Nem tudjuk pontosan, kik a megbízóik, milyen utasításokat követnek, hányadán állnak a karhatalommal, milyen jogosítványaik vannak. Ők azok a kopasz, kigyúrt fiatalemberek, akik most éppen a ligetvédőket tartják rettegésben, de korábban „bevetették őket” a 2006 őszi zavargások idején, a Fidesz székházához vezényelték őket, amikor aktivisták tiltakoztak a kormány politikája ellen, és védték Erdősinét, amikor kamunépszavazást kezdeményezett a szocialisták ellenében. Lassan az az érzésünk, hogy ahol megjelennek ezek a rémisztő figurák, ott a kormány valamit minden áron el akar érni.

Fótó: 168 ora.hu

Orbán Viktor pontosan tudja, hogy a rendőrséget nyíltan soha nem vetheti be a magyar polgári lakosság ellen, mert azzal lerombolná azt a mítoszt, melyet a 2006-os zavargások idején alakított mi ki magáról. Akkor az öszödi beszédet követően a Gyurcsány Ferenc lemondását követelő tömegben feltűntek finoman szólva is érdekes alakok, akik nem maradtak meg a szavak szintjén, és tevőlegesen hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest hetekig ostromlott város képét mutatta. Az MTV székházánál a kopaszok (más néven futballhuligánok) nekitámadtak annak a kis létszámú rendőri egységnek, mely az épület főbejáratát védte, és számos hivatásos végezte a kórházban az összecsapás után.

A "sajnálatos őszi események" után később mégis a rendőröket vonták felelősségre, a rendbontók közül pedig elvétve ítéltek el néhányat. Ez volt a kopaszok magyarországi tündöklésének kezdete, hiszen Orbán Viktor védtelen polgárokként állította be őket (és persze másokat is, akik nem borotválják a fejüket, és valóban érte őket atrocitás), a gyurcsányi rendőri erőszak pedig örökre ráégett a szocialista kormányokra. Ezért nem oszlatja fel rendőri erővel vagy akár a TEK-kesekkel azokat a tiltakozó akciókat, melyeket nem szívesen lát, de eltűr egy darabig a hatalom jelenlegi birtokosa.

A kopaszok azonban mindig kéznél vannak, ha migránsok ellen kell hangolni a népet, ha ligetvédőket kell inzultálni, ha ellenzéki politikust kell távol tartani attól, hogy leadhassa népszavazási kezdeményezését. A kopaszok olyan paramilitáris erőt jelentenek a kormány számára, mellyel nem kell azonosulnia, ugyanakkor sallangmentesen elvégzik azt a feladatot, melyet megjelöltek számukra. Így a rendőrség úgymond tiszta maradhat, nem kell olyan látszatot kelteni, mintha felélednének a Gyurcsány-korszak módszerei, amikor gumilövedékekkel és vízágyúkkal igyekeztek rendet vágni a tiltakozók tömegében.

Orbán tudatosan irányítja több közvetítőn keresztül a kopaszokat minden helyszínre, ahol a rendőrök nyílt beavatkozása visszatetszést kelthet. Így Gyurcsány marad a rendőri erőszak megtestesítője, az ő kezéhez viszont nem tapad egyetlen csepp víz sem a vízágyú tömlőjéből. Arra is ügyel, hogy a kopaszok érinthetetlenek maradjanak, hiszen, ha egyszer börtönbe juttatnának egyet is közülük, az a feltétlen bizalom, mely most jellemzi a megbízó és megbízott kapcsolatát, összecsuklana, mint egy gyomron rúgott ligetvédő.

Fotó:24.hu

A miniszterelnök nem véletlenül igyekszik a Budai Várba költözni. Nem pusztán nagyzási hóbort áll ugyanis a miniszterelnöki rezidencia átköltöztetése mögött, hanem nagyon praktikus megfontolások. A várnegyed jobban védhető, mint a Parlament, a tüntetőket könnyebb megfékezni, mintha a Kossuth téren gyülekeznének. Orbán Viktor tudja, hogy a kopaszokkal kisebb csetepatékat el lehet simítani, de ha egyszer nagy tömeget kell megfékezni, a kopaszok ereje és brutalitása már nem lesz elegendő. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sovány harcosok között lovagolsz, az ellenség mesterlövésze könnyebben eltalál, mintha kövér megtermett fickók takarnák a kilátást.” Más kérdés, hogy a dagadt fickók alatt gyorsan összeroskadnak a lovak, te meg majd ott állsz teljesen kiszolgáltatva a mesterlövész puskája előtt.   

Tudják, hogy ma már nem is a Brexit, de nem is a Huxit, esetleg a Frexit jelenti a legnagyobb veszélyt az Európai Unióra? Egy új őrület kezd kibontakozni az európai közéletben, melynek neve flexit. Nem országot jelez, nem is a kilépést szorgalmazza, hanem egyszerűen a széthúzást és a szétszakadást népszerűsíti. Bonyolítja a helyzetet az, hogy a szóösszetétel a flexibilisre és a flexelésre egyaránt utal. Az előbbi egyelőre csak rugalmas Európát, a második viszont feldarabolt kontinenst vizionál.

Fotó: komlomedia.hu

Divat lett feszegetni a határokat szó szerint és képletesen is. Egyes politikusok (például a magyar miniszterelnök) úgy tesznek, mintha az uniós szimbólumok egy céllövöldében lennének kiállítva. Ha például ellövik az uniós kitűzőt, kapnak érte egy plüss nyuszit. Ráadásul nem is a pálcikára céloznak, hanem egyenesen a csillagok közé. Ha célba találna, büszkén mutogatják a trófeájukat, ugyanakkor nagy hangon követelik a jutalmukat. Úgy tekintenek a közössége, mint egy vásári látványosságra, amelytől ingyen megkapunk mindent, amire csak szükségünk van.

A kísérlet lényege, hogy miként lehet a legtöbb golyót beleereszteni az uniós szimbólumokba úgy, hogy közben hazavigyük a lehető legtöbb plüss állatkát. Az önzésnek és az önsorsrontásnak olyan egyvelege ez, ami előbb-utóbb meg fogja bosszulni magát. A britek úgy akarnak például megszabadulni az uniós kötelezettségektől, hogy közben a közösséghez tartozás előnyeiről nem szívesen mondanának le. Vagyis: szétlőjük az uniós matricát, de azért adják ide nekünk a legszebb plüss mackót. Hát ez lenne a híres flexit, ami egyszerre teszi próbára az EU rugalmasságát és ellenálló képességét.

A sok vita közepette egy dologról szinte soha nem ejtünk szót: Az Európai Uniót többek között az a kényszer hívta életre, hogy csak egy közös piacot, egy jól együttműködő, vámunióban egyesülő, szabad munkaerő-áramlást biztosító gazdaság képes felvenni a feltörekvő nagy ázsiai és amerikai országok gazdasági erejével a versenyt. Ha ez nem valósul meg, ha mindenki csak a közös pénzforrásokra ácsingózik, akkor a kis acsarkodó nemzetállamok a kínaiak, indiaiak, katariak és dél-koreaiak prédái lesznek.

Igen beszédes például a minapi hír, mely szerint még Varga Mihály gazdasági miniszter is belátta, több tízezer külföldi munkavállalóra lenne szüksége az országnak ahhoz, hogy fenntartható legyen a gazdasági növekedés Magyarországon. A betelepítési kvóta elleni népszavazás hevében égő kormány részéről ez igencsak hervasztó beismerése annak, hogy a hazai gazdaság hiába is vonzaná az olcsó ukrán vagy kínai munkaerőt, a kormány idegenellenes retorikája miatt gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ez a szükséges pluszt hozzáadjuk a nemzetgazdasághoz.

