Az Egyesült Királyság a világ egyik legrégebbi (ha nem a legrégebbi) liberális demokráciája. A választópolgárai mégis úgy viselkedtek a néhány nappal ezelőtt sorsdöntő népszavazáson, majd azt követő napokban, mint az óvodások, akik a délutáni alvás után nem tudják eldönteni, hogy álmukban vagy a valóságban lopták el a kismackójukat.  Valahogy az az ember érzése, hogy teljesen mindegy, melyik országban járulnak az urnához a választók, a hülyeség masszív tömege mindig elsöpri a józan kisebbséget. Persze, ne adjuk fel ilyen könnyen!

Fotó: bumm.sk

Néhány hete még azon hüledezett a világsajtó: az Egyesült Államokkal megeshet az a csúfság, hogy egy olyan populista hordószónok irányítása alá kerül az ország, mint Donald Trump. Azt az örök pesszimista mondást látszik igazolni a tény, hogy a republikánusok jelöltje minden valószínűség szerint a fent említett úriember lesz, mely szerint a politikában mindig van rosszabb. Georg W. Bush után ugyanis úgy gondolták, hogy az ő szellemi teljesítményét már nem lehet alulmúlni, ám Trump színrelépése nosztalgiát ébreszt az ifjabb Bush elnöksége iránt.

Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket.

A helyzet az, hogy minden nép azt kapja, amit megérdemel, úgyhogy lehet sápítozni azon, hogy Trump döntőbe jutott az elnökségért folyó versenyben, ám az amerikaiak termelték ki maguknak azt az embert, aki egy karibi diktátort megszégyenítő egyszerűséggel és érzéketlenséggel kívánja megoldani a világ és az USA problémáit. Halkan jegyezzük meg, hogy mi magyarok is hasonló cipőben járunk immár hetedik esztendeje, hiszen finoman szólva is megosztó személyiség az ország miniszterelnöke, ugyanakkor őt és pártját kétszer hatalmaztuk fel nagy többséggel arra, hogy irányítsa a sorsunkat. Erre mondják azt a dakota boltosok, hogy pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el.

Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális?

És, ha már a reklamációnál tartunk, akkor szenteljünk néhány szót az utólag hisztiző brit választókra is. Képesek voltak néhány nappal a sorsdöntő szavazás után azt mondani, hogy megbánták a döntésüket, mert nem gondolták, hogy az EU-ból való kiválásra szavazók kerülnek többségbe. Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális? Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket. A brit népszavazás eredményénél is megdöbbentőbb az Egyesült Királyság polgárainak infantilis gondolkodása, melyről a voksolás után értesülhetett a világ közvéleménye.

Alig hihető, hogy egy „hirtelen felindulásból” az uniós közösséget elhagyó nemzet ilyen önleleplező módon szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy a hosszú és erőteljes kampány ellenére a britek jelentős hányadának fogalma sem volt arról, mire is szavaz. Most kezdenek ráébredni, hogy a gazdaságuk önmagában kevesebbet ér, mint a közösségen belül, hogy a nemzeti valutájuk sebezhető, hogy apró darabjaira hullhat a királyságuk, és hogy tulajdonképpen inkább nyertek a tagsággal, mint veszítettek.

Winston Churchill (akit a győztes második világháború után leszavaztak a britek) mondta azt a nagy bölcsességet (pedig nem is volt dakota), mely szerint: „Ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, felmerül annak a veszélye, hogy elveszünk a jövőben.„ Mintha előre látta volna, hogy országa polgárai milyen önsorsrontó módon kezdtek vitába múlt és jelen kapcsolatáról, és mivel már sejtik, hogy a jövőjük nemhogy elkezdődött volna, de már be is fejeződött, szeretnének kihátrálni saját döntésük mögül. Hiába, a demokrácia kétélű fegyver, amit a németek is megtapasztaltak, amikor 1933-ben kancellárt csináltak Churchill nagy ellenségéből, Adolf Hitlerből. Nem véletlen, hogy Churchilltől származik a következő bölcsesség is: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” 

     Fotó: www.telegraph.co.uk    

Persze ezzel nem azt akarta mondani, hogy a demokrácia intézményrendszerénél kitaláltak már jobbat is, hanem, hogy a demokráciában annak ellenére is felnőttként kell kezelni a választót akkor is, amikor gyerekként viselkedik. Ha cukorkát kínál neki egy kedves bácsi, nem képes ellenállni, és elfogadja, aztán pedig már bánhatja a mohóságát. Az európai tagországok vezetői most azt szeretnék, hogy a britek minél előbb vennék a sátorfájukat, és sovány malac vágtában távoznának a közösségből a cukros bácsijukkal együtt. Nem szeretnék ugyanis, ha az ő polgáraikat is gyereknek nézzék a politikai vezetők, és rávegyék őket olyan tettekre, melyeket később megbánnának. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha túl sok tüzes vizet iszol, majd elkártyázod a gatyádat és a lovadat, másnap hiába hivatkozol arra, hogy nem voltál eszednél, pucér seggel kell hazabandukolnod.”   

Furcsa érzés azzal szembesülni, hogy Orbán Viktor a britek uniós tagsága mellett kampányolt, és vesztett. A magyar miniszterelnök ugyanis az elmúlt hat esztendőben látszólag szinte mindent megtett azért, hogy szétforgácsolja azt az amúgy is gyengécske egységet, melyet lényegében csak a tagok számára biztosított gazdasági előnyök tartottak egyben. A britek kilépése azt a tényt égeti az agyunkba, hogy nincs egységes európai ideológia, ezért a nemzeti kormányok többsége Orbán Viktorhoz hasonlóan csak arra használta az EU-t, hogy pávatánccal csalja ki magának a gazdasági előnyöket, majd ugyanezzel a lendülettel szítsa fel a nemzeti érzelmeket Brüsszel ellen. David Cameron ráfizetett erre a mesterkedésre…

Fotó:media20.blog.hu

Az igazság pillanata érkezett el a brit népszavazással Európába. Mivel a britek úgy döntenek, hogy kihúzzák a lábukat a közös Európából, megfordulhat az a több évtizedes trend, melyben az öreg kontinens országai a közös akol melegére vágyva befelé igyekeztek, ehelyett most inkább a kívülállás ridegségét venné magára egy olyan állam, amely gazdaságilag sokat nyert, érzelmileg viszont sokat veszített a tagsággal. Az unió működése rendkívül bonyolult, ezért finoman szólva sem könnyen követhető hatásokat váltott ki az érintett országok politikusaiból és polgáraiból a kontinenshez való szoros kötődés élménye. Nehéz például megítélni, hogy a munkaerő szabad áramlásával mennyit nyertek a gazdagabb tagországok, és mennyit buktak a szegényebbek, ám az biztos, hogy mindkét régió vegyes érzelmekkel viszonyul az unión belüli szabad munkavállalás kérdéséhez.

Tény, hogy az unióból való távozás mellett kampányolók sokkal egyszerűbb helyzetben voltak, hiszen érzelmi alapon kellett megközelíteniük a kérdést, a britek nem is oly mélyen elásott nacionalizmusát, birodalmi öntudatát kellett a felszínre hozniuk azért, hogy elsöpörjék a tagság mellett szóló meglehetősen összetett érvrendszert. Orbán Viktor viszont érezte, hogy most akár vissza is nyalhat a fagyi, hiszen Magyarország (ezzel együtt a kormánya) rengeteget veszíthet a britek távozásával. Neki jó volt az Unó úgy, ahogy eddig működött: Kiszipkázta a forrásokat, egy részét terítette saját oligarchái között, ugyanakkor folyamatosan ostorozta a bonyolult brüsszeli döntéshozatali mechanizmusokat, az akadékoskodó uniós bürokratákat, és mivel folyamatosan szemben állt a központi akarattal, jóval nagyobb nyilvánosságot szerzett magának, mint amekkorát az ország és a magyar kormány súlya indokolt volna.

