Ha az ellenzéknek annyi esélye van a következő választásokon az Orbán-kormány megbuktatására, mint Andorrának a magyar futball válogatott ellen a győzelemre, az elég jó hír a kormányváltás híveinek. Török Gábor politológus összevetése, mely szerint a miniállam csapata körülbelül annyi eséllyel küzd meg a nála jóval esélyesebb magyar focistákkal, mint a hazai ellenzék a kormánypárttal, első ránézésre nagy blamázs a kefefrizurás elemző számára, de ha jobban átgondoljuk, a próféciáját komolyan is vehetjük. És így már a kormány számára kínos a hasonlat.

Fotó: M4 Sport

Nekünk most nem Mohács, hanem Andorra la Vella kellett! De komolyan, mert az ilyen pofonok ébresztik fel a magyart a csipkerózsika álmából. Bizony, amikor a 26. percben egy égimeszelő hazai csatár okos bólintással megszerezte a miniállam műfüves nemzeti stadionjában a vezetést, mindenki arra gondolt, hogy rövidesen úgyis helyre áll a világ rendje, a spanyol ötödosztályból érkezett kicsit pocakos, kicsit kopaszodó, munka mellett focizgató andorrai legények rövidesen elfáradnak, az erőtől duzzadó, jól megfizetett magyar profik pedig bedarálják őket a saját műfüvükbe.

Hát, nem így lett, sőt! Újabb gólt ugyan nem kaptunk ugyan, de a lelkes ibériai amatőrök szívósan védekeztek, és végül világraszóló győzelmet arattak a FIFA világranglistáján több mint száz hellyel előttük jegyzett magyarok felett. Török Gábor politológus a meccs lefújása után bizonyára idegesen vakarta a feje búbját, mert egy korábbi facebookos hozzászólása miatt most csúnyán besült. Lenézte Andorrát, és lenézte a magyar ellenzéket is. Pedig épp az andorrai csoda világít rá arra, hogy a nagyképűség, az elkényelmesedés, a lezser arrogancia elég durván vissza tud ütni a politikában épp úgy, mint a sportban.

Erősen fel van tehát hájpolva a Fidesz dominanciája a sajtóban, hiszen sok kormánypárti médium már most úgy odaadná a győzelmet a kormánypártnak, ahogy Török Gábor a többgólos magyar sikert Andorra ellen.

Pedig Török évtizedek óta foglalkozik a magyar politika belső jelenségeinek feltárásával, a preferenciák mozgásával, a választói attitűdök átalakulásával. Gyakran beszélget politikusokkal, elemzőkkel, kormánytagokkal, összeveti a történéseket a háttérben csak a kiváltságosok számára elérhető információkkal. Mondhatnánk, hogy nagyot nem tévedhet egy olyan ember, aki szinte az egész életét a politikai analízisnek szentelte, és talán jobban tudja, hogy egy pártelnök mit gondol, mint az adott párt vezetősége. De most miért is szaladt bele az andorrai pofonba egy ilyen harcedzett, minden hájjal megkent elemző?

A válasz úgy adható meg legegyszerűbben, ha az összehasonlítás apropóját vizsgáljuk. Vagyis, hasonlítsuk össze az andorrai focistákat a magyarokkal. Nincsenek nagy sztárjaik, nincsenek állami pénzből felhúzott stadionjaik, még hazai bajnokságuk sincs, hiszen 80 ezer embernek maximum sörmeccseket érdemes rendezni a grundokon. Valószínűleg a kis ország éves GDP-je csak küszködve éri csak el a felcsúti fociakadémia költségvetési keretét. Lényegében semmijük nincs, ami a magyar focistáknak alapból jár. Olyanok, mint a legendás jamaicai bobcsapat, amely jeget és havat alig látott, mégis becsülettel felkészültek a téli olimpiára. Igaz, ők nem verték meg a németeket!

Török állítása szerint a magyar ellenzék körülbelül ilyen lehetetlen körülmények között készül a 2018-as választásokra, hiszen a Fidesz számára épp úgy adott minden a sikerhez, mint a magyar focistáknak, hogy legyűrjenek egy amatőr kiscsapatot. Kétségtelen, a kormánypárt számára biztosított pénz, paripa, fegyver, hiszen annyit költ kampányra, amennyit csak nem szégyell, úgy alakítja a választás feltételrendszerét, ahogy az érdekei diktálják, és olyan sajtóbirodalmat épített ki magának, amelyik kézi irányítással vadássza le az ellenzék politikusait.

Ilyen irtózatos erőfölény ellenére sem mehet azonban biztosra a kormány, hiszen a közvélemény-kutatások szerint az ellenzékre szavazók jóval többen vannak, mint a kormányt támogatók. Igaz, hogy az ellenzéki oldalon elaprózódnak a szavazatok, ám egy ésszerű összefogás optimalizálhatja azt a szavazatmennyiséget, amellyel leváltható a kormány a Fidesz számára kedvező választási rendszerben is. Erősen fel van tehát hájpolva a Fidesz dominanciája a sajtóban, hiszen sok kormánypárti médium már most úgy odaadná a győzelmet a kormánypártnak, ahogy Török Gábor a többgólos magyar sikert Andorra ellen.

A kormány meghosszabbított karjaként működő sajtóorgánumok épp ezzel készítik elő a terepet arra, hogy a kormánypárt épp olyan nagyképű, kényelmes és arrogáns legyen ebben a küzdelemben, mint a magyar focisták Andorra válogatottja ellen. Csak egy példa a közelmúltból, hogy mennyire sebezhető a Fidesz hatalmas anyahajója a politika hatalmas óceánján: Ki gondolta volna az ismeretlenségből idén télen előlépő Momentum Mozgalomról, hogy megcsáklyázza a kormány egyik kedvenc projektjét, a hazai olimpiai pályázatot? A momentumosok csatacirkálója jó helyre célzott, és a Fidesz óceánjárója máris menekülőre fogta, nehogy végzetes találatot kapjon.

Fotó: nol.hu

Tehát nem mindig a pénz, a hatalom, az egység látszata számít, hanem vannak ezeknél a tényezőknél kevésbé látható jelenségek akár a sportban, akár a politikában. Ki mennyire akarja a győzelmet, kiben van annyi lelki tartalék, hogy az utolsó energiáit kipréselve küzdjön ellenfelével, és nem mellékesen, ki mellé áll a szerencse az adott pillanatban. A Fidesznek eddig szerencséje is volt, a győzelmet és a hatalmat is nagyon akarták, és lelkileg is egyben tudták tartani a táborukat. Ha ez nem jön össze 2018 tavaszán, úgy járhatnak, mint a magyar foci válogatott az andorrai nemzeti stadionban. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha lenézed az ellenfeled, mert neki csak egy nyílvesszője van, jusson eszedbe, hogy az az egy épp elég ahhoz, hogy a szemed közé küldjék.”  

Nem adja olcsón a bőrét a magyar letelepedési kötvény, hiszen hiába vezették ki suttyomban a piacról bő két hónapja, máris felröppent a hír, hogy egy kis pihenő után ismét életet lehelnek a programba. Már az rendkívül gyanús volt, hogy bár némi vonakodás után beadta a derekát a kormány, ám nem állt elő azzal a kéréssel, hogy cserébe a Jobbik is tartsa be ígéretét, vagyis szavazza meg a kötvénybiznisz megszüntetéséért cserébe a tavaly őszi bukott kvótanépszavazást menteni próbáló alaptörvény-módosítást. Most már sejtjük, miért nem erőltette ezt a Fidesz.

Fotó: Budapest Beacon

Az Investment Migration Forum szakmai rendezvényén szedték atomjaira a magyar letelepedési kötvénykonstrukciót, és nem meglepő módon arra jutottak az előadók, hogy a miniszterelnök minapi állításával ellentétben nemhogy nem nyert rajtuk a magyar állam, de vastagon bukott is. Ennek megállapításához nem kell sem közgazdásznak, sem diplomatának, de még országgyűlési képviselőnek sem lenni, hiszen a számok makacs dolgok, és ezúttal is ellentmondanak Orbán Viktor kijelentéseinek.

Aki csak teheti, fejlett gazdasággal, működő demokráciával és erős szociális ellátórendszerrel bíró országokba igyekszik olyan térségekből, melyekben ezeknek az összetevőknek a nyomát sem leljük.

A kormányfő láthatóan nehezen viselte, hogy a Jobbik ügyesen összekötötte (ha úgy tetszik, szembe állította) a Fidesz migrációs hisztériakeltését és a pénzért megvásárolható magyar (és természetesen uniós) állampolgárságot. A Jobbik azzal, hogy szorgalmazta a kötvények kivezetését a piacról, egyben ostorozta a kormányt az értékpapírok forgalmazását végző off-shore cégek zavaros pénzügyei miatt, két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt megtarthatta markánsan bevándorlás-ellenes arculatát, másrészt korrupcióval és a migrációs törekvésekkel szemben elnéző Orbán-kabinetet festett a választók elé. Ráadásul nem mentek bele abban az alaptörvény-módosításba se, ami kicsit kozmetikázta volna a kvótanépszavazás okozta kormányzati kudarcot. Orbán és Vona azóta különös elszántsággal osztja egymást az ország házában és azon kívül is, ám ez az ügy nem kizárólag Fidesz-Jobbik vetélkedésről szól.

