Különös dolgok történtek az utóbbi napokban Magyarországon. Miközben az állam több zsebből szórja a pénzt, megszorításokat, elbocsátásokat készít elő. A tavalyi menekülthisztériára hivatkozva már 2015 közepén elkészítették az idei költségvetés tervezetét, melyet gyorsan el is fogadott a Parlament, így néhány kivételes helyzetben lévő kormánytisztviselőn kívül szinte senki sem tudja, miként ál a büdzsé egyenlege jelenleg.

               Fotó: amiidonk.hu

Egyik nap úgy tűnik, van pénz rogyásig, hiszen cirka ötven milliárd forinttal dobta meg a Vajdasági Magyar Szövetséget a kormány, ráadásul a VMSZ-eseknek nem is kell különösebben elszámolniuk az adománnyal. Hihetetlen pénzeket szórnak el propagandacélokra, hiszen a migránsellenes kampányok mellett, most már népszerűsítik a kemény egyszázalékos személyi jövedelemadó-csökkentést, valamint az új csodafegyvernek kikiáltott Családi Otthonteremtési Kedvezményt (művésznevén CSOK), nem beszélve arról a kasszasöprésről, melynek keretében 150 milliárdot juttatott a kormány a szívének kedves szervezeteknek tavaly év végén.

Közben forráshiányosak az önkormányzatok, az egészségügy vergődik, a pedagógusok lázadoznak, a KLIK úszik az adósságágban, és több százezer állami alkalmazott kirúgását jelentették be. Az egyik oldalon szépen muzsikál az államgépezet, hiszen két marokkal önti ki a pénzt a közös kasszából, a másik oldalon viszont megszorít, leépít. Nem tudhatjuk, mi zajlik a háttérben, de valami nagyon nem stimmel ezzel a költségvetéssel, ha egymásnak ennyire ellentmondó folyamatok jellemzik.    

Maga a költségvetés felelőse, a gazdasági tárca is példát mutatott abból, hogyan lehet gyorsan elverni közpénzeket, hiszen a napokban derült ki, hogy a tavalyi karácsonyi bulira 42 millió forintot tapsolt el a minisztérium, amit állítólag a megspórolt költségekből álltak. A kuporgatás részleteit nem ismerjük, de meg lennénk lepve, ha Varga Mihály és helyettesei magukon spórolták volna meg ezt a csinos kis összeget. Nem csodálkoznánk, ha kiderülne, hogy táncos lányok is felléptek, és némi görögtűz kíséretében talán még Lady Gaga is elénekelt néhány számot. Kevés magyar intézmény vagy cég tud ekkora költségből gazdálkodni egy sima év végi banzáj megrendezésekor, így az NGM rongyrázása önmagában is több jelképes kérdőjelet tett fel a minisztérium karácsonyfájára.  

Most akkor tényleg ilyen jól állunk, vagy fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos dolgokra van pénz, bizonyos dolgokra meg nincs? Ha a kormány eltökélte magát, hogy ha addig is él, de kivérezteti az egészségügyet, a közoktatást, nem egyezkedik a BKK-val és a MÁV dolgozóival a béremelésről, akkor harakirit követ el, mert a Békemenet kemény magján a kormánytagok és Fidesz-KDNP frakció tagjain és hozzátartozóin kívül csak a földmutyi és trafikmutyi nyertesei fognak rájuk szavazni 2018-ban. Orbán Viktor ennél sokkal rafináltabb, úgyhogy valahol máshol kell keresnünk a kérdés nyitját.

Fotó: indafoto.hu

A kasszasöprést tulajdonképpen megmagyarázhatjuk azzal is, hogy fel kell gyorsítani a pénzosztást, mert a közeli és távoli jövő nem sok jóval kecsegtet. A gazdaság lassul, az uniós pénzek pedig csak 2020-ig áramlanak ilyen sebesen az országba, utána már tényleg a saját lábára kellene állni az országnak. Nem lehet nagyszabású rezsicsökkentésben gondolkodni, mert az energiacégek államosítása önmagában is egy hatalmas költségvetési teher, az állami szubvenciók tovább rontanák a költségvetés helyzetét. Az állami büdzsében például nem is szerepelnek komoly tételek nagy multicégek felvásárlására, így egyéb források után kell nézni. Talán az állami földek egy részének kiárusítása is egy ilyen bevételnövelő akció volt.

Ha a Fidesz bizonyos területekről lemondott, mert gyakorlatilag lehetetlen rendbe tenni a ciklus végéig az oktatást, az egészségügyet, illetve Budapest tömegközlekedését, akkor a kormány lényegében időhúzásra rendezkedik be, igyekszik pacifikálni ezeket a területeket, és majd lesz valami velük a 2018-as választások után. Olyan kamikaze politika ez, ami rendkívül rövidtávra tervez, és hogy mi lesz a nagy becsapódás után, csak keveseket érdekel. Nagy kérdés még, hogy mi lesz Paks II-vel, hiszen lényegében ez az egyetlen hosszú távú gazdasági és energetikai beruházása az Orbán-kormánynak. Ha a gigahitelből megvalósuló építkezés elindul, akkor az a költségvetésre hatalmas terheket ró már ebben a parlamenti ciklusban is, hiszen a kölcsönt már most törleszteni kell.

A lényeg az, hogy szinte semmit sem tudunk arról, hogy az idei évre tervezett költségvetési deficit hogy áll, mekkora pluszterhek jelentkeznek, melyeket tavaly tavasszal nyilván nem lehetett betervezni, illetve honnan tud még pénzt előteremteni Varga Mihály bulizós csapata. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csak egy üveg tüzes vized van, akkor se keseredj el annyira, hogy kiiszod az egész flaskát, mert másnapra már nem marad egy csepp búfelejtőd sem.”  

Háborúzni, konfliktust vállalni egyetlen fronton sem egyszerű, ám több ellenség ellen hadakozni egyszerre, kifejezetten kemény kihívás. Orbán Viktor és csapata nem ijed meg a saját árnyékától, azonban egyre több fronton keveredik kilátástalannak tűnő csatározásokba, ami már a kormány működését is veszélybe sodorhatja. A Szegedi Kattintós most öt komoly konfliktust vázol fel ezek közül.

Fotó: nyugat.hu

1. Simicska Lajos. A Fidesz eddigi főoligarchája rengeteg fejtörést okoz az Orbán-rezsimnek 2014-es lázadása óta. Simicska nem csupán gazdag, de rengeteg információval is rendelkezik ahhoz, hogy megkeserítse egykori kollégiumi szobatársa életét. A kormány most erőből próbálja lenyomni Simicska érdekeltségeit, ám a küzdelem úgy tűnik a bírósági tárgyalótermekben fog eldőlni. Az oligarcha még nem adta fel ugyanis, hogy megszerezze Andy Vajna elől a TV2-őt, nem engedi elbontatni a hirdetőoszlopait a fővárosban, és tovább működteti médiabirodalmát (Lánchíd Rádió, Hír TV, Magyar Nemzet, Metropol), amely most már jóval kiegyensúlyozottabb tájékoztatást nyújt, mint amikor a Fidesz érdekeit szolgálta. Simicska ugyanakkor tartogathat még meglepetéseket, hiszen nagyon jól ismeri a Fidesz belső ügyeit, a pénzcsatornák működését, egykori szövetségesei gyengéit.

2. Tarlós István. Nyilván sokan meglepődnek azon, hogy a Fidesz főpolgármestere is a kemény ellenállók táborát erősíti. Az öntörvényűségéről ismert Tarlós így is nagyon sokáig maradt lojális Orbán Viktor kormányához, ám a főváros anyagi ellehetetlenítéséhez nem asszisztálhat tovább. Tarlós nem szívbajos, a zsaroló stílusáról ismert kormányt viszont zsarolja, például belengette bizonyos utazási kedvezmények megszüntetését, az elővárosi közlekedés finanszírozását pedig egyenesen a kormány nyakába varrná. Tarlós előbb csak Lázár Jánossal szájkaratézott, majd a szent tehénnek tartott miniszterelnöknek is beszólt. (Persze nem olyan keményen, mint Simicska Lajos.) Tarlós kulcsszereplő a Fidesz szövetségesi politikájában, mivel állítólag már megkapta az elbocsátó szép üzenetet a kormánypárttól, ugyanis nem őt jelölik főpolgármesternek a következő helyhatósági választáson.