Pedig a szabad munkaerő-áramlás akár hasznot is hozhatna a hazai gazdaságnak. Ha magas átlagbérekért dolgoznának a magyar munkavállalók, akkor épp úgy, mint Lengyelország és Szlovákia esetében, hozzánk is tódulnának a kevesebb bérért is dolgozni hajlandó keleti munkavállalók, főleg az ukránok és moldávok.  A kormány – a sokat szidott hazai multik kiszolgálóiként – azonban alacsonyan tartja a minimálbért, ezáltal a munkaerő kifelé áramlik az országból, befelé pedig alig érkezik utánpótlás.

Jó példa ez arra, hogy Magyarország az uniós lét előnyeit pusztán a könnyen jött pénzben látja, a közvetett előnyökkel nem is foglalkozik. Pedig ha ez így marad, teljesen lemaradunk a többi tagországtól gazdaságilag. Úgy tűnik, ez nem zavarja Orbán Viktort és csapatát, ugyanis van B terve. A flexit gyakorlati alkalmazójaként ugyanis igyekszik még egyszer jó alaposan megcsapolni a vastag uniós erszényt, aztán keresne magának egy kevésbé aggályoskodó szövetségest. Vagyis először próbára tenné a közösség rugalmasságát, és ha az nem bírja ki a kemény igénybevételt, akkor nekiállna felxelni, hogy véletlenül se higgye senki, hogy a magyarok alkalmazkodnak olyan közösséghez, amely elvárásokat is megfogalmaz vele szemben.

Fotó: indafoto.hu

A felxitben lényegében Orbán Viktor pávatánca kristályosodik ki. Egy keleti politikai kultúrát próbál meghonosítani Európában, és miután ez már nem hoz eredményt számára, kormányát és országát igyekszik kivezetni a számára terhessé váló közösségből. Lényegében erről szól az október 2-ára kiírt népszavazás, amelyen nem a menekültkvótáról voksolhatunk, hanem arról, hogy felhatalmazzuk-e Orbán Viktort e terve megvalósítására. Mivel Európát valószínűleg nem tudja a maga képére formálni, az intézményrendszereit nem tudja a maga kénye-kedve szerint nyújtani, nekiáll flexelni, ami nem csak nagy zajjal, de hatalmas bajjal is jár majd. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Bolond az, aki olyan embertől fogad el pénzt, akit nem becsül semmire.”

A magyar kormányzópárt vezetői sokat bírálták az Európai Uniót a Brexit után, ám arra nem tettek utalást, hogy ők min változtatnának, ha döntési pozícióba kerülnének a közösségen belül. Eddig csak a migránskérdéssel foglalkoztak, mert erre a kihívásra valóban ütős választ adtak: kerítést építettek, sajátosan értelmezik a nemzetközi menekültügyi eljárásokat és népszavaztatnak az unió által javasolt befogadási kvótáról. Pedig Európának számos egyéb kihívásra reagálniuk kéne, ám az Orbán-kormány ezekről tudomást sem vesz.

  Fotó: Reuters

Ismét fókuszba került az Európai Uniót leginkább meghatározó kérdés, melyről már akkor is sokat vitáztak a tagországok, amikor Magyarország még nem volt a közösség része. Vannak politikusok, akik a nemzetállamok nagyobb önállóságát szorgalmazzák, mások viszont erősebb központi irányítást sürgetnek. Amikor a magyar politikusok Brüsszel túlburjánzó bürokráciáját bírálják, ugyanakkor nagyobb nemzeti önállóságot követelnek, akkor komoly ellentmondásba kerülnek önmagukkal. Ha ugyanis a döntéshozatali mechanizmus leegyszerűsödne, akkor nyilván egy nagyobb hatalommal, kiszélesített jogkörrel rendelkező uniós vezetés venné át a mai túlszabályozott, ezért lassú és nehézkes folyamatok helyét, és ez éppen a nemzeti kormányok befolyását csorbítaná.

Nem pusztán ezért bírálja csak úgy általánosságban a brüsszeli intézményeket Orbán Viktor kormánya. A magyar miniszterek számára ugyanis kolonc a központi szigor, a sok kötelezettségszegési eljárás, az engedélyeztetések, a költségvetés folyamatos központi kontrollálása. Ha módjukban állna, akkor a mutyi fogalmát az egész EU-ra kiterjesztenék, ahol lényegében úgy működne minden állami költés, mint a Magyar Nemzeti Bank alapítványainál. Az, hogy Magyarország még nem jutott el a putyini Oroszország szintjére sem korrupcióban, sem az állam központosításában, csak annak köszönhető, hogy az uniós kontroll folyamatosan ott lebeg a magyar kormány feje fölött.

Ha Orbán Viktorra bíznák az uniós intézményrendszerek felülvizsgálatát, elsőként ezt a kontrollt nyirbálná meg. Úgy alakítaná át ezt a területet, ahogy Magyarországon működik: lojális ügyészséggel, a kormánytól korántsem független jegybankkal, államosított iskolákkal és szolgáltatókkal, megfélemlített civilekkel és lakájmédiával elérné azt, hogy minden a központ akarata szerint alakuljon, ne legyen semmilyen külső nyomás a döntéshozókon, így lényegében úgy alakíthassák a törvényeket, úgy költhessék a pénzeket, úgy irányítsák a közintézményeket, ahogy kedvük tartja.

Ha Orbán Viktor kezébe kerülne az uniós intézményrendszer, akkor nemzetközi oligarchákat is támogatna a nemzetiek mellett. Hogy miért? Mert jól tudja, hogy a hatalom támaszai azok a lekötelezett pénzemberek, multimilliárdosok, akiket most ki akar űzni a saját országából. Az Európai Unió ugyanis most komoly versenyszabályokkal, az esélyegyenlőség feltételeinek megteremtésével igyekszik olyan piaci környezetet kialakítani, amelyben a kisebb vállalkozásoknak van esélyük a nagyokkal szemben. Ez Magyarországon csak nyomokban van így, és ne legyen kétségünk, amit Orbán Viktor kicsiben csinál, azt nagyban is követendő példának tartja.

Fotó: AFP

Ha Orbán Viktoron múlna, akkor a valódi reformok elmaradnának az EU-n belül. Őt csak a hatalom belső elosztása érdekelné, mely irányt szab a pénzügyi források elosztásának, lehetővé tenné lojális bürokraták kinevezését, olyan területek bekebelezését, melyektől anyagi vagy politikai hasznot remél. Őt azok a nagy rendszerek nem érdeklik, melyekhez veszélyes nyúlni, mert komoly népszerűségvesztéssel járhat az átalakításuk. Magyarországon az oktatás reformja helyett államosított, tandíjat vezetett be a felsőoktatásban, az egészségügyben hangzatos ígéreteken kívül semmi nem történik, a veszteséges vasúthálózat átalakítása helyett pedig kisvasutat épít a szülőfalujába. Ne várjuk egy ilyen politikustól, hogy az EU sokkal nagyobb léptékű rendszereihez valaha is hozzányúlna, hiszen erre a hazájában sem volt elegendő bátorsága annak ellenére, hogy kétszer kapott kétharmados felhatalmazást a választóitól.