          Fotó: Magyar Hírlap

A letelepedési kötvények forgalmazásának minden aspektusa ugyanis arról tanúskodik, hogy a kormány szereti azokat a konstrukciókat, melyekkel könnyű pénzhez juttathatja saját embereit, ugyanakkor gesztusokat tehet olyan országok állampolgárainak, melyekkel ideológiai és gazdasági szövetségre törekszik. A kötvényeket ugyanis elsősorban olyan EU-n kívüli országok gazdag (és nyilván befolyásos) polgárai vásárolták, melyek részei a formálódó nemzetközi illiberális szövetségi rendszernek. Arab monarchiák kiváltságosai épp úgy vettek belőle, mint a kommunista Kína magas rangú funkcionáriusai, vagy a putyini Oroszország oligarchái.

A fent említett genfi konferencián a kínai előadók kiemelték, hogy az amerikai kötvényprogram után a magyar volt a legnépszerűbb Kínában, mégpedig azért, mert "olcsó, gyors és egyszerű az ügyintézés, nem vizsgálják a készpénz eredetét, nincs különösebb vizsgálat, és a magyar hatóságok nagyon elnézők". Aki magyar letelepedési kötvényt vásárolt, annak csak az egyszeri befizetést kellett teljesíteni, nem kellett valódi beruházást végrehajtani, de még ingatlant sem venni, sőt személyesen nem is kellett Magyarországra költözni, de még ideutazni sem. Itt csak említsünk meg mellékesen egy viszonylag friss hírt, mely szerint kétéves tartózkodási vízumot szerezhetnek maguknak és családjuknak azok a külföldiek, akik a jövőben legalább 75 millió korona (3 millió euró) értékű beruházást valósítanak meg Csehországban. Nálunk semmiféle hasonló kötelezettsége nincs a kötvényt vásárlónak, de mivel különösen jó kamatozású a magyar papír, lényegében nem is érdekeltek beruházások indításában a befektetők, ugyanis minden kockázat nélkül garantált hasznot hajt számukra a kötvény megvásárlása.

Ez hatalmas öngól egy olyan állam részéről, mely rendelkezik egy erős ütőkártyával, nevezetesen az Európai Uniós tagsággal. Lássuk be, ugyanaz a mozgatórugója a tömeges migrációnak és a letelepedési kötvények forgalmazásának: Aki csak teheti, fejlett gazdasággal, működő demokráciával és erős szociális ellátórendszerrel bíró országokba igyekszik olyan térségekből, melyekben ezeknek az összetevőknek a nyomát sem leljük. Talán nem véletlen, hogy nálunk nem igazán akarnak letelepedni se szegények, se gazdag migránsok, de a kötvényünk jó arra, hogy uniós országokba utazhassanak. A Fidesz álláspontja épp ezért álságos a migrációs ügyekben, hiszen a valóban rászorulókat lerugdossa a határt védő kerítésről, a kétes vagyont szerző nyerészkedőknek pedig segítő kezet nyújt. Mindezt a terrorfenyegetettség növekedésével magyarázza, holott a terrorizmushoz elsősorban pénz kell, csak utána jön a nincstelen, önmagát is feláldozni kész dzsihádista. Az Orbán-kormány propagandája jó szokásához híven ebben az ügyben is csak az egyik oldalt világítja meg, a számára kedvezőtlent igyekszik jótékony homályban tartani.

A letelepedési kötvénnyel mégis az a legnagyobb baj, hogy olyanok gazdagodnak meg rajta, akik csak nehezékek ezen a programokon. Keveset sikerült eddig kideríteni arról, kik és milyen haszonnal részesülnek pontosan a kötvénybizniszből, ám a világos, hogy ha Kosik Kristóf, a Rogán Antalhoz köthető ügyvéd irodája ötezer eurót, azaz másfél millió forintot kap minden egyes letelepedni szándékozó kínai ügyféltől, akkor hatalmasat kaszálnak a kötvények oldalvizén evező kormányhoz közeli figurák.

Fotó: hvg.hu

Nem csoda, ha nemzetközi példákra hivatkozva szakértők azt sejtik, hogy ezt az arany tojás tojó tyúkot nem fogja levágni a kormány. Most legfeljebb ideiglenesen szüneteltetik a kötvényprogramot, aztán a választások után újult erővel vágnak bele, persze, ha a politikai erőviszonyok ezt lehetővé teszik. Az ellenzék számára azért lehet jó kampánytéma a letelepedési kötvények ügye, mert ha a választókban is tudatosítani tudják, hogy ha marad az Orbán-kormány, soha nem fogják megtudni, ki mennyit kaszált a külföldiek számára értékesített kötvényeken, akkor a kíváncsiság és az elszámoltatás iránti vágy erősen befolyásolhatja a preferenciákat. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy a népnek nem mondják meg, mennyi harcosunk esett el a csatában, attól még nem jönnek haza a fiaink.”

Emlékeznek az úgynevezett menekültválság kezdetére? Ekkor ismertük meg a pengés kerítést, melyből irtózatos mennyiséget rendelt a kormány, hogy ezeket az akadályokat rohamtempóban telepítve kerítse körbe a déli határszakaszt. Nem sokat értek, alatta és felette is át lehetett hatolni, ugyanakkor rendkívül drága mulatság ilyen típusú pengés huzalt lefektetni 175 kilométeren. Később ezeket a tekercseket egymásra helyezve emelték a kerítések magasságát, de aztán áttértek a kettős kerítés rendszerére, melyek között autóút vezet, ráadásul a belső kerítésbe áramot is vezettek. A pengés kerítésnek azóta nyoma veszett. Számunkra csak a költői kérdés maradt: Hová tűnt ez a hatalmas mennyiség?

Fotó: Szegedi Kattintós

Friss képekkel tudjuk illusztrálni, hogy ma már olyan kerítésrendszert építtetett ki a kormány a déli határszakaszon, melyen nemhogy emberek vagy nagytestű állatok, de a szúnyogok sem igen tudnak átjutni. Az úgynevezett okoskerítés lényegében áthatolhatatlan dupla akadály, mely nem csupán horganyzott drótból, de úgynevezett ponthegesztett rácsból is áll, melybe az akadályon feltüntetett felirat tanulsága szerint áramot is vezettek. Íme így néz ki most a déli határon húzódó kerítés, mely állítólag mozgásérzékelőkkel is el van látva, hőkamerák pásztázzák sötétben a terepet, a közvilágítást is gőzerővel építik ki a határszakaszon, és a két kerítés között húzódó úton folyamatosan rendőrségi járművek járőröznek. És a hab a tortán az, hogy ez a kerítés több nyelven beszél. De tényleg!

Fotó: Szegedi Kattintós

Fotó: Szegedi Kattintós

Ha mindez nem lenne elegendő, olykor helikopterek is elrepülnek a határszakasz felett. Fotónkról biztonsági okokból nem áruljuk el, pontosan hol készült, de annyit elmondhatunk, hogy nem a legérintettebb Röszke-Ásotthalom-Tompa szakaszon, hanem a Tisza túloldalán húzódik, ahol a menekültválság legkritikusabb időszakaszaiban is alig volt mozgás. Ez a védelmi rendszer vetélkedik a két Korea között húzódó határszakasz felszereltségével, csak a nagy hangszórók hiányoznak, melyeken keresztül egymás propagandáját hallgatják a felek a kerítés túloldalán. Nem akarunk költői túlzásokba esni, de a szerb bolhák számára is komoly kihívás, ha egy magyar oldalon futkározó kuvasz bundájába próbálja befészkelni magát. Írásunk most nem azt feszegeti, mire ez a nagy kardcsörtetés (bár ez a téma is megérne egy hosszabb eszmefuttatást), hanem egy költői kérdést kénytelen feltenni. Hová tűnt több száz kilométernyi pengés kerítés a déli határról?

Fotó: Szegedi Kattintós

A fenti kép a menekültválság kezdetén készült Röszke körzetében. Jól látszik a sebtiben lefektetett kerítésen, hogy a drót nem kókány munka, így bizonyára meg volt az ára is. Utánanéztünk a hivatalosan pengés huzalnak nevezett termék paramétereinek. Tíz méter súlya 5 kg egy tekercs átmérője közel 500 milliméter, ára 9652 forint. Ezt az olasz terméket a hivatalos leírás szerint a következő célokra használják: „Kerítésekhez és egyéb határolóeszközökhöz használt drót, amelyből szabályos térközönként hegyes drótvégek, pengék állnak ki, fizikai akadályt képezve és akár súlyos sérüléseket is okozva azoknak, akik át akarnak törni az ezzel az eszközzel védett sávon. Nagyobb kiterjedésű, illetve újonnan kijelölt és elkerített mezőgazdasági területek védelmére használják, de veszélyesebb területeken lakóépületek, telepek védelmét is segíti, Főként az állattenyésztők kedvelik. A szögesdrótot és a pengésdrótot katonai és polgári célokra egyaránt használják.”

