Tovább zsonglőrködik a kormány a közszférában leépítendők létszámával. Olyan nagy eltérések vannak a különböző nyilatkozatokban elhangzó létszámleépítések arányszámai között, hogy jó okunk van feltételezni: a kormány szándékosan akar zavart kelteni az érintettek között. Más kérdés, hogy ennek a létszámleépítésnek lenne alapja, ám a mostani már nem az első nagy nekibuzdulás, de a létszámcsökkentés helyett eddig csak a dolgozók száma növekedett.

Kép: 168ora.hu

Hálátlan feladat a saját házad táján rendet rakni. Erre vállalkozik most a magyar kormány, ha hinni lehet Csepreghy Nándornak, a Miniszterelnökség helyettes vezetőjének nyilatkozata szerint a kormány. Főnöke, Lázár János már tavaly nyáron azzal riogatta a közszférában dolgozókat, hogy a kormány szigora rájuk is kiterjed, hiába kapják a feladatokat és persze a fizetésüket az államtól. Akkor azonban mindent elsodort a menekülthisztéria, a kormány sokat profitált abból, hogy kemény migránsellenes retorikájával visszaszerezte a rendpárti szavazók népes táborának szimpátiáját. Kár lett volna akkor egy ilyen népszerűtlen intézkedéssel rombolni a kormány hitelességét, hiszen a közszférában dolgozók lojalitása létkérdés a nehéz időkben egy kormány számára.

Most azonban már úgy tűnik, semmi és senki sem menthet meg első körben hatezer közszolgát a kirúgástól. Csepreghy szerint ugyanis februárban ennyi munkatárstól kell megszabadulnia az állami szférának. Egyelőre a minisztériumok és háttérintézményeik dolgozói retteghetnek, hiszen ebben a körben állítólag csak ők érintettek. Július elsejétől viszont a járási és a megyei kormányhivatalok álláshelyeinek 10 százalékát is lefaragnák, ami 3400 embert jelentene. A mostani kormányzati ciklus végére már 6 ezer embertől válna meg az állam, ami elég drasztikus leépítésnek számít még magyar mértékkel is.

A Fidesz kommunikációja azonban szokás szerint azonnal valami kis gyógyírt is kínált a mély sebekre. Csepreghy szerint ugyanis egyrészt nem biztos, hogy a leépítés álláshelyek elvesztését is jelenti, másrészt a költségvetést úgy tehermentesítenék, hogy az állami apparátus dolgozóinak egy részét átterelnék a versenyszférába. Nyilván ezzel a nehezen értelmezhető kijelentéssel hozható összefüggésbe Csepreghynek az a mondata, mely szerint ennél is nagyobb, akár 100-150 ezres leépítés is megvalósulhat, amennyiben az ország gazdasági teljesítménye ezt megengedi.

A kormány ezek szerint komolyan gondolja, hogy még ebben a parlamenti ciklusban meglódulhat annyira a gazdaság, hogy a versenyszféra felszívja az utcára került közszolgákat. A jelenlegi mutatók alapján ez a forgatókönyv igen nehezen képzelhető el, hiszen lassul a gazdaság, az uniós források nélkül pedig kifejezetten tragikus lenne az összkép. A másik fontos kérdés az, hogy azok a minisztériumi dolgozók, kormányhivatalnokok, akik eddig egy államgépezet akadozó, de azért biztonságot nyújtó struktúrájában szocializálódtak, képesek lesznek-e felvenni a versenyszféra tempóját.

Van persze sokkal rafináltabb megoldás is az államtól fizetést kapók radikális csökkentésére. Elképzelhető ugyanis, hogy komplett szakterületeket szerveznek ki a közszférából, így például privatizálhatják az egészségügy egyes intézményeit, vagy akár néhány kormányzati háttérintézmény neve végére odabiggyesztik, hogy kft, és innentől minden ott dolgozó papíron már a versenyszféra dolgozója lesz. Más kérdés, hogy hol van itt megtakarítás, de ez már legyen a kormány problémája.

Ezt a megoldást tesztelték már a közszolgálatinak nevezett MTVA esetében, amelynek műsorait sok esetben olyan külső beszállítók készítik, akik korábban az intézmény belsős dolgozói voltak, de egy leépítést követően papíron eltüntették őket az állományból, valójában azonban egy külsős cég alkalmazottjaiként ugyanott, ugyanazt a munkát végzik, mint korábban.

Fotó: profession.hu

Ezek a dolgozók a közszolgálati médiától ugyanakkor zsíros végkielégítéseket is kaptak, ami különösen megérte számukra azt, hogy fantomizálódjanak a kormánypropaganda gépezetében. A többi közszolga esetében is nagy kérdés, hogy mennyibe fáj majd az államnak 30-40 vagy akár 100 ezer ember kirúgása. A köztisztviselők és közalkalmazottak munkaviszonyának megszüntetése ugyanis sokkal drágább mulatság, mint mondjuk egy hatfős kft esetében. A számítások szerint az idén inkább vesztesége lesz a költségvetésnek abból, hogy útilaput kötnek több ezer köztisztviselő és közalkalmazott lábára. A létszámleépítés fokozataitól függ ugyanakkor, hogy jövőre lesz-e már kimutatható költségvetési haszna annak, hogy elküldenek ennyi embert.

Persze a kormány részéről talán nem is a takarékoskodás a legfontosabb cél. Lényeg, hogy mindenki összerezzenjen, még a mostaninál is jobban meg akarjon felelni főnökei elvárásainak. Ha a kollégák és az intézmények egymás mószerolásával lesznek elfoglalva a következő hónapokban, akkor még hatékonyabban lehet majd keresztülverni olyan intézkedéseket, melyek eddig esetleg fennakadtak egy-egy intézményen vagy hivatalnokon, akik a törvényességet fontosabbnak tartották a saját karrierjüknél. Ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Oszd meg a bölényhúst a népeddel, és uralkodj rajta, amíg a mócsingokon marakodnak a törzs tagjai.”

Nem enyhül a kormány kemény migránsellenes retorikája, pedig már megvédtük déli határainkat a menekültek rohamától. Annak ellenére intenzíven gyűjtik az aláírásokat a betelepítési kvóta ellen a fideszes aktivisták, hogy már hónapokkal ezelőtt kiderült, Magyarországot senki sem kényszeríti menekültek befogadására. A magyar társadalom úgy tűnik vevő az idegenellenes szólamokra, ugyanakkor tény, hogy számos külföldről származó sportoló, művész, médiaszereplő esetében fel sem merül a „menekültezés” lehetősége. Íme tizenkét sikeres magyar, akik részben vagy egészen migránsként kezdték pályafutásukat hazánkban.

       Fotó: life.hu

1. Fekete Pákó (alias Lapite Oludayo). Kongadobos, médiabohóc, botrányhős, a mulatós zene fekete gyémántja. Nigériában született, aki 1994-ben ösztöndíjasként érkezett hazánkba. Azóta is itt van, és bár nem igazán érteni mit mond, állítólag magyarul énekli dalait. 

2. Onyutha Judit. Magyarországon született ugyan, de hosszú éveket töltött édesapja szülőföldjén Ugandában. Német nyelvtanár, légiutas-kísérő, időjárás- és hírfelelős.

3. Joshi Bharat (Józsi barát). Indiai származású bábművész, sorselemző, a kibeszélő show magyarországi úttörője. 1980 óta él Magyarországon, több filmben és tévésorozatban is szerepelt.

4. Gian Luigi Annoni (egyszerűen Gianni). Ösztöndíjasként érkezett 1994-ben Magyarországra. Friderikusz Sándor műsorában ismerte meg a magyar közönség, azóta a kereskedelmi csatornák állandó szereplője főzős műsoraival.

           Fotó: delina.hu

5. Nguyen Thanh Hien. Vietnámi származású magyar énekesnő. Budapesten született, de Sopronba járt iskolába, majd zenei pályafutása érdekében a fővárosba költözött az egész család. 

6. Radulovics Bojána. Szabadkán született szerb családban. Számos jugoszláv csapatban játszott, majd Spanyolországba, végül Magyarországra igazolt. A Dunaújváros játékosaként lett világklasszis, már magyar állampolgárként választották meg 2000-ben és 2003-ban a világ legjobb játékosának. Visszavonulása után Dunaújvárosban maradt, ahol az utánpótlás-neveléssel foglalkozik.

7. Dushev - Janics Natasa. Szintén a Vajdaságban született, szerb családban. 1999-től edz Magyarországon, és Szegeden vált belőle igazi világklasszis kajakozó. Olimpiai bajnok is magyar színekben lett.

8. Vasile Miriuta (Miriuta Laci). A romániai Nagybányán született. A Ferencvárosban lett ismert futballista, 2000 és 2003 között kilenc alkalommal volt magyar válogatott. A közönség kedvelte a kissé púpos testtartása és lelkesedése miatt.

9. Alexandria "Allie" Quigley. Az amerikai Illinois államban született, játszott az ottani profi kosárlabda ligában, a WNBA-ben. Miután több évig kosárlabdázott Magyarországon, 2012-ben megkapta az állampolgárságot. Jelenleg Kassán játszik, és tagja a magyar női válogatottnak.