Végül, ha Orbán Viktor irányítaná az EU-t, első dolga lenne, hogy kommunikációs tanácsadókkal venné körbe magát, minden héten megrendelne egy belső felmérést a Századvégtől, és csak olyan központi intézkedésekre adná meg az engedélyt, melyek népszerűséget hozhatnak a kormányának. Orbán Viktor ugyanis úgy tesz, mint aki bátran szembeszáll mindennel és mindenkivel, ha az érdekei úgy kívánják, ám közben minden lépését annak rendeli alá, mennyit hoz majd neki a konyhára. Ha Brüsszellel kell perlekednie ahhoz, hogy nőjön az ázsiója, akkor így tesz, ám mi lenne, ha ő maga lenne Brüsszel első embere? Nyugi, találna új démont magának! Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne adj tanácsot olyannak, akit már leterített a medve, mert ha egyszer rád támad a nagy barna mackó, mindent elfelejtesz abból, amit korábban mondtál.”   

Lázár (Kilépő) János nyilatkozata után egyértelmű, hogy a magyar kormány hajlandó a legvégsőkig elmenni a kvótaellenes népszavazás sikere érdekében.  A Miniszterelnökség első emberét az sem zavarta különösebben, hogy a brit népszavazás eredménye és a menekültválság között nincs lényegi összefüggés, ám az komoly veszély, hogy amennyiben Nagy-Britannia ténylegesen elhagyja az EU-t, a kelet-európai munkavállalók migránssá válhatnak a szigetországban. Az az ember érzése, hogy bármi történik a világban manapság, a Fidesz vezetői mindent a menekültválságra fognak visszavezetni csak azért, hogy sikerre vigyenek egy teljesen értelmetlen népszavazást.

Fotó: origo.hu

Tudjuk, a kommunikáció szerepe annál fontosabb, minél kevésbé zajlik érdemi kormányzás egy országban. Nálunk már lassan két éve csak a kommunikáció számít, ezért nő egyre inkább a Rogán Antal, Habony Árpád, Andy Vajna triójának befolyása a kormányon belül. Úgy tűnik, Lázár János megelégelte, hogy neki csak az a küzdelmes és népszerűtlen küldetés jutott, hogy minél rövidebb idő alatt minél több állami alkalmazottól szabadítsa meg a központi költségvetést. Igyekezetében odáig jutott, hogy elismerte: magánszemélyként az Európai Unió elhagyására szavazna, ha nálunk is megkérdeznék a nép véleményét a tagságról.

Apróságnak tűnik, de illik megjegyezni: Lázár János magánemberként akkor nyilatkozhatna erről a kérdésről, ha történetesen nem ő lenne a kormány második legnagyobb hatalmú embere. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártok igyekeztek tőkét kovácsolni Lázár elsietett nyilatkozatából, és lemondásra szólították fel a minisztert. Ha ugyanis Lázár elhagyná a kormányt, már nyilatkozhatna ebben a kérdésben magánemberként. A kormány uniós politikáját (és uniós forrásait) felügyelő miniszterként viszont ahhoz az iskolaigazgatóhoz hasonlít, aki saját intézménye bezárásáért kampányol, csak azért, hogy jó pontot szerezzen a főnökeinél.   

Lázár kicsit túltolta a biciklit, ami persze nem azt jelenti, hogy vak komondor módjára nekiszaladt volna az ajtónak. Nagyon tudatosan hergeli a magyar lakosságot az uniós intézmények ellen azt remélve, hogy így mozgósítani tudja az ősszel esedékes népszavazáson a menekültügyben rendkívül érzékeny magyar polgárokat. Célja az, hogy a menekültkérdésre felfűzve lényegében az EU elleni népszavazássá alakítsa azt a tét nélküli voksolást, mely azt a kvótarendszert utasítaná el, mely nem kötelező érvényű az ország számára.

Fotó: MTI

Felsejlik hát az esélye annak, hogy a hatékonyabb kommunikáció érdekében akár egy unióellenes kampány végtermékeként egy magyar kilépést feltételező (Huxit) politikai folyamat is beindulhat. Orbán Viktor kormánya ugyanis tudja, hogy a Brexit után megerősödhet azon európai politikusok befolyása, akik az uniós integráció felgyorsítását szorgalmazzák. Ez nagyban korlátozná az olyan hírhedt pávatáncosok mozgásterét, mint Orbán Viktor.

Ha a britek hezitálását az unió a saját javára fordítja, ha a kilépési tárgyalásokon aduászok nélkül maradt briteken azt tudják demonstrálni, hogy a közösség elhagyása komoly veszteségekkel jár, akkor a periférián vigéckedő politikusoknak két választásuk marad: vagy együtt lépnek az integrációt felpörgető országok vezetőivel, vagy a közép-ázsiai, távol-keleti, illetve észak-afrikai régiók országaiban próbálnak új szövetségeseket találni. Orbán Viktor és csipetcsapata jelenleg inkább Kazahsztánnal, Türkmenisztánnal, Vietnámmal vagy Egyiptommal haverkodna inkább, mint a németekkel, franciákkal vagy svédekkel, ám ezen régiók diktátoraitól biztos nem kapnak annyi ingyen pénzt, mint az EU központi forrásaiból.

Korábban úgy tűnt, hogy nem működik a pénzt demokráciáért elve, mert Orbán pávatánca kicselezett minden számonkérő mechanizmus az EU-n belül. A Brexit után azonban úgy tűnik, nincs már annyi hely a parketten, hogy Orbán vígan kisasszézhasson egy ilyen szituációból. Az unós vezetők határozottsága a brit politikai elittel szemben figyelmeztető jel a magyar miniszterelnök számára is: ki lehet lépni az unióból, de arra senki se számítson, hogy a kötelességektől megszabadulva megtarthatja a kiváltságokat.

Ha a magyarok szavazni akarnak az uniós tagságról, ám csak tessék. Ha úgy döntenek, hogy megéri nekik százmilliárdos uniós forrásokról lemondani a menekültkvóta elutasítása érdekében, akkor lelkük rajta. A britek legalább a nettő befizetéseiktől megszabadulhatnak, így volt a kilépéspártiaknak egy jól artikulálható érvük, mi viszont sokszorosát kapjuk vissza annak a pénznek, amit befizetünk (és ezt Lázár Jánosnál jobban szinte senki sem tudja jobban az országban), így egy kis képzavarral szólva a migránsokkal együtt a fürdővizet is kiöntenénk a kádból.

Fotó:korkep.sk

Van persze egy olyan olvasata is Lázár nyilatkozatának, hogy egy nyíltan kilépést támogató megnyilvánulása is csak egy jól tálalható gesztus a fideszes választók felé, és az egésznek körülbelül annyi jelentősége van, mint amikor néhány napig Orbán Viktor belengette a halálbüntetés visszaállításának lehetőségét Magyarországon. Aztán hirtelen úgy tett, mintha előtte nem szabotálta volna azt az elvet, hogy a halálbüntetés nem kompatibilis az uniós országok jogrendjével. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha lócitromba lépsz, két lehetőséged van: úgy teszel, mintha a büdös mokaszin nem a te lábadon lenne, vagy leveted azt, és mezítláb sétálsz be a kocsmába.” Mindkettő elég kínos.

Lázár János szépen óvatosan kezdi eláztatni Habony Árpádot. Nem előttünk, mert mi már tudjuk, hogy a miniszterelnök mindenek fölött álló tanácsadója nem ingyen őrizte a Szent Koronát, de lapot sem a saját vagyonából alapított, és az ibizai kiruccanásra sem három műszakban kereste meg a pénzt. Lázár offenzívája ismét csak arról árulkodik, hogy erősödik a belső harc a Fidesz vezérkarán belül, ami arra utal, hogy a Rogán-Habony irányvonal akár alul is maradhat ebben a vetélkedésben.