Fotó: Szegedi Kattintós

A fenti képen az egy évvel ezelőtti állapot látszik. A határszakaszon akkor még nem készült el az úgynevezett okoskerítés, de a pengés kerítésnek több szintjét is egymásra helyezték. Ez annyit tesz, hogy több száz kilométer pengékkel felszerelt huzalt használtak akkor még határvédelemre. Ezen a részen négy réteget számolhatunk, így ha máshol még ennél is magasabbra akarták emelni a pengéket, akkor ez hihetetlen nagy mennyiséget jelent. Ma nyoma sincs ezeknek a méregdrága eszközöknek, melyek kétségtelenül könnyen elbonthatók, ám ebben az ipari mennyiségben nemcsak elszállítani kellett, de tárolni is muszáj valahol. Nem bukkantunk egyelőre olyan hirdetésre, hogy pengés kerítés nagy tételben kedvezményes áron vásárolható, így csak arra tudunk gondolni, hogy Szijjártó Péter valamelyik közép-ázsiai útján eladta ezt a mennyiséget valamelyik helyi diktátornak. Mert ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ami háborúban kevés, az békében sok, vagyis ne vegyél annál több puskát, mint amennyi harcosod van.”     

Közel egy éve hitetlenkedtünk azon a bejelentésen, amit akkor még Lázár János partizánakciójának, esetleg lázálmának tartott az ország. Most azonban visszatért a panelbontás ötlete a közbeszédbe, és úgy hisszük, Lázár most már tényleg nem tágít addig, amíg legalább néhány hódmezővásárhelyi toronyházat meg nem szabadítanak a felső emeleteitől. Ahogy közelednek a választások, egyre képtelenebb ötletekkel rukkolnak elő a kormánypárti politikusok, még olyanokkal is, melyeket korábban szép csendesen visszaszívtak már.

Foto: portfolio.hu

A Fidesz jó szokásának megfelelően nem alulról építkezik, hanem felülről bont. És most nem csak szimbolikus értelemben, hanem konkrétan is. Arról van szó ugyanis, hogy Lázár János előkapta a bűvészkalapjából azt az egy éve már meglebegtetett mutatványát, mely szerint úgy lehetne segíteni a magasra nyúló panelépületek lakóin, ha a felső szinteket lebontanák, és az ott lakókat kertes házakba költöztetnék. Azért a miniszterelnökséget vezető miniszter is visszavett a lendületből, hiszen az egy éve még azt szajkózta, hogy a tíz emeletből legalább a felső ötöt le kéne túrni, ám most megelégedne a legfelső szinttel.

A visszabontásról azt mondta, hogy gondolati szinten merült fel, hogy a felső szintet, szinteket visszabontják, támogatják a kertes házba költözést, illetve az ott maradók számára a teljes korszerűsítését. Egyelőre pilotszerű visszabontásokat hajtanának végre, hogy lássák, működik-e a modell. A kísérleti bontásokat nem meglepő módon Hódmezővásárhelyen hajtanák végre. Ez körülbelül ugyanolyan hangulatú bejelentés, mint amikor Észak-Korea újabb kísérleti ballisztikus rakétakilövéseket helyez kilátásba.

Nem nehéz megjósolni, hogy nem lesz semmi a panelcsonkolásból a 2018-as választások előtt, ám arra jó a nagy habverés, hogy néhány tízezer panellakó elhiggye, van esélye a rezedaszagú kertvárosi életre, ahol nem a papírvékony falon keresztül hallja a szomszéd tinédzser kedvenc hörgős metálzenekarát, vagy az éppen aktuális tányérdobálást a felső szinten lakó antiszociális családtól. A kormányok tényleg nagyokat szoktak vetíteni választások előtt, ám ilyen jövővel kecsegtetni olyan embereket, akik a közös költséget sem tudják kifizetni, finoman szólva is otrombaság.

Egy újabb példáját látjuk annak, hogy a kormány kapkod, láthatóan semmi elképzelése nincs arról, hogyan magyarázza meg a választók előtt az elmúlt hét év helyben topogását.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen műszaki akadályai vannak a nagy panelbontásnak. Egységes közműveket kell megbontani, újra kell szigetelni a záró szinteket, át kell helyezni épületgépészeti berendezéseket. Így például, ha egy tízemeletes panelből csinálnának egy ötszintest, akkor ott már nem kötelező a lift, és egyébként is hogyan oldják meg egy felvonó esetében, hogy most már csak az ötödik emeletig szállítsa Marika nénit? Több lenne a drága műszaki megoldás ebben az esetben, mintha elvégeznének egy komplett épületrekonstrukciót. Nyilván azért találták ki a vásárhelyi pilot megoldást, hogy a felszínen tarthassák az ötletet, úgy, hogy lényegi előrelépést ne kelljen tenni.

Egy éve már szót ejtettünk arról is, hogy a magyar építőipar sincs felkészülve ilyen volumenű beruházásra. Csak a legfontosabb gondolatokat idézzük most fel ebből a bejegyzésből. Azon kívül, hogy a magyar építőipar nem tudna megbirkózni a panelek sarabolásával, a kertes házak építése is számtalan abszurditást vet fel. Ha 1000 négyzetméteres telkeken egy közepes panellakással megegyező méretű (50 négyzetméteres) házakat húznának fel, akkor ehhez 777 négyzetkilométernyi új terület és 40 millió négyzetméternyi lakóterület kellene. Ennél is riasztóbb adat, hogy ha a panelek helyett azokkal legalább azonos méretű családi házakat építenének, úgy - 250 000 forintos újépítésű négyzetméterárral számolva - 10 000 milliárd forintba kerülne a megvalósítás. Erre nincs pénze a panelben élő kisembernek, az állam pedig milyen alapon fizetné ki ezeket az ingatlanokat, amikor az ötödik emelet alatt mindenki maradna a régi lakásában, és nem kapának egy fillért sem azután, hogy lepucolták felőlük a szomszédokat?    

Fotó: okpecs.hu

Sorolhatnánk még a problémákat, melyekbe csak az első elemzések során bukkannánk, ám elég legyen annyit leszögezni a panelcsonkolással kapcsolatban: Egy újabb példáját látjuk annak, hogy a kormány kapkod, láthatóan semmi elképzelése nincs arról, hogyan magyarázza meg a választók előtt az elmúlt hét év helyben topogását. Persze, ez jóval kínosabb ügy annak fényében, hogy Rogán Antal, Lázár János, Mészáros Lőrinc vagy Vajna Timi finoman szólva is előbbre jutottak az Orbán-kormány országlása idején, ám ahhoz, hogy tovább gazdagodjanak, szükség lenne néhány százezer panellakó szavazatára is, ám egyelőre a panelcsökkentési tervnél jobb ötletük nem támadt. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a béketárgyaláson elfogytak az ötleteid, állj elő lehetetlen követelésekkel, hátha azt hiszik, hogy viccelsz.”     

A kormány hét év kormányzás után rájött, hogy komoly bajban van az ország. Ez persze sok területre értendő, ám a népességfogyás olyan gond, melyen nem segítenek a kommunikációs trükkök, a központilag irányított lejárató kampányok, és a folyamatos ellenségkeresés. Kormányokon, sőt rendszereken átnyúló problémáról van szó, mellyel méltánytalanul keveset foglalkoztak eddig kormányzati szinten. Tóth I. János a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Filozófia Tanszékének munkatársa még Orbán Viktor május végi népességnövelési programjának bejelentése előtt egy tanulmányában foglalkozott a kérdéssel. A főállású szülő intézményének bevezetésére tett javaslatáról eddig nem született hivatalos állásfoglalás kormányzati részről, de legalább bedobta azt a bizonyos követ az álló vízbe.

Fotó: szegedma.hu

Szegedi Kattintós: Javaslatának komoly előzményei vannak, hiszen évtizedek óta halljuk, hogy fogy a magyar, ám érdemben egyetlen kormány sem lépett. Ennek az elehet az oka, hogy „túl forró” ez a téma a politika számára, vagy a döntéshozók inkább a csodában bíznak ahelyett, hogy lépéseket tennének?

Tóth I. János: Bár régóta vannak családtámogató politikai lépések, de ezek nem jelentettek áttörést, hiszen érdemben nem nőtt a születés szám és a termékenységi arányszám. Ez utóbbinak az értéke a szükséges 2,1-es helyett statisztikai átlagban csak 1,44 gyerek/nő.  Ez azt jelenti, hogy minden generáció létszáma 30%-kal kisebb, mint az előző.  2015-ben a magyar népesség 40 ezer fővel csökkent. A jelenlegi tendenciák  szerint négy év múlva 9,5 millió lakosa lesz Magyarországnak, 2030-ban már csak kilencmillió 2100-ban pedig 4,5 millió https://444.hu/2015/08/17/ha-aggodik-magyarorszag-sorsa-miatt-inkabb-ne-nezze-meg-ezeket-az-abrakat/,  a következő évszázadra pedig gyakorlatilag kihalunk.

Ez a negatív folyamat a közrossznak egy viszonylag új formája, amellyel korábban szinte sohasem kellett szembe néznünk. Ezért azt sem tudjuk, hogy mit tegyünk. Ráadásul, eddig mindig csak a túlnépesedésről hallottunk. Abból, hogy a túlnépesedés fenntarthatatlan és rossz, nem következik, hogy az elöregedés és a népességcsökkenés jó lenne. Mindkét demográfiai véglet fenntarthatatlan és rossz. A demográfiai értelemben vett fenntarthatóságot és jó állapotot a stabil és állandó népesség jelenti, amelynek szükséges előfeltétele a 2,1-es termékenységi arányszám.  Minden társadalomnak erkölcsi kötelessége a stabil népességre törekednie: a túlnépesedő afrikai államoknak éppen úgy, mint az elöregedő és a csökkenő népességű Európai társadalmaknak. 