10. Liu Shaolin Sándor. Édesapja kínai, édesanyja magyar. A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázás egyik legígéretesebb versenyzője. A váltó tagjaként a Sanghajban rendezett világkupán sporttörténelmet írt, hiszen az 5000 méteres távon aranyérmet szerzett társaival.

Fotó: life.hu

11. Mohamed Aida. Édesapja arab, ő már Budapesten született. Világbajnoki ezüstérmes és Európa-bajnok tőrvívó. A magyar vívósport legendás alakja, akit többek között a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével is kitüntettek.

12. Al Ghaoui Hesna. Édesapja szír, édesanyja magyar. Szülei egyetemistaként ismerkedtek meg Debrecenben. Lányuk 16 évesen a Soros Alapítvány ösztöndíjával egy amerikai magániskolában tanult. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Tunéziában folytatta. Újságíróként számos szakmai díj tulajdonosa, önálló műsora van a közszolgálati televízióban. A magyaron kívül angolul, franciául és arabul beszél.

Ahogy egy dakota közmondás mondja (Napóleon után szabadon): "Minden indián a tarsolyában hordja a marsallbotot, legyen az dakota, apacs vagy huron." 

Frédi és Béni

Úgy tűnik, összeszedte magát a pedagógustársadalom. Néhány hónapja még biztosak lehettünk abban, hogy szinte bármennyi fahasábot fel lehet hasogatni a nemzet napszámosainak hátán, de most egyik tiltakozót akció követi a másik. A tantestületeken belüli morgolódás átcsapott nyílt levelekbe, felhívásokba, és ha nem lenne ilyen cudar hideg, már biztos az utcán demonstrálnának a diákokkal együtt.

Fotó: friss.hu

A szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium tavaly tavasszal azzal lepte meg az országot, hogy kétezer embert tudott mozgósítani, amikor az emberminisztérium egy jobbikos kezdeményezést követően meg akarta változtatni az intézmény nevét. Hiába vonultak azonban a ságvárisok és szimpatizánsaik az alföldi nagyváros utcáira, hiába lavírozott a Szegedi Tudományegyetem vezetése, hogy gyakorló iskoláját ne nevezzék át, csak annyit sikerült elérniük az érintetteknek, hogy az összevont általános iskolát és gimnáziumot nem rendelték a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ alá, és nem kellett felvennie mondjuk Horthy Miklós nevét, ami bizony nagy váltás lett volna Ságvári után.

A ságvárisok ledarálása csak erődemonstráció volt, de már akkor is érzékelni lehetett, hogy a központ hajthatatlansága nem pusztán a névváltoztatások területén érvényesül. A pedagógusok belefáradtak a reformokba, elegük van az adminisztrációból, az újabb és újabb előírásokból. Tanítani szeretnének, diákokat felkészíteni a tanulmányi versenyekre, felvételikre és az érettségire. Most például egy 22 éve tanító szegedi pedagógus sokallt be, és tette közzé nyílt levelét, melyben többek között azt állítja,  többféle módon vegzálják az iskolák dolgozóit, akik fontolgatják, hogy csatlakoznak a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének petíciójához.

A szegedi tanár Czunyiné Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkárnak írt szombaton nyílt levelet a tanitanek.com oldalon. Levelében többek között azt állítja, hogy „felhívják telefonon az iskolák igazgatóit, rendkívüli igazgatói értekezleteket hívnak össze, és kötelezik az igazgatókat arra, hogy ha történik valami a Herman-levél kapcsán, akkor azt jelentsék”.  A levélíró pedagógus szerint azzal is megzsarolják a tanárokat, persze csak szóban, hogy „ha csatlakoztok, akkor majd megnézhetitek magatokat és az iskolátokat." Olyan posztkommunista módszerekről számolnak be a pedagógusok, melyekre még az Orbán-kormányok vegzálása óta sem számíthatott senki.

Ha a rendőrökkel, tűzoltókkal, netán a taxisokkal tennék ezt, már jóval keményebb eszközökhöz folyamodtak volna, mint a névtelenül közreadott nyílt levél, vagy tiltakozó petíció beadása az illetékes államtitkárságra. A pedagógusok azonban nem olyan szakma képviselői, ahol azonnal radikális megoldásokhoz folyamodnak a sértettek. A tanárok nem égetnek majd autógumit az EMMI épülete előtt, nem dobnak molotov koktélt a KLIK székházára. Ha a pedagógusok nem lettek volna türelmesek és kompromisszumra hajlamosak eddig, akkor már rég összeomlott volna a közoktatás.

Ha már szóba került az Orbán-rendszer egyik szimbólumának számító KLIK, akkor meg kell jegyezni, hogy jó példa arra ez a tehetetlen mamutintézmény, hogy egy elsietett, átgondolatlan integrációból presztizsokok miatt kihátrálni képtelen politikai vezetés hogyan tud ellehetetleníteni egy teljes szakmát. Ha most arra panaszkodik éppen a kormány, hogy túl sokan kapnak fizetést az államtól, akkor miért bonyolította túl az adminisztrációt az oktatás területén? Politikai komisszárokat küldött az intézmények élre (tisztelet a kivételeknek), ugyanakkor belekényszerítette a pedagógusokat olyan adminisztrációs tevékenységekbe, melyek korábban nem tartoztak a feladataik közé.

Kép:nemzetnapszamosa.cafeblog.hu

Most már mindenről szó van, egyedül a gyerek sikkad el a sok reform és adminisztrációs kötelezettség között. Közben egyre gyengébbek a tanulmányi eredmények, nemzetközi összehasonlításban pedig kezdünk végképp leszakadni a világ élvonalától. A pedagógus megszakadhat, hiszen nem tudja magasabb szintre hozni a diákjait, ha kérvényeket kell körmölnie a KLIK-nek, melyben krétát és sötétítő függönyt kér. Tökéletesen bebizonyosodott, hogy a központosítás csak politikai célokat szolgált, a szakmai szempontok pedig immár hat éve hidegen hagyják a döntéshozókat.

A politika reakciója teljesen illik az Orbán-rezsim ars poétikájához: fenyegetés, zsarolás, elvtelen alkudozás. Az oktatás helyzete nagyban hasonlít az egészségügy nem túl fényes kilátásaihoz. A szaktárcák mindkét esetben a felszíni kezelésre törekednek, holott mélyreható változások nélkül a bajok csak sokasodnak. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Naponta ötször is elsöprögethetsz a sátrad előtt, ha mindenki tudja, bent olyan rendetlenség van, hogy vendégeket sem mersz hívni.”

Orbán Viktor fennakadhat a saját kerítésén. Mivel továbbra is vehemensen küzd a migránsok ellen, és váltig állítja, hogy nincs az a szíriai, iraki vagy eritreai menekült, aki rajtunk keresztül eljutna Nyugat-Európába, így nem igazán tudja emocionálisan alátámasztani azt a tervét, hogy a terrorveszélyre hivatkozva lényegében akkor kapjon különleges felhatalmazást a kormány, amikor jónak látja. Mivel a TEK-nek nem sikerült eddig összevakarnia egyetlen valamire való terroristát sem az országban, majd kiötölnek valami más indokot arra, miért jobb félni, mint megijedni.

 Fotó: index.hu

Lényegében a Jobbikon múlik, hogy megkaphatja-e a kormány a különleges felhatalmazásokat egy terrorfenyegetettségnek minősített helyzetben, vagy sem. A kétharmados többségét elvesztő Orbán-kormány ugyanis most csak úgy módosíthatna a gránitszilárdságú alaptörvényen, ha kívülről kap támogatást. Erre a többi ellenzéki párt nyilván nem lesz hajlandó, és a Jobbiknak is alaposan meg kell fontolnia, hogy milyen jogosítványokkal ruházza fel a kormányt. Nem az az igazán veszélyes (bár számos aggályt vet fel), hogy korlátozhatnák az állampolgárok jogait, nyílt cenzúrát vezethetnének be a sajtóval szemben, illetve lényegében teljhatalmat kapna Orbán Viktor, hanem, hogy meglehetősen tágan értelmezhetné a kormány, mikor, mi számít terrorfenyegetettségnek.

A gumijogszabályok nagyon veszélyesek más területeken is, ám ilyen kérdésekben szinte öngyilkosság az ellenzék számára, ha asszisztál a kormány önkényéhez. Abban az esetben ugyanis, ha elfogadják a törvénymódosítást, és néhány hét múlva fülön csípnek két szír kebabost, amint Orbán Viktorról és Allahról sutyorognak a pult mögött, és ezt terrorfenyegetésként értelmezi a kormány, akkor életbe lépnek azok a statáriális intézkedések, melyek lényegében egy hadban álló országra jellemzőek. Ha nem is következik be ilyen helyzet, akkor is ez a kiegészítés komoly lehetőség a kormány kezében, hogy bármikor az ellenzék vagy saját renitens polgárai torkára lépjen. Erősen megfontolandó tehát, hogy feladja-e az ellenzék azt az előnyét, hogy a súlyos 2014-es választási vereség után legalább annyit elért három időközi választáson, hogy megfosztotta a kormánypártot az önkényes alkotmánymódosítás lehetőségétől.