Fotó: masterinvestor.co.uk

Most azonban a hozzá hasonlóan erősen euroszkeptikus brit jobboldal (nem a hivatalos, hanem az attól is jobbra álló) kenyértörésre vitte a dolgot, vagyis elment a falig, sőt még azon is túl. Ez már nem pávatánc, hanem kökemény globális kihívás, hiszen itt már nem csupán az érzelmek vívnak művérre menő csatát, hanem a szinte teljesen beláthatatlan következményekkel is számolni kell. És ezek a következmények nem állnak meg Dover fehér szikláinál. Kelet-európai munkavállalók százezreit küldhetik haza, megindulhat a brit bérek átrendeződése, a brit és unós egységen látványos repedések keletkezhetnek, újabb országok kezdeményezhetnek hasonló népszavazást, az oroszok megerősödnek, az uniós reformok megrekedhetnek. És ezek csak a nagyon általánosan vett fejlemények lehetnek, és csak a közvetlen hatást jelentik. Az egész világpolitika és globális gazdaság is megszenvedheti, hogy kiderült: a britek mindenképpen belevágnak vakmerő tervükbe. Magyarország pedig semmiféle ráhatással nem lehet ezekre a folyamatokra, hiszen kicsi és viszonylag lassan fejlődő gazdaságunk rendkívüli módon kiszolgáltatott minden globális történés irányában.

Orbán érzi, hogy a pávatáncnak befellegzett, hiszen brit kollégái a tettek mezejére lépnek, és rövid távú érdekeik oltárán beáldozták talán a brit egységet is, hiszen a skótok már jelezték, hogy szeretnének az EU tagjai maradni. A britek esete arra figyelmeztet, hogy az érzelmekkel nem jó játszani, a nép komolyan veszi a demagógiát, és nem hallja meg az ész érveket, melyek túl bonyolultak, úgymond túl értelmiségiek számára. Ami kommunikációnak jó, az nem felel meg a tettek világában. Amit érdemes megtenni, nem kifizetődő kommunikálni. Vagyis, ha most valaki Orbán Viktornak szegezné a kérdést, hogy érdemes lenne-e Magyarország polgárait is megkérdezni arról, amiről most a britek szavaztak, egészen biztosan kitérő választ adna.

Fotó: www.leeds.ac.uk

A háta közepére kívánna egy ilyen voksolást, ugyanakkor harcos unióellenes kommunikációja miatt nem törhet nyíltan lándzsát az egység mellett. Épp ez a legnagyobb gond a pávatánccal, hiszen egy pillanatra sem szabad megállni, ha csak rövid ideig is állást foglal valamelyik eszmerendszer vagy érvrendszer mellett, már nem sasszézhat vissza olyan lendülettel az ellenkező oldalra. Ha lelassul a pávatánc, a kifulladás jegyei mutatkoznak, Orbán eddigi sikerének kulcsa viszont a lendület, amivel végigszambázta az utóbbi hat évet. Úgyhogy most sem tehet mást, mint becsukja a szemét, gondol valamire, és nagyon szorít azért, hogy a vágyai beteljesüljenek. Márpedig ő azt utálja a legjobban, ha mások döntenek helyette. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Szorítani nem a vécében kell, hanem a présházban, ha jó bort akarsz inni.”

Saját hazugságainak mocsarába fulladhat bele az Orbán-rendszer. Tarthatatlannak tűnik ugyanis az a stratégia, hogy látszólag betartják a törvényeket, ám bírósági eljárásokat megkerülve, törvényi kötelezettségeket kijátszva a feje tetejére állítják a jogállamot. Értsük ezt úgy, hogy lassan nehezebb lesz elhinni valamiről, hogy úgy van ahogy a kormány állítja, inkább automatikusan hazugságként értelmezi a dolgokat a keményen átvert honpolgár. Ez már nem pávatánc, hanem a fekete hattyú halála. Kihasználva ugyanis a foci EB őrületét, akár valakit be is lehetne áldozni, úgysem figyel oda most a többség egy ilyen apróságra.

Fotó:nepszava.hu

Matolcsy György nem úszhatja meg annyival, hogy blöffnek minősít minden állítást, mely a jegybanki alapítványok működésének törvényességét firtatja. Már a parlamenti válaszaiban sem azokra a felvetésekre reagált, melyeket neki szegeztek az ellenzéki képviselők, hanem jó Orbán-tanítványként a Magyar Nemzeti Bank elleni támadásként aposztrofálta a közpénzek sorsát firtató interpellációkat. Így próbálva meg úgy beállítani a kérdést, mintha a közpénzek elköltésének tisztázására tett kísérletek nem őt, hanem magát az MNB-t és annak funkcióit támadnák.

Most kiderült, hogy a jegybanki alapítványok még a törvényben előírt kötelességüknek sem tettek eleget, mert ugyan kiadták a Matolcsy György vezette egyik alapítvány (PADA) üléseinek jegyzőkönyveit Tóth Bertalan szocialista honatya adatigénylése kapcsán, ám a neki elsőre megküldött dokumentumokból rengeteg adatot kitakartak Például a jegyzőkönyvek alján szereplő aláírásokat. Mivel az adatok kitakarására a bírósági ítélet szerint nem lett volna lehetőség, Tóthék kérték, hogy adják nekik oda a kitakarás nélküli papírokat is. Némi időhúzás után a PADA ezt meg is tette. A két dokumentum összehasonlítása után látszik, hogy teljesen más jegyzőkönyvet adtak oda az adatigénylőnek elsőre, mint a második alkalomra.

Matolcsy persze mintha egy másik univerzumban élne, ő véletlenül sem lát kivetnivalót abban, hogy a rokonságát pénzeli, illetve az unortoxiának keresztelt matolcsyzmust közpénzek felhasználásával népszerűsíti.

Nem akarunk unásig ismételni egy ősi dakota közmondást, de ez tipikus esete annak, amikor hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta prérifarkast. A hamisítás minőségéből az is kiderült, hogy vagy nagyon pancser munkatársak dolgoznak az alapítványoknál, vagy már a látszatra sem adnak különösebben. Így aztán még jobban érthető, hogy miért próbáltak a fideszes képviselők áttolni egy olyan jogszabály módosítást áttolni a Parlamenten, ami szerint az alapítványok közbeiktatásával a Nemzeti Bank vagyonának egy részét magánvagyonná lehet áttranszformálni. A kísérlet elbukott Áder János köztársasági elnök nemtetszése miatt, így „a közpénz elveszti közpénz jellegét” fedőnevű akció kudarcba fulladt.

Fotó: nol.hu

És innentől kezdve pofátlanságcunami zúdult a magyar polgárokra, legalábbis azokra, akik vették a fáradtságot, hogy kövessék a nyilvánosságra hozott dokumentumok adatait. Megdöbbentő, hogy az amúgy is irritáló költéseket (unokatestvéreknek adott hitelek, projekttámogatások, műkincs- és ingatlanvásárlások, valamint olyan könyvek, kiadványok és tanulmányok finanszírozása, melyek csak és kizárólag az unortodox gazdaságpolitikát népszerűsítik) milyen flegmán vágták hozzá a magyar adófizetőkhöz. És, ha figyelembe vesszük az új fejleményeket, még ezeket az adatokat is kozmetikázták, mert volt bennük némi félsz, hogy valakiknek itt el kell vinniük a balhét.

