tervez. Orbán Viktor ugyanis általában a rövidtávú, gyorsan készpénzre váltható politikai lépések nagy híve, hiszen ezért épített kerítést a déli határainkra, árusítja ki az állami földeket, és csökkentett rezsit a legutóbbi parlamenti választások előtt. Paks nagy üzlet lehet saját politikai és gazdasági kegyencei számára, de gigantikus méretei miatt olyan hatalmas kockázatot hordoz, ami miatt fájhat még a feje jó pár évig.

Az oroszok most ráadásul meglehetősen kiszámíthatatlan üzleti partnerek, az ukrajnai háború miatt ugyanis az EU gazdasági szankciókat lépetett életbe az ország ellen, amihez - ha csak félszívvel is - csatlakozott a magyar kormány is. Jól látszik, hogy az Orbán-kormány a színfalak mögött sutyiban üzletel Vlagyimir Putyinnal, aminek fontos része a paksi bővítés és a 3-as metró szerelvényeinek felújítása. A magyar polgárok joggal érezhetnek nyugtalanságot amiatt, hogy egy ilyen bizonytalan politikai és gazdasági környezetben az orosz medve jóindulatára bízzuk magunkat.

            Fotó: 168ora.hu

Ha Brüsszel valóban elkaszálja a paksi bővítést, akkor szinte mindegy, hogy orosz hitelből vagy magyar költségvetési pénzből költöttek az előkészületekre, ez az összeg nagyon fog hiányozni a magyar büdzséből. Ráadásul az idei évre elkülönített 28,16 milliárd forint is jelentős tétel, de ez az összeg az évek folyamán radikálisan nőni fog. Minél jobban belemászunk ebbe a történetbe, annál komolyabb kockázata lesz annak, hogy ez az összeget feneketlen kútba dobják. A kormány ugyanakkor azt is kockáztatja, hogy előbb-utóbb kiderülnek az oroszokkal kötött háttéralkuk részletei, ami nem tesz majd jót a népszerűségének. A hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha fingasz egyet a kocsmában, akkor ne a lovadra mutogass, mert ő az épület előtt békésen ropogtatja az abrakot, és nem tehet arról, hogy elrontottad a gyomrodat.”

Ismét fel kell eszmélnünk egy tragédiából, ismét át kell gondolnunk azt, amit addig önmagunkról és a környező világunkról képzeltünk. Párizs után minden megváltozik, esetleg visszatérünk addigi életünkhöz? Az Iszlám Állam térdere tudja-e kényszeríteni Európát, illetve mi lesz azoknak a sorsa, akik már eddig is sokat szenvedtek a terrortól, de most könnyen a senki földjén találhatják magukat? Nehéz megszólalni november 13-a, péntek óta. Vendégszerzőnk, Siposvölgyi Ármin vállalkozott rá.

                   Fotó: facebook

A véletlen úgy hozta, hogy néhány napja újra megnéztem azt az 1984-ben készült brit filmet, amely Erich Maria Remarque híres regényéből, A diadalív árnyékéból készült. Az alkotás elsősorban Anthony Hopkins feledhetetlen játéka miatt lett klasszikus, ám említsük meg, hogy a rendezőt Waris Husseinnek hívják. Indiai származása ellenére a legjobb brit iskolákba járt, később filmrendezőként számos sikeres produkció jelzi tehetségét.

Waris Husseint bizonyára megérintette a regény témája, hiszen A diadalív árnyéka többek között a kitaszítottságról, az ember kiszolgáltatottságáról, valamint a bizalmatlanságról szól. A film első perceiben gyakran hangzik el a „menekült” kiszólás, amikor a párizsiak meglátnak valakit, akinek öltözékén, viselkedésén, beszédén érződik, hogy Európa valamelyik országából érkezett Párizsba a nácik elől. Elsősorban olyan németeknek nyújtott menedéket a francia főváros, akik Hitler terrorja elől szöktek el abban reménykedve, hogy a szabad világ befogadja őket, menedéket nyújt, és ha a diktátor ellen harcolni kell, itt legalább lehetőségük nyílik rá. A franciák közül azonban sokan nem örültek a menekültek érkezésének. Eleve nem szerették a németeket az alig húsz éve vége tért véres világháború miatt, ráadásul a menekültekkel együtt kémek, sőt gestapósok is beszivárogtak az országba.