Orbán maga is elismerte, hogy nem áll jól az ügyük, hiszen az ellenzék mindent el fog követni annak érdekében, hogy megakadályozza a miniszterelnök eddig is igen tág hatáskörének ilyen drasztikus kiterjesztését. Orbán Viktor 2010 óta módszeresen igyekszik lebontani azokat a politikai és jogi korlátokat, melyek itthon és az Európai Unióban akadályozták abban, hogy saját akaratát érvényesítse. Számára a politika nem más, mint küzdelem a demokratikus intézményrendszerek kontrollja ellen úgy, hogy a gazdag és biztonságos nyugati politikai közösség tagja maradjon. Ezt a mutatványt nevezte el ő pávatáncnak. Most azonban ennél több többről van szó: teljes felhatalmazást akar, totális kontrolt az általa vezetett ország fölött. Ha Kínában lennénk, azt mondanánk erre, hogy most következik „a nagy ugrás”.

Ez a szint ugyanis már más, mint az uniós intézményekkel szájkaratézni, Moszkvában üzletelni Putyinnal, távol-keleti diktátorokkal parolázni. Ha Orbán szabad kezet kap, akkor a törvény égisze alatt csaphat le a sajtóra, figyeltethet meg civileket, politikai ellenfeleket, vethet be katonaságot és adhat utasításokat a titkosszolgálatoknak. Talán két kebabosnak sem összehajolnia ahhoz, hogy a kormány úgy ítélje meg, hogy megvalósult terrorfenyegetettség, és onnantól nem csak szírek, irakiak, pakisztániak retteghetnek, hanem mindenki más, mert a törvény szigora mindenki esetében érvényesül, szülessen az Damaszkuszban, Mogadisuban vagy Kiskunlacházán.        

Fotó: index.hu

Eddig szinte minden Orbán kezére játszott, hiszen a migránsügy visszahozta őt az európai politikai porondra, itthon megerősödött, igaz menekültpolitikája még messzebb sodródott a közös uniós elvektől, mint ahol eddig állt, de ő ezt nem éli meg kudarcként. Komoly fejfájást okoz viszont számára, hogy a kerítésépítéssel lényegében elzárta magát attól a problémahalmaztól, melynek radikális kezelésével annyi politikai tőkét tudott gyűjteni, hogy még azt sem hánytorgatják fel neki a választói, hogy közben szép lassan összeomlik az egészségügy, az oktatás, hogy a cimborái hatalmas állami földterületeket szereztek meg, és egyre több magyar fiatal hagyja el az országot.

Orbán olyan politikus, aki szeret kockáztatni, és tudja, hogy most jól áll a kártyapartiban, de ha két rossz lapot húz, dől minden. Ha már nem tudja tovább hajtani a migráskereket, akkor szembesülnie kell azzal, hogy a kerítésen kívül ugyan látszólag mindent megoldott, de a kerítésen belül tovább súlyosbodtak a problémák. A mostani alaptörvény-módosítással igyekszik még egy utolsót csavarni a menekültügyön, és olyan előnyökhöz jutni a hazai politikai színtéren, melyre nagy szüksége lehet a következő választásokig. Ahogy egy dakota bölcsesség mondja: „Ha egyszer megfutamítottad az ellenséget, addig üldözd, amíg a lovad bírja, mert ha elől már nem hallják a lódobogást, azt fogják hinni, hogy megelégedtél egy kis győzelemmel is.”

Putyin magához rendelte legjobb magyar tanítványát, Orbán Viktort. Ha ezt a mondatot három éve olvastuk volna, azt gondolhattuk volna, hogy valami posztkommunista paródiából való az idézet. A szomorú valóság azonban az, hogy a nagy orosz medve megüzente a kicsi magyar miniszterelnöknek: elérkezett az ideje annak, hogy viszonozza a szívességét. Egyelőre azt sem tudjuk pontosan, Putyin milyen szívességet tett Orbánnak, de az biztos, hogy most valamit kérni fog tőle.

 Fotó:femina.hu

Sokat tépelődtünk már azon, miért olyan fontos a magyar kormány számára az oroszok jóindulata, vagy ha úgy tetszik, barátsága, és a február közepén esedékes Orbán-vizit talán megvilágít néhány részletet ebből a nagy, homályos foltból. Az biztos, hogy Orbán szabadságharcos politikájához külső segítséget kell kérnie, hiszen az Európai Unió elleni küzdelméhez nem igazán tudott uniós tagállamokat megnyerni. Az egész morbid szabadságharcos retorika is arra épül, hogy azok, akik elvben a szövetségeseink, nem szeretnek bennünket, de vannak olyan lélekben hozzánk közelebb álló nemzetek (különösen a kazahok!), melyek megértik a törekvéseinket.

Orbán úgy viselkedik, mintha még mindig a puszták népe lennénk, és olyan szövetséges törzseket keresnénk a nagy keleti sztyeppén, akik szívesen jönnek velünk együtt kalandozni a gazdagabb nyugati királyságokba. Hogy Orbán éppen az oroszokban látja ezt a kalandozó partnert, annak egyetlen kézzelfogható indoka lehet. Az egyetlen regionális nagyhatalom a közelünkben ugyanis Oroszország, amely valós ellensúlyt tud képezni az EU gazdasági erejével szemben. Orbánnak nagyon nem fűlik a fogához az a kifinomult uniós intézményrendszer, amely ragaszkodik a demokratikus döntéshozatal minden apró részletéhez, a döntések végrehajtásának precíz ellenőrzéséhez, és most már komoly feltételekhez kezdi kötni a vissza nem térítendő támogatásokat.

Az orosz hagyományokban azonban olyan példát lát, amely közel áll az egyéniségéhez: alávetett, megvásárolt és/vagy megfélemlített tömegek, a hatalomhoz hű oligarchák, egyszemélyű irányítás, zsarolás, árulás, keménykedés a külpolitika színterén. Hogy ez egy keleti hagyomány, és hogy ez mennyire kompatibilis a papíron még mindig nyugatos államfelfogásunkkal, az a magyar miniszterelnököt kevésbé érdekli. Lényeg, hogy az oroszokkal lehet háttéralkukat kötni, egyezkedni, seftelni, és még az sem baj, ha nem tartjuk be a szavunkat maradéktalanul.

Fotó.origo.hu

Csakhogy az oroszhoz hasonló keleti rendszerek lényegében úgy működnek, mint a maffia. Amíg megy az üzlet, mindenkinek jó, a szövetségek működnek, a családok tisztelik egymás érdekeltségeit, de ha valahol megborul az egyensúly, akkor előkerülnek a fegyverek, és néhány maffiafőnök levágott lófejet talál az ágyában. Orbánnak tudnia kell, hogy kivel üzletel. Paksot és a metrófelújítást nyilván nem ingyen ígérte oda Putyinnak, ami indokolja azt a makacsságot, ahogy ragaszkodik az országnak gyaníthatóan nem túl előnyös beruházásokhoz,. Azt azonban nem tudjuk, hogy Putyin mit ígért neki. A Paksra szánt milliárdokat ugyanis vissza kell fizetni, úgyhogy ez nem visszatérítendő uniós támogatás, hanem kőkemény uzsora.

Hogy Virág elvtársat idézzük szabadon a Tanú című filmből: A párt most kér valamit Orbán Viktortól, és rajta keresztül persze tőlünk is. Putyin állítólag szeretné, ha a magyar miniszterelnök lobbizna azért, hogy feloldják az Európai Unió gazdasági szankcióit Oroszországgal szemben. Ez elsőre elég lehetetlen kérésnek tűnik, hiszen az uniós tagországok közül egyedül Lengyelország járja az orbáni utat, ám a lengyelek számítanak az oroszok legádázabb ellenfeleinek az EU-ban. Ha Orbánnak mégis sikerül valami csellel bármi enyhítést elérnie, akkor tényleg nagy mágus, és biztos meg is lesz a jutalma.

Fotó: index.hu

Azonban hadd éljünk a gyanúperrel, hogy azért másról is eszmét cserélnek majd a forró szamovár mellett a felek. A teaszürcsölgetés közben például előkerülhetnek újabb ötletek arról, hogyan jusson el az orosz földgáz Ukrajna megkerülésével a kontinens nyugati felébe, és persze a szíriai konfliktusról is ejthetnek néhány szót, aminek különlegessége az, hogy az oroszok és a NATO tag magyarok két különböző erőt támogatnak a véres polgárháborúban. Nem mintha sokat számítana a magyar álláspont ezen a területen, de Putyin esetleg bevethetné kedvenc uniós bábját annak érdekében, hogy a nyugati hatalmak fogadják el Asszad elnök hatalmon maradását, és a béketárgyalásokon a jelenlegi elnök személyének köszönhetően nekik is fontos szerep jut.

