Nagy lehet a hiszti a Fideszen belül az olimpiai népszavazási kezdeményezés ügyében, ha már szippantós autókat és rendőri sorfalakat is bevetnek az aláírásokat gyűjtők ellen. Ez a nyílt szabotálás akár kontraproduktív is lehet, hiszen egy friss felmérés szerint egyre nagyobb az elutasítottsága a sportesemény hazai rendezésének. A fejlemények azt mutatják, hogy minél több részletet is ismer meg a lakosság rendezés részleteiről, annál kevésbé vágyik az olimpiára, így a kormány elemi érdeke, hogy a népszavazást megakadályozza, hiszen így csírájában folytja el a kritikus hangokat.

Fotó: index.hu

A Závecz Research Kutatóintézet legújabb közvélemény-kutatása szerint a fővárosban nagy többségben utasítanák el 2024-et, ha sikeres lenne a népszavazási kezdeményezés, és lehetne voksolni a rendezésről. Most, hogy hajrájába érkezett a Momentum Mozgalom és az őket támogató pártok aláírásgyűjtése, és úgy tűnik, nagyon kiélezett lesz az idővel való versenyfutás vége, a kormány beveti az összes titkos és nem titkos fegyverét a kezdeményezés ellen.

A titkos módszerekről csak annyit, hogy a Momentumnak azért kell jóval több, mint 140 ezer szignóval előhozakodnia, mert vélhetően fideszes aktivisták jó szokásukhoz híven igyekeztek meghekkelni a gyűjtögetést. Elképzelhető, hogy több helyen is szignózták az íveket, esetleg hamis adatokat adtak meg, így keltve azt a látszatott, hogy már van elegendő támogató a kezdeményezés mögött. A nyílt beavatkozásra jó példa az a bűzbomba, amely egy szippantós autó képben riogatta az aláírást fontolgatókat és aktivistákat, vagy a Határ úton történt incidens, amikor a rendőrök élő fala akadályozta a szignók gyűjtését. De erre még visszatérünk…

A magyar kormány már szinte putyini magaslatokba emelkedik, amikor el akar lehetetleníteni egy civil kezdeményezést, amely egyetlen célja, hogy több ezermilliárdos kiadások ügyében kérje ki azok véleményét, akiket ez elsősorban érint. A Budapesten és az ország többi részén élő adófizetőnek egyébként nem kellene mindenféle közéleti harcokba bocsátkoznia, ha a jogállami minimum teljesülne Magyarországon, hiszen egy olyan jelentős beruházás esetében, mint a világ legnagyobb sporteseményének megrendezése az lenne a minimális elvárás, hogy a kormány kezdeményezi egy népszavazás kiírását.

A sumákolás azonban ma már nem tűnik elegendőnek, hiszen, ha a Momentum átviszi a lécet (mégiscsak olimpiáról beszélünk), akkor egy magasabb szinten kell keresztbe feküdnie a kormánynak, ami Erdősiné, és az őt árnyékként követő kopaszok egy évvel ezelőtti ámokfutását elnézve, nem túl sok jót tartogat az Orbán-kabinet számára. Mivel látszik a társadalmi elégedetlenség az agyonhallgatott olimpiai költségek kapcsán, a kormány számára a legegyszerűbb az lenne, ha még most belefojtaná a szót azokba, akik a kétségeiket hangoztatják.

És itt kanyarodnánk vissza ahhoz az arcpirító rendőri túlkapáshoz, ami a Határ úton történt néhány napja. Először három rendőr jelent meg, akik két illegálisan áruló nőt igazoltattak. Pár perc múlva megjelent még öt rendőr. Látszólag a két nő adatait vették fel, de egy óra múlva már roppant idegesítő volt, hogy nyolc rendőr áll sorfalat a párt aláírásgyűjtő pultja előtt. Az esetről készült fotón jól látszik, hogy a rendőrök egyetlen célja az volt, hogy elszigeteljék a standot, és elrémisszék azokat, akik alá akarták írni az íveket. Mintha Vlagyimir Putyin adta volna egy hete ezt a tippet Orbán Viktornak. A külső szemlélő számára ugyanis csak annyi maradt meg ebből a jelenetből, hogy az aláírást gyűjtők biztos összeütközésbe kerültek a törvénnyel, hiszen a rendőrök bekerítették őket.

Fotó: index.hu

A sztorit nem és érdemes tovább boncolgatni, hiszen a kormány módszereinek durvulása egyenes arányban nő azzal a félelmével, hogy ki kell írnia a népszavazást, és ott maximum arra számíthat, hogy a résztvevők aránya nem éri el az érvényességhez szükséges küszöböt. És ekkor sem nyugodhat meg Orbán Viktor és csapata, mert ha az elutasítást támogatók többen lesznek, mint a támogatók, akkor Rétvári Bence szavaival élve az olimpia ötlete politikai értelemben elbukott. Ebben az esetben nem sok jóra számíthat a magyar pályázat a szeptemberi döntésen Párizs és Los Angeles ellenében. Nem csoda, hát, ha a szippantós kocsitól a rendőri sorfalon és Bencsik Andrásig mindenkit bevetnek, hogy február közepéig ne jöjjön össze szükséges aláírás. Mert tudják, hogy igaza van a legendás dakota közmondásnak, mely szerint: „Ha a kis bozóttüzet nem oltod el, a nagy égést nem kerülöd el.” 

Persze, van, aki az erdélyi sörbe öli a bánatát, de azért előremutatóbb lenne azzal foglalkoznunk, hogy egyre élhetetlenebb országban kényszerülünk eltűrni a hatalom cinizmusát. Nem véletlen, hogy maga Lázár János miniszter tartja legmagasabbra a zászlót a Csíki Sörért folytatott harcban, mert jól tudja, amíg az emberek ilyen műbalhékkal foglalkoznak, addig a kormányzati stiklik el sem jutnak a szavazópolgárok tudatáig. Jó lenne, ha figyelő szemünket Bukarestre vetnénk - nem a Csíki Sör leminősítése miatt -, mert ott igen komolyan veszik az emberek a korrupció elleni küzdelmet, nálunk pedig lassan egy vállrándítással elintézik ugyanezt a kérdést.

Fotó: Foter.ro

Egyre nyomasztóbb dilemma Magyarországon, miért viseljük el ilyen könnyedén, ha az állam cinikusan viselkedik velünk szemben, hogy a szolidaritásnak az írmagját is kiirtották belőlünk, és örömmel, sőt hálával vetjük magunkat minden morzsa után, ami a hatalom asztaláról lehullott? Szociológusok, történészek, pszichológusok, politológusok keresik a választ arra, miért nem vonul ki egy kétmilliós városban legalább százezer ember tüntetni, amikor nyíltan hadat üzen a kormány azoknak a civil szervezeteknek, melyek folyamatosan figyelmeztetik a társadalmat arra, hogy nagyon rossz irányba haladnak a dolgaink, és ha így megy tovább, teljes generációk jövőjét teszi tönkre egy önző, kicsinyes hatalom, melyet mi juttattunk kormányra, és mi is tartjuk ott.

Csak a szemünket nem böki ki az a kormányzati törekvés, hogy a magyar polgár egyre "immunisabb" legyen a közéleti témák iránt, a nyugdíjasok elégedjenek meg a kedvenc mexikói szappanoperájukkal, a középkorúak örüljenek, ha kapnak egy kis minimálbér-emelést, és nem rúgják ki őket a munkahelyükről, a fiatalok meg vagy menjenek Angliába dolgozni, de ha itthon maradnak, akkor is inkább az okostelefonjaikkal babráljanak, minthogy az iskoláikban uralkodó káosz kösse le a figyelmüket. Ha nem tudnak összegyűjteni 140 ezer aláírást a Momentum aktivistái ahhoz, hogy legalább esély legyen a fővárosi polgárok véleményének megkérdezésére a városukba tervezett olimpiával kapcsolatban, akkor tényleg teljes apátiáról beszélhetünk Magyarországon.

Nekünk Mohács, meg Orbán Viktor kell, hogy ráébredjünk a hibáinkra. Ha a Csíki Sör jövője fontosabb számunkra a sajátunknál, akkor tényleg nem sok jót ígér a következő néhány év.

Bő egy évvel a választások előtt úgy tűnik, a Csíki Sör márkanév használatának betiltása jobban érdekli az embereket, minthogy Mészáros Lőrinc focicsapatot vett magának Horvátországban, vagy a kormányfő vejével mutyizott a szekszárdi önkormányzat még a pályázat kiírása előtt. Sokkal jobban lehet mozgósítani a székely zászlók kitűzésére, mint az uniós lobogók tiszteletére, ugyanakkor el lehet hitetni a magyar polgárok jelentős hányadával, hogy Vlagyimir Putyin barátsága jót tesz Magyarország megítélésének, de az már nehézkes lenne elmagyarázni nekik, hogy Oroszország megszállta egy vele szomszédos ország jelentős területit. Az ilyen barátok támogatása pedig nem igazán tesz jót a renoménknak.