Sz. K.:Elképzelése szerint a főállású szülő intézményét úgy kellene kezelnünk, mintha az állam szerződést kötne azokkal, akik bizonyos vállalásokat tesznek. Lényegében közalkalmazotti státuszba kerülnek azok a szülők, akik az átlagosnál több gyerek megszületését és felnevelését vállalják?

T.I.J.Igen, talán csak annyiban pontosítanám, hogy az átlagosnál jóval több (minimum 5) gyereket kellene vállalniuk a főállású szülőknek. Cserébe ezért a felelősségteljes tevékenységért a szülő egész életében kapna fizetést, tehát a gyerekek önállósodása után is. Nem lenne méltányos, ha a főállású szülőségből „kiöregedett” 50-60 éves embereknek kezdőként kellene belépni a munkavilágába.  

Itt felmerül egy általánosabb kérdés is, nevezetesen, hogy mit kell érteni munka alatt. Erről a kérdésről vita van és én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a munka fogalmát – a 21. század kihívásaival összhangban – újra kell gondolni. Érdekes, hogy ugyanazt a gondozó-nevelő tevékenységet a közvélemény munkának tekinti, ha azt mások gyerekeivel végezzük el, ahogy ezt teszik pl. nevelőszülők, bölcsődei, óvodai stb. dolgozók, viszont amikor a saját gyerekeinket gondozzuk és neveljük, akkor ezt nem tekintjük munkának. Amúgy, ha a gyereknevelés nem munka, hanem tiszta szórakozás és élvezet, akkor miért is fizetünk bért a nevelőszülőknek.  Szerintem ha abban meg tudunk egyezni, hogy legalább a nagyon sok gyerek felnevelése  egy speciális munkavégzés, akkor ebből  automatikusan következik, hogy az erre vállalkozó szülőnek adjunk munkabért.  

Sz. K.:Ez az intézmény elsősorban nőket érintene, hiszen elvileg férfi is nevelheti a gyerekeket, de általánosabb tendencia, ha ezt a gyengébbik nem képviselői vállalják fel. A modern társadalmakban azonban a nők többsége karriert, és önmegvalósítást szeretne, sok esetben pedig a család eltartását vállalják. E javaslat viszont arra ösztönözné a nőket, hogy a gyereknevelésre tegyék fel az életüket. Lesz elég jelentkező erre?

Fotó: hiveminer.com

T.I.J.: A főállású szülőnek kezdetben egyszerre kell gyereket szülni és nevelni.  Ebben 15-25 évben az állást biológiai okok miatt csak az anya töltheti be. Később természetesen már az apa is lehet főállású szülő. Ugyanez a helyzet a Gyes illetve a Gyed esetében is, elvileg mindkét fél élhet vele, de az esetek döntő többségében ezzel a lehetőséggel a nő él.  

Nyilvánvaló, hogy erre a státuszra csak olyan nők és párok fognak jelentkezni, akik sok gyereket szeretnének, és akik ebben önmegvalósítási lehetőséget látnak. A KSH adatai http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_haztartas szerint 176.050 olyan pár él Magyarországon, akik a jelenlegi feltételek mellett is 3 vagy több gyereket nevelnek. A feltételek javulása pedig nyilvánvalóan növelné az érdeklődést ezen életpálya iránt. 

Tehát a nők többsége nyugodtan csinálhat szakmai karriert, elég ha a nők kisebbsége, úgy a fiatalabb korosztályok 10%-15% választja ezt a pályát.  Én a jelentkezők hiányától egyáltalán nem félek, sőt inkább a túljelentkezés okozhat problémát, hiszen egy évben viszonylag csak kevés embert lehet felvenni, legalábbis, ha folyamatosan minden évben akarunk felvételt hirdetni erre a státuszra. 

Sz. K.:Elég komoly kritériumoknak kell megfelelniük azoknak, akik szerződést kívánnak kötni az állammal. Ha idő közben e feltételek közül nem teljesül valamelyik, vagy önhibájukon kívül a szülők nem képesek teljesíteni a vállalt feladatokat, akkor fel lehet bontani az egyezséget?

T.I.J.: Mivel ez egy állás, ezért vannak foglalkoztatási feltételek.   Erre az állásra olyan fiatal vagy gyerekes házaspárok jelentkezhessenek, akik: büntetlen előéletűek, legalább középfokú végzettséggel vagy érettségivel rendelkeznek, és a férjnek (jó) állása van. A házaspárnak legalább 5 saját gyereket kell vállalnia, akiknek legalább szakmát vagy középfokú végzettséget kell szereznie.  Továbbá azt javaslom, hogy a végleges szerződés megkötésre csak a második gyerek megszületése után kerüljön sor.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell a középfokú végzettséghez kötni ezt az állást. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a szülők, különösen az anya, iskolai végzettsége szoros összefüggésben áll a gyermekek várható iskolai végzettségével. Mivel a modern társadalomnak jól képzett munkaerőre van szüksége, ezért érthető, hogy a munkaadó (vagyis az állam és végső soron a társadalom) az iskolázott szülőket preferálja, mert ők nagyobb valószínűséggel képesek iskolázott gyerekeket és embereket nevelni, mint az iskolázatlan szülők. Kivételek természetesen mindig vannak.  

A szerződés felbontásával kapcsolatban három helyzet különböztethető meg: a főállású szülő meggondolja magát; a szülő neki felróható okból alkalmatlanná válik erre a munkavégzésre; és végül  önhibáján kívül merül fel valamilyen probléma.  Vegyük sorra ezeket az eseteket. A főállású szülők bármikor kiléphetnek ebből a rendszerből és ezért őket semmilyen szankció nem éri, hanem megkapják mindazokat a támogatásokat, amelyeket alanyi jogon bármelyik nagycsalád megkap. Ha a szülők elhanyagolják a gyerekeiket, akkor a munkaadó vagy a munkaadói jogokat gyakorló önkormányzat figyelmeztetheti a munkavállalót, vagy akár meg is szüntetheti a munkaviszonyt, ha úgy látja, hogy ez szükséges. Ha olyan súlyos a helyzet, akkor majd a gyámügy dönt a gyerekek sorsáról. Világos, hogy egy ilyen helyzetben az önkormányzatnak azonnal kell cselekednie.   S végül elképzelhető olyan helyzet is, amikor a főállású szülő önhibáján kívül nem képes teljesíteni a vállalását, mondjuk, van 4 gyereke és a házastársa elválik tőle.  Szerintem ebben az esetben egyedileg kell a helyzetről döntést hozni. Pl. 4 gyerek esetében már az lenne a méltányos, hogy a főállású szülő a rendszer része maradhasson, ha akar, és kapja meg fizetésének a 4/5 részét.     

Sz. K: Számításai szerint mekkora összeget emésztene fel az állami költségvetésből egy ilyen rendszer bevezetése?

T.I.J.:Először számoljuk ki egy főállású szülőnek a nettó bérét. Ennek három részből kellene állnia: egy állandó és egy változó értékű költségvetési támogatásból, illetve  a felnőtt gyerekek 10% adófelajánlásából. Ez utóbbi az 1%-os szja felajánlás mintájára működne és a főállású szülő gyermeke ajánlhatná fel az anyjának vagy az apjának. (Itt jegyzem, ezt a lehetőséget én minden adózónak megadnám, hogy ezzel is kompenzáljuk a gyereknevelés  brutális költségeit. A főállású szülő bérének az állandó része a végzettségtől függne, mondjuk a középfokú végzettség esetében 50 eFt, érettségi esetében 60eFt és diploma esetében 70 eFt lenne.  A változó rész az eltartatott gyerekek számával (N) arányosan pl. 30 eFt/hó értékkel növekedne, majd csökkenne, de ekkor belépne a gyerekek adófelajánlása, ami ezt a csökkenést kompenzálná.   Tehát pl. egy középfokú végzettséggel rendelkező főállású szülő nettó havi bére a következő összeggel terhelné a költségvetést:  50 eFt + N*30 eFt.

Ez alapján én úgy kalkuláltam, hogy főállású szülők nettó átlagbér 146 eFt/hó és az éves kereset 1,75 millió Ft (+ az adófelajánlás) lenne. Megjegyzem 2015-ben Magyarországon a nettó átlagkereset 167.600 Ft/hó volt.

A társadalmi költség nagysága attól függ, hogy a társadalom milyen nagyságrendben indítaná el ezt a programot.  Három különböző modell vizsgáltam meg: +3.333; +10 ezer és +30 gyerek évente. E programokhoz tartozó főállású szülők száma az első húsz évben 10, 30 és 100 ezer fő lenne, később a létszám megduplázódna, de azon az értéken stabilizálódna.  Az első program csak szimbolikus jelentősége lenne, mert a termékenységi arányszámot 1,44-ról csak 1,51-re emelné. Ezzel párhuzamosan  a társadalmi költség is minimális lenne az első 20 évben 18 milliárd forint. A „+10 ezer gyerek” program már a problémának egy részleges megoldását jelentené, hiszen a termékenységi arányszámot 1,63 gyerek/nő arányra emelné. Ekkor a társadalmi költség az első 20 évben évente 52 milliárd forint lenne. Az évente „+30 ezer gyerek” program már megoldaná a magyar demográfiai válságot, hiszen a termékenységi arányt 2,06-ra emelné. Ennek a költsége az első 20 évben 175 milliárd forint lenne, ezután megduplázódna, de ezen az értéken stabilizálódna az idők végezetéig.