A hatóságok sem kímélték különösebben a menekülteket. Hivatalosan nem dolgozhattak, ha a papírjaik nem voltak rendben, internáló táborba küldték őket, sőt sokukat ki is toloncolták, így a nácik véres bosszút állhattak rajtuk. A második világégést megelőző feszült napokban játszódó történet talán soha nem volt olyan aktuális megírása óta, mint most. Párizs könnyezik, mert a félelem, a gyanakvás és a kiszolgáltatottság érzése ismét szorongatja a szabadság városát.   

Nehéz azzal szembesülni, hogy ilyen helyzetben mindenképpen véleményt kell mondani arról a folyamatról, ami idáig vezetett. Lehet hibáztatni az elhibázott nyugati politikát, amely rosszul kezelte a közel-keleti térséget, lehet kárhoztatni a titkosszolgálatokat, melyek képtelenek voltak megakadályozni egy ilyen bestiális merényletsorozatot, és persze lehet szidni a demokrácia nyugati felfogását, mely jóval nyitottabb, befogadóbb, toleránsabb, mint a mi keleti változatunk. Az igazán nehéz kérdés azonban az, hogy mi legyen ezek után azok sorsa, akik a kegyetlen iszlám fundamentalizmus elől menekültek el saját otthonaikból, és a terror halálangyala most azzal fenyegeti ezeket a tömegeket, hogy Európa kapui is bezárulnak előttük. Olyan érzékeny morális kérdésekre kellene megfontolt választ adnunk, mint például, hogy megtagadjuk-e a segítséget az ártatlan áldozatok százezreitől, mert általuk nő a fenyegetettség érzése bennünk?

             Fotó: facebook

Nem pusztán biztonsági, politikai, gazdasági kihívásokra kell megfelelő válaszokat találnunk, hanem rendkívül súlyos erkölcsi kérdésekre is. A magyar társadalom szembesült már azzal, milyen megosztó jellege van egy olyan súlyú problémának, amikor mások tragédiáját a politikai haszonszerzés eszközének tekintik döntéshozók, így nem magának a humanitárius krízisnek az elhárítására irányul a politika figyelme, hanem annak felerősítésére. A médiai szerepe talán soha nem értékelődött fel ennyire a rendszerváltás óta, hiszen, ha e két megközelítési mód közül az utóbbit favorizálja egy szerkesztőség, olyan alapértékeket próbál negligálni, mint az együttérzés, szolidaritás vagy emberiség.

A párizsi gyászt követően valószínűleg a politikusok ismét elkezdik járni a saját útjukat, és mindenki érdekeinek megfelelően interpretálja az eseményeket. A harag és bosszúvágy perzselő tüzénél sütögetik a pecsenyéjüket azok, akik úgy gondolják, hogy az Iszlám Állam újabb rémtette az ő bezárkózó, idegengyűlölő politikájukat igazolta. Mások viszont továbbra is hangoztatni fogják, hogy az Európai Unió alapértékeit támadták meg, és ha ebben a helyzetben gyengének, megalkuvónak mutatkozunk, akkor győz az a szemlélet, amely a kontinens újbóli megosztására törekszik.

Ez az a szituáció, amikor nincs, és nem is lehet egyszerű válaszokat adni a felmerülő kérdésekre. A szélsőségesek persze mindig az EU döntéshozói szemére vetik, hogy körülményesek, így lassan reagálnak a kihívásokra, de most tényleg megfontoltságra van szükség. A terror ma már nem csupán célzottan, bizonyos kiemelt csoportokra (karikaturistákra, zsidó intézményekre, rendfenntartókra) mért csapást, hanem válogatás nélkül mindenkire, aki épp a bombák és géppuskák közelében volt. A civilek elleni merénylet olyan provokáció, ami egyértelműen jelzi: Az Iszlám Állam a háborút ki akarja terjeszteni a kontinensünkre, és ha Európa kormányai rossz választ adnak erre a kihívásra, akkor könnyen teljesülhet a fundamentalisták akarata.