3. Egészségügy. Régi, akut probléma, nem is érdemes sokáig fejtegetni, miért kerülhet nagyon sokba a kormánynak, ha nem kezeli súlyának megfelelően ezt a kérdést. Lehet ugyanis kőkemény propagandával ellensúlyozni a népszerűtlen intézkedéseket, de ha mindenki érezni fogja a saját bőrén, hogy az állam egyik legfontosabb szolgáltatása került az összeomlás szélére, nincs az a plakátkampány vagy rezsicsökkentés, amely elfeledtetné a polgárokkal, hogy a Fidesz kormányzásának hatodik évében nem hogy javult volna, de rohamosan romlik az egészségügyi szolgáltatások színvonala.

4. Oktatás. Eddig azt hittük, hogy a tanárok türelme végtelen, de most már sem a fenyegetés, sem a lekenyerezés nem hatásos eszközök ellenük. Épp azért robbant olyan nagyot és ilyen váratlanul az oktatásügy bombája, mert a feszültségeket mélyen a felszín alatt tartották az érintettek. Ha a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot nem szüntetik meg, vagy nem szervezik át sürgősen, nagyon nagy bajba kerülhet a kormányzat. Az oktatásügy az egészségügyhöz hasonlóan szinte minden magyar családot érint, így az itt keletkező feszültségek előbb-utóbb a kormánypárti szavazók táborának apadásával jár, úgyhogy a tét óriási a Fidesz számára. Látszatmegoldások se itt, se az egészségügyben nem elegendőek már az időhúzásra sem.

Fotó: nol.hu

5. Európai Unió. Orbán jó érzékkel szabadította a magyar választópolgárok haragját az Európai Unióra, hiszen pontosan tudja, bűnbakokra mindig szüksége lesz, ha nem akarja, hogy a kormánya lássa kárát a súlyos politikai hibáknak. Nem olyan nehéz feladat az uniós intézményeket tehetetlenséggel vádolni, hiszen tényleg nehézkesnek tűnik a döntéshozatali mechanizmus az EU-n belül. Ez főleg akkor vezet látványos eredményre, ha közben Magyarországon lányegében mindenről egy szűk kör, de elsősorban Orbán Viktor dönt. Ezt a magyar polgárok „tökösségként” értelmezik, és Orbán sokat is profitált ebből az imázsból, főleg a menekültválság idején. Tény azonban, hogy az uniós intézmények, ha lassan is, de ráébredtek arra, hogy Orbán fittyet hány a közös elvekre, az EU-t pedig egy pénzes bácsikának tekinti, akit távollétében lehet szidni a családi ebédnél, sőt otromba viccekkel is lehet cikizni a desszert elfogyasztása után, amit mellesleg ő fizetett. Ez a konfliktus sok politikai hasznot hozott ugyan Orbánnak, de országa elszigetelődött, és teljesen elvesztette szavahihetőségét a magyar kormány. Egyre több forrást tart vissza az EU, ami azt bizonyítja, hogy ez a konfliktus is rendkívül sok kárt okoz mind a magyar kormánynak, mind a magyar állampolgároknak. Ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha lenyilazzák az egész törzsedet, ne vigasztaljon az, hogy a gyűlölt szomszédod is az áldozatok között van.”

A vezető beosztással nemcsak hatalom, pénz és csillogás is jár, hanem felelősség, munka és olykor önkritika is. A Fidesz politikusai látványosan lecsaptak a magyar sport legfontosabb pozícióira, ám átütő siker nem igazán követte a sportélet átpolitizálását. Most éppen Kocsis Máté került nagy bajba azután, hogy sem a férfi, sem női kézilabdacsapatunk nem jutott ki az olimpiára.

Fotó:MTI

Nagy kérdés, hogy a Magyar Kézilabda-szövetség elnöke vállalja-e a felelősséget azért, mert soha nem látott kudarc érte csapatainkat az olimpiai kvalifikáció szempontjából létfontosságú kontinenstornákon. A nők is betliztek, de 11. helyüket úgy szerezték, hogy lényegében egy kulcsfontosságú mérkőzésüket bukták el egyetlen góllal. a lengyelekkel szemben. A férfiak kudarca ennél sokkal kínosabb. Az EB első mérkőzését megnyerték ugyan Montenegróval szemben, ám utána csak vereségek következtek, (köztük három igen megalázó különbségű), és pont nélkül búcsúztak a viadaltól.

Kocsis még egy éve sem vezeti a szövetséget, az elnökségért folytatott küzdelemben a komoly szakmai múlttal rendelkező, egykori kiváló játékost, Farkas Ágnest győzte le. Bár kevesen vehettünk részt eddig ilyen jellegű választáson, de a sport világában viszonylag egyszerű a képlet, ha egy induló a szakmából jön, és ellenfele a politika világából.

Erre jó példa volt például Hegedűs Csabának egy kiváló szakemberhez méltatlan vesszőfutása Németh Szilárd csepeli rezsibiztossal szemben. Lehet ugyanis bármilyen hiteles és sikeres egy jelölt, ha a tagságot azzal etetik, hogy csak a politikai kapcsolatok révén juthat pénzhez a sportág, megválasztanak egy vakot a sportlövők élére, vagy egy sántát az atléták szövetsége vezetésére, ha az illető történetesen befolyásos fideszes politikusnak vallja magát.

Kocsis és a kézilabdások esete mutatja a legjobban, hogy a pénz fontos, ám nem elegendő a sikerhez. Nyilván megnyíltak a források a férfi és a női szakág számára is, miután Kocsis legyőzte Farkast, ám meglehetősen szerencsétlen volt a szakmai stábok kiválasztása a válogatottaknál, ami már közvetlenül az elnök felelőssége. Nem mintha Dujsebajev vagy Németh András nem lennének jó szakemberek, de tény, hogy igazán fontos tornán csődöt mondtak, így ha Németh után az orosz edző is távozik, a logikus az lenne, ha Kocsis is venné a cókmókját.

Fotó: origo.hu

Magyarország azonban egy következmények nélküli ország, ahogy ezt egy korábbi ellenzéki politikus (történetesen Orbán Viktor) mondta. A magyar kézilabda látványos összeomlása nem feltétlenül temeti maga alá a sportág legfőbb vezetőjét, mert nála nem azok a mutatók meghatározóak, mint a sportolóknál és edzőiknél. Őt támogatja a politika, számára nem az eredmények jelentik a teljesítmény fokmérőjét.

Kocsis nem is ajánlotta fel a lemondását, pedig ilyen esetben ez igazán gáláns, elvárható, sőt sportszerű lenne. Kocsis szerint akkor fog azonnal távozni, ha az őt elnökké választó szakma is megvonja tőle a bizalmat. A szakma viszont ki van szolgáltatva a politikának, így ha látványosan megbuktatják a kormánypárt egyik legismertebb emberét, akkor azt kockáztatják, hogy a kormány elzárja a pénzcsapokat. Kocsis gesztusa ezért nem túl őszinte, hiszen jól tudja, hogy az elnökség nem követ el rituális öngyilkosságot azzal, ha nyilvánosan megszégyenít egy kormánypárti politikust.

Persze, ne rohanjunk előre, kedden minden eldől, és még az is lehet, hogy a szakma váratlant húz, és menesztik Kocsist. Az más kérdés, hogy ebben az esetben is jó esély van arra, hogy az utód szintén egy, a Fidesz köreiből kikerülő politikus lesz. Ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: „Mindannyian a törzsfőnök köpenyegéből bújtunk elő.”

Szinte egyszerre jelent meg két látszólag nem összetartozó hír a napokban: A Habony Árpád érdekeltségébe tartozó cégek szakítottak legtöbbet a (az egyébként teljesen értelmetlen) Paks II beruházást népszerűsítő kampányból, illetve, hogy az Andy Vajna felségterületévé vált TV2-nél megkezdődtek a tisztogatások. Élénken él még az emlékezetünkben, amikor néhány hónapja a két cimbora egy azóta is felderítetlen eredetű furgonnal néhány másodperc alatt több közlekedési szabályt áthágva menekült a kamerák kereszttüzéből. Bírságról nem tudunk, de ma ők a mai magyar média meghatározó szereplői, ha úgy tetszik sajtóoligarchái.

Fotó: nol.hu

Ilyen ország nincs, és mégis van. Habony Árpádnál megkérdőjelezhetőbb figurája aligha van a Fidesz belső köreinek (pedig elég jelentős a konkurencia), az egykori kendóbajnok mégis úgy halad előre a média sűrűjén, mint kés a vajon. A divatosan öltözködő miniszterelnöki főtanácsadó balhéról balhéra hiteltelenebb a turkálókban vásároló magyar választópolgárok előtt, ugyanakkor egyre jobban beágyazódik a politika felsőbb köreibe. Azt persze nem vártuk, hogy Orbán Viktor a Gucci táskájával a kezében hagyja az árok szélén az Ibizán furcsa szipogások között bulizó emberét, de azért nem gondoltuk volna, hogy Árpád vezér ilyen sebességgel gyűjti be a jól megérdemelt állami támogatást a Paks II kampány segítségével.