Szerintem ezek a társalmi költségek nem elviselhetetlenül magasak, ráadásul ez az intézmény  hosszabb távon a befektetett pénzzel arányos mértékben plusz adóbevételt jelentene a költségvetésnek, mivel ezekből a gyerekekből, később adófizetők – valamint munkavállalók, vállalkozók, fogyasztók és szülők – lesznek. Tehát a főállású szülő intézménye  20-40 év alatt pénzügyi szempontból is önfenntartóvá vagy közel önfenntartóvá válna. Azaz a főállású szülői programot gazdasági szempontból értelmezhetjük úgy mint egy hosszú távú befektetést.    

Sz. K.:Aktuális kérdés, hogy egy ilyen bonyolult és hosszadalmas kifutású rendszer bevezetése helyett a magyar társadalomnak nem lenne-e szüksége egy gyorsabb megoldásra. Most, hogy a migráció ilyen nagy hullámokban éri el Európát, nem lehetne-e szelektálni az ide érkezettek között, és nem lehetne-e velük szerződéses viszonyt létesíteni? Fotó: Magyar hírlap

T.I.J.: Persze a népességcsökkenésre a leggyorsabb és a legolcsóbb válasz a bevándorlás.  Ennek azonban súlyos kockázatai vannak. Először is ha kevés bevándorló jön, akkor azok nem tudják ellensúlyozni az alacsony termékenységből fakadó elöregedést és népességcsökkenést, ha pedig a bevándorlás tömeges méretékű, ahogy azt látjuk Nyugat-Európa esetében, akkor párhuzamos társadalmak alakulhatnak ki, sőt meglepően gyorsan végbemehet egy népességcsere is. Tehát a tömeges és ellenőrizetlen bevándorlás, ami éppen most zajlik Nyugat-Európában, demográfiai szempontból sem szerencsés folyamat. Egy teljesen más kérdés a szelektív és törvényes bevándorlás. Sőt, rövidtávon hazánkban is elkerülhetetlennek tűnik a külföldi munkavállalók alkalmazása. Hiszen ha most azonnal elindítanánk  ezt a főállású szülői programot, akkor annak pozitív hatásai is leghamarabb  csak 25-40 év múlva jelentkeznének. Nem mindegy azonban, hogy csak erre az átmeneti időszakra van szükségünk bevándorlókra vagy az idők végezetéig.

Egy olyan országban, ahol egyáltalán vitatéma lehet az, mi számít közpénznek, és mi nem, bizony fel sem tűnik a polgároknak, hogy a törvényesség látszatára is alig adnak a kormányhoz köthető szervezetek. Az Orbán-kormány jogászkodással palástolt pénzlapátolása ugyanis nem borítja ki eléggé a választópolgárokat, ugyanis eléggé elharapózott már az a nézet, hogy aki politikus az lényegében úgy játszik a törvényekkel, ahogy csak kedve tartja. Különben miért akarna törvényalkotó lenni? De mi is lenne eredetileg egy kormány dolga? Megvédeni a közvagyont, sőt gyarapítani azt. Sajnos erről kezdünk teljesen elfelejtkezni.

      Fotó: Szabad Riport

Mielőtt azt gondolnánk, hogy a Civil Összefogás Fórum (CÖF) kezdi kicsit kellemetlenül érezni magát attól, hogy miközben a külföldről (is) támogatott civil szervezetek ostorozásában együttműködő partnere az Orbán-kormánynak, addig gigatámogatást kap állami tulajdonú cégektől. Ifjabb Lomnici Zoltán, a CÖF „jogi kabinetjének vezetője” például pengeéles logikával vezette le a Bencsik András által vezetett Demokratában, miért nem ciki ilyen nyilvánvaló ellentmondásba keveredni: „Miközben a Soros-féle szervezetek súlyos milliárdokat kapnak működésre, az egyik állami cég úgy ítélte meg, hogy méltónak tartja támogatásra – nem közpénzből – a CÖF civil, a külföldi nyomást ellensúlyozó kampányát. Ez az összeg nyilvánvalóan nem volt egy lapon említhető azokkal a milliárdokkal, tízmilliárdokkal, amiket ide, Magyarországon működő szervezeteire összpontosít George Soros. Nagyon fontos, hogy természetesen az MVM-től kapott pénz nem az aktivistáknak ment, nem is a szóvivőknek, akik önkéntesen végzik a feladatukat, hanem a külföldi, nemzetellenes nyomást ellensúlyozó civil kampányra fordította a CÖF. „

Szóval, az állami tulajdonú Magyar Villamos Művek lényegében politikai tevékenységre adott félmilliárd forintja nem minősült közpénznek, ugyanakkor azok a magyar fiatalok, akik a különböző külföldi alapítványok támogatásának köszönhetően jutnak el a felsőoktatásba, esetleg nyernek el külhoni vagy hazai ösztöndíjakat most nézzenek magukba, mert máris behálózta őket a liberális demokrácia Soros Györggyel átszőtt mételye. Persze Lomnicinak nem elsősorban a fiatalok miatt fáj a feje, hanem a Soros-alapítványok által „pénzelt” jogvédő szervezetek miatt. Itt is komoly csúsztatásban van azonban a CÖF üdvöskéje, hiszen a Helsinki Bizottság 170 millió forintot, a TASZ 133 milliót, a Transparency International pedig csak 13 milliót „kaszált” ilyen forrásokból tavaly. Persze az igazmondás nem erőssége sem a kormánynak, sem a hozzá ezer szállal köthető álcivil szatellit szervezeteknek. A CÖF legalább annyit agyalt ezen az átlátszó hazugságon, mint a Fidelitas fiataljai, amikor Simicska Lajos és a Fidesz kapcsolatáról faggatták őket.

De mit is várjon az ember fia (és lánya) olyan kormánytól, mely tájékoztatási kampánynak titulálja azt a kőkemény kormánypropagandát, amit nemzeti konzultáció fedőnéven futtat már lassan hét éve. A legutóbbi felvonás (amely az Állítsuk meg Brüsszelt! címet viseli) alkalmával is irdatlan mennyiségű közpénzt gyűrtek bele azoknak a kormányhoz közel álló cégeknek a zsebébe, melyek részesei voltak ennek az értelmetlen és sok szempontból gusztustalan kommunikációs kampánynak. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Fidesz egy profi módon megszervezett médiapárt, mely kiválóan tudja palástolni, hogy a lényegi ügyekkel nem tud és nem is akar mit kezdeni, ehelyett ellenségeket keres, hergeli a lakosságot az Európai Unió a menekültek és Soros György ellen. Közben elszabotált megannyi reformot, félmegoldásokkal operált, közben elhintette, hogy megoldotta a devizahitelesek problémáját, javult a magyar gazdaság versenyképessége, csökkent a munkanélküliség, és igenis sokat tesz azért, hogy ne essen teljesen szét az egészségügyi- és oktatási rendszerünk.

Fotó: hvg.hu

A közpénz közben úgy veszítik el a közpénz jellegét, hogy bár hivatalosan nem lehet kimondani, de a kormány (és személyesen Orbán Viktor) lényegében a sajátjaként bánik a nemzeti vagyonnal. A harács lényege, hogy fogjuk rá az elmúlt nyolc évre, hogy rosszabb volt, mint az elmúlt hét év, és akkor a polgárok mindjárt megbocsátják, hogy a kormány mellett tüntető CÖF jogosan kapott állami százmilliókat, sőt, Matolcsy György jegybanki alapítványaival sincs semmi gond. A kormány minden közpénzügyi magyarázkodásában ott van a szokásos rendőri figyelmeztetés: "Nincs itt semmi látnivaló! Oszoljanak!” Pedig igenis volna mit nézni, és persze vizsgálni. Jó lenne tudni, például, hogy mi volt a felelőssége Farkas Flóriánnak abban, hogy másfél milliárd forint közpénz eltűnt a semmibe, a romák meg nem jutottak munkalehetőséghez. Persze kellett ehhez a legfőbb ügyész finoman szólva is passzív hozzáállása. Mert, ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: „Ha kellemetlen kérdéseket tesznek fel neked a törzsed tagjai, mindig hivatkozz az ősi törvényekre, melyekről mindenki hallott, de senki sem ismer.”  

Már a kívülállók számára is egyértelmű, hogy komoly a vita a Fideszen belül az elmúlt hetek szabadságharcos akcióinak értelmével és hangnemével kapcsolatban. Sem a lex-CEU, sem a civilek vegzálásra szóló törvénytervezet nem váltott ki osztatlan örömöt sem a pártvezetésből, sem a rajongótáborból, pedig a nyugat e kemény arculcsapása éppen a szavazótábor harci moráljának erősítését, az egység elmélyítését szolgálta volna. Akik eddig vakon követték Orbán Viktort az illiberalizmus veszélyes dzsungelébe, most visszafelé tekingetnek, van-e visszaút ebből a szorult helyzetből?