Számunkra azonban mégis a paksi bővítés a legfontosabb kérdés. Még mindig le lehetne állítani a gigaberuházást, hiszen az előkészületek még olyan stádiumban vannak, melyek presztizsveszteség nélkül visszafordíthatók. Az Európai Unió már megtette azt a szívességet, hogy kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen több Pakshoz kötődő kérdésben, így az uniós ellenállásra való hivatkozással ki lehetne farolni ebből az egyre kínosabb történetből. Igazi döntési helyzetben persze csak Putyin van, aki most emlékeztetheti magyar kollégáját arra, hogy Magyarországnak szinte egyetlen valamire való szövetségese sem maradt, így az orosz támogatásra égetően szüksége van. Most látja csak igazán a hátrányát a magyar diplomácia annak, hogy a szabadságharc ürügyén szinte az összes eddigi szövetségesével összerúgta a port.

Fotó: 168ora.hu

Orbánnak persze van ideje felkészülni a találkozóra, így nyilván gyűjti a muníciót a Putyinnal való tárgyalásra. Kicsi, de hangos ország vagyunk, ami olykor előny, olykor hátrány. Gyanítható, hogy sok minden nem fog kiszivárogni a tárgyalások érdemi témái közül, de ha az oroszok nem ölelik látványosan a keblükre a magyar miniszterelnököt, az akár jó is lehet az országnak. Ha ugyanis egy nagy medve elkezd ölelgetni valakit, az nagyon tud fájni annak, aki belekényszerül egy ilyen helyzetbe. Ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha medvére mész vadászni, ne köpőcsövet vigyél magaddal, mert akkor már annak is örülhetsz, ha egy nyesttel térsz haza.”

Az orbáni pávatánc egyik legspecifikusabb formája kezd kibontakozni a sorkatonai szolgálat újbóli bevezetésének témája körül. A szerepeket szépen leosztotta egymás között a külső szemlélő számára elszabadult hajóágyúnak tűnő Kövér László és a mérsékeltnek mutatkozó miniszterelnök között. A lényeg, hogy mindenki megkapja a magáét: a nagyszájú radikális szavazó és a liberálisba hajló fideszes is.

  Fotó: index.hu

Emlékeznek-e még Simicska Lajos kínosan hatástalannak bizonyuló atombombájára? A lázadó oligarcha – aki nem csak kollégiumi szobatársa, de katonatársa is volt Orbán Viktornak – azzal hozakodott elő kettejük háborújának kezdetén, hogy leszerelésük napján Orbán eltűnt néhány órára, és Simicska azt igyekezett sugallni, hogy a katonai hírszerzés és a jelenlegi magyar miniszterelnök között valamiféle együttműködés jött létre. Az oligarcha akkori vádjait Orbán szokása szerint lerázta magáról, mint kutya az esővizet, de azért maradt némi szürke folt a kormány és Fidesz első emberének múltjában.

A katonaélet ezúttal sem nosztalgiából került terítékre, hanem mert Kövér László házelnök (kihasználva, hogy az Országgyűlés hosszú, jól megérdemelt szabadságát tölti) szinte naponta ad interjút a barátinak tartott médiáknak, és szükségét érzi annak, hogy minden egyes megszólalásával borzolja az ellenzéki (és olykor a kormánypárti) szavazók idegeit. Az Új Néplapnak adott interjújában katasztrofális hibának nevezte a kötelező sorkatonai szolgálat 2004-es eltörlését. Azon kívül, hogy Simicskó István honvédelemért felelős miniszter már pedzegette a témát még semmi indoka és előjele nem volt ennek a problémafelvetésnek, de Kövér most megint mondani akart valami ütőset.

Mielőtt úgy gondolnánk, hogy egyeztetések nélkül, kvázi kaotikusan történnek a dolgok a kormány háza táján, szögezzük le, hogy a pávatánc eklatáns példája rajzolódott ki előttünk, amikor gyorsan reagált a miniszterelnök egykor kollégiumi lakótársa felvetésére. Orbán leszögezte, hogy nincs napirenden a sorkatonaság felújítása Magyarországon. Igaz, hogy Kövér sem lát reális esélyt erre, hiszen felgyorsulna a fiatalok kivándorlása külföldre, de ahogy mondani szokás kis hazánkban: igény az volna rá. Lényegében Orbán játszotta ebben a történetben a jó zsarut, pedig Kövér pendítette meg a rendpárti szavazók igényeit.

Fotó: nepszava.hu

Lássuk, miért érezte fontosnak az Orbán-Kövér páros, hogy olyankor hozakodjon elő a katonaság ügyével, amikor békében élünk, közvetlen fenyegetésnek nincs kitéve az ország, a déli határon áll a GYODA, mint a cövek, ha pedig le kell vadászni néhány szír menekültet, vagy fegyverrajongó tinédzsert, akkor arra ott van a Terrorelhárítási Központ kemény csapata. Kevesen figyeltek fel rá eddig, hogy az Orbán-rendszer lassan, de biztosan egyre militánsabb hangot üt meg, aminek része annak a lebegtetése, hogy Magyarországon a kormány csak külső okok miatt nem állhat vissza a sorkatonai szolgálat bevezetésére.

E militáns felfogás már a migránsügy előtt is érzékelhető volt, de amikor lényegében rendkívüli állapotot vezettek be tavaly szeptemberben a menekültek tömeges érkezése miatt, határozott vonalakkal kirajzolódott az a politikai lehetőség a kormány számára, ami az ilyen kiélezett helyzetekben rejlik. Szegedet és környékét lényegében elárasztották a rendőrök, katonák ezrei, a biztonsági szolgálatok, a TEK végre élesben gyakorolhatták, amit eddig csak elméletben próbálhattak ki, a lakosság pedig nem tiltakozott különösebben e különös erődemonstráció láttán.

Az tény, hogy Orbán eddig csak szavakban keménykedhetett a szomszédos országok politikusaival, az Európai Unió vezetőivel, illetve a dél felől érkező menekültekkel, de a kerítés megépítése és a látványos mozgósítás után már úgy vonult be a köztudatba, mint aki nem csak a száját jártatja, hanem cselekszik is. Orbán a kemény, határozott politizálásban látja politikai krédójának esszenciáját, így logikus lépés tőle, ha megerősíti a katonaságot. Lényegében ezért kellett repülnie a végtelenül lojális, de gyengekezű Hende Csabának, és ezért találták meg egy szempillantás alatt a militáns nézeteiről ismert Simicskó Istvánt.

Orbánék jól bevált módszert választottak arra, hogy érzékeltessék a lakossággal: ők radikálisabb módszereket is választanának a „magyar emberek védelmére”, de a nemzetközi viszonyok nem teszik lehetővé, hogy a legszélsőségesebb eszközök bevetését megvalósítsák. Körülbelül olyan pávatánc bontakozik ki a szemünk előtt, mint amilyet a halálbüntetés meglebegtetésekor „élvezhettünk”. Orbán egy darabig azt szajkózta, hogy ő személy szerint örülne a halálbüntetés visszaállításának, de egyelőre nincs napirenden a kérdés. Ezt a bűvésztrükköt ismétlik most meg két szereplővel: jó lenne ismét a sorkatonaság, de sajnos egyelőre ez megvalósíthatatlan.

Fotó: behir.hu

A sorkatonaság és a halálbüntetés ügye egyébként annyiban is kötődik egymáshoz, hogy mindkettő a szocializmusból örökölt hagyomány volt, így visszasírásuk gesztus olyan választók felé, akik nosztalgiával emlékeznek az állampártra attól függetlenül, hogy most a Fideszre vagy az MSZP-re, esetleg a Jobbikra adnák a voksukat. Az Orbán-rezsim kimondva és kimondatlanul is felelevenít olyan hagyományokat, melyek az 1990 előtti állampárt örökségei, így manapság már a magánéletbe is olyan állami eszközökkel igyekszik behatolni, melyeket korábban csak a rendszerváltás előtti időszakhoz tudtunk kötni. Gondoljunk bele, milyen erős az állami befolyás az oktatás, a nők társadalmi szerepe vagy a népesedés területén, ahogy az állam igyekszik azt is megmondani, hogy vasárnap illik-e boltba mennünk, vagy sem.

Egyszóval, ne dőljünk be sokadszorra a Fidesz pávatáncának! Kövér pontosan megrajzolt koreográfia szerint dobta be a sorkatonaság kérdését, a kormányfő pedig precíz menetrend szerint finomította az ügyet. Lényeg, hogy mi marad meg a választópolgár emlékezetében, és bizony ezen a ponton hatásos a pávatánc: Megint azt a képzetet erősítik a keményen dolgozó magyar emberekben, hogy pártunk és kormányunk híve a sorkatonaság visszaállításának, ám egyelőre ez a kérdés nem rendezhető megnyugtatóan. Ahogy egy ősi dakota bölcsesség tartja: „Ha egy sánta ember mindig a dicső harci tetteiről mesél a tábortűznél, senki sem fogja megkérdezni tőle, hogy miként lehetséges ez, ha már eleve sántának született?”   