Eleve mi értelme reklámozni egy beruházást, amelyről a kormány már döntött, orosz partnerével minden szerződést aláírt, és ha csak össze nem omlik Putyin birodalma, az atomerőmű megépül a Duna partján? Persze tudjuk, itt nem az oktondi nép felvilágosítása volt az elsődleges cél, hanem a Rogán Antal új propagandaminisztériuma által kiosztott hirdetési pénzek segítségével meg lehetett támogatni olyan kormányhoz közel álló vállalkozásokat, médiacégeket, melyek a piacról nem tudnának elegendő apanázshoz jutni.

Fotó: index.hu

A Habony Árpád érdekeltségébe tartozó három média (Lokál, lokál.hu és 888.hu) finoman szólva is médiasúlyánál jóval nagyobb arányban részesült a Magyar Villamos Művek Zrt. által kiosztott közel 300 millió forintból. A három Habony-média összesen 127 milliót költhetett arra, hogy meggyőzze az amúgy is döntő hányadban kormánypárti olvasóit arról, hogy van értelme a gigaberuházásnak. A nem túl acélos olvasottsági mutatókkal rendelkező kormánypárti orgánumok ugyanakkor hirdetés nélkül is szajkózhatták volna kenyéradó gazdáik szólamait arról, hogy nem kell félni sem az atomenergiától, sem az orosz medvétől, amely néhány éve még a magyar szabadság legfőbb eltiprója volt, ma már azonban a Brüsszel ellen vívott szabadságharcunk legfőbb támogatója.

Az állami MVM Zrt. nagylelkű adományából persze leesett másoknak is pármillió forint, de a Habony-médiák túlreprezentáltsága igencsak szembetűnő a külső szemlélő számára. Már szinte fel sem háborodunk, ha a kormánykegyeltek ilyen szemérmetlen megtámogatását tapasztaljuk. Az Orbán-rendszer egyik legveszélyesebb tulajdonsága, hogy belekényszerít bennünket a saját feudális világába, és egy idő után már azon lepődünk meg, ha nem a saját embereit tömi pénzzel. Persze erre a nagy rácsodálkozásra még várnunk kell.

Ahogy nem múlik Orbán Viktor Habony Árpád iránti csodálata, úgy nem hagyja veszni az Andy Vajnával ápolt évtizedes barátságát sem a miniszterelnök. Ennek most azzal adott nyomatékot, hogy rá bízta a TV2 kereskedelmi televízió tulajdonjogának megszerzését, amihez nagylelkű kölcsönnel is hozzájárult az állami Eximbankon keresztül. Vajna ma már nem csak filmügyi biztos, kaszinókirály, de drága szivart pöfékelő amerikai kapitalista, aki hazalátogatott a szegény kis óhazába, hogy nyélbe üthesse azokat a bizniszeket, melyeket egy magyar viszonyok között szocializálódott vállalkozó képtelen lenne gátlástalanul végigvinni.

Igen, Vajnát és Habonyt elsősorban az rokonítja, hogy nem igazán tartja vissza őket senki és semmi attól, hogy a kormány támogatásával a saját bizniszüket egyengessék. Abban is passzolnak egymáshoz, hogy kedvelik a luxust, és az sem zavarja őket, ha fényűző életmódjukat dokumentálják. Persze az a rongyrázás, amit Habony Árpád követ el némileg irritálóbb a bérből és fizetésből élni próbáló, keményen dolgozó magyar emberek számára, mert Vajna legalább sikeres amerikai producerként él a köztudatban, így az első millióját valószínűleg nem a kormány jóindulatának köszönheti. Habony azonban továbbra is a láthatatlan ember, hiszen Orbán Viktor szerint ilyen nevű ember nem kap fizetést egyetlen állami intézménytől sem.

Vajna némi malőrt követően most már úgy érzi, hogy megnyerte a Simicska Lajossal a kereskedelmi csatornáért vívott háborúját, és most már olyanná alakíthatja a TV2 arculatát, amilyennek ő, illetve főnöke, Orbán Viktor képzeli. Pénz biztos lesz rogyásig az átalakításra, hiszen a kormány mindig kreatív volt a bújtatott, sőt olykor nem is annyira titkolt támogatások juttatásakor. Kérdés azonban, hogy a kereskedelmi televíziózás világába hogyan lehet becsempészni a kormánypropagandát úgy, hogy a politika világától ódzkodó törzsközönség ne meneküljön át egy másik kereskedelmi csatornára.

      Fotó: magyarnarancs.hu

Andy Vajna mindenesetre megkezdte a tisztogatást, hiszen pénteken öt vezető beosztású kereskedelmi jellegű munkát végző munkatárstól vált meg, majd jöttek a műsorkészítők, akik közül állítólag tíz ember kirúgását tervezik. Kérdés az is, hogy meddig lehet kereskedelmi televíziónak nevezni egy olyan csatornát, amely komoly állami szponzorációval igyekszik megszilárdítani helyzetét a hirdetési piacon? A szakmai mélyrepülésben lévő közszolgálati televízióról legalább nem próbálják elhitetni, hogy képes lenne megállni a saját lábán, a TV2-ről viszont kénytelenek lesznek fenntartani ezt a képzetet.

Nagyon speciális nálunk az állam és a magánszféra kapcsolata, hiszen épp Simicska médiabirodalma bizonyítja a legékesebben, hogy a papíron magánkézben lévő, piaci versenyre kelő orgánumok tulajdonképpen kormányzati propaganda célokat szolgálnak, és ehhez meg is kapják a megfelelő anyagi támogatást az adófizetők pénzéből. Nem csoda, hogy a nyugati kultúrákban nem igazán értik, miért törnek a felszínre Oroszországtól kezdve Ukrajnán és Románián át Magyarországig oligarchák, akik a szó nyugatos értelmében nem üzletemberek, de nem is állami alkalmazottak. Habony Árpád és Vajna ennek az oligarchikus rendszernek a kinövései, és ha tetszik, ha nem, ha van fizetésük, ha nem, ha vannak ilyen nevű emberek, ha nem, ők oligarchák. Ahogy egy bölcs dakota mondta: „Hiába fested át a lovad fehérre, ha elkezd vágtázni, és izzadni kezd, mindenki látni fogja, hogy az állat eredetileg fekete volt.”  

Tovább zsonglőrködik a kormány a közszférában leépítendők létszámával. Olyan nagy eltérések vannak a különböző nyilatkozatokban elhangzó létszámleépítések arányszámai között, hogy jó okunk van feltételezni: a kormány szándékosan akar zavart kelteni az érintettek között. Más kérdés, hogy ennek a létszámleépítésnek lenne alapja, ám a mostani már nem az első nagy nekibuzdulás, de a létszámcsökkentés helyett eddig csak a dolgozók száma növekedett.

Kép: 168ora.hu

Hálátlan feladat a saját házad táján rendet rakni. Erre vállalkozik most a magyar kormány, ha hinni lehet Csepreghy Nándornak, a Miniszterelnökség helyettes vezetőjének nyilatkozata szerint a kormány. Főnöke, Lázár János már tavaly nyáron azzal riogatta a közszférában dolgozókat, hogy a kormány szigora rájuk is kiterjed, hiába kapják a feladatokat és persze a fizetésüket az államtól. Akkor azonban mindent elsodort a menekülthisztéria, a kormány sokat profitált abból, hogy kemény migránsellenes retorikájával visszaszerezte a rendpárti szavazók népes táborának szimpátiáját. Kár lett volna akkor egy ilyen népszerűtlen intézkedéssel rombolni a kormány hitelességét, hiszen a közszférában dolgozók lojalitása létkérdés a nehéz időkben egy kormány számára.

Most azonban már úgy tűnik, semmi és senki sem menthet meg első körben hatezer közszolgát a kirúgástól. Csepreghy szerint ugyanis februárban ennyi munkatárstól kell megszabadulnia az állami szférának. Egyelőre a minisztériumok és háttérintézményeik dolgozói retteghetnek, hiszen ebben a körben állítólag csak ők érintettek. Július elsejétől viszont a járási és a megyei kormányhivatalok álláshelyeinek 10 százalékát is lefaragnák, ami 3400 embert jelentene. A mostani kormányzati ciklus végére már 6 ezer embertől válna meg az állam, ami elég drasztikus leépítésnek számít még magyar mértékkel is.