Matolcsy persze mintha egy másik univerzumban élne, ő véletlenül sem lát kivetnivalót abban, hogy a rokonságát pénzeli, illetve az unortoxiának keresztelt matolcsyzmust közpénzek felhasználásával népszerűsíti. Parlamenti szereplésében épp az volt a legriasztóbb, hogy a kételkedésnek a szikrája sem csillant fel, amikor visszautasított minden vádat, melyet a jegybanki alapítványokkal kapcsolatban felvetett az ellenzék.

Nem úszhatja meg Rogán Antal sem a szembesítést a múlttal, hiszen a bíróság újra be fogja idézni a Portik-perben, hogy szembesítsék az súlyos bűncselekményekkel vádolt vállalkozóval. Rogán egyszer már „igazoltan volt távol” a szembesítés első kísérlete alkalmával, ám minél látványosabban akarja kihúzni magát e kötelessége alól, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy van mit takargatnia. Már az első szembesítési kísérlet elől elég kínos indokkal lógott meg, ugyanis Rogán halaszthatatlan közfeladat ellátásra hivatkozott. Azt állította, hogy Münchenben háttérbeszélgetést folytat német újságírókkal és a Bildnek nyilatkozik.

Fotó: index.hu

Ha ez igaz is, az idézést már jóval korábban kézbesíthették számára, így lett volna módja az interjút más időpontra kérni. Ha Rogán másodszorra is elsumákolja a szembesítést, senki sem mossa le róla, hogy igaz Portik állítása, mely szerint tízmillió forintnak megfelelő eurót adott át neki személyesen, amelyet egy belvárosi ingatlan eladása miatti közreműködéséért kapott a fideszes politikus. Ahogy egy másik dakota közmondás tartja: „Addig jár a törzsfőnök felesége a kútra, amíg meg nem unja, és bele nem ugrik.”  

Nem árt óvatosnak lenni manapság, hiszen lassan mindenkit lehallgathatnak. Civil, ellenzéki, jogvédő, pedagógus, sőt még kormánypárti képviselő is találhat poloskát a lakásában, vagy valaki felveheti a telefonbeszélgetéseit. Ezért nem csoda, hogy még a kormányhoz közel állói politikusok is csak kódneveken merik megjelölni befolyásos párttársaikat a magánbeszélgetéseiken. Lássunk erre most egy példát. Két fideszes polgármester telefonbeszélgetését igyekszünk rekonstruálni a következőkben. Ahogy a filmek elején jelezni szokták, a következő párbeszédet a valóság ihlette:

  Fotó: dekorella.hu

Józsi: Szevasz, Pistikém, az örök fideszes fényesség ragyogjon be téged. Zavarhatlak egy kicsit?

Pisti: Hogy a viharba ne zavarhatnál, épp tíz közmunkást izzasztok a répaföldemen.

 Józsi: Aztán nehogy megtudja valamelyik libsi újságíró, vagy ami ennél is rosszabb, ha Gé Lajos tévéje rád cuppan.

Pisti: Ha szívózni mernek, rájuk szabadítom Kopaszküldő Gábort, ő be tudja izzítani az egész Fradi B közepet, úgyhogy nem lesz kedvük itt szimatolni. Ha ez nem lenne elég, akkor szólok Rezsi Szilárdnak, ő az egész birkózószövetséget rájuk tudja küldeni, és akkor kő kövön nem marad. No, de ki vele, mi nyomja a nemzeti érzelmű lelkedet?

Józsi: Pistikém, neked nem cseszi a csőrödet, hogy elveszik tőlünk az iskoláinkat? Lassan már csak a légkondi miatt járok be a hivatalba, szinte semmi hatásköröm nincs, és most államosítják az egy szem iskolánkat is.

Pisti:  Ha Mindigigazmondó Viktor úgy gondolja, hogy ez jó megoldás, akkor csak nem kérdőjelezhetjük meg a döntését! Úgy akarsz járni, mint Takarék Zoli, akit most takaréklángra vettek, mert kissé túlnőtte magát. Már csak Örökbarátság János áll ki mellette. Pedig ő még Uzsorás Sándornak is nekiment. Ha fűnyírásügyi vagy piknikügyi miniszteri biztos akarsz lenni, akkor ne pattogj. Látod, hogy Kisvasút Máriusz is révbe ért egy kis kitartással.

Józsi: Igen, de mi lenne, ha Romvári Bencén keresztül megüzennénk Emberforrás Zolinak, hogy lázadás készül a fideszes polgármesterek között, és legalább mutatóba hagynának nálunk néhány intézményt. Miért nem veszik el csak a szoci önkormányzatoktól? Akkor legalább meggondolnák a választók, hogy kire szavazzanak az időközi választásokon.

         Fotó: origo.hu

Pisti: Szerintem nekünk erősebb támogató kell, olyan, aki maga is polgármester volt. Mint például Tetőterasz Tóni, aki tisztában van az ingatlanok értékével. Vagy, mint Fémkupakoló Lajos, aki minél nehezebben magyaráz el valamit, annál magasabbra jut a ranglétrán. Tanulhatnánk tőlük. Meg egy kis médiaháttér sem ártana, úgyhogy én a helyedben megkeresném Kaszinó Bandit és Ibiza Árpit, akik kiküldik a véres tollú és mikrofonú újságíróikat a helyszínre, és bebizonyítják, hogy csak a szoci önkormányzatoknál roskadoznak az iskolaépületek.

Józsi: Én inkább Családiösszefogás Péterrel innék meg egy kávét, mert neki szó szerint égnek áll a haja, ha igazságtalanságot tapasztal.

Pisti: Akkor azért áll fel mindig a haja, mert mindig igazságtalanságot lát? Ilyen ellentmondások feloldására csak Kiaf…om Tamás képes. Talán ő a mi emberünk.

Józsi: Ne már, rá már csak az interenetadó elkenését merték rábízni. Persze mellette kapott egy új stadiont is a klubjának. Ha stadiont kérnél a nagyfőnöktől te is, hamarabb megadná, minthogy kivételezzen a fideszes önkormányzatokkal. Meg aztán Csupamosoly János sem írná alá az ilyen törvényt, hiába a mi emberünk, hogy kicseszett Blöff Gyurka nemzeti bankos alapítványaival, most kénytelen felsorolni minden unokatestvérét, akiknek adott néhány millát.

Pisti: Akkor van még egy mentőötletem. Lobbizzunk L. Barackmag Lacinál, ő bármilyen hülyeséget képes keresztültolni a kormányon.

Józsi: Akkor már inkább Gázos Lőrinc, benne tökéletesen megbízik a nagyfőnök. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha olyanra bízod a hadizsákmányt, aki meg sem bírja számolni, nehezebben lop meg, mint aki fejből kiszámolja, hogy mennyi tüzes vizet tudnánk belőle vásárolni.”

Bennfentesek szerint, ha valaki a Fideszben kegyvesztetté válik, akkor nem egyszerűen útilaput kötnek a talpára, hanem kihajítják egy mozgó járműből. Ez utóbbi maffiamódszer, ami nem véletlen. A kormányzópárt működése sajátos ötvözete az egykori szovjet pártvezetés belső hatalmi harcainak és az orosz maffia elintézési módszereinek. Egyre kegyetlenebbül lépnek fel ugyanis azokkal szemben, akik a kívülállók számára rejtélyes okok miatt kegyencekből ellenségek lettek. Így putyinizálódik a magyar közélet, így kerülünk egyre távolabb az európai politikai kultúrától.