Fotó: Szegedi Kattintós

Magyarország kormánya nem enged a lex-CEU ügyében, hiszen a törvényt megvizsgálták az illetékes kormányzati szervek, és mindent rendben találtak. Végül is csak arról van szó ebben a törvényben, hogy utólag olyan jogszabályokat hozott a magyar országgyűlés, melyben foglaltakat lehetetlen teljesítenie a kipécézett egyetemnek, így arra lesz kárhoztatva, hogy elhagyja az országot. Nem számít, hogy eredményeit tekintve a nemzetközi mezőnyben legmagasabban jegyzett felsőoktatási intézmény hazánkban, hogy egy politikai ámokfutásban feláldoznak olyan oktatókat, diákokat, akiknek eszük ágában sem volt politizálni, hogy a kormány magára haragította a hazai akadémiai és egyetemi elitet, nem mellékesen újabb kötelezettségszegési eljárást provokált ki az Európai Uniótól, ráadásul az konfliktus semmiféle kézzel fogható politikai hasznot nem hozott a kormánynak.

Pedig néhány napja már mutatkoztak olyan jelek, hogy a kormányon belül is sokasodnak a kételyek a CEU-üggyel és a módosítani szándékozott civil törvénnyel kapcsolatban. A Soros György és Brüsszel ellen vívott nemzeti függetlenségi háború főként olyan nyugdíjasokat tudott csak megszólítani, akiknek a paplanügynökök is bármilyen bóvlit el tudnak adni, ha azzal kecsegtetik vevőiket, hogy ettől a garnitúrától elmúlik az isiászuk. Orbán Viktor olyan szinten levitte kutyába a pártját, hogy nem csodálkoznánk, ha a Kétfarkú Kutya Párt már névváltoztatáson gondolkodna. A Fideszen belül is egyre többen döbbennek rá arra, hogy a kormányfő már csak a Bözsi nénik számára agyalja ki játszópajtásaival (Habony Árpáddal, Rogán Antallal, esetleg Andy Vajnával) a kampányokat, így a jobbközép politika elkötelezettjeit odaveti a középre húzó Jobbiknak, esetleg egyenesen a balliberális ellenzéknek.

Orbán Viktor azonban nem hallgat meg semmilyen ellenvéleményt, a jövőbe látók magabiztosságával vezeti el pártját, kormányát és országa népét a falig, ahol állítása szerint meg akar majd állni. Most azonban úgy tűnik, túl nagy lendületet vett a kormányfő, és pontosan nem is tudta felmérni a távolságot önmaga és a fal között. Ráadásul eléggé kiismerték már a nemzetközi porondon, így tudják, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy látszólag győztesként szállhasson ki ebből a játékból. Ezért szeretne mindenáron kipréselni az amerikai szövetségi kormányból valamiféle együttműködési nyilatkozatot, ezért nem éri be New York állam kormányzójának együttműködési szándékával. Számára az a fontos, hogy erősnek mutathassa magát a hazai közvélemény előtt, így legalább valami szimbolikus engedményt szeretne kicsikarni az USA kormányától, holott az már jelezte, hogy nem illetékes az ügyben, és nem is szándékozik semmit sem lépni az ügyben.

A magyar kormányfőnek lényegében soha nem voltak olyan külpolitikai céljai, melyek csakis a magyar diplomácia érdekeit szolgálták volna, csakis a hazai közönségnek játszott, mindig csak az érdekelte, hogy milyen színben tudja felmutatni önmagát választói előtt a nemzetközi színpadon. Most épp az Egyesült Államok kormányát próbálja felhasználni ahhoz, hogy a magyar polgárok előtt meghatározó nemzetközi szereplőként mutassa magát, Putyinhoz is azért dörgölőzik, mert egy erős hatalom vezetőjével parolázhat. A klasszikus értelemben vett magyar külpolitikai elhalt Szijjártó Péter regnálása alatt, aki lényegében utazó ügynökként árulja Csányi Sándor és más magyar oligarchák portékáit a közép-ázsiai országokban. Orbán ebben a súlytalan magyar diplomáciai térben vívja szabadságharcát az Európai Unióval, riogat Soros Györggyel, és üzletel egy magyar egyetemmel.

Fotó: MTI

A magyar kormányfő személyisége tökéletesen meghatározza a magyar politika minden szegmensét, mert nincs olyan terület, melyről levenné a kezét. Konfliktust konfliktusra halmozó politikájának következményeit azonban az ország polgárainak kell viselniük, így ha ő beáldozza a demokrácia néhány építményét a saját sikere érdekében, azokat nekünk kell majd újjáépítenünk, ha elüldöz befektetőket, egyetemeket, ha csökkentik az uniós támogatásunkat, azokat nekünk kell majd visszaszereznünk, ha nem akarunk Dzsibuti szintjére süllyedni. Valakinek tehát meg kell állítania ezt a rombolást, mert a következő magyar generáció lassan kezdhet mindent elölről. És nem 1990-től, hanem 1945-től. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer megszerezted a világ legjobb tomahawkját, ne add át senki másnak, csak a saját gyerekeidnek.”  

Örömhír a Nemzeti Együttműködés Rendszerében töretlenül hívő magyar polgárok számára! Május 31-ig ugyanis meghosszabbították a nemzeti konzultációs ívek visszaküldésének határidejét. Nyilván mindezt a nagy siker jegyében jelentette be a Miniszterelnöki Kabinetiroda. A néphülyítés eme sajátosan magyar formuláját ma már olyan szintre turbózta fel az Orbán-kabinet, hogy egyszerűen nem tud meglenni nélküle. A parasztvakítás azonban csak az egyik funkciója a konzultációs őrületnek, van ugyanis számos más haszna is a kormánypárt számára ennek a pénzégető kampánynak. Lássuk ezeket!

     Fotó: hvg.hu

1. Az Orbán-kormányt már régóta zavarja a valóság, így úgy döntött, hogy teremt egy másikat, egy számára jobban megfelelőt, a hívei számára pedig sokkal vonzóbbat, mint ami Magyarország valós állapota. Ezért nemzeti konzultációnak csúfolt propagandagépezettel terjeszti ezeket a tévhiteket, összeesküvés-elméleteket, alternatív elméleteket. Próbál egy egységes világképet kialakítani a kérdéseknek álcázott konzultációs irományok segítségével a polgárok agyában, ám ezt csak az alacsony iskolázottsággal rendelkező, a közélet t eseményeit alig ismerő, a félelmeit mások gyalázásával oldó választók esetében érheti el, mert ideológiai értelemben meglehetősen lyukas ez az eszmerendszer. Az agymosás elsősorban vidéken hatásos, és itt is a legdurvább a propagandagépezet működése. A vidéki napilapok, melyek többnyire Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó kiadókhoz tartoznak, durván tolják a Brüsszel- és Soros-ellenes kampányt. Egyszóval, a kampány egy sajátos  ideológia felépítésének kommunikációs háttere, ami majd megalapozza a 2018-as országgyűlési választások kormánystratégiáját.

2. A nemzeti konzultáció kiválóan alkalmas adatbázis frissítésre, ugyanis aki visszaküldi ezt az ideológiai handabandát a kormánynak, az nyilvánvalóan elhiszi, azt is, hogy zöld az ég és kék a fű, ha Orbán Viktor mondja. Ilyen szempontból nem túl biztató a Fidesz számára, hogy eddig „csak” egymillió kérdőív érkezett vissza a feladóhoz. A Fidesznek legalább kétmillió elkötelezett támogatóra lesz szüksége jövő tavasszal, úgyhogy pörgetni kell még a migránskereket egy darabig, no meg bő nyállal köpködni Soros Györgyöt, hogy elhiggyék az emberek, jobb lenne az élet Magyarországon, ha nem lennének pénzes zsidók Amerikában. A Kubatov-lista update-elése mindenesetre komoly fegyvertény a Fidesz számára, hiszen ki lehet szűrni belőle a Bözsi néniket, akik minden nap elmennének Orbán Viktorra szavazni, ha a haza ezt követelné meg tőlük.  

Fotó: vagy.hu

3. Igazi profitesőt hoz a nemzeti konzultáció a kormánnyal baráti kapcsolatot ápoló cégeknek. A kéréseket például A Mediaworks stratégiai igazgatójának stábja állítja össze, a hirdetési szakmában érdekelt, Rogán Antal haveri köréhez tartozó Csetényi Csaba Network 360 Kft-je komolyan kaszált eddig a polgárok agymosásával, ám állítólag ő most éppen kiesett a pikszisből, de nyilván vannak még a baráti körben olyanok, akik gőzerővel ráhajtanak a bizniszre. Ezt jól bizonyítja, hogy Csetényi cégei tavaly jól szerepeltek az állam 24,7 milliárdos kommunikációs gigaközbeszerzésen, ez csak arra jogosította fel őket, hogy a két másik nyertes konzorciummal tovább versenyezhessenek a megbízásokért. Elég komoly vállalkozói kör tud kaszálni a konzultációs bolton, ugyanakkor rendesen ki lehet tömni pénzzel a kormánybarát médiákat is, így Mészáros Lőrinc megyei napilapjait is, melyben most, a konzultációs véghajrában heti legalább háromszor négyoldalas konzultációs "melléklet" jelenik meg.