A Fidesz kommunikációja azonban szokás szerint azonnal valami kis gyógyírt is kínált a mély sebekre. Csepreghy szerint ugyanis egyrészt nem biztos, hogy a leépítés álláshelyek elvesztését is jelenti, másrészt a költségvetést úgy tehermentesítenék, hogy az állami apparátus dolgozóinak egy részét átterelnék a versenyszférába. Nyilván ezzel a nehezen értelmezhető kijelentéssel hozható összefüggésbe Csepreghynek az a mondata, mely szerint ennél is nagyobb, akár 100-150 ezres leépítés is megvalósulhat, amennyiben az ország gazdasági teljesítménye ezt megengedi.

A kormány ezek szerint komolyan gondolja, hogy még ebben a parlamenti ciklusban meglódulhat annyira a gazdaság, hogy a versenyszféra felszívja az utcára került közszolgákat. A jelenlegi mutatók alapján ez a forgatókönyv igen nehezen képzelhető el, hiszen lassul a gazdaság, az uniós források nélkül pedig kifejezetten tragikus lenne az összkép. A másik fontos kérdés az, hogy azok a minisztériumi dolgozók, kormányhivatalnokok, akik eddig egy államgépezet akadozó, de azért biztonságot nyújtó struktúrájában szocializálódtak, képesek lesznek-e felvenni a versenyszféra tempóját.

Van persze sokkal rafináltabb megoldás is az államtól fizetést kapók radikális csökkentésére. Elképzelhető ugyanis, hogy komplett szakterületeket szerveznek ki a közszférából, így például privatizálhatják az egészségügy egyes intézményeit, vagy akár néhány kormányzati háttérintézmény neve végére odabiggyesztik, hogy kft, és innentől minden ott dolgozó papíron már a versenyszféra dolgozója lesz. Más kérdés, hogy hol van itt megtakarítás, de ez már legyen a kormány problémája.

Ezt a megoldást tesztelték már a közszolgálatinak nevezett MTVA esetében, amelynek műsorait sok esetben olyan külső beszállítók készítik, akik korábban az intézmény belsős dolgozói voltak, de egy leépítést követően papíron eltüntették őket az állományból, valójában azonban egy külsős cég alkalmazottjaiként ugyanott, ugyanazt a munkát végzik, mint korábban.

Fotó: profession.hu

Ezek a dolgozók a közszolgálati médiától ugyanakkor zsíros végkielégítéseket is kaptak, ami különösen megérte számukra azt, hogy fantomizálódjanak a kormánypropaganda gépezetében. A többi közszolga esetében is nagy kérdés, hogy mennyibe fáj majd az államnak 30-40 vagy akár 100 ezer ember kirúgása. A köztisztviselők és közalkalmazottak munkaviszonyának megszüntetése ugyanis sokkal drágább mulatság, mint mondjuk egy hatfős kft esetében. A számítások szerint az idén inkább vesztesége lesz a költségvetésnek abból, hogy útilaput kötnek több ezer köztisztviselő és közalkalmazott lábára. A létszámleépítés fokozataitól függ ugyanakkor, hogy jövőre lesz-e már kimutatható költségvetési haszna annak, hogy elküldenek ennyi embert.

Persze a kormány részéről talán nem is a takarékoskodás a legfontosabb cél. Lényeg, hogy mindenki összerezzenjen, még a mostaninál is jobban meg akarjon felelni főnökei elvárásainak. Ha a kollégák és az intézmények egymás mószerolásával lesznek elfoglalva a következő hónapokban, akkor még hatékonyabban lehet majd keresztülverni olyan intézkedéseket, melyek eddig esetleg fennakadtak egy-egy intézményen vagy hivatalnokon, akik a törvényességet fontosabbnak tartották a saját karrierjüknél. Ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Oszd meg a bölényhúst a népeddel, és uralkodj rajta, amíg a mócsingokon marakodnak a törzs tagjai.”

Nem enyhül a kormány kemény migránsellenes retorikája, pedig már megvédtük déli határainkat a menekültek rohamától. Annak ellenére intenzíven gyűjtik az aláírásokat a betelepítési kvóta ellen a fideszes aktivisták, hogy már hónapokkal ezelőtt kiderült, Magyarországot senki sem kényszeríti menekültek befogadására. A magyar társadalom úgy tűnik vevő az idegenellenes szólamokra, ugyanakkor tény, hogy számos külföldről származó sportoló, művész, médiaszereplő esetében fel sem merül a „menekültezés” lehetősége. Íme tizenkét sikeres magyar, akik részben vagy egészen migránsként kezdték pályafutásukat hazánkban.

       Fotó: life.hu

1. Fekete Pákó (alias Lapite Oludayo). Kongadobos, médiabohóc, botrányhős, a mulatós zene fekete gyémántja. Nigériában született, aki 1994-ben ösztöndíjasként érkezett hazánkba. Azóta is itt van, és bár nem igazán érteni mit mond, állítólag magyarul énekli dalait. 

2. Onyutha Judit. Magyarországon született ugyan, de hosszú éveket töltött édesapja szülőföldjén Ugandában. Német nyelvtanár, légiutas-kísérő, időjárás- és hírfelelős.

3. Joshi Bharat (Józsi barát). Indiai származású bábművész, sorselemző, a kibeszélő show magyarországi úttörője. 1980 óta él Magyarországon, több filmben és tévésorozatban is szerepelt.

4. Gian Luigi Annoni (egyszerűen Gianni). Ösztöndíjasként érkezett 1994-ben Magyarországra. Friderikusz Sándor műsorában ismerte meg a magyar közönség, azóta a kereskedelmi csatornák állandó szereplője főzős műsoraival.

           Fotó: delina.hu

5. Nguyen Thanh Hien. Vietnámi származású magyar énekesnő. Budapesten született, de Sopronba járt iskolába, majd zenei pályafutása érdekében a fővárosba költözött az egész család. 

6. Radulovics Bojána. Szabadkán született szerb családban. Számos jugoszláv csapatban játszott, majd Spanyolországba, végül Magyarországra igazolt. A Dunaújváros játékosaként lett világklasszis, már magyar állampolgárként választották meg 2000-ben és 2003-ban a világ legjobb játékosának. Visszavonulása után Dunaújvárosban maradt, ahol az utánpótlás-neveléssel foglalkozik.

7. Dushev - Janics Natasa. Szintén a Vajdaságban született, szerb családban. 1999-től edz Magyarországon, és Szegeden vált belőle igazi világklasszis kajakozó. Olimpiai bajnok is magyar színekben lett.

8. Vasile Miriuta (Miriuta Laci). A romániai Nagybányán született. A Ferencvárosban lett ismert futballista, 2000 és 2003 között kilenc alkalommal volt magyar válogatott. A közönség kedvelte a kissé púpos testtartása és lelkesedése miatt.

9. Alexandria "Allie" Quigley. Az amerikai Illinois államban született, játszott az ottani profi kosárlabda ligában, a WNBA-ben. Miután több évig kosárlabdázott Magyarországon, 2012-ben megkapta az állampolgárságot. Jelenleg Kassán játszik, és tagja a magyar női válogatottnak.

10. Liu Shaolin Sándor. Édesapja kínai, édesanyja magyar. A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázás egyik legígéretesebb versenyzője. A váltó tagjaként a Sanghajban rendezett világkupán sporttörténelmet írt, hiszen az 5000 méteres távon aranyérmet szerzett társaival.

Fotó: life.hu

11. Mohamed Aida. Édesapja arab, ő már Budapesten született. Világbajnoki ezüstérmes és Európa-bajnok tőrvívó. A magyar vívósport legendás alakja, akit többek között a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével is kitüntettek.

12. Al Ghaoui Hesna. Édesapja szír, édesanyja magyar. Szülei egyetemistaként ismerkedtek meg Debrecenben. Lányuk 16 évesen a Soros Alapítvány ösztöndíjával egy amerikai magániskolában tanult. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Tunéziában folytatta. Újságíróként számos szakmai díj tulajdonosa, önálló műsora van a közszolgálati televízióban. A magyaron kívül angolul, franciául és arabul beszél.

Ahogy egy dakota közmondás mondja (Napóleon után szabadon): "Minden indián a tarsolyában hordja a marsallbotot, legyen az dakota, apacs vagy huron." 

Frédi és Béni

Úgy tűnik, összeszedte magát a pedagógustársadalom. Néhány hónapja még biztosak lehettünk abban, hogy szinte bármennyi fahasábot fel lehet hasogatni a nemzet napszámosainak hátán, de most egyik tiltakozót akció követi a másik. A tantestületeken belüli morgolódás átcsapott nyílt levelekbe, felhívásokba, és ha nem lenne ilyen cudar hideg, már biztos az utcán demonstrálnának a diákokkal együtt.