Fotó:168ora.hu

Szó sincs arról, hogy könnyeket hullajtanánk Simicska Lajosért, vagy sajnálkoznánk azon, hogy Spéder Zoltán kiesett a kormánypárt kegyeiből. Az ő döntésük volt kiszolgálni egy rendszert, nyilván tisztában voltak a hatalom természetével, így az sem érte váratlanul őket, hogy amikor kínossá vagy feleslegessé váltak a miniszterelnök számára, bevetik ellenük a nehéztüzérséget, harci gépek szórják rájuk a napalmot, és ha még ezután is kitartanak, az egyik bajtársuk lövi őket hátba egy kis plusz juttatásért.

Nem az a probléma, hogy a hatalom kíméletlen eszközökkel takarítja el maga körül a feleslegessé váló oligarchákat, hanem, hogy ezzel a szemünkbe vágja azt, amit eddig is tudtunk: semmi közünk ahhoz, ami ebben az országban történik, túl kicsik, túlságosan tájékozatlanok vagyunk mi ahhoz, hogy bármit is megértsünk a nagyfiúk vetélkedéséből. Tényleg a grundon érezzük magunkat, amikor két erős legény egymásnak feszül, akikről korábban úgy gondoltuk, hogy egy bandába tartoznak. De most azt látjuk, a gyűlölet olyan dolgokra készteti az erősebbet, hogy a másik szemét is képes kinyomni annak érdekében, hogy bebizonyítsa, továbbra is ő a bandavezér. A többi léhűtő meg csak áll körülöttük, nem szólnak egy szót sem, és csak a főnök intésére várnak, mikor eshetnek neki ők is a kegyvesztett bandatagnak.

Fotó:pestisracok.hu

Így működik nálunk manapság a politika, pedig azt hittük, csak Sztálin, Hitler és Rákosi idejében volt a belső leszámolásoknak ilyen kíméletlen logikája, hogy a maffia módszerei már régen kihaltak európai ország politikai vezetésének eszköztárából. Pedig a rendszer lépésről lépésre rajzolódik ki, hiszen azért kell megszerezni a hatalmat a bíróságok, az ügyészség, a nemzeti bank, a titkosszolgálatok, a rendőrség, az adóhivatal és ki tudja még mennyi intézmény felett, hogy segítségükkel gyakorlatilag 24 óra alatt el lehessen takarítani egy lázadó oligarchát az útból. Orbán Viktor sokat tanult a Simicska-ügyből: nem szabad berendezkedni hosszan elhúzódó háborúra, mert az rengeteg energiát, pénzt és politikai tőkét emészt fel. A rendelkezésre álló teljes fegyverzettel össztüzet kell nyitni, és semlegesíteni az ellenfelet, mielőtt bármit is tudna ez ellen tenni.

Ha a császár barátja vagy, élvezheted ennek minden örömét, hatalmat szerezhetsz, vagyonosodhatsz, ám ha rád un a császár, nem csak elveszíted mindenedet, de nyomorultabb leszel azoknál is, akik soha nem látták az uralkodót. Azok az oligarchák, akik most valami oknál fogva kegyvesztettek lettek Orbán Viktornál, nagyon jól tudják, hogy szinte mindent elérhettek addig, amíg bízott bennük a miniszterelnök, ám mindenüket el is veszíthetik, ha rossz fát tettek a tűzre. Fogalmunk sincs arról, mi gerjeszthette ilyen éktelen haragra a miniszterelnököt, de az egyértelmű, hogy Simicska után Spéderrel is példát akar statuálni. Ha ugyanis megáll az autó, és udvariasan kiterelik belőle az utast, arra senki sem figyel fel, de ha kihajítják a száguldó járműből csúnyán összetöri magát, ami elrettenthet mindenkit, aki ellent mer mondani a nagyfőnöknek.  

Fotó: mno.hu

Orbán módszereinek keményedése arra is figyelmeztet, hogy a rendszer minél szélsőségesebb, annál nehezebb egyben tartani. Ha ugyanis nem cserélgeti maga körül az oligarchákat, kormánykegyenc bankárokat, úgynevezett nemzeti nagytőkéseket, akkor kiismerhetővé válik, külső és belső ellenségei felkészülhetnek minden lépésére, így Orbán azt üzeni mindenkinek, hogy a marsallbotot könnyű megszerezni az ő hadseregében, ám még ennél is könnyebb elveszíteni. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a csata zűrzavarában már azt sem tudod, hogy ki az ellenség, és ki a barát, akkor valószínűleg már az örök vadászmezőkön hadakozol.”

Combosodik a DK, a Jobbik metamorfózison megy át, az MSZP-t belső viták emésztik, az LMP elveszítette vezetőjét. Röviden így jellemezhetnénk a fontosabb ellenzéki erők helyzetét szűk két évvel a következő parlamenti választások előtt. Gyurcsány Ferenc pártja a jelenlegi folyamatok tükrében a legfőbb kihívónak tűnik a Fidesz ellenében, ami valakinek jó hír, vannak persze olyanok, akik egyáltalán nem lelkesednek a volt szocialista miniszterelnök visszatérésének lehetőségétől. Vegyünk azonban hat érvet, melyek azt sugallják, hogy ismét a két ősi ellenfél rivalizálásáról fog szólni a következő választás.

Fotó: valasz.hu

1. Orbán Viktor jól tudja, hogy rajta kívül a jelenlegi politikai palettán egyetlen politikus létezik, aki hozzá hasonlóan rendkívül megosztó személyiség. Ez önmagában nem erény, ám ez a tény jelzi, hogy Gyurcsánynak épp úgy van egy rajongótábora, mint neki. A gyűlölködőkkel, zsigerből elutasítókkal sem Orbán, sem Gyurcsány nem foglalkozik, szólamaik, politikai irányvonaluk nem is nekik szól, hiszen mindketten jól tudják, hogy a társadalom bizonyos szegmensében magas az elfogadottságuk, mások esetében viszont szóba se kerülhet a támogatásuk. Nekik a győzelemhez saját szövetségeseik szavazóit kell megszerezniük, akik még bizonytalanok abban, kire bízzák a gyűlölt ellenség legyőzését. Sem Gyurcsány, sem Orbán nem mondja ki, de gyakorlati lépéseik azt sugallják, hogy a volt miniszterelnök elsősorban a szocialista párt szavazóira, míg Orbán a Jobbikból kiábrándulókra vadászik. Közben persze meg kell óvniuk saját bázisukat is, ami jelenleg Orbánnak jelent nagyobb feladatot, mert a korrupciótól átitatott hatéves kormányzása sok jobboldali szimpatizáns eltántorított a Fidesztől. Ezt jelzik a legújabb közvélemény-kutatási adatok és az időközi választások eredményei is.

2. A maguk módján mindketten populisták, és rendkívül tudatosan építik fel politikai stratégiájukat a két év múlva esedékes megmérettetésig. Figyelik, mit szeretnének hallani az emberek, és ha nem is pontosan ugyanazt ígérik, de lényegében kielégítik a legszélesebb választói igényeket. Orbán például folyamatosan meg akarja védeni a magyar embereket valós és képzelt ellenségektől, Gyurcsány pedig elszámoltatást ígér, valamint a jogállam visszaállítását. Orbán úgy lehet az erős, autokrata vezető, hogy közben demokratának vallja magát, Gyurcsány viszont úgy lehet demokrata, hogy közben nosztalgiát ébreszt a kádári idők iránt. Ez persze nem áll messze Orbántól sem, de közben nyíltan antikommunista szólamokkal operál.

Fotó: Szegedi Kattintós

3. Mindketten ügyesen játszanak rá a magyarok félelmeire. Orbán a bevándorlók elleni hisztériakeltéssel arat, Gyurcsány a szociális kiszolgáltatottság keltette szorongást teszi politikai kommunikációja vezérfonalává. Jól ismerik a magyar néplélek rezdüléseit, ám mindkettőjüknek vannak olyan nehezékei, melyektől nehezen szabadulnak. Lényegében az fog a két politikus között dönteni, melyik szabadul meg sikeresebben ezektől. Gyurcsányt az öszödi beszéd, és az azt követő sikertelen kormányzása húzza lefelé, Orbánt pedig annak a közvetlen, illetve közvetett beismerése, hogy csak egy szűk kör boldogulása, illetve magasra emelése érdekli.