Fotó: index.hu

Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető minisztert a Klubrádióban faggatták aktuális kérdésekről, ami már önmagában is egy különleges alkalom. A lehető legellenzékibb rádióba bemenni ugyanis csak akkor érdemes, ha oda akarunk sózni a mieinknek legalább egy kicsit, hiszen Lázár tudja, hogy a Klubrádióban nem elég lenyomnia azt a „one man show-t” amit csütörtökönként Kormányinfó néven előad. Lázár dobni akart egy csontot azoknak, akiknek elegük van már abból, hogy Orbán Viktor és baráti köre lényegében a nyilvánosság teljes kizárásával dönt az ország sorsáról. Nem mellékesen, ha ő is ennek a belső körnek lenne a tagja, nyilván nem vetemedne olyan tettre, hogy megpendíti Habony Árpád érintettségét egy korrupciógyanús ügyben.

De mielőtt taglalnánk, hogy mit is állít Lázár János Habony Árpádról, jöjjön egy kis összefoglaló az előzményekről: Nemrég kiderült, hogy Habony Árpád és barátnője nevére foglaltak le még tavaly két jegyet a „Complete Hong Kong Experience” nevet viselő 45 perces helikopteres városnéző túrára. Tudjuk, hogy Árpád kedveli a luxust, ezért nem rebben meg a szemünk attól sem, hogy az út magyar forintban mérve közel egymillió forintba került. Az már más kérdés, hogy a Heliservices nevű hongkongi cégnek ez az egyik legdrágább városnéző csomagja. Főleg abban különbözik a többi lehetőségtől, hogy ez egy privát út, a pilótán kívül senki más nem utazik a vendégekkel. Talán a miniszterelnöki tanácsadó attól félt, hogy néhány migránssal kell osztoznia az élményben.

Fotó: 168ora.hu

Ennél is fontosabb körülmény, hogy az utat valószínűleg egy Jonathan Chan nevű hongkongi bankár fizette, akinek neve nem először kerül elő a letelepedési kötvényes biznisz körül. Korábbról tudjuk, hogy a letelepedési kötvényeket értékesítő cégekben Habony Árpádnak és Rogán Antalnak komoly érdekeltségei vannak. Csak félve jegyezzük meg, hogy a letelepedési kötvények segítségével lényegében gazdag migránsok érkeznek hozzánk, akik számára a magyar útlevél azért fontos, hogy szabadon mozoghassanak az Európai Unió területén. Ráadásul, fogalmunk sincs ezeknek az embereknek a hátteréről, nem tudjuk, honnan vannak millióik a kötvények megvásárlására, és milyen alvilági kapcsolatokkal rendelkeznek. Amikor a házukat, munkájukat, rokonaikat és egzisztenciájukat elvesztő menekültek ellen uszít a kormány, ezt a körülményt feltétlenül vegyük figyelembe.

A kötvényeladásokat bonyolító cégek tulajdonosait a kiválasztáskor ugyan nyilvánosságra hozták (innen lehet ismerni a Habony nevére helikoptert foglaló Jonathan Chant), de az offshore háttér miatt azóta nem lehet követni, hogy alakulnak a tulajdoni viszonyok. Az biztos, hogy százmilliárdok forognak a bizniszben, és jól tejelnek a cégek azoknak, akik közvetve vagy közvetlenül benne vannak. Talán Lázár megirigyelte a könnyű haszonszerzést, ezért piszkált oda a kormánykörökben érinthetetlennek tartott Habonynak.

„Az lehet, hogy az érintett üzletember és Habony Árpád között van kapcsolat.” – feddte fel sejtését a rádió mikrofonja előtt Lázár. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy Lázár János korrupció gyanújába keverné főnöke egyik kedvencét, azért gyorsan kihátrált ebből a szituációból, ugyanis hozzátette: "Az azonban biztos, hogy a letelepedési kötvényekről szóló döntés és Habony Árpád között nincs kapcsolat.”

Fotó:origo.hu

Hát persze, hogy nincs, hiszen ilyen nevű ember nem dolgozik egyetlen minisztériumban és háttérintézményben sem, ráadásul Habony nem képviselő, így nem is nyomhatott igent, amikor erről a kérdésről szavazott a Parlament. A kommunikációs guru tehát patyolat tiszta ebben a kérdésben, bár elröpködött egymillió forintból Hong Kong felett egy olyan pasas meghívására, aki nyakig benne van a magyar letelepedési kötvények bizniszében. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha hülyének néz valaki, ne a szemedet dörzsöld, vagy a füledet tisztogasd, hanem lóbáld meg előtte a tomahawkodat.”

Röviden: semmi. Bővebben: Talán kicsit jobban magunkra ismertünk a sikerben és a kudarcban. Sokak szerint egy élhetőbb országgá vált hazánk az utóbbi két hétben, a nemzeti válogatott egyesítette a magyarokat, mertünk nagyot álmodni, és aki eddig nem is ismerte a csodakapust, most akár bele is bújhatott Király Gábor mágikus mackóalsójába. Valóban különleges dolgok történtek velünk két hét alatt, ám egyet ne feledjünk: a cirkuszból is egyszer haza kell menni, és ha otthon nincs kenyér, akkor korgó gyomorral fekszenek le a gyerekek, akik egy órája még az artistákat csodálták. Vendégszerzőnk, Siposvölgyi Ármin írása:

Fotó: nol.hu

Szívesen állítanám, hogy innentől minden másként lesz nálunk, ám legyünk realisták: egy győzelem, két döntetlen és egy vereség egy kontinenstornán akkor sem lehet sorsfordító egy nemzet életében, ha történetesen közel fél évszázadig vártunk arra, hogy egyáltalán eljusson a csapat egy ilyen nívós sporteseményre. Az első mérkőzés után azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy focilázban ég az ország, ám ennél többről volt szó. Az osztrákok legyőzése után gyakorlatilag őrületté fokozódott az a hihetetlen várakozás, ami a kontinenstorna előtt alakult ki. Ezt követően lényegében Gera Zoltán kisujja vagy Szalai Ádám haja jobban érdekelte a magyarokat, mint Portik Tamás vallomása, a liget projekt és a britek kiválása az EU-ból együttvéve.

Ez a két hét sokkal többet elárult a magyar néplélekről, az elfojtott vágyainkról, a kissé zavaros jövőképünkről, a napi problémáinkról, mint két közvélemény-kutató három reprezentatív felmérése. A legfontosabb tanulsága ugyanis az EB-nek, hogy a magyar szurkolók nagyon akartak szeretni egy csapatot, amelyik a címeres mezben futkározva végre nem hoz szégyent rájuk, és ezt megkapták. Hogy ez miért különleges jelenség? Más országuk drukkerei nem ilyenek? Persze, ők is szeretnek azonosulni a fiúkkal, mikor jól megy a játék, amikor legyőzik az ellenfelet, de a magyar szurkoló most már szinte minden sportágban ugyanolyan megszállott lett. Emlékezzünk csak, milyen értetlenséget és persze csodálatot váltott ki az oroszországi jégkorong VB-n a magyar drukkerek önfeledt ünneplése minden elvesztett meccs után. A belgák elleni kijózanító pofon után ugyanez a mechanizmus lépett működésbe: imádni akarjuk a fiúkat, mert legalább ott voltak, és szurkolhattunk nekik. Már nem az eredmény fontos, hanem a részvétel, mert egyszer bele tudtunk szólni a nagyok ügyeibe, ha csak rövid időre is.

A magyarok nagyon vágynak szeretni egy csapatot minden fenntartás nélkül, ahogy szerették az Aranycsapatot, pedig tudták, hogy Rákosi Mátyás sütkérezik a sikereik fényében.