Fotó: index.hu

Nem a magyar polgárok viselkedésének minősítése a célunk, ám az ős dakotai mondás szerint minden törzs olyan vezetőt kap, amilyet megérdemel. Ha hajbókolunk a középszerűség előtt, ha csak morgolódunk az igazságtalanságok láttán, de nem teszünk ellene semmit, ha ügyes trükkökkel el tudják hitetni velünk azt, hogy a valóság nem az, amit látunk, hanem amit ők szeretnének láttatni, akkor valóban a dakotáknak van igazuk. Nekünk Mohács, meg Orbán Viktor kell, hogy ráébredjünk a tévedéseinkre. Ha a Csíki Sör jövője fontosabb számunkra a sajátunknál, akkor tényleg nem sok jót ígér a következő néhány év. Egyetlen reményünk az, hogy a mélyben hallgatnak azok, akiknek elegük van már a képmutatásból, az arroganciából, de félnek a véleményüket nyíltan felvállalni. Bíznak benne, hogy szabad és tisztességes választáson jelezhetik majd a véleményüket, ám talán ez is már tovatűnő illúzió. Ahogy egy másik dakota bölcsesség tartja: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd a választásokra!”    

Ugye ismerik Puskás Öcsi elhíresült mondását: Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. A Puskás-örökségre rátehénkedő Orbán Viktor nagyon is komolyan veszi a magyar focilegenda mondását, és úgy önti a magyar futballba a pénzt, mintha macinyomdával állítaná elő azt Matolcsy György jegybankelnök. De nem csak a foci kap irdatlan mennyiségű pénzt, hanem a többi sportág is attól függetlenül, hogy társul-e a támogatáshoz kimagasló teljesítmény, vagy sem. Az eredményekben azonban alig tükröződik vissza abból a felfokozott várakozásból, amit a sportőrült miniszterelnök gerjesztett a nagy osztogatással. Ha jobban megvakargatjuk a dolgot, még vissza is estek a teljesítmények a közelmúltban.

Fotó: hvg.hu

Ha van biztos bázisa a magyar társadalomban a Fidesznek, az a sport területén dolgozók népes tábora az egyesületek vezetőségétől kezdve a sportolókon át a szakszövetségekben ténykedő munkatársakig. A párt 2010-es hatalomra jutása óta ugyanis olyan mértékben megemelkedett a sportra költhető költségvetési keret (és ide értendők a TAO-s források is), hogy a tömegsporttól az élsportig mindenki részesült a gáláns adományból. A kormány persze ragaszkodott ahhoz, hogy a saját kádereit ültesse a sportági szövetségek és egyesületek élére, ám ennek fejében épülhetnek a stadionok, sportcsarnokok, uszodák, emelkedtek a fizetések a sport területén, jutott elegendő pénz a nemzetközi versenyeken való részvételre.

Nem akarunk igazságtalanok lenni, és minden egyes sportág esetében azt állítani, hogy a pénzeső nem hozta meg a nagy fellendülést, ám azt nehéz lenne állítani, hogy bőségesen megtérült volna ez a nagy volumenű befektetés. Komoly gödörben van a nagy hagyományokkal rendelkező magyar sakk, asztalitenisz, öttusa, ökölvívás, birkózás, súlyemelés, torna, de néhány klubsikertől eltekintve csak vegetál a kézilabda, kosárlabda, röplabda, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az úszás, vívás és atlétika esetében is csak néhány kiemelkedő versenyző tartja a nemzetközi szinten a sportágat. Az ár-arány érték azonban a labdarúgás tekintetében a legrosszabb. Szinte kis sem látszunk az új stadionokból, ám a bajnokság színvonala siralmas, a nemzeti csapat pedig egy EB-n elért győztes meccsen kívül semmi emlékezeteset nem tudott produkálni.

Persze nem lehet vitatni, hogy a jó sport alapja a korszerű létesítmény, az edzések feltételeinek javítása, ám a kitartást, elszántságot, elhivatottságot nem lehet megvásárolni.

A 2024-es olimpiára aspiráló magyar sport állapotáról maga Orbán Viktor mondta ki a lesújtó ítéletet azzal, hogy a riói játékokat követően lényegében minden lényeges hatáskörétől megfosztotta a Magyar Olimpiai Bizottságot, és a hazai sport vezetését beintegrálta az egyébként is ezerarcú emberminisztériumba. Jó esély van arra, hogy az olimpiai rendezésről döntő szeptemberi NOB gyűlés előtt önálló minisztériumot kap a sport, hogy ezzel is lökést adjanak a magyar pályázatnak, ám a lényegen ez sem fog változtatni. A magyar sportra ugyanis annyira rátelepedett a politika, hogy a szakmaiság, a hozzáértés, az elhivatottság szempontjai messze elmaradnak kormányhoz való lojalitás fontosságától.

2010 után lényegében visszatért az állam a rendszerváltás előtti sportvezetési és finanszírozási gyakorlathoz, vagyis azok szabják meg az irányt, akik a pénzt adják. És a pénzt két kézzel szóró kormány nagyon is meghatározza a sport működését saját komiszárjain keresztül. Orbán olyan szinten gondolja komolyan a kormányzati szerepvállalást, hogy a sportnapilap irányítását is magához kívánta ragadni. A társasági adóból levonható TAO pénzek nagy trükkjével azt a látszatot kelti, hogy a magánszféra illetve a gazdasági szereplők is kiveszik a részüket a sport finanszírozásából, ám ez egyrészt nem igaz, mert ezek kökemény adóforintok, másrészt pedig totálisan átláthatatlanná tették a sportfinanszírozást. A Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után bevezetett TAO-s rendszer ugyanis tízmilliárdokkal növelte a sport forrásait, de növelte a rendszerben megjelenő pénzek elsíbolására alkalmas módszerek tárházát is.   

A kormány egyrészt a Rákosi-rendszert idézve igyekszik a sportot a saját propagandájára használni, másrészt kicsinyes mutyik terepévé tették ezt a területet is. A TAO hatalmas mennyiségű ingyen pénzhez juttat egyesületeket, sportszövetségeket, ám egyrészt ezek elosztását a kormány felülről irányítja, másrészt kiöli a menedzserszemléletet a sportvezetőkből, akik úgy gondolják, elég egy fideszes potentátot választaniuk a szervezetük élére, és máris ömleni fog a pénz a sportágba vagy az egyesülethez. Ez a szemlélet persze leszivárog a versenyzők szintjére is, akik közül sokan (főleg a focisták) sokkal inkább a nagy pénz után mennek, mintsem vállalnák a nagyobb szakmai kihívásokat kevesebb jövedelemért.

Persze nem lehet vitatni, hogy a jó sport alapja a korszerű létesítmény, az edzések feltételeinek javítása, ám a kitartást, elszántságot, elhivatottságot nem lehet megvásárolni. Az irtózatos összegeket felemésztő felcsúti fociklub például kiesett a harmatgyenge magyar első osztályból, a meglehetősen mostoha környezetben edző Márton Anita viszont olimpiai érmet szerzett Rióban. Hosszú Katinka azért küzdött meg az úszószövetség rendíthetetlennek hitt elnökével, mert számon kérte rajta a szakmai hozzáértést. Ha ugyanis Gyárfás Tamás nem a saját pozíciójának beágyazásával lett volna elfoglalva, akkor észrevette volna, hogy a versenyzők felkészülési körülményei messze elmaradnak a vetélytársakétól. Lefordítva ez annyit jelent, hogy amikor hatalmas pénzek ömlenek a sportba, akkor még inkább irritáló, hogy a jól teljesítő versenyzőkhöz jut ebből arányaiban a legkevesebb.      

A sport azért lett Magyarországon politikai csatározások terepe, mert a regnáló miniszterelnök igyekszik tőkét kovácsolni nagyszerű sportemberek teljesítményéből. Ha ott ül a lelátón, amikor egy magyar versenyző épp világcsúcsot ér el, akkor jut neki is a sportoló dicsőségéből. Azért szurkoltunk kissé féloldalasan a magyar válogatottnak a franciaországi foci EB-n, mert Orbán Viktor akarta learatni a babérokat. Erre persze nem került sor, mert viszonylag korán kiesett a csapat, de ünneplésre készen szotyizott Orbán és a fél kormány a VIP páholyokban minden csoportmeccsen.

Fotó: hvg.hu

Egy magyar sportoló vagy csapat diadala, esetleg kudarca így nem csak magáról a sportteljesítményről, hanem a miniszterelnök ambícióiról is szólnak. Nincs ennél biztosabb módszer arra, hogy kiöljük a sportból a lényeget, vagyis, hogy csakis a versenyző teljesítményét lássuk és értékeljük egy eredményben. Ahogy egy ide illő dakota közmondás szól: „Ha a domb tetejéről végignézed a csatát, akkor egyetlen puskalövés nélkül kivárhatod, melyik fél győz, és dicsőségesen bevonulhatsz vele a véres harcok árán elfoglalt területre.”  

A kormányzati sikerpropaganda újabb hulláma készül letarolni bennünket, úgyhogy fel kell kötnünk a gatyát, ha világosan akarjuk látni az ország valós állapotát. Mivel alig több mint egy év van hátra a parlamenti választásokig, a kormánynak már csak egy célja lehet: sikerként bemutatni azt, ami kudarc volt az elmúlt három évben. Mivel a felmérésekben jól áll a kormánypárt, ám a statisztikák egyúttal erősödő kormányváltó hangulatot is regisztráltak, olyan elsöprő erejű propaganda várható a következő hónapokban, amely még a kvótanépszavazás előtti intenzitást is meghaladja majd.

Fotó: 24.hu

A Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda nettó 2 milliárd forintért újabb kormányzati propagandaplakátokat rendelt a New Land Media Reklám Szolgáltató és Kereskedelmi Kft-től, amely - mily meglepő – már korábban is bővelkedett kormányzati megbízásokban. A december 15-ig szóló feladat „az állampolgárok életét kiemelten érintő kormányzati döntésekkel kapcsolatos feladatok ellátása” lesz.

Ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy ismét kékbe öltözik az ország Kisterenyétől Alsómocsoládig. Az SZDSZ-től lenyúlt tengerkék alapú plakátokon persze az adófizetők pénzén hirdeti majd a kormány magáról, hogy jól végzi a dolgát, és ha valakinek mégis kormányváltáson járna az esze, az gondolkozzon csak el azon, milyen jól mehet egy országnak, ha önreklámra minden negyedévben el tud költeni több milliárd forintot.

Mert ugye jól ismert tétel, hogy a politikát is úgy kell eladni, mint a mosóport. A reklám rábeszélő ereje egy dolog, a másik meg az a tudat, hogyha egy cégnek van pénze reklámra, akkor biztos, hogy erős gazdasági alapokkal rendelkezik. Mivel az ellenzéknek alig van pénze reklámra, ezért a nagy kékség, amely beteríti a magyar tájat, mindig arra fogja emlékeztetni a keményen szemlélődő magyar polgárt, hogy csak egy legény van talpon a vidéken, és azt Orbán Viktornak hívják. Ez a mítosz omlana össze, ha a regnáló miniszterelnök leülne vitázni a kihívóival. 

Fotó: index.hu

Azért a helyzet nem ilyen egyszerű, bármennyire is szeretné ezt Habony Árpád és csipetcsapata. A reklámpszichológia ugyanis annál bonyolultabb összefüggéseket rejt, minthogy minél többször mondok el valamit, annál hitelesebbnek tűnik. A menekültellenes plakátkampány például úgy csicskáztatta a migránsokat, hogy azok nem is akartak itt maradni, ráadásul magyarul üzent a szír, afgán, iraki vagy bangladesi embereknek. A helyzet hiába volt abszurd, az üzenet célba talált, hiszen a kormány nagy ívben tett arra, hogy a menekültek Nyugat-Európába tartanak, és egy szót nem beszélnek magyarul, hiszen az idegenektől ódzkodó magyar polgárokhoz eljutott a kormány üzenete.

Igen ám, csak elfogyott a menekült, így az egykor hatásos plakátok mondandója pedig kezd nevetséges lenni. Nem árt tehát, ha van némi tartalom is a plakátok hangzatos szövegei mögött. El lehet mondani sokszor, hogy Magyarország erősödik, de ha nem tudom kifizetni a gázszámlámat, akkor köszönöm szépen, nagyon örülök az ország izmosodásának, de speciel nekem ebből kevés hasznom származik, és emiatt fütyülök a plakáton hirdetett propagandára.

            Fotó: 24.hu

Mivel most már nem babra megy a játék, és nem lehet egy vállrándítással elintézni, ha sikertelen egy népszavazás a beleölt 10-15 milliárd forintos kormányzati propaganda ellenére, a plakátokra sem lehet már nagyon átlátszó hazugságokat nyomtatni. Mint ahogy sejteni lehetett Rogán Antal propagandaminiszterré való kinevezése után, lényegében permanens kormányzati kampány folyik az utóbbi két évben, és ez csak fokozódni fog a következő egy évben.

Rövidesen eldől, jó taktika volt-e ilyen intenzíven nyomni az agyunkba a kormány sikereit harsogó propagandát, hiszen már a tavaly őszi kvótanépszavazás is bebizonyította, nem lehet mindig turbófokozatban járatni a kormányzati kommunikációs gépezetét, mert így unalmassá, sőt erőltetetté válik az üzenet. A kevesebb talán többet ért volna tavaly októberben, ahogy talán most is megérné egy kicsit békén hagyni az embereket, hadd éljék az életüket direkt politikai üzenetek nélkül, hogy aztán a kampányfinisben könnyebben fel tudják pörgetni az emberek közéleti érdeklődését.

Ha a kormány egyik plakátot a másikra cseréli kéthavonta, akkor akár rá is unhatnak az emberek a legjobb alapszínnek tartott kékre, és a rájuk nyomtatott szövegek üzenetei összezavarodnak az elméjükben. Rogánék erőszakos nyomulása ellenére kevesen hiszik ebben az országban, hogy Magyarország jobban teljesít, vagy netán erősödik. Ha tényleg jól mennének a dolgok idehaza, nem kellene reklámoznia önmagát a kormánynak, akkor csak rá kéne mutatni egy új kórházra, utalni kéne a magyar diákok nemzetközileg is elismert eredményeire, esetleg büszkén lehetne mutogatni a statisztikákat, melyek szerint csökkent a korrupció az országban.

Fotó: 4024.hu

Ehelyett a haverok cégei újabb és újabb kampányokra kapnak milliárdos megbízásokat, és lassan annyi kék plakátra adnak megrendelést, hogy hiánycikk lesz a kék festék az országban. Jó lenne egyszer egy olyan kampányt megélni Magyarországon, amelyben senki sem a televíziós hirdetésekben, nyugdíjasoknak írt levélben, vagy óriásplakátokon próbálja eljuttatni az üzenetét, hanem kiáll a nyilvánosság elé, és nyílt, egyenes vitában próbálja meggyőzni politikai ellenfeleit és a választókat arról, hogy amit tett helyes volt, amit elért, tiszteletre méltó. Erre azonban egyelőre vajmi kevés az esélyünk. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Könnyebb bemenni a húsboltba egy kis bölénylapockáért, mintha saját magad ejtenéd el a nagy, erős, büdös állatot.”

Rengeteg tanulsággal járt a hétfői Botka-Orbán találkozó, ám a legfontosabb alig kapott nyilvánosságot a sajtóban. Nem véletlenül halogatta ugyanis a miniszterelnök a dél-alföldi baloldali fészeknek tartott Szeged meglátogatását, itt ugyanis mások voltak a játékszabályok, mint Budapesten vagy egy fideszes vezetésű nagyvárosban. Nem voltak például kitiltott szerkesztőségek, és az idő szűkössége ellenére bárki kérdezhetett a sajtótájékoztatón. Ennek is köszönhető, hogy a végére kissé szerepzavarba került a miniszterelnök, így aztán elhagyták a száját olyan mondatok is, melyeket később akár meg is bánhat.

Fotó: szeged.hu

Talán maga Lázár János is megdöbbent azon, hogy a szegedi városháza házasságkötő termében több kamerát lát, mint az ő budapesti kormányinfóin. A miniszterelnökséget vezető minisztert nyilván az is zavarta a Modern Városok Program sorozat szegedi állomásán, hogy ő most egyáltalán nem kapott szerepet. Botka László szegedi polgármester és lehetséges miniszterelnök-jelölt és Orbán Viktor párosa ugyanis teljesen elvitte a show-t előle. Lázár ugyan a szomszédvár egykori polgármestere, és a tárgyalásokon bizonyára képviselte is Hódmezővásárhely érdekeit, ám a sajtótájékoztatón nem osztottak neki lapot, és az újságírók is elsősorban a két főszereplőre koncentráltak.

Amíg Orbán Viktor nagyvonalúan dobálózhatott a milliárdokkal (körülbelül 70 milliárd forintos támogatást ígért Szegednek), addig ugyanolyan kiegyensúlyozott volt, mint egy évértékelő beszéd alatt, ahol csak a hívei előtt beszél. Amikor azonban sorjázni kezdtek a kérdések az olimpiai rendezéssel kapcsolatos aláírásgyűjtésről, Donald Trump elképesztő intézkedéseiről, majd a lehetséges ellenzéki kihívókról, már kissé döcögősebbre vette a figurát. Érdekes volt látni, ahogy kikényszerült a jól megszokott propaganda biztonságot nyújtó ketrecéből, milyen nehezen találta a menekülő utakat a kommunikációs sztrádán.

Teljesen világossá vált, hogy egy kiélezett helyzetben semmiképpen, ám valószínűleg egy viszonylag nagy kormánypárti előnynél sem lehet vitára kényszeríteni Orbánt, mert tisztában van azzal, jó eséllyel vesztesként hagyná el a helyszínt.

Ami viszont láthatóan mélyütésként érte Orbánt, hogy az ATV riportere megkérdezte tőle, hogy ha már az egyik lehetséges kihívója mellett áll, elképzelhetőnek tartja-e, hogy több mint 10 év elteltével hajlandó lesz a kihívóival leülni egy miniszterelnök-jelölti vitára. Orbán először igyekezett elegáns lenni, és dicsérte Botkát, hogy milyen jól vezeti Szeged városát, (amivel mintha arra célzott volna, hogy jobban örülne, ha kihívója továbbra is ezzel foglalkozna), majd jelezte, hogy őt nyúlsággal és gyávasággal nem lehet vádolni, ám azt nem volt hajlandó kimondani, hogy kész vitázni Botka Lászlóval vagy esetleg Vona Gáborral.

A riporter szerencsére visszakérdezett, hogy akkor lesz vita vagy sem? Orbán ekkor már kénytelen volt nyíltan megkerülni a kérdést. Az idő eldönti – mondta, és arckifejezése jelezte, hogy eléggé tele van már a hócipője a kellemetlen kérdésekkel. Lett is volna még kérdés bőven, ám ekkor már érzékelhető volt, hogy a nyúlsággal nem vádolható miniszterelnök vette volna már a nyúlcipőt, mert nem szokott hozzá az ellenséges légkörhöz. Azt is fontos megjegyezni, hogy az Echo TV-n kívül csakis ellenzékinek tartott médiumok képviselői kérdeztek a sajtótájékoztatón, pedig senki sem tiltotta meg például az M1-nek, hogy akár három elterelő, udvariaskodó témafelvetéssel oldja Orbán Viktor zavarát.