Fotó: friss.hu

A szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium tavaly tavasszal azzal lepte meg az országot, hogy kétezer embert tudott mozgósítani, amikor az emberminisztérium egy jobbikos kezdeményezést követően meg akarta változtatni az intézmény nevét. Hiába vonultak azonban a ságvárisok és szimpatizánsaik az alföldi nagyváros utcáira, hiába lavírozott a Szegedi Tudományegyetem vezetése, hogy gyakorló iskoláját ne nevezzék át, csak annyit sikerült elérniük az érintetteknek, hogy az összevont általános iskolát és gimnáziumot nem rendelték a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ alá, és nem kellett felvennie mondjuk Horthy Miklós nevét, ami bizony nagy váltás lett volna Ságvári után.

A ságvárisok ledarálása csak erődemonstráció volt, de már akkor is érzékelni lehetett, hogy a központ hajthatatlansága nem pusztán a névváltoztatások területén érvényesül. A pedagógusok belefáradtak a reformokba, elegük van az adminisztrációból, az újabb és újabb előírásokból. Tanítani szeretnének, diákokat felkészíteni a tanulmányi versenyekre, felvételikre és az érettségire. Most például egy 22 éve tanító szegedi pedagógus sokallt be, és tette közzé nyílt levelét, melyben többek között azt állítja,  többféle módon vegzálják az iskolák dolgozóit, akik fontolgatják, hogy csatlakoznak a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének petíciójához.

A szegedi tanár Czunyiné Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkárnak írt szombaton nyílt levelet a tanitanek.com oldalon. Levelében többek között azt állítja, hogy „felhívják telefonon az iskolák igazgatóit, rendkívüli igazgatói értekezleteket hívnak össze, és kötelezik az igazgatókat arra, hogy ha történik valami a Herman-levél kapcsán, akkor azt jelentsék”.  A levélíró pedagógus szerint azzal is megzsarolják a tanárokat, persze csak szóban, hogy „ha csatlakoztok, akkor majd megnézhetitek magatokat és az iskolátokat." Olyan posztkommunista módszerekről számolnak be a pedagógusok, melyekre még az Orbán-kormányok vegzálása óta sem számíthatott senki.

Ha a rendőrökkel, tűzoltókkal, netán a taxisokkal tennék ezt, már jóval keményebb eszközökhöz folyamodtak volna, mint a névtelenül közreadott nyílt levél, vagy tiltakozó petíció beadása az illetékes államtitkárságra. A pedagógusok azonban nem olyan szakma képviselői, ahol azonnal radikális megoldásokhoz folyamodnak a sértettek. A tanárok nem égetnek majd autógumit az EMMI épülete előtt, nem dobnak molotov koktélt a KLIK székházára. Ha a pedagógusok nem lettek volna türelmesek és kompromisszumra hajlamosak eddig, akkor már rég összeomlott volna a közoktatás.

Ha már szóba került az Orbán-rendszer egyik szimbólumának számító KLIK, akkor meg kell jegyezni, hogy jó példa arra ez a tehetetlen mamutintézmény, hogy egy elsietett, átgondolatlan integrációból presztizsokok miatt kihátrálni képtelen politikai vezetés hogyan tud ellehetetleníteni egy teljes szakmát. Ha most arra panaszkodik éppen a kormány, hogy túl sokan kapnak fizetést az államtól, akkor miért bonyolította túl az adminisztrációt az oktatás területén? Politikai komisszárokat küldött az intézmények élre (tisztelet a kivételeknek), ugyanakkor belekényszerítette a pedagógusokat olyan adminisztrációs tevékenységekbe, melyek korábban nem tartoztak a feladataik közé.

Kép:nemzetnapszamosa.cafeblog.hu

Most már mindenről szó van, egyedül a gyerek sikkad el a sok reform és adminisztrációs kötelezettség között. Közben egyre gyengébbek a tanulmányi eredmények, nemzetközi összehasonlításban pedig kezdünk végképp leszakadni a világ élvonalától. A pedagógus megszakadhat, hiszen nem tudja magasabb szintre hozni a diákjait, ha kérvényeket kell körmölnie a KLIK-nek, melyben krétát és sötétítő függönyt kér. Tökéletesen bebizonyosodott, hogy a központosítás csak politikai célokat szolgált, a szakmai szempontok pedig immár hat éve hidegen hagyják a döntéshozókat.

A politika reakciója teljesen illik az Orbán-rezsim ars poétikájához: fenyegetés, zsarolás, elvtelen alkudozás. Az oktatás helyzete nagyban hasonlít az egészségügy nem túl fényes kilátásaihoz. A szaktárcák mindkét esetben a felszíni kezelésre törekednek, holott mélyreható változások nélkül a bajok csak sokasodnak. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Naponta ötször is elsöprögethetsz a sátrad előtt, ha mindenki tudja, bent olyan rendetlenség van, hogy vendégeket sem mersz hívni.”

Orbán Viktor fennakadhat a saját kerítésén. Mivel továbbra is vehemensen küzd a migránsok ellen, és váltig állítja, hogy nincs az a szíriai, iraki vagy eritreai menekült, aki rajtunk keresztül eljutna Nyugat-Európába, így nem igazán tudja emocionálisan alátámasztani azt a tervét, hogy a terrorveszélyre hivatkozva lényegében akkor kapjon különleges felhatalmazást a kormány, amikor jónak látja. Mivel a TEK-nek nem sikerült eddig összevakarnia egyetlen valamire való terroristát sem az országban, majd kiötölnek valami más indokot arra, miért jobb félni, mint megijedni.

 Fotó: index.hu

Lényegében a Jobbikon múlik, hogy megkaphatja-e a kormány a különleges felhatalmazásokat egy terrorfenyegetettségnek minősített helyzetben, vagy sem. A kétharmados többségét elvesztő Orbán-kormány ugyanis most csak úgy módosíthatna a gránitszilárdságú alaptörvényen, ha kívülről kap támogatást. Erre a többi ellenzéki párt nyilván nem lesz hajlandó, és a Jobbiknak is alaposan meg kell fontolnia, hogy milyen jogosítványokkal ruházza fel a kormányt. Nem az az igazán veszélyes (bár számos aggályt vet fel), hogy korlátozhatnák az állampolgárok jogait, nyílt cenzúrát vezethetnének be a sajtóval szemben, illetve lényegében teljhatalmat kapna Orbán Viktor, hanem, hogy meglehetősen tágan értelmezhetné a kormány, mikor, mi számít terrorfenyegetettségnek.

A gumijogszabályok nagyon veszélyesek más területeken is, ám ilyen kérdésekben szinte öngyilkosság az ellenzék számára, ha asszisztál a kormány önkényéhez. Abban az esetben ugyanis, ha elfogadják a törvénymódosítást, és néhány hét múlva fülön csípnek két szír kebabost, amint Orbán Viktorról és Allahról sutyorognak a pult mögött, és ezt terrorfenyegetésként értelmezi a kormány, akkor életbe lépnek azok a statáriális intézkedések, melyek lényegében egy hadban álló országra jellemzőek. Ha nem is következik be ilyen helyzet, akkor is ez a kiegészítés komoly lehetőség a kormány kezében, hogy bármikor az ellenzék vagy saját renitens polgárai torkára lépjen. Erősen megfontolandó tehát, hogy feladja-e az ellenzék azt az előnyét, hogy a súlyos 2014-es választási vereség után legalább annyit elért három időközi választáson, hogy megfosztotta a kormánypártot az önkényes alkotmánymódosítás lehetőségétől.

Orbán maga is elismerte, hogy nem áll jól az ügyük, hiszen az ellenzék mindent el fog követni annak érdekében, hogy megakadályozza a miniszterelnök eddig is igen tág hatáskörének ilyen drasztikus kiterjesztését. Orbán Viktor 2010 óta módszeresen igyekszik lebontani azokat a politikai és jogi korlátokat, melyek itthon és az Európai Unióban akadályozták abban, hogy saját akaratát érvényesítse. Számára a politika nem más, mint küzdelem a demokratikus intézményrendszerek kontrollja ellen úgy, hogy a gazdag és biztonságos nyugati politikai közösség tagja maradjon. Ezt a mutatványt nevezte el ő pávatáncnak. Most azonban ennél több többről van szó: teljes felhatalmazást akar, totális kontrolt az általa vezetett ország fölött. Ha Kínában lennénk, azt mondanánk erre, hogy most következik „a nagy ugrás”.