Orbán Viktor a magyar néplélek nagy ismerőjeként pontosan felmérte, hogy micsoda sikerszomj lakozik a magyar emberek lelkében. Nem véletlen, hogy önleleplező módon hozzá rohant gratulálni minden vazallusa, amikor gólt lőtt a magyar válogatott az osztrákok ellen. Az ellenzék ismét egy képtelen helyzetbe sodródott, hiszen úgy érezhette, hogy minden magyar focisiker Orbán Viktor ázsióját erősíti majd. Egy megosztott társadalomban keletkeznek csak ilyen dilemmák, és ezért kell azt mondanunk, hogy térjünk vissza a földre, nézzünk szembe a ténnyel: Magyarországon a sport is a politika szolgálóleánya. Orbán Viktor rámászott a nemzet legnépszerűbb sportjára, ahogy elvette 2002-ben a fél országtól az egyik legszebb nemzeti jelképünket, a kokárdát. Jogos tehát a kérdés, hogy lehet-e mindenkié a nemzeti válogatott, ha látszólag a miniszterelnöknek rúgják a gólokat?

A válasz első hallásra mellébeszélésnek tűnik, de igaz. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk erről a kérdésről, az a tény, hogy kiestünk, felülír minden dilemmát. Minden visszazökken ugyanis a korábbi kerékvágásba, a baloldaliak korrupciót kiáltanak, a jobboldaliak komcsiznak és nemzetárulóznak majd, a Jobbik igyekszik majd új, jólfésült fazonját eladni, a Magyar Nemzeti Bank odadob esetleg néhány vezéráldozatot, de az alapítványai továbbra is élen járnak majd a közpénzek elherdálásában, Kövér László pedig mindenkit kioktat majd, akik veszélyben érzik a jogállamot. Kicsi, savanyú, de a miénk ez a kicsinyes, olykor pitiáner közélet, melyet két hétre el tudott feledtetni velünk a fociválogatott. Talán ezért voltunk annyira hálásak még a vereségért is a fiúknak. Ha már mi nem tudunk semmit tenni annak érdekében, hogy legyen normálisabb ez az ország, akkor legalább néhány napra űzzék el a démonainkat, szabadítsanak meg a populáris szólamoktól, a sunyi mesterkedésektől.

Fotó:nepszava.hu

A focit valószínűleg azért szeretik annyira a magyarok, mert már majdnem a csúcsra értünk benne, és mivel a labda gömbölyű, miért ne kerülhetnénk ismét olyan helyzetbe, amikor a többiek csak a hátunkat nézik. A magyarok nagyon vágynak szeretni egy csapatot minden fenntartás nélkül, ahogy szerették az Aranycsapatot, pedig tudták, hogy Rákosi Mátyás sütkérezik a sikereik fényében. Nem kell tehát bánnunk ezt a két hetet, önmagunk megismerése az egyik legfontosabb eszköz ahhoz, hogy kilépjünk a saját korlátaink közül. Kicsit erősebb kontúrokkal láttuk a politikusaink haszonlesését, a magyar sportsajtó negédességét, jobban éreztük a vágyat magunkban, hogy minden érdek nélkül szeressünk egy csapatot, amely mindent megtett a siker érdekében. Kicsit olyanokká szeretnénk válni, mint ők, persze csak akkor, ha a végén nem szaladunk bele egy nagy verésbe. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne csak akkor szeresd a törzsedet, amikor harcosai a sápadtarcúak skalpjaival térnek haza, hanem akkor is, amikor kiűzik a népedet a rezervátumból.”   

Siposvölgyi Ármin

Az Egyesült Királyság a világ egyik legrégebbi (ha nem a legrégebbi) liberális demokráciája. A választópolgárai mégis úgy viselkedtek a néhány nappal ezelőtt sorsdöntő népszavazáson, majd azt követő napokban, mint az óvodások, akik a délutáni alvás után nem tudják eldönteni, hogy álmukban vagy a valóságban lopták el a kismackójukat.  Valahogy az az ember érzése, hogy teljesen mindegy, melyik országban járulnak az urnához a választók, a hülyeség masszív tömege mindig elsöpri a józan kisebbséget. Persze, ne adjuk fel ilyen könnyen!

Fotó: bumm.sk

Néhány hete még azon hüledezett a világsajtó: az Egyesült Államokkal megeshet az a csúfság, hogy egy olyan populista hordószónok irányítása alá kerül az ország, mint Donald Trump. Azt az örök pesszimista mondást látszik igazolni a tény, hogy a republikánusok jelöltje minden valószínűség szerint a fent említett úriember lesz, mely szerint a politikában mindig van rosszabb. Georg W. Bush után ugyanis úgy gondolták, hogy az ő szellemi teljesítményét már nem lehet alulmúlni, ám Trump színrelépése nosztalgiát ébreszt az ifjabb Bush elnöksége iránt.

Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket.

A helyzet az, hogy minden nép azt kapja, amit megérdemel, úgyhogy lehet sápítozni azon, hogy Trump döntőbe jutott az elnökségért folyó versenyben, ám az amerikaiak termelték ki maguknak azt az embert, aki egy karibi diktátort megszégyenítő egyszerűséggel és érzéketlenséggel kívánja megoldani a világ és az USA problémáit. Halkan jegyezzük meg, hogy mi magyarok is hasonló cipőben járunk immár hetedik esztendeje, hiszen finoman szólva is megosztó személyiség az ország miniszterelnöke, ugyanakkor őt és pártját kétszer hatalmaztuk fel nagy többséggel arra, hogy irányítsa a sorsunkat. Erre mondják azt a dakota boltosok, hogy pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el.

Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális?

És, ha már a reklamációnál tartunk, akkor szenteljünk néhány szót az utólag hisztiző brit választókra is. Képesek voltak néhány nappal a sorsdöntő szavazás után azt mondani, hogy megbánták a döntésüket, mert nem gondolták, hogy az EU-ból való kiválásra szavazók kerülnek többségbe. Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális? Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket. A brit népszavazás eredményénél is megdöbbentőbb az Egyesült Királyság polgárainak infantilis gondolkodása, melyről a voksolás után értesülhetett a világ közvéleménye.

Alig hihető, hogy egy „hirtelen felindulásból” az uniós közösséget elhagyó nemzet ilyen önleleplező módon szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy a hosszú és erőteljes kampány ellenére a britek jelentős hányadának fogalma sem volt arról, mire is szavaz. Most kezdenek ráébredni, hogy a gazdaságuk önmagában kevesebbet ér, mint a közösségen belül, hogy a nemzeti valutájuk sebezhető, hogy apró darabjaira hullhat a királyságuk, és hogy tulajdonképpen inkább nyertek a tagsággal, mint veszítettek.

Winston Churchill (akit a győztes második világháború után leszavaztak a britek) mondta azt a nagy bölcsességet (pedig nem is volt dakota), mely szerint: „Ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, felmerül annak a veszélye, hogy elveszünk a jövőben.„ Mintha előre látta volna, hogy országa polgárai milyen önsorsrontó módon kezdtek vitába múlt és jelen kapcsolatáról, és mivel már sejtik, hogy a jövőjük nemhogy elkezdődött volna, de már be is fejeződött, szeretnének kihátrálni saját döntésük mögül. Hiába, a demokrácia kétélű fegyver, amit a németek is megtapasztaltak, amikor 1933-ben kancellárt csináltak Churchill nagy ellenségéből, Adolf Hitlerből. Nem véletlen, hogy Churchilltől származik a következő bölcsesség is: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” 

     Fotó: www.telegraph.co.uk    

Persze ezzel nem azt akarta mondani, hogy a demokrácia intézményrendszerénél kitaláltak már jobbat is, hanem, hogy a demokráciában annak ellenére is felnőttként kell kezelni a választót akkor is, amikor gyerekként viselkedik. Ha cukorkát kínál neki egy kedves bácsi, nem képes ellenállni, és elfogadja, aztán pedig már bánhatja a mohóságát. Az európai tagországok vezetői most azt szeretnék, hogy a britek minél előbb vennék a sátorfájukat, és sovány malac vágtában távoznának a közösségből a cukros bácsijukkal együtt. Nem szeretnék ugyanis, ha az ő polgáraikat is gyereknek nézzék a politikai vezetők, és rávegyék őket olyan tettekre, melyeket később megbánnának. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha túl sok tüzes vizet iszol, majd elkártyázod a gatyádat és a lovadat, másnap hiába hivatkozol arra, hogy nem voltál eszednél, pucér seggel kell hazabandukolnod.”   