Ha valaki eddig át akarta aludni a közelgő özönvizet, jobb, ha most felébred. Olyan fenevad támad ismét közös értékeinkre, amelyhez hasonló 1939-ben élezte a körmeit a német-francia határon. Ha ugyanolyan rossz válaszokat adunk a felmerülő morális kérdésekre, mint annak idején, akkor megismétlődhetnek a tragédiák. Talán a mostani merényletek kíméletlensége végre megadja sok kételkedő számára a választ arra a kérdésre, miért menekülnek el milliók egy ilyen barbár hadigépezet elől, és miért veszett el számukra a remény, hogy rövidesen visszatérhetnek a saját otthonaikba. Egyelőre persze a saját otthonaink a legfontosabbak, ami érthető, de a történet itt messze nem ér véget… 

Előszeretettel tolja maga előtt a magyar népet Orbán Viktor. Szinte hetente elhangzik ugyanis egy-egy kijelentése, melyeket a magyar emberek akaratára hivatkozva oszt meg a nagyérdeművel. Mi magyarok azonban olykor kikérjük magunknak, hogy a nevünkben mondjon olyanokat, melyekről nem is hallottunk azelőtt. „Mi magyarok” Orbán Viktort azonban nem érdekli, ha kiszólunk a tömegből: Figyelj főnök, mi nem adtuk áldásunkat a sem földmutyira, sem a vasárnapi boltbezárásra. Következzen azon döntések közül néhány, melyekre nem mondott igent a magyar nép.

Fotó: origo.hu

1. Állami földek eladása magánszemélyeknek. A legaktuálisabb ügy, melyről nem dönthettünk, hiszen hétfőn kezdik az árveréseket. Földet az állam alig szokott eladni, az utóbbi években legfeljebb bérelni lehetett az államtól termőföldet Magyarországon. A termőföld privatizációja mindig több egyszerű adás-vételnél, a föld birtoklásának különös tétje van minden társadalomban. Ha valaki megszerez egy földbirtokot – ami finoman fogalmazva sem egy nadrágszíj parcella – akkor azzal igen nagy gazdasági előnyre tesz szert, lényegében az új elit ezáltal tudja örökíthetővé tenni hatalmát. Az állam ugyanis szinte sehogy sem tudja visszaszerezni az eladott földet, hacsak az új magyar nábobok el nem kártyázzák azt. Tudja ezt Mészáros Lőrinc is, ezért várhatóan ő lesz az árverés egyik legnagyobb nyertese. Eddig is az egyik legnagyobb bérlő volt, most pedig Orbán Viktor barátja magántulajdonba veheti (ráadásul igen kedvező feltételekkel) azokat a földeket, melyeken eddig bérlő volt. Ne legyünk igazságtalanok vele, hiszen nem csak Mészáros Lőrinc kaszálhat nagyot a kormány döntésén, más Fidesz-közeli oligarcha is beágyazhatja magát a nagybirtokosok közé a most induló földeladásokkal. Megkérdezte-e bárki is tőlünk, hogy szeretnénk, hogy Mészáros Lőrinc és más oligarchák tovább növeljék a vagyonukat? Hát nem, pedig az állami föld azt jelenti, hogy hogy az közös tulajdon, vagyis a miénk is.

2. Boltok vasárnapi zárva tartása. Szinte már bohózatba illik, hogyan mesterkedik már hónapok óta azon a kormány, hogy megakadályozza a népszavazást az egyik legnépszerűtlenebb intézkedéséről. Idén március 15-e óta szembesülünk azzal, hogy néhány családi vállalkozás kivételével nem lehetnek nyitva boltok az országban, legyenek azok Mátészalkán, Budapesten vagy Balatonfenyvesen. A KDNP kétes hírnevet szerzett magának azzal, hogy ideológiai okokból ránk erőltette ezt az intézkedést, ám ha az Orbán-kormány nem követne el mindent annak érdekében, hogy erről a mindenkit érintő kérdésről ne lehessen népszavazást tartani, akkor valószínűleg totális elutasításban részesülne. Ha volna egy kis vér Harrach Péter pucájában, azzal állna ki egy sajtótájékoztatóra, hogy a kereszténydemokrata politikusok döntöttek: utólag megkérdezik az embereket, hogy elégedettek-e a vásárnapi boltbezárással? Persze nincs se vér, se puca.