  Fotó: player.hu

4. Van ennek a hungarikumnak számító interaktív néphülyítésnek egy általánosabb haszna is a kormány számára. Április vége óta ugyanis országjárásra küldte Orbán Viktor kormánya és pártja legismertebb arcait. Így történhetett meg például egy budai gimnáziumban az atrocitás a 444 újságírónőjével, hiszen ő Varga Mihály konzultációs előadásra érkezett, de ennek köszönhetjük azt is, hogy Németh Szilárd lassan annyit szerepel a televíziók híradásaiban, mint Rékasi Károly a Barátok köztben. De ennek következtében menekült Rogán Antal is az Index stábja elől, amikor véget ért egy úgynevezett lakossági fórum Budapesten. A Fidesz lényegében a nemzeti konzultációk hullámain szörfözte végig az elmúlt hét évet, és így sikerült elterelnie a figyelmet az ország legégetőbb problémáiról. Az ő kommunikációjuk uralta a közbeszédet, az ő politikusaik haknizták végig a lakossági fórumokat, az ő szennyesét mosták tisztára a közszolgálati és Fidesz-barát sajtótermékek. Egyszóval nagy humbug a nemzeti konzultáció, ám rengeteg járulékos haszonnal jár. Ahogy egy népszerű dakota közmondás tartja: „Ne azt figyeld, amit mondok, hanem, hogy közben előveszem-e a késem.”

Botka László, Szeged polgármestere felkészült arra, hogy Orbán Viktor szokásához híven megnyitó beszédében kissé átírja a történelmet, amikor felavatja a helyi lézerközpont (ELI) épületét. A keddi megnyitó előtt egy nappal ugyanis sajtótájékoztatón elevenítette fel az uniós projekt 10 éves történetét, mely alig hasonlított a másnapi miniszterelnöki változatra. Orbán ugyanis az országos médiát igyekezett etetni azzal, hogy a gigaberuházás históriája lényegében 2011-ben, a második Orbán-kormány idején indult, és Magyarország hatalmas áldozatokat hozott azért, hogy a tudományos központ itt létesüljön. A helyi sajtó (és részben az országos is) azonban résen volt, így a ferdítések csak részben mentek át a köztudatba. Mi mindenesetre összegyűjtöttük a leglényegesebb orbáni csúsztatásokat.

Fotó: szeged.hu

1. Az első tévedés csak egy kis pontatlanság, amit azért erőltetett a kormányfő, hogy kimondhassa a bűvös mondatot: Tovarisi, konyec! Ez elég ironikusan hangzott Orbán Viktor szájából, hiszen Putyin barátja bizonyára nem örült ennek a rövid és tömör orosz mondatocskának. Orbán ezt azzal vezette be, hogy harminc éve senki sem gondolta, hogy a világ egyik legkorszerűbb tudományos központja jön létre az egykori szovjet laktanya helyén. A kijelentés csak részben igaz, mert a volt katonai bázis most is áll, és többek között egyetemi kollégium működik benne, a terület, amelyen az ELI épült valaha gyakorlótér volt, amelyen komoly aknamentesítés zajlott az építkezés megkezdése előtt.

2. Ennél sokkal nagyobb turpisság, hogy Orbán úgy tett, mintha sem a Gyurcsány-kormánynak, sem a Bajnai-kormánynak, sem a város szocialista vezetésének nem lett volna köze ahhoz, hogy ezt a nagyon fontos tudományos létesítményt (a prágai és bukaresti testvérintézmények mellett) ide hozták. Botka László erről még egy nappal a megnyitó előtt elmondta, hogy a lézerközponttal kapcsolatban egy évtizeddel ezelőtt az első fontosabb bejelentés is a szegedi városházán történt: a közös munka 2007-ben kezdődött, akkor beszéltek először a város és az egyetem vezetői arról, hogy az európai unió már döntött arról korábban, hogy néhány tudományos nagyberuházást fog létrehozni a térségben a versenyképesség növelése érdekében. Ezek között szerepelt a lézerfizika és Szeged városa, valamint a tudományegyetem világhírű lézerfizikai iskolája.

Fotó: Szegedi Kattintós  

2007-ben megkezdődtek az előkészületek és a tervezés. Akkor úgy nézett ki, hogy nagy verseny várható, hiszen angol, francia és svéd nagyvárosok is jelezték, hogy örömmel fogadnák az európai lézerközpontot. A következő fontos dátum: 2009. október 1. Ekkor született meg a döntés Brüsszelben, hogy Szeged város nyerte el a projektet. Ekkor éppen Bajnai Gordonnak hívták a miniszterelnököt Magyarországon. Akkor Szegeden járt Bajnai Gordon is, aki elmondta, hogy a magyar kormány teljes pénzügyi garanciát vállal a projektre, nemcsak a központ megépítésére, hanem a 25 évig történő üzemeltetésére is. Ezek a részletek persze kimaradtak Orbán Viktor beszédéből, mintha minden 2011-ben indult volna.

3. Ennél is durvább csúsztatás, hogy az Orbán-kormány konstruktívan állt volna a dolgokhoz, miután 2010-ben magához ragadta az ország irányítását. A miniszterelnök elismerte ugyan, hogy voltak viták a megvalósítás mikéntjeiről, ám azt nem említette, hogy a magyar fél gáncsoskodása miatt majdnem ugrott a projekt, és végül közel két évvel tolódott az átadás időpontja a kezdődő „szabadságharc” miatt. Botka erre a következőképpen emlékezett: Ezután jött 2010 május vége, amikor megalakult az Orbán-kormány és mindenki megrökönyödésére nem írta alá a tervezés megkezdéséhez szükséges egy milliárd forintos támogatási szerződést. Ezért nem tudott elkezdődni a tervezés. A mélypont 2010. szeptember 17-én volt, amikor Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke, B. Nagy László polgármester jelölttel és Gyimesi Lászlóval közös szegedi sajtótájékoztatót tartott, ahol azt mondta: „Az egész lézerközpont csak szélhámosság, a kormány átverte a szegedieket, ahhoz asszisztált Botka. Az európai unió semmilyen támogatást nem ad a szuperlézer megépítéséhez”

Botka László akkor még országgyűlési képviselőként és polgármesterként is küzdött azért, hogy a város ne veszítse el ezt a nagy lehetőséget. „Ebben az időszakban én magam a Parlamentben többször is interpelláltam, és elmondtam, hogy szörnyű nemzetközi következménye lenne annak, ha 2011-ben – amikor Magyarország töltötte be az EU soros elnöki posztját – egy ilyen nemzetközi botránnyal kezdené ezt az ország. Ennek az lett a következménye, hogy 2011 második felében a kormány is megértette, hogy az európai lézerközpontot Európa magának építi, ezen is múlik Európa versenyképessége és fejlődése, ők pedig Szegedet választották helyszínnek” – mondta a polgármester. Ennek megfelelőn 2012. december 12-én készültek el azok a dokumentációk, amelyek a brüsszeli támogatások lehívásához szükségesek voltak. Ezek után kezdődhetett meg a munka: 2014. február 6-án történt meg az épület alapkövének letétele.

Fotó: szeged.hu

4. A kormányfőnek azonban erre a csalafintaságra is sikerült rátennie egy lapáttal. Azt állította ugyanis megnyitó beszédében, hogy amikor 2011-ben rábólintott a kormánya a beruházásra, az ország borzasztó állapotban volt, és olyan terhet vállalt, amely akkor nagyon nagy áldozat volt Magyarországtól. A lézerközpont hivatalos közleményében az áll, hogy: "A lézeres kutatóközpont megvalósításának második fázisa 40,052 milliárd forint támogatási összeggel bír, melynek 85 %-át az Európai Unió Európai Regionális Fejlesztési Alap biztosítja." Könnyű kiszámolni, hogy a magyar államra eső rész 1-2 stadion árából kijön. Végül csak egy mondat a csúsztatásoktól hemzsegő miniszterelnöki beszédhez. Ha valakitől ilyen irtózatos mennyiségű vissza nem térítendő támogatást kapunk, és építhetünk egy ilyen csodás tudományos központot (amit nem lehet elvinni, mint a CEU-t), azt illik megköszönni. Ez nem történt meg Szegeden, így azt kell mondanunk, az elemi udvariassági szabályokat sem tartotta be a kormányfő. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha már kénytelen vagy hazudni a társaidnak, legalább következetesen ugyanazt hazudd!”

Különösebb hírverés nélkül zajlott le a Fidelitas XIV. tisztújító kongresszusa Székesfehérváron, melyen újraválasztották a Fidesz ötödik hadoszlopának számító szervezet élére Böröcz Lászlót. Az MTI rövid és érzelmektől mentes beszámolójából kiderült az is, hogy az anyapártot két régi motoros, (illetve helikopteres) Kósa Lajos és Rogán Antal képviselte. Ha ironikusak akarnánk lenni (és miért ne lennénk azok) akkor azt mondanánk, megfelelő embereket a megfelelő helyre kell küldeni.  

Fotó: 24.hu

Az persze kimaradt az állami hírügynökség beszámolójából, hogy Rogán ismét el akart sunnyogni az ellenségesnek tartott Hír TV riportere elől, aztán, amikor már nem volt menekvés, simicskázott egy sort, azzal továbbrobogott. Kósa Lajos ennél sokkal készségesebb volt, és valljuk be, jóval szórakoztatóbb is, mint a propagandaminiszter. Először felajánlotta fiatal elvbarátainak, hogy segít nekik a kommunikáció terén, majd hozzátette, hogy a gyorstalpalót egy fröccs vagy sör mellett képzelte megtartani.

Elég mulatságos, amikor Kósa Lajos kínálja fel tudását a politikai kommunikációban valóban korrepetálásra szoruló kormánypárti ifjúságnak. Az olykor szövegértési problémákkal küzdő, és retorikai bakik sorát vétő alelnöktől főként azt tanulhatja meg a szűknadrágos fiatalság, miként kell elfelejteni másnapra az előző napi mélyrepülést. Kósa valószínűleg azzal védekezik a fémkupakok kimondása keltette kihívások ellen, hogy soha nem nézi vissza a szerepléseit a televíziós csatornákon, videómegosztókon, internetes portálokon. Pedig tanulságos lenne!