Fotó: index.hu

Nos, mi a tanulság abból, ami január 30-án Szegeden történt? Orbán Viktor bizonyos értelemben szakrális vezetőnek tartja magát, aki ezért nem szereti összepiszkolni a kezét sáros dolgokkal, azt meg különösen nem kedveli, ha mások kenik rá ezt. Nem volt sárdobálás Szegeden, sőt kifejezetten szívélyes volt a sajtótájékoztatón a két fél viszonya, ám amikor a sajtó belerondított ebbe az idilli képbe, a miniszterelnök már szeretett volna odébb állni. Jól látszott rajta, hogy nem edzette magát éles helyzetekre, és a sablonos kitérő válaszokon kívül nem futotta többre részéről. Főleg Botka mellett volt ez feltűnő, aki ugyan nagyon udvarias házigazda akart lenni, ám határozottságával ellensúlyozta Orbán lekenyerező stílusát.

Teljesen világossá vált, hogy egy kiélezett helyzetben semmiképpen, ám valószínűleg egy viszonylag nagy kormánypárti előnynél sem lehet vitára kényszeríteni Orbánt, mert tisztában van azzal, jó eséllyel vesztesként hagyná el a helyszínt. Egyértelmű, mely témákban nyilatkozik meg szívesen, és mely ügyektől tart úgy, mint ördög a tömjénfüsttől. Szegeden például hosszasan elemezte a magyar kormány migrációs politikáját (bár kerítés helyett a fal szót használta a déli határszakasz műszaki zárjának leírására), az ország gazdasági kilátásairól, a munkanélküliségi ráta alakulásáról, ám nem szereti, ha Trumpról, Putyinról, a civilekről, Soros Györgyről az olimpiai aláírásgyűjtésről, és persze a korrupcióról kell nyilatkoznia. Ha 2002-ben egy Medgyessy Péter meg tudta szorongatni, akkor nyolc év kormányzás után egy nem túl dicsőséges oligarchás hátországgal és feltáratlan, homályos ügyekkel, mélyülő szegénységgel terhelve nem igazán lenne üdvözítő társalgás számára sem Vonával, sem Botkával.

Fotó: mno.hu

Szegeden lényegében kiderült, hogy a király meztelen, ám amíg nem kell kijönnie a spanyolfal mögül, addig ezt le lehet tagadni. Rogán Antal és Habony Árpád kommunikációs gépezete azon fáradozik, és költ el újabb milliárdokat kormányzati propagandára, hogy ez a meztelenség ne derüljön ki a választók milliói számára. Ha tényleg olyan jó az a bor, amelyet a kormány készít a pincéjében, nem kéne neki újra és újra újabb cégéreket készíteni. Nehogy előbb-utóbb világos legyen számunkra, hogy az a bor, melyet a pincében rejtegetnek, már évek óta pimpós, és jövőre már nem is lesz mit innunk, ha éppen arra akarunk koccintani, hogy Magyarország jobban teljesít. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Amíg senki nem kér rá, hogy lőjél a nyiladdal, addig nyugodtan állíthatod, hogy te vagy a legjobb íjász az egész Vadnyugaton.”  

Donald Trump első elnöki hete jelzi, hogy mindazt, amit a kampányban előadott, nagyon komolyan veszi. Akikben eddig volt egy szemernyi remény arra nézve, hogy Trump csak linkelt a beiktatása előtti hetekben, most már elhiheti, az új amerikai elnök jó eséllyel káoszba vezeti az országát és a világot egyaránt. Orbán Viktor már reagált is az első elnöki megnyilvánulásokra, és ő úgy látja, hogy a hagyományos szerepek átalakulása jól jön a személyes ambícióinak. Putyin pedig a háttérben dörzsöli a tenyerét, mert a magyar és amerikai vezető úgy táncol eddig, ahogy ő fütyül. A mézesheteknek azonban lassan vége, és szembe kell nézniük azzal, hogy a világ rendjének felforgatása nem feltétlen jár együtt az ő örök barátságukkal. 

Fotó: mno.hu

A világ két legbefolyásosabb vezetője telefonon már egyeztetett egymással, de közhelyek puffogtatásán kívül csak annyiban állapodtak meg egymással, hogy rövidesen személyesen találkoznak. Fontosnak tartják a terrorizmus elleni harcot, és az izraeli-palesztin konfliktus rendezését, ám nem került szóba az oroszok elleni gazdasági szankciók feloldása. Az amerikai elnökkel már nagy európai szurkolója, Orbán Viktor is telefonozott egyet, igaz, akkor még nem volt hivatalban Trump. Ők állítólag abban egyeztek meg, hogy elég sok ellenségük van a világban és saját hazájukban egyaránt. Ezek a tények egyelőre elég soványak ahhoz, hogy valami konkrét világmegváltó terv kirajzolódjon a három illiberális vezető részéről.

Folyik tehát a tapogatózás, és persze idő kell ahhoz, hogy egyeztessék elképzeléseiket, ám van néhány alapvető gond a nagy közös világpolitikai fellépésekkel. A két szuperhatolom részéről például, hogy alapvető doktrínáik is a másik hatalmának korlátozására épülnek, saját befolyási övezetük növelése az egyik legfontosabb céljuk, ami többnyire a másik fél rovására történik. Ha az Egyesült Államok kivonul a Közel-Keletről, akkor az oroszok azonnal ott teremnek, ahogy ezt Szíriában is tették. Ha az amerikaiak viszonya romlik Törökországgal, akkor Erdogan azonnal Putyinnal köt szövetséget. Ha az USA térségeket ad fel, az egyenlő lesz az orosz érdekek terjeszkedésével, ami sem az amerikai politikai elit, sem a választópolgárok nem fognak honorálni.

Az eddigi információk arra engednek következtetni, hogy Trump úgy tervezi, Putyinnal felosztja a világot különböző érdekszférákra - ahogy ez a második világháború után megtörtént -, és ő csak azokra a területekre koncentrál, melyek megmaradnak számára. Igen ám, csak a világpolitikai helyzet sokkal bonyolultabb, mint a huszadik század közepén. Nem legyőzők és legyőzöttek vannak, hanem feltörekvők és lesüllyedők, stagnálók és kivárók. Trump nem veszi figyelembe Kína megnövekedett szerepét, illetve a gazdasági egyenlőtlenségek miatti hatalmas feszültségeket szinte minden kontinensen. Mi sem bizonyítja jobban Trump rövidlátását, mint a mexikói határra tervezett kerítés, melyet a szegény szomszéddal akar megfizettetni.  

Orbán eddig jól konspirált, ám tisztában van azzal, hogy számára egyelőre csak Putyin kiszámítható partner (akitől sokat is tanult), hiszen Trump még mindig úgy viselkedik, mintha egy valóságshowban szerepelne.

Az már most jól látszik, hogy komoly ellentmondás van az új elnök arroganciája és a vetélytársainak tett gesztusok között. Ha Trump a nagyhatalmi státusz feladására tesz kísérletet, akkor a republikánusok héjáival kerül összeütközésbe, és könnyen úgy járhat, mint Gorbacsov, amikor véget vetett a szovjet világbirodalmi álmoknak, vagyis a történelem szemétdombjára kerülhet. Az oroszokkal csakolyan kisebb súlyú politikai kérdésekben egyezkedhet presztizsveszteség nélkül, melyekre nem igazán fog odafigyelni a világ. Ha azonban szabad kezet ad Putyinnak Ukrajnában vagy a Baltikumban, annak beláthatatlan következményei lesznek mind Európában, mind az Egyesült Államokban. Az ördög tehát a részletekben búvik meg, és egyelőre fogalmunk sincs arról, Trump hogyan kívánja pacifikálni egyszerre az oroszokat és saját környezetét.

Orbán részéről pedig az a nagy dilemma, hogy miként szálljon be a világpolitikába, ha mégsem lesz annyira harmonikus a viszony a két nagyhatalom között, illetve, ha mégis megtalálják a közös pontokat, az mennyire lesz az ínyére? Orbánnak most minden eddiginél nagyobb szüksége lesz a pávatáncos képességeire, mert egyszerre harcol Brüsszel ellen, ugyanakkor az elvileg baráti lengyel kormánnyal is konfliktusba kerülhet, ha tovább barátkozik Putyinnal. Ha a lengyelek bizalmát elveszíti, akkor a visegrádi országok egysége is megbomlik, melynek érdekérvényesítő képességét a magyar miniszterelnök az Európai Unió jelenlegi vezetői elleni szabadságharcban szeretné használni.

Orbán eddig jól konspirált, ám tisztában van azzal, hogy számára egyelőre csak Putyin kiszámítható partner (akitől sokat is tanult), hiszen Trump még mindig úgy viselkedik, mintha egy valóságshowban szerepelne. Ugyanakkor az amerikaiak viselkedése Magyarországon sem elsősorban az elnöktől függ, hiszen ha gazdasági vagy katonai érdekeik sérülnek, nyomást fognak gyakorolni a magyar kormányra, akárki is irányítja az adminisztrációjukat. Orbán igazi célja az, hogy felszálljon arra a vonatra, melyet reményei szerint rövidesen közösen vezet majd Trump és Putyin, hogy ezzel a világpolitikai súlya érzékelhetővé váljon. Ha készülhetne egy kép róla a Fehér Házban, ahogy Trump kezét rázza, akkor oda tehetné a korábbi Putyin-fotók mellé, és elhitethetné választóival, hogy a két nagyhatalom számára is tényezővé vált. Azért ez még odébb van, egyelőre Putyin éves vizitjei jelentik a legnagyobb elismerést Orbán számára.