       Fotó: hevesmegyeonline.hu

3. A paksi atomerőmű bővítése. Mint derült égből a Vlagyimir Putyin, úgy ért bennünket a 2014-es választások előtt a bejelentés, hogy gigantikus orosz hitelből megépül Paks II. Ez persze önmagában is indok lett volna arra, hogy megkérdezzék az embereket, indokoltnak látják-e ilyen rohamtempóban dönteni egy ilyen hatalmas hitelről, és gazdasági szempontból ilyen meghatározó beruházásról. Azóta szinte hetente jelentik be, hogy éppen mely részleteit titkosították a paksi bővítésnek, úgyhogy nyilvánosság helyett a titkolózás jellemzi ezt a tervet is. Vajon miért nem tudhatjuk meg, hogy milyen hatástanulmányok készültek, hogy mi az indoka annak, hogy több évvel a régi blokkok élettartamának lejárta előtt üzembe akarják helyezni az új blokkokat, no és persze, hogy miért éppen az oroszokkal kell üzletelnünk egy ilyen nemzetstratégiai szempontból elvitathatatlan jelentőségű beruházás esetében? Sok kérdésünk lenne még, de a kormány nem kíváncsi arra, hogy kétségeink vannak. Atomerőmű lesz, és kész.

     Fotó: sportmarketing.hu

4. Legyen kötelező a foci minden iskolában. Vajon a miniszterelnök megkérdezett bárkit is azokon kívül, akikkel együtt köpködi a szotyit a Videoton és a Felcsút stadionjainak VIP páholyában, hogy mit szólnak ehhez az ötletéhez? Pedig elég sok családot érint Orbán Viktor új őrülete. Az iskoláskorú gyerekeken kívül a szülőket, a pedagógusokat, az önkormányzatokat, esetleg a sportegyesületeket. Arról persze már nem is szólunk, hogy egyrészt nem a labdarúgás ma a legsikeresebb sportág az országban, másrészt az sem lényegtelen körülmény, hogy a gyermekek szellemi és testi fejlődését nem a foci segíti elő legjobban. Nincsenek meg sem a tárgyi, sem a szakmai feltételek ahhoz, hogy a lurkók (fiúk, lányok vegyesen) minden nap rúgják a bőrt a suliban. Ha egy gyerek szereti a focit, az eddig is megtehette, hogy lement a pályára vagy a grundra, de ha egy diák nem szereti rúgni a bőrt, annak csak szenvedés lesz az össznépi futkározás. Orbán Viktor, mint jóságos és bölcs vezető úgy gondolja, hogy pontosan tudja, mi kell a magyar fiatalságnak: focicsuka, mez, rövid gatya, gyep, két kapu és mindjárt kerek lesz a világ, mint egy futball labda. Ahogy egy bölcs dakota mondta egyszer: „Ha a törzsfőnök szeret lovagolni, te is lelkesen vágtázzál mellette, de ha nem figyel, nyugodtan szállj le a lovadról, és mosd le a kocsidat.”

A magyar sajtó is többször bedől annak a Fidesz berkeiben született, és onnan szárnyra kelt mítosznak, mely szerint Orbán Viktor akár az Egyesült Államok elnökválasztási kampányába is bele tud szólni. Ebből persze az is következik, hogy olyan európai demokráciákban is királycsináló lehet, ahol a politikai szövetségesei megerősödtek a migrációs válság következtében. Ez olyan tévhit, amit komoly politikai elemző nem vallhat, hiszen Orbán kétségtelenül jól üli meg a történelem viharai által korbácsolt hullámokat, de ne feledjük, mások is jól egyensúlyoznak a szörfdeszkájukon.

Fotó: 168ora.hu

Először is, oszlassunk el egy tévhitet: Orbán Viktor nem látnok, ugyanis minden mértékadó európai politikus tisztában volt azzal, hogy eddig nem tapasztalt menekülthullám indul el idén tavasszal Európa fejlett országai felé. Az világossá vált minden Szíriából elmenekült polgár számára, hogy a hazájukban belátható időn belül nem ér véget a véres polgárháború, a menekülttáborokban lényegében csak vegetálnak a családjukkal, akár Törökországban, akár Libanonban vagy Jordániában élnek. A jobb élet reményében a leglogikusabb megoldást választották, és ezzel tisztában voltak Európa vezetői is. Más kérdés, hogy ők nem politikai hasznot akartak kicsiholni az előállt kényszerhelyzetből, hanem demonstrálni akarták az Európai Unió egységét azzal, hogy közös megoldást dolgoznak ki a helyzet kezelésére. Ez persze nem sikerült, és ez az EU megosztottságát, gyengeségét sugallta.

Orbán kétségtelenül kilógott a sorból, ahogy lényegében minden lényeges kérdésben szembe megy a közös uniós politikával. Számára nagy lehetőség volt a menekültek megjelenése a déli határoknál, hiszen a frusztrált magyar társadalomba nem volt nehéz xenofób érzelmeket táplálnia, így minden készen állt ahhoz, hogy a kínos belpolitikai ügyekről elterelje a figyelmet.