Gyakran vádolják a jelenlegi magyar politikai ellenzéket azzal, hogy minden önmagáért és közös érdekeinkért kiálló egyénre ráakaszkodik, attól függetlenül, hogy az illető szimpatizál-e az adott párt(ok) nézeteivel. Említhetnénk Sándor Máriát, a fekete ruhás ápolónőt, Horváth András egykori adóellenőrt, vagy legújabban Hosszú Katinkát, az úszószövetség ellen lázadó világklasszist. A korábbi példák azt mutatják, hogy a bátor fellépések sokat veszítenek az erejükből, ha a politika rámászik az ügyükre, ugyanakkor számtalan olyan téma van, melyek mellett az ellenzék szó nélkül megy el. Íme, egy kis ízelítő ezekből!

Fotó: veszport.hu

1. Az egészségügy tarthatatlan helyzete. Ez a téma persze olyan nyilvánvaló és annyira akut, hogy egyetlen ellenzéki párt sem hagyhatja ki a kommunikációs arzenáljából, ám ez egy olyan mindenkit érintő probléma, mellyel kapcsolatban nem elég sajtótájékoztatókat tartani, közleményeket kiadni, hanem a legszélesebb tömegekkel kell megértetni, hogy politikai szimpátiától függetlenül ebben a kérdésben lépni kell. Ha a kormány nem fogja fel, hogy nem pusztán a politikai marketing egyik terepe a betegellátás, hanem mindannyiunk jövőjének kulcskérdése, akkor az ellenzéknek kell megértetnie a társadalommal, hogy az Orbán-kormány rendkívül felelőtlen ebben a kérdésben. Ha a most kialakult helyzetre az a válasza a mostani politikai vezetésnek, hogy az egyetemek mintájára a kórházak élére is kancellárokat neveznek ki, akkor nem csak a betegek, az orvosok, egészségügyi dolgozók, de a saját jövőjével is játszik. Olyan húsbavágó kérdés az egészségügy helyzete, hogy magára valamit is adó politikai erő kiemelten kezeli ezt a kérdést, legyen az kormányon vagy ellenzékben.

Fotó:index.hu

2. Az oktatás ellehetetlenülése. Annak ellenére, hogy a pedagógusok tűrőképessége valószínűleg jóval magasabb a más szakmákban tapasztaltaknál, most már annyi jelzést juttattak el az illetékesekhez arról, hogy a reformnak nevezett káosz milyen helyrehozhatatlan károkat okozott az általános-, a középiskolai képzésben, valamint a felsőoktatásban, hogy ezzel a helyzettel illene kezdenie valamit a kormánynak, de az ellenzéknek is. Amennyiben a kormány csak szükséges rossznak tartja az általános- és középszintű oktatás fenntartását, ha számára csak az fontos, hogy a saját embereit nevezhesse ki igazgatónak, ha nyűg a költségvetésnek a felsőoktatás finanszírozása, és a kancellárokon keresztül kézi vezérlést igyekszik megvalósítani az egyetemek esetében, akkor az ellenzéknek kell a sarkára állnia. Magyarországon most azért nem veszik komolyan az ellenzéki pártokat, mert nem viselkednek úgy, mintha kormányon lennének. Példát szolgáltat ehhez a Fidesz nyolcéves ellenzéki szereplése, amikor lényegében ellenkormányként léptek fel minden fontos kérdésben azt a látszatot keltve, hogy bármelyik pillanatban át tudnák venni az ország irányítását. Ma azért nem tudja ezt az érzetet kelteni az ellenzék, mert több (kisebb) pártból áll, nem képes minden szakterületre olyan karakteres politikust küldeni, akit akár miniszterként is el tudna képzelni a választó. Ha az oktatás ügyét egy profi ellenzéki kommunikációs csapat vinné élén egy hiteles, jó kiállású politikussal az élen, akkor sokat segítenének a pedagógusok, diákok érdekein, és persze lendíthetnének a saját ügyükön is. 

Fotó:divany.hu

3. Munka és életlehetőségek Magyarországon. A kormány jól tudja, hogy ez az egyik legtámadhatóbb pontja a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, ezért öl rengeteg pénzt, energiát és persze propagandát ebbe az ügybe. A közmunka hasztalansága, sőt káros voltát viszonylag egyszerű lenne elmagyaráznia a magyar ellenzéknek, ám ennél is könnyebb dolga lenne annak a következményeit ecsetelni, hogy az ország fiataljai (és már a középkorúak is szép számmal) tömegesen hagyják el az országot jobb életlehetőségek reményében. A kivándorlás sokkal hálásabb téma egy ellenzékben lévő párt számára, mint a bevándorlás, hiszen Magyarország nem az a terep, ahol ész érvekkel meg lehetne győzni a bevándorlók ellen felheccelt tömegeket, hogy sok orvost, mérnököt, és más szakképzett munkaerőt hajtottunk át az országon úgy, hogy meg sem kérdeztük tőlük, volna-e kedvük esetleg a nálunk hiányszakmának számító területeken dolgozni. Mivel ez egy veszett ügy volt az ellenzék számára, legalább arra a kontrasztra rávilágíthatnának, hogy a magyar munkavállalók klasszikus megélhetési bevándorlók Nyugat-Európában, amin az sem változtat különösképpen, hogy az EU-n belüli szabad munkaerő áramlás az unió egyik alapelve. Magyarország legfőbb bajaira csak ráerősít az elvándorlás, amit már a kormány azzal sem tudna kompenzálni, ha szülőszobává alakítaná a fél országot, vagy az orvosokat a hazai kórházak bejáratához láncolná. Kétségtelen, hogy nehéz olyan kormány ellen küzdeni, amelyik feladja a hosszú távú célokat a rövid távú politikai haszonszerzés érdekében, de nem lehet ölbe tett kézzel nézni, ahogy felszámolja önmagát az Orbán-rendszer, mert a romjai bennünket is maga alá temetnek majd.

             Kép: morgasjoga.blog.hu

4. A korrupció visszaszorítása. Igazi ellenzéki klasszikus a korrupció elleni harc, ám Magyarországon ez nem pusztán a politikai haszonszerzés eszköze, hanem annak megakadályozása, hogy egy kormányváltás esetén maradjon még valami abból, ami fölött az állam rendelkezik. Az Orbán-rezsim egyik alapja ugyanis az a nagyszabású átverés, hogy az államosítás népszerű jelszavát kihasználva az államot közvetítőként használva lényegében mindent a saját érdekcsoportjainknak játszanak ki a kormánypárt A végső cél nem a visszaállamosítás, vagy a köz vagyonának gyarapítása, hanem egy új nemzeti oligarchia kialakítása, aminek főbb állomásai jól ismertek: trafikmutyi, földmutyi, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Garancsi István, Andy Vajna és persze még sok más Fidesz-közeli oligarcha vagyonának rapid felduzzasztása. Ezek az üzleti körök kisgömböcként magukba zárják mindazt a vagyont, melyet közösen birtokoltunk még 5-10 évvel ezelőtt. A Fidesz ugyanakkor éles multi-ellenes retorikájával azt a cselt is meghúzza, hogy népszerű intézkedésekkel kiszorítja saját kegyeltjei konkurenciáit a hazai piacról (lásd: CBA, bankfelvásárlások, TV2 megszerzése), így nem pusztán állami vagyont juttat belső köreihez, hanem azt is, amit itt hagynak nekik a távozó külföldi cégek. Ennek a módszernek a legnagyobb próbatétele lesz a nagy energiaszolgáltatók kiszorítása a piacról, majd később az állami vagyon átjátszása olyan oligarcháknak, akik belevágnak ebbe a hatalmas vállalkozásba. A korrupció elleni harc nemzeti érdek, mindannyiunk közös ügye, hiszen a politika olyan mélyen beleásta magát az osztozkodás belső bugyraiba, hogy fogalmunk sincs, kik, miből, milyen mértékben gazdagodtak meg az utóbbi években. A legjobb példa erre Simicska Lajos kiebrudalása az állami érdekeltségű üzletekből, de az, hogy továbbra is finanszírozni tudja vállalkozásait (főleg hatalmas médiabirodalmát) azt mutatja, hogy irdatlan összegek vándorolnak ide-oda, és mi csak nézünk, mint Lázár Jani a moziban. Az ellenzék persze próbálja elmagyarázni a választóknak, hogy lényegében szabad rablás zajlik, de szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a magyar társadalom ingerküszöbe olyan magasra szökött, hogy már az sem irritálná különösebben, ha a miniszterelnök falujában márványból lenne minden kerítés, és aranyrudakat osztanának a felcsútiaknak Orbán Viktor születésnapja alkalmából. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a törzsfőnök már minden rokonának adományozott egy sátrat, lovat és puskát, elkezdhetsz reménykedni, hogy talán te is kapsz valamit, de ne feledd, rokonból annyi van, mint égen a csillag.” 