4. Mindkét politikus ismeri az ősi szabályt: Nem az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem, hogy miként kommunikálod azt, amit teszel. Tudják, hogy a kormányzás körül mindig nagy port kell kavarni, hogy egy-egy kellemetlen hír ne kösse le túl sokáig a polgárok figyelmét. Gyurcsány ilyen értelemben Orbán elődjének tartható, hiszen hihetetlen aktivitása, személyiségének átütő ereje megelőlegezte a 2010 utáni Orbánt. Gyurcsány most azzal ostorozza a jelenlegi kormányt, hogy koncepciótlan (ami persze nagyrészt igaz), ugyanakkor neki nem volt kétharmada soha, így nem tudni, hogy mit tett volna ilyen kényelmes politikai környezetben. Ő mindenesetre szeretett volna reformokat végrehajtani, de a komoly belső és külső ellenállás megtörte a lendületét. Orbán Viktor - talán tanulva Gyurcsány példájából is - nem mert komolyabb reformokba kezdeni, a gazdaságot a megregulázott multik adóiból, az uniós támogatásokból és kevésbé látványos megszorító intézkedésekből tartotta szinten, ám ezzel azt kockáztatta, hogy a források elapadásával megmutatkozik a magyar pénzügyi rendszer gyengesége, illetve kiszolgáltatottsága. Egyelőre azonban szerencséje volt, nem úgy, mint Gyurcsánynak 2008-ban, amikor derékba kapott egy kiadós nemzetközi gazdasági válságot.

Orbán sem volt mindig ilyen, hiszen az első kormányzása idején több kormánypárti politikust áldozott be, főleg olyanokat, akik az útjában álltak. A 2002-es választás megmutatta azonban, hogy ez nem kifizetődő taktika.

5. Orbán és Gyurcsány a saját táborát éppen a másik démonizálásával tudja mozgósítani, így tudatosan a két pólus felé terelik a szavazók többségét. Minél nagyobb szörnyetegként tudják beállítani egymást a tömegek előtt, annál több szavazatot lesznek képesek felmutatni a maguk oldalán. Eddig Orbánnak ment ez jobban, hiszen Gyurcsány a negatív tartományból indult öt éve, amikor megalapította a Demokratikus Koalíciót, ám ma már Gyurcsány életképesebb alternatívának mutatkozik a szocialistáknál, ezért további erősödése várható. Gyurcsány nem pusztán pártot alapított, de kivédte Orbán támadását is, amikor rács mögé akarta juttatni legkeményebb ellenfelét. Orbán maga is megjárta a poklot a 2002-es és 2006-os vereségeket követően, és jól tudja, milyen nehéz újraépíteni a bizalmat a párton belül és kívül, miután beleszaladt egy váratlan pofonba. Bármilyen furcsa kimondani, de lényegében Orbán is tisztában van azzal, hogy valós politikai teljesítményt egyedül Gyurcsány Ferenc volt képes felmutatni 2010 óta.

          Fotó: mindennapi.hu

6. És akkor egy alapvető különbség a két ősi vetélytárs között, amely nem mond ellent annak, hogy ők ütköznek meg a két rivális politikai oldal vezéreként egymással két év múlva. Gyurcsányra azért neheztelnek az MSZP-ben sokan, mert miniszterelnökként nem védte meg a sajátjait, több vezetőre, polgármesterre, tisztségviselőre adta ki a kilövési engedélyt. Orbán ezzel szemben a legnyilvánvalóbb ügyekben sem lép, sőt, egy-egy erősen korrupciógyanús személy megvédésével azt üzeni a híveinek, hogy amíg ő áll a kormányrúdnál, a Fidesz egyetlen emberét sem szolgáltatja ki az igazságszolgáltatásnak. Orbán sem volt mindig ilyen, hiszen az első kormányzása idején több kormánypárti politikust áldozott be, főleg olyanokat, akik az útjában álltak. A 2002-es választás megmutatta azonban, hogy ez nem kifizetődő taktika. Gyurcsány most úgy érzi, nincs oka változtatásra, hiszen a Fidesz korrupciós ügyei bizonyítják, hogy a párt belső kohézióját meg lehet óvni egy ilyen politikával, ám a társadalom bizalmát igen gyorsan el lehet játszani. Erre az elvi (egyben erkölcsi) kérdésre a választóknak kell választ adniuk 2018-ban. Ahogy egy régi dakota közmondás tartja: „Nem tudsz az ellenségre koncentrálni, ha roham közben állandóan a hátad mögé kell lesned,hogy melyik bajtársad vágja a hátadba a tomahawkját.”   

Matolcsy György mégsem utazik ki a franciaországi foci EB-re. Nagy kő esett le a szívünkről, mert ha mégis megtette volna, bizonyára ott is komoly ámokfutásba kezdett volna a jegybankelnök, és az amúgy sem túl acélos nemzeti csapat esélyeit teljesen aláásta volna áldásos tevékenységével. Egyébként van ahol jó üzlet a labdarúgás, ám nálunk egyelőre egy fekete lyuk, amely úgy tünteti el a milliárdokat, akár Matolcsy György jegybanki alapítványai.

     Fotó: mno.hu

Hervasztó első negyedéves eredményt produkált a magyar gazdaság, ám Matolcsy György szerint csak az ellenségeink ármánykodásának köszönhető, hogy a GDP radikális visszaesését válságjelenségként értékelik egyesek. Az uniós összehasonlításban csak a vegetáló görög gazdaságot tudtuk megelőzni, az élen pedig két szomszédunk, Románia és Szlovákia áll. Nincs jele különösebb nemzetközi válságnak, atomcsapást sem mértek szép hazánkra iszlám szélsőségesek, a menekültek pedig csak szórványosan igyekeznek kerítésátvágással rontani a gazdasági eredményeinket.

Persze, már sokan leírták, hogy a magyar GDP legfőbb összetevői (EU-s pénzek, autóipar, mezőgazdaság) most éppen kisebb hullámvölgyben vannak, ám ettől még nem dőlhetünk hátra, ahogy azt Matolcsy György szeretné. Lényegében bebizonyosodott, hogy önálló, a nemzetgazdaságot tápláló magyar ipar nem létezik, ha a sokat szidott Európai Unió nem hányja lapáttal a pénzt a hazai gőzös kazánjába, a magyar kisvasút lefékez, sőt le is állhat valahol a Felcsúti Arborétum és a Pancho Aréna között. És ha véletlenül az időjárás is Soros György oldalára áll, akkor lesz csak igazán nagy baj, mert egy jó mezőgazdasági év kozmetikázhatná az eredményeinket.

Fotó:mno.hu

Már csak az aranylábú focistáinkban bízhatunk, hiszen ismét Európa 24 legjobb csapata között találták magukat azok után, hogy a nagyképű norvégokon átléptek Bernd Strock legényei. Az kétségtelen, hogy ha a magyar játékoskeret összértékét vesszük, körülbelül Cristiano Ronaldo hüvelykujját vásárolhatnánk meg belőle, és a nemzetközi fogadóirodák a magyar aranyra  251-szeres pénzt fizetnének, és ennél többet (301) csak az albánok aranya érne.