Ez a szint ugyanis már más, mint az uniós intézményekkel szájkaratézni, Moszkvában üzletelni Putyinnal, távol-keleti diktátorokkal parolázni. Ha Orbán szabad kezet kap, akkor a törvény égisze alatt csaphat le a sajtóra, figyeltethet meg civileket, politikai ellenfeleket, vethet be katonaságot és adhat utasításokat a titkosszolgálatoknak. Talán két kebabosnak sem összehajolnia ahhoz, hogy a kormány úgy ítélje meg, hogy megvalósult terrorfenyegetettség, és onnantól nem csak szírek, irakiak, pakisztániak retteghetnek, hanem mindenki más, mert a törvény szigora mindenki esetében érvényesül, szülessen az Damaszkuszban, Mogadisuban vagy Kiskunlacházán.        

Fotó: index.hu

Eddig szinte minden Orbán kezére játszott, hiszen a migránsügy visszahozta őt az európai politikai porondra, itthon megerősödött, igaz menekültpolitikája még messzebb sodródott a közös uniós elvektől, mint ahol eddig állt, de ő ezt nem éli meg kudarcként. Komoly fejfájást okoz viszont számára, hogy a kerítésépítéssel lényegében elzárta magát attól a problémahalmaztól, melynek radikális kezelésével annyi politikai tőkét tudott gyűjteni, hogy még azt sem hánytorgatják fel neki a választói, hogy közben szép lassan összeomlik az egészségügy, az oktatás, hogy a cimborái hatalmas állami földterületeket szereztek meg, és egyre több magyar fiatal hagyja el az országot.

Orbán olyan politikus, aki szeret kockáztatni, és tudja, hogy most jól áll a kártyapartiban, de ha két rossz lapot húz, dől minden. Ha már nem tudja tovább hajtani a migráskereket, akkor szembesülnie kell azzal, hogy a kerítésen kívül ugyan látszólag mindent megoldott, de a kerítésen belül tovább súlyosbodtak a problémák. A mostani alaptörvény-módosítással igyekszik még egy utolsót csavarni a menekültügyön, és olyan előnyökhöz jutni a hazai politikai színtéren, melyre nagy szüksége lehet a következő választásokig. Ahogy egy dakota bölcsesség mondja: „Ha egyszer megfutamítottad az ellenséget, addig üldözd, amíg a lovad bírja, mert ha elől már nem hallják a lódobogást, azt fogják hinni, hogy megelégedtél egy kis győzelemmel is.”

Putyin magához rendelte legjobb magyar tanítványát, Orbán Viktort. Ha ezt a mondatot három éve olvastuk volna, azt gondolhattuk volna, hogy valami posztkommunista paródiából való az idézet. A szomorú valóság azonban az, hogy a nagy orosz medve megüzente a kicsi magyar miniszterelnöknek: elérkezett az ideje annak, hogy viszonozza a szívességét. Egyelőre azt sem tudjuk pontosan, Putyin milyen szívességet tett Orbánnak, de az biztos, hogy most valamit kérni fog tőle.

 Fotó:femina.hu

Sokat tépelődtünk már azon, miért olyan fontos a magyar kormány számára az oroszok jóindulata, vagy ha úgy tetszik, barátsága, és a február közepén esedékes Orbán-vizit talán megvilágít néhány részletet ebből a nagy, homályos foltból. Az biztos, hogy Orbán szabadságharcos politikájához külső segítséget kell kérnie, hiszen az Európai Unió elleni küzdelméhez nem igazán tudott uniós tagállamokat megnyerni. Az egész morbid szabadságharcos retorika is arra épül, hogy azok, akik elvben a szövetségeseink, nem szeretnek bennünket, de vannak olyan lélekben hozzánk közelebb álló nemzetek (különösen a kazahok!), melyek megértik a törekvéseinket.

Orbán úgy viselkedik, mintha még mindig a puszták népe lennénk, és olyan szövetséges törzseket keresnénk a nagy keleti sztyeppén, akik szívesen jönnek velünk együtt kalandozni a gazdagabb nyugati királyságokba. Hogy Orbán éppen az oroszokban látja ezt a kalandozó partnert, annak egyetlen kézzelfogható indoka lehet. Az egyetlen regionális nagyhatalom a közelünkben ugyanis Oroszország, amely valós ellensúlyt tud képezni az EU gazdasági erejével szemben. Orbánnak nagyon nem fűlik a fogához az a kifinomult uniós intézményrendszer, amely ragaszkodik a demokratikus döntéshozatal minden apró részletéhez, a döntések végrehajtásának precíz ellenőrzéséhez, és most már komoly feltételekhez kezdi kötni a vissza nem térítendő támogatásokat.

Az orosz hagyományokban azonban olyan példát lát, amely közel áll az egyéniségéhez: alávetett, megvásárolt és/vagy megfélemlített tömegek, a hatalomhoz hű oligarchák, egyszemélyű irányítás, zsarolás, árulás, keménykedés a külpolitika színterén. Hogy ez egy keleti hagyomány, és hogy ez mennyire kompatibilis a papíron még mindig nyugatos államfelfogásunkkal, az a magyar miniszterelnököt kevésbé érdekli. Lényeg, hogy az oroszokkal lehet háttéralkukat kötni, egyezkedni, seftelni, és még az sem baj, ha nem tartjuk be a szavunkat maradéktalanul.

Fotó.origo.hu

Csakhogy az oroszhoz hasonló keleti rendszerek lényegében úgy működnek, mint a maffia. Amíg megy az üzlet, mindenkinek jó, a szövetségek működnek, a családok tisztelik egymás érdekeltségeit, de ha valahol megborul az egyensúly, akkor előkerülnek a fegyverek, és néhány maffiafőnök levágott lófejet talál az ágyában. Orbánnak tudnia kell, hogy kivel üzletel. Paksot és a metrófelújítást nyilván nem ingyen ígérte oda Putyinnak, ami indokolja azt a makacsságot, ahogy ragaszkodik az országnak gyaníthatóan nem túl előnyös beruházásokhoz,. Azt azonban nem tudjuk, hogy Putyin mit ígért neki. A Paksra szánt milliárdokat ugyanis vissza kell fizetni, úgyhogy ez nem visszatérítendő uniós támogatás, hanem kőkemény uzsora.

Hogy Virág elvtársat idézzük szabadon a Tanú című filmből: A párt most kér valamit Orbán Viktortól, és rajta keresztül persze tőlünk is. Putyin állítólag szeretné, ha a magyar miniszterelnök lobbizna azért, hogy feloldják az Európai Unió gazdasági szankcióit Oroszországgal szemben. Ez elsőre elég lehetetlen kérésnek tűnik, hiszen az uniós tagországok közül egyedül Lengyelország járja az orbáni utat, ám a lengyelek számítanak az oroszok legádázabb ellenfeleinek az EU-ban. Ha Orbánnak mégis sikerül valami csellel bármi enyhítést elérnie, akkor tényleg nagy mágus, és biztos meg is lesz a jutalma.

Fotó: index.hu

Azonban hadd éljünk a gyanúperrel, hogy azért másról is eszmét cserélnek majd a forró szamovár mellett a felek. A teaszürcsölgetés közben például előkerülhetnek újabb ötletek arról, hogyan jusson el az orosz földgáz Ukrajna megkerülésével a kontinens nyugati felébe, és persze a szíriai konfliktusról is ejthetnek néhány szót, aminek különlegessége az, hogy az oroszok és a NATO tag magyarok két különböző erőt támogatnak a véres polgárháborúban. Nem mintha sokat számítana a magyar álláspont ezen a területen, de Putyin esetleg bevethetné kedvenc uniós bábját annak érdekében, hogy a nyugati hatalmak fogadják el Asszad elnök hatalmon maradását, és a béketárgyalásokon a jelenlegi elnök személyének köszönhetően nekik is fontos szerep jut.

Számunkra azonban mégis a paksi bővítés a legfontosabb kérdés. Még mindig le lehetne állítani a gigaberuházást, hiszen az előkészületek még olyan stádiumban vannak, melyek presztizsveszteség nélkül visszafordíthatók. Az Európai Unió már megtette azt a szívességet, hogy kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen több Pakshoz kötődő kérdésben, így az uniós ellenállásra való hivatkozással ki lehetne farolni ebből az egyre kínosabb történetből. Igazi döntési helyzetben persze csak Putyin van, aki most emlékeztetheti magyar kollégáját arra, hogy Magyarországnak szinte egyetlen valamire való szövetségese sem maradt, így az orosz támogatásra égetően szüksége van. Most látja csak igazán a hátrányát a magyar diplomácia annak, hogy a szabadságharc ürügyén szinte az összes eddigi szövetségesével összerúgta a port.