Furcsa érzés azzal szembesülni, hogy Orbán Viktor a britek uniós tagsága mellett kampányolt, és vesztett. A magyar miniszterelnök ugyanis az elmúlt hat esztendőben látszólag szinte mindent megtett azért, hogy szétforgácsolja azt az amúgy is gyengécske egységet, melyet lényegében csak a tagok számára biztosított gazdasági előnyök tartottak egyben. A britek kilépése azt a tényt égeti az agyunkba, hogy nincs egységes európai ideológia, ezért a nemzeti kormányok többsége Orbán Viktorhoz hasonlóan csak arra használta az EU-t, hogy pávatánccal csalja ki magának a gazdasági előnyöket, majd ugyanezzel a lendülettel szítsa fel a nemzeti érzelmeket Brüsszel ellen. David Cameron ráfizetett erre a mesterkedésre…

Fotó:media20.blog.hu

Az igazság pillanata érkezett el a brit népszavazással Európába. Mivel a britek úgy döntenek, hogy kihúzzák a lábukat a közös Európából, megfordulhat az a több évtizedes trend, melyben az öreg kontinens országai a közös akol melegére vágyva befelé igyekeztek, ehelyett most inkább a kívülállás ridegségét venné magára egy olyan állam, amely gazdaságilag sokat nyert, érzelmileg viszont sokat veszített a tagsággal. Az unió működése rendkívül bonyolult, ezért finoman szólva sem könnyen követhető hatásokat váltott ki az érintett országok politikusaiból és polgáraiból a kontinenshez való szoros kötődés élménye. Nehéz például megítélni, hogy a munkaerő szabad áramlásával mennyit nyertek a gazdagabb tagországok, és mennyit buktak a szegényebbek, ám az biztos, hogy mindkét régió vegyes érzelmekkel viszonyul az unión belüli szabad munkavállalás kérdéséhez.

Tény, hogy az unióból való távozás mellett kampányolók sokkal egyszerűbb helyzetben voltak, hiszen érzelmi alapon kellett megközelíteniük a kérdést, a britek nem is oly mélyen elásott nacionalizmusát, birodalmi öntudatát kellett a felszínre hozniuk azért, hogy elsöpörjék a tagság mellett szóló meglehetősen összetett érvrendszert. Orbán Viktor viszont érezte, hogy most akár vissza is nyalhat a fagyi, hiszen Magyarország (ezzel együtt a kormánya) rengeteget veszíthet a britek távozásával. Neki jó volt az Unó úgy, ahogy eddig működött: Kiszipkázta a forrásokat, egy részét terítette saját oligarchái között, ugyanakkor folyamatosan ostorozta a bonyolult brüsszeli döntéshozatali mechanizmusokat, az akadékoskodó uniós bürokratákat, és mivel folyamatosan szemben állt a központi akarattal, jóval nagyobb nyilvánosságot szerzett magának, mint amekkorát az ország és a magyar kormány súlya indokolt volna.

Fotó: masterinvestor.co.uk

Most azonban a hozzá hasonlóan erősen euroszkeptikus brit jobboldal (nem a hivatalos, hanem az attól is jobbra álló) kenyértörésre vitte a dolgot, vagyis elment a falig, sőt még azon is túl. Ez már nem pávatánc, hanem kökemény globális kihívás, hiszen itt már nem csupán az érzelmek vívnak művérre menő csatát, hanem a szinte teljesen beláthatatlan következményekkel is számolni kell. És ezek a következmények nem állnak meg Dover fehér szikláinál. Kelet-európai munkavállalók százezreit küldhetik haza, megindulhat a brit bérek átrendeződése, a brit és unós egységen látványos repedések keletkezhetnek, újabb országok kezdeményezhetnek hasonló népszavazást, az oroszok megerősödnek, az uniós reformok megrekedhetnek. És ezek csak a nagyon általánosan vett fejlemények lehetnek, és csak a közvetlen hatást jelentik. Az egész világpolitika és globális gazdaság is megszenvedheti, hogy kiderült: a britek mindenképpen belevágnak vakmerő tervükbe. Magyarország pedig semmiféle ráhatással nem lehet ezekre a folyamatokra, hiszen kicsi és viszonylag lassan fejlődő gazdaságunk rendkívüli módon kiszolgáltatott minden globális történés irányában.

Orbán érzi, hogy a pávatáncnak befellegzett, hiszen brit kollégái a tettek mezejére lépnek, és rövid távú érdekeik oltárán beáldozták talán a brit egységet is, hiszen a skótok már jelezték, hogy szeretnének az EU tagjai maradni. A britek esete arra figyelmeztet, hogy az érzelmekkel nem jó játszani, a nép komolyan veszi a demagógiát, és nem hallja meg az ész érveket, melyek túl bonyolultak, úgymond túl értelmiségiek számára. Ami kommunikációnak jó, az nem felel meg a tettek világában. Amit érdemes megtenni, nem kifizetődő kommunikálni. Vagyis, ha most valaki Orbán Viktornak szegezné a kérdést, hogy érdemes lenne-e Magyarország polgárait is megkérdezni arról, amiről most a britek szavaztak, egészen biztosan kitérő választ adna.

Fotó: www.leeds.ac.uk

A háta közepére kívánna egy ilyen voksolást, ugyanakkor harcos unióellenes kommunikációja miatt nem törhet nyíltan lándzsát az egység mellett. Épp ez a legnagyobb gond a pávatánccal, hiszen egy pillanatra sem szabad megállni, ha csak rövid ideig is állást foglal valamelyik eszmerendszer vagy érvrendszer mellett, már nem sasszézhat vissza olyan lendülettel az ellenkező oldalra. Ha lelassul a pávatánc, a kifulladás jegyei mutatkoznak, Orbán eddigi sikerének kulcsa viszont a lendület, amivel végigszambázta az utóbbi hat évet. Úgyhogy most sem tehet mást, mint becsukja a szemét, gondol valamire, és nagyon szorít azért, hogy a vágyai beteljesüljenek. Márpedig ő azt utálja a legjobban, ha mások döntenek helyette. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Szorítani nem a vécében kell, hanem a présházban, ha jó bort akarsz inni.”

Saját hazugságainak mocsarába fulladhat bele az Orbán-rendszer. Tarthatatlannak tűnik ugyanis az a stratégia, hogy látszólag betartják a törvényeket, ám bírósági eljárásokat megkerülve, törvényi kötelezettségeket kijátszva a feje tetejére állítják a jogállamot. Értsük ezt úgy, hogy lassan nehezebb lesz elhinni valamiről, hogy úgy van ahogy a kormány állítja, inkább automatikusan hazugságként értelmezi a dolgokat a keményen átvert honpolgár. Ez már nem pávatánc, hanem a fekete hattyú halála. Kihasználva ugyanis a foci EB őrületét, akár valakit be is lehetne áldozni, úgysem figyel oda most a többség egy ilyen apróságra.