Fotó: vagy.hu

Néha az az ember érzése, hogy a Fidesz azzal akarja demonstrálni a fölényét a magyar politikai életben, hogy megmutatja: a népszerűségét egy Kósa Lajos vagy egy Németh Szilárd gyalázatos közszereplései sem képesek megtörni. Mintha semmilyen kommunikációs mélyrepülés se tudná az Orbán-kormány egyeduralmát megingatni, pedig egyre lejjebb dolgozza magát a párt ezen a területen. És ahogy elnézzük a Fidelitas felhozatalát, akkor a béka popsija még igen messze van még Kósa Lajostól is.

A kormánypárt fiatal aktivistái ugyanis annyira bénák, hogy még Kövér László is kitiltott néhányat közülük a Parlamentből. A kormánypárti aktivistáknak azzal sikerült a szintén kormánypárti Kövér haragját kivívni, hogy Simicska Lajost ábrázoló, "Ez is az enyém" feliratú matricákat ragasztottak a Jobbik irodaajtajaira a Képviselői Irodaházban. Korábban ők kapták ugyanis a feladatot az anyapárttól, hogy vezényeljék le az ellenkampányt a Jobbik „lopós plakátjaira” reagálva. Az elég didaktikusra sikerült plakátok előtt tartott sajtótájékoztatókon aztán rendesen beégtek a fiatal narancsosok, mert szinte egyetlen épkézláb választ nem tudtak adni az újságírók kérdéseire.

A Fidelitas már önmagában is egy nagyra nőtt ellentmondás, hiszen az ellen a Simicska Lajos ellen kampányolnak, aki nélkül a Fidesz talán a parlamenti pártok sorában sem lenne, ugyanakkor a milliárdosok orrára akarnak koppintani, holott a Fidesz oligarcháinál gazdagabbak aligha léteznek széles e hazában. Ők persze Soros Györgyre és Simicska Lajosra élezték ki a kampányt, akik történetesen valaha olyan politikusokat támogattak, mint Orbán Viktor, Kovács Zoltán, vagy Áder János. Az ifjú aktivisták láthatóan keveset értenek a körülöttük zajló eseményekből, inkább megbízható robotként szajkózzák a „nagyok” közhelyes szólamait. Mindezt persze a Fidesztől kapott 100 millió forintból, ami még egy illiberális államban is közpénznek számít. 

Fotó: hvg.hu

Távol álljon tőlünk, hogy aggódjunk a Fidesz jövőjéért, ám az ifjúsági tagozat mostani besülése jelzi, hogy nem pusztán az értelmiségi holdudvar tűnt el a semmibe, de az utánpótlásképzéssel is komoly gondok vannak. Ezek a fiatalok ugyanis nemcsak felkészületlenek, de azt gondolják, hogy elég a főnökeik badarságait szajkózniuk, és máris valamelyik minisztérium államtitkári székében találják magukat. Az anyapárt azt gondolta, hogy az utcára vezényli őket az ellenzéki tüntetéseken aktív fiatalok ellensúlyozására, de ez a fegyver fordítva sült el. Jobb lett volna őket inkább eltitkolni, mint bedobni a mély vízbe, ahol láthatóan levegő után kapkodnak. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Olyan gyorsan soha ne akarj lőni, hogy előbb ne legyen időd megnézni, melyik végén fogod a puskát.”

Messziről jött ember azt mond, amit akar – tartja a mondás, ám nem hinnénk, hogy a kínai vezetés nem nézett utána a magyar gazdaság állapotának azelőtt, hogy Orbán Viktor az ázsiai szuperhatalom területére tette a lábát. A magyar kormányfő szerint ugyanis Kína azért akarhat velünk üzletelni, mert ha ránéznek a számainkra, azok jól mutatnak. Van minden, gazdasági növekedés, munkanélküliség csökkenése, no meg unortodox csodavárás. A helyzet viszont az, hogy enyhén fogalmazva is halvány a magyar gazdasági teljesítmény, és a kínaiak valószínűleg ebben látják a nagy lehetőséget.

Fotó: 24.hu

Orbán Viktor már a látszatra sem ad, ha külföldön jár. Brüsszelben hadakozik a szerinte hanyatló nyugat politikai elittel, ám ha egy olyan illiberális állam területére teszi a lábát, ahol az emberi jogokkal nem sokat foglalkoznak, ahol az ellenzéki vezérek börtönbe tuszkolása napi rutin, és ahol a korrupciót maga az állam irányítja, ott nem fukarkodik a dicsérő szavakkal. A Kínai Népköztársaság felső vezetése szimpátiájának megnyerése érdekében még arra a finoman szólva is gyomorforgató gesztusra is hajlandó volt, hogy  az 1989-es tüntetést vérbe fojtó hatalom emlékművénél tisztelgett  a Tienanmen téren. Nem először köpte látványosan szembe önmagát, korábbi elveinek elárulásával azonban már itthon sem foglalkoznak sokan, hiszen Orbán bárkivel üzletel, ha kellő politikai és gazdasági profittal kecsegtet a biznisz.

Az a kijelentése azonban megér némi korrekciót, mely szerint a kínaiak a jó gazdasági eredményeink miatt látnak fantáziát az együttműködésben. Ha így lenne, legalább ötven ország tülekedne előttünk jóval nagyobb eséllyel a kínai befektetők kegyeiért. Kína azonban épp a gyenge pontokat keresi, olyan gazdasági expanziós politikát folytat, amelybe nem férnek bele egyenrangú, de legalábbis erős gazdasági partnerek. Az ázsiai szuperhatalom nem véletlenül célozza Afrika és Dél-Amerika nem túl acélos gazdaságait, és szerez érdekeltségeket ott, ahol vannak természeti kincsek, ám nincs tőke és szakértelem. Ha ilyen fénytöréssel nézzük a kínai-magyar bratyizást, az nem vet ránk túl jó fényt.

Fotó: 24.hu

Van azonban a kínai nyomulásnak a szűken vett gazdasági érdekeknél jóval fontosabb aspektusa is. Orbán Viktor már bebizonyította, hogy egy kis vállveregetésért és dicsőségben fürdőzésért cserébe szinte bármit megtesz keleti partnereinek. A nyugaton Putyin pincsikutyájaként számon tartott magyar miniszterelnök hiúságának jót tesz, ha a világ legnépesebb országának vezetőjével villoghat. Fogalmunk sincs, hogy pontosan milyen magyar érdekek lehetnek a Belgrád-Budapest vasútvonal felújítása mögött, ám az jól látszik, hogy kínaiak számára létfontosságú a beruházás. Orbán minden alkalmat megragad arra, hogy pocskondiázza a nyugati demokráciák értékrendjét, és istenítse azokat az autokráciákat, melyek számára a politikai elvek csak odáig érnek el, amíg a teljhatalmukat szolgálják.

A magyar gazdaság viszont szerényen növekszik, és ezt is annak az általa szidalmazott (és Soros bérencnek tartott) Európai Uniónak köszönheti, amely hatalmas mennyiségű pénzt önt a vele harcban álló magyar kormány erszényébe. Ezen felül az itt működő nyugati multik, főként az autógyárak tartják lélegeztető gépen a magyar gazdaságot, és olykor besegít ebben a mezőgazdaság is, ám ha az időjárás nem kedvez a termelésnek, ez a pillér is gyengének bizonyul. Ezzel mindjárt rávilágítottunk a magyar gazdaság szerkezeti problémáira, és sérülékenységére.

Orbán nyilván már azért lobbizik az oroszoknál és a kínaiaknál, 2020 után is érkezzen elkölthető (és persze ellopható) tőke az országba, az új uniós költségvetési ciklusban ugyanis jóval kevesebb ingyen pénz érkezik, mivel úgy tekintenek ránk, mint akik már felzárkóztak nyugati társaikhoz. Pedig dehogy.... Az uniós támogatásokat azonban biztosan nem tudja majd kiváltani a magyar vezetés, hiszen ez egyrészt vissza nem térítendő támogatás, másrészt az orosz és a kínai pénzeknek komoly politikai ára lesz, ráadásul kamatostul vissza kell azokat fizetni ezeket a hiteleket.  

Fotó: infórádió

Orbánt persze már régóta nem érdeklik a tények. Ő telekürtöli a világot (főként a közszolgálati rádiót) azzal, hogy a magyar gazdaság hasít, amivel legfeljebb Bözsi nénit tudja meggyőzni, akivel egy propagandavideón jól elrötyögött azon a hazugságon is, Gyurcsány elvette a 13. havi nyugdíjakat. A magyar kormányfő úgy viselkedik, mint egy vásott gyerek az óvodában. Ha megver valakit a társai közül, azt nem csak letagadja, de meg is vádolja áldozatát azzal, hogy őt bántotta. Ráadásul azt várja az óvó nénitől, hogy be is dőljön az ócska trükkjének. Azt azonban már ő sem hiheti, hogy akár az oroszok, akár a kínaiak, de még az EU vezetői elhiszik, hogy igazat mondott nekik valaha is. Ahogy egy dakota mondás fogalmaz: „Addig jár a sánta dakota a kútra, amíg bele nem ugrik.”