Frédi és Béni

Találják ki, mi az? Hónapokkal ezelőtt megírtuk, de akkor még kevesen vették komolyan, egy szocialista politikus ma már ezzel riogatja az ellenzéket, és a Fidesz baromságnak tartja az egész felvetést. Válasz: előrehozott választás. A Szegedi Kattintós állítja, egyre komolyabb a lehetősége annak, hogy a kormányzó párt elérkezettnek látja az időt egy váratlannak tűnő húzásra. Legfőbb indokunk arra, hogy kitartsunk e vélemény mellett: a Fideszen belül tudják, hogy egyre kevesebb a puskaporuk, így 2018-ra már valószínűleg nem lesz mivel durrogtatniuk.

Fotó: mapof.hu

Választásokat olyankor kell tartani, amikor jó esélyünk van rá, hogy nyerjünk, vagy elkerüljük a megsemmisítő vereséget. A baloldal történelmi hibát követett el azzal, hogy az öszödi beszéd kiszivárogtatása után, esetleg a 2008-as gazdasági válság kezdetén, de legkésőbb 2009-ben Gyurcsány Ferenc lemondása után nem kezdeményezték a parlament feloszlatását és új választások kiírását. Még 2009-ben is elkerülhették volna ugyanis a Fidesz kétharmados győzelmét, de erre 2010-ben már nem volt semmi esély. Most, hogy a Fidesz elveszítette a kétharmados többségét, kénytelen lesz alkudozni az új alkotmánybírák személyéről az ellenzékkel, amire nem volt példa az utóbbi hat évben. Ez is csak jelzés arra, hogy milyen súlyosan érintette a demokratikus mechanizmusok addigi működését a mostani kormánypárt földindulásszerű (lásd: fülkeforradalom) győzelme.

És miért érdemes felidézni ezeket a tényeket napjainkban? Mert Újhelyi István szocialista uniós képviselő riadót fújt az ellenzék számára, hiszen a Fideszben már készül (vagy már el is készült) az a forgatókönyv, amely szerint érdemes lenne nekiveselkedni egy ciklusközi országgyűlési választásoknak, ugyanis a közvélemény-kutatások szerint most ismét megszerezhető lenne a kétharmad. A szegedi politikusnak igaza van abban, hogy reálisan gondolkodó elemzők már legalább fél éve számolhatnak azzal az eshetőséggel, hogy a szakadék széléről a menekültválság segítségével visszakapaszkodó Orbán Viktor most próbálja bevinni a végső döfést a politikai ellenzéknek. Mivel ugyanis a migránsügyben sikerült radikálisabb hangot megütnie a Jobbiknál is, a tőle jobbra álló párt népszerűsége látványosan megcsappant, a szocialisták még mindig önmagukkal vannak elfoglalva, az egyetlen felfelé törő ellenzéki erőként számon tartott DK pedig éppen az erőgyűjtés stádiumában leledzik.

Fotó:24.hu  

Orbán valósággal lubickol a népszerűségben mióta az egyéniségének és politikai ars poétikájának megfelelő témára lelt az európai menekültválságban. Tanácsadóihoz hasonlóan ő is tisztában van vele, hogy a magyar választók félelmeire, külpolitikai tájékozatlanságára és nem utolsó sorban idegenellenességére játszani mindig érdemes, hiszen a Jobbik is ilyen hullámok hátán jutott egészen a Fidesz közvetlen közelébe a népszerűségi mutatókban. A mostani felmérések azonban csalóka képet mutatnak az ország hangulatáról, hiszen Orbán olyan fronton győzedelmeskedett, melyen az ellenzéknek esélye sem volt, a Jobbik pedig kábultan szemlélte, hogy az Orbán körül gyűrűző centrális erőtér hogyan szippantja magába a szélsőséges nézeteket valló szavazókat is. Érdemi politikai lépések azonban nem történtek, a menekültválság legfeljebb arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és Andy Vajna látványos meggazdagodásáról, az oktatás és egészségügy vergődéséről.

A menekültválság épp olyan csodafegyver volt a fideszes marketingesek kezében, mint 2014 előtt a rezsicsökkentés, ám most még csak közelítünk a ciklus feléhez, a rezsiharcot viszont épp a kampányban élesítették. Közben jól látszik, hogy a magyar gazdaság az uniós források ideiglenes pangásával egyenes arányban lassul, komoly egyensúlyzavarokkal küzd a költségvetés, úgyhogy aligha várható nagy osztogatás 2017 végén, és a választási év elején. Most azonban be lehetett dobni még családi otthonteremtési kedvezmény (csok) ötletét, igaz fogalmunk sincs arról, honnan lesz fedezet a nagyvonalú támogatásokra. Nem is lényeges, hiszen egyelőre csak ingatlanpiac megmozgatása várható ettől a lépéstől.

Szintén fontos érv a választási elővágás mellett az is, hogy az ellenzék úgy gondolja, még bőven van ideje építkezni, szövetségeket kötni, programot írni. Közben a Fidesz a háttérben mindent előkészít, és ha csak 2-3 hónapot hagy az ellenzéknek arra, hogy kapkodva összeszedje magát, az minden bizonnyal megint súlyos hendikep lesz a szétzilált baloldal számára. Ugyanakkor a Fidesz nem kockáztat nagyot, hiszen ha nem is szerez kétharmadot a választáson, de elmondhatja magáról, hogy három egymást követő választáson győzedelmeskedett, ami még soha senkinek sem sikerült a rendszerváltás óta.

Fotó: vasarhely24.hu

Két nagyon fontos kérdés megválaszolása azonban elengedhetetlen abban az esetben, ha komolyan számolunk a választások előrehozásával. Az egyik, hogy mikor lenne esedékes, a másik pedig, hogy milyen (ál) indokkal hozakodna elő a kormány. Mivel az idén tavasszal még nagyon korai lenne a voksolás lebonyolítása, a nyár pedig értelemszerűen kiesik a politikai szezonból, a legvalószínűbb időpont az idei ősz. Ha nem következik be a választás addig, akkor valószínűleg marad az eredeti forgatókönyv, vagyis 2018 tavasza. És, hogy mivel indokolja a kormány a választások előrehozását? Két lehetőség van: bármivel, vagy semmivel. Az Orbán-rezsim lényege, hogy a céljai eléréséhez lényegében bármilyen eszköz bevetését elképzelhetőnek és megfelelőnek tartja, így az indoklás csak egy adminisztrációs eljárás része lesz. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem az a fontos, hogy késsel, nyíllal vagy puskával ejted el a bölényt, az a fontos, hogy valami nagy vaddal térj haza a vadászatról.”

Nem pusztán szociális értelemben távolodnak egymástól Magyarország polgárai, de kulturálisan, morálisan és mentálisan is. Nem csak az a baj, hogy a gazdag magyarok Thaiföldön vagy a Bahamákon telelnek, amíg itthon emberek tízezrei fagyoskodnak az utcán vagy a saját lakásukban, hanem az is, hogy a kormány tudatosan butítja el azokat a milliókat, akiknek esélyük sincs kitörni kiszolgáltatott helyzetükből. Sokak számára már fel sem tűnik az, hogy a közmunkások és munkanélküliek életlehetőségei lényegében egy harmadik világbeli ország polgáraihoz hasonlítanak, míg a magyar gazdasági elit általában komoly kormányzati hátszéllel szinte mindent begyűjt, ami még megszerezhető ebben az országban.

     Fotó: magyarnarancs.hu

Minél abszurdabb egy ország működése, annál több gumicsont kerül az emberek asztalára. Ha csak az utóbbi hetek eseményeit vesszük, akkor belátjuk, hogy a közvéleményt olyan ügyek foglalkoztatták elsősorban, melyek saját sorsukra alig, vagy csak nagyon közvetett módon hatott. Kezdte Kövér László és Kovács Ákos a nők szerepének átértékelésével, majd a kormány bedobta a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) ötletét, utána Hosszú Katinka kiborította a bilit az úszószövetségnél, közben állóháború bontakozott ki a főváros vezetése és Simicska Lajos, kegyvesztett oligarcha között. Ugyanakkor elvétve jelent meg híradás arról, hogy tanárok fizetési csúsznak, hogy az egészségügy bizonyos régiókban a teljes összeomlás szélére sodródott, miközben az ország új (és régi) oligarchái hatalmas földterületeket szereztek az állami árveréseken.

Nem mintha nem lenne fontos fejlemény az, hogy Kövér házelnök és Kovács énekes visszakergetné a nőket a gyerekágy és a fakanál mellé, és szerintük alapvetően semmi sem indokolja, hogy annyit keressenek, mint a férfiak. Az is lényeges változás, hogy az új otthonteremtési százmilliárdok valószínűleg megélénkítik az évek óta pangó lakáspiacot, ám mindkét hírnek egy alapüzenete van: az állam, és az azt irányító párt akarja megszabni az értékítéletünket, a morális alapvetéseinket, ha pedig segítséget ígér, annak is olyan feltételei vannak, melyek jobbára az általuk preferált felső középosztálynak kedveznek. A csokból például apránként kiszorították azokat a rászorulókat, akiknek tényleg hatalmas segítség lenne egy tízmilliós induló tőke, és ezzel megüzenték azt is, hogy ha munkanélküliként vagy közmunkásként tengeted az életed, akkor gyereket se nagyon akarj vállalni.