Fotó:nepszava.hu

Matolcsy György nem úszhatja meg annyival, hogy blöffnek minősít minden állítást, mely a jegybanki alapítványok működésének törvényességét firtatja. Már a parlamenti válaszaiban sem azokra a felvetésekre reagált, melyeket neki szegeztek az ellenzéki képviselők, hanem jó Orbán-tanítványként a Magyar Nemzeti Bank elleni támadásként aposztrofálta a közpénzek sorsát firtató interpellációkat. Így próbálva meg úgy beállítani a kérdést, mintha a közpénzek elköltésének tisztázására tett kísérletek nem őt, hanem magát az MNB-t és annak funkcióit támadnák.

Most kiderült, hogy a jegybanki alapítványok még a törvényben előírt kötelességüknek sem tettek eleget, mert ugyan kiadták a Matolcsy György vezette egyik alapítvány (PADA) üléseinek jegyzőkönyveit Tóth Bertalan szocialista honatya adatigénylése kapcsán, ám a neki elsőre megküldött dokumentumokból rengeteg adatot kitakartak Például a jegyzőkönyvek alján szereplő aláírásokat. Mivel az adatok kitakarására a bírósági ítélet szerint nem lett volna lehetőség, Tóthék kérték, hogy adják nekik oda a kitakarás nélküli papírokat is. Némi időhúzás után a PADA ezt meg is tette. A két dokumentum összehasonlítása után látszik, hogy teljesen más jegyzőkönyvet adtak oda az adatigénylőnek elsőre, mint a második alkalomra.

Matolcsy persze mintha egy másik univerzumban élne, ő véletlenül sem lát kivetnivalót abban, hogy a rokonságát pénzeli, illetve az unortoxiának keresztelt matolcsyzmust közpénzek felhasználásával népszerűsíti.

Nem akarunk unásig ismételni egy ősi dakota közmondást, de ez tipikus esete annak, amikor hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta prérifarkast. A hamisítás minőségéből az is kiderült, hogy vagy nagyon pancser munkatársak dolgoznak az alapítványoknál, vagy már a látszatra sem adnak különösebben. Így aztán még jobban érthető, hogy miért próbáltak a fideszes képviselők áttolni egy olyan jogszabály módosítást áttolni a Parlamenten, ami szerint az alapítványok közbeiktatásával a Nemzeti Bank vagyonának egy részét magánvagyonná lehet áttranszformálni. A kísérlet elbukott Áder János köztársasági elnök nemtetszése miatt, így „a közpénz elveszti közpénz jellegét” fedőnevű akció kudarcba fulladt.

Fotó: nol.hu

És innentől kezdve pofátlanságcunami zúdult a magyar polgárokra, legalábbis azokra, akik vették a fáradtságot, hogy kövessék a nyilvánosságra hozott dokumentumok adatait. Megdöbbentő, hogy az amúgy is irritáló költéseket (unokatestvéreknek adott hitelek, projekttámogatások, műkincs- és ingatlanvásárlások, valamint olyan könyvek, kiadványok és tanulmányok finanszírozása, melyek csak és kizárólag az unortodox gazdaságpolitikát népszerűsítik) milyen flegmán vágták hozzá a magyar adófizetőkhöz. És, ha figyelembe vesszük az új fejleményeket, még ezeket az adatokat is kozmetikázták, mert volt bennük némi félsz, hogy valakiknek itt el kell vinniük a balhét.

Matolcsy persze mintha egy másik univerzumban élne, ő véletlenül sem lát kivetnivalót abban, hogy a rokonságát pénzeli, illetve az unortoxiának keresztelt matolcsyzmust közpénzek felhasználásával népszerűsíti. Parlamenti szereplésében épp az volt a legriasztóbb, hogy a kételkedésnek a szikrája sem csillant fel, amikor visszautasított minden vádat, melyet a jegybanki alapítványokkal kapcsolatban felvetett az ellenzék.

Nem úszhatja meg Rogán Antal sem a szembesítést a múlttal, hiszen a bíróság újra be fogja idézni a Portik-perben, hogy szembesítsék az súlyos bűncselekményekkel vádolt vállalkozóval. Rogán egyszer már „igazoltan volt távol” a szembesítés első kísérlete alkalmával, ám minél látványosabban akarja kihúzni magát e kötelessége alól, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy van mit takargatnia. Már az első szembesítési kísérlet elől elég kínos indokkal lógott meg, ugyanis Rogán halaszthatatlan közfeladat ellátásra hivatkozott. Azt állította, hogy Münchenben háttérbeszélgetést folytat német újságírókkal és a Bildnek nyilatkozik.

Fotó: index.hu

Ha ez igaz is, az idézést már jóval korábban kézbesíthették számára, így lett volna módja az interjút más időpontra kérni. Ha Rogán másodszorra is elsumákolja a szembesítést, senki sem mossa le róla, hogy igaz Portik állítása, mely szerint tízmillió forintnak megfelelő eurót adott át neki személyesen, amelyet egy belvárosi ingatlan eladása miatti közreműködéséért kapott a fideszes politikus. Ahogy egy másik dakota közmondás tartja: „Addig jár a törzsfőnök felesége a kútra, amíg meg nem unja, és bele nem ugrik.”  

Nem árt óvatosnak lenni manapság, hiszen lassan mindenkit lehallgathatnak. Civil, ellenzéki, jogvédő, pedagógus, sőt még kormánypárti képviselő is találhat poloskát a lakásában, vagy valaki felveheti a telefonbeszélgetéseit. Ezért nem csoda, hogy még a kormányhoz közel állói politikusok is csak kódneveken merik megjelölni befolyásos párttársaikat a magánbeszélgetéseiken. Lássunk erre most egy példát. Két fideszes polgármester telefonbeszélgetését igyekszünk rekonstruálni a következőkben. Ahogy a filmek elején jelezni szokták, a következő párbeszédet a valóság ihlette:

  Fotó: dekorella.hu

Józsi: Szevasz, Pistikém, az örök fideszes fényesség ragyogjon be téged. Zavarhatlak egy kicsit?

Pisti: Hogy a viharba ne zavarhatnál, épp tíz közmunkást izzasztok a répaföldemen.

 Józsi: Aztán nehogy megtudja valamelyik libsi újságíró, vagy ami ennél is rosszabb, ha Gé Lajos tévéje rád cuppan.

Pisti: Ha szívózni mernek, rájuk szabadítom Kopaszküldő Gábort, ő be tudja izzítani az egész Fradi B közepet, úgyhogy nem lesz kedvük itt szimatolni. Ha ez nem lenne elég, akkor szólok Rezsi Szilárdnak, ő az egész birkózószövetséget rájuk tudja küldeni, és akkor kő kövön nem marad. No, de ki vele, mi nyomja a nemzeti érzelmű lelkedet?

Józsi: Pistikém, neked nem cseszi a csőrödet, hogy elveszik tőlünk az iskoláinkat? Lassan már csak a légkondi miatt járok be a hivatalba, szinte semmi hatásköröm nincs, és most államosítják az egy szem iskolánkat is.

Pisti:  Ha Mindigigazmondó Viktor úgy gondolja, hogy ez jó megoldás, akkor csak nem kérdőjelezhetjük meg a döntését! Úgy akarsz járni, mint Takarék Zoli, akit most takaréklángra vettek, mert kissé túlnőtte magát. Már csak Örökbarátság János áll ki mellette. Pedig ő még Uzsorás Sándornak is nekiment. Ha fűnyírásügyi vagy piknikügyi miniszteri biztos akarsz lenni, akkor ne pattogj. Látod, hogy Kisvasút Máriusz is révbe ért egy kis kitartással.