Fotó: 168ora.hu

Orbánnak persze van ideje felkészülni a találkozóra, így nyilván gyűjti a muníciót a Putyinnal való tárgyalásra. Kicsi, de hangos ország vagyunk, ami olykor előny, olykor hátrány. Gyanítható, hogy sok minden nem fog kiszivárogni a tárgyalások érdemi témái közül, de ha az oroszok nem ölelik látványosan a keblükre a magyar miniszterelnököt, az akár jó is lehet az országnak. Ha ugyanis egy nagy medve elkezd ölelgetni valakit, az nagyon tud fájni annak, aki belekényszerül egy ilyen helyzetbe. Ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha medvére mész vadászni, ne köpőcsövet vigyél magaddal, mert akkor már annak is örülhetsz, ha egy nyesttel térsz haza.”

Az orbáni pávatánc egyik legspecifikusabb formája kezd kibontakozni a sorkatonai szolgálat újbóli bevezetésének témája körül. A szerepeket szépen leosztotta egymás között a külső szemlélő számára elszabadult hajóágyúnak tűnő Kövér László és a mérsékeltnek mutatkozó miniszterelnök között. A lényeg, hogy mindenki megkapja a magáét: a nagyszájú radikális szavazó és a liberálisba hajló fideszes is.

  Fotó: index.hu

Emlékeznek-e még Simicska Lajos kínosan hatástalannak bizonyuló atombombájára? A lázadó oligarcha – aki nem csak kollégiumi szobatársa, de katonatársa is volt Orbán Viktornak – azzal hozakodott elő kettejük háborújának kezdetén, hogy leszerelésük napján Orbán eltűnt néhány órára, és Simicska azt igyekezett sugallni, hogy a katonai hírszerzés és a jelenlegi magyar miniszterelnök között valamiféle együttműködés jött létre. Az oligarcha akkori vádjait Orbán szokása szerint lerázta magáról, mint kutya az esővizet, de azért maradt némi szürke folt a kormány és Fidesz első emberének múltjában.

A katonaélet ezúttal sem nosztalgiából került terítékre, hanem mert Kövér László házelnök (kihasználva, hogy az Országgyűlés hosszú, jól megérdemelt szabadságát tölti) szinte naponta ad interjút a barátinak tartott médiáknak, és szükségét érzi annak, hogy minden egyes megszólalásával borzolja az ellenzéki (és olykor a kormánypárti) szavazók idegeit. Az Új Néplapnak adott interjújában katasztrofális hibának nevezte a kötelező sorkatonai szolgálat 2004-es eltörlését. Azon kívül, hogy Simicskó István honvédelemért felelős miniszter már pedzegette a témát még semmi indoka és előjele nem volt ennek a problémafelvetésnek, de Kövér most megint mondani akart valami ütőset.

Mielőtt úgy gondolnánk, hogy egyeztetések nélkül, kvázi kaotikusan történnek a dolgok a kormány háza táján, szögezzük le, hogy a pávatánc eklatáns példája rajzolódott ki előttünk, amikor gyorsan reagált a miniszterelnök egykor kollégiumi lakótársa felvetésére. Orbán leszögezte, hogy nincs napirenden a sorkatonaság felújítása Magyarországon. Igaz, hogy Kövér sem lát reális esélyt erre, hiszen felgyorsulna a fiatalok kivándorlása külföldre, de ahogy mondani szokás kis hazánkban: igény az volna rá. Lényegében Orbán játszotta ebben a történetben a jó zsarut, pedig Kövér pendítette meg a rendpárti szavazók igényeit.

Fotó: nepszava.hu

Lássuk, miért érezte fontosnak az Orbán-Kövér páros, hogy olyankor hozakodjon elő a katonaság ügyével, amikor békében élünk, közvetlen fenyegetésnek nincs kitéve az ország, a déli határon áll a GYODA, mint a cövek, ha pedig le kell vadászni néhány szír menekültet, vagy fegyverrajongó tinédzsert, akkor arra ott van a Terrorelhárítási Központ kemény csapata. Kevesen figyeltek fel rá eddig, hogy az Orbán-rendszer lassan, de biztosan egyre militánsabb hangot üt meg, aminek része annak a lebegtetése, hogy Magyarországon a kormány csak külső okok miatt nem állhat vissza a sorkatonai szolgálat bevezetésére.

E militáns felfogás már a migránsügy előtt is érzékelhető volt, de amikor lényegében rendkívüli állapotot vezettek be tavaly szeptemberben a menekültek tömeges érkezése miatt, határozott vonalakkal kirajzolódott az a politikai lehetőség a kormány számára, ami az ilyen kiélezett helyzetekben rejlik. Szegedet és környékét lényegében elárasztották a rendőrök, katonák ezrei, a biztonsági szolgálatok, a TEK végre élesben gyakorolhatták, amit eddig csak elméletben próbálhattak ki, a lakosság pedig nem tiltakozott különösebben e különös erődemonstráció láttán.

Az tény, hogy Orbán eddig csak szavakban keménykedhetett a szomszédos országok politikusaival, az Európai Unió vezetőivel, illetve a dél felől érkező menekültekkel, de a kerítés megépítése és a látványos mozgósítás után már úgy vonult be a köztudatba, mint aki nem csak a száját jártatja, hanem cselekszik is. Orbán a kemény, határozott politizálásban látja politikai krédójának esszenciáját, így logikus lépés tőle, ha megerősíti a katonaságot. Lényegében ezért kellett repülnie a végtelenül lojális, de gyengekezű Hende Csabának, és ezért találták meg egy szempillantás alatt a militáns nézeteiről ismert Simicskó Istvánt.

Orbánék jól bevált módszert választottak arra, hogy érzékeltessék a lakossággal: ők radikálisabb módszereket is választanának a „magyar emberek védelmére”, de a nemzetközi viszonyok nem teszik lehetővé, hogy a legszélsőségesebb eszközök bevetését megvalósítsák. Körülbelül olyan pávatánc bontakozik ki a szemünk előtt, mint amilyet a halálbüntetés meglebegtetésekor „élvezhettünk”. Orbán egy darabig azt szajkózta, hogy ő személy szerint örülne a halálbüntetés visszaállításának, de egyelőre nincs napirenden a kérdés. Ezt a bűvésztrükköt ismétlik most meg két szereplővel: jó lenne ismét a sorkatonaság, de sajnos egyelőre ez megvalósíthatatlan.

Fotó: behir.hu

A sorkatonaság és a halálbüntetés ügye egyébként annyiban is kötődik egymáshoz, hogy mindkettő a szocializmusból örökölt hagyomány volt, így visszasírásuk gesztus olyan választók felé, akik nosztalgiával emlékeznek az állampártra attól függetlenül, hogy most a Fideszre vagy az MSZP-re, esetleg a Jobbikra adnák a voksukat. Az Orbán-rezsim kimondva és kimondatlanul is felelevenít olyan hagyományokat, melyek az 1990 előtti állampárt örökségei, így manapság már a magánéletbe is olyan állami eszközökkel igyekszik behatolni, melyeket korábban csak a rendszerváltás előtti időszakhoz tudtunk kötni. Gondoljunk bele, milyen erős az állami befolyás az oktatás, a nők társadalmi szerepe vagy a népesedés területén, ahogy az állam igyekszik azt is megmondani, hogy vasárnap illik-e boltba mennünk, vagy sem.

Egyszóval, ne dőljünk be sokadszorra a Fidesz pávatáncának! Kövér pontosan megrajzolt koreográfia szerint dobta be a sorkatonaság kérdését, a kormányfő pedig precíz menetrend szerint finomította az ügyet. Lényeg, hogy mi marad meg a választópolgár emlékezetében, és bizony ezen a ponton hatásos a pávatánc: Megint azt a képzetet erősítik a keményen dolgozó magyar emberekben, hogy pártunk és kormányunk híve a sorkatonaság visszaállításának, ám egyelőre ez a kérdés nem rendezhető megnyugtatóan. Ahogy egy ősi dakota bölcsesség tartja: „Ha egy sánta ember mindig a dicső harci tetteiről mesél a tábortűznél, senki sem fogja megkérdezni tőle, hogy miként lehetséges ez, ha már eleve sántának született?”   