Hosszú Katinka lázadása pedig rávilágított a mai sport- és állami vezetés atavisztikus szemléletére. Mivel a sport alapvetően érzelmileg érinti meg az embereket, a mai magyar kormány kiváló propagandalehetőségeket lát a versenyzőkben, különösen azokban, akik a sikersportágakban ténykednek. Az úszófenomén úgy húzta keresztül a szövetség és a vele szimpatizáló kormány számításait, hogy közben hihetetlen magasra helyezte a lécet saját maga számára. Ha ugyanis elbukja az olimpiát, mindenki kárhoztatni fogja ezért a konfliktusért, és senki sem fogja azt gondolni, hogy kizárólag a medencében dőlnek el az úszóversenyek.

Közben szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy az avittas rendszer elleni lázadásával újabb erővonalak mentjén osztja sokfelé az amúgy is rendkívül megosztott magyar közvéleményt. Hiába szeretik a komoly sikereket elért sportolónőt sokan ebben az országban, többen még mindig azt gondolják, hogy egy úszó dolga az, hogy minden hajnalban a hideg vízbe csobbanjon, áldozzon fel minél több dolgot az életében azért, hogy aztán a kényelmes fotelból nézhessük, hogyan veri ronggyá a világ élmezőnyét a világversenyeken. Most szólunk, hogy ezek az idők lejártak, a sportoló ma már sokkal több, mint egy szövetség által irányított aranyhalmozó robot.

Hosszú lázadása szándékai tisztasága ellenére is épp olyan gumicsont volt, mint Simicska Lajos végvári küzdelme a budapesti hirdetőoszlopaiért. A közellenségnek kikiáltott egykor mindenható oligarcha eltaposása presztizskérdés Orbán Viktor számára, hiszen, ha időben példát statuál, talán megelőzheti más önállósulni vágyó pártkatonák akcióit. Bármilyen ironikus is a megállapítás, egy ország állapotáról, belső viszonyairól sokat elárul, hogy milyen oligarchákat termel ki magából. Nos, ha Simicska Lajost összevetjük Mészáros Lőrinccel vagy Tiborcz Istvánnal, akkor egyértelmű a következtetés: Ezen a téren Magyarország biztosan nem teljesít jobban.

A gumicsontok legkárosabb mellékhatása épp az, hogy olyan törésvonalakat rajzol a társadalom csoportjai közé, melyek az igazán fontos hasadékokról terelik el a figyelmet. Nem az az igazi kérdés, hogy Kovács Ákosnak igaza van-e a nők társadalmi szerepét illetően, illetve, hogy ki képviseli a haladást a Hosszú-Gyárfás vitában, esetleg, jár-e a tisztességes eljárás egy kegyvesztett oligarchának, hanem, hogy mikor áll meg a nagyon gazdagok és nagyon szegények közti olló tágulása, lesznek-e még orvosok Magyarországon, amikor sürgős műtétre szorulunk, illetve, hogy kik finanszírozzák majd azok nyugdíját, akik 10-15 év múlva hagyják el a munkaerőpiacot?

Az Orbán-kormány a kommunikáció erejében hisz, és számos példát láttunk arra, hogy ügyes kampányokkal sikeresen el tudta terelni a figyelmet az igazán fontos kérdésekről. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy már kormányzati körökben is felmérték annak a veszélynek a nagyságát, mely az egész népességre leselkedik. Kommunikációs trükkökkel ugyanis nem lehet vakbelet műteni, hazaterelni a külföldön dolgozó fiatalokat, illetve eltartani jól fizetett hivatalnokok siserehadát, amíg a versenyszférában nem nő érdemben a foglalkoztatottak aránya.

Fotó: argep.hu

Egyelőre csak a szavazatoptimalizálás számít a kormánynak, amit a gazdagok támogatásában, a szegények elbutításában lát megvalósíthatónak. Orbán Viktor kormánya azonban bukásra van ítélve, ha a valóság szemébe kell néznie közvetlen közelről. Az elmélet, mely szerint a gazdagabbakat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé kell tenni, nem csak embertelen, de korszerűtlen is. Hiába löknek ugyanis morzsákat az elszegényedett, kiszolgáltatott tömegeknek, a szakadék, amely a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között feszül, előbb utóbb elnyeli a politikai elitet is.

Érdemi lépésekre lenne szükség, nem gumicsontokra, melyek olyan frontvonalakat húznak közénk, melyek nem csak a figyelmünket terelik el, de az energiáinkat és az időnket is elnyelik. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha cikk-cakkban lovagolsz, talán elkerülöd az ellenséges nyilakat, de a lovad annyira elfárad, hogy rövidesen gyalog kell majd menekülnöd.”

Már nagyon vártuk, hogy Orbán Viktor is megszólaljon a Hosszú-Gyárfás háború kapcsán, ám a semmitmondó tiszteletkörökön nem jutott túl a miniszterelnök. A péntek reggeli nyilatkozat után azonban hivatalosan is politikai ügy lett Hosszú Katinka lázadásából, ami végtelenül szomorú fejlemény. Persze várható volt, hogy egy olyan országban, ahol a miniszterelnök százmilliárdokat költ stadionépítésre és szemet vet az egyetlen sportnapilapra, nem úszhatja meg egy élsportoló sem, hogy a politika örvényeibe keveredjen. Katinka azonban jó úszó, sőt a legjobb, aki nem ijed meg holmi örvényektől. 

  Fotó: nemzetisport.hu

Orbán Viktor régi trükkje, hogy konfliktusos helyzetekben folyamatosan a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, a konstruktivitás szükségességét helyezi előtérbe, ugyanakkor ő maga a háttérből szítja az ellentéteket, és egyértelműen az egyik fél pártját fogja. Péntek reggel épp olyan nagylelkűen felajánlotta kormánya segítségét a Hosszú-Gyárfás konfliktus rendezésében, mint annak idején az ukrán-orosz viszály esetében, ám ismerve az oroszok iránti elfogultságát az ukránok nem kértek a közvetítéséből. Hasonló a helyzet most is: Bár nem rontott neki Hosszú Katinkának, hiszen egy nemzeti úszólegendával hadakozni még számára is veszélyes, ám jól tudjuk, ebben a konfliktusban egyértelműen Gyárfás Tamás úszószövetségi elnök oldalán áll.

Állításunkat az az egyszerű tény támasztja alá, hogy ha Gyárfás nem lenne Orbán embere, már rég nem ő vezetné a sikersportág szövetségét. Orbán a sportot is épp olyan közvetlen politikai eszköznek tekinti, mint például a kultúrát, az igazságszolgáltatás vagy az oktatást. Ma már szinte fel sem tűnik számunkra, hogy Orbán rendszeresen beleszól a sportágak belső ügyeibe. Saját barátait, párttársait delegálta a szakszövetségek és a klubok élére, számára kedves sportágaknak több, kevésbé szimpatikusaknak kevesebb állami támogatást juttat, és ha sportsikert szimatol valahol, ott helye a lelátókon, hogy az esetleges győzelem esetén megmártózzon mások dicsőségében.

Orbán lényegében rátette a kezét a magyar sportra, és néhány kivételtől eltekintve szinte senki sem tette szóvá, hogy a Rákosi-rendszer óta nem volt olyan közvetlen befolyása az államnak, illetve személyesen a miniszterelnöknek arra, hogy miként szerveződjenek a sportklubok, milyen elvárások mentén válasszák ki a vezetőket, edzőket, mely versenyzők érdemlik meg a vállveregetést, és melyeknek kéne változtatni a gondolkodásán és mentalitásán. A magyar miniszterelnök jórészt a sportpályán szocializálódott, és ez az egyik természetes közege, így nem csoda, ha nem tűnik fel neki, hogy messze túllépi azt a hatáskört, amit egy demokráciában egy politikai vezető megengedhetne magának a sport világában.

Hosszú Katinka azonban nagy falat, hiszen nincs rászorulva a politika erkölcsi és anyagi támogatására. Kemény, szívós, és nem utolsó sorban tudatos munkával olyan tekintélyt vívott ki magának a magyar közéletben, hogy kritikus szavait nem lehetett lesöpörni az asztalról, amikor egy sikeres világverseny után azzal kezdte vádolni a szakszövetséget, hogy képmutató, elvei pedig ódivatúak. Gyárfás Tamás persze – aki jól ismeri az orbáni behízelgő, lekenyerező, finoman fenyegető politikai szólamok hatásait – úgy tett, mintha derült égből csaptak volna le az úszófenomén villámai. Úgy viselkedett, mintha ebben az országban mindenki a pénzért hisztizne csak, így gyorsan lökött néhány milliót Hosszúnak és versenyzőtársainak.

Fotó: sport365.hu

Az úszónőt épp ez a mutyizós, lekenyerező, álszent stílus háborította fel, és ez vezetett a szerződéstervezet látványos összetépéséhez. Profin megfogalmazott sajtónyilatkozatából kiolvasható, hogy nem hajlandó vásári majmot csinálni magából néhány millióért, mert az ő célja nem az, hogy több pénze legyen. Gyárfás épp úgy egy félfeudális, megcsontosodott rendszer képviselője, mint Orbán, és azt hiszi, hogy mindenki csak a jelennek él, minél több pénzt igyekszik összesportolni, hogy aztán vehessen magának egy kocsmát vagy éttermet, ahogy a 80-s 90-es években kiöregedett magyar focisták tették. A világ túllépett már ezen a gondolkodáson, és nem csak nyugaton, hanem keleten is.