Fotó: civilhetes.hu

Régóta sejtjük, hogy az EU átalakítása számára azért létfontosságú, mert vezető szerepre vágyik az unió adminisztrációjában. Ez a személyes ambíciója vezérli a Brüsszel elleni szabadságharcát, mellyel komolyan veszélyezteti országa nyugati orientációját, vagyis az integráció helyett inkább az önállósodás útjára terelné a tagországokat. Nem akar közös ügyészséget, adópolitikát, nem akarja, hogy uniós szervek vizsgálják a hazai korrupciót, nem akarja, hogy kötelezettségszegési eljárások sora induljon az ország ellen a kormányzása idején. Akarja ugyanakkor a közös haderőt és azt az őrült mennyiségű támogatást, melyet Magyarország kap a közös büdzséből. És persze örül neki, hogy nem jön haza félmillió magyar nyugatról, mert nem tudna munkát adni nekik, és a hazaküldött pénzük jól jön az itthon maradt családtagoknak. Orbán tehát még nem vázolta fel pontosan, milyen Európai Uniót szeretne a jelenlegi helyett, csak abban biztos, hogy a tagállamok integrációját önállósulásba szeretné átfordítani. Ahogy a vak dakota mondaná: „Majd meglátjuk!”   

Hogyan hosszabbítsd meg országlásodat a lehető legkevesebb energiával? Hát, tegyél úgy, mintha számodra másként múlna az idő, mint az ellenfeleid számára! Kifejtsük? Ha sikerül elővakarni egy ellenzékre nézve (is) kínos ügyet, akkor azt gyorsan futtassuk végig a lakájmédiánkon, szemezgessünk a tények között, ismételgessük a legcikibb részeket, ködösítsünk, vádoljunk meg embereket, és ezeket mantrázzuk a közszolgálati tévében és rádióban a lehető legtöbbször. Ha viszont nekünk akad kínos ügyünk, húzzuk az időt, fektessük az aktákat, fárasszuk ki a bíróságot, az ellenzéket és a sajtót, aztán meg lesz valahogy, amikor már senki sem figyel oda.

Fotó: budapest.hu

Hadházy Ákos, a szekszárdi fideszesből lett országos LMP-s vezető világított rá a minap arra a jelenségre, melyről persze tudtunk már, ám az országgyűlési választások közeledtével egyre érzékelhetőbben domborodik ki az a módszer, ahogy egy korrupt, pávatáncot lejtő kormány igyekszik viselt dolgait másokra aggatni. Példának kedvéért vegyük Horváth András egykori adóhatósági dolgozó ügyét, aki elég kemény dolgokat állítva állt ki a nyilvánosság elé 2013 novemberében. Azt állította, hogy a NAV vezetőinek egy részének közreműködésével egy jól körülhatárolható adózói kört különleges elbírálásban részesítettek, amelynek tagjai döntően a kiemelt adózók közül kerülnek ki. A nevezetes zöld dosszié ügyében egy éjszaka alatt lefolytatott vizsgálat nem talált semmi törvénytelent, majd jött az amerikai kitiltási botrány, amely rávilágított arra, hogy azért nem zörög a haraszt magától. Időközben Vida Ildikó NAV elnök távozott posztjáról, és érkezett matekzseni Tállai András államtitkár, és cirka három évvel a botrány kirobbanása után gyanúsítottként idézték be a rendőrségre Horváth Andrást. No comment.

Azaz, nyugodtan kommentáljuk csak a történéseket, ám ezen túl úgysem juthatunk. A Fidesz a hozzá a végtelenségig lojális ügyészség közreműködésével azokat az ügyeket keni el, melyeket csak akarja, azokat pörgeti fel, melyek az érdekében állnak, úgy időzítheti az ellenzék számára kellemetlen bírósági eljárásokat, hogy azok ítéletei lehetőleg a választási kampány kellős közepén szülessenek meg. Nagy meglepetést okozna az ügyészség azzal, ha például Mengyi Roland (azaz Voldemort nagyúr) miskolci fideszes képviselő ügyét bírósági szakaszba juttatná a 2018-as kampány idején. Vannak persze olyan korrupciógyanús ügyek is, melyek el sem jutnak a nyomozati szakaszba, megszüntetik az eljárást még mielőtt élesbe fordulna az ügy.

Egyébként is jól érzékelhető az a törekvés a kormány részéről az utóbbi hetekben, hogy néhány kínos emberüket a háttérbe parancsolták, és újra elkezdtek „elmúltnyolcévezni”, hogy lemossák magukról azokat a korrupciós vádakat, melyek már a jobboldali szavazók körében is egyre nagyobb hitelt kaptak.

Nehéz persze kívülről megítélni a korrupciós ügyeket, hiszen a tények, bizonyítékok, tanúvallomások az ügyészség asztalán landolnak (és sokszor porosodnak), ám mi sem bizonyítja jobban a politikai hatalommal való szoros együttműködést, hogy a 4-es metró korrupciós ügyeiről szóló OLAF-jelentést kizárólag a kormánynak küldték tovább, így Lázár János és Tarlós István főpolgármester is kedvükre szemezgethetnek a tényekből, a titkosított szöveget senki más nem láthatja teljes egészében. Újhelyi István szocialista uniós képviselő világossá is tette e turpisságot, hiszen azt állította: „A Fidesz végig hazudott: a teljes vizsgálati anyag nyilvánosságra hozatalához nincs szükség az OLAF engedélyére. A hivatalos válasz szó szerint így fogalmaz: Ezt a döntést elsősorban azok a nemzeti hatóságok hozhatják meg, amelyek a jelentést először megkapták”

Világos, hogy az időhúzás a cél ebben az esetben is, és eszük ágában sincs kiadni a jelentés teljes szövegét addig, amíg valamilyen külső (esetleg belső) körülmény nem kényszeríti rá a kormányt erre. Bekavar a képbe a kissé naivan viselkedő Tarlós István, aki szintén a teljes nyilvánosság híve, ám valószínűleg nem szóltak neki arról, hogy vannak a jelentésben olyan kormányra nézve kínos részletek, melyekkel inkább nem kéne előhozakodni. A dokumentum tartalmát viszont nem lehet sokáig titkolni, mert a végső OLAF-jelentést, illetve az abban foglalt javaslatokat átadták a Regionális és Várospolitikai Főigazgatóságnak (DG Regio), valamint az Európai Beruházási Banknak, a Legfőbb Ügyészségnek, az OLAF csalásellenes koordinációs szolgálatának Magyarországon, valamint a brit igazságügyi hatóságoknak is. Amíg azonban ezek valamelyikétől nem érkezik meg a teljes fordított szöveg a magyar ellenzékhez, illetve sajtóhoz, nyugodtan lehet „gyurcsányozni” és „demszkyzni” a kormány köreiben.

Fotó: index.hu

Egyébként is jól érzékelhető az a törekvés a kormány részéről az utóbbi hetekben, hogy néhány kínos emberüket a háttérbe parancsolták, és újra elkezdtek „elmúltnyolcévezni”, hogy lemossák magukról azokat a korrupciós vádakat, melyek már a jobboldali szavazók körében is egyre nagyobb hitelt kaptak. Rogán Antal például úgy eltűnt, mintha belső emigrációba vonult volna, Habony Árpád pedig mintha köddé vált volna az utóbbi hetekben. Persze néhány „kis fideszes” ügyei tovább borzolják a kedélyeket, így például nem lehetett megakadályozni az izsáki polgármester vadászházas botrányát, ám abban biztosak lehetünk, hogy ebben az esetben is beválik a jól ismert időhúzó taktika. Mert, ahogy egy ismert dakota közmondás tartja: „Aki időt nyer, az nem pisálja le a saját muskátliját.”

Valaha nagy tekintéllyel bíró tudósok, közéleti személyiségek, művészek segítették a Fidesz politikáját, ma viszont legjobb esetben is olyan percemberkék adnak színt a párt arculatának, akik nem tenni akarnak a kormányért, hanem hasznot kívánnak húzni az országlásából. Hihetetlen szellemi zuhanás jellemzi a legnépszerűbb magyar politikai párt szellemi nívóját a 90-es évek végétől napjainkig. Vajon meddig lehet pragmatikus csinovnyikokkal és számító bürokratákkal kormányozni? Milyen hatást vált ki ez szellemi nívótlanság a társadalomból és az ellenzékből? Fogas kérdések, melyekre nem lehet egyértelmű választ adni.

Fotó: 24.hu

Manapság már fel sem kapjuk a fejünket a hajdan nagy tekintélyű Professzorok Batthyány Körének egy-egy megnyilatkozására. Pedig a konzervatív szellemiségű egyetemi oktatókból, akadémikusokból, tudósokból álló társaság valaha komoly véleményformáló erő volt a jobboldalon. A formálisan még mindig a Fidesz politikáját támogató értelmiségi kör mostanában elég nyíltan bírálja a kormány politikáját, így legutolsó éves értékelésükben keményen odaszóltak az Orbán-kormánynak.