Persze, ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: „Innen szép nyerni.” A magyar puma ugyan korábban megbotlott ugrás közben, de most van esélyünk arra, hogy a magyar gyorsnaszád az európai csatacirkálók elé kerüljön. A fociőrült magyar miniszterelnök természetesen a helyszínen bíztatja a fiúkat, és valószínűleg az öltözőbe is eljuttatja személyes instrukcióit a meccsek szüneteiben. Rá is fér Orbán Viktorra egy kis siker, hiszen az utóbbi hetek nem igazán kormánya tündökléséről szóltak. Így például a magyar gazdaság gyengélkedéséről is megfeledkezhetünk, ha egy-egy szép találattal ajándékozza meg a nemzeti csapat a miniszterelnököt és dolgos népét.

Fotó:MTI

Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy nincs egész évben foci EB, bő egy hónap múlva visszatérnek a dolgos hétköznapok, és akár nyer a magyar válogatott, akár nem, szembe kell néznünk egy eltorzult szerkezetű magyar gazdaság problémáival, az egészségügy vergődésével, az agyonállamosított oktatás bajaival. Tudjuk, Orbán Viktor úgy politizál, ahogy focizik: Ha sikerül megszereznie a vezetést, akkor az egész hátralévő játékidőben csak az időt húzza, mert nem a játék szépsége érdekli, hanem a győzelem. Ahogy egy másik dakota közmondás tartja: „Nem azért kell megragadnunk a bölény szarvát, mert le akarjuk teperni, hanem, hogy a társunk hátulról belé vághassa a lándzsáját.”   

Várható volt, hogy előbb-utóbb nyílt háború bontakozik ki a középre igyekvő Jobbik, és a jobbszélre sodródó Fidesz között. Orbán Viktor nem véletlenül bosszantja Vona taktikai húzása, hiszen 2018-ban a Jobbik alaposan megcsapolhatja a kormánypárt szavazótáborát egy centrista, korrupcióellenes kampánnyal. Orbánt az is bosszanthatja, hogy ismét egy olyan „testvérháború” elé néz, amilyet Simicska Lajossal vívott, és teljesen még a mai napig nem tudott lezárni. Ráadásul a lázadó oligarcha új szövetségesre lelhet Vona Gáborban.

Fotó:24.hu

Orbán Viktor kommunikációs csapata szakmányban gyártja azokat a lejárató jelzőket, melyeket politikai ellenfelei ellen dobhat be. Ilyen volt a Soros Györgyre alkalmazott háttérhatalom, most pedig zsúrpubikén aposztrofálja a jobbikos politikusokat. (Jó kérdés, hogy a párt nőtagjaira milyen jelzőt fog alkalmazni.) Jól látja, hogy valamit kezdenie kell a jobbik imázsváltásával, hiszen, ha tétlenül nézi a szélsőséges párt besorolását a politikai centrumba, akkor mérsékelten jobboldali szavazókat veszíthet, ugyanakkor a Vonáékból kiábrándult szélsőségesek nem mutatnának jól a Fidesz portfóliójában, és amúgy se csapódnak tömegesen a választók korrupciógyanús pártokhoz.

A zsúrpubizás jó húzásnak tűnik, hiszen a nemzeti radikálisokat puhány alakként igyekszik bemutatni a keménységhez szokott jobbikos kemény mag előtt. Vona épp olyan pragmatikus politikus, mint ő, és lényegében arra mozdítja el pártja kissé kátyúba süllyedt szekerét, amerre a politikai realitás engedi. (Ne feledjük, így lett a 90-es évek elején a liberális Fideszből nemzeti konzervatív párt.) Ma már tudjuk, hogy a Fideszt nem lehet jobbról előzni, a menekülttémára annyira ráfeküdtek, és annyira Európa-ellenes a kommunikációjuk, hogy a Jobbiknak nem igazán maradt tér ezen a terepen.

Vona azonban tudja, hogy a Fidesz gyenge pontja a korrupció, és a népszerűségét már csak azzal tudja szinten tartani, ha mindenféle műbalhékkal eltereli ezekről az ügyekről a választók figyelmét. A Jobbik feladata tehát nem más, mint teret nyerni a sajtóban, eljutni olyan műsorokba, újságokba, melyekben eddig páriának számítottak, és ezt csak úgy tehetik meg, ha két mondat után nem kezdenek cigányozni, zsidózni, trianonozni, ehelyett elszámoltatást követelnek, biztosítják a hallgatóságukat, olvasóikat arról, hogy Magyarországon csak abban az esetben szűnik meg a közpénzek elherdálása, ha rájuk bízzák a kassza kulcsát.

Fotó: Szegedi Kattintós

A médiafelületet most esősorban a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó szerkesztőségek biztosíthatják a Jobbiknak, ám amennyiben végleg levetkőzik a keményen odacsapunk a cigányoknak jellegű szlogeneket, és az árvalányhajas horthysta romantikától átitatott imázst is a sufniban hagyják, akkor újabb ajtók nyílhatnak meg Vona Gábor és csapata előtt. A pártelnök most „a nagy pártátalakítás” című műsorával igyekszik mindenkit meggyőzni arról, hogy politikai értelemben partiképes, és akár kormányra kész erőként is bemasírozhat a Parlamentbe 2018-ban.         

Nem véletlenül fő most Orbán Viktor feje, hiszen 2010. óta nem tudott leszámolni legfőbb baloldali ellenfelével, Gyurcsány Ferenccel, ráadásul most a fejére nő a korábban nyíltan alábecsült jobboldali vetélytárs is. Két csodafegyvere (a rezsicsökkentés és a menekültválság) besülni látszik, ráadásul azzal is számolhat, hogy amennyiben a jó szimatú fideszes káderek megértik az idők szavát, akkor minden gond nélkül dezertálhatnak egy olyan Jobbikba, amely épp úgy nemzeti keresztény értékeket hirdet, mint a jelenleg kormányzó párt. Orbánnak tehát libikókáznia kell, olykor talán még Soros Györgyöt és a szocialistákat is védelmébe kell vennie, hogy megtartsa a politikai centrumban bízó szavazókat.

Fotó: Szegedi Kattintós

Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy két év múlva három jelentősebb erő feszül egymásnak a hatalom birtoklásáért. Egyrészt ott lesz a korrupciótól megtépázott Fidesz, amely nyilván rengeteg pénzt költ majd a kampányára, ám jelszavai épp úgy megkoptak, mint politikai hitelessége. Jobboldali alternatívaként a kormánypárt sarkában lesz a Jobbik, amely legfőbb mondandója a kettős beszédet folytató (lásd pávatánc) korrupciótól bűzlő kormány megbuktatása lesz, ugyanakkor egyetlen lehetséges megoldásként kínálja magát a vörös veszedelem visszatérése ellen. Ezt az állítólagos vörös veszedelmet pedig akkor nagy valószínűséggel a Demokratikus Koalíció által vezetett baloldali tömörülés fogja képviselni. Hogy ebből a hármasból ki lesz a befutó, most még Soros György, de még Uri Geller sem tudja megmondani. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sánta lóval mész csatába, csak akkor van esélyed, ha az ellenség lovai is sánták lesznek.”  

Talán nem véletlen, hogy a kormány háttérhatalmazása és a közpénzből működő állami cégek adatainak majdnem teljes titkosítása szinte egyszerre került napirendre. Többszörösen ironikus és paradox egyszerre, hogy az a kormány hivatkozik sötétben bujkáló háttérhatalmak machinációira, amelyik nyílt titkosítást hajt végre szinte minden területen, ahol közpénzek forognak. A korrupciótól viszont egyedül a nyilvánosság óvná meg az adófizetők által finanszírozott intézményeket.