Gyakran vádolják a jelenlegi magyar politikai ellenzéket azzal, hogy minden önmagáért és közös érdekeinkért kiálló egyénre ráakaszkodik, attól függetlenül, hogy az illető szimpatizál-e az adott párt(ok) nézeteivel. Említhetnénk Sándor Máriát, a fekete ruhás ápolónőt, Horváth András egykori adóellenőrt, vagy legújabban Hosszú Katinkát, az úszószövetség ellen lázadó világklasszist. A korábbi példák azt mutatják, hogy a bátor fellépések sokat veszítenek az erejükből, ha a politika rámászik az ügyükre, ugyanakkor számtalan olyan téma van, melyek mellett az ellenzék szó nélkül megy el. Íme, egy kis ízelítő ezekből!

Fotó: veszport.hu

1. Az egészségügy tarthatatlan helyzete. Ez a téma persze olyan nyilvánvaló és annyira akut, hogy egyetlen ellenzéki párt sem hagyhatja ki a kommunikációs arzenáljából, ám ez egy olyan mindenkit érintő probléma, mellyel kapcsolatban nem elég sajtótájékoztatókat tartani, közleményeket kiadni, hanem a legszélesebb tömegekkel kell megértetni, hogy politikai szimpátiától függetlenül ebben a kérdésben lépni kell. Ha a kormány nem fogja fel, hogy nem pusztán a politikai marketing egyik terepe a betegellátás, hanem mindannyiunk jövőjének kulcskérdése, akkor az ellenzéknek kell megértetnie a társadalommal, hogy az Orbán-kormány rendkívül felelőtlen ebben a kérdésben. Ha a most kialakult helyzetre az a válasza a mostani politikai vezetésnek, hogy az egyetemek mintájára a kórházak élére is kancellárokat neveznek ki, akkor nem csak a betegek, az orvosok, egészségügyi dolgozók, de a saját jövőjével is játszik. Olyan húsbavágó kérdés az egészségügy helyzete, hogy magára valamit is adó politikai erő kiemelten kezeli ezt a kérdést, legyen az kormányon vagy ellenzékben.

Fotó:index.hu

2. Az oktatás ellehetetlenülése. Annak ellenére, hogy a pedagógusok tűrőképessége valószínűleg jóval magasabb a más szakmákban tapasztaltaknál, most már annyi jelzést juttattak el az illetékesekhez arról, hogy a reformnak nevezett káosz milyen helyrehozhatatlan károkat okozott az általános-, a középiskolai képzésben, valamint a felsőoktatásban, hogy ezzel a helyzettel illene kezdenie valamit a kormánynak, de az ellenzéknek is. Amennyiben a kormány csak szükséges rossznak tartja az általános- és középszintű oktatás fenntartását, ha számára csak az fontos, hogy a saját embereit nevezhesse ki igazgatónak, ha nyűg a költségvetésnek a felsőoktatás finanszírozása, és a kancellárokon keresztül kézi vezérlést igyekszik megvalósítani az egyetemek esetében, akkor az ellenzéknek kell a sarkára állnia. Magyarországon most azért nem veszik komolyan az ellenzéki pártokat, mert nem viselkednek úgy, mintha kormányon lennének. Példát szolgáltat ehhez a Fidesz nyolcéves ellenzéki szereplése, amikor lényegében ellenkormányként léptek fel minden fontos kérdésben azt a látszatot keltve, hogy bármelyik pillanatban át tudnák venni az ország irányítását. Ma azért nem tudja ezt az érzetet kelteni az ellenzék, mert több (kisebb) pártból áll, nem képes minden szakterületre olyan karakteres politikust küldeni, akit akár miniszterként is el tudna képzelni a választó. Ha az oktatás ügyét egy profi ellenzéki kommunikációs csapat vinné élén egy hiteles, jó kiállású politikussal az élen, akkor sokat segítenének a pedagógusok, diákok érdekein, és persze lendíthetnének a saját ügyükön is. 

Fotó:divany.hu

3. Munka és életlehetőségek Magyarországon. A kormány jól tudja, hogy ez az egyik legtámadhatóbb pontja a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, ezért öl rengeteg pénzt, energiát és persze propagandát ebbe az ügybe. A közmunka hasztalansága, sőt káros voltát viszonylag egyszerű lenne elmagyaráznia a magyar ellenzéknek, ám ennél is könnyebb dolga lenne annak a következményeit ecsetelni, hogy az ország fiataljai (és már a középkorúak is szép számmal) tömegesen hagyják el az országot jobb életlehetőségek reményében. A kivándorlás sokkal hálásabb téma egy ellenzékben lévő párt számára, mint a bevándorlás, hiszen Magyarország nem az a terep, ahol ész érvekkel meg lehetne győzni a bevándorlók ellen felheccelt tömegeket, hogy sok orvost, mérnököt, és más szakképzett munkaerőt hajtottunk át az országon úgy, hogy meg sem kérdeztük tőlük, volna-e kedvük esetleg a nálunk hiányszakmának számító területeken dolgozni. Mivel ez egy veszett ügy volt az ellenzék számára, legalább arra a kontrasztra rávilágíthatnának, hogy a magyar munkavállalók klasszikus megélhetési bevándorlók Nyugat-Európában, amin az sem változtat különösképpen, hogy az EU-n belüli szabad munkaerő áramlás az unió egyik alapelve. Magyarország legfőbb bajaira csak ráerősít az elvándorlás, amit már a kormány azzal sem tudna kompenzálni, ha szülőszobává alakítaná a fél országot, vagy az orvosokat a hazai kórházak bejáratához láncolná. Kétségtelen, hogy nehéz olyan kormány ellen küzdeni, amelyik feladja a hosszú távú célokat a rövid távú politikai haszonszerzés érdekében, de nem lehet ölbe tett kézzel nézni, ahogy felszámolja önmagát az Orbán-rendszer, mert a romjai bennünket is maga alá temetnek majd.

             Kép: morgasjoga.blog.hu

4. A korrupció visszaszorítása. Igazi ellenzéki klasszikus a korrupció elleni harc, ám Magyarországon ez nem pusztán a politikai haszonszerzés eszköze, hanem annak megakadályozása, hogy egy kormányváltás esetén maradjon még valami abból, ami fölött az állam rendelkezik. Az Orbán-rezsim egyik alapja ugyanis az a nagyszabású átverés, hogy az államosítás népszerű jelszavát kihasználva az államot közvetítőként használva lényegében mindent a saját érdekcsoportjainknak játszanak ki a kormánypárt A végső cél nem a visszaállamosítás, vagy a köz vagyonának gyarapítása, hanem egy új nemzeti oligarchia kialakítása, aminek főbb állomásai jól ismertek: trafikmutyi, földmutyi, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Garancsi István, Andy Vajna és persze még sok más Fidesz-közeli oligarcha vagyonának rapid felduzzasztása. Ezek az üzleti körök kisgömböcként magukba zárják mindazt a vagyont, melyet közösen birtokoltunk még 5-10 évvel ezelőtt. A Fidesz ugyanakkor éles multi-ellenes retorikájával azt a cselt is meghúzza, hogy népszerű intézkedésekkel kiszorítja saját kegyeltjei konkurenciáit a hazai piacról (lásd: CBA, bankfelvásárlások, TV2 megszerzése), így nem pusztán állami vagyont juttat belső köreihez, hanem azt is, amit itt hagynak nekik a távozó külföldi cégek. Ennek a módszernek a legnagyobb próbatétele lesz a nagy energiaszolgáltatók kiszorítása a piacról, majd később az állami vagyon átjátszása olyan oligarcháknak, akik belevágnak ebbe a hatalmas vállalkozásba. A korrupció elleni harc nemzeti érdek, mindannyiunk közös ügye, hiszen a politika olyan mélyen beleásta magát az osztozkodás belső bugyraiba, hogy fogalmunk sincs, kik, miből, milyen mértékben gazdagodtak meg az utóbbi években. A legjobb példa erre Simicska Lajos kiebrudalása az állami érdekeltségű üzletekből, de az, hogy továbbra is finanszírozni tudja vállalkozásait (főleg hatalmas médiabirodalmát) azt mutatja, hogy irdatlan összegek vándorolnak ide-oda, és mi csak nézünk, mint Lázár Jani a moziban. Az ellenzék persze próbálja elmagyarázni a választóknak, hogy lényegében szabad rablás zajlik, de szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a magyar társadalom ingerküszöbe olyan magasra szökött, hogy már az sem irritálná különösebben, ha a miniszterelnök falujában márványból lenne minden kerítés, és aranyrudakat osztanának a felcsútiaknak Orbán Viktor születésnapja alkalmából. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a törzsfőnök már minden rokonának adományozott egy sátrat, lovat és puskát, elkezdhetsz reménykedni, hogy talán te is kapsz valamit, de ne feledd, rokonból annyi van, mint égen a csillag.” 

Frédi és Béni