A szervezet szerint minden korábbinál jobban összekeveredett az országban a valóság és a látszat, és – mint ahogyan írják – természetesen a látszat uralkodik. Ebben a megállapításban nincs nagy újdonság, mégis fontos, hogy nem egy ellenzéki párt mondja ki, hanem egy Fideszhez közel álló tekintélyes társaság. A Professzorok Batthyány Köre szerint „sokakat ingerel”, hogy a kormány él („egyesek szerint alkalmanként vissza is él”) a választóktól kapott felhatalmazásával, jócskán felhasználja erejét és a rendelkezésére álló játékteret. Ezek igen kemény szavak egy olyan szervezettől, mely deklaráltan még mindig a kormányt támogatja.

Náray-Szabó Gábor elnök szerint az elemzés „kritikus szolidaritásnak” tekinthető, céljuk pedig, hogy a gondolatokat betáplálják a döntéshozók és a társadalom fejébe. Ez a megállapítás némi naivitást feltételez a professzorok részéről, mivel Orbán Viktor elég lekezelő módon szólt vissza a morgolódó tudósoknak. Egy 25 pontos listát is küldött, amely a kormányzati döntések megértéséhez szükséges, azt sugallva ezzel, hogy az idős professzorok nem igazán ismerik a körülöttük zajló eseményeket. A valós kritika élét ezzel csorbította, ugyanakkor egyértelművé tette, hogy szerinte nem ő él álomvilágban.

Így aztán számító bürokraták, arctalan csinovnyikok és üres szólamokat harsogó verőlegények terepe marad a magyar közélet.

Orbán ma már inkább hallgat Rogán Antalra, Habony Árpádra G. Fodor Gáborra, Kovács Zoltánra vagy Andy Vajnára, mint egykori minisztereire vagy a Professzorok Batthyány Köre 59 tagjára. Szívesebben köpködi a szotyit a Felcsút vagy a Videoton meccsein Mészáros Lőrinccel vagy Garancsi Istvánnal, mint olyan vállalkozókkal vagy sportvezetőkkel, akik még az ő országlása előtt szereztek elismerést maguknak. Valaha olyan nagy tekintélyű miniszterek szavait itta a miniszterelnök, mint Pálinkás József, Hámori József, Chikán Attila vagy Réthely Miklós, ma pedig Lázár János, Seszták Miklós és Szijjártó Péter viszik az ügyeket a kabinetben. Első kormányzása alatt a mindenki által tisztelt Mádl Ferencet jelölte köztársasági elnöknek, második ciklusában azonban a súlytalan, szervilizmusáról ismert Schmitt Pált. A kormányzópártban hajdan olyan meghatározó politikusok töltötték be a fontos posztokat, mint Pokorni Zoltán vagy Navracsics Tibor, ma viszont Kósa Lajos, Németh Szilárd és Pelczné Gáll Ildikó a Fidesz három alelnöke. Ugye nem kell zongorázni a különbséget!

Általában jellemző, hogy az úgynevezett „magas értelmiség” képviselőit vagy kiszorítják a politika közvetlen környezetéből, vagy önszántukból hagyják ott ezt a morálisan ingoványos területet. Ám az Orbán által meghirdetett illiberális állam, és a hozzá kötődő politikai inkorrektség eszmeisége lényegében lepattint magáról minden olyan gondolkodót, akik etikai szempontokat és mélyebb összefüggéseket is látni és láttatni igyekeznek a közéletben. A magyar politikában a Flúgos futamból ismert bunkós testvérekre hajazó Németh Szilárd-Kósa Lajos kettős sokkal komfortosabban érzi magát, mint mondjuk azok a professzorok, akik idegennek tartják egy jobboldali szellemiségű kormánytól az urizálást és az államosítást.

Ma már megmosolyogják az olyan kritikus hangokat a pártban, akik a plebejus szellemiséget kérik számon azon az Orbán Viktoron, aki 10-15 éve még büszkén vállalta ezt az értékrendet. Félresöprik azokat a vallási vezetőket és egyszerű kispapokat, akik a keresztény szellemiség fundamentumait hangsúlyozzák azzal a kormánypropagandával szemben, amely menekültek és kisebbségek ellen uszít. A magas rangú egyházi vezetők és elismert tudósok többsége persze hallgatásával asszisztál ahhoz, ami az országban történik, ám az tény, hogy ők inkább a túlélésükért küzdenek, így nincs semmi beleszólásuk a napi ügyekbe, ezért semmiféle értelemben nem tagjai a Fidesz szellemi holdudvarának. Ha egyáltalán van még ilyen.

Az viszont nem kétséges, hogy a párt szellemi színvonalának meredek zuhanásával egyenes arányban nő a haszonlesők, a tehetségtelenek, a rátartiak aránya és súlya a kormánypárt körül. Az egyetlen feltétel a megkérdőjelezhetetlen hűség a párthoz és a vezérhez. Ha ez töretlen, előbb utóbb meg lesz a jutalma bárkinek, aki nyomakodik és nyalakodik a Fidesz köreiben. Hihetetlen, hogy cirka 10 év leforgása alatt mennyi kétes alakot sikerült felszippantania annak a Fidesznek, amely ezalatt az idő alatt végig vezette a pártok népszerűségi listáját.

Fotó: friss.hu

E folyamatot látva persze logikus lenne a feltételezés, hogy a Fidesz szellemi potenciáljának csökkenésével egyenes arányban nő az ellenzék körül csoportosuló értelmiségi holdudvar minősége is. Ez sajnos nem így van, mert hiába kritikus a jobboldali értelmiség a kormánnyal, csak elvétve tűntek fel meghatározó alakjai az ellenzéki pártok környékén. Az értelmiségre amúgy is jellemző, hogy eltávolodik a politikától, mert túl cinikusnak és pragmatikusnak tartja ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatba lépjen a közélet képviselőivel. Így aztán számító bürokraták, arctalan csinovnyikok és üres szólamokat harsogó politikai verőlegények terepe marad a magyar közélet. Hogy ez meddig tartható állapot, nem tudni, de egy dakota közmondás szerint: „Mindig van lejjebb.”  

Orbán Viktor valószínűleg nem osztja az olimpiai mozgalom atyjának eszmeiségét. Coubertin báróval ellentétben ugyanis őt nem igazán érdekli a részvétel, csakis a győzelem. Nem erőltetné Budapest olimpiai rendezését, ha nem hinne abban, hogy komoly politikai, és persze gazdasági haszna lenne abból, ha végül a magyar főváros kapná a 2024-es sportesemény rendezési jogát. Orbán azonban veszélyes vizekre evezett a pályázattal, hiszen komoly kockázata is van, ha ilyen nagyot álmodik valaki. Az alábbiakban rávilágítunk, milyen veszélyek leselkednek a magyar kormányra a most következő nagy olimpiai csatározásban.

Fotó: index.hu

Ha a most alakult Momentum mozgalom összegyűjti a megfelelő számú aláírást ahhoz, hogy kiírják a helyi népszavazást a budapesti olimpia ügyében, már komoly tettnek számít a jelenlegi politikai erőviszonyok közepette. Jelen állás szerint erre minden esélyük meg is van. Ha a Momentum alapítói jól okoskodnak, akkor bejöhet az a számításuk, mely szerint egy teljesen új politikai formáció sokkal hatásosabban tud fellépni a kormányzati gőzhenger ellenében, mint egy nagy (és nem túl fényes)  hagyományokkal bíró régi párt.

Már korábban is értekeztünk arról a kissé alábecsült társadalmi hangulatról, hogy a választópolgárok nagy részének annyira tele van a puttonya Orbán Viktor rendszerével, hogy minden alkalmat megragad arra, hogy keresztbe tegyen a miniszterelnök akaratának. Erre volt jó példa a tavaly ősszel elbukott kvótanépszavazás, amelyet a hihetetlen kormányzati túlsúly, a soha nem látott agymosó kampány ellenére sem tudott sikerre vinni Rogán Antal propagandaminiszter. Az ok egyszerű volt akkor: az emberek be akartak tartani a kormánynak, és nem azért, mert az ellenzéki pártok erre kérték őket, hanem, mert végre volt egy téttel bíró szavazás, amelyen kifejezhették ellenérzéseiket az urizáló, hazug propagandát harsogó kormánnyal szemben.

Ismerve a Fidesz machinációit, elképzelhető, hogy csak később kaszálják el valamilyen adminisztrációs trükkel a népszavazási kezdeményezést, ám azzal tisztában kell lenniük, hogy minél tovább jut a Momentum, annál nagyobb kérdőjeleket hagy maga után a kormány.

A budapesti olimpia ügyében ezért veszélyes lehet egy népszavazás a kormányra nézve, hiszen a fővárosban már régóta nem a Fidesz vezeti a népszerűségi listákat. Az összeadott ellenzéki szavazatok magasan felülmúlják a kormánypártét, noha országosan még mindig toronymagasan a Fidesz a leginkább támogatott párt. Ráadásul a főváros lakossága mindig aktívabb volt a voksolásokon, mint az országos átlag, így akár el is érheti az érvényességi küszöböt a résztvevők száma.

Ha tehát a népszavazás országos lenne, a kezdeményezők valószínűleg kudarcot vallanának, mert vagy az érdektelenség vagy az olimpiát támogatók nagy aránya írná felül az ellenzékiek várakozásait. Ha azonban csak a budapestiek döntik el, hogy akarnak-e egy komoly gazdasági megpróbáltatásokkal járó, a korrupciónak megágyazó és a kormányt propagáló sporteseményt, akkor a végeredmény már kérdéses. Ezt valószínűleg Orbán Viktor is tudja, ezért uszít a főként fiatalokból álló Momentum ellen a kormánya és Tarlós István főpolgármester is.