Gyere Gyuri Győrbe, győri gyufagyárba! Fotó: tenytar.blog.hu

Értjük mi, hogy mindig kell valamivel riogatni a magyar polgárt, hogy védelmet keressen Orbán Viktor vagy éppenséggel Kövér László háta mögött. Az azonban már kezd ironikussá válni, hogy minden közszereplést (az anyák napjától az ovis ballagáson át a trianoni megemlékezésig) arra használnak fel a Fidesz vezetői, hogy háromszor mondják el: a csúcsa zsidó bácsi küldi ide a gonosz muszlim bácsikat és néniket, hogy a keresztény Európa utolsó védelmezőjeként fellépő Orbán bácsit megbuktassa. Hallottunk mi már dajkamesét Horthy kormányzótól Rákosi pajtáson át Kádár Jánosig sokaktól, de a magyar nép józansága mégsem veszett ki teljesen. Reméljük, ezúttal is marad legalább egy szikrányi éleslátás minden magyarban azt követően, hogy a háttérhatalmak ellen hadakozó magyar kormány a háttérben igyekszik megteremteni annak a törvényi feltételeit, hogy minden kontroll nélkül kirámolhassa a közös kasszát. Ha nagyon cinikusak akarnánk lenni, azt mondanánk, hogy azért teszik mindezt ilyen sietve, hogy semmit se találjanak a kasszában a muszlim bevándorlók, amikor ellepik az országot. De nem vagyunk azok...

No, azért a helyzet nem ilyen szörnyű, hiszen van kerítésünk, a magyar honvédség páncélozott járművei cirkálnak a határon, Soros Györgynek jól megüzentük, hogy el a kezekkel Magyarország miniszterelnökétől, úgyhogy egyelőre nem a migránsok elől kell elrejteni a családi ezüstöt. Hanem a család elől. Háromszor mondjuk el, hogy mindenki megértse: egyrészt, a közpénzt azért hívják közpénznek, mert a mi közös tulajdonunk, másrészt, azért kell biztosítaniuk nyilvánosságot ezeknek az intézményeknek, mert a közös kasszát közösen kell ellenőriznünk, harmadrészt, ha ezekből az intézményekből elfogy a pénz (mert mondjuk, elveszíti közpénz jellegét), akkor azt nekünk kell visszapótolnunk.

Olyan ez, mint a klasszikus zsebes trükk, amikor az egyik tolvaj eltereli az áldozat figyelmét, a másik pedig közben elemeli a tárcáját, melyre emiatt nem tud vigyázni.

Egy szó, mint száz, olyan háttérhatalmat épít ki a kormány magának, hogy Soros György is megnyalhatná utána a tíz kapitalista ujját. Persze titkosításban nagy király a magyar kormány. Régóta igyekszik eltitkolni a paksi beruházás legfontosabb adatait előlük, de arra is tett kísérletet, hogy eldugja előlünk a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak 260 milliárdját, ám ez nem jött össze, és lett is belőle elég nagy felfordulás. Ám az Orbán-kormány jelszava az, hogy kutyaharapást szőrivel lehet legjobban kezelni. Mivel még a kormányhoz közel álló intézmények (például a szinte csak fideszes delegáltakból álló Alkotmánybíróság) sem engedte át az NMB alapítványainak machinációit, és kimondta, hogy a közpénz nem veszíti el közpénz jellegét attól, hogy Matolcsy György rátette a kezét, és ráolvasással szerette volna ezt a transzformációt levezényelni, most egy másik irányból közelít a céljához.

Az új tervezet például "a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló törvény" módosítási javaslata szerint igazi gumifeltételeket szabna 10 vagy akár 15 évnyi titkosításra. Ilyen feltétel lenne például a „stratégiában szereplő kiemelt céllal” összefüggő adat, ami nagyjából bármire ráhúzható a "pénzügyi, finanszírozási szerződések és megállapodások" adatai, ami nagyjából az egész gazdálkodási tevékenységet lefed, sőt, minden olyan szerződés, ami a közbeszerzési értékhatár alá esik. Tipikus esete annak, amikor úgy akadályozza meg a hatalom a törvénybe ütköző cselekedeteket, hogy megváltoztatja a törvényeket. Igen veszélyes játék ez, mert igen kínos helyzetekbe hozza a bíróságokat, melyek az ilyen flexibilis jogszabályok miatt kénytelenek visszatetszőnek tűnő ítéleteket hozni.

Érted, hát-tér-hat-alom. Fotó: facebook.hu

Persze nem a bíróságok szenvedik el a legnagyobb veszteséget egy ilyen törvényalkotási rendszerben. A választópolgárhoz csak a migrásozás, a sorosozás, a háttérhatalmazás kormányzati uszítása jut el, miközben a háttérben rendesen kirabolja gyanútlan áldozatát. Olyan ez, mint a klasszikus zsebes trükk, amikor az egyik tolvaj eltereli az áldozat figyelmét, a másik pedig közben elemeli a tárcáját, melyre emiatt nem tud vigyázni. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha nem figyelsz eléggé, a ravasz prérifarkas több kárt tud okozni neked, mint a legerősebb ellenséges törzs.”  

Frédi és Béni

Talán. Most például rövid történelemórát tartott a Magyar Rádióban, amikor szokásos hajnali monológjában a muszlim világról festett sajátos, képzeletbeli tablót a hallgatósága számára. Ilyen pillanatokban mindig elfog bennünket a kétség, vajon a magyar miniszterelnök megfelelő pályát választott-e magának, hiszen prédikációi alapján pap, előadásmódja szerint tanár, víziói miatt pedig spirituális tanácsadó is lehetne. Persze a jó politikai vezető mindezeket az ismereteket alaposan összegyúrja magában, és megpróbálja kamatoztatni ezeket a saját népe érdekében.

Fotó: 168ora.hu

Bárcsak az év minden napján foci EB lenne! Mennyi gyötrelemtől óvná meg ezzel választóit a kormánypárt, és személyesen Orbán Viktor! Lényegében a sportesemény helyszínére települne a magyar parlament kormánypárti többsége, így kihelyezett ülésen tárgyalhatnának csak hazájuk ügyes-bajos dolgairól. (Az ellenzékkel úgyis csak a baj van, ezért nem hiányoznának a képviselőik.) Orbán Viktor esetleg néha beülne magyar szpíker közvetítőállásába, és onnan küldene néhány magvas gondolatot a képernyők előtt és a rádió mellett a magyar csapatért szurkoló népének. Ezzel legalább a szokásos péntek hajnali imamalmot megúsznánk, és nem kéne úgy tennünk, mintha komolyan vennénk azt a sok oktondiságot, amit országunk első számú vezetője kész tényként közöl a rádióban.   

No, de vegyük néhányat a legfrissebb tételek közül, melyeket úgy nyilatkoztatott ki a miniszterelnök, mintha birtokában lenne minden bölcsességnek, mely ezt az univerzumot irányítja: „A demokráciaexport nevű őrület, hogy az itt bevált módszerekkel akarjuk boldoggá tenni a más civilizációkban élő embereket, megbukott.” – közölte például rendkívül velősen Orbán Viktor. Ha ez így lenne, nem próbálnák tengereken, kerítéseken, kormányokon átverekedni magukat olyan emberek, akik utálják az európai értelemben vett demokráciát. Orbán lényegében azt mondta ezzel, hogy vannak népek (főleg keleten), melyek diktatúrában érzik jól magukat.

Fotó: MTI

Hogy szavainak nyomatékot adjon, istenítette Abdel-Fattáh esz-Szíszit, akit szerinte szabályos választásokon emelt hatalomra az egyiptomi nép, ami persze nem igaz, mert a tábornok egyrészt puccsot hajtott végre, másrészt kizárta az ezt követő választásokról a legnagyobb ellenzéki erőt, a Muszlim Testvériséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez utóbbi szervezet tagjai cukor falatok, de azért ne tegyünk úgy, mintha az egyik diktátor bármit megtehetne annak érdekében, hogy a másik diktátort legyőzze.   