Könnyebb ráfogni valakire, ha hosszú távra (Nomen est omen) tervez, hogy nem elég elkötelezett a nemzeti érdekek iránt, mint belátni: az úszósport nem pusztán abból áll, hogy a versenyzők reggel 5-kor a hideg vízbe csobbannak, róják a hosszakat, amíg csak tudják, aztán elmennek egy kicsit gyúrni az edzőterembe, majd újra úsznak, amíg csak bírják. Persze, e nélkül nincsenek eredmények, de ma már más is kell. Technika, innováció, versenytervezés. Nem csak a holnap számít, hanem a holnapután, sőt az is, ami utána jön.

A mostani eredmények nem jelentenek garanciát az elkövetkező sikerekre, hiszen a magyar sport válságjelenségei már most jól látszódnak. Valószínűleg jóval kisebb csapattal veszünk majd részt a riói olimpián, mint a korábbi játékokon, ami persze nem jelenti azt automatikusan, hogy kevesebb érmet szerzünk majd, de mindenképpen figyelmeztető jel, hogy a kvótáink nagyon lassan gyűlnek. A versenyzőnél és az edzőknél senki sem látja jobban, ha rossz irányba haladnak a dolgok a sportban. Ha valaki az egyéni sikerei ellenére aggódik a saját sportágáért, az elismerésre méltó, és nem szabad azzal megalázni, hogy pénzzel akarják elhallgattatni. Nem véletlen, hogy sokan próbálták lebeszélni Hosszú Katinkát erről a lépésről, de ő tántoríthatatlan maradt, hiszen milyen úszó az, aki fél a mély víztől?

Fotó: index.hu

Ha valaki csak a habokat szelő úszókat látja a medencében, soha nem fogja megérteni, hogy a munka érdemi része a felszín alatt zajlik. Az a víz alatti kamerarendszer, melyet Hosszú Katinka kért a szövetségtől annak lett a szimbóluma, mennyire más szemszögből vizsgálják a vezetők és a versenyzők ugyanazt a tevékenységet. A szövetség elnöke csak a felszínt akarja látni, mint a politikusok többsége, a versenyzők azonban a mélységgel foglalkoznak, tudják, hogy a fontos dolgok ott dőlnek el. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha úgy látod, hogy az ellenség egyre közeledik, szállj le a póniról, és keress magadnak egy rendes lovat!”   

Nem véletlen, hogy akkor jelentette be Csepreghy Nándor miniszterhelyettes, hogy jelentősen szeretnék csökkenteni az állami szférában dolgozók létszámát, amikor ingyenessé, vagy lényegesen olcsóbbá tette a kormány a hivatali ügyintézést az ügyfelek számára. Ez egyrészről jelentős bevételkiesést okoz az államnak, ugyanakkor kevésbé lesznek szolidárisak a magyar polgárok azokkal a hivatali dolgozókkal, akiken meg kívánja spórolni az „állami rezsicsökkentés” kiadásait a kormány.

Fotó: borsonline.hu

A jelek szerint újra nekifut az Orbán-kormány annak a kezdeményezésének, mellyel kissé bátortalanul próbálkozott már korábban is. Lázár János már tavaly nyáron is pedzegette, hogy túl sok állami alkalmazottat tart el a versenyszféra, és hogy ezen a lehető leggyorsabban változtatni kellene. Ez persze nem túl népszerű lépés, ezért nem is szokás bizonytalan politikai légkörben belevágni ebbe a „hentesmunkába”, hiszen a leterhelt pedagógusokról, a már többször megszorongatott rendvédelmi dolgozókról, hivatali alkalmazottakról, valamint a roskadozó egészségügyben ténykedőkről van szó. Az ezeken a területeken szolgálatot teljesítő, az államtól fizetést kapó alkalmazottaknak úgy hiányzik egy ilyen leépítés, mint reumás mókusnak az erdőtűz.

Csepreghy bejelentése elég talányos volt, hiszen egyelőre nagyjából 150 ezer állami alkalmazott lábára kötnének útilaput, de hosszú távon több mint félmillió munkavállalónak kéne a versenyszférában elhelyezkednie. A felvetés számos kérdést vet fel. Egyrészt, miért olyan fontos éppen most ez a létszámcsökkentés? Valószínűleg Lázár János és minisztériumi csipetcsapata jól látja, hogy a jórészt általuk felduzzasztott állami apparátus milyen hihetetlen terhet jelent a költségvetésnek, másrészt érvényesülhet az a jól bevált módszer, amit az MTVA-nál már hatszor eljátszottak. A közszolgálati médiánál ugyanis az Orbán-kormányok regnálása óta most hatodszorra jelentenek be csoportos létszámleépítést, így egyrészt a takarékoskodás látszatát keltik, másrészt folyamatos fenyegetettségben tartják az ott dolgozókat.

Fotó: index.hu

Ha Damoklész kardja minden tantestületben, kórházi műtőben, őrszobán, tűzoltó-parancsnokságon, kormányhivatalban ott lóg a falon, akkor a megfélemlített beosztottak (és persze főnökök) szinte bármire képesek, hogy ne az ő nevük kerüljön fel a kirúgandók listájára. Van azonban egy olyan hatás is, ami újabb megfutamodásra késztetheti a kormányt. Az érintett szakterületeken amúgy is komoly problémák mutatkoznak, egy újabb érvágás már olyan sebet okozna például a tanintézményekben és az egészségügyben, amit már nehéz lenne orvosolni. A kirúgottak pedig aligha adnák a következő választáson a kormánypártra a voksukat, ráadásul a téli álmot alvó szakszervezetek is aktivizálhatnák magukat a kirúgások jogszerűségét vitatva.

A másik fontos kérdés, hogy miként kell érteni Csepreghy azon állítását, hogy az állami szférából elküldött dolgozókat a versenyszférában kell elhelyezni? A miniszterhelyettes valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy ez nem egy kormányzati döntés kérdése. A versenyszféra ugyanis eddig is felszívta a számára szükséges munkaerőt, ha éppen szemet vetettek egy állami hivatalnokra, akkor ígértek neki egy magasabb fizetést, előrejutási lehetőséget a szakmai ranglétrán, és már ott is termett a hón áhított munkatárs a cég székházában. Tömegeket azonban nem lehet rátukmálni a magánszektorra, hiszen a hatékonyság, a költségek optimalizálása sokkal fontosabb a versenyszférában, mint az államiban.

Arról az apróságról még nem is ejtettünk szót, hogy a magyar gazdaság épp a versenyszféra gyengélkedése miatt áll agyaglábakon. Hatalmasak az adók, az állam újabb és újabb jogszabályokkal cincálja az ott dolgozók idegeit, úgyhogy finoman szólva sem érett meg az idő, hogy hivatalnokok, pedagógusok, rendőrök és szociális munkások tömegeit képezzék át pénztárosnak, géplakatosnak vagy call centeresnek. Mintha a létszámleépítést levezénylő Miniszterelnökség egyáltalán nem lenne tisztában a magyar munkaerőpiac szerkezetével, hiszen egy olyan szférába akarja áttolni az állami alkalmazottakat, amely éppen az egyik legmélyebb válságát éli. Az is elképzelhető, hogy a kormány újra olyan durván be akar avatkozni a versenyszféra dolgaiba, mint amikor elrendelte, hogy a boltok többségének zárva kell lennie vasárnap. Igen, ám, de a versenybe való állami beavatkozás miatt például a szolgáltatás területét már egyre kevésbé sorolhatjuk a versenyszférába. És még csak egy apró megjegyzés: Épp akkor igyekszik átpasszírozni állami alkalmazottakat a közszférába a kormány, amikor a nagy energiaszolgáltatók államosítására készül…

Fotó:24.hu

Nem véletlen a kormány elszántsága, ugyanakkor óvatossága ezen a területen. Valamit valóban kezdeni kell azzal a ténnyel, hogy Magyarországon olyan felduzzasztott létszámmal működik az állam, ami már rövidtávon sem finanszírozható, ugyanakkor nem lehet közmunkást csinálni a közszférában dolgozók tömegeiből. A versenyszféra versenyképességét tovább csökkentené, ha az állam rálőcsölné a magánszektorra azokat a dolgozókat, akiknek a bérét már nem tudja kitermelni. Olyan állami kapitalizmust próbál megvalósítani az Orbán-kormány, amelyben az állam mindenhatósága már abban is megnyilvánulna, hogy megszabná a magáncégeknek, mennyi alkalmazottat foglalkoztassanak. Egy újabb kísérlet alanyai lettünk, melynek végkimenetele finoman szólva is kérdéses. Ahogy egy dakota közmondás szól: „Ne verd a melled, amikor elmentél bölényre vadászni, és egy sovány prérifarkassal tértél vissza!”