Ismerve a Fidesz machinációit, elképzelhető, hogy csak később kaszálják el valamilyen adminisztrációs trükkel a népszavazási kezdeményezést, ám azzal tisztában kell lenniük, hogy minél tovább jut a Momentum, annál nagyobb kérdőjeleket hagy maga után a kormány. Rávilágít ugyanis a mostani helyzet arra, hogy nem akarják nyíltan feltárni a választók előtt azokat a kockázatokat, melyek egy olimpiai rendezéssel járnak. A tájékoztatás finoman szólva sem teljes körű, és várhatóan a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szeptemberi döntéséig nem is akarják borzolni a kedélyeket gigantikus összegekkel, nem túl vidám megtérülési rátákkal.

A kormány arra törekszik, hogy szeptemberig tolja a sikerpropagandát, és amennyiben a NOB úgy dönt, hogy viheti Budapest az olimpiát, akkor már úgyis kényszervágányon lesz az ország, és szép lassan lehet adagolni a keserű pirulákat is. Ám a lényeg, hogy Orbán minimum 2024-ig szeretne kormányozni, és az olimpiát saját politikai pályafutásának betetőzéseként építené maga köré.

Fotó: mno.hu

Ezt ismeri föl egyre több magyar polgár, akik az olimpiát szívük szerint támogatnák, ám elegük van Orbán rendszeréből. Ha lenne népszavazás az olimpiai rendezésről, az nagyrészt politikai állásfoglalás is lenne a fővárosiak részéről, és valószínűleg nem vetne túl jó fényt Orbán Viktor rendszerére. Az olimpia ügye immár inkább a politikáról, mintsem a sportról szól, így eléggé másodlagossá is vált az a kérdés, hogy a magyarok akarnak-e egy ekkora eseményt vagy sem. Így azonban végképp elsikkad az az alapvető tény, hogy az olimpia rendezése nem elsősorban sport, de nem is politikai kérdés, hanem leginkább gazdasági ügy. Most úgy tűnik, hogy az lehet nyerő ebben a versenyfutásban, aki a gazdasági vonulatot ki tudja domborítani a kampányában. Mert ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csak egy törött nyilad van, ne add be a nevezésed a nyílversenyre, mert már az elején kiderül, hogy csak egy csóró indián vagy.”  

Habony Árpád vagy Rogán Antal nem csinálnak semmi eredetit, amikor a Fidesz kommunikációját navigálják. Pusztán olyan alaptételeket tartanak tiszteletben, melyek már beváltak a világ más tájain. Főbb üzenetei elférnek egy nem túl vaskos kiadványban, így még Németh Szilárd is bemagolhatja egy hét alatt. Ha valaki pragmatikusan közelít a politikai kommunikáció témaköréhez, akkor egyértelművé válik számára, hogy bizonyos törvényszerűségek ugyanúgy működnek Bolíviában, Kongóban, Türkmenisztánban vagy Magyarországon. Következő összeállításunkban tizenhárom ilyen tételt sorolunk fel, némi kiegészítéssel fűszerezve.  

Fotó: nepszava.hu

1. Mindig találj magadnak új ellenséget, és igyekezz azt démonizálni a közvélemény előtt!

A Fidesz kommunikációs csipetcsapata gyakorlatilag a nap 24 órájában kutat új, lehetséges ellenségek után. Hihetetlen széles a tárháza a lehetséges ellenségeknek, ám azért arra ügyelniük kell, hogy ne mossák össze a megtámadni kívánt és megnyerni kívánt csoportokat. Nem lehet például általában hadat üzenni a nyugdíjasoknak, mert igen sokfélék az idős emberek szociális helyzet, iskolázottság és politikai identitás szempontjából. Az egyházak közül is csak néhányat támad a kormány, a többségüket ugyanakkor meg kívánja nyerni magának a cél érdekében. A civilek közül is csak háromra vetette ki a hálóját, ugyanakkor több tízezer ilyen szervezet van az országban. Az biztos, hogy a választásokig még nagyon sok ellenséget fognak találni és levadászni a kormány kommunikátorai.

2. Soha ne az értelemre, csakis az érzelmekre apellálj!

Ismert törvényszerűség - amit már tudományos kutatások is igazoltak -, hogy az érzelmek mindig jobban hatnak az emberek ítéletalkotására és döntéseire, mint az értelem. Ezért működött jól a menekültellenes kampány, hiszen az emberek biztonságérzetét mesterségesen is rombolta a kormány kommunikációja. Az érzelmek arra ösztönzik az embereket, hogy minél több dolgot tegyen meg a saját biztonságuk érdekében, így lehetett démonizálni azokat a menekülteket, akik csak áthaladni szerettek volna az országon. Ez pörgeti leghatásosabban a pávatáncot.

3. Bármekkora képtelenséget állítasz, ha elég sokszor ismételgeted a médiában, előbb utóbb igazságnak fog tűnni.

Szintén a menekültválság volt erre a legjobb példa. Az ide érkező migránsok nem akartak itt élni, mégis kioktatta a kormány arról őket, hogyan kell viselkedniük, és miket nem vehetnek el tőlünk. Azt is ezerszer elharsogta a kormány kommunikációs gépezete, hogy Magyarország jobban teljesít, meg erősödik, pedig a tények nem ezt támasztják alá. Ám, minél többször mondanak el valamit, annál valószínűbbnek tűnik.

4. Soha se hosszú távra tervezz, csakis a rövid távú célokra koncentrálj, mert azok szolgálják az érdekeidet!

Az Orbán-kormány ezt a szabályt maradéktalanul betartja. Nem indít nagy és széles társadalmi csoportokat érintő reformokat, mert azok csak hosszútávon hoznának kézzel fogható eredményt. Ugyanakkor ezek fájdalmas lépések lennének, népszerűségvesztéssel járnának. Ehelyett van olimpiai pályázat, meg stadionépítési program, és államosítás melyek rövid távon hasznot, népszerűséget hoznak, hosszú távon viszont kiszámíthatatlanok a következményei. Egyetlen cél lebeg a szemük előtt: a közbeszéd uralása, így élen maradni politikai toplistákon. Ez biztosít lehetőséget arra, hogy nagy mennyiségű közpénz jusson kormányhoz közeli oligarchákhoz.  

5. Ne bonyolítsd túl a dolgokat, sőt, butítsd le a tényeket minél jobban, mert különben nem ér el az üzeneted a választókhoz!

A magyar ellenzék nagy baja, hogy ezt a nagyon egyszerű tételt csak rendkívül nehezen tette magáévá. A Fidesz már a ’90-es évek közepe óta az alacsonyan iskolázott választók szája íze szerint kommunikál, így üzenetei célba jutnak lakosság többségénél. Lényegében úgy beszélnek összetett politikai ügyekről, ahogy azt Derekegyházán a sarki kocsmában szokás. A Fidesz ezért erős a kis lélekszámú településeken, és ezért nem képes hosszasan uralni a nagyobb városokat, főleg Budapestet. A Fidesz azért is fél a Jobbiktól, mert a vidéket épp olyan populista módon szólítja meg a másik jobboldali párt, mint ők.

   Fotó: magyarnarancs.hu

6. Ne akard meggyőzni azokat, akik soha nem szavaznának a Fideszre, koncentrálj azokra, akik biztos támogatói a kormánynak, és akik meggyőzhetőknek tűnnek!

A Fideszben tudják, hogy a nagyvárosi értelmiség, a hagyományosan baloldali érzelmű munkásság és az egzisztenciálisan ellehetetlenített alsó középosztály egy része soha nem fogja támogatni őket. Nekik csak közvetve dobnak néha valami csontot, ám a stabil fideszes szavazótábort mindenféle kommunikációs akciókkal igyekeznek lázban tartani. Ügyelnek arra, hogy a látszólagos stabil többség ellenére fenyegetve érezze magát a párttagság és a fideszes szavazó egyaránt, és behúzzanak olyanokat is ebbe a táborba, akik nem tudatos választók, de némi adományért cserébe hajlandóak támogatni a kormányt, noha vannak sérelmeik bőven.

7. Ne engedd, hogy a különböző társadalmi csoportok szolidárisak legyenek egymással, inkább azt érzékeltesd, hogy ha hagyják veszni az egyik csoportot, a többiek megúszhatják!

A társadalom atomizálása olyan kommunikációs eszközökkel érhető el, melyek különböző témák kapcsán szembefordítják az értékrendek, szakmák, életkor, szociális helyzet, képzettség alapján tagozódó csoportokat. Az Orbán-rendszer nagy ellensége a szolidaritás, hiszen, ha egyszerre vonulna utcára több tízezer ember, és ezek a demonstrációk sűrűsödnének, az megrendítené a hatalmukat. A kormány mindig azt sugallja, hogy aki néma marad, az megúszhatja, ám a gyakorlat ezt nem igazolta. A rendszer lényege ugyanis az, hogy senki sem úszhatja meg.  

8. Ha támadják az egyik emberedet, soha ne hátrálj ki mögüle azonnal! Ha valaki már túl kínos a kormány számára, csak később, szép csöndben kell eltávolítani!