Orbán lényegében hagyná, hogy az egymásnak feszülő vallási és politikai erők kivéreztessék egymást a keleti országokban, így persze nehezen képzelhető el, hogyan szűnne meg az a menekültáradat, amelytől annyira szeretné megóvni Európát. Nem mellesleg az oroszok szíriai beavatkozását még soha nem bírálta pedig nekik is köszönhetünk néhány százezer menekültet. Úgy állítja be az Irakban és Szíriában történteket, mintha Soros György bombázói elől menekülnének a civilek ezekből a válsággócokból, Hillary Clinton pedig szeretne kis demokrata szavazókat nevelni minden polgárháború elől menekülő gyerekből.

De Orbán rátromfol az előbbi kijelentésére is. „Engem mindig visszataszított az a nyugati szokás, hogy a jócselekedetekkel kérkednek.” Az általa üldözött civil szervezetek soha nem kérkedtek azzal, hogy a menekültválság legnehezebb napjaiban ellátták azokat a feladatokat, melyeket az állam nem volt hajlandó elvégezni. Ő pedig inkább uszított a menekültek ellen, nehogy valaki jócselekedetekkel vádolja meg. Neki egyébként az is mindegy, hogy Soros György kiket támogat ebben a helyzetben, lényeg, hogy a nép nem kér a menekültekből, és neki csak ez számít.

         Fotó: origo.hu

A péntek reggeli észosztások azért teszik különösen nehézzé a hét utolsó napját a magyar polgárok számára (már akik hajlandók ilyenkor a Kossuth Rádiót hallgatni), mert ilyen gondolatokkal kell szembesülniük, ha kíváncsiak arra, milyen víziója van a világról és Magyarországról a miniszterelnöknek. Ha permanens foci EB-t rendeznének valahol a kontinens egyik távoli pontján (mondjuk Izlandon), talán nem Soros Györgyről, közel-keleti diktátorokról, hepciáskodó magyar civilekről regélne Orbán Viktor, hanem csapatfegyelemről, taktikai érzékről és helyzetkihasználásról. Nem biztos, hogy abban egyetértenénk vele, de ebben az esetben nem tízmillió, hanem csak tizenegy magyarnak szeretné elmagyarázni, mit kell tennie, hogyan kellene gondolkodnia a pályán. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki tud kiskabátban, az tud nagykabátban is.”

Szinte naponta jelennek meg olyan tanulmányok, híradások és kormányzati nyilatkozatok, melyek azt támasztják alá, hogy a 2014-es választások előtt nagy dirrel-durral bejelentett Paks 2 gigaberuházásról kezd lemondani az Orbán-kormány. Ha mégis megvalósulna a bővítés, az már szinte biztos, hogy nem orosz kölcsönből történne, de mivel lényegében titkosították a szerződés minden adatát, fogalmunk sincs, hogy ez milyen politikai és gazdasági következményekkel jár majd.

Fotó: index.hu

Ma már szinte teljes az egyetértés abban a kérdésben, hogy a paksi bővítés nem lehet nyereséges, az üzemeltetés így csakis állami szubvencióval történhet, ami annak az uniós tilalomnak ágyaz meg, mely szerint állami támogatásban részesül egy piaci szereplő. Legutoljára a Candole Partners nevű prágai gazdasági elemző cég számolt utána az Orbán-kormány legnagyobb energetikai projektjének, és arra az eredményre jutott, hogy Paks 2 drágábban termelné az áramot, mint ahogy a világpiaci árak alapján el lehet majd adni.

Anélkül, hogy belemennénk a számháborúba, amelyet kormány folytat szakmai szervezetekkel, az EU-val és elemző cégekkel, meg kell jegyeznünk, hogy a visszavonulót jelző kürtöt már megfújták az ötletgazdánál is. Persze csak finoman, hogy csak a vájtfülűek hallják. Lázár János nem olyan rég járt Brüsszelben ahol a beruházásért lobbizott, és a magabiztosságáról ismert miniszter nem döngette a mellét, amikor hazatért a tárgyalásról. Aztán a kormányinfónak nevezett kormányzati kibeszélőshow keretében megpedzette, hogy már korántsem biztos, hogy orosz hitelből valósítják meg a beruházást.

Komoly gond lehet ugyanakkor az is, hogy lassul a magyar gazdaság, az államadósság legjobb esetben is stagnál, amit egy orosz hitel felvétele újabb 10 százalékkal megdobna, így a GDP arányos adósságunk közel 90 százalékra ugrana, így minden esélyünket elvesztenénk arra, hogy a Fitch Ratings után a másik két globális hitelminősítő is kiemeljen bennünket a bóvli kategóriából.

Ez azért meglepő fordulat, mert elvileg már költöttünk is a hitelből, bár ezzel kapcsolatban ellentmondó nyilatkozatok jelentek meg a kormány részéről. Lényegében most nyer értelmet a kormány titkosítási mániája, hiszen úgy tud visszavonulni, hogy pontosan nem is tudjuk, hogy meddig jutott előre. Lefordítva ez annyit jelent, hogy elköltöttek egy csomó pénzt az előkészületekre (tervezés, marketing, propaganda), ám mivel nem tudjuk, hogy ez milyen keretből történt, nem is kérhetjük számon, ha a teljesen feleslegesen öltek milliárdokat a projektbe.    

A Szegedi Kattintós már korábban is értekezett arról, hogy valami nagyon nincs rendben a beruházás környékén, ám a kormány akkor még kitartott az eredeti elképzelés mellett. Ha most meghátrál, akkor az egyik legfontosabb stratégiai döntését vonja vissza. A paksi bővítés ugyanis az Orbán-kormány azon ritka politikai és gazdasági projektjeinek egyike, mely nem rövidtávra, hanem igen hosszú kifutásra tervez. Komoly indok lehet tehát a háttérben, ha visszatáncol, ám még mindig csak találgathatjuk ezeket.

Nyilván az Európai Unió is behúzta a féket, ám ez a legkevésbé sem szokta zavarni Orbánékat. Komoly gond lehet ugyanakkor az is, hogy lassul a magyar gazdaság, az államadósság legjobb esetben is stagnál, amit egy orosz hitel felvétele újabb 10 százalékkal megdobna, így a GDP arányos adósságunk közel 90 százalékra ugrana, így minden esélyünket elvesztenénk arra, hogy a Fitch Ratings után a másik két globális hitelminősítő is kiemeljen bennünket a bóvli kategóriából.

Fotó:infovilag.hu

Persze, hitelre akkor is szükségünk van, ha az oroszok orra előtt becsapjuk az ajtót. Az csak a kormányzati PR része, hogy a Fitch Ratings kedvezőbb adósbesorolása miatt merült fel piaci hitel felvétele. Ha ez igaz lenne, a kormány közvetve elismerné, hogy az oroszok rendkívül kedvezőtlen feltétellel nyújtottak hitelt a beruházásra. Az is rendkívül kétséges, hogy az oroszok simán lenyelnék azt a magyar pálfordulást, mely kedvezőtlenül érintené őket, vagyis nekik nyilván úgy éri meg a beruházást elvállalni, ha a pénzt is ők biztosítják hozzá. A magyar kormánynak tehát nyilván rendkívül nyomós oka van a kihátrálásra. Az is valószínű, hogy lassan akarják beadagolni a magyar népnek a paksi projekt elmaradását, mert eleve egy rossz koncepció részeként került terítékre, és most úgy, ahogy van, mehet a kukába. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha úgy tudsz megfutamodni, mintha támadnál, akkor nem harcos vagy, hanem varázsló.”