Józsi: Igen, de mi lenne, ha Romvári Bencén keresztül megüzennénk Emberforrás Zolinak, hogy lázadás készül a fideszes polgármesterek között, és legalább mutatóba hagynának nálunk néhány intézményt. Miért nem veszik el csak a szoci önkormányzatoktól? Akkor legalább meggondolnák a választók, hogy kire szavazzanak az időközi választásokon.

         Fotó: origo.hu

Pisti: Szerintem nekünk erősebb támogató kell, olyan, aki maga is polgármester volt. Mint például Tetőterasz Tóni, aki tisztában van az ingatlanok értékével. Vagy, mint Fémkupakoló Lajos, aki minél nehezebben magyaráz el valamit, annál magasabbra jut a ranglétrán. Tanulhatnánk tőlük. Meg egy kis médiaháttér sem ártana, úgyhogy én a helyedben megkeresném Kaszinó Bandit és Ibiza Árpit, akik kiküldik a véres tollú és mikrofonú újságíróikat a helyszínre, és bebizonyítják, hogy csak a szoci önkormányzatoknál roskadoznak az iskolaépületek.

Józsi: Én inkább Családiösszefogás Péterrel innék meg egy kávét, mert neki szó szerint égnek áll a haja, ha igazságtalanságot tapasztal.

Pisti: Akkor azért áll fel mindig a haja, mert mindig igazságtalanságot lát? Ilyen ellentmondások feloldására csak Kiaf…om Tamás képes. Talán ő a mi emberünk.

Józsi: Ne már, rá már csak az interenetadó elkenését merték rábízni. Persze mellette kapott egy új stadiont is a klubjának. Ha stadiont kérnél a nagyfőnöktől te is, hamarabb megadná, minthogy kivételezzen a fideszes önkormányzatokkal. Meg aztán Csupamosoly János sem írná alá az ilyen törvényt, hiába a mi emberünk, hogy kicseszett Blöff Gyurka nemzeti bankos alapítványaival, most kénytelen felsorolni minden unokatestvérét, akiknek adott néhány millát.

Pisti: Akkor van még egy mentőötletem. Lobbizzunk L. Barackmag Lacinál, ő bármilyen hülyeséget képes keresztültolni a kormányon.

Józsi: Akkor már inkább Gázos Lőrinc, benne tökéletesen megbízik a nagyfőnök. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha olyanra bízod a hadizsákmányt, aki meg sem bírja számolni, nehezebben lop meg, mint aki fejből kiszámolja, hogy mennyi tüzes vizet tudnánk belőle vásárolni.”

Bennfentesek szerint, ha valaki a Fideszben kegyvesztetté válik, akkor nem egyszerűen útilaput kötnek a talpára, hanem kihajítják egy mozgó járműből. Ez utóbbi maffiamódszer, ami nem véletlen. A kormányzópárt működése sajátos ötvözete az egykori szovjet pártvezetés belső hatalmi harcainak és az orosz maffia elintézési módszereinek. Egyre kegyetlenebbül lépnek fel ugyanis azokkal szemben, akik a kívülállók számára rejtélyes okok miatt kegyencekből ellenségek lettek. Így putyinizálódik a magyar közélet, így kerülünk egyre távolabb az európai politikai kultúrától.

Fotó:168ora.hu

Szó sincs arról, hogy könnyeket hullajtanánk Simicska Lajosért, vagy sajnálkoznánk azon, hogy Spéder Zoltán kiesett a kormánypárt kegyeiből. Az ő döntésük volt kiszolgálni egy rendszert, nyilván tisztában voltak a hatalom természetével, így az sem érte váratlanul őket, hogy amikor kínossá vagy feleslegessé váltak a miniszterelnök számára, bevetik ellenük a nehéztüzérséget, harci gépek szórják rájuk a napalmot, és ha még ezután is kitartanak, az egyik bajtársuk lövi őket hátba egy kis plusz juttatásért.

Nem az a probléma, hogy a hatalom kíméletlen eszközökkel takarítja el maga körül a feleslegessé váló oligarchákat, hanem, hogy ezzel a szemünkbe vágja azt, amit eddig is tudtunk: semmi közünk ahhoz, ami ebben az országban történik, túl kicsik, túlságosan tájékozatlanok vagyunk mi ahhoz, hogy bármit is megértsünk a nagyfiúk vetélkedéséből. Tényleg a grundon érezzük magunkat, amikor két erős legény egymásnak feszül, akikről korábban úgy gondoltuk, hogy egy bandába tartoznak. De most azt látjuk, a gyűlölet olyan dolgokra készteti az erősebbet, hogy a másik szemét is képes kinyomni annak érdekében, hogy bebizonyítsa, továbbra is ő a bandavezér. A többi léhűtő meg csak áll körülöttük, nem szólnak egy szót sem, és csak a főnök intésére várnak, mikor eshetnek neki ők is a kegyvesztett bandatagnak.

Fotó:pestisracok.hu

Így működik nálunk manapság a politika, pedig azt hittük, csak Sztálin, Hitler és Rákosi idejében volt a belső leszámolásoknak ilyen kíméletlen logikája, hogy a maffia módszerei már régen kihaltak európai ország politikai vezetésének eszköztárából. Pedig a rendszer lépésről lépésre rajzolódik ki, hiszen azért kell megszerezni a hatalmat a bíróságok, az ügyészség, a nemzeti bank, a titkosszolgálatok, a rendőrség, az adóhivatal és ki tudja még mennyi intézmény felett, hogy segítségükkel gyakorlatilag 24 óra alatt el lehessen takarítani egy lázadó oligarchát az útból. Orbán Viktor sokat tanult a Simicska-ügyből: nem szabad berendezkedni hosszan elhúzódó háborúra, mert az rengeteg energiát, pénzt és politikai tőkét emészt fel. A rendelkezésre álló teljes fegyverzettel össztüzet kell nyitni, és semlegesíteni az ellenfelet, mielőtt bármit is tudna ez ellen tenni.

Ha a császár barátja vagy, élvezheted ennek minden örömét, hatalmat szerezhetsz, vagyonosodhatsz, ám ha rád un a császár, nem csak elveszíted mindenedet, de nyomorultabb leszel azoknál is, akik soha nem látták az uralkodót. Azok az oligarchák, akik most valami oknál fogva kegyvesztettek lettek Orbán Viktornál, nagyon jól tudják, hogy szinte mindent elérhettek addig, amíg bízott bennük a miniszterelnök, ám mindenüket el is veszíthetik, ha rossz fát tettek a tűzre. Fogalmunk sincs arról, mi gerjeszthette ilyen éktelen haragra a miniszterelnököt, de az egyértelmű, hogy Simicska után Spéderrel is példát akar statuálni. Ha ugyanis megáll az autó, és udvariasan kiterelik belőle az utast, arra senki sem figyel fel, de ha kihajítják a száguldó járműből csúnyán összetöri magát, ami elrettenthet mindenkit, aki ellent mer mondani a nagyfőnöknek.  

Fotó: mno.hu

Orbán módszereinek keményedése arra is figyelmeztet, hogy a rendszer minél szélsőségesebb, annál nehezebb egyben tartani. Ha ugyanis nem cserélgeti maga körül az oligarchákat, kormánykegyenc bankárokat, úgynevezett nemzeti nagytőkéseket, akkor kiismerhetővé válik, külső és belső ellenségei felkészülhetnek minden lépésére, így Orbán azt üzeni mindenkinek, hogy a marsallbotot könnyű megszerezni az ő hadseregében, ám még ennél is könnyebb elveszíteni. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a csata zűrzavarában már azt sem tudod, hogy ki az ellenség, és ki a barát, akkor valószínűleg már az örök vadászmezőkön hadakozol.”