Ez azonban lényegében már a múlt, hiszen a kerítéssel megoldottnak tekinti a problémát a kormány, ami magában rejti az újabb kihívást: új ellenségeket kell keresniük, mert a menekülteket a kerítéssel kirekesztették ebből a szerepből. Nos, most kezd kirajzolódni, hogy kik tölthetik be a menekültek után hagyott űrt. Orbán Viktor ugyanis úgy viselkedik, mintha a horvátokat meg kéne védeni a saját kormányuktól, az amerikaiakat a saját elnöküktől, a németeket pedig a saját kancellárjuktól. Csak halkan jegyezzük meg, hogy amikor Orbán kormányát támadták külföldről, ő ugyanezt a szemléletmódot nehezményezte mások részéről.

A terv szerint lehetőleg minden európai (és azon kívüli) országban az orbáni modellt kell megvalósítani, így lényegében a mi kis 10 milliós országunk, illetve annak erős vezetője fogja meghatározni mindazt, ami a kontinensen történik. Igen ám, de már az első lépések is mutatják, hogy hiba csúszott a számításba. Lengyelországban ugyan az általa favorizált Kaczynki-féle irányzat jutott hatalomra, ám a lengyel jobboldal sok kérdésben (főleg az oroszokhoz fűződő viszonyban) teljesen más állásponton van, mint a magyar vezetés. Lengyelország amúgy vezető szerepre törekszik a visegrádi országok között is, ami nyilván szintén keresztezi Orbán Viktor elképzeléseit.

Fotó: index.hu

A horvátországi eredmény sem tölthette el nagy örömmel Orbánt és csapatát, hiszen a szoros eredmény azt jelzi, hogy a menekültválság nem okozott földcsuszamlásszerű jobboldali előretörést. Ha ide vesszük azt, hogy az osztrák szélsőjobb sem tudta bevenni Bécset, és az előrehozott görög választásokon is újrázott a szélsőbaloldali Sziriza, akkor azt kell mondanunk, hogy egyelőre nagyon féloldalas az a terv, mely szerint előbb-utóbb mindenkinek Orbán Viktor tenyeréből kell ennie, ha sikeres akar lenni a saját országában. Minden ország más megoldást kínál a nehézségekre, a nemzeti sajátosságok, az ottani demokratikus intézményrendszerek állapota sokban befolyásolja az erőviszonyok alakulását. Nem mellékesen azt se felejtsük el megjegyezni, hogy csak nálunk alakult úgy a közbeszéd az utóbbi hónapokban (köszönhetően a kormány menekültellenes kampányának), hogy lényegében csak annak volt jelentősége, hogy mi történik migránsügyben. Attól, hogy nálunk ez folyt a csapból is, ne higgyük, hogy az osztrákoknál, németeknél, horvátoknál, görögöknél teljesen háttérbe szorultak szociális, pénzügyi vagy oktatási, netán korrupciós kérdések.

Ami még ennél is fontosabb, hogy Orbán Viktor jelenleg még mindig politikai karanténban van, és ott is marad addig, amíg a meghatározó európai kormányfők így akarják. És ez nem attól függ, hogy Hollandnak vagy Merkelnek hívják a francia vagy német vezetőt, hanem annak, hogy az Európai Unió feladja-e saját elveit. Ha ugyanis ez bekövetkezne, akkor tényleg lényegtelen lenne, hogy kiket választanak saját vezetőiknek a különböző országok polgárai, ugyanis magának az egységes Európának is vége szakadna, ha a magyar utat tartanák mértékadónak a kormányok. Olyan ember iránymutatását követni ugyanis, aki belülről igyekszik szétverni az Európai Uniót, egyet jelentene e politikai közösség halálával.

Feladnák az uniós kormányok mindannak a pénzügyi, gazdasági és kulturális előnyeit, melyet ez a politikai szövetség garantál minden polgárának attól függetlenül, hogy Madridban, Párizsban vagy Budapesten él. Ez egy olyan állapotot idézne elő, ahol nem arról alkudoznának a tagállamok, hogy befogadnak-e menekülteket Szíriából, hanem, hogy egyszerre küldjék haza a Németországban, Angliában és Ausztriában dolgozó magyarokat, hanem csak fokozatosan. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A másiktól is csak annyit várhatsz el, mint amennyit te is megadsz neki.”