Még Martonyi János ex-külügyminiszter mondta az azeri baltás gyilkos kiadatása kapcsán, hogy egy kormánypárti politikusnak soha sem szabad akkor távoznia, amikor az ellenzék ezt követeli. Nagy igazság, ő tényleg később távozott. Orbán Viktor szemében a gyengeség jele, ha egy botrány kapcsán egy embere nyíltan elbukik. Ezért hagyta meg posztján, például Rogán Antalt, noha ezeregy indoka lett volna az elmozdítására.

9. Soha ne ismerd el, ha tévedtél, vagy hazudtál! Ha valami sumákoláson érnek, akkor beszélj mellé, hogy időt nyerj! Aztán úgyis elfelejtik az egészet.

Erre klasszikus példa Matolcsy (áldott karácsonyt kívánok) György klasszikus mondata: Blöff, blöff, blöff. Vívónyelven szólva: támad, és visszaszúr. A sumákolás lett ezért az Orbán-rendszer egyik legismertebb védjegye.

10. Mindig tartsd fenn a demokrácia látszatát, de közben hangsúlyozd, hogy a jelenlegi kormánynak nincs valós alternatívája!

A Fidesz nagy trükkje, hogy lassan a baloldali és liberális szavazókkal is elhiteti: nincs alternatívája Orbán Viktornak. Ezt lényegében azzal érik el, hogy minden komolyan vehető ellenfelet célkeresztbe állítanak, és így vagy úgy elveszik a kedvét attól, hogy versenybe szálljon a miniszterelnökségért. Több alternatívája is lenne a jelenlegi miniszterelnöknek, ám az érintettek tudják, a kormánypárt kommunikációs gépezete ledarálja őket, mielőtt valós kihívóként tűnhetnének fel a porondon. Korábban Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, majd Vona Gábor esett áldozatul ennek a karaktergyilkosságnak, most Botka László jöhet, ha hivatalosan is ő lesz a kihívója Orbán Viktornak.A Fidesz vezetőjének mítosza ezért rengeteg kárt okoz az ellenzéknek. 

11. Mindig dobj a népnek egy csontot, ha már nagyon elégedetlen!

Ez a csont akár lehet gumiból is, és olykor szimbolikus gesztusokkal is beéri a nép. Jó példa erre a mostani minimálbér-emelés és áfacsökkentés. Érzékelhető hatása alig lesz, ám a kormányzati kommunikáció az egekig magasztalja a nép jótevőit. Ilyen volt a rezsicsökkentés is, de úgy tűnik a kormány nem olyan lelkes ebben az ügyben, amikor már államosított szolgáltató cégeknek kéne ezt véghez vinniük. A tudatos választópolgár nem nyalja be az ilyen szemfényvesztést.A magyar választó azonban általában nem tudatos, hanem ösztönös. 

12. Mi, magyarok mindig tehetséges, kicsi nép vagyunk, ezért akarnak bennünket mindig támadni a nagyobbak és tehetségtelenebbek. A kormány mindig azonosuljon a néppel a szavak szintjén!

Orbán Viktor előbb tematizál, aztán sematizál. Bővebben: Bedobja a témát, aztán úgy tesz, mintha a magyar nép ugyanolyan emberekből állna, melyek közül ő csak egy, igaz a legbölcsebb. A "Nyomják Krahácsot" szellemiség mindig bejön a magyaroknál, mert szeretjük azt hinni, hogy minket mindenki utál. Ebből annyi igaz, hogy mi mindenkit utálunk, ha a kormány erre ösztönöz bennünket.És képesek vagyunk mások bűneit megbocsátani, ha a kormány ezt kéri. Lásd: Oroszország. 

                  Fotó: 24.hu

13. Ha bírálják a kormányt, hogy stadionokat és kisvasutakat épít, akkor még több stadiont és kisvasutat kell a népnek adni.   

Ezt a tételt Orbán Viktor kereken ki is mondta, amikor támadták a felcsúti kisvasúttal. Ennek a levét isszák most a bicskeiek, akik valószínűleg nem ússzák meg, hogy meghosszabbítsák a nyomvonalat a településükig. Egyébként a stadionépítés sem folyhat örökké, mert lassan minden település kap egy új focipályát, ahol kétezernél több ember él. Ha az Omega együttes minden másnap fellépne ezekben, akkor sem lehetne rentábilisan üzemeltetni a létesítményeket. Míg Finnország az ezer tó országa, addig mi az ezer stadion országa leszünk, ha ilyen lendülettel halad tovább a stadionok építése. Ahogy egy bölcs dakota mondta egyszer: "Ha fellázad a néped, igyál egy korty tüzes vizet, és fogd rá a nyuszira."

Természetesen nem magyar alkotásról van szó - hiszen azt Andy Vajna úgysem engedné leforgatni -, és nem is egy vadonatúj film mutatja nekünk az irányt egy autoriter rendszer bukásához. Nem is Magyarországon játszódik, mégis egy csomó ismerős motívumra leszünk figyelmesek. A Suburra című film Silvio Berlusconi végnapjairól szól, de megfogalmazza mindazon rendszerek esszenciáját, melyek az egykori olasz miniszterelnök mintáit próbálják másolni.Donald Trump előtt, Orbán Viktor közben és Silvio Berlusconi után ez egy rendkívül tanulságos mozi!

Fotó: The independent

Már több mint öt éve megbukott Silvio Berlusconi, és mi hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről, hogy annak idején Orbán Viktor legfőbb szövetségese volt az olasz kormányfő. Stefano Sollima, a népszerű Gomorra tévésorozat rendezője nem is rejti véka alá, hogy az erősen megosztó személyiségű egykori miniszterelnök bukásáról szól a film, bár Berlusconi neve nem hangzik el a párbeszédekben. A közel két és fél órás alkotás visszaszámlálás az Apokalipszis napjáig. A dátumok megegyeznek, hiszen Berlusconi utolsó kormányzása 2011. november 16-án ért véget, ahogy a filmbéli miniszterelnök is ekkor mond le közvetlenül a megszorító intézkedések megszavazása után.

Számunkra a történeti hűségnél is lényegesebb, hogy Berlusconi korporatív rendszere mennyiben hasonlított Orbán Viktor illiberális államára? A filmben minden politikus kétszínűsége, megvásárolhatósága, luxus iránti vonzalma vitathatatlan, ám a képviselők biztosak abban, hogy hatalmuk megingathatatlan. A főszereplő kormánypárti honatya előbb felhívja a feleségét azzal, hogy sok a dolga, ezért későn ér haza, majd egy luxusszállodába viteti magát, ahol két luxuskurvával tölti az estét. Az egyik lány azonban túladagolja magának a drogot, és az ágyban fekve meghal. A képviselő még arra sem hajlandó, hogy megszabaduljon a hullától, a piszkos munkát a másik lányra bízza, aki kínjában egy maffiafőnök öccsét hívja segítségül. És ekkortól úgy dől össze a politikus élete, mint a kártyavár.

Fotó: Erdély.ma

Ám ennek a rendszernek vannak más tartópillérei is, melyeknek be kell dőlniük ahhoz, hogy az egész képmutató, korrupt gépezet a saját súlya alatt roppanjon össze. Erőszakos bűnözők, uzsorások, ingatlanspekulánsok, rendezvényszervezőnek álcázott stricik, prostituáltak és persze pénzért mindenre kapható politikusok működtetik azt a rendszert, amelyet egy személy, a többször újraválasztott miniszterelnök tart össze. A kormány bukásáról szóló pletykákra ezért is reagálnak mindannyian ingerülten. Ráadásul a Vatikánban épp lemondani készül a pápa, (ahogy egy évvel később valóban lemondott XVI. Benedek), és ott is nyugtalankodnak a püspökök, mert sok kínos ügyre derülhet fény, ha jön egy új, kiszámíthatatlan katolikus vezető.

A névtelen prostituált halála újabb és újabb gyilkosságokat generál, az érdekcsoportok egymásnak esnek, veszélybe kerül az a nagy üzlet, melynek érdekében minden gaztettet igazolni látnak. A Rómához közeli tengerparton ugyanis kaszinókat, szállodákat építenének a bennfentesek. Ismerős a forgatókönyv? Persze, mi még nem tartunk itt, de Sollima filmje azt sugallja, hogy egy kiegyensúlyozottnak, tántoríthatatlannak tűnő rendszer is képes elbukni egy fatális véletlenen. A belső körök gazdagságának és hatalmának erősödésével egyre magasabbra teszi a lécet önmaga számára a rendszer, amíg egyszer már nem tud átjutni felette. Nem véletlen, hogy a politikai ellenzékről szinte szó sincs a filmben, mégis óriásléptekkel haladunk az Apokalipszis beteljesülése felé.

Fotó: RTE

A film befejező jelenetében a képviselő egyszerre értesül a miniszterelnök lemondásáról és az ügyészségi nyomozás megindulásáról az őt érintő korrupciós ügyben. Taxiba vágja magát, és igyekszik eljutni a miniszterelnökhöz, hogy lebeszélje a lemondásról. Közben az épület előtt már tüntetnek a kormány ellen, akik között a képviselő igyekszik átvágni magát. Összeszólalkozik a tüntetőkkel, mintha nem lenne tudatában annak, hogy elvesztette minden hatalmát. Már csak a volt miniszterelnök autóját látja, amint elhajt a rezidenciáról. Retteg, hogy nem választják újra, ezért elveszti mentelmi jogát, vádat emelnek ellene, és börtönbe kerül. Már ezért a jelenetért is megéri végignézni a több mint kétórás filmet. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy neked van a legjobb lovad a törzsben, a te lábad is olyan büdös, mint a többi